*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62058 ***

MAGYAR IRÓK ARANY KÖNYVTÁRA.

XXIV. KÖTET.

NAGY ENDRE.

APOSTOL A HÓDSÁGON.

BUDAPEST, 1908.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV. Veres Pálné-utcza 16.






APOSTOL A HÓDSÁGON.

REGÉNY.

IRTA

NAGY ENDRE.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




I.

A Liget-úton, a pompázó, kaczér villák sorában van egy, a mely sehogy
sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos koldus keverednék.

Az utczára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, a melyen vak
bemélyedések helyettesítik az ablakokat. A ki itt lakik, nemcsak azt nem
akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kiváncsi a külvilágra.

A «villa» előtt lévő kert épen méltó a házhoz. Az elvadult gyepen csak
süppedékek és emelkedések sejtetik a virágágyak nyomát. Valami elzüllött
Vénusz-szobor áll a kert közepén. A könyörületes természet labodát
növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott, töredezett bájait.

Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás nyomait. A kik
erre elhaladnak és a dús, pompás kultura közepén meglepődve állanak meg,
azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenes lakik, a ki
kaczérkodik, kérkedik a különczködésével.

Pedig szó sincs róla. Nem Diogenes lakik itt, hanem Lucullus.

Benn, a hova nem hatol el az utcza szeme, csupa pazar fényüzés látható.
Maga a villa czifra tornyaival, vidám loggiáival, terrasszaival,
szeszélyes erkélyeivel a gondtalan mulatság nagyúri tanyájának készült.
A kert pedig, a mely egészen a tulsó utczáig elnyulik, mindennel
bővelkedik, a mit csak természet és mesterkedés nyujthat. Ha a keskeny,
pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett
barlangocskákat és folyondáros őserdő-részleteket látnád, – el se
hinnéd, hogy mindez Budapest kellős-közepén van, abban a negyedben, a
hol aranynyal mérik a telket.

Ez a visszájára fordított kéjlak Magyarország egyik legelőkelőbb
mágnásáé, Vajkai Jenőé. Nem gróf, még csak nem is báró. Egész sereg
predikátumát őrzik ugyan a családi archivumok, de ezek is ott maradtak a
leveles-ládákban. Még az «y»-t is az egyszerű polgári «i»-vel cserélte
föl. A Vajkaiak még ahhoz is büszkék voltak, hogy valami kiváltságos
czímet biggyeszszenek a nevük elé.

Pedig valamennyi Vajkay hatalmas államférfi volt, (némelyik még a
történelembe is belekerült), de talán épen ezért kicsinyelték a grófi,
vagy bárói czímert. Rohan herczeg mondta volt:

– Király nem lehetek, herczegnek lennem derogál, – leszek hát egyszerűen
Rohan.

Az «egyszerű» Vajkay névben is épen ennyi volt az öntudat és a gőg.

A Vajkayak hagyományos közszereplése látszólag e palota tulajdonosában,
Vajkay Jenőben ért véget. Pedig ő is ősei nyomán indult neki az életnek,
nagy készültséggel és azzal a vakhittel, a melylyel a Vajkayak mindig a
maguk történelmi hivatásában bíztak. De szerencsétlen korszakban került
a politikai életbe. A politikai szédelgők, a kapzsi szatócs-politikusok
korszaka volt ez és Vajkay Jenő megdöbbenve látta, hogy mily undok
hinárba került az ő önzetlen ideálizmusával.

Akkor aztán végkép kedvét vesztette a közélettől és nejének (született
Stubenthal grófnő) kora halála csak még jobban siettette elhatározását.
A Liget-úton szép palotát építtetett magának és az épitésznek kiadta a
jelszót:

– Az utcza népének semmit! Mindent csak nekem!

E palotában olyan orgiákat rendezett, hogy polgári körökben legendák
jártak róla. Mindenütt szerepelt, a hol csak a főúri világ szokott
tündökölni és mindenütt ő volt a legpazarlóbb, a legléhább kedvű. Néha
még a saját pajtásai is megborzadtak nyers czinizmusától, de ha
szemrehányást tettek neki, vállat vonva felelte:

– Mit akartok? Csak így lehet boldogulni ebben az országban!

Két fiú maradt utána: Béla és Jenő.

Az idősebbiket, Bélát, teljesen a maga gusztusára nevelte az apja. Már
tizennégyéves korában ismeretes volt a Stefánia-úton pompás giggjével, a
melynek bakjáról szilaj paripát hajtott kegyetlen ostorcsapkodással. Még
nem is serkedzett a bajusza és már az előkelő mulatóhelyek tivornyázó
hőse volt. Húszéves korában pedig Bécsbe szöktetett az orfeumból egy
körülbelül negyvenötéves énekesnőt.

Apja utána utazott, fiát haza hozta és nevetve oktatta ki:

– Te csacsi! Ha máskor megszöktetsz egy ilyen dámát, ne szöktesd
kényelmetlen külföldi hotelekbe! Hozd haza egyenesen a lakosztályodba.
Tőlem nem kell tartanod. Hisz tudod, hogy egyik gentleman nem zavarja a
másik diszkrét szórakozásait!

Hanem az ifjabbik fiún, Jenőn, sehogy sem fogott ez a nevelés. Szótalan,
komoly nézésű fiú volt, a kinek soha sem tellett öröme kortársai
szórakozásában. Ő édesanyjának volt a kedvencze és az ájtatos úrnő
(született Stubenthal grófnő) beléje plántálta a maga puritán lelkét.

Az érettségi után kijelentette azt az óhajtását, hogy ő német egyetemre
akar menni tanulni.

– Ez bizony elég bolondság! – felelte az apja, de azért titkon
elérzékenyült egy pillanatra, mert a saját diákévei jutottak eszébe, ott
a vidám Heidelbergában.

Négy évig élt künn a fiú, a nélkül, hogy egyszer is hazanézett volna.
Minden héten levelet írt pontosan, a melyben beszámolt tanulmányairól,
életmódjáról és minden levele végén említés tétetett egy bizonyos Winter
nevű professzorról, a ki «világhírű közgazdász» létére sem átallotta őt
barátságára méltatni és a mely barátságra méltónak lenni az ő legdicsőbb
feladata lészen.

Egy nyári reggel a komornyik táviratot vitt be Vajkay Jenőhöz, a ki épen
a teáját szürcsölgette az ágyban. Ez állott a táviratban:

«Kitüntetéssel doktor lettem. Délután érkezem. Csókolja szerető fia:
Jenő.»

Az apa gyorsan kiugrott az ágyból és a komornyikra, a ki segíteni akart
neki az öltözködésben, rákiáltott:

– Szaladj át gyorsan Béla úrhoz és hivd ide! Ha még nem ébredt fel,
akkor is!

– A Nagyságos úr már reggel hét órakor fölkelt és gyalog elment. Kilencz
órakor visszatért és átöltözködött.

– Mi az ördög? Hét órakor fölkelt? Az én fiam?… Annál jobb! Hivd át
gyorsan!

Néhány percz mulva már apja szobájában volt Béla. Csinos szőke fiú volt;
bárha huszonhét éves is elmult már, alig látszott húsznak kurtára
nyirott hajával, gyermekes arczával és karcsú termetével. Ám fölvetett
szemében és ajka metszésében túlontúl sok tapasztalás nyoma látszott.
Apja diadallal tartotta elébe a táviratot.

– Nesze! Hazajön a «doktor»!

– Még szép tőle, hogy mi is eszébe jutottunk már egyszer!

– Csak hallgass! Úgy se sok öröme telt volna bennünk… No, de most ide
figyelj. Beláthatod, hogy négy évi távollét után illendően kell őt
fogadnunk. Ezért tehát fölkérlek, hogy ha vannak lakásodban esetleg
eltávolítandó dolgaid, – azokat távolítsd el gyorsan, és ha vannak
lebonyolítandó botrányaid, hát csak bonyolítsd le gyorsan.

Az ifjú gavallér kiegyenesedett és kenetteljesen válaszolta:

– Atyám, ez utasításokat egyáltalán nem érdemeltem meg. Neked, mint
gondos atyának tudomást kellett volna szerezned arról, hogy fiad
teljesen a jó útra tért vissza.

– Igaz! A komornyik ép az imén említette, hogy korán reggel elmentél
hazulról.

– Hah! Tehát árulkodott?

– Hah! Tehát te titkolni valónak tartottad?

– Nem… de nem szeretem, ha a szolga olyasmiről beszél, a mi nem tartozik
rá.

– Jól van no! De most mondd meg, mit jelent ez a változás?

– Új élet, apuskám! Ez a javulás útja.

– Hallod-e! Én ugyan apád vagyok, de azért ne tégy bolonddá!

– Hát tudd meg: én szerelmes vagyok.

– No lám! Mindjárt tudtam, hogy valami újabb hunczutság rejlik a
dologban.

– De biztosíthatlak róla, hogy érzelmeim a lehető legtisztességesebbek.

– Szóval – a leány tisztességes. A te fáradozásaid daczára is. Ki ő?

– Ah, nagyszerű leány! Istennő!

– Szinésznő?

– Ej, dehogy! A művészettel már torkig vagyok. Ő a nép egyszerű
gyermeke, csupa egyszerűség, szerénység és hiszékenység!

– Ohó! Tehát hiszékeny is? Ez persze isteni erény, nemde?

– Apuskám, te zavarba hozol. Mondtam már, hogy szándékaim a
legtisztességesebbek.

– Szóval – házasságot igértél neki. És ő ezt is el hitte? No, ez igazán
mennyei hiszékenység!

– Csakhogy én is tudom ám a módját. Ne hidd, hogy megmondtam neki, ki
vagyok. Reggelenként kiöltözöm, mint egy boltossegéd, és elkisérem az
irodába, a hol ő gépiró-kisasszony. Azt mondtam neki, hogy én meg
könyvelő vagyok és a boltba megyek ilyenkor.

– De hisz ez valóságos regény! Nem mutatnád meg egyszer nekem is a
hősnőt?

– Nem, apus! Te vagy az egyetlen, a kinek meg nem mutatnám.

– És miért nem?

– Mert te vagy az egyetlen, a ki elhódíthatnád tőlem!

Az apa gyöngéden hátba ütötte a fiát és nevetve mondta:

– Hizelgő!… De most elég legyen ebből egy időre. Jön haza a «doktor»!




II.

Vajkay Jenő épen befejezte könyvei rakosgatását és el akart menni
hazulról, mikor a kis inas-szobából éktelen kurjongatás csapta meg.
Kiment, és a mint benézett a félig nyitott ajtón, elnevette magát.
Jancsi, a hűséges huszár, kis kézi tükröt tartott a kezében és bajuszát
zsírral tűhegyesre pödörgetve, vígan bokázgatva danolta:

  «Én is oda való vagyok,
  Ahun az a cséllag ragyog!…»

Jenő mosolyogva szólt rá:

– Hát te mit csinálsz, Jancsi?

– Semmit, nagyságos úrfi, csak örülök. Meg azt próbálom, hogy nem
felejtettem-é még el a magyar virtust.

– Hát örülsz, hogy haza megyünk?

– Hej, nagyságos úrfi, nincs ehez fogható öröm a világon! Mert hiszen jó
volt itt minden, de azért még sem olyan az, mint odahaza. Itt a jó se
jó, a rossz pedig duplán rossz. Aztán meg – Isten bocsássa meg a bűnömet
– sehogy sem tudom szenvedni ezt a sok németet. Hiszen nálunk is volt
német, egy-kettő a faluban; de hogy az egész város csupa német, – no már
az igazán sok!

– Ejnye, Jancsi, de kevés hálával beszélsz róluk. Pedig nem volt rossz
dolgod köztük.

– Hm, az igaz, mert szörnyen féltek tőlem. De nincs is az egész
Heidelbergában olyan magyar legény, mint én voltam.

– Ládd-e! És mégis örülsz, hogy haza megyünk, pedig ott sok olyan legény
van ám még, mint te vagy!

– Inkább vagyok én ott az utolsó, mint itt az első, nagyságos úrfi!

Ám a tükörbe olyan kaczér oldalpillantást vetett, mely elárulta, hogy
odahaza se tartaná magát utolsó legénynek.

Jenő egyszerre megakasztotta soviniszta áradozásában.

– Rendben van minden?

– Minden. Itt vannak becsomagolva a ruhák, itt az egyébb holmik, ezt a
koffert pedig a könyveknek tartogatom.

– Helyes. Most még búcsuzni megyek Winter professzor úrhoz. Mikorára
visszajövök, indulhatunk.

– Igenis, nagyságos úrfi!

Jenő elmerengve lépdelt a jól ismert keskeny utczákon a professzor háza
felé. Huszonnégyéves ifjú volt, de jóval többnek látszott, mert
szakállát megnövesztette az olyan fiatalemberek módjára, a kik az érett
férfiasságban látják csak a szépséget. Magas, karcsú termetű legény
volt, de feje előre hajolt, mintha mindig a könyvek felé görnyedne, és
tiszta kék szemében hideg, szenvedélytelen okosság lakot. Az élet még
nem éreztette vele melegét és örvényeit, a melyeken az apró örömök
nyiladoznak. Eddig még csak kietlen, egyenes útnak látta az életet;
egyetlen nagy kötelességnek, a mely felé törhetlenül haladva,
észrevétlenül hagyogatta el az útszélen kinálkozó szórakozásokat.

Winter professzor a dombtetőn lakott kis kerti házban. Az udvaron Rieke
kisasszony, a professzor huszonnégyéves leánya ült és néhány diákot
kollokváltatott az apja helyett. Simára fésült hajával, okos, fiús
arczával a német leányok ősi tipusa volt.

Itt a diákélet nem szorult a dohos egyetemi tantermekbe. A fiúk
eljárogattak professzoraikhoz, sokszor ott ebédeltek, barátkoztak velük
és a professzor csak úgy megexaminálta őket mindennap, mint az iskolás
gyermekeket szokás.

Ebben a munkájában kitünő segítő társa volt Winter professzornak Rieke,
a ki évek folyamán járatosabb lett a diák-tudományokban, mint akármelyik
diák. Most épen egy flastromos képű kamaszt korholt, a ki nagy
szégyenkezéssel hallgatta a dorgatóriumot:

– Gusztáv, ön a római jogot ma ép oly kevéssé tudja, mint egy év előtt!

– Pedig esküszöm, Rieke kisasszony, hogy nagyon sokat tanultam!

– Az ám! Tegnap megigérte nekem, hogy megtanulja ezt a fejezetet. Már
most azt szeretném tudni, hogy mivel töltötte tegnap óta az idejét?

– Legyen meggyőződve, Rieke kisasszony, hogy tanultam.

– Én már nem hiszek a férfiaknak, Gusztáv. Ön bizonyára ma éjjel is
mulatott, mint mindig. Hja, kedves Gusztáv, így önből kiváló korhely
lesz, de doktor: soha!… Jó napot, Vajkay úr! Ön búcsuzni jött?

– Igen, Rieke kisasszony. Ma utazom haza. Be lehet menni a professzor
úrhoz?

– Ön mindig bemehet hozzá… Lássa, Gusztáv úr, ön példát vehetne ettől az
úrtól. A legkitünőbb tanuló volt az egész egyetemen. Atyám barátjaként
kedveli őt.

Vajkay fölsietett a házba és kopogtatott a professzor szobájának
ajtaján. A tudós fölnézet irásaiból és mikor meglátta kedvencz
tanítványát, elébe ment és mindkét kezét nyujtotta neki.

– Isten hozta, kedves barátom! Ön tehát ma haza utazik?

Az ifjú szomorúan lehorgasztotta a fejét és összehúzódó szempillái egy
okvetetlenkedő könnycseppel küzködtek.

– Most már kötelességem haza menni, bárha korántsem tanultam még annyit,
mint kellett volna.

– Én is attól tartok, hogy önt még nem hatották át eléggé mélyen azok az
eszmék, a melyek iránt fogékonyságot mutatott. Ön visszakerül
honfitársai közé, egy primitiv országba, a melyben még kárhozott hírük
van a mi tanainknak. Ott ön csábító példákban fogja látni, hogy a gazdag
embernek mily kellemes, ha önzően élvezi a maga gazdaságát és nem
törődik másokkal.

– Nem, professzor úr, én sohsem fogom elfeledni az ön tanításait és az
ön barátságáért azzal fogom leróni hálámat, hogy mindig hű fogok maradni
hozzájuk.

– Ott önnek magas társadalmi állása van, a mely sok kötelezettséggel
jár.

– Le fogok mondani róla!

– Önre odahaza nagy vagyon vár és az átformálja a gondolkozást.

– Én inkább föláldozok egy nagy vagyont egy gondolatért, semhogy egy
gondolatot eldobjak a nagy vagyonért.

– Akkor hát menjen, kedves barátom és ne felejtsen el engem. Irjon! Hisz
jól tudja, hogy csak ama keveseknek élek, a kik igazán tanítványaim és
folytatják az én munkámat.

Winter professzor világhírű közgazdasági író volt, a kit az elméleti
szoczializmus apostolai közé soroztak. Jenő méltányolni tudta tehát,
hogy ez az ember tanítványának és művei folytatójának nevezi őt.
Meghatottan rebegte:

– Ezután ép úgy fogok törekedni az ön megelégedéseért, professzor úr,
mint eddig. Sőt jobban. Mert eddig csak tanultam, de most már alkotni
akarok az ön szellemében!

– Hát menjen, kedves barátom. Majd egyszer meg fogom önt látogatni
hazájában és örülni fogok a sikereinek.

Gyöngéden megölelte Jenőt, aztán megrázta a kezét férfiasan. Jenő
odakünn a könnyét törölgette, aztán odament Rieke kisasszonyhoz, a ki
egy pillanatra abbahagyta a kedvéért a kollokválást.

– Kisasszony, kegyednek mindig hálás leszek, mert sok jósággal volt
irántam.

– Oh, szivesen tettem, a mit tettem. Érdemes volt, mert ön mindig
kitünően tanult. De itt van Gusztáv úr, nála valóban falra hányt borsó a
fáradozásom. Az ilyesmi valóban elszomorít.

Gusztáv úr, a ki titkon épenséggel nem találta minden csinosság nélkül
való leánynak Rieke kisasszonyt, végre is megsokallotta ezt a sok
megalázást és megesküdött magában, hogy ezentúl mindig bevágja a
leczkéjét, mielőtt Rieke kisasszonyhoz jönne egy kis udvarlásra.

– Isten önnel, kedves Vajkay úr. Küldjön nekem a hazájából
anzikszkártyát és növényeket, rovarokat a gyüjteményembe.

Keserű mosolylyal tette hozzá:

– Ámbár… valamennyi megigéri és mikor hazamennek, ki Braziliába, ki
Magyarországba úgy elfelejtik Riekét, Heidelbergát, mintha soha sem
hallottak volna róla.

Aztán mikor Vajkay Jenő elindult az utcza felé, a leány bánatosan
elmerengve nézett utána. Ime, így mennek el innen valamennyien, délczeg,
érett férfiakká válva, hogy másutt végig csinálják az életet. Egyik
nemzedék megy a másik után, mint a folyó hullámai, ám Rieke mindig egy
helyben, változatlanul marad közöttük. Talán így volt ez az
örökkévalóság óta és így is lesz az örökkévalóságig, hogy az öreg
professzor írni fogja a könyveit, künn pedig Rieke examinálja az
ifjakat, a kik mindig mások és mindig ugyanazok maradnak mégis…

Rieke hirtelen megrázta a fejét, hogy elhessegesse ábrándjait, aztán
mosolyogva mondta:

– És most folytassuk, Gusztáv úr!…




III.

Idősebb Vajkay Jenő izgatottan nézegetett ki az udvarra, hogy mikor
gördül be a hintó idegenből hazatérő fiával. Bárha nagy kedvét lelte
benne, hogy mindig a czinikust játszsza, ezúttal mégsem tudott elfojtani
a szivében egy kis elérzékenyülést.

Hogy is ne! Hiszen valamikor ő is koptatta a heidelbergi egyetem
lépcsőit, ő is büszkén dugta zsebre doktori diplomáját és ő is fellengős
tervekkel tért vissza a magyar hazába. Hej, mennyi idő telt el azóta!
Mennyi nemes hite vált keserű csalódássá! A szive megkeményedett,
ambicziója elenyészett, élete útja derékbe tört; hanem azért az ifjú
hevülések emlékeit nem tudta elcsúfítani semmi csalódás sem.

Ámbár – őszintén szólva – volt még egyéb oka is a türelmetlenségre.
Tudniillik délután négy órára igérte meg M. Depruy-nek, hogy elmegy érte
a hôtelbe és közös kocsikirándulást tesznek a budai hegyek közé. Depruy
asszony párisi szépség volt és a világ összes nagyvárosait végig utazta
bizonyos nőemanczipácziós eszmék terjesztése czéljából. Úgy mondják,
hogy valóban sok előkelő és gazdag férfiút sikerült is már meghódítania
eszméinek…

A várva-várt hintó megérkezett végre. Az öreg úr gyorsan elugrott az
ablaktól és komoly, méltóságteljes pózzal ült az iróasztalához, a melyen
ezúttal feltünően sok könyv és iromány hevert rendetlen
össze-visszaságban.

Jenő az ajtóban idegenül, félénken megállott és két karját kitárva
rebegte:

– Atyám!…

Az öreg ünnepélyesen fölállott és nyájasan válaszolta:

– Isten hozott, fiam!

Gyöngéden megölelte és fia fejét odaszorította melléhez. Aztán helyet
mutatott neki egy török asztalka mellett.

– Parancsolsz szivart?

– Köszönöm, atyám, de nem szoktam.

– Nem szoktál? Furcsa! No de nem baj… Milyen útad volt?

– Köszönöm, atyám, elég kellemes. Boldoggá tett az a tudat, hogy minden
percz közelebb hoz tehozzád.

– Köszönöm, ez szép tőled. Én is türelmetlenül vártalak már haza és
boldognak érzem magam, hogy viszontláthatlak. Remélem, jól fogod érezni
magadat itt köztünk.

– Minden bizonynyal, atyám!… Béla fivérem itthon van?

– Ő vár téged. Menj, öltözz át és keresd fel őt. Nagyon örülnék, ha
holnap délelőtt átjönnél ismét hozzám, mert fontos megbeszélni valóim
vannak.

– A mint parancsolod, atyám.

– Szerettem volna még ma elvégezni, mert légy meggyőződve róla, hogy nem
szivesen háborgatlak. De lehetetlen; most épen sürgős dolgaim vannak.

Az öreg most az órájára nézett és fölszisszent.

– Terringette! Mindjárt négy óra! Megbocsáss, édes fiam, de
halaszthatatlan a dolgom… Mihály majd elvezet a lakosztályodba és
segítségedre lesz.

Az öreg gyorsan simított még egyet-kettőt a bajuszán és tekintélyes
szakállán, hogy méltó külsővel hallgathassa meg Depruy asszony
nőemanczipácziós eszméit. Igazán fejedelmi szép ember volt; szakálla már
erősen őszült, de magas, vállas termete még friss és délczeg volt, szeme
üdén ragyogott és piros arczán egyetlen ráncz se volt. Az ajtóból
könnyedén visszafordult:

– Apropo, még egy diszkrét kérdés! Van-e elég pénzed, fiam? Mert
remélem, hogy a mai estét a viszontlátás örömeinek óhajtod szentelni.

– Oh, atyám, úgyis elárasztott mindig pénzzel. Több is van, mint
kellene!

– Furcsa. Ezt Béla bátyádtól sohsem hallottam még. Akkor hát – a
viszontlátásra!

Kezet szorított a fiával és a szertartásos fogadtatás véget ért. Jenőnek
eszébe jutott az a pillanat, a mikor Winter tanártól búcsuzott és
elszomorodott. Lehangoltan ment a komornyik után, a ki némán,
lábújjhegyen vezette a lakosztályába és alázatos, sunyi pofával várta
parancsait.

– Most nincs szükségem semmire. Kérem, jelentse fivéremnek, hogy
mindjárt átmegyek hozzá.

A komornyik elment és néhány pillanat mulva Béla rontott a szobába. Ő
bezzeg nem sokat czerimóniázott, hanem szeleburdi hevességgel ölelte meg
Jenőt.

– Szervusz német! Csakhogy megjöttél egyszer! Majd meglátod, milyen jól
fogunk mulatni itten. Ez bezzeg mulatságosabb város, mint a te kis
Heidelberged. Fuj! Én egy napig voltam ott, de örökre megúntam. Unalmas
egy fészek! Tele van «spissz»-ekkel… De most el kell mennem. Tudod, egy
kis kalandom akadt. Pokoli jól fogsz mulatni, ha egyszer elmesélem.
Képzeld, valóságos kis regény, átöltözködésekkel egybekötve. Én
könyvelőnek adom ki magamat, hahaha!… Hanem este együtt vacsorázunk a
klubban, mi? Azt hiszem, az öreg is velünk tart.

– Nem, ép az imént mondta, hogy halaszthatatlan dolga van.

– Hahaha! Bizonyosan a kis franczia! Ezt is jól fölhajszolta! Az öregnek
mindig van valami nemzetközi speczialitása!… Akkor hát csak ketten
leszünk. Majd akad ott társaság.

– Sajnálom, de én idehaza szándékozom vacsorázni. A klubba egyáltalán
nem megyek.

Béla arcza egyszerre elhidegedett. Ingerülten válaszolta:

– Hát mit akarsz? Itt is folytatni akarod a heidelbergi életedet? Hisz
doktor vagy már! Mit akarsz még?

– Semmi esetre sem _ilyen_ életet akarok!

Béla most már fagyosan köszönt.

– Akkor hát szervusz! Holnap majd látjuk egymást – talán.

Ám a mint kiment, a folyosón megvetően dörmögte:

– Stréber!…

Jenő magára maradt a szülei hajlékban, a mely négyévi távollét után oly
idegen volt neki. Kinézett az ablakon és hosszan elbámulta a dús
lomhaságot, a mely a pazar fényű udvaron elterült. Kövér lakájok renyhe
ácsorgással vették körül Jancsit, a ki henczegve beszélte el élményeit.

– Mondom néktek, hogy bolondultak azok a német lyányok utánam.
Különösen, ha a díszruhámat vettem föl, akkor úgy jöttek utánam
csapatostul, mint a libák…

Az istállóból kis peczérfiú jött ki és két hófehér orosz agarat
sétáltatott pórázon. A gyönyörű állatok kényesen lépkedtek a finom
porondon és a peczérfiú tunyán ballagott utánuk.

Az udvar közepén kertészfiú állott és a gummicsőből ívalakú vizsugarat
lövellt a virágágyakra. Hetyke szobalány lépegetett arra és a kertészfiú
incselkedve zárta el az útját a vízsugárral. Az imposztor nem is engedte
tovább, míg meg nem vámolta néhány csókkal, a mi nagy sikongásokkal és
bajusz-tépésekkel adatott meg neki.

Mennyi léha fényüzés, oktalan gazdagság mindenütt! És mindez két
emberért, a kik haszontalan kalandok után futkosnak mostan.

Másnap reggel pontosan jelentkezett az apjánál. Az öreg ágyban volt még
és ásítozva, panaszkodva fogadta:

– Oah! Szörnyű sok dolgom volt az éjtszaka. Iszonyúan össze vagyok
törve… És te hol voltál, mit csináltál?

– Idehaza voltam.

– Mit? Itthon maradtál? Furcsa! No, de ez gusztus dolga. Parancsolj
rágyujtani. Azaz – pardon – igaz, nem szoktál dohányozni! Igazán furcsa
fiú vagy te! Tehát kérlek, figyelj ide, fontos ügyben kell beszélnem
veled.

– Figyelek, atyám.

– Tanulmányaidat befejezted, nagykorú vagy. Elérkezett az ideje, hogy
határozz jövőd felől.

– Már határoztam, atyám.

– Nagyon kérlek, hogy ne szakíts félbe. Már rég nem voltam a
parlamentben és elszoktam a közbeszólásoktól. Örülök, ha így is el tudom
mondani valahogy a mondanivalómat. Tehát mielőtt határoznál a jövőd
felől, előbb meg akarlak ismertetni az útakkal, a melyekben
válogathatsz. Azt tudod, hogy gazdag vagy.

– De atyám!…

– Eh, nem az én vagyonomról van szó. Én még átkozottul fiatalnak érzem
magam, kivéve így reggelenként. De az anyai örökséged, a hódsági birtok
maga is jelentékeny vagyon. Kétezer hold egy tagban, ebből valóban
megélhetsz gond nélkül. Ime tehát az első út: élni. Tégy úgy, mint én,
vagy Béla bátyád, vagy a többiek, a kik elég szerencsések, hogy gazdagok
lehetnek ebben a koldus országban. És hidd el, jó dolog ez. Minél
szegényebb az ország, annál jobb dolguk van a gazdagoknak. Pompás ország
ez, minden megvehető pénzért és minden bámulatosan olcsó. Női erény,
férfias büszkeség egyaránt. Mindössze néhány garasba kerül. Mondhatom,
szamár ember az, a ki külföldre megy innen, ha pénze van! Nos, tetszik
ez az út?

– Nem, atyám. Én nem tudnék így élni, mert…

– Jó, jó. Indokaidat bátran elhallgathatod. Engem úgy se kapaczitálhatsz
– már. Tehát következik a második út. Választasd meg magad képviselőnek,
mondj el néhány frázist a Házban és ünnepelni fognak. Fogj kezet néhány
gazdag gyárossal és magasztalni fognak hogy a magyar ipar hathatós
barátja, atyja vagy. Vállalj el néhány dísz-állást és áldani fogják a
nevedet, azt fogják mondani rólad, hogy egy második Széchenyi vagy. Lesz
hatalmad, tekintélyed, dicsőséged és ha jól viseled magad, szobrot is
kaphatsz idővel… Nos, tetszik ez az út?

Jenő úgy érezte, hogy atyja csúfolódik vele. Szomorúan válaszolta hát:

– Nem, nem akarok szerepelni, atyám.

– No, ezt én se valami nagyon ajánlom. Ez csak az üresfejüeknek való, a
kiknek imponál a többiek üresfejűsége… Marad tehát a harmadik út.
Ösmered talán még unokanővéredet, Stubenthal Melanie komteszt. Ámbár
akkor még kicsi bakfis volt, de azóta gyönyörű hajadon lett belőle. A
birtokuk épen szomszédos a tieddel és egy csöppet sem kisebb, mint a
tied. Vedd őt feleségül…

– De atyám!…

– Nono, csak ne pirulj! Nem fog kelleni sokat udvarolgatnod. Melanie már
belénevelődött abba a gondolatba, hogy te léssz a férje. Az ilyesmit a
gondos apák már jó előre elintézik maguk között…

Az öreg ezúttal nagyon félreismerte azt a pirosságot, a mi fia arczán
gyuladt ki. Jenő fölpattant és indulatosan szólott:

– Hogyan, atyám? Ti az én tudtom és beleegyezésem nélkül határoztatok
felőlem? Nos, én kijelentem, hogy nincs kedvem ehhez a házassághoz és
egyáltalán tudni sem akarok azokról a kényes komtesszékről!

– Nono, csak ne pattogj. Hisz’ mindez csak terv volt, a mely a te
beleegyezésed nélkül egy fabatkát sem ér. Melanieért se aggódj; kap ő
férjet, akár minden ujjára tizet. Ámbár én nem értem, hogy miért ne
vennéd el. Hiszen azért élhetnél te úgy, mint akármelyik legény-ember…
No, de látom már, hogy ehhez nincs kedved. Már most arra vagyok
kiváncsi, hogy mi a _te_ utad? Mert én negyediket nem tudok.

Jenő kiegyenesedett és remegő hangon válaszolta:

– A _magam_ útján akarok haladni! Én külföldön sok mindent tanultam és
megesküdtem, hogy hű maradok ahhoz, a mit ott tanultam.

– Haha! és hol találsz itt segítőtársakra?

– Téríteni fogok, atyám!

– Hahaha! És azt hiszed, hogy akad bolond, a ki a te ábrándjaidhoz
szegődik?

– Azt hiszem! Egyet már tudok is, a ki hivem lesz biztosan.

– Ah! És ki az?

– Te vagy az, atyám!

Az öreg egyszerre elkomolyodott. Arczára szokatlan elérzékenyülés ült és
hangja is olyan lágy volt, mint már régen nem. Lassan válaszolta:

– Nem, fiam! Az első csalódást már megtaláltad, mert én nem szegődöm
hozzád. Valamikor, a mikor még fiatal voltam, mint te, én is ilyen
czélokkal jöttem haza. Hiszen Heidelbergben tanultam én is, ha jól
megfigyelted, megtalálhattad a padokban befaragott monogrammomat. Akkor
én is esküdtem ezekre a szocziális tanokra és azt hittem, hogy én leszek
hivatott apostoluk. Nos, fiam, – itt tartok mostan és itt fogsz tartani
te is egykor. Tagadólag rázod a fejed? Jó, jó! Csak vegyülj el a
valóságba a te gyönyörű theoriáiddal és látni fogod, hogy a theoriák is
azért olyan szépek, mert semmi közük a valósághoz. Hát ismered te ezt a
földet? Ismered ezeket az embereket? ezeket a viszonyokat? Nem, fiam, te
csak elvont elméleteket ismersz, a melyek mind értéktelenekké válnak,
mihelyt alkalmazni akarod azokat. És ha mégis ragaszkodol hozzájuk, ha
erős akarattal, tüzzel-vassal mégis megvalósítod, – akkor forradalmár
leszel; kártevő szellem, a ki erőszakkal megzavarja a fejlődés
természetes rendjét és rombol, bárha jó szándékkal. És akkor nemcsak
hogy végig kell majd nézned fáradozásod hiábavalóságát, de viselned kell
azonfelül az emberek balitéletét. Gonosztevőnek fognak tartani, vagy a
mi még roszabb: bolondnak. És a mi a legroszabb: így is, úgy is igazuk
lesz!… Most hát menj és tégy úgy, a hogy akarsz. Zsarnokod nem vagyok,
tehát nem gátollak. De apád vagyok, tehát – elsiratlak.

– Nem tehetek másként, atyám!

Jenő daczosan ment ki a szobából, de szivét fojtogatta a keserűség, hogy
makacs haragban kellett elhagynia atyját.

Ám az öreg nagyon sajátságosan viselkedett odabenn ezalatt. Kiugrott az
ágyból, néhányszor az ajtóhoz szaladt, mintha vissza akarná hivni az
eltávozottat. Aztán izgatottan járkált föl-alá, a kezét dörzsölgette,
széttárta a karjait, mintha erősen magához akarna szorítani valakit és
mosolyogva dörmögte:

– Az én fiam!




IV.

Winter professzornak volt egy régi jó barátja Budapesten, Pór Albert.
Jenőnek a lelkére kötötte, hogy látogassa meg okvetlenül, ha haza megy
és adja át baráti üdvözletét.

Pór Albertet nagyon kevesen ismerték idehaza és a kik ismerték is, a vén
istentagadónak hivták, mert bárha világtalan szemével, hosszu fehér
szakálával olyan volt, mint egy jámbor bibliai próféta, a beszédét
veszedelmes istenkáromlásnak vették az együgyü emberek.

Ám ezek ugyancsak nagyot néztek volna, ha megtudták volna, hogy ez a vén
istentagadó, a ki leányával egy kétszobás udvari lakásban lakik és
emberemlékezet óta egyazon ruhát viseli, korának egyik legnagyobb
gondolkozója és filozófiai munkáit a külföld minden művelt embere
áhitattal emlegeti.

Viszont Winter professzor is ugyancsak nagyot nézett volna, ha megtudta
volna, hogy a nagy Pór Albert, az egyetlen magyar filozófus, a kit
ismert és megbecsült, odahaza teljes ismeretlenségben és nyomoruságban
tengeti az életét!

Dehát mind e dolgokkal maga Pór foglalkozott a legkevesebbet.
Világéletében mindíg csodálatos igénytelenség lakott benne. Ifjú korában
is az volt egyetlen öröme, ha a kávéházban néhány tanulni vágyó
hallgatója akadt, a kiknek türelmesen, szerényen fejtegette órák hosszat
gondolatait.

Hivatalra nem törekedett, talán el se fogadta volna, mert soha sem
érezte szükségét. Bőven megélt abból a pár forintból, a mit a könyveivel
keresett imitt-amott, a nélkül, hogy hijját érezte volna valaminek.

Ez az igénytelenség a végsőkig fokozódott, a mikor szemevilágát
elvesztette. Egyetlen leánya, a ki ügyesen bánt az irógéppel, valami
hivatalban kapott alkalmazást és csak délben, este járt haza. Most már
naphosszat egyedül üldögélt az öreg, leányát várva haza. Esténkint
aztán, mikor az egyszerü vacsorát elköltötték, a leány asztalhoz űlt,
pennát fogott és az öreg éjfélig diktált neki.

Katalin még gyermek volt, mikor anyját elvesztette és neveltetése
atyjára maradt. Pór Albert nagy tudós volt, de a leány-neveléshez vajmi
keveset értett. A leányával is úgy bánt, mint valamely fogékony
tanítványával; odahaza beavatta őt munkáiba, a kávéházba mindig magával
vitte és a gyermek ott figyelmesen hallgatta végig a kis társaság
vitáit.

Igy aztán Katalin tudósabb volt, mint bármely leány-társa, de magából az
életből kevesebbet ismert még, mint egy négyéves gyermek. Azok a
férfiak, a kiket ő látott maga körül, mind komoly, magukba mélyedt
emberek voltak: mind oly szenvedélytelen, szürke lény volt, mintha
valami testet öltött filozófiai tantétel lett volna. Ez emberek nem
ittak, nem kártyáztak, nem szerettek, nem udvaroltak és semminemü hiuság
sem volt bennök személyük iránt. Körülöttük egy nagy város tenger
gazdagsága, hiusága, élvvágya tobzódott, de ők ez meg se látták, hanem
úgy viselkedtek, mintha az élet legnagyobb gazdagsága egy új igazság és
az élet legfőbb czélja volna, hogy a gondolatok tisztázódjanak.

De volt mégis egy fiatalember a társaságban, a ki észrevette őt és
különösképen vonzódott hozzá. Joó Pál valamikor asztalos-legény volt, de
aztán a szocziálisták közé keveredett és ott hamarosan föltünt éles,
fogékony elméjével. Szinte beteges mohósággal fogott a tanuláshoz, hogy
kipótolja azt, a mit gyermekkorában elmulasztott és néhány év mulva ő
lett a szocziálisták legtekintélyesebb, legképzettebb vezére. Az ő
fegyvere az irott betü volt, a szónoklást másokra bizta; egyébként is
gyönge hangú, igénytelen megjelenésü ember volt, a ki aligha hatott
volna a tömegre.

Katalinnal való viszonya úgyszólván önként fejlődött ki. Pál mindennapos
vendég volt náluk, a kávéházban is a legfigyelmesebb hallgatója volt Pór
Albertnek és észrevétlenül szokott össze Katalinnal, a ki sokkal
kevésbbé ismerte még a világot, semhogy gondolkozhatott volna e barátság
jelentőségén.

Ám egyszerre nagyot változott minden, a mikor Pór Albertet egy átkozott
betegsége megfosztotta szemevilágától. Most már otthonülő lett egészen
és gyér jövedelmei még jobban megcsappantak, úgy hogy Katalinnak irodába
kellett lépnie.

E különcz gondolkodók elzárt világából a valóság világába került és
rátalált önmagára: a fiatal szép leányra, a kinek ismeretlen örömök és
édes, sejtelmes föladatok az osztályrészei.

Egy csinos, szőke fiatalember ismertette meg ezekkel, a ki a villamosban
mutatkozott be neki és azóta hűségesen elkísérte mindennap az irodába.
Szerény, szorgalmas és jószivű fiatalembernek látszott és Katalin bizott
benne, hisz’ azok a férfiak, a kiket eddig ismert, mind ilyenek voltak.

Lassanként forró barátság fejlődött ki köztük, melynek büvös árnyéka
egészen elfödte szegény Joó Pál alakját. Ő nem tudott ugyan semmiről, de
szomoruan megsejtette, hogy ábrándjai utját valami idegen elem
keresztezte és az ő napja leáldozott.

Hallgatagon, panasz nélkül belényugodott és továbbra is megmaradt az
öreg Pór Albert szorgalmas tanítványának.

Aznap is ott volt mellette, a mikor Jenő ellátogatott hozzá. Az öreg
először bizalmatlanul fogadta, de mikor meghallotta a Winter professzor
nevét, megragadta a kezét és tuláradó nyájassággal mondta:

– Üljön le, kérem! Mit csinál az én jó öreg barátom?… Bizony rég nem
láttam már és… és sohsem fogom őt látni többé!

Jenő körülnézett a szegényes szobában, szivét összeszorította a részvét
és holmi vigasztalásfélét rebegett. Az öreg mosolyogva válaszolta:

– Óh, csak hagyja! Engem sokkal kevésbbé szomorít el vakságom, mint
embertársaimat. Engem voltaképen nem is ért veszteség véle. Hiszen a mig
megvolt a szemem világa, addig sem azzal néztem, hanem az agyammal. A
szemek csak zavaró, üres, tarka képekhez juttattak, a melyekről fájdalom
nélkül mondok le. Talán még hálával is tartozom érte a gondviselésnek.
Hisz’ mindig az volt a vágyam, hogy egyesegyedül a gondolataim között
élhessek; nos, most beteljesült a vágyam!

Jenő keserü tapasztalatairól kezdett beszélni, a melyekkel már két nap
óta is lépten-nyomon találkozott hazai földön. Az emberek szük
látókörüek, maradiak, tunyák és még csak törekvés sincs bennük a
haladásra. Az öreg bámész arczot öltött, aztán erős hittel mondta:

– Dehogy! Én nem találtam soha okot a panaszra. Mondhatom,
világéletemben mindig pompás dolgom volt és mindig elismerésre találtam.
Mindig akadtak néhányan, a kik meghallgattak és megértettek. Ez, higyje
el, épen elég jutalom egy emberéletért!…

Mikor elváltak, az öreg megigértette, hogy holnap is eljön. Joó Pált
pedig megkérte, hogy kisérje ki vendégét. A kapuban megilletődve mondta
Jenő:

– Az öreg úr, úgy látszik, nagy szegénységben él.

– Óh, dehogy! Ő a világ legigénytelenebb embere. Bármily kevese van is,
ő azt pazar fölös ajándéknak tekinti!

Jenő csak most nézte meg alaposan az emberét. Keskeny arczu, szelid, kék
szemü fiu volt, állát, felső ajkát ritkás haj födte rendetlenül. Ruhája
zsebeiből kidagadtak a könyvek és a paksaméták. Olyan embernek látszott,
a ki nem igen törődik embertársaival. Hanem volt benne valami
átszellemült rajongás, valami mély, lappangó tüzü lelkesültség, a mi
megkapta az embert. Jenő melegen megrázta a kezét és szinte vidáman
lépdelt az utczán hazafelé. Szörnyen büszke volt uj ismeretségére.

… Másnap délután Vajkai Béla szerény, kopott ruhában, de gondosan
kiberetválkozva türelmetlenül álldogált egy mellékutcza sarkán. Többször
megnézegette az óráját, unalmában egyik opera-áriát fütyölte a másik
után, föl-alá sétált és az elhaladó leányok után nézett nagy
szakértelemmel. De a mint Katalin egy kapuból az utczára lépett,
hirtelen elkomolyodott az arcza és elébe sietett.

– Még sohasem váratott ennyit magára, pedig még sohasem vártam ily
izgatottan!

– Nem jöhettem előbb, Kovács úr! Pedig én is vágytam találkozni önnel,
mert fontos dologról szeretnék beszélni önnel, a melyet már régóta
halogatok magamban.

Béla rosszat kezdett sejteni, de azért fanyar érdeklődéssel mondta:

– Figyelemmel fogom hallgatni!

– Ön több izben mondta azt nékem, hogy szeret engem és bevallom, hogy ez
boldoggá tett engem.

– Óh, igen, szeretem önt Katalin! Kivánja, hogy ujból megesküdjem rá?

Ezt meg is tette volna tiszta lelkiismerettel, mert sohsem látta még oly
szépnek ezt a leányt, mint mostan. Könnyü fehér ruha volt rajta, a
melyből kivánatosan domborodtak ki leányos formái; bájos arczát
egészséges pirosság zománczozta be. Aztán volt valami megnevezhetetlen
bűbáj abban az odaadó bizalomban, a melylyel itt, a népes gyalogjárón,
simult hozzá a leány.

– Én nem kételkedem önben, kedves Kovács úr. Hiszen mi czélja is volna
véle, hogy áltasson engem, egyszerü szegény leányt? De megvallom, van
valami, a mi aggaszt és sok töprengést okozott már nékem.

– Ah! Tehát kételkedik mégis!

– Nem, nem! Ne értsen félre Kovács úr. De van valami titokzatos
tartózkodás önben, a mit én sehogy sem tudok megmagyarázni magamnak.

Béla meghökkenve nézett rá. Hogyan, ez az egyszerü, csitri leány
keresztül látott volna rajta? De a leány hamarosan megnyugtatta:

– Én sokszor beszéltem már önről atyámnak és biztosíthatom róla, hogy ő
nagyon rokonszenvezik önnel, mert ő szeret és megbizik bennem. De ön még
egyszer sem volt hajlandó eljönni hozzánk; utczánkig elkisért mindig, de
onnan visszafordult és eltűnt abban a titokzatosságban, a melyből elém
bukkant. Nagyon kérem, nyugtasson meg engem! Olyannak tartja-e
viszonyunkat, a melynek szüksége van a titkolózásra? Mert ha így volna…

Béla kedvetlenül mondta:

– Hányszor megesküdtem már, hogy szándékaim tisztességesek! De maga, úgy
látszik, még mindig nem bizik bennem.

– De szeretnék bizni! Épen azért kérem, hogy nyugtasson meg. Megigértem
atyámnak, hogy ma elhozom önt hozzá. Eljön-é?

– Menjünk! Én nagyon boldog leszek, ha édes atyját megismerhetem.

De alapjában nagyon kényelmetlenül érezte magát Béla. Fanyar csalódással
látta, hogy a játszi, könnyü kalandok az úgynevezett alsóbb
néposztályban sem teremnek könnyen és a finom selyemháló, a mit az
igénytelen leányra vetett ki, az ő nyakára hurkolódik egyre szorosabban.

De az ismeretlen jövő bonyodalmai ellenállhatatlanul vonzották. Aztán
meg csak egy röpke oldalpillantást kellett vetnie a leányra, hogy
elenyészszenek aggodalmai. A leány hálás mosolylyal mondta:

– Atyám boldog lesz, hogy megismerheti önt! Szegény, mily kár, hogy nem
láthatja.

Béla meglepetve kérdezte;

– Hogyan, hát édesatyja…

– Világtalan már két év óta!

Katalin bánatosan hajtotta le fejét, de Béla sehogysem volt hajlandó
osztozkodni a szomorúságban. Őt határozottan fölvidította ez az ujabb
adat. Egy világtalan ember gyanuját könnyü dolog lesz kijátszani.
Megnyugodva követte a leányt a kis udvari lakásba és szinte pökhendi
önbizalommal nyitott be a szobába. Ám egyszerre a küszöbhöz szögezte a
meglepetése. A fehérszakálu, világtalan ember mellett Jenő ült és
csodálkozó pillantással meredt reá. Már késő volt visszahuzódni. Katalin
fürgén, jókedvüen mutatta be őt atyjának:

– Elhoztam Kovács Béla urat, a kiről annyit beszéltem neked.

Béla szigoruan nézett Jenőre és fogát összeszorítva sugta neki:

– El ne árulj!

Hát bizony, Jenőnek végig kellett játszania az egész komédiát. Türnie
kellett, hogy a leány bemutassa neki a saját testvérét. Aztán végig
kellett néznie Katalin naiv örömét, a melylyel «vőlegénye» körül
forgolódott és végig kellett hallgatnia Béla vakmerő hazudozásait, a
melyekkel e gyanutlan jó embereket megejtette. De a leány finom
érzékével mégis észrevette, hogy mily fagyosan, érthetlen megvetéssel
bánik Jenő Bélával. Sugva meg is kérdezte Bélától:

– Ismerték már önök egymást ezelőtt is?

– Nem, sohasem láttam még ezt az embert!

– Nagyon kellemetlen modora van. Nem lehet jó ember!

De Béla mégis kényelmetlennek találta a helyzetét. Nyájasan kezet
szorított az öreg úrral, egy hideg fejbólintással elköszönt Jenőtől,
aztán eltávozott. A leány kikisérte és aggodalmasan kérdezte:

– Nem jól érezte magát köztünk?

– Bevallom, nagyon szerencsétlenül válogattam meg a látogatás idejét.
Majd egyszer olyankor jövök el, a mikor teljesen magunk lehetünk.

A leány elkeseredve mondta:

– Nem is tudom, mit keres itt az az ember! Óh, hogy gyülölöm őt!

… Még ez este fölkereste Béla Jenőt a szobájában. Gunyosan szólott
hozzá:

– Nagyon váratlan helyen és időben találkoztunk! Nem hittem volna, hogy
te is jársz ilyen helyekre.

– De mindenesetre más szándékkal, mint te.

– Persze! Te vagy a «nemesszivü megmentő», a ki édes hálát fölöz le.
Hálásabb szerep, mint az enyém, mert az enyém csak a tiedet szolgálja.

Jenő ingerülten pattant föl:

– Megelégeltem gyanusításaidat! És kijelentem, hogy nem fogom türni,
hogy e derék, becsületes embereket tönkretedd!

– Vajjon mit szándékozol csinálni? Talán elmégy és fölfedsz előttük
mindent. Vagy talán már meg is tetted? Nos, csak menj árulkodni! Elvégre
Heidelbergben nincs tanszéke a lovagis gentleman-kötelességeknek. Egy
Vajkai, a ki mások diszkrét kedvteléseibe avatkozik, – valóban,
édesatyánk büszke lesz reád!

– A gentleman-like-ra ne hivatkozzál, mert ezt a jogodat eljátszottad.
Tudod-e mit tettél? Álruhába bujtál, hazudoztál és egy szegény leánynak
elraboltad mindenét, a nélkül, hogy te, a gazdag, bármi kárpótlásra is
hajlandó lettél volna. Mióta lovagias tett a hazudozás és mióta sport a
rablás?

Béla kényelmetlenül feszengett e beszéd alatt, de aztán dölyfösen
válaszolta:

– Nem veszed észre, hogy nagyon gyanus ez a buzgóságod, a melylyel mások
privát dolgaiba avatkozol?

– Tegnap láttam őket először.

– Akkor hát mijök vagy te nekik, hogy így oltalmazod őket?

– Barátjuk vagyok, mert gyámoltalanok, szegények és nemesszivüek.
Oltalmazom őket, mert te gazdag, hatalmas és lelkiismeretlen vagy!…

Jenőnek most ellágyult a hangja és szinte könyörögve folytatta:

– Figyelj ide, kérlek, Béla! Te egy ártatlan leány vonzalmát kicsaltad,
de most még nem volna végzetes ránézve a kiábrándulás. Mondj le róla,
irj meg neki mindent őszintén, utazz el. Ne felejtsd, hogy te csak egy
kis kalandot dobsz el magadtól, neki és atyjának pedig az életet adod
vissza.

– Lemondjak róla, mikor szeret? Nem! Én is szeretem őt!

– Igazán szereted őt? Óh, ha ezt sejtettem volna! Hisz’ akkor rendben
van minden! Vedd el őt feleségül.

Béla először fürkészve nézett öcscse szemébe, aztán fölkaczagott.

– Megbolondultál? Hisz’ akkor nemcsak ostoba volnék, de nevetséges is!
Valóban, még csak haragudni sem tudok reád a tanácsodért. Egyszerüen
éretlen vagy és szentimentális, mint minden diák!

– Nos, jó! Akkor hát tudd meg, hogy hiábavaló lesz minden ravasz
fáradozásod. Elállom utaidat és meg fogom akadályozni, hogy épen
testvérem tegye tönkre azoknak életét, a kiket becsülök!

– Mit akarsz tenni?

– Tudom, hogy mit tegyek és győzni fogok!




V.

Jenő valóban tudta, hogy mit tegyen.

Másnap fölkereste Pór Albertet és így szólott hozzá:

– Néhány nap mulva átveszem anyai örökségemet, a hódsági birtokot és az
a szándékom, hogy ott fogom megvalósítani azokat a szocziális elveket, a
melyeket Winter professzortól tanultam. Jól tudom, hogy ez nehéz munka
lesz, de épen azért van szükségem az ön támogatására.

– Óh, arra biztosan számíthat, ha ugyan hasznát veszi. Én rokonszenvezem
önnel, mert nemes szándéku, lelkes embernek látom.

– Egy nagy kérésem volna önhöz. Költözzék ön családostul hozzám, hogy
egész idejét közös ügyünknek szentelhesse.

– De uram!…

Jenő könyörögve szólott közbe:

– Az égre kérem, ne tiltakozzék! Nekem szükségem van önre és ha önben
van szeretet a saját eszményei iránt, nem tagadja meg kérésemet.

Az öreg ur elérzékenyülve pislogott világtalan szemeivel. Hiszen
legrejtettebb vágya volt az mindig, a mit most odakináltak neki. Egy
darabka föld, egy elkülönzött tartomány, a melynek barázdáiba az ő
gondolatait ültetheti el! De aztán aggodalmasan mondta:

– Nem tudom, hogy elfogadhatom-e ezt öntől.

– El kell fogadnia. Ha jótékonyságról van szó, úgy azt csak ön
gyakorolhatja vélem. Ön tanácsadóm, tanítóm lesz!

Mikor délben az öreg leányának elmondta Jenő ajánlatát, Katalin elsápadt
és kezét szivére szorítva kérdezte:

– És te elfogadtad?

– Óh, eleinte voltak némi aggodalmaim, de ő azokat végképp eloszlatta.
És nem tagadom, ennél csábítóbb dologról álmodni se mertem volna.
Képzeld el a puszta csendjét, a nyugalmat és azt a tudatot, hogy az
ember eszméi termő maggá válnak az anyaföldben!

A leány öntudatlanul rebegte:

– Hát velem mi lesz!

– Természetesen velem jössz te is. Aggódás nélkül elfogadhatod az ő
vendégszeretetét, a melyért különben is – remélem – alaposan meg fogok
szolgálni.

Katalin elhallgatott, de szeme megtelt könynyel. Be kellett látnia, hogy
atyjára igazi megváltás lesz ez az új élet, nem szabad hát akadályokat
gördítenie elébe.

Most már csak az a gond foglalkoztatta, hogy mit mondjon majd Bélának,
ha délután találkozik vele. És vajon mi lesz, ha majd a fiatalember
föltárja a szivét és határozott vallomásra kényszeríti őt is? Ha
felszólítja, hogy hagyja el öreg atyját és kövesse hiven szerelmesét?

Pedig hasztalan gyötörte magát e kinzó kérdésekkel. Béla e napon nem
várta az utczasarkon, mint rendesen. A leány azzal vigasztalta magát,
hogy este bizonyosan várni fogja.

Ám azért nyugtalan szivvel ült egész délután a zakatoló irógép előtt,
mert bárha nem tudott is magának megmagyarázni semmit, mégis sejtette,
hogy valami gonosz katasztrófa van készülőben, a mely Jenő
megjelenésével van összefüggésben.

A mint alkonyatkor elhagyta a hivatalt, a kapuban egy hordár szólította
meg.

– Pór Katalin kisasszonyhoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Egy levelem van a kisasszony számára. Válasz nincsen.

A leány dobogó szivvel bontotta föl a levelet. Az aláirását sem kellett
megnéznie, úgyis tudta, kitől való. Sőt a pesszimizmus, a mely örökké
ott lappang a szerelmesek szivében, a levél tartalmát is elárulta neki
jóelőre. Most már csak a szavakról, a formákról van szó. Igy szólott a
levél:

Édes kisasszony! Az egekre kérem, bocsásson meg nekem és ne higyjen a
látszatnak, a mely ellenem fordult. A mit tettem, azt Ön iránt érzett
őszinte szerelmemből tettem és nem lakolhatok érte keserűbben, minthogy
lemondok a látásáról. Kérem, bocsásson meg és ne gondoljon gyülölettel
arra, a ki Önt igazán szerette:

_Bélára._


A levél története nagyon egyszerű volt. Béla biztosra vette, hogy Jenő
el fogja őt árulni a leánynak. Jónak látta hát, hogy kikerülje a
kellemetlen bonyodalmakat és félreálljon a megsértett család esetleges
boszuja elől. Még most úgy sem volt késő; egyetlen levéllel kényelmesen
szabadulhatott mindenből.

A leány csak nézte, nézte a levelet, mig a könnyek elborították szemét
és áthatlan homálylyá változott minden körülötte. Most, hogy elolvasta a
levelet, még érthetetlenebb volt az, mint annak előtte. De mit is
kellett volna még megértenie? Tiszta hittel, az ifjúság rajongásával
indult utnak és sivatagba tévedt. Itt van a sürgő-forgó utczán, a melyen
egyetlen arczot sem ismer, senki sem törődik véle. Az irányító, a kihez
minden érzését kapcsolta, eltünt és sohasem fog többé rátalálni. Még
nyom sincs a rengeteg embertömegben, a melyen keresésére indulhatna.
Hiszen kicsi, csonkán maradt regényük emlékei az egyik utczasaroktól a
másikig terjednek csak; azontul a mi van, az ismeretlen rengeteg.

Sebzett ember módjára vánszorgott előre össze-vissza, czéltalanul. Úgy
érezte, hogy az élet kapuját becsapták mögötte és ő ott van a kárhozott
lelkek birodalmában, a hol nincs más tennivalója, csak bolygani,
bolygani az örökkévalóságig. Ám a mint az első utczai lámpa kigyuladt,
fölriadt kábultságából. Az alkonyat homálya, mely egészen leszállott már
az Andrássy-útra, édesatyját juttatta eszébe, a ki most az örök
sötétségben ülve, türelmetlenül neszel az ő léptei után.

Gyorsan megfordult és hazafelé indult. De mikor a kapuhoz ért, még
egyszer visszanézett az utczára és azt hitte, hogy megszakad a szive.
Talán úgy is volt. Talán csak egy lelketlen szervezet vánszorgott be a
kis udvari lakásba és roskadt le görcsös zokogással egy világtalan öreg
ember előtt és azt a megtépedt szivet kétségbeesett érzelmek ragadták
azalatt magukkal, hogy utczáról-utczára röpülve keresse, kutassa
vérkönnyeket sirva, hütlen szerelmesét…

Az öreg ember kezét leánya hajára téve hallgatta a fuldokló, elfojtott
sirást, a mely szivettépőbb volt minden kiáltó jajgatásnál. Ujjai
idegesen szaladtak végig a leány arczán és megérezték a meleg könnyeket,
a melyek tüzes vasnál jobban égették. Fejét lehorgasztotta és másik
kezét hosszú szakállába mélyesztve megszólalt remegő hangon:

– Mi történt, leányom?

– Nagyon, de nagyon boldogtalan vagyok, atyám!

– Mondj el mindent! Ha nem volnék is atyád, megérdemelném tőled, hogy
őszinte légy hozzám!

A leány odakönyökölt atyja térdére és arczát karjára hajtva elmondta
mindazt, a mi történt vele. Egyszerüen, őszintén mondta el, mint a hogy
barát szokott vallani jó barátnak. Az öreg komoly figyelemmel hallgatta
végig, aztán vigasztalva mondta:

– A dolog nagyon egyszerű, én legalább annak látom. Valaki föl akarta
használni gyanutlan bizalmadat, tapasztalatlanságodat, de valami
váratlan akadályra bukkant és meghátrált. Örülnöd kell, hogy így
történt.

– Nem, nem! Ő nem tudna gazságot elkövetni. Hátha mások riasztották el?

– Azt hiszed, akkor le tudott volna mondani rólad? Vagy kerülte volna,
hogy legalább utóljára nézzen a szemedbe? Nem, ez a levél mindent
megmagyaráz. Levelet azok irnak, a kik nem állják ki a szem tekintetét.
A levél csak álarcz és minél áradozóbb, annál gyanusabb.

– De én szeretem őt! Mi lesz velem?

Az öreg megsimogatta a leány haját és gyöngűlt hangon mondta:

– Azt fogod tenni, a mit mi mindnyájan teszünk. Mi mind szeretünk
valakit vagy valamit, aztán lemondunk róla. Lásd, te most teljes
önzéssel beczézed a magad fájdalmát és azt hiszed, hogy millió mérföld
választ most el téged én tőlem. Ki vagyok ék most neked? Egy idegen öreg
ember, egy más plánétáról való lény, egy külön fajta, a kinek egyetlen
érzése, gondolata sem közös a tiéddel. Pedig ezeket a könnyeket elsirtam
már én is, ezt a keserüséget elszenvedtem én is. Én is szerettem, én is
rajongtam, hittem és csalódtam. Közben pedig életet adtam neked,
felneveltelek, dolgoztam, becsülettel áttörtem az életen. Édes Istenem!
szerettél egy ifjut, csalódtál benne és azt hiszed, hogy az egész világ
összeomlott körülötted. Pedig a világ sértetlen maradt, csak a te
fantáziádban omlott össze egy légből rótt alak. A nevét sem tudtad
bizonyosan, azt sem tudtad, mi a foglalkozása, mi a gondolkozása,
czélja; nem ismertél belőle csak egy futólagos külsőséget, a mely
naponta elkisért néhány perczre. És te mégis _egészen_ szeretted őt és
az egész embert szeretted benne. Pedig a mit te szerettél benne, azzal
te ajándékoztad meg őt és azt el nem veheti tőled semmiféle csalódás. Az
élni fog benned továbbra is és bizonyára jönni fog egykor egy ifjú,
akire bátran ráruházhatod eszményedet; ő nem lesz méltatlan hozzá. És ha
nem jön?… A mit becsesnek tartottál, akkor is megmarad neked. Nem az a
tragédia, hidd el leányom, ha emberekben csalódunk. Az emberek mind
rosszak és az a csalódás, ha nem csalódunk bennük. Az az igazi tragédia,
ha a saját eszményeinkben csalódunk és azokat kell kitépdesnünk a
szivünkből… Csak sírj, sírj, egyetlen leányom. Majd kimegyünk a mezőre,
a hol az egészséges munka, az igaz ős élet vesz körül bennünket. Meglásd
– az meg fog gyógyítani!

Az öreg ember elhallgatott és szürke szemében megjelent hosszú idők óta
az első fényesség: az apai könny.




VI.

Az urias, impozáns gyorsvonat Szegeden átvedlett patriarkális
viczinálissá és kedélyes pöfékeléssel vitte tovább Jenőt új lakóhelye
felé. Ide, e végtelen mezőségekre, apró, fehér tanyai házak közé jobban
is illett ez a lomha kis masina, mint a gyorsvonat óriási lokomotivja.
Minden mozdulatlan volt a tájon, csak egy faluvégi szélmalom lapátja
forgott lomhán, egyhangúan és a poros akáczok bólyongtak olykor, a mint
elsuhant mellettük a gőzös szele.

Délelőtt tizenegy órakor ért Letevérre a vonat. Itt ki kellett szállnia
Jenőnek, hogy kocsin jusson el a birtokára, Vajk-Pusztára.

De a mint magára maradt az állomáson, csakhamar megbánta, hogy miért nem
értesítette tiszttartóját a jöveteléről. Kis bakter-ház volt az
állomásépület és mégis ez volt az egyetlen európai helyecske az egész
vidéken. A merre nézett, mindenütt végtelen vetések és nyoma sem volt
falunak. Ha volt is falu, az apró kunyhóival szégyenlősen elrejtőzött az
akáczosokba.

Megszólította a vasuti őrt, a ki a legfőbb hivatalos közeg volt erre:

– Messzi van ide Vajk-Puszta?

– Két óra gyalogosan, de kocsin három, mert kerékagyig ér a homok.

– És nem volna itt valami alkalmatosság, a min oda lehetne jutni?

– Most épen nincs, de este jön a tejeskocsi; az elviszi visszafelé.

– De már akkor inkább nekivágok gyalogosan.

– Nono! Szörnyű meleg van és útközben kevés az árnyék!

– Majd csak kibirom két óráig… Csak azt lenne szives megmutatni, merre
menjek.

– Ezen az uton mindvégig. Volna ugyan közelébb-útja is, ha átvágna a
mezőségen, de ott bizonyosan eltéved.

Jenő megbillentette a kalapját és nekivágott az útnak. Van valami
nyájasan biztató az ilyen síkságban. Barátságosan megnyilatkozik az utas
előtt, meg-megmutat neki hol egy vadkörtefát, hol egy rekettyést, hol
egy mosolygós tanyát, egész közel hozza elébe, mintha mondaná:

– Csak ne csüggedj, mindjárt megkapod!

A gyalogos ember megszaporázza léptét a kedves biztatásra, megy-megy és
észre sem veszi, hogy a csalfa síkság szemfényvesztése sikkasztotta el a
távolságot. Aztán meg, a ki a sík mezőség útját rójja, mindenütt úgy
érzi, mintha otthon volna. A vetés mindenütt egyforma, az útszéli
virágok is és a változatosság mindössze annyi, hogy itt jobbkézről van
az úttól az akáczfa, a melynek árnyékában megpihen, amott pedig balról.
És a mint hanyatt heveredik az árnyékos füvön, a melynek hajnali
harmatja föl se szikkadt még és szembe néz a kék égbolttal, a mely a
lombok között kandikál rá és hallgatja az apró legyek zümmögését, a mi
olyan, mintha valami liliputikórus himnusz-éneke volna; hát akkor igazán
úgy érzi magát a fáradt utas, mint a tékozló fiú, a ki visszakerült az
apai házba és először pihen meg a puha, meleg dunyha oltalma alatt.

Jenő akár napestig elhevert volna így, ha az útja, no meg a szomjuság
nem sürgette volna.

Egy helyütt csinos homokfutó-kocsit látott, ügyes, formás lovakkal, kék
csíkos, vászonruhás urasági kocsissal, a ki tikkadtan jártatta föl-alá a
lovait az úton, nehogy megártson nékik a nap. Jenő megszólította:

– Messzi van még ide Vajk-Puszta?

– No nem. Ugy egy óra járás.

– Nézze, jó ember, látom, hogy úgy sincs sietős dolga, nem vinne el
engem oda? Szivesen megfizetném a fáradságát.

– Hiszen vinném szivesen, a lovaknak is jobb volna, minthogy itt várnak
egy helyben. De nem tehetem mégsem, hacsak engedelmet nem kapok a
grófkisasszonytól. De kikérhetem tőle.

Jenő megrezzent.

– Micsoda grófkisasszony?

– Melania grófkisasszony! Mert hogy a Stubenthalék udvarán vagyok
szolgálatban. A grófkisasszony ott fest az akáczosban és ugyis csak
délutántájt hagyja abba… Ha akarja, megkérdezhetem tőle, hogy tehetek-é
egy utat addig.

– Nem, nem… köszönöm jó ember, de akkor majd csak inkább elmegyek
gyalogszerrel.

Odanézett az akáczos felé és az ágbogok között valóban egy karcsú
leányalakot látott, a mint vékony festőállvány előtt görnyed. Hiába is
akarta volna máskép, mégis csak hevesen dobogott a szive és elpirult az
arcza, a mint odanézett. Hisz’ ez a leány, a kit neki szántak feleségül
és van-e huszonnégyéves ifjú, a ki közömbös tudna maradni ilyenkor?

A grófkisasszony buzgón elmerülve pepecselt tovább a tenyérnyi tájképen
és nem is sejtette, hogy szemmel tartják. És ha látta volna is azt az
ifjut, a ki gyalogszerrel, porosan rójja az országutat és útszéli
vadvirágot tűzött a kalapja mellé, – vajjon megdobbant volna-e az ő
szive is? Megsejtette volna-e, hogy ez a poros legény a gazdag mátka, a
kinek számára arany kalitkában tartogatták eddig?

… Hanem azért sokért nem adta volna Jenő, ha arczát is láthatta volna a
leánynak. Dehát a grófkisasszony mozdulatlanul, háttal ült a tábori
széken és a ruhájából is csak annyi látszott, a mennyi a gallyak közül
kivillogott.

Jenő elköszönt a kocsistól, csak még egyszer alaposan elmagyaráztatta
magának, hogy merre tartson. A tanya egészen közel látszott már és nem
kellett attól félnie, hogy eltéveszti az utat. Innen is nagynak látszott
a tanya; inkább falu volt az, mint pusztai gazdaság.

A gyötrő szomjuság kioktatta, hogy miképen lehet átvágni a termőföldeken
és miképen lehet elsikkasztani az országut lomha kanyarulatait. Egy fél
órába se tellett és megtette azt az utat, a melyet a kocsis egy órainak
mondott.

Legelsőbb egy kis zsellér-házikóhoz ért. Nem sokat tétovázott, hanem
befordult a gazos udvarra, a melyet tüskekerités övezett és keresett
valakit, a ki egy pohár vizet adhatna neki. De néptelen volt az udvar,
csak két uradalmi ökör kérődzött az imént kikapált kukuriczahajtáson az
igásszekérbe fogva, a melyet alighanem ebédidőre hajtott be a mezőről a
béres.

Ha az ökrök itt vannak, a béres se lehet messze a jószágtól. Jenő
benyitott a kis kunyhó föstetlen ajtaján, de e pillanatban rémülten
hőkölt vissza.

Egyetlen szoba volt a kunyhó belseje; apró ablakai diófalombbal voltak
sűrűn beaggatva, hogy a nap és levegő be ne férközhessék. Az agyagos
pádimentumon baromfiak futkároztak, a nyitott tűzhelyen valami
félbemaradt kotyvalék párolgott és mintha ez a gyanus pára töltötte
volna be az egész szobát, oly fülledt, fullasztó volt a levegő.

Hárságyon, végigterített pokróczon, bolyhos subába burkolódzva kis beteg
gyerek feküdt nyögdécselve és a béres ott állott mellette, szalonnával
noszogatva:

– Ögyél, édös fiam, ögyél! Ettül erőhő’ kapsz!

A mint az ajtó nyilását hallotta, csak a kezével intett, hogy tegyék be
az ajtót. A friss levegőtől félt, pedig rekkenő kánikula volt odakünn.
Úgy őrizte ezt a dohos, romlott levegőt, mintha ez volna a beteg
egyetlen gyógyszere.

De Jenőnek nem is kellett a figyelmeztetés. Amugy is szivesen ugrott
vissza, ki a szabadba és ott várta meg, a míg a béres kiballagott hozzá.
Csak itt, a napfényen látszott, hogy mennyi fásult szomoruság van az
arczán. A kezében tartotta az ebédjét: a barna rozskenyeret és a darabka
szalonnát, a mi épen csak arra volt elég, hogy megizesítse a száraz
falatot. Jenő barátságosan köszöntötte, a zsellér mély dörmögéssel
viszonozta.

– Ez a Vajkayék pusztája?

– Ez.

– A tisztartói lak merre van?

– Majd elvezetem oda jó szívvel.

– Nem, nem, magam is odatalálok, ha megmutatja. Látom, hogy betege van.

– Az ám! A kis fiam. A harmadnapos hideg rázza szegénykét. Aztán ma
egész délelőtt magára maradt, mert nekem a mezőn volt dolgom, az anyját
pedig a tiszttartó úr udvarára rendelték be szolgálattételre.

– Hm! A tisztartó úr? Még bizony nagy uraság ám az a tiszttartó!

– Hát persze!…

– Nézze, nem adhatna egy pohár vizet? Gyalog jöttem messze útról, nagyon
eltikkadtam.

– Ha megvárna itt az úr, majd hoznék a kútról frisset. Ott a kút a
majorság udvarán.

– Akkor hát ne fáradjon, jó ember, majd megmerem magam. Csak menjen
vissza a betegéhez… De jó volna ám a gyereknek egy kis tyúkleves!

A zsellér elmosolyodott.

– Az ám! Tyúkleves! Meg pástétom!… Csak tyúk kéne hozzá, meg a ki főzze.
A többi együtt van már!!… Isten megáldja!

Még azt hitte a szegény, hogy csúfolkodnak vele és visszabújt a
kunyhójába. Jenő pedig a gazdasági épületek között a tiszttartói lakás
felé ballagott, a mely dupla tetejével, bádog díszeivel messze
kimagaslott.

Itt bezzeg már más világ járta. Az udvar valóságos park volt,
kacskaringós utakkal, a melyeket finom, folyamágyból idehozott porond
födött és virágágyakkal, a melyeket fehér nyirgallyakkal szegett körül a
kertész. A tiszttartói lakás földszintes kastély volt, széles
verandával, a melyet nagy vászonernyő tartott hűsen. Most pompás asztal
volt végigteritve rajta és nagy társaság ülte körül, mintha bankettet
tartottak volna. Tányérok, tálak, üvegek, poharak görnyedő bőségben
diszítették az asztalt és a hajduk, ünneplőbe öltözött fehércselédek még
egyre hordták föl az ujabb tálakat, ujabb palaczkokat… No, itt senki se
marad étlen-szomjan, annyi bizonyos.

Az asztalfőn, karosszékben méltóságteljesen hátradőlve ült a tiszttartó
úr. Az arcza csupa vidám bőség, csupa méltóság és csupa nyájas unszolás
volt. Jenő mindössze egyszer látta őt Budapesten, mikor a rendes évi
számadásokkal jelentkezett kihallgatásra édesatyjánál. De akkor
görnyedező, alázatos beamternek látszott és egy vonás se volt benne
ebből a hatalmas kényúrból. Hát persze olyankor, elszámolás idején,
nagyon kinos jelenetek játszódhattak le, mert ez volt az a birtok, a
mely sohsem jövedelmezett semmit, hanem még pénzbe kerűlt a föntartása.

Két ezer hold egy tagban! Oly buja föld, hogy cserjévé nől rajta a
vadszegfü, szamárkóró, keserülapu és mindenféle dudva. Valóságos
ős-paradicsom, a melynek minden lakója megelégedést találhatna itten. És
e földön éhezik a munkás, a ki a rögöt megműveli és haszon nélkül marad
a birtokos is!

A szomjúságáról is megfeledkezett Jenő, úgy elbámulta ezt a lakodalmat.
Majd hogy beléje nem botlott egy nevezetes férfiu, a ki
szemmelláthatólag maga is benyakalt már és nagy sebbel-lobbal sietett a
veranda felé.

Szurtos ember volt, nyilván a gazdasági kovácsmester, hanem most egész
más valamivel volt elfoglalva. Szurokképü czigánybanda élén haladt és
úgy rendelkezett, mint valami Napoleon.

– Ide bújjatok el fiuk, aztán mikor én intek, akkor kezdjétek rá. Aztán
ha valamelyik úr szónokol, rögtön hagyjátok abba és ha én azt kiáltom,
hogy: – Tuss! – akkor húzzatok tusst, így ni: trátrádá-trátrádátá!

Igazi hadvezér volt, a kinek mindenre volt gondja:

– Maris, Jutka, állítsatok ide az árnyékba asztalokat! Itt fognak
kártyázni az urak ebéd után… Hozzátok a jegesdézsákat, hogy behütsük a
bort… Anna, te pedig lódulj, hogy legyen fekete kávé elegendő!… Pista,
te hozd a szivarokat és a pipatóriumot!… Nini, hát ez kicsoda?

A tevékeny férfiu jól megbámulta Jenőt és hamarjába nem tudta, hogy
melyik klasszisba sorozza: vendégnek-é, vagy szolgálattévő személynek.
De a poros czipő, úgy látszik, megnyugtatta. Ez valami vándor diák lesz,
a milyen mindig akad az ilyen lakadáré szagára. Jókedvűen a vállára
ütött.

– Bibo-bibendium!… Ihatnánk, ugye, testvér!

– Nem, köszönöm…

– Ahá! Akkor hát éhesek vagyunk! No, gyerünk, gyerünk, aztán kapunk
valami harapnivalót. Ma mindenki jól él, ma lakodalom van!

– Ugyan! Kinek a lakodalma?

– Ejnye, testvér, hát azt se tudja? Látszik, hogy nem ide valósi! Ma van
a tiszttartó úr nevenapja! Együtt van az egész környék, három napig el
nem mozdul innen senki!… No hát csak menjünk, menjünk, testvér! Senkinek
se szabad éhen, szomjan elmenni ma innen. Ma ünnep van a világon!

– De én a tiszttartó úrral szeretnék beszélni!

– Tyü-tyü-tyü! Sokat kiván egyszerre testvér!… Hanem hát várjunk csak!
Majd én bejelentem! Hátha jókedvében találom.

A derék férfiu fölimbolygott a verendára és a tiszttartó úr előtt
megállott haptákban, már a mennyire az állapota megengedte:

– Nagyságos úr, jelentem alássan, egy mendikás diák vár odalent. A
nagyságos úrral szeretne beszélni!

– Diák? No hát csak vezesse ide, Küllő mester!

Jenő azalatt azon tűnődött, hogy nem jobb volna-é, ha visszatérne az ő
béreséhez és elkérné tőle a fele-rozskenyeret, fele-szalonnát és jól
megebédelne a nyomoruságából. De nem volt ideje se hozzá, hogy
elhatározásra jusson, a derék udvari kovács («udvari kovács»-nak hivta
magát mindig büszkén) már visszatért hozzá.

– No, testvér, hát most lesz bibendum unos-untig! Csak előre!

Föltuszkolta a verendára, odaállította a szegletbe.

– Jelentem alássan, ihol a diák!

A kövér ábrázatok, a melyekre már ráült a dús ebéd és a bor mámora, mind
feléje fordultak széles, bonhómiás vigyorgással és a tiszttartó úr
kedélyesen mondta:

– No, amicze, hát elő azzal a köszöntőnótával!

A vendégek mind hahotázva ismételték:

– Halljuk a nótát! Halljuk a nótát!

– De urak, legyünk hát csöndben, hadd kezdhesse el! – kiáltotta a
tiszttartó úr.

Nagy ügygyel-bajjal csönd lett végre. Az urak, asszonyságok mind kifelé
fordultak székükön, hogy annál jobban élvezhessék a nótát és a
tiszttartó úr méltóságteljes kézintéssel jelezte, hogy no most kezdheti
már.

Jenő egyet lépett előre és könnyedén megszólalt:

– Én ifjabb Vajkay Jenő vagyok, ennek a birtoknak a gazdája!…

… Hej, hogy fölugrott egyszerre a tiszttartó úr! És hogy kapta le a
kalapját Küllő mester! Az ostoba czigány ép akkor kezdett belé
rejtekhelyén a nótába.

A szegény kovács titkos lábrugásokkal intett, hogy hagyja már abba.

A tiszttartó úr oda sietett Jenőhöz és hebegve mondta:

– Nagyságos úr, tessék talán helyet foglalni… Sejtelmem se volt róla,
hogy…

Jenő hidegen szakította félbe:

– Nem akarom zavarni a mulatságot… Különben is, várnak már ebédre
másutt. Hanem majd egy óra mulva visszajövök. Fontos beszédem lesz
önnel.

… Visszament a béreséhez, a hol valóban akadt még rozskenyér és szalonna
az ő számára is. Oh, be izlett neki!… Nagyon éhes volt már.

A tiszttartó úr pedig lázasan rendezkedett. A vendégek mind kocsira
ültek és mentek ki-merrefelé. A nagy asztalt szétszedték hamarosan a
verandáról és mikor a jeges dézsákat meglátta az árnyékban, a mint ódon
borospalaczkok bóbiskoltak benne, ráförmedt a kovácsmesterre:

– Hát ezt miért tétette kend ide?

– De hisz’ a nagyságos úr maga parancsolta ma reggel!

– Micsoda? Kend még felesel is? Kend el van bocsájtva! Mehet kend, a
merre akar!

A derék majszter elszontyolodva oldalgott el és csak a mikor már jó
messze volt, akkor fordult vissza, dühösen dörmögve:

– El vagyok bocsájtva?… De kend is el lesz nemsokára!




VII.

Gróf Stubenthal Sigfried ott élt birtokán, a letevéri kastélyban. Ez
volt a vezeklése ifjúkori bűneiért.

Örökké nevető arczú, csinos férfi volt. Szikár, szinte suhancz-szerű
termetével, egészséges piros arczával és apró szőkés-fehér bajuszával
olyan volt, mint egy húsz éves ifjú. Bizony, senki sem hitte volna róla,
hogy már nagyleányos apa és azonkívül Európaszerte népszerű világfi volt
a múltban.

Gáláns kalandjaival, a melyekről a kontinens valamennyi ujsága
megemlékezett már legénykorában, annyi adósságot halmozott a birtokára,
hogy kénytelen volt megházasodni. A házasság nyugalmas erényei iránt
ugyan nem érzett valami nagy hajlandóságot, de megvigasztalta magát
azzal, hogy az ő köreiben a legtöbb példa szerint a házasság nem bénítja
meg a legényélet pajzán szabadságát.

De bárha felesége gazdag leány volt is, mégsem érdekházasságot kötött.
Szerette a feleségét, csakhogy persze a maga módja szerint. Oly
hódolatteljes volt irányában, mint valami középkori lovag, néha pedig
oly vidám, oly tréfázó kedvü, mintha egyetlenegy életczélja lett volna:
hogy a feleségét mulattassa.

Csakhogy ez erényeivel vajmi ritkán tündökölhetett, mert a házasság nem
akadályozta meg őt abban, hogy régi kósza életét ne folytassa. Párisnak,
Londonnak, Nizzának és Rómának jól ismert köreit ezután is épúgy
fölkereste, mint annak előtte és mikor a felesége kijelentette, hogy nem
hajlandó e kóborlásaiban társúl szegődni hozzá, ezt is udvarias
megnyugvással vette tudomásul. Elvégre, ha a grófné nem kedveli az
utazást, valóban jobban teszi, ha odahaza keres szórakozást magának. Az
emberek nem arra valók, hogy egymást zavarják a mulatságukban. – Chacun
à son goût!

A grófné, a ki erdélyi mágnáscsaládban született, sehogysem tudta ugyan
megérteni ezt a tulságosan nagyvilági felfogást, de belenyugodott, mert
férjét szerette és meg volt győződve róla, hogy ez ide-oda
utazgatásokban semmi bünös szenvedélyek, vagy kedvtelések nem rejlenek.
Aztán meg nem is akarta fölzaklatni rendes családi tűzhelyét, hogy annál
nyugodtabban szentelhesse életét kis leánya neveltetésének.

Egyszer azonban nagyon kínos eset zavarta meg ezt a laza, de mégis
nyugalmas egyetértést.

A párisi ujságok és utánok az egész világsajtó egy óriási, szinte
legendás nagyságú kártya-ütközet leirását közölte, a mely egy párisi
klubban folyt le egy amerikai milliárdos és egy magyar gróf között. Az
ütközet azzal végződött, hogy a magyar gróf négy milliót vesztett.

Ez a magyar gróf: Stubenthal Sigfried volt. Ő ugyan magyarországi
fogalmak szerint valóban dúsgazdag ember volt, de az amerikai
milliárdos, a kinek egy évi jövedelme is nagyobb volt, mint a gróf egész
vagyona, bizonyára meghökkent volna, ha megtudta volna, hogy ez a négy
milliós veszteség tragikus csapás volt ellenfelére. De nem is sejthette,
mert a gróf kissé sápadtan és fáradtan ugyan, de gondtalanul mosolyogva
fogott vele kezet és könnyedén mondta:

– Majd a pénztárosom elintézi az ügyet… De mindenesetre kérek két heti
haladékot.

A párisi ujságok úgy írtak ez esetről, mint valami pajkos pikantériáról,
de a magyar ujságok akkor sem irtak volna bővebben, jajveszékelőbben, ha
a mohácsi ütközetről kellett volna megemlékezniök. Dörgedelmes
vezérczikkekben siratták a nemzeti vagyon bűnös pusztulását és mikor a
gróf hazajött, hogy valamiképen összetoborozza a szörnyű nagy summát,
megrohanták a riporterek, a kik minden lépéséről híven beszámoltak
másnap a publikumnak.

Bármily könnyelműen fogta is föl az életet a gróf egyébként, ezúttal
komolyan megijedt a saját helyzetétől. Egész kis vállalatok keletkeztek
hamarjában, hogy kiaknázzák az ő pénzszükségét és egész nap más és más
pénzügynökök keresték föl hotel-szobájában. De akármelyikkel tárgyalt
is, az eredmény mindig az volt, hogy a pénzt ugyan megkapja, de neki
semmije sem marad az operáczió után.

Egy délután épen két ilyen ügynökkel tárgyalt, a kik egész árkusokat
telefirkáltak bonyodalmas számításaikkal, mikor kopogtattak az ajtón. A
gróf, a ki megtörve, apatikus fáradtsággal hevert a kanapéján, azt
hitte, hogy az inasa, vagy a hotel-pinczér, tehát föl sem kelt fektéből.

A felesége lépett be a szobába. Egy pillanatra végignézett az idegen
arczokon, aztán derűsen mondta:

– Jónapot, Sigfried!

A grófot e derűs hang még jobban meglepte, mint a felesége látogatása.
Odaszaladt, kezet csókolt neki és egy hosszú, szomorú pillantással egész
védőbeszédét elmondotta. De a grófné derűsen folytatta:

– Ha szabad kérdeznem, ezek az urak, nemde, pénzkölcsönt ajánlanak?

A gróf fejét lehajtva rebegte:

– Igen, grófné.

A grófné most az ügynökökhöz fordult és továbbra is derűs hangon
folytatta:

– Pedig a kölcsönügy most már teljesen tárgytalan. Férjem, a gróf ugyan
kimélni akart engem és valószinűleg ezért nem fordult
jószágigazgatójához pénzért. De a pénz rendelkezésére áll és így az önök
közbenjárására nincs szükség.

A két ügynök savanyú arczczal távozott és még furfangos számításaikat is
az asztalon felejtették. A gróf pedig ámulva, megmeredve állott egy
helyében. A grófné kiszólt az ajtón:

– Igazgató úr!

Jószágigazgatója, a ki idáig kisérte, künn állott a folyosón. A grófné
ura karjába csimpaszkodott, mint egy szerelmes, két hetes asszonyka és
hátraszólt elmenőben:

– Igazgató úr, kérem, gondoskodjék róla, hogy holnap egy kis nyilatkozat
jelenjék meg az ujságokban, hogy férjemnek voltak ugyan _némi_
kártya-differencziái, de azokat a maga erejéből kiegyenlítette és nem
tűri, hogy az ő magánkedvteléseit a nyilvánosság előtt szellőztessék.

Aztán vidáman mondta az urának:

– Nos, ha úgy tetszik, uram, most mehetünk.

Nyitott kocsival várta a kapuban és mint ifjú szerelmes pár, úgy ültek
beléje. Végig kocsiztak az egész városon, vígan nevetgélve és látszólag
észre sem vették, a mint egyesek meglepődve néztek utánuk:

– Nini! Hát ezek nem váltak el?

Olyan volt az útjuk, mint a diadal-menet és a gróf úgy érezte magát,
mintha csúf, poshadt levegőjű barlangból szabadúl volna ki a friss
levegőre.

Még ez este haza utaztak Letevérre és itt egyszerre eltünt a grófné
arczáról a derű, mintha egy titkos kéz törölte volna le. Komolyan
mondta:

– Mikor az ujságban azt a csúnya affért olvastam, legelső gondolatom az
volt, hogy a Stubenthal nevet, leányunk nevét kell megmentenem.
Elutaztam hát atyámhoz és az ő segítségével előteremtettem a pénzt a
föld alól is. De vedd szóról-szóra, a mit mondok: a föld alól is!
Sok-sok év termése nem lesz a miénk, a mi most még a föld mélyében
rejtőzik. Leányunk neve meg van tehát már mentve, de most leányunk
vagyonát kell megmentenünk. Önnek, uram, csak egy negativ föladata lesz
e munkában: föl kell hagynia eddigi életmódjával és itt kell élnie,
családja körében… Jól tudom, hogy önnek sulyos áldozat ez a változás, de
meg kell hoznia!

A gróf meghatott áradozással felelte:

– Grófné! Rendelkezzék velem! Egész életem az öné!

A grófné megölelte férjét és szomoruan sóhajtotta:

– Óh, ha ezt komolyan mondta volna!

De Stubenthal gavallér ember volt, a ki ha mondta, meg is tartotta a
szavát. Hanem azért a tanyai életben is megmaradt kifogástalan
világfinak és úgy élt, mintha csak Párisban élt volna.

Déltájban kikocsizott a «Bois»-ba, vagyis a közeli akáczosba, aztán
mikor hazajött, átöltözött frakkba, mintha az Opera előadására menne.
Vacsora után pedig kocsit küldött a faluba a plébánosért és a jegyzőért,
hogy kártyázzanak vele. Ő ugyan erőnek-erejével azt akarta volna, hogy
hajnalig maradjanak fönn vele, de a derék emberek, a kik a tyúkokkal
keltek, már a második éjszakán kidőltek. Tíz órakor vissza adta hát
nékik szabadságukat, de ő maga kiment a parkba (mint a hogy régente a
Folies Bergère páholyába ült be) és hallgatta a denevéreket, baglyokat
és a természet többi éjjeli életet élő chansonettejeit.

Egyébként volt neki komoly foglalkozása is napközben: tanítómestere,
barátja, lovagja volt leányának, Melanie grófnőnek. A mit Melanie missz
Kettytől el nem sajátított a nyelvtudományokban, azt Stubenthal pótolta.
Azonkívül ügyes mestere volt a festésben, lovaglásban és más edző
sportokban.

Mikor Melanie tizennyolczadik évébe lépett, anyja elhatározta, hogy
Párisba viszi néhány hétre, világot látni. A gróf boldogan kiáltott föl:

– Majd én fogom kalauzolni! ohó, én úgy ismerem Párist, mint a
tenyeremet!

Óh, mily lázasan dobbant meg a szive, mikor hosszú, hosszú évek multán
újra a párisi aszfaltot érezte a talpa alatt. De másnap, mikor a
türelmetlen Melanie unszolására már kora délelőtt elindultak a hotelből,
hogy megnézzék a várost, kiderült, hogy a gróf nappali világítás mellett
épenséggel nem ismeri Párist. Az előkelőbb klubbokat, a rejtettebb
mulatóhelyeket, párisi speczialitásokat tényleg kitünően ismerte,
ellenben mikor leánya a Luxembourg-múzeum felől kérdezősködött, a gróf
zavartan mosolyogta:

– Hm! Ez valóban kikerülte a figyelmemet.

Ezután le is mondott arról, hogy ő kalauzolja a leányát, szótlanul
követte hát a melléjük szegődött útmutatót és mélabus megadással járta
végig a múzeumokat.

Ezért aztán néhány hét múlva, mikor visszatértek Letevérre, őszinte
örömmel dicsekedhetett el feleségének:

– Nem is képzeli, mennyire boldog vagyok, hogy ott hagyhattam Párist!…
Sohasem hittem volna, hogy ennyire el tudjak szokni Páristól!

… A mikor meghallotta, hogy Vajkay Jenő, Vajk-puszta új gazdája oda
költözött a szomszédságukba, egészen ujjászületett a jókedvtől. Végre
hát társaságbeli ember lesz a közelében és még hozzá olyan valaki, a ki
a veje is lesz! Egész programmot dolgozott ki, hogy hogyan fognak ők
élni ezután és a nap minden órájában izgatottan várta az új szomszéd
kötelező látogatását.

De napról-napra csüggedtebb, szomorúbb lett. Az új szomszéd nemcsak hogy
a megszokott látogatását mulasztotta el, de olyan hirek érkeztek róla, a
melyek ugyancsak elvették a gróf kedvét a jövő programmjától. E hirek
ugyanis arról beszéltek, hogy az új gazda teljesen különcz ember, csak a
gazdaságáért él-hal és egyáltalán semmit se követ a társaságbeli emberek
életmódjából.

Egy nap azonban busás kárpótlása érkezett. Vajkay Béla jött el hozzá
látogatóba és a gróf ezt még jobban szerette, mert Béla teljesen az ő
kedve szerint való ember volt: vidám, mulatós és járatos az előkelő
világ aktuális pletykáiban. Nem is engedte el maga mellől egész nap és
olvadékony gyönyörűséggel hallgatta Béla fecsegését.

Este aztán, vacsora közben Béla nevetve mondta:

– Apropos! Az öcsémet is meg fogom látogatni holnap. A kaszinóban
roppant mulatságos dolgokat beszélnek róla.

A gróf érdeklődve neszelt:

– Mit? Ugyan mit?

– Hogy Tolsztojánus lett belőle, fölcsapott paraszt-remetének. Mezítláb
jár, maga varrja a ruháit és a munkásainak a bibliát olvassa föl a
mezőn, a mig aratnak!

– A bibliát? Hahaha! Nagyon jó! Nagyon jó! És még mit beszélnek?

– Azt is beszélik, hogy már egy elvtársnője is akadt, feleség, de persze
csak tolsztojánus értelemben, a ki…

Melanie grófnő piros arczczal állott föl az asztal mellől és fojtott
haraggal szólott közbe:

– Bocsáss meg, Béla, de légy szives a folytatását akkora halasztani, ha
eltávoztam!

Béla gúnyosan nézett az unokanővére szemébe.

– Ah! Úgy látszik, érzékeny húrokat érintettem!…

– Csak az a véleményem, hogy az élczelődés legkönnyebb fajtája
valótlanságokat gyártani a távollévőkről!… Jó éjszakát!

Melanie valósággal kifutott a szobából, édes apja őszinte
megbotránkozására, a ki csak az illem megsértését látta ebben. Béla
kínosan mosolyogva hebegte:

– Ha tudtam volna, hogy…

A grófné szárazon szakította félbe:

– Tévedsz. Melanie még nem is látta soha és még csak rokonszevvel sincs
iránta. De azzal sértetted meg, hogy olyan témáról kezdtél beszélni, a
mihez igazán nem szükséges a leányok jelenléte!…




VIII.

Este van, a tanya világában kihalt már az élet. A cséplés ideje most
van, kemény munkában telik el a nap, este azért oly mélységes a
nyugalom.

Mindenki aludni tért már a környéken, csak Jenő van ébren. Neki ilyenkor
kezdődik a második élete. Nappal a por belepi, a napsugár elégeti, a
mint ott áll a mezőn, vagy a szérün. Hanem estére megfürdik szépen,
megeszi jóizűen az egyszerű vacsorát, aztán kiül a verandára, a hol már
várja a nagy halom újság, folyóirat, levél, a mi a világ minden részéből
özönlik hozzá.

Az ördöngős betűk csodát tesznek itten: a csöndes pusztai magányt
hatalmas, sürített világgá varázsolják, melyben nagy elmék munkálkodnak
örökös forrongással; egyetlen gépezet az egész világ, a melynek az
emberi agy a lendítő ereje. Trópikus dél és fagyos éjszak megsemmisülve
olvad össze itten, itt elenyésznek az emberi különbségek, e világba
mindenki beléphet akárhol és akármikor.

De most föl sem bontja Jenő a folyóiratok burkait. A lámpát oda igazítja
maga mellé és levélirásba kezd. A pedáns emberek szokása szerint
legelsőbben a czímzést irja meg: az ő régi, bölcs professzorának,
barátjának, Winter tanárnak ir levelet.

«Kedves professzor úr!

Egy esztendeje már, hogy itt élek e félreeső, csöndes tanyán és nem húz
el innen semmiféle vágyódás, hacsak az nem, hogy olykor ne holt
betükben, hanem eleven szóval beszélhessek az én tudós
tanítómesteremmel, mintaképemmel, a kinek útmutatásait soha el nem
felejtem.

A «tanya» kétezer holdas termékeny föld közepén áll. Egy fatornáczos,
hosszú földszintes ház az én lakásom; előtte kert van, a kert végén
pedig a gazdatisztek lakásai. Ezután a gazdasági épületek következnek, a
melyek most még nyomorúságosak. Vályogból épült, düledező istállók, a
melyekben a béresek is laknak, és korhadt csűrök, magtárak, szérűk.

Ime, ez az én mostani világom, de már tisztán látom, hogy mint fog ez
átalakulni, ha híven követni fogom az ön tanításait.

Bárha gazdag ez a föld, mégis az emberi nyomorúság képe fogadja rajta az
embert mostan. A nép apró kunyhókban lakik és olyan eledellel él, melyet
az önök országában a koldus is visszautasítana. Ennek pedig az az oka,
hogy a munkabiró emberek is csak a legdurvább mezei munkában kapnak
keresetet és az esztendő túlnyomó részében tétlenűl tengődnek. A föld
még mindig az ősi formák szerint műveltetik és javainak túlnyomó része
kifejtetlenül marad.

Ám ez állapotok gyorsan át fognak alakulni.

A birtokot húszholdas parczellákba daraboltam és bérbe adtam a
zselléreknek, a kiknek a földmívelés hagyományos foglalkozásuk, de
eddigelé mégsem boldogulhattak soha, mert be kellett érniök a gyéren
fizető napszámos munkával.

Most én vagyok a tőkés nagy-vállalkozó köztük, a ki a tőkém kamataiból
élek, ők meg maguk tartják kezökben a boldogulásukat. Természetes, hogy
a tőkésnek nemcsak az a kötelessége, hogy tőkéjét a munka rendelkezésére
bocsássa, hanem tanítson, irányítson és új útakat törjön a termelés
számára. Lassanként átvezetem a népet az intenziv gazdálkodásra,
megtanítom őket a mezőgazdasági ipar könnyebb ágaira, a melyekkel
terményeik értékét növelhetik, és megtanítom őket háziiparra, a melylyel
a mezei munka szünetelésében is értékesíthetik munkaerejüket. Azonkivül
közraktárat létesítettem, a mely beváltja terményeiket és kamatmentes
előleget is ád vetésükre.

De, sajnos, mindez nem elég. E nép műveletlen és így igénytelen is. Már
pedig az igénytelenség a tunyaság forrása. E népet tanítani kell, hogy
igényei legyenek és aztán tanítani kell, hogy ez igényeiért küzdeni
tudjon.

E munkámban hatalmas segítőtársam Pór Albert, a kinek gazdag lelkét ön
ismertette meg velem. Ő most leányával együtt itt lakik és a nép már is
úgy imádja őt, mintha atyja volna. Vasárnaponként valamennyien kedvvel
gyülekeznek köréje és áhítattal hallgatják őt, míg leánya az
asszonyoknak és gyermekeknek jólelkű tanítója.

Különben Pór Alberttel összegyüjtjük és közös munkába foglaljuk minden
szerzett tapasztalatunkat és megfigyelésünket, a melyekből
megállapíthatjuk majd, hogy a szocziális teóriák mily mértékben és mily
eredménynyel alkalmazhatók a mi viszonyainkra. És hogy erről hazám
összes nagybirtokosai értesülhessenek, folyóiratot csinálunk, a melyet
havonta elküldünk nekik.

Ime, serény munkában telnek itt a napok és a boldog megnyugvás sem
maradna el, ha ön, kedves tanár úr, egyszer rászánná magát a hosszú útra
és személyesen győződnék meg róla, hogy most sem vagyok roszabb
tanítványa, mint az egyetemen voltam.

Addig is maradok tisztelő tanítványa és híve

_Vajkay Jenő_.»


Éjfélre jár már az idő; messze környéken kialudt minden világosság, csak
a szárnyépületben, a melyben Pór Albert lakik a leányával, dereng még a
lámpafény. Holnap vasárnap lesz, most hát nincs okuk, hogy a tyúkokkal
feküdjenek; majd alhatnak holnap reggel eleget. A szent vasárnapnak
úgyis ez a legnagyobb mulatsága a tanyán.

Az ablak csipkefüggönyei mögött mintha ülne is valaki. Bizonyosan a
leány mereng ott az éjszakába. És Jenő azt is tudja biztosan, merre
szállanak az ábrándjai.

Óh, csodálatos leány-lélek, a mely felejteni nem tud, de azért oly
egykedvű álarczczal hordozza a maga fájdalmát. Soha panaszát nem
hallani, soha könynek a nyomát nem látni az arczán, de az egykedvű
felszin mögött frissen él tovább a fájdalma.

Talán ha ezt nem tudná Jenő, ha nem olvasna oly biztosan a leány
lelkében, mindkettőjök sorsa másra fordulna.

Mert ha huszonötéves ifjú az ember és szépséges, ifjú lányt lát
mindennap a közelében, a kivel a lelke közös: akkor ilyen estéken hamar
megérzi a szomorú magányosság minden súlyát. A park fái mögül most
emelkedik ki a teli hold és végig önti az udvart olvasztott ezüstjével.
Hej, de máskép volna, ha most egymás mellett, kéz a kézben néznék az égi
bolygó e fejedelmi tékozlását.

Ha kérdezné is önmagától, nem tudna felelni rá, hogy szereti-e a leányt?
Dehát józan, okos embereket elfoghat-e a szerelem? És van-e szükség e
beteges nyavalyára két ifjú, életerős lény között, a kiknek útjai,
hajlamai közösek?

Milyen szép volna, ha most odaléphetne ahhoz a csipkefüggönyös ablakhoz
és örökre összekapcsolódnék azzal, a ki úgyis hozzája termett. Akkor
könnyű szívvel haladna tovább azon az úton, a melyet önmaga választott
és a melyen oly gyötrelmes a magányosság ilyen teliholdas estéken. És
akkor örökre megszabadulna, diadalmasan nevetne a kósza csábításon, a
mely néhányszor elébe bukkant és a melynek emléke lopva föl-fölveri a
szive békéjét.

Melanievel többször találkozott mezei kóborlásaiban. Hol gyalogosan
volt, hol lóháton, hol kocsin, de mindannyiszor kiváncsian, szinte
harcziasan nézte végig, Jenő pedig mindannyiszor daczosan fordította el
az arczát.

Minden ily találkozás után azt hitte, hogy győzött és örökké tart
győzelme. Pedig ha aztán tovább mentek, az egyik erre, a másik arra,
újra csak maga előtt látta a délczeg leányt, a ki csillogó szemmel
nézett rá és a fülébe súgta:

– Hiába! Menyasszonyod vagyok és te a vőlegényem vagy!

Jenő büszkén toppintott a lábával és hogy védelmet keressen, odanézett
megint a csipkefüggönyös ablakra. De abból már kialudt a fény; ott is
aludtak már.

Még egyszer végignézett a park holdfényes nyáréji pompáján, aztán
sóhajtott és – aludni tért.

*

Másnap délelőtt sétára indult a leánynyal a tanyák között, a melyek a
vasárnapi nyugalomba merültek volt. Benéztek minden kis tanya udvarára;
a leány váltott nehány szót a gazdával és a háznéppel, aztán tovább
mentek.

Jenő kedvteléssel nézte a változásokat, melyeknek mind ő volt a
szülőapja. A régi, apró kovácsműhelyt lebontották és most egész kis
gyárat építettek a helyébe. A régi kovácsmester, Gyárfás, a
tiszttartójával együtt ott hagyta a szolgálatot és Stubenthal uradalmába
szegődött. A mióta nem lehetett a tiszttartó hatalmas mindenese, jobb
keze, nem birta ki itt tovább az életet. Jenő örömest adott túl ez
emberen, a ki nagyszájú kényúr volt lefelé, hízelgő szolga fölfelé és
tele szeszszel mindig – befelé.

Az a kis viskó, a melyben egy évvel ezelőtt fogadta a szegény béres,
alaposan megváltozott azóta. A falak csinosan kitatarozódtak, az udvarra
kis istálló és csűr épült, a mely tele volt a begyüjtött élettel.

Az ember és az asszony a kis lóczán ültek ölbe tett kézzel, a gyermek
pedig a kút mellett hajlós fűzfavesszőt hámozott és hasogatott vékony
szilánkokba. Abból majd kosarat fog fonni, a hogy nemrég tanulta.

A leány megszólította jókedvűen:

– Ejnye, Pistika, hát még vasárnap is dolgozol?

Az apja felelt meg helyette:

– Nem lehet eltiltani tőle, mikor olyan nagy öröme van benne!

Mikor visszatértek sétájukból, az udvaron egy bamba képű kamaszt vettek
észre, a ki fejét vakarva állott ott és szemmel láthatóan azon
töprengett, hogy most merre menjen, mihez fogjon. Kék csíkos vászonruha
volt rajta és kemény fekete kalap, a mely leszaladt egész a füléig. Még
szerencse, hogy úgy kétfelé állott a füle, mert különben a nyakáig
szaladt volna a kalap.

A mint észrevette közeledni őket, egyszerre megörvendezett, oda
somfordált a leányhoz és meghúzgálta a szoknyáját.

– Hallja! Maga a «kisasszony?»

A leány meglepetve válaszolta:

– Igen, én vagyok.

– Annak a vak embernek maga a lyánya?

– Igen… De mit akarsz?

– Akkor hát gyűjjön félre, mert egy levelet akarok átadni!

– Na teketóriázz hát, hanem add ide!

A kamasz fontoskodva szólott:

– Az ám, de a küldője lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam át, mikor
egyedül van. Hát csak gyűjjön félre!

Jenő türelmetlenül, összevont szemöldökkel kiáltott rá:

– Ki küldte azt a levelet? Honnan hozod?

– A Stubenthal gróf úr kastélyábúl. A vendég nagyságos ur küldte.

– Hogy hivják?

– Én bizony nem tudom! Mi csak a vendég nagyságos úrnak hívjuk… Aztán
meg rám parancsolt, hogy senkinek el ne áruljam, hogy honnan gyüvök,
mert kiüti a fogamat. Még a kisasszonynak se mondjam meg! Hát engem ne
tessék kérdezni, mert én úgyis hallgatni fogok.

Jenő vállat vont.

– No hát akkor csak add át a levelet; én nem látok semmit.

Néhány lépéssel odébb állott. A kamasz gyorsan a leány kezébe nyomta a
levelet, aztán – iszkiri! Úgy elfutott, hogy csak úgy porzott utána az
út.

A leány fölbontotta a levelet és a mint az aláirását megnézte,
fölsikoltott. Aztán végig olvasta előbb sápadó, aztán kipiruló arczczal
a levelet oda nyujtotta Jenőnek.

– Itt van, olvassa! Ön előtt úgy sem lehet titkom.

A levél így hangzott:

«Édes Egyetlenem!

A szerencsés véletlen, a mely a szerelmesek gondviselője, a közelébe
vezetett. A czég, a melynek alkalmazottja vagyok, elküldött gróf
Stubenthal úrhoz egy nagyobb üzlet lebonyolítása végett és most, hogy
ily közel jutottam magához, nem tudok lemondani arról, hogy ne
láthassam. Ma délután három órakor epedve fogom várni a
Stubenthal-kastély felé vezető út kereszteződésénél, a hol az a magas
jegenyefa áll. Hisz annyi, annyi mondanivalóm van! Úgy-e, eljön és
megnyugtatja örökké hű barátját,

_Bélát_.»


Jenő haragosan gyűrte össze kezében a levelet és komoran kérdezte a
leánytól:

– És maga mit szándékozik tenni?

A leány zavarodottan rebegte:

– Istenem! Hát mit tegyek? Mit is tehetek?

– Tudja-e, ki az a fiatal ember?

– Tudom. Kovács Béla, könyvvezető.

– Nem… Ő az én testvérbátyám, Vajkay Béla!

A leány fölsóhajtott és lehúnyt szemmel roskadt össze a pázsiton. Jenő
fölemelte, gyöngéden bevitte a kastélyba és a fülébe súgta:

– Majd én megyek el a találkára!




IX.

Béla jóval a kitüzött idő előtt odaért már az útkereszteződéshez. No,
mert az irgalmatlan melegben röstelte a gyaloglást, kocsin hajtatott hát
oda és volt oka rá, hogy a leány meg ne lássa az úrias homokfutó
kocsiban.

A kocsist visszaküldte, ő pedig leheveredett az árnyékba és várt. Ez
pedig nagyon gyér mulatság itt, a csöndes mezőségen. Főként, ha az
embert a kiváncsiság is gyötri: eljön-é vajjon? Az embernek itt ugyan
aligha akad szórakozása. Legfölebb rágyújt egy czigarettára; aztán a
mint végig fekszik a földön, kikeres valami hangyabolyt és odadugdossa a
czigarettája égő végét. Az ostoba kis hangyák kétségbeesetten futnak
ide-oda, bizonyosan valami végső itéletre, vulkán-kitörésre gondolnak; a
melyik pedig hozzáér a tűzhöz, fájdalmasan vonaglik, összezsugorodik,
kinyujtózik, szóval a tökéletes halálküzdelem komédiáját játsza el… És a
fiatal gavallért jobb hijján ez is mulattatja.

De ezt is megunta végül és az órájához kapott. Megcsóválta a fejét és
méla bölcsességgel mondta:

– Az a baj, hogy az alsóbb néposztályok nő-tagjait nem szoktatják eléggé
a pontossághoz.

De ezzel csak vigasztalni akarta magát, mert már erősen birizgálta az
aggodalom, hogy hiába jött el a légyottra. Odahaza erősen bizott benne,
de a mint itt végig nézett a rónaságon, a melyen egyetlen teremtett
lelket sem látott magán kivűl, erősen megcsappant a bizodalma.

Télen, a zajos társasági életben könnyen megfelejtkezett kalandjáról, de
most, a «holt szezon»-ban ezerszerte csábítóbban ébredt fel az emléke.
És vágyakozása dühösre lobbant, mikor megtudta, hogy a leány apjával
együtt a Jenő birtokán lakik. És mivelhogy a dolgokat mindenki csak a
saját lelke szerint tudja magyarázni, ingerülten kiáltott föl:

– No lám, a Tartuffe! Engem elprédikált kenetteljesen, az erkölcs
nevében a kicsikétől, hogy magának kaparintsa meg!

Biztosra vette, hogy csak meg kell jelennie és nyomban felébred a leány
szerelme iránta. Hiszen annyira szerette őt és annyira bizott benne!

A csataterv egyszerü volt: atyafiságos látogatóba jött Stubenthal
grófhoz, nagybátyjához és innen könnyü szerrel küldhetett üzenetet a
leánynak. A légyott helyét is szakértő szemmel kereste ki magának
sétalovaglás közben. Ennél a vadkörtefánál, ez elhagyatott keresztútnál
szebb helyet valóban nem találhatott volna idillikus szerelmi kaland
számára.

És mivel a leány még mindig nem jött, ráért azon is elgondolkozni, hogy
mi lesz aztán. Pedig nem volt szokása, hogy az «azután»-nal törődjék. A
leány egyszer mégis csak rájön majd a csalásra és követelni fogja rajta
a becsületét. De ezt a gondot is hamarosan lerázta magáról.

– Eh, az ilyesmi mindig pénzkérdés csak és bolond, a ki takarékosan
bánik a pénzzel, a mikor – van.

Végre porfelhőt látott a messzeségben és lassanként egy könnyü kocsi
képe bontakozott ki belőle. Béla diadalmasan ugrott föl.

– Jön!… És pedig kocsin. Hja, az anyagi helyzete lényegesen javult a
legutóbbi találkozásunk óta.

Arra is jutott ideje, hogy elkészítse a várakozás pózát. Odaállott az
útszélre és két karját a mellén összefonva, merengve nézett maga elé.

Hanem a mint közelebb jött a kocsi, meghökkenve vette észre, hogy nem a
leány ül benne, hanem öcscse, Jenő. Első pillanatban megnyugtatta magát,
hogy bizonyára merő véletlen csak, hogy erre viszi az útja. De aztán
minden kétsége eloszlott, mikor a kocsi épen a vadkörtefa mellett
megállott és Jenő egyenest feléje tartott.

Most már igazán megdöbbent Béla. Mert nem gondolhatott másra, mint hogy
Jenő időközben tényleg összeboronálódott a leánynyal és így jutott az ő
kezébe Béla üzenete. Most tehát a megsértett férfi jön a csábító ellen,
elégtételt kérni, boszút állani. Béla soha máskor sem ijedt volna meg az
ilyesmitől, de most a helyzet valóban kivételes volt. Elvégre az ember
nem játszthatja a rettenthetetlen gentlemant a saját testvéröcscse
irányában!…

Jenő odalépett hozzá, megcsókolta meleg testvéri szeretettel, aztán
szeliden mondta:

– Az ostoba siheder az én jelenlétemben adta át a leveledet és ő
megmutatta. És jó, hogy így történt, mert ha nem lettem volna ott…

Béla ingerülten szólott közbe:

– Magad is elismered hát, a leány szeret engem! Mit akarsz hát? Mit
állsz közibénk?

– Mert ezt a szerelmet nem igaz úton erőszakoltad ki. Ha a leány
sejtette volna, hogy ki vagy, sohasem mert volna rád gondolni. Különben
erről majd meggyőződhetsz magad is. Ma megmondtam a leánynak, hogy te a
testvérbátyám vagy és azért fogok itt megjelenni, hogy meghívjalak
magamhoz egy kis vendégségre. Nos, jőjj, ülj föl mellém a kocsira és
aztán – majd meglátjuk, hogy mire viszed nála, ha nem szegény könyvelő
vagy többé, hanem a gazdag, előkelő Vajkay Béla.

– Köszönöm szépen! Nem vagyok kiváncsi a továbbiakra, úgyis tudom, hogy
mit fog válaszolni a leány. Azt fogja mondani: – ha már Vajkay kell, van
itt egy a közelemben, minek kisérletezzem a másikkal? Nem, édes
fiacskám, ezt a kis elégtételt nem szerzem meg néked hálából azért, mert
ilyen gyönyörüen elrontottad a játékomat!

– Tévedsz, én jól ismerem a leányt és tudom, hogy nem azt fogja
válaszolni. Azt fogja mondani: – Vajkay úr, én önt becsületesen
szerettem akkor is, a mikor szegény könyvelőnek hittem: ne kivánja, hogy
megfosszam magamat a becsülésemtől, a mikor Vajkay Bélát szeretem!

– Szóval vegyem el feleségül! A régi nóta! Valóban, most már elhiszem,
hogy valami pusztai szent-féle vagy; – unalmas vagy, mint a szentek!

Jenő szomoruan ült vissza a kocsijába, Béla pedig gyalogszerrel indult
neki a dülőúton a Stubenthal-tanya felé. De útközben azzal enyhített
legalább nagy mérgén, hogy sétapálczájával elnáspángolta jobbról-balról
a réti virágot, dudvát és a kései vetést.

Ott, a hol a dülőút az országútat szeli, piczi, düledező korcsma állott,
a mely bóbiskolva várakozott arra a ritka vendégre, a ki be-betéved
néhanapján e néptelen vidéken. A kunyhó homlokzatán kopott czégtábla
figyegett:

«_Vendéglő az pokoli szomjusághol._»

A nagyobb hatás kedvéért kép is ábrázolta ezt a pokoli szomjuságot. Egy
csúf vörös ördög kuporgott a boroshordó előtt és úgy szitta a csapját,
hogy kidülledt tőle a szeme.

Ha nem is ez ékes rajzolat, de a forró nyári nap és a poros országút
kedvet ébresztett Bélában, hogy betérjen ide egy pohár italra.

Az ivószoba jó hűvös-árnyékos volt. Az apró ablakokat diófalomb
függönyözte el, kellemes illatot terjesztve. Az agyagos pádimentom szép
czifrán föl volt locsolva és a hosszú, kecskelábú asztalon nagy
papirlapok hevertek madárléppel bekenve, a légy ellen.

A korcsmáros, sovány, feketeszakállas zsidó ember, álmosan czammogott
elő a söntésből és oda tette Béla elébe a bort és savanyuvizet. Béla
nagy mohósággal esett neki az ital gyönyörüségeinek, csak aztán, a mikor
túlesett az első szomjuságon, vette észre, hogy nincs egyedül az ivóban.

Egy furcsa külsejü ifjú ember ült a sarokban és belépése óta konokul,
gyanakodva meresztette rá a szemét, mint valami detektiv. Alacsony,
borotvált képü fiatalember volt, hosszú haja költőiesen hátra
hullámoztatva a fejebúbján és a nyakában akkora piros nyakkendőcsokrot
viselt, hogy vitorlának is beillett volna. Egyébként egész halomnyi
paksaméta volt előtte; nyilván azt tanulmányozta, mielőtt az ujabb
jövevény meg nem zavarta a munkájában.

Béla érdeklődve nézett vissza rája és ettől a tekintettől még
izgatottabb lett az ifjú. Most már idegesen fészkelődött a lóczán és
néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni Bélához. De
mindig meggondolta magát. Végre is Béla segített rajta és ő kezdte meg a
barátkozást. Oda szólt hozzá:

– Kellemes hűvös van idebenn!

Az ifjú hálásan ragadta meg a feléje dobott fonalat és bámulatos szónoki
készséggel felelte:

– E hűvös árnyék főként azoknak kellemes, a kiket hivatásuk arra
késztet, hogy a rekkenő hőségben a poros országutat rójják!

– Az ám! Meleg van odakünn!

Az ifjú most közelébb húzódott és bizalmaskodva kérdezte:

– Ön is gyalog?

– Hát persze! Per pedes apostolorum!

Az ifjú most szemmelláthatóan megdöbbent:

– Az apostolok lábán? Tehát elvtárs?

Béla ráhagyta:

– Hát persze. Elvtárs!

– Tehát gyanum még sem bizonyult alaptalannak! Én már belépése első
pillanatában fölismertem elvtársat.

– Ne mondja!

– De bizony! Ilyen időben ki más vetődnék erre… És ha szabad kérdeznem,
nemzetközi, vagy nemzeti?

Béla találomra felelte:

– Nemzeti. Természetesen, hogy nemzeti!

Az ifjú idegesen fölpattant.

– Akkor ön lekésett innét, mert ez a vidék már egészen a miénk.

– Teringette! Kiké?

– A miénk! A nemzetközi szervezeté! Én már egy hónap előtt megkezdtem
itt a munkálatokat és azóta folyton dolgozom. És biztosíthatom róla,
hogy a miénk lesz az egész!

– Nono! Azt majd meglátjuk!

– Hogyan? Hát ön is itt akar dolgozni? Ez csúf konkurrenczia, uram! Ez
megsértése a hallgatólagos megállapodásunknak. Mi nem zavarjuk az önök
czirkulusait és önök nem zavarják a mienket.

Az ifjú még közelebb húzódott Bélához és szeliden, szinte kérve
folytatta:

– Nézze, nem is volna értelme, hogy itt kezdje meg a munkát. Itt minden
fáradság hiábavaló, mert ha én egyszer megdolgozom a népet, jöhet oda
akárki más! Sokkal jobb lesz, ha megegyezünk békésen. Én például
átengedek önnek egy másik kerületet, ön pedig itt hagy engem. Én
különben Steinfeld Ottokár vagyok, a központi bizottság tagja.

– Örvendek!… És mennyire van már itten?

– Oh, a dolog nagyon szépen halad. Előbb a nép néhány befolyásosabb
vezetőjét nyerem meg az ügynek, aztán lépek majd érintkezésbe a néppel.

Béla elmosolyodott és jókedvűen mondta:

– Hát nézze kedves Steinfeld úr, én visszavonulok és semminemű akadályt
nem gördítek az útjába. Sőt minden módon elő fogom segíteni a működését.
És mivel tudom, hogy az ilyesmi olyan mint a hadjárat, a mihez pénz
kell, tehát adok önnek száz forintot és kötelezőleg kijelentem, hogy ezt
havonként mindaddig meg fogja kapni tőlem, a mig itt, a
Vajkay-uradalomban fog működni.

Az ifjú agitátor elbámészkodott.

– Hogyan? Elvtárs… ön… uraságod… Száz forintot?

– Egy szót se! Ne kérdezzen és nyugodjék belé a – száz forintba. Azt
hiszem, ez könnyen fog menni!

– Mindenesetre!

Az ifjú mohón dugta zsebre a pénzt és hálálkodva mondta:

– Oh, nagyon köszönöm… természetesen a pártszervezet nevében. Mert ez
olyan, mintha csak a párt kapta volna. Majd meg méltóztatik látni, hogy
mit tudok én! Egy fél év mulva mindenki nemzetközi szoczialista lesz
itten!

De aztán eszébe jutott a kilátásba helyezett havi száz forint és
meggondoltan tette hozzá:

– Egy félév múlva, vagy… egy év múlva. És hova küldjek uraságodnak
értesítést?

– Sehova? Ebben a korcsmában minden hónapban fölveheti a pénzét.

– A párt pénzét, tessék így mondani.

– No igen, kedves… izé úr…

– Steinfeld Ottokár!

– Tehát kedves Steinfeld ur! Buzgó munkálkodást kivánok és kérem, hogy e
pillanattól kezdve felejtsen el, mintha sohasem láttuk volna egymást!

– Oh, a titoktartás már a hadi taktikámban benne van.

– Helyes! Tehát csak küzdjön hősiesen, Steinfeld úr!

Béla elégülten ment ki a korcsmából és vidáman dörmögte:

– No Jenő öcsém! Apostol vagy? Tehát most küldök a nyakadra egy másik
apostolt! Meglássuk, ki viszi többre!




X.

– Jaj, méltóságos grófkisasszony, csókolom azt a jóságos szivét! Többet
ért az a kis tyúkleves minden patikánál! Bizony, ha a méltóságos
kisasszony be nem nézett volna hozzám, akár elpusztulhattam volna itt az
ágyban!… Hogy az uram? Jaj, kérem, abba most végkép belébujt az ördög,
nem lehet azzal most beszélni! Hiszen eddig is iszákos, korhely ember
volt, de mégis csak megvoltam vele valahogy. Az iszákos ember vagy
garázda, vagy jókedvű. Ha garázda volt, megvert, ha jókedvű volt, hát
beczézett. De most!… Az üllőt végkép otthagyta, csak az inasgyerek
piszmog rajta és hétszámra elkódorog mindenfelé. Ha meg szólok neki,
letorkol hamarosan: – Hallgass asszony, most már nem kovácsmester
vagyok, hanem vezér!

– Micsoda vezér?

– Jaj, méltóságos grófkisasszony, hiszen ép ezt szeretném tudni én is,
mert néha attól félek, hogy rablóvezér lett az uramból. Azt mondja, ő
fogja a szegény embereket megváltani, föl fogja őket szabadítani a
rabszolgaságból! Ihol ni! Engem pedig itt hágy az ágyban, mint a
kőkolonczot. Mocczanni sem birok, egy pohár vizet sem hozhatok magamnak…
Aztán azt mondja, mégis czudarság, hogy a gazdagoknak olyan sok a
pénzük, a szegény embernek pedig semmije sincsen. Azt mondja, hogy
minden szegény emberből gazdag embert fog csinálni. És tessék! Én itt
hétszámra bőjtölök, még csak felém se néz!

– Szocziálista lett a maga urából!

– Lehet, hogy az is. Valami ilyenfélét is mondott. Én nem tudom mi az,
de tudom, hogy nem az ő mestersége. Ő kovácsmesterséget tanult
világéletében és öreg már ahhoz, hogy új mesterséget tanuljon.

Küllőné panaszkodott így, a kovács felesége. A mióta elkerült a
Vajkay-pusztáról a kovács, rosszra fordult a sora. A míg a tiszttartó úr
totum-factora volt, valóságos kiskirály volt az uradalomban, hanem aztán
ugyancsak kezébe kellett volna vennie a kalapácsot, hogy megélhesssen.
Ehhez pedig semmi kedve sem volt. Nagyon leszokott már a munkáról a régi
jó időkben.

Keserves napok köszöntek be hozzá, főként mikor feleségét ágyba döntötte
a tifusz. Most már több is volt rá egy okkal, hogy elkószáljon hazulról
és folyton a «Pokoli szomjuság» körül ténfergett. Épen neki való hely
volt az. Ő benne is pokoli szomjuság lakozott, a mióta nem ő tartotta
számon az uradalmi pinczét. Itt találkozott össze a kis szoczialistával
és mindjárt nagyon összebarátkoztak.

Azonkivül, hogy a bort is mindig a kis szocziálista fizette, csupa
kedvére való beszédet hallott tőle. Csupa bölcseség volt minden szava és
csupa szinigazság. Hogy a szegény ember dolgozik, mint a barom, mégse
viszi semmire, a gazdag ember pedig folyton henyél és mégis aranytálból
eszik. Hogy a szegény embernek annyi földje sincs, a mennyiben
eltemetkezzék, a gazdag embernek pedig annyi van, hogy csak kocsin tudja
bejárni. Jaj, be igaz! Hiszen mindezt érezte ő már régóta bévülről, csak
nem tudta ilyen szépen kikerekíteni. De aztán belejött ő is és
kiváltképen mikor már túl voltak néhány üveg boron, megjött az ő szava
is. A kis szocziálista elismerően mondta:

– Önnek, kedves elvtárs, kitünő svádája van. Ön jól tudhat szónokolni.

A kovácsmester boldog szerénységgel válaszolta:

– Pedig sohse tanultam az iskolában!… De megtanított rá a sok szenvedés!

A személyes rokonszenv, no meg a közös meggyőződés összefűzte, örök
barátságba terelte őket. A kis szocziálista bizalmasan kifejtette előtte
a czélját: föl kell világosítani, öntudatra kell ébreszteni a népet,
mert most olyan időket élünk, hogy mindenki semmi, csak a nép az úr.
Aztán meg kell alakítani a titkos bizottságot, a földek szétosztása
végett, mert úgy kell intézni a dolgot, hogy mikor jönni fog a nagy nap,
minden rendben legyen már és készen legyen a mappa. De mindent titokban
kell csinálni, mert hát most már ugyan a nép az egyetlen úr, de viszont
a főszolgabirónál van a _nyers erőszak_. A nyers erőszak pedig komoly
dolog, azzal nem lehet komázni.

Ezután kettecskén jártak házról-házra és a tanyák népe áhítattal
hallgatta a beszédüket, mint a szentirást. A sok beszédből annyit
megértettek mindjárt, hogy földosztásról van szó és ezt el is fogadták
rögtönösen.

Esténkint összegyültek valami rekettyésben tanácskozni és készíteni a
_mappát_: a földmívelő-paraszt legszebb ábrándjának mappáját.

– Kelmed, Fejes Nagy János elvtárs, kapja a vápa-dülőt. Jó lesz?

– Hiszen jó volna, csak kapnék hozzá egy darabkát a homoki részből is
szőlőnek. A nélkül nem teljes.

– Nohát az is meglesz! Beirjuk a mappába a homoki részt is.

Igy aztán gyorsan teltek a nappalok. A mezei nép alig várta az estét,
hogy tovább gyönyörködhessék a földosztásban és nézhesse a maga elméleti
birtokát, a mely föl van már irva a titkos mappára.

A világtalan Pór Albert ezután is megjelent pontosan a kastély udvarán,
hogy bölcs beszédével oktassa a népet. Ő nem látta, hogy napról-napra
kevesebb a hallgatója és ha a nagy csöndet hallgatta, megelégedve mondta
leányának:

– Lám, most már milyen szépen hallgatnak!

Vajkay Jenő a világért sem árulta volna el neki, hogy alig néhány udvari
cseléd hallgatja, azokat is erőszakkal kellett ideparancsolni. Hanem ő
maga annál aggodalmasabban nézte ezt a változást. Olyan volt az, mint
mikor a betegség kezdi a nyájat.

Hát ennek a nyájnak ugyan mi lehet a betegsége?

Nem sokáig kellett kutatnia. Az egyszerü mezei munkások még nem tanultak
be a titoktartásba, hazudozásba. Okkal-móddal mindent megtudhatott
tőlük. Megtudta, hogy «czuczilistá» lettek és a Stubenthal-uradalom
kovácsa oktatta őket az új tanra.

Jenőt egy csöppet sem döbbentette meg ez a fölfedezés. Hiszen
szocziálista volt ő maga is és Pór Alberttel együtt az volt az
igyekvése, hogy a népből is azt csináljon. De attól már komolyan
aggódott, hogy a kovácsmester ne terelje helytelen, bolond irányba őket
és ne csináljon átkot az áldásból, sötétséget a világosságból.

Elhatározta, hogy beszélni fog vele és megtudakolja a szándékát. Ha
becsületes a szándéka, magához veszi segítőtársnak.

Elhajtatott hát hozzá.

A kovácsmester műhelye és lakása ott volt a Stubenthal-pusztán egy kis
düledező házban. A műhelyben a tűz nem égett és árván hevertek szanaszét
a gazdasági szerszámok, a miket javításra hoztak oda.

A lakásajtó előtt ott ácsorgott az az egyenruhás kamasz, a ki a Béla
levelét hozta. Bizonyosan várt valakire, mert egy szép selyem női
napernyő és egy ezüst tálcza volt a kezében.

Jenő benyitott a szobába és fennhangon mondta:

– Jó napot kivánok! A mestert keresem!

Napfényhez szokott szeme csak most kezdett látni a homályban. Az ágyban
betegen feküdt a majszterné és az ágy mellett, gyékény-széken ott ült –
Melánie grófnő. Kicsi üvegtálkát tartott a kezében és befőttel etetgette
a beteget. A mint a belépőt megpillantotta, önkéntelenül is fölállott és
zavarodottan fordította el az arczát.

A mesterné asszony gyöngült hangon válaszolta:

– Az uram nincs idehaza, de ha patkolni kell, vagy a kocsinak esett
kisebb baja, a legény is megcsinálja.

– Nem, nem! A mesterrel szeretnék beszélni, ha megtalálhatnám.

– Jaj, az most bajos lesz nagyon! Nem tudni, mikor jön haza az uram.
Mostanában sokszor elmaradozik, mert… mert… munkát vállalt másutt.

Hiába eszelte ki ezt a jámbor hazugságot az ura védelmére, Jenő úgy sem
igen hallgatta már. Visszaemlékezett rá, a mikor először látta Melaniet,
a mint a mezőn festőállványa felé hajolt, aztán eszébe jutott a kis
inasgyerek, a ki a ház előtt várakozik, és így kikombinálhatta könnyen,
hogy Melanieval hozta össze a véletlen. Ámbár a sejtelme megsúgta ezt
már a legelső pillanatban.

Igazán nem tudta, mit csináljon mostan. Eh, legjobb lesz, ha kisíklik e
találkozásból, a mely úgyis csak véletlen volt és a mely úgyis
nyomtalanul fog elenyészni, mert hisz a grófnő nem ismeri őt. Sietve
mondta hát:

– Isten megáldja, jó asszony! Majd próbálkozom máskor!

– De hátha véletlenül mégis hazajön az uram, mit mondjak neki? Ki
kereste?

Jenő nagyot nyelt és elpirulva válaszolta:

– Semmit se mondjon neki… Nem szükséges… Isten megáldja!

Az ajtó felé indult és ép megfogta már a kilincset, a mikor tiszta
leányhang szólott feléje:

– Vajkay Jenő!

Jenő gyorsan visszafordult az ajtóból. Melanie mosolygó szemrehányással
mondta:

– Úgy látszik, kettőnk közül nekem kell bemutatkoznom. Jó, hát
megteszem. Stubenthal Melanie vagyok!

– Óh bocsánat, azt hittem, hogy…

– Semmi bocsánat! Azt hitte, hogy kiszökhetik e kényelmetlenségből, mert
nem ismerem. De nekünk nincs is szükségünk ennyi szertartásra, hisz
rokonok vagyunk!

– Igaz, közeli rokonok!

Most a leány pirult el. Azt hitte, hogy Jenő védekezés czéljából
hivatkozott a közeli rokonságra. Rosszul sikerült mosolylyal válaszolta:

– De ez még nem ok arra, hogy ne ismerjük egymást!… Távozni akar? Ha
megengedi, együtt megyünk!

Vette egyszerű szalmakalapját, a melynek minden dísze egy széles
selyemszalag volt és a beléje tüzött pipacsvirág. Aztán búcsúzóul
odafordult a mesterné asszonyhoz:

– Csak feküdjék nyugodtan, lelkem. Majd estére megint kap egy kis
levest, – mást semmit! Holnap pedig majd eljön a doktor.

– Áldja meg az Isten, édes kisasszonykám. Legalább adja ide azt a
gyönyörű szép kezét, hadd csókoljam meg!

– Persze! Még csak az kellene!… Nem vagyok én asszony!… Az Isten áldja,
majd holnap eljövök megint. És ha az urával találkozom, majd adok én
neki! No, ne búsuljon, majd megmosom én a fejét, hogy… Ha úgy tetszik,
mehetünk, kedves rokon!

Mikor kiértek, őszinte megbotránkozással fordult Jenőhöz:

– Szegény asszony, akár éhen pusztulhatna itt az ura felől! Hát hinné-e,
ha ezeket a szép fehér házikókat látja, hogy itt is laknak gonosz
emberek?

– De a mint látom, jók is vannak, grófnő!

– Kedves rokon, azt hiszem, nem felejtette még el a nevemet. Melanienak
hivnak és nem szoktam hozzá, hogy grófnőnek szólítsanak… Ezt legfeljebb
papa szokta tenni délutánonként, mikor smokingban van. És neki meg lehet
ezt bocsájtani; ez az ő egyetlen illuziója itten.

– Maga nem rátartós a czímére, Melanie!

– De nem bölcsességből ám! Úgy vagyok itt a czímmel, mint Robinzon volt
a vad szigeten az aranynyal… Higyje el, az ember csak akkor kevély a
czímére, ha akad, a ki megalázkodik és hódol előtte… Nos, kedves rokon,
hát csak szólítson grófnőnek ezután is!

– A világért sem… Melanie!

Odaértek néhány tépett lombú, bús akáczfához, a melynek gyér árnyékában
várakozott Jenő kocsija. Melanie, a mint a kocsit megpillantotta,
tiltakozva mondta:

– Nem, nem, kedves rokon, még most nem fog visszamenni. Még nekem nagyon
sok beszélni valóm van magával. Mindig lestem az alkalmat, hogy
elmondhassam, sőt egyszer már meg is akartam írni… De ez nem illett
volna, annyit megtanultam itt is.

– A ki olyan nemeslelkű, mint maga, Melanie, annak minden illik.

– Hopp! Már is udvarol! Pedig épen azzal akartam kezdeni, hogy fölmentem
minden ilyen kötelesség alól. Hisz maga hangsulyozta, hogy közeli
rokonok vagyunk.

– De én komolyan mondtam, nem udvarlásból.

– Honnan tudja, hogy nemeslelkű vagyok? Mert egy szegény, beteg
asszonynak egy kis levest juttatok néha? Hiszen lehet, hogy csak
unalomból teszem… No, de hagyjuk ezt, nagyon fontos mondani valóm van,
nem akarom hát elfecsérelni az időt, a mely magának bizonyára sokkal
becsesebb, mint nekem.

– Talán sétáljunk itt föl-alá.

– Szóval, nem akarja itt hagyni a kocsiját. Exterritoriális területen
akar maradni. Hát jól van. _Most_ nem fogok ellentmondani, hiszen ép e
miatt akarok beszélni magával. Maga már több mint egy éve, hogy itt
lakik a tőszomszédságunkban.

– Egy éve.

– Én ugyan pontosan tudom, de nem vitatkozom. Nem is illem, hanem
általános szokás a pusztán, hogy az új betelepülő meglátogatja a
szomszédjait…

– Oh kérem, én…

– Ha kegyetlen természetű volnék, most hagynám, hogy próbálja befejezni
a mentegetőzését, pedig biztosra veszem, hogy ez nem sikerülne. De most
nem szemrehányást akarok tenni, csak a tényeket konstatálom. Ezt a
szokást maga lehetetlen, hogy ne ismerje. Még ha nem hallott volna is
róla, az egészséges érzéke megsúgta volna. De különben is maga közeli
rokonunk, az általános szokáson felül is kötelessége volt hát, hogy
fölkeressen bennünket.

– De biztosítom róla, kedves Melanie, hogy…

– Jó, jó! Tudom, hogy meg akart bennünket látogatni, csak épen nem volt
ideje hozzá. No, de a tény az, hogy egy év óta lakik a közelünkben és mi
még a színét se láttuk… azaz hogy… én véletlenül… egyszer… maga épen egy
igás szekér tetején ült, én pedig ott föstögettem a kukoriczásban, hát
nem vehetett észre… Tehát egy év óta tüntetően elkerül bennünket és
ennek csak egy jelentősége lehet: hogy nem akar látni bennünket. Ez csak
természetes, és a mint erre az eredményre eljutottam, gondolkozni
kezdtem, hogy ugyan mivel is szolgáltunk mi rá erre? Mikor vétettünk mi
magának? Mi oka lehet, hogy tartózkodjék tőlünk és megtagadja a
vérrokonságunkat? Higyje el, sokáig töprengtem ezen, mert az én
lelkiismeretem tiszta, én sem papát, sem mamát nem vádolhattam meg
semmivel. És a mint gondolkoztam, gondolkoztam, egyszerre borzasztó
gondolatom támadt… Eszembe jutott, hogy mikor még egészen kis gyermekek
voltunk, bennünket mindig férj- és feleségnek neveztek és most az a
gyanúm ébredt, hogy hátha a szülők folytatták a mi gyermek-játékainkat
és…

Melanie beszédközben a kék selyemszalaggal játszadozott, a míg kezében
maradt a széles szalmakalap, úgy hogy a nap szabadon ragyogott arany
haján. A kalapjával pedig eltakarta az arczát, mintha a napsugár ellen
védekeznék. Igy már sokkal bátrabban lehetett beszélni.

– És ekkor eszembe jutott sok elejtett szó, sok czélzás, a minek akkor
jelentőségét meg nem értettem, de most… óh, most már bizonyosra vettem,
hogy ezért került bennünket!

– De Melanie!…

– Ne mentegetőzzék, az Istenre kérem! Hiszen képzelheti, hogy így is
mennyire bántotta a… a… hiúságomat, a mikor erre rájöttem. Elhatároztam,
hogy nyiltan, őszintén beszélni fogok magával: hogy ez a magatartása, a
melylyel ilyen képzelt támadásokat véd ki, engem megaláz és én ezt nem
érdemlem meg. Igen! Meg akartam mondani magának, hogy én csak a rokont,
a kedvesen látott rokont látom magában és nincs oka, hogy kerüljön
engem. Apa mindennap újból konstatálta: – Ma megint nem jött! És én
ilyenkor mindennap újra átéreztem: – Ma megint kosarat adott!… Képzelje
el, egy leány, a ki mindennap kosarat kap és pedig kérés nélkül!…

– Esküszöm, Melanie, hogy ha tudtam volna…

– Óh, most már fölösleges fogadkoznia. Most, hogy mindent elmondtam már,
olyan könnyűnek érzem a szivemet, mint soha még! Most kössünk
ünnepélyesen békét! Mondjunk le egymásról ünnepélyesen és újítsuk föl a
rokonságot! No, itt a kezem! Fölcsap?

Jenő forró barátsággal szorította meg a Melanie kezét. Az a teher, a
mely a Melanie szivét elhagyta, őt is megkönnyebbítette. Úgy érezte,
mintha a lelkében egy nagy darab árnyék változott volna át hirtelen
verőfénynyé.

Melanie olyan volt, mint valami vérbeli diplomata: a mint megköttetett a
béke, hirtelen másról kezdett beszélni.

– Igaz, maga a kovácsmestert kereste. Óvakodjék tőle, nagyon veszedelmes
ember. A feleségétől tudtam meg, hogy szoczialista lett belőle!

Jenő elmosolyodott:

– No, az még nem nagy veszedelem! Magam is az vagyok.

– Persze, most maga nevet rajtam befelé!

– Óh, dehogy…

– De igen! Azt mondja magában: – no lám, ennek a kis grófkisasszonynak a
dajkája telebeszélte a fejét és alaposan ráijesztett, hogy a
szoczialista az ördög, a ki kénköves lángot lehel! Ugy-e így gondolta?…
Pedig csalódik, mert én sokat olvasok ám, jól tudom, hogy maga milyen
szocziálista és hogy milyen a kovácsmester. Vigyázzon! Az gonosz,
részeges ember, a felesége betegen fekszik, a műhelyében kialudt a tűz
és ő feléje se néz, hanem a népet boldogítja. Ha ilyen gonosz ember
boldogítani akarja a népet, az mindig veszedelem!

– Nem fog neki sikerülni. A mi népünk okos, józan nép, föl tudja
ismerni, hogy kitől várhatja a boldogulását.

– Maga azt hiszi? Furcsa! Én pedig azt hittem mindig, hogy a nép
gyermek, a mely inkább ül föl a mesének, mint az igaz történetnek!… De
nini, itt jön apa! Azaz jönne, ha tudna!

Stubenthal gróf ezúttal egy kis automobilon ült és verejtékezve próbálta
különféle csavarok, kerekek rángatásával rábirni arra, hogy újból
elinduljon. De a furfangos gép megcsökönyösödött és egy helyben állva,
dühös pöffögéssel köpködte a benzin-füstöt.

A gróf észrevette a leányát és hozzá sietett. Aztán Jenő előtt
udvariasan meghajtotta magát. Melanie jókedvüen mondta:

– Ej, hát nem ismered, apa? Vajkay Jenő.

A gróf hevesen átölelte a fiatalembert.

– Szervusz, öcsém!… No látod, csakhogy végre elszántad magad!… Ejnye,
leányom! De miért fogadja őt itt?… Menjünk a kastélyba… No, ez pompás!
Te! Én terád határozottan haragszom! Te bennünket ignoráltál… No jó, jó!
Most már minden rendben van. A feleségem mennyire fog örülni!

Jenő ennyi szivesség láttára nem mert tiltakozni. Nem akarta
kiábrándítani az öreget abból a hitéből, hogy az ő látogatására jött.
Különben is az öreg nagy boldogságában nem is engedte szóhoz:

– Most épen kapóra jöttél! Szükségem van egy olyan tudós emberre, mint
te vagy. Te! Én most nagy fába vágtam a fejszémet: Memorandumot irok!
Tudniillik mozgalmat indítok a pusztai társadalmi élet megteremtésére.
Az én jelszavam a tömörülés. Viribus unitis! Az a tervem, hogy mi
környékbeli birtokosok, a kik a társaságból valók vagyunk, egyesüljünk
időközönként. A fejemben már egész programmféle kavarog.
Tenniszversenyek… jótékony bazárok… falkavadászatok… sőt neked bevallom
bizalmasan, hogy van egy fenomenális, óriási eszmém! _Operaelőadások a
tanyán!_ No, mit szólsz hozzá? Persze, így első hallásra a dolog
merésznek látszik, de én nem riadok vissza a kezdet nehézségeitől, sőt
már kidolgoztam a fejemben a részleteket is. Meghivunk Budapestről, az
Operából művészeket, művésznőket és… hm!… ballerinákat is és azok
játszani fognak a kastélyom nagytermében. Meglátod, föl fog itt lendülni
egyszerre az élet!… Nem szóltam még róla senkinek, mert előbb meg akarom
írni a memorandumot. Csak ne menne olyan nehezen a fogalmazás!… De majd
felolvasom neked azt, a mit már megírtam. Te meg fogod tudni birálni,
hiszen te egy izé, egy tudós vagy!

A gróf hosszú idők óta nem érezte már magát ilyen boldognak. Kissé ugyan
motoszkált benne az a gondolat, hogy Jenő ilyen különös formát
választott a látogatásra, de hát ezúttal belenyugodott; Jenő tudós ember
és a tudósok mind különös módon cselekszenek. Hiszen azért tudósok.

Ősrégi fasoron a kastélyhoz érkeztek. Emeletes, dupla tetejű barokk
épület volt a kastély, de annyira elrejtőzött az udvar fái és cserjéi
közé, hogy csak imitt-amott villant ki a sárgára festett fal egy-egy
darabkája. A kapubejáratnál két ódon, mohos kőoszlop tartotta a
Stubenthal-czímert, mint két kőbe faragott bálvány, a mely tiszteletet
parancsol a belépőnek.

Itt az udvar kanyargós, hűs ösvényein ünnepélyes, hideg volt a hangulat,
mintha elmult évszázadok levegője rekedt volna bennök. Jenő most már
alaposan megbánta, hogy beleugrott ebbe a látogatásba és kényelmetlenül
gondolt a merev, nevetséges czeremóniákra, a melyek a kastélyban várnak
még rá.

Hanem ebben ugyancsak csalódott.

A grófnét a kastély előtt találták és pedig épenséggel nem valami
grófnéhoz méltó foglalkozásban. Mázsáló mérleg mellett állott, míg egy
kertészféle ember szép piros sóvári almát öntött zsákba és mérlegelt.
Néhány zsák már megtöltve, lemérve állott ott és a grófné saját ujjatlan
keztyűs kezével kötözte be a száját spárgával és tette rá az
ólompecsétet. Úgy el volt merülve ebbe a munkába, hogy csak akkor vette
észre a vendéget, a mikor már egészen a közelében volt. Akkor is Melanie
figyelmeztette rá:

– Nézd, anyám, vendéget kaptunk! Jenő!

A grófné összecsapta a kezeit örömében.

– Hát mégis? Rossz fiú!… Ne, ne a kezemet… hanem itt az arczom, az
sokkal tisztább.

És barátságosan nyujtotta rokoni csókra arczát, a mely üde és piros volt
most is, mint azok az almák a zsákokban. A gróf nyilván nagyon röstelte,
hogy ilyen vulgáris foglalkozásban találódott a grófné és mentegetőzve
motyogta:

– A feleségemnek nagyon különös passziói vannak. Hja, a nők nagyon
szeszélyesek.

De a grófné jókedvűen megczáfolta nyomban:

– Sohse czifrázd a dolgot! Nem szeszélyből teszem biz én, hanem mert
különben a fele elkallódnék, ha nem volna rajta a szemem!

Aztán Jenőhöz fordult magyarázóan:

– Tudod, ott van a nagy gyümölcsösünk, de semmi hasznát se láttuk eddig.
Épen csak, hogy a mi asztalunkat ellátta gyümölcscsel. De most rájöttem,
hogy a bolond német drága pénzt ád az almánkért, a mi eddig a fa alatt
rothadt meg. Azóta hát egy darabnak sem szabad elvesznie; ez mind megy
egyenest Németországba és meg sem áll Berlinig! Bizony, akár hiszed,
akár nem, most már a fele háztartásomat ez az alma fizeti!

A gróf kényelmetlenül szólott közbe:

– De kérem…

– Nono, hiszen azért Jenőnek nem lesz oka lekicsinyelnie a
háztartásomat. Különben majd lesz rá alkalma a vacsoránál, hogy
megbirálja. Mert remélem, hogy itt maradsz vacsorára?

Jenő vígan válaszolta:

– Persze, hogy itt maradok!

Ettől a grófnak is megjött egyszerre a kedve.

– Ejnye be pompás lesz!… Megbocsáss, de most el kell tünnöm egy
pillanatra… Addig csak mulassatok…

A grófné mosolyogva nézett utána és szeretetteljes hangon mondotta:

– A vén bolond!… Tudod-e, hova siet? Frakkba öltözködik a te
tiszteletedre. Olyan, mint a gyermek most is. Könnyelmű, de csupa szív,
csupa jóság. Sejtelme sincs arról, hogy mi történik körülötte, hogy
milyen küzdelem folyik itten ezért a birtokért. Apránként, szinte
forintonként kell legyőzni az adósságot és bizony, már nem messze
vagyunk tőle, hogy hírmondó se maradjon belőle! Szegény öregem,
megszokott életmódjáról, minden szórakozásáról egyszerre mondott le, de
azért sohasem mutatta, hogy fáj neki a lemondás. Mondom, hogy áldott jó
szive van.

Jenő ezenközben otthonosan ült le az egyik almás zsákra, Melanie pedig
szembe vele a másikra. Oly boldognak érezte magát, mint a sivatag
vándora, a ki végre családi körébe ér. Hiszen sivatagon vándorolt ő is
eddig: anyját alig ismerte, apja nem törődött vele és itt a tanyán is
egy öreg emberrel él együtt, a ki igazán csak a saját gondolatait
szereti, és egy leánynyal, a ki csak egy boldogtalan szerelem
könnycseppjein át tud ránézni…

A vacsorán a gróf valóban frakkban jelent meg és csak úgy sugárzott az
arczáról a boldog ünnepélyesség. Jenőn kivül is volt még vendég a
vacsorához: Berzéty, a környék főszolgabirája, a ki dzsentri létére itt,
a telivér arisztokrata társaságban mentül könnyedébb és fesztelenebb
iparkodott lenni, és a plébános, a kivel a gróf oly gondosan bánt, mint
a hogy a királyok szoktak bánni udvari gyóntatójukkal. E két vendéget a
gróf hivatta ide sürgősen a Jenő tiszteletére, hogy népesebb legyen az
asztal.

Vacsora közben Jenő megemlítette, hogy mi járatban volt erre:
szoczialista izgatók bujkálnak a vidéken és izgatják a népet. A
főszolgabiró úr hatalmasan fölpattant:

– Igen? Hát majd elintézem én a dolgot. Lánczon vitetem ki a bitangokat
a határból.

Jenő tiltakozni akart, de a főszolgabiró úr, úgy látszik, kedvencz
témájára akadt és nem tudta abbahagyni.

– A míg én élek, addig mukkanni se fog itt semmiféle népbolondító
bitang! Ezek rontják meg a népet, a mely olyan jó volt eddig, mint a… a
birka!

A plébános úr malasztteljesen mondta:

– Hiányzik a népből a vallásos nevelés, ez a baj!

– És a hála! – tette hozzá a gróf, hogy ő is mondjon valamit.

– Eh, az a baj, hogy a népnek nagyon is jó a dolga! – mondta a
főszolgabiró úr. – A míg a nép csak puszta kenyeret eszik, alázatos,
mint a kutya. De ha már húst is eszik hozzá, akkor bort akar rája, és ha
bort iszik, azt hiszi, hogy ő is úr, mint mi!… No, de majd letöröm én a
szarvukat!

Most a gróf Jenőhöz fordult:

– Hát neked mi a véleményed?

Jenő halkan, kínos mosolylyal válaszolta:

– Egyelőre semmi, csak arra kérem a főszolgabiró urat, hogy bizza rám az
én népemet. Majd boldogulok én vele valahogy…

Aztán hogy másra terelje a beszédet, hirtelen fölkapta a poharát.

– Az én kedves rokonaim egészségére!




XI.

Künn a mezőségen korhadt olaj-malom állott, a mely olyan volt, mint a
szájával leborított óriási tölcsér. A mióta a Vajkay-tanyán fölépültek a
szép téglafalú, modern malmok, nem használódik ez a rozoga ősszerszám.
De le sem bontották, mert zivatar idején ide menekül a mezei nép a tető
alá, a mely valóban hasonlít is egy kifeszített esernyőhöz.

Vasárnap délután titokzatosan, egyenként szállingózik ide a parasztság.
Szétszóródva, a száraz kukoriczában bujkálva jönnek és aztán eltünnek a
malom homályában, a mi olyan jól diszíti a titokzatosságot.

Odabenn alig üdvözlik egymást, leülnek az óriási fakerék küllőire és
várnak szép csöndben, mint a fegyelmezett iskolás gyermekek. Végre a kis
hosszúfürtű Steinfeld-gyerek fölmászik a garatra, a mely ép olyan,
mintha szószéknek csinálódott volna és botjával háromszor kopog.

– Az ülést megnyitom és fölkérem Suta Balog Mihály elvtársat, hogy
foglalja el az elnöki széket.

Suta Balog Mihály felczihelődik és nagy méltósággal telepedik le a
Steinfeld-gyerek mellé.

– A mai ülés szónoka Küllő Lukács elvtárs. Halljuk!

– Halljuk! Halljuk!

Küllő mester, a részeges kovács föláll, köhécsel egy keveset, hogy
rendbe hozza a gégéjét, a melyen irtó nyomokat hagyott a szesz és
elkezdi:

– Elvtársak! A miképen a sötét éjszaka után kél föl a ragyogó nap és a
miképen az Úr száraz lábbal vezette ki az ő választott népét a szolgaság
házából, – azonképen jön el a szocziálizmus dicső eszméje, hogy
visszaszerezze az eltiprott népek millióinak elkobzott jogait. Mert mik
vagyunk mi? Emberek, vagy barmok?

Suta Balog Mihály dühösen szól közbe az emelvényről, egy pillanatra
megfeledkezvén az elnöki szék hideg méltóságáról:

– Bizony, emberek, a kutya teremtésit!

– No, ugye hogy emberek vagyunk! Ha pedig emberek vagyunk, akkor nekünk
épen annyi a jussunk, mint minden embernek, mert az Isten nem teremtett
kétféle embert, hogy legyen úrnak és szolgának való belőle, hanem csak
egyfélét teremtett, azt is a maga képére. Például Kis Fekete János
elvtárs, mi van a kelmed ábrázatán…

Kis Fekete János ijedten kapott ingujjával az arczába. Küllő mester
pedig folytatta nyugodtan:

– … mi van a kelmed arczában, a mi különbséget tenne kelmed és más
emberfia között?

– Nono, hát igaz, hogy máma nem borotválkoztam… megcsorbult a borotvám,
ez az oka!

– De van-é a kelmed arczán a gyalázatosság bélyege, hogy kelmed mégis
másnak a szolgája, igavonó barma? Hát nem tudna-é kelmed is ép úgy a
maga gazdája lenni, mint bárki más?

– De bizonyisten tudnék!

– És lám, kelmed mégis egész világéletében másnak a szolgája lesz,
másnak a hasznára fogja hullajtani véres verejtékét! És miért? Azért,
mert a gőgös, kiszipolyozó nagy urak a kezükbe kaparították a földet, a
mi jogos örökségünket és kizsákmányolnak bennünket.

A Steinfeld-gyerek merengő búval hajtogatta boglyas fejét a garatban.

– Úgy van! Ugy van!

Küllő mester fölpillantott és bátorságra kapott a helyesléstől.

– Mi fog bennünket megoltalmazni a szipolyozó nagy tőke ellenében? Mi
fogja kivívni a mi elkobzott ősi jogainkat? A szocziálizmus
világmegváltó eszméje! Egyet kell értenünk, össze kell fognunk és akkor
olyan erősek leszünk, hogy úgy rázzuk le magunkról zsarnokainkat, mint a
hogy a bika rázza le magáról a beléakaszkodott juhászkutyát! Elvtársak!
Esküdjünk meg itt, hogy össze fogunk tartani, hogy hívek maradunk a
szocziálizmus világmegváltó eszméjéhez és hogy mindig pontosan beadjuk a
napi két krajczárt a pártvezetőségnek Steinfeld elvtárs útján a
pártczélokra. Esküszünk!

– Esküszünk! Esküszünk!

A Steinfeld-gyerek most átszellemülten néz az olajmalom tetőzetére és
egyik kezét a mellére szorítva ismétli:

– Esküszünk!

Aztán újból leül és súg valamit Suta Balog Mihály elvtársnak, minek
következtében az megszólal:

– Kinek van megjegyzése Küllő elvtárs beszédére?

Kis Fekete János, a kinek oldalát már nagyon fúrta a beszélhetnék,
félvállal föltápászkodik, megsimogatja a bajuszát, zavartan hümmöget,
aztán megszólal:

– Hát nékem csak az a megjegyzésem vóna, hogy hát… Küllő elvtárs jól
beszélt, igazat mondott, minden szava szinigazság vót, mert hát mi is
emberek vagyunk, mi sem vagyunk barmok és nem igazság az, hogy egyiknek
annyi fődje van, a másiknak meg semmi sincsen és ha már az ember
dógozik, mint az ökör, hát – mondok – legalább látszatja lenne, de
nincsen, – mondok – mert például itt vagyok én, kapálok, szántok,
aratok, mindent csinálok és még sincs látszatja, mert – mondok – egészen
más vóna, ha a főd az enyém volna, de így megette a fene – mondok –, a
fele is alig az enyém a termésnek, pedig az egész se volna sok, hát
azért mondok, hogy csak jőjjön az a szocziálizmus, mi majd kitartunk
mellette, mert két krajczár naponta sok pénz, de szivesen megadom, ha
tudom, hogy fődet kapok érte, csak úgy vóna jó, mondok, hogy mentül
hamarább adnák már ide a fődet, mert mentül előbb, antúl jobb… hát csak
ez a megjegyzésem!

Kis Fekete János ragyogó arcczal ül le. Egészen mámorossá tette ez a
siker. No lám, sohse hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni a
szónokolás. Egyfolytába beszélt, még csak meg se szusszant közbe, úgy
jött belőle a szó, mint a vízfolyás!

Az ő sikerén fölbátorodnak a többiek is, egyik a másik után áll föl
szónokolni, mind elmondja ugyanazt és mind átérzi ugyanazt a dicsőséget.

Ám az őszi este korán leszáll, sötét lesz az olajmalomban és a
szocziálisták hangtalanul, szétszóródva, egyenként, a hogy jöttek,
visszaszállingóznak a tanyára.

A Steinfeld-gyerek és Küllő mester azonban együtt maradnak. Ők a «Pokoli
szomjúság»-ba mennek.

Most már a világtalan Pór Albert előtt sem lehetett titkolni, hogy csak
a puszta levegőnek prédikál. Maga Jenő tudatta vele, hogy micsoda
veszedelmes bomlást idézett elő a népben valami rejtelmes szocziálista
izgató. Az öreg megdöbbent ettől a fölfedezéstől.

– Az lehetetlen, hogy a párt akarta volna megbolygatni az én munkámat!
Nem, ez lehetetlen! Hiszen igaz, öreg vagyok már, tehetetlen és nem igen
járok közibéjük, de lehetetlenség, hogy megfelejtkeztek volna rólam!… És
ha mind megfelejtkeztek is, ott van köztük Joó Pál, az én tanítványom.

Meg is iratta azonnal panaszát hűséges tanítványának és kérve kérte,
hogy jőjjön el ő maga; hátha ő még helyre tudná hozni, a mit lelketlen
emberek elrontottak.

Joó Pálnak a szivébe markolt ez a meghivás. Hogy ő oda utazzék és lássa
Katalint, gyermekkori barátnőjét, néma, titkos ábrándjainak királynőjét
másnak az oldalán? Nem, ezt nem tudná megtenni. Hiszen azok közül való
volt ő is, a kik csöndes fájdalomra, az örökös lemondásra és a szigorú
kötelességekre termettek. De nem eleget szenvedett-e ő így is, mikor a
régi megszokás naponta elvitte ama kis ház elé, a hol Katalin lakott
azelőtt? Miért fokozta volna még élesebbre a fájdalmát?

Visszaírt Pór Albertnek, hogy a szocziálistapárt senkit sem küldött ki
arra a vidékre; ha valaki mégis izgat ottan, az csak szédelgő lehet.
Sejti is, hogy kicsoda. Egy Steinfeld Ottokár nevű fiatal ember, a ki a
maga zsebébe gyűjti a garasokat, a melyeket a jámbor nép a párt
czéljaira ád. De azt ne kivánja tőle az ő jó öreg barátja,
tanítómestere, hogy oda utazzék. Azt nem teheti most, mert… mert nagyon
sok a dolga, különben sem érzi magát a legjobban. Hanem maga helyett
leküldi egy elvtársát, a ki még sokkal hasznavehetőbb is lesz, mert hisz
azt jól tudja az ő öreg barátja, hogy ő gyámoltalan, félszeg, mikor
hangosan kell beszélni.

De Pór Albert nem érte be ezzel a válaszszal. Újból ráírt, hogy csak
jőjjön. Tegye félre minden dolgát, és ha gyöngélkedik, akkor meg
épenséggel jőjjön, mert ez a friss tanyai levegő helyrehozza néhány nap
alatt. Különben is szégyen, hogy még eddig föl nem kereste, látni nem
kivánta. Vagy talán ő is olyan, mint a többi: hálátlan?

Erre már nem lehetett csak igennel válaszolni. Meg is táviratozta, hogy
jönni fog és a legközelebbi vonatra fölszállott.

A tanyán nagy örömet keltett ez a távirat. A fővárosi ember fél a
távirattól, de a tanya egyhangúsághoz szokott lakója örül neki.

Valamennyien kihajtattak a vonathoz a várva várt vendég fogadására: az
öreg, Katalin és Jenő. Az állomáson már ott találták a Stubenthal
kocsiját és Jenő szóba ereszkedett a kocsissal:

– Hozott valakit?

– Nem, hanem viszek.

– Kit?

– A nagyságos Vajkay Béla urat várom Budapestről.

Jenő meghökkent. Bizony most ugyancsak rossz időben érkezett a
testvérbátyja. Kutatva nézett a leányra, a ki végig hallgatta a rövid
beszélgetést. De semmi zavart, vagy ijedtséget sem vehetett észre rajta.

Különben is Katalin az utóbbi időkben rohamos változáson esett át.
Csendes szomorúsága teljesen eltünt és visszatért régi leányos jókedve.
Szerelmi csalódása abban a pillanatban meggyógyult, a mikor megtudta,
hogy szerelmese nem szerény könyvelő, hanem a Vajkay-család dúsgazdag
majoreszkója. Igy hát nem czudar hűtlenségnek, vagy ádáz, kérlelhetetlen
sorsnak lett a martaléka, hanem egy előkelő, elkényeztetett úrfi
farsangi tréfájának volt az eszköze. És Katalin sokkal önérzetesebb
leány volt, semhogy ezek után is ragaszkodni tudott volna az emlékeihez.
Ime, pompásan bekövetkezett világtalan apjának jóslása: szerelmének
tárgya ideállá változott, a mely a valóságban sohsem élt és a melyet
csak az ő képzelete alkotott meg. Az ilyen ideál pedig nem teher a leány
szivének, hanem kedves ábránd, a mely betölti üres óráit.

Jenő aggódva kérdezte tőle:

– Nem fél a találkozástól?

A leány vígan válaszolta:

– Dehogy, sőt kiváncsian várom. Szeretném már az igazi formájában is
látni kedves testvérbátyát.

Karon fogták az öreget és a pompás, csípős őszi napon sétálgatni kezdtek
a sinek mentén. A távolban már látszott a kicsi füstfelhő, gyorsan
közeledve.

A vonat végre megállott és először Joó Pál szállott ki belőle. Kis
kézitáskát tartogatott és látszott rajta, hogy egészen meglepte ez a nem
várt fogadtatás.

Csak azután ugrott ki a fülkéjéből Béla és gyorsan körülnézett valami
hordárféléért a perronon. De a mint azt a kis társaságot meglátta,
köztük elhagyott szerelmesét, azt hitte nyilván, hogy ezek most
testületileg jelentek meg a boszúálló leszámolásra. Megszeppenve ugrott
vissza a fülkéjébe, mielőtt még észrevennék.

– Tyűh, kutya-teremtette! Majdhogy ép a kezük közé nem pottyantam.

Sebtében végig vágódott a kanapén, a fal felé fordult és tette magát,
hogy az igazak álmát aluszsza. Majd ráér fölkelni, ha elindul a vonat.

Jenő meglepetve nézte ezt a furcsa hadműveletet és nevetve mondta:

– Az én kedves bátyám megijedt. Most a rossz lelkiismeret tovább viszi
majd egy stáczióval!

A kocsiban lassan indult meg a beszélgetés. Minél vidámabbak voltak ők
hárman, annál elfogultabb lett Joó Pál. Tekintetüket kerülte és
belebámulva a végtelen síkságba, a melynek minden termését letarolták
már, beszélte:

– Jól ismerem azt a Steinfeldet és meg kell adnom, hogy ha szédelgő is,
de nagyon ügyes ficzkó. Jól tudja, hogy a népet sokkal könnyebb
hazugsággal becsapni, mint az igazságra megtanítani. Ezért van neki
mindig sikeresebb munkája, mint nekünk, és bizony most is aggódom, hogy
hiába való lesz a fáradozásunk. Ő olyasmit igér a népnek, a mit ugyan ő
nem tud megadni soha, de mi igérni sem tudunk…

Mikor beértek a tanya udvarára, Jenő kiszállott a kocsiból és búcsuzni
kezdett. Katalin csalódva mondta:

– Ejnye, hát nem marad? Pedig azt hittem, hogy velünk fog ebédelni.

Jenő zavartan válaszolta:

– Lehetetlen… okvetlenül át kell mennem Stubenthalékhez. Fontos ügyem
van ott és… és különben is, ők most a bátyámat várják és részben mi
vagyunk az okai, hogy elestek a vendégtől. Illik hát, hogy kárpótoljam
őket.

Nem is tartóztatták tovább és így hát csak hárman ültek a terített
asztalhoz, a melyen már kitálalta a levest a gondos szakácsnő.

Katalin nevetve mondta:

– Azt hiszem, Vajkay Jenő sem sokáig fog legényéletet élni a kastélyban.
Észrevettem, hogy van valaki a Stubenthal-kastélyban, a ki nagyon
tetszik neki.

Az öreg őszinte rajongással szólott közbe:

– És ha neki tetszik, bizonyára kiváló teremtés. És nem lehet annyira
kiváló, hogy ő meg ne érdemelné.

Ártatlan ebédközi beszélgetés volt ez, a mivel a leves és hús közti
szünetet szokás az asztalnál betölteni. De Joó Pál mégis úgy hallgatta,
mintha új világot fedeztek volna föl előtte. Ugyan mi lelte, hogy szelid
kék szeme úgy kiragyogott, sápadt arcza úgy kipirult egyszerre. Olyan jó
kedve támadt, hogy akár szivesen körültánczolta volna az asztalt. Pedig
igazán nem volt tánczos természet.

Katalinnak csak rá kellett néznie, hogy megértsen mindent és úgy
elpirult, mint a leány, a ki az első vallomást hallgatja. Most már
megértette, hogy miért hidegedett el egyszerre tőle gyermekkori pajtása,
a mikor megtudta, hogy a Vajkay-pusztára költözködnek és megértette azt
is, hogy miért volt olyan elfogult, a mikor öreg mesterét viszontlátta.
Hiszen ha nem merült volna el annyira saját szerelmi bánatába, magának
is észre kellett volna vennie ezt a csalóka látszatot, a melybe a
véletlen helyezte őt. És ha eddig pirult leányos szeméremből, most még
jobban elpirult arra a gondolatra, hogy az ifjú, a ki leghivebb barátja
volt a földön, oly hosszú idő óta azt hitte róla, hogy fiatal
kenyéradójának kedvesévé vált. Élénken mondta, mintha a maga
védőbeszédét rejtette volna a szavak mögé.

– Vajkay úr elmondott nekem mindent. Eleinte idegenkedett
Stubenthaléktól, mert azt hitte, hogy ők is léha, gőgös mágnások, de
aztán meggyőződött róla, hogy ép oly dolgosak, szerények és háziasak,
mint akármelyik polgárcsalád. Melanie grófnőről pedig olyan hangon
beszélt, a mi már jóval több, mint ez az elismerés… Ezt mi lányok tudjuk
a legjobban megbirálni.

Az egyszerű ebédnek vége lett és Pál egy pillanatot sem akart
elvesztegetni. Vette a kalapját és indulni készült.

– És most fölkeresem azt az ipsét. Azt hiszem, a betegség elmulik
magától, ha a baczillust eltávolítom.

Poór Albert megmondta neki, hogy hol keresse a kis agitátort, ha meg
akarja találni. Állandó tanyát ütött a «Pokoli szomjúság»-ban; ott
lakik, ott étkezik, ott tudnak minden lépéséről. Pál tehát odahajtatott
egyenesen.

A kis Steinfeld Ottokár pedig ugyancsak megfeszűlten várakozott már a
csárdában. Nem ugyan Pálra, hanem Vajkay Bélára, a ki ilyenkor szokta
elhozni a száz forintot, a mit havonta igért neki buzgó izgatásáért. Az
éjszaka ugyan némi kis vigassága volt Küllő mesterrel, a minek folytán
csak hajnalban került ágyba, de azért korán fölébredt és szörnyű
fejfájósan leste az ivószoba ablakából az utat. Mert a ki a vasútról
jövet a Stubenthal-kastély felé tartott, annak itt okvetlenül el kellett
haladnia.

De hiába várt; a Stubenthal-kocsi üresen tért vissza a kastélyba és
Steinfeld Ottokárnak most már csak az a reménysége maradt, hogy hátha
gyalog tér be hozzá hatalmas pártfogója.

Ruhástól ledült hát a kanapéra aludni és szigorúan meghagyta a
korcsmárosnak, hogy ha valaki keresné, a világért le ne tagadja, sőt
inkább azonnal fölkeltse.

Ennélfogva mikor Pál a kis szocziálista felől tudakozódott, a korcsmáros
buzgón válaszolta:

– Óh, csak méltóztassék egy pillanatra helyet foglalni. Steinfeld úr
épen sürgős munkában van, de rögtön előhivom.

Steinfeld úr épen azt álmodta, hogy egy halom bankót markolászik föl a
földről, de minél többet markolt föl, annál több maradt a földön, úgy
hogy egészen beleizzadt a szedegetésbe. E kellemetes foglalkozásából
ébresztette föl a korcsmáros:

– Itt van az az úr!

A kis agitátor fölpattant, mint a nyil és bárha még szemén ott libegett
az álom kábasága, berohant az ivóba.

– Alázatos szolgája, nagyságos uram… Már azt hittem, hogy ma nem
méltóztatik…

De egyszerre torkán akadt a szó, a mikor Joó Pált megpillantotta. Pál
keményen rászólt:

– Hallja maga Steinfeld!

– De kérem, elvtárs, én…

– Elvtársa magának az ördög, de nem én!… Mit művel maga itt, Steinfeld?
Micsoda ujabb gazság ez?

A kis Steinfeld önérzetesen berzenkedni próbált:

– De kérem, semmi gazság! Én hiveket szerzek a szocziálizmusnak. A nép
imád itten!

– Hát ide figyeljen, Steinfeld, de jól ide figyeljen minden szóra. Én
nem vitatkozom magával és nem fenyegetem meg azzal, hogy átadom az
igazságszolgáltatásnak. Az igazságszolgáltatás akármilyen sánta is,
egyszer majd csak utoléri úgyis… De ha nem fogad szót nékem, akkor én
magát megveretem Budapesten, vagy akárhol, a hol nekünk hiveink vannak.
Hiszen tudhatja, hogy a mi hiveink között vannak jó kemény öklű
vasesztergályosok… és azok mindig hajlandók az ilyen gazembert
megbüntetni, a ki az ő elveiket kompromittálja.

– De kérem, ez brutalitás, ez erőszak, ez…

– Tudom, tudom! De azért magát mégis el fogják verni, Steinfeld. És
pedig úgy el fogják verni, hogy magának örökre elmegy a kedve a
szocziálizmustól. Megértette?

Steinfeld megtörten válaszolta, mintha máris a verés után lett volna.
(Úgy látszik, voltak már némi tapasztalatai e téren.)

– Meg!

– No lássa! Akkor hát figyeljen a parancsolatomra, Steinfeld.

Pál hideg hangon folytatta:

– Azt akarom, hogy hivassa ide a vezető embereket és azok előtt ismerje
be, hogy micsoda lelketlen csaló maga! Értette, fiam?

A kis agitátor megszeppent.

– De kérem, hisz az lehetetlen. A nép akkor biztosan agyonütne engem.
Mert… a nép nagyon ragaszkodik hozzám.

– Hja, akkor választania kell, hogy mi a jobb: ha az én
vasesztergályosaim verik meg, vagy a tanyai nép. A vasesztergályosok
öklét már ismeri.

Ez a kis visszaemlékezés nagyon kellemetlen lehetett Steinfeldnek, mert
gyorsan határozott.

– Ide hozom őket… Csak egy kis kiméletet kérek. Tessék elhinni, hogy én
az ügy érdekében cselekedtem!

– Nohát akkor csak egy-kettő, induljon. Majd beülhet a kocsimba, így
gyorsabban visszajöhet.

– Oh, kérem, nem vagyok én arra méltó!

– Nem is, Steinfeldkém, de azért csak üljön be, nehogy az a gondolata
támadjon útközben, hogy megszökhetik. A kocsisnak kiadom utasításba,
hogy tartsa szemmel.

A kis agitátor tehát elhajtatott a falu irányában, Pál pedig az apró
ablakhoz ülve nézte az útat.

Egyszer csak látta, hogy kocsi közeledik a távolból. A mint közelebb
ért, akkor vette csak észre, hogy nem az ő kocsija és egy fiatal szőke
úr ült benne, a kinek arcza roppantul ösmerős volt neki. Esküdni mert
volna rá, hogy ezt az embert látta már valahol. De vajjon hol?

A szőke ifjú megállíttatta a korcsma előtt a kocsit és bejött az ivóba.
Ebben a pillanatban egyszerre eszébe jutott Pálnak minden. Igen, igen!
Semmi kétség, hogy ez Kovács Béla, a ki olyan váratlanul hagyta egyszer
faképnél Katalint. Igaz, hogy csak egyetlen egyszer látta, de a
boldogtalan szerelmeseknek jó a memóriájuk. Örökre rá emlékeznek arra, a
ki szerelmüknek akadálya volt.

Rá szerette volna vetni magát, de aztán nyugalmat erőszakolt és figyelve
maradt az ablaknál.

Béla körülnézett és kopogva hivta a korcsmárost.

– No mi az? Steinfeld úr nem várt meg engem?

– Épen most ment el, de ezt az urat hagyta itt addig!

Pál lassan fölállott és oda ment Béla elé.

– Steinfeld urat tetszik keresni? Sürgős dologban ment el, de ha valamit
üzenni tetszene…

Béla előbb gyanakodva nézett végig rajta, de a Pál alamuszi közömbössége
megnyugtatta.

– Ön is szocziálista?

– Igen, én is.

– Ahá! Ön tehát segíteni fog Steinfeldnek? Nagyon helyes! Két ember
mindig több, mint egy… Hát megy a munka?

– Óh, kifogástalanul.

– Brávó! Itt van már az ideje, hogy az elnyomott nép harczba álljon
jogaiért, hahaha! No, csak csinálják tovább és én nem hagyom cserben
magukat. Ezt, kérem, adja oda Steinfeldnek.

Pál zsebretette a borítékot, a melyben sejthetően pénz volt és
alázatosan kérdezte:

– Köszönöm!… Más valamit nem méltóztatik üzenni néki?

– Nem, azaz hogy… Mondja meg neki, hogy a délelőtti vonatról lekéstem,
azért jöttem csak most… No Isten vele!

Béla tovább hajtatott és Pál álmélkodva kérdezte meg a korcsmárostól:

– Ki volt ez az úr?

– Hát nem tetszik ismerni? Vajkay Béla nagyságos úr. Roppant finom úri
ember!

Pál a homlokára ütött. Most értett csak meg mindent. Most már
megértette, hogy miért vitte Vajkay Jenő oly gyorsan el a pusztájára az
öreget és Katalint, mihelyt a véletlen Kovács Bélával összehozta. A
derék ember így akarta megakadályozni, hogy a testvérbátyja gaz csábító
lehessen. Az pedig igen nyilvánvaló volt most már előtte, hogy mi érdeke
lehet Vajkay Bélának ebben a szocziálista kaczérkodásban: bosszút akar
állani a testvéröcscsén, a ki a leányt magának kaparintotta meg. Óh, a
gazember! Most már alaposan megbánta Pál, hogy meg nem szorongatta egy
kicsit a nyakát. Pedig igazán szelid természet volt.

Három subás atyafival tért vissza Steinfeld, de mindenek előtt is
félrehivta Pált és esdeklő hangon mondta:

– Uram, ennek a korcsmának van egy hátsó kijárata. Én ott nagyszerűen
elfuthatnék és a vasút ép most indul… Sohse jönnék többet ide vissza!

Pálnak megesett rajta a szive. Hiszen úgy sincs már itt szükség rá.

– Hát csak menjen és itt van az útiköltség is. Egy szőke úr hagyta itt a
maga részére.

– Jé, hát beszélni tetszett vele?… Erről megfelejtkeztem… Tessék
elhinni, hogy ő a hibás, nem én. Ő volt a felbujtó, én csak vak eszköz
voltam!

– No hát csak menjen maga – vak eszköz!

Steinfeld nem is mondatta magának kétszer. Kiintett az atyafiakhoz:

– Rögtön visszajövök elvtársak!

És ezzel a hátsó szobába sietett, a hol kevés motyóját összeszedve,
árkon-bokron inalt a vasúti töltés felé. Lehetőleg a bozótok közt rohant
és mindig nézett hátra, hogy nem üldözik-e.

Pál üléssel kinálta meg a parasztokat, aztán maga is odaült közibéjük.

– Barátaim, azért kérettem ide magukat, hogy fölvilágosítsam egy
borzasztó tévedésről, a melybe egy lelkiismeretlen, gonosz csaló ejtette
magukat, Steinfeld most szökött meg a hátsó ajtón, mert félt a maguk
haragjától. Nem merte bevárni az én felvilágosításomat.

A parasztok gyanakodva néztek rá. Ez már nem a föld népének becsületes,
nyilt tekintete volt, hanem az összeesküvőé, a ki mindenütt rémeket lát.
Az egyik fölállott, kötekedően végig mérte a nézésével és gőgös hangon
mondta:

– Aztán kicsoda az úr?

– Elvtárs vagyok, a ki a maguk javát akarom.

– Ugyan úgy-e? Hát aztán ki kérte rá az urat?

Pál elvörösödött. Eddigelé nem szokott volt a néppel érintkezni és
bizony nem számított erre a hangra. Szeliden válaszolta:

– Senki sem küldött, a magam jóvoltából jöttem, mert megtudtam, hogy az
a csaló, a kit mi rég kidobtunk a pártból, gazul fölbujtogatta magukat.

Az egyik ravaszul hunyorgatott a társai felé.

– Hallják-e? Még hogy bennünket fölbujtogatott valaki. No de ilyet!

A másik hozzá tette:

– Fölbujtogatott! Lehet is bennünket! Ha csak ezért jött az úr, hát kár
a fáradságért.

Az atyafiak fölczihelődtek és belerázták magukat a szürjükbe. Az egyik
oda állott Pál elé és fenyegetően mondta:

– Aztán jó lesz észben tartani, hogy ki-ki a maga háza előtt seperjen…
Ezt megmondhatja az urának.

– Melyik uramnak?

– Hát a melyik a kocsiján ide küldte! Hiszen kint áll most is; a
Vajkay-czímer van az oldalán… No, Isten megáldja!

Pál marasztalni próbálta őket kérő szóval, de azok rá se hederítettek
többé. Ezeket végleg elbolondította már a maszlag. Már hallgatni sem
akarták a józan szót, nem hogy okulni akartak volna belőle.

Visszaült hát a kocsiba és hazahajtatott a tanyára. Egész úton
elkisérték azok a gyanakvó szemek és a fülébe csengett az a gőgös,
elutasító hang. Sárguló akáczlombok között apró viskók állottak és
mintha azoknak sötét ablakszemei is őt lesték volna haragosan,
bizalmatlanul…

Katalin a fasorig a kocsi elé ment. Itt leszállott Pál és gyalog
folytatták az útat.

– Nos? Volt siker?

– A legteljesebb kudarcz. Az izgatót ugyan eltávolítottam, de most már
késő. Meg sem akartak hallgatni… És még egy szomorúbb tapasztalatot is
tettem.

– Mi az?

– Nem tudom, hogy elmondjam-é, mert nagy fájdalmat okoz véle magának…
Rájöttem, hogy maga a közvetett oka mindennek.

A leány meglepődve nézett rá.

– Én?

– No-no, csak meg ne döbbenjen, hiszen maga nem tehet róla. De mégis úgy
van, hogy a maga személye hozta erre a tanyára a veszedelmet.

Elmesélte Bélával esett kalandját és a leány sírva fakadt.

– Segény Jenő! Mily jó volt hozzánk mindig és mi bajjal fizettünk neki
vissza!

– No ne sírjon hát! Hisz arról igazán nem tehet maga, hogy Vajkay
Jenőnek olyan nemtelen testvére van.

– Megmondom apának, hogy elmegyünk innen még ma. Egy perczig sem maradok
itt többé, a hol csak baj és veszedelem vagyok!

– Az jó lesz, Katalin… Emlékszik még a régi kis lakásra Budapesten?

– Hol van az már!

– Ott van a régi helyén; senki sem vitte el onnan… Képzelje, a multkor
lakás nélkül maradtam és arra menet láttam, hogy kiadó lakás van a
házban… A maguk lakása volt!

– És kivette?

– Kivettem. És ettől kezdve babonás hitem támadt, hogy föl fognak
elevenedni a régi szép idők. Újra együtt fogunk ülni a kis udvari
szobában mi hárman és mi ketten kezünket összefogva hallgatni fogjuk az
öreg beszédét… Emlékszik-e?

– Emlékszem! Be sok minden történt azóta!

– Semmi sem történt, Katalin. Én azóta is magukkal vagyok mindennap,
mint azelőtt. És ha maga akarná…

Pál zavartan hallgatott el és hallgatott a leány is. Csak a szeméből
gördült le egy nehéz könnycsep. Az elhallgatott vallomásra ez volt a
néma felelet. De hiszen megértették ők ezt is.

… Beesteledett már, a mikor Jenő hazajött a Stubenthal-kastélyból.
Egyenesen Pór Albertet kereste fel és látszott rajta, hogy valami nagy
örömét szeretné elújságolni, csak az alkalmat keresi hozzá.
Szórakozottan hallgatta Pál beszámolóját és csak akkor kapta föl a
fejét, a mikor Katalin szólalt meg:

– Uram, mi visszamegyünk Budapestre. Örökké hálás leszek nagy jóságáért,
a melyet meg nem érdemeltem és…

– Visszamennek! De hát miért? Nem jól érzik tán itt magukat?

Most Pál állott elő.

– Azért jönnek vissza, mert én és Katalin… hiszen ön tudja, hogy már
régi jóbarátok vagyunk, úgyszólván gyermekkori játszótársak és…

Jenő fölkaczagott jókedvűen.

– Most már mindent értek! No, de ilyen öröm! És épen ma! Épen ma!…
Tudniillik ma…

Most ő pirult el és folytatta zavartan:

– … Tudniillik ma… én is… vőlegény lettem! Béla is ott volt és most már
értem, hogy miért sápadt el és miért ütött a egyszerre a homlokára. «Oh
én szamár! Óh én gazember!» mondogatta egyre és könyörgött, hogy
bocsássak meg neki! Most már látom, hogy van mit megbocsájtanom… No, de
sebaj! Majd jóra fordul minden. Ah, hiszen ma úgy érzem, hogy minden baj
megszünik egyszerre a földön!… Ha vétett is Béla ellenem, majd rendbe
hozza ő. Mert higyjék el, hogy derék fiú, csak egy kicsit
meggondolatlan… De nini! Én itt folyton csevegek és elfeledkezem arról,
hogy mi ilyenkor a kötelesség. Édes Pál, gratulálok! Magának is,
Katalin. És magának, édes bátyámuram a legjobban gratulálok!

Úgy megáradt a szive a boldogságtól, hogy könnyítenie kellett rajta.
Átölelte a világtalan öreg embert, a ki tétova kezével megsimogatta
fejét.




XII.

Már dúsan zsendült a vetés, földmives reménységének zöldje, a mikor
megmakacsosodtak az egek és elzárták csatornáikat. Az aszály falánkan
nekiesett a föld termékének és kiapasztotta belőle az élet nedvét. A
gabona kalászát is alig vetette ki, máris elsárgult és száraz szalmaként
zizegett. A kukoricza-hajtás lankadtan zsugorodott össze és csak
reggelenként üdült föl egy kicsit, a mikor a jóságos hajnal harmatot
csöpögtetett szomjas hajtásaira. A jószág fájdalmasan bőgött a kiaszott
legelőn és érdes nyelvével sóváran nyalogatta a szikkadt földet, mintha
így akarná előcsalni a füvet.

Imádság, panaszos sóhajtás helyett daczos fenyegetőzés, haragos
káromkodás járta a kis kunyhókban. A föld népe kaján tétlenségben nézte
ezt a borzasztó pusztulást és futótűzként szaladt végig a jelszó:

– Nem dolgozunk!

Jenő a magtárakat megtöltötte gabonával és a gazdasági gyárakban
megkettőztette az üzemet, hogy munkát adjon a népnek. De a munka sekinek
sem kellett. Még azok is, a kik eddig dolgoztak, egyszerre hagyták ott a
gyárat.

Küllő mester is végkép magára hagyta a kovács-műhelyt és örökké a tanyai
nép között kószált. Bor-ázott hangon rikácsolta.

– Azt mondják, hogy dolgozzunk! De minek? A fele termés az uraságé, a
másik felét pedig az Isten veszi el tőlünk! Nem dolgozun, a mig meg nem
kapjuk a jussunkat! Ez a föld a mienk! Ezt adják nekünk és akkor majd
dolgozni fogunk!

Az egykori nyomor megnövekedve támadt föl a tanyákban. Jenő kihirdette,
hogy magtáraiból mindenki kap gabonát és mészárszéket nyittatott a
tanyán. Nem ingyen kinálta, alamizsnaképen, hanem hitelbe. Majd
visszafizetik jobb esztendőben.

De mindenki daczosan utasította vissza ezt a segítséget. Visszaüzenték
neki:

– Nem kell a kenyere! A földünket adja vissza.

Csapatokba állottak, fölszedték a nyomorgókat, a betegeket és így
vonultak tüntetve a kastély elé. És mikor Jenő megnyittatta előttük a
magtár-ajtókat, elkeseredve ordítozták:

– A földünket! A földünket adják vissza!

Bolondok voltak már egészen. És a nyomor még jobban megbolondította
őket. Az üres gyomornak is megvan a maga mámora és ez a mámor a
legveszedelmesebb.

Jenő majd hogy sírva nem fakadt elkeseredésében. Gyöngeségében már arra
gondolt, hogy odadobja birtokát martaléknak. Hát csak osztozkodjanak
rajta a szegény megtévelyedettek, ő pedig majd csak keres magának valami
megélhetést. Tervét megirta Winter professzornak is, a ki alaposan
leszidta érte levelében.

– «… Ön ép oly oktalanul cselekednék akkor, mint az a félrevezetett
néptömeg és könnyelmű példájával veszedelembe döntené az egész országot.
Engedni az oktalan követelésnek nem nagylelkűség, hanem veszedelmes
gyöngeség… ha meg nem haragszik érte: gyávaság.»

A kis Steinfeld beváltotta a szavát, a mit Pálnak adott és örökre eltünt
erről a vidékről. Nem becsületérzésből tette, hanem óvatosságból.
Egyrészt komoly okai voltak rá, hogy tartson a budapesti volt elvtársak
ökleitől, másrészt pedig megérezte ő is, hogy erősen közeledik az az
idő, a mikor az egyszerű földmíves nép betelik a szép teóriákkal és
követelni fogja a kézzelfogható megvalósítást. Ez pedig már nem neki
való mulatság volt.

De hiszen ha vezér kellett a népnek, hát ott volt Küllő mester. A mióta
Steinfeld magára hagyta, csak annál nagyobb lelkesedéssel vetette rá
magát a népre. A lelkesedés pedig könnyen ment nála, mert hát mindig
részeg volt.

Valóságos nagyzási hóbortba esett. Egyszer a Stubenthal-uradalom egyik
kasznárja próbált a lelkére beszélni, de ő dölyfösen válaszolta:

– Csak egyet intek és a népek milliói támadnak föl!

Néha, legkivált ha a kelleténél is részegebb volt, hatalmas fővezérnek
képzelte magát, a kinek csak akaratán mulik, hogy meg ne hódítsa az
egész országot. Hm! Hiszen nem is olyan lehetetlenség az. A nép itt
híven követi, egy napon elfogják a környék összes urait, a főszolgabirót
pedig fölhuzatja a legközelebbi fára. Akkor aztán a kezében lesz minden
hatalom, és a mi még hátra van, az a csekélység meghódol magától is. No,
mert arról nem igen volt sejtelme Küllő mesternek, hogy körülbelül
mekkora is ez a Magyarország és hogy a Vajkay-puszta körülbelül
hányadrésze annak – főszolgabirástúl.

Hanem az igaz, hogy ugyancsak ravaszul főzte ki a tervét. A fölkelést
arra a napra tűzte ki, a mikor Vajkay Jenő az esküvőjét tartja
Stubenthal Melániával. Minden teremtett lelket talpra állított, még a
betegek is otthagyták az ágyukat. Anyák csecsemőiket ölbe fogták, az
apróságok pedig a szoknyájukba kapaszkodva követték őket.

Küllő mester ezt az egész tömeget a Vajkay-kastély elé vezette már korán
reggel. Fegyver nem volt senkinél sem, de nem is jöttek harczias
szándékkal. Csak megállottak egy helyben szilárdan, daczosan és Küllő
mester kiadta a jelszót:

– Nem tágítunk innen, a míg a jussunkat meg nem kapjuk.

És ezt igazán ravasz furfanggal eszelte ki. Az esküvő ugyanis a
Stubenthal-kastély udvari kápolnájában lett volna; ott gyült össze az
egész násznép, csak épen a vőlegény hiányzott még. De Stubenthal gróf
őrszemeket állíttatott az országútra, hogy mozsárlövéssel jelezzék a
jöttét.

Jenő – a mint ez a türelmetlen boldog vőlegényhez illő – már korán
reggel díszmagyarjába öltözködött volt és csak azt várta, hogy édes apja
is elkészüljön a toalettjével. Az öreg csak úgy ragyogott a boldogságtól
és valósággal minta-apának érezte magát, hogy ime két napra le tudott
mondani a fővárosról.

A míg impozáns szakállát és bajuszát rendezgette, Jenő türelmetlenül
dobolt az ablak üvegtábláin.

Egyszer csak aggodalmasan látta, hogy a hol az út a kastély udvarából
kikanyarodik, egyre többen szállingóztak össze és állottak tömör rendbe.
Nehéz sejtelem fogta el és szólott apjának:

– Nézze, apám, mennyien gyülnek ott!

Az öreg egy pillantást vetett az udvarra és vidáman mondta:

– Az istenadta nép bennünket szeretne látni parádéban… Hát persze, itt
nem minden nap akad látványosság!

De aztán újabb aggodalma támadt Jenőnek:

– Winter professzor azt írta, hogy végre beváltja igéretét és ellátogat
hozzám. Biztosra igérte, hogy eljön, sürgönyzött is, de még mindig nincs
itt. Pedig a vonat rég beérkezett már.

– No, ez világos dolog. Most egész sereg lakodalmas vendégeket várnak a
vonatnál és Stubenthal barátom bizonyosan nem teketóriázott sokat, hanem
fülön fogta a te professzorodat is és vitte a többivel együtt magához.

Két gyönyörű fekete paripa ficzánkolt az ünnepi hintó előtt, és mikor a
vőlegény apjával beült, a parádés kocsis kényesen megsuhogtatta ostorát
a levegőben. Hanem alig iramodtak neki a táltosok, ijedten ágaskodtak
föl a hámban és a kocsis mérgesen káromkodva kiáltotta:

– Hopp-hó! Félre az útból… Hogy az Isten ide-oda tegye ezt a bámész
népet… Aztán még ők nyavalyognak, ha eltiporja őket a ló.

Az urasági parádés kocsis nagy úr az országúton, de ezúttal az ő
káromkodásának sem volt foganatja. A nép sziklafalként tömörült össze a
kocsi előtt és maga Küllő mester rántotta félre a lovak zablyáját.
Rekedt hangon ordította:

– Itt nem megyünk lakadáréra!

Az öreg Vajkay kiugrott a kocsiból és gőgösen kiáltott rá a
kovácsmesterre, hiába iparkodott visszatartani őt Jenő:

– Takarodjék az útból!

Küllő mester félrecsapta a kalapját, aztán két kezét a nadrágzsebébe
dugva oda állott az öreg Vajkay Jenő elé, hogy csak úgy dőlt belőle a
borszag. Ha a mágnás gőgös, hát a demagóg százszor dölyfösebb tud lenni.
Kötekedő hangon válaszolta:

– Takarodjunk? Hm! És hátha nem takarodunk? Hátha azt mondjuk, hogy
arrébb azzal a csepü-szakállal?

Az öreg elvörösödött (lehet, hogy a szakálláért sértődött meg), de Jenő
sápadtan ugrott hozzá és visszataszigálta a kocsiba:

– Üljön vissza, édes apám!… Nem lehet ezekkel beszélni!

– Dehát részegek ezek?

– Igen, igen! Részegek… csakhogy bornál százszorta részegítőbb szertől!

Most maga eredt beszédbe Küllő mesterrel:

– Mit kivántok tőlem? Mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy a népek milliói öntudatra ébredtek. Addig innen ki
nem lehet menni, a míg a jussunkat meg nem adja. Itt van már készen az
irás, csak alá kell írni.

– De hiszen ez őrület!

– Hát persze! A szegény ember jussa mindig őrültség. Hanem most az
egyszer nem tágítunk. Csak tessék átgázolni ezeken a gyermekeken és
asszonyokon… Mind oda fekszünk a kerekek elé… Jó puha út lesz. Csak
tessék!

És be is váltotta a szavát. Jelt adott és valamennyien végig feküdtek az
úton és úgy jajongtak, mintha máris gázolta volna őket a kocsi. A kocsis
hátraszólott súgva:

– A kastély háta mögött, a parkból is vezet ki út. Nem valami kényelmes,
de azért elhajthatnék arra is.

Jenő kapva-kapott ezen a megoldáson. A kocsis megfordította a lovakat és
visszahajtott az udvarra. Aztán a kastélyt megkerülve bekanyarodott a
parkba, a melynek keskeny, csavargós útjain csak lépésben haladhattak.

Hanem a mint kiértek a mezőségre, a kocsis újra fölkáromkodott:

– Hejnye, azt a Poncziusát!… Itt sem lehet tovább menni!

Kiderült, hogy Küllő mester határozottan hadvezér-talentum volt.
Csapatát kétfelé osztotta és előre gondoskodott róla, hogy ezt az útat
is elzárja.

Most már dühbe gurult az öreg Vajkay. Türelme különben is vékony fonálon
lógott. Ingerülten mondta:

– Közibük kellene hajtatni és eltiporni őket, mint a pozdorját!

– Nem, nem, apám!… Ők nem tehetnek róla. Félrevezették őket!

– Te vezetted félre!… Igen, igen! Te magad!

– Én, édes apám?

Jenő majd hogy sírva nem fakadt erre a szemrehányásra. De az öreg ma nem
volt irgalmas kedvében. Kegyetlenül folytatta:

– Bizony, te! Te nyitottad föl a nép szemét és most másokat okolsz, mert
a mint látni kezd a nép, nem téged követ. Szárnyat adtál neki és azt
hitted, hogy akkor is követni fog, a mikor repülni tud… Egyáltalán, ti
ifjú apostolok elgázoljátok a Jelent, lenézitek, tudomást sem vesztek
róla és ép oly megátalkodottan akarjátok a nyakába erőszakolni a Jövőt,
mint a megcsontosodott, czopfos öregek a Múltat. Pedig a Jelen megvan,
élni, érvényesülni akar és nem tűri, hogy elébe ugorjanak, vagy hogy
erőszakosan kiforgassák a maga mivoltából… Mit vétettek néked ezek a
parasztok, hogy fölvilágosítottad őket nyomorukról, a melyet
megelégedetten viseltek el eddig? Pecsenyét kináltál nékik, a mikor már
gyomruk ellustult a sok kenyérevéstől, finomabb életre akartad őket
fogni, a mikor már minden szervük a durva nélkülözéshez idomult… Persze,
tudom, hogy te nem ezt akartad, te a javukra törtél. De volt-e jogod
hozzá? Volt-e jogod kiforgatni őket a Jelenjökből, a melyet megszoktak
és belétaszítani őket a Jövőbe, a melylyel nem tudnak bánni? Bizony, nem
ti vagytok a jótevők, a kik fiatalon, hevesen, szeleburdian
fölforgattok, hanem mi öregek, a kik mindent a maga rendjén hagyunk és
az időre bízzuk, hogy észrevétlenül csinálja meg a változásokat.

– Édes apám!…

– No, jól van, jól! Ne beszéljünk róla. Különben is, most nem ez a
kérdés, hanem hogy kijussunk innen valamiképen, mert Melanienak van oka,
hogy türelmetlenül várjon bennünket.

Valóban, a lakodalmas ház teljes készenlétben volt már és Stubenthal
gróf izgatottan vitette magát automobilján az előörsökhöz, a kik a
mozsár-ágyúk mellett vigyáztak az útszélen.

– Gazemberek! Alusztok talán?

Őket okolta, a miért nem jött még a hintó. De ebben a pillanatban a
messzeségből kicsi porfelhő közeledett az úton szélsebesen, mint az
ördögszekér. A gróf örvendezve adta ki a rendeletet:

– No, most jőjjetek! Jönnek már!

A mozsarak szaporán durrogni kezdtek, de a gróf csakhamar rákiáltott a
legényekre:

– Hagyjátok abba!

Messzelátóján észrevette, hogy nem hintó vágtat a porfelhőben, hanem egy
parasztlegény nyargal lóháton. Ez hát bizonyosan staféta. A staféta
pedig nem jó jel, a mikor vőlegényt várnak.

Megállította a lovaslegényt és sebtiben irott levelet vett át tőle. Jenő
értesítette, hogy várjanak türelemmel; most még nem jöhet, mert lázadó
nép állja el az útját, de reméli, hogy szép szóval le fogja csöndesíteni
őket.

A gróf visszahajtatott a kastélyba és lelkendezve mondta el a vészhírt.
A derék úrban egyszerre fölébredt a falkavadász és azt indítványozta,
hogy az egybegyűlt urak alakítsanak egy kis vadásztruppot és menjenek el
a lázadók leverésére. De most Béla állott elő.

– Bízzátok csak rám a dolgot. Elmegyek és szétverem őket magam!

Melanie hálásan rebegte:

– És te meg mernéd ezt tenni?

– A testvéremért és teérted… mindent!

– De hátha bajod esik? A nép, ha fellázad, nem ismer kiméletet.

Béla diadalmasan válaszolta:

– Óh, engem nem bánt a nép. Hisz én voltam az, a ki…

Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy majd többet nem mondott a
kelleténél. Különben is hízott belé a hiúsága, hogy az egész lakodalmas
nép úgy néz rá, mint a rettenthetetlen hősre. Az istálló legszebb
paripáját választotta ki, hetykén ráült és könnyed lovagi pózzal intett
búcsut a kastély terrasza felé. Aztán elnyargalt tánczoló paripáján.

Biztosra vette, hogy könnyű dolga lesz. Hiszen az egészet csak az ő
kedvéért, az ő pénzén csinálja a nép. Bizony, most már furdalta is a
lelkiismeret, hogy miért szövetkezett azzal a kis agitátorral. No, de ha
ő rontotta el a dolgot, hát ő is fogja rendbehozni. És még érdemeket is
szerez véle. Ő lesz a hős megszabadító.

A nép még mindig ott állott az úton. Béla közéjük rugtatott és fejedelmi
kézmozdulattal mondta:

– No, most már elég volt. Szétmehetnek.

Küllő mester nagyot bámult rajta és meglepődve kérdezte:

– Hova?

– Hát a hová akarnak. Nekem ugyan mindegy.

– És minek?

– Minek? Bánom is én, akárminek. Elég volt.

– Mi volt elég?

– Ejnye azt a… Ne rezonérozzon velem. Mondtam, hogy már nincs szükség
magukra. Szétmehetnek!

Most már Küllő mester is kezdett fölocsudni meglepetéséből. Odament a
közelébe és haragosan kérdezte:

– Hát az úr kicsoda? Mi köze hozzánk? Mit akar itt?

Béla fölháborodott ilyen vakmerőségre.

– Még hogy én ki vagyok? No, nézze meg az ember! Én vagyok az, a ki
Steinfeld Ottokárt fölfogadtam. Én adtam a pénzt neki.

Küllő mester fölordított.

– Hát maga az?… Hé, atyámfiai! Ez az a gyönyörűséges mákvirág, a ki azt
a gaz csalót a nyakunkra hozta! Összejátszottak! Biztosan osztoztak is a
filléreken, a mit tőlünk csaltak ki!

Ebben a pillanatban Béla azt érezte, hogy valami lágy, szutykos izé
locscsan az arczához. Érett paradicsom-alma volt, a mit valamelyik
asszony vágott hozzá. De nem igen ért rá, hogy megbotránkozzék rajta,
mert a következő pillanatban egész csapat záptojás verődött szép világos
sárga felöltőjéhez. Az orrát pedig egy rohadt krumpli találta el. A
telivér paripa, a mely szintén megkapta a magáét e különös záporból, egy
darabig állta az ostromot, hanem aztán megelégelte a dolgot; nagyot
ugrott és vadúl vágtatott vissza a kastély udvarára és ott körbe kezdett
szaladgálni lovasával az egybegyűlt lakodalmas nép előtt. Mintha csak
valami czirkuszi produkcziót végzett volna a mulattatásukra. Szegény
Bélát úgy kellett leszedni a hátáról, félholtan.

Hanem ez már több volt a soknál. Még hogy egy ilyen előkelő úrfit
meghajigáljanak paradicsommal, záptojással, krumplival, megkergessék
egész világ szégyenére! Hát nincs jogrend ebben az országban?

– De van! – mondta sötéten a főszolgabiró úr, a ki eddig is csak azt a
pillanatot várta, mikor ajánlhatja föl szolgálatát az előkelő családnak.

Előhivatta könnyű homokfutó kocsiját és mikor beleült, hátra szólott:

– Egy óra mulva elhozom a vőlegényt még a sárkányok körme közül is!

A vasúthoz hajtatott és onnan telefonált a csendőrségre. Jőjjön azonnal
négy lovas a Vajkay-pusztára és kergesse szét a lázadókat. Ha lehet
könnyű szerrel, ha nem lehet, – ott a karabély és a huszárkard. Eddig is
megtette volna, ha szavát nem adta volna Jenőnek. De most már nem
félrevezetettekről volt szó, hanem lázadókról. No, majd kapnak most
olyan leczkét, hogy örökre elmegy a kedvük a lázadástól.

Háromnegyed óra mulva négy lovas zsandár nézett farkasszemet a tömeggel.
Paripáik harczra készen tánczoltak, kardjaik fenyegetően villogtak. Az
örsvezető kiadta a parancsot:

– Oszoljanak szét!

Az emberek első fölhivásra hátat fordítottak és a kastély udvara felé
szaladtak. Küllő mester vezette őket. Az uton nem maradtak csak
tehetetlen asszonyok, gyönge gyermekek. Az örsvezető utánuk kiáltott:

– De nem arra ám, hé! Vissza!

Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Küllő mesternek
más volt a haditerve. A nép neki esett a rácsos kerítésnek és hamarosan
letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formáju volt, de aligha gondolt
arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, a ki ezt a díszt
kitalálta.

Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Küllő mester elől rohant és
a vasruddal akkorát vágott az örsvezető lovának fejére, hogy a szegény
állat fájdalmasan vijjogott föl.

A mi ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok
összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, puffogás, átkozódás,
jajveszéklés hallatszott. Ám mind e harczi zajt túlzúgták az asszonyok
és gyermekek, a kik félre menekülve jajveszékeltek.

A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott és ha apja vissza nem tartja, maga
is belerohan az öldöklésbe. Magánkivül ordította:

– Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!

Hiszen abba is hagyták. A kit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind
elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A
zsandárok maguk is véreztek. Rémületes látvány volt.

Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnek:

– Szabad az út… Hajts!

A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a
selyem keszkenők.

Az út porából egy nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére.
Küllő mester volt, a kinek a fejét hasította be a kard. Csupa vér volt
az arcza és csak a fehér foga vicsorodott ki, a mint torzul mosolygott.
Hörögve kiáltotta a kocsi után:

– Nagyságos úr… vidám lakodalmat!


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


16 |ifú szomorúan |ifjú szomorúan

47 |elközönt Jenőtől |elköszönt Jenőtől

119 |hevertak szanaszét |hevertek szanaszét

153 |Melaine grófnőről |Melanie grófnőről

166 |csak akkar |csak akkor

166 |gazember! |gazember!»]






End of the Project Gutenberg EBook of Apostol a Hódságon, by Endre Nagy

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62058 ***