*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62099 ***

Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/uc1.c093359660





A BŰVÖS ERSZÉNY

ÉS EGYÉB

ELBESZÉLÉSEK.

IRTA

KRÚDY GYULA.






BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1909

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




TARTALOM.


A bűvös erszény.

  Az erszény eltünik  7
  A Fátyol-lányok  46
  Az erszény csalogat  103
  Vidámság az élet sója  143
  Az asszonyt az ördög találta ki  180
  Az erszény megjelen  196


Elbeszélések.

  Vad vizek mentén  207
  Egy különös fiatal emberről  221




A BŰVÖS ERSZÉNY.


AZ ERSZÉNY ELTÜNIK.

Az én gyerekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik
Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, könnyen lehet, hogy
még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi,
vidékünkön nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se
ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild
nem sokkal volt szegényebb Viczkynél. Közmondásos volt a Viczky
gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki.
Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is
csupán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, a mely birtokocskát
már az ősök megterheltek annyira, a mennyire az épen lehetséges volt.
Ugyan mibe kerűlt volna Viczky Edének letörölni a terheket az ősi
földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tizszer
annyit, a mennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe,
mert tiszteletben tartotta az őseit.

– A mit ők csináltak, jól csinálták! – mondogatta. – Talán pihenni sem
tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kellene fizetni.

Így beszélt Viczky Ede és körülbelül ez jellemezte őt legjobban. Minden
úgy volt jól, a hogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, a mit
egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett
volna, a ki megállott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky
Ede korántsem volt szilárd karakter; lustasága és makacssága vezette őt
minden lépésénél.

Nem engedte még csak a házát sem tataroztatni, mert ha a viharnak úgy
tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a
vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna
magának kastélyt, a milyen talán még a világon se volt. De Viczky nem
akarta.

Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy
könyörögve kérték, vállalná el a főispánságot, de Viczky nem ült a
főispáni székbe.

Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli
urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, a mit a királytól
elfogadhatnak. Elfogadják, mert jár nekik. «Dukál nekünk a kamarásság!»
– mondogatták, mert a féltuczatnyi nemes ősön kívül mindegyik akár
harminczhárom őst is fel tudott volna sorolni.

A mikor már a legfiatalabb vármegyei aljegyző is beadta folyamodását a
kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel:

– Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek!

Ki és mi volt tehát ez a Viczky, a ki már olyan büszke volt, hogy még
arra sem volt büszke, hogy ősei vannak? – kérdezheti a nyájas olvasó.

Ki is volt hát Viczky?

Tulajdonképen semmi és senki se volt; egyszerű köznemes ember volt, a ki
állítólag a nevét sem tudta helyesen leirni, de volt neki egy erszénye,
a mely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt.

Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a világon? Bizony volt.

Mintha az ezeregyéjszaka tündérregéi elevenednének meg, a midőn a Viczky
Ede erszényéről irok. Félig legenda volt az, félig való: az erszény
mindig tele volt ezüsttel, aranynyal. Nagy zöld selyem erszény volt az,
a milyent a lovagkorban hordoztak az urak a derekukra kötve. Himzett
bársonyszalagok erősítették az erszényt a Viczky derekára és az
erszénybe aranyfonállal volt belévarrva a Viczkyek czímere, a koronás
medve. Volt annak az erszénynek tán tiz rekesze is, bizonyára telve
valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott,
elrongyolódott az erszény, – mert hisz a Viczky apja is azt hordta már a
kabátja alatt, – de Viczky nem javíttatta meg az erszényt. Nem adta
volna ki a kezéből semmiért. Éjjel-nappal a derekára erősítve viselte és
ha pénzre volt szüksége, gondtalanúl, teli marokkal nyúlt az erszénybe.
Néha egy-két arany-, ezüstpénz kicsúszott az újjai között és a földre
pottyant.

– Oda se neki, – mondta Viczky.

Ha társaságban, mulatságban, kártyázó-asztalnál nyúlt az erszényébe,
mindig elgurított néhány aranyat. Vadonatúj körmöczi csikók voltak azok
és pengve, csengve hullottak a földre a bálterem közepén. A tánczoló
párok félreugrottak és minden szem a gördülő aranyra szegeződött. Viczky
nevetve ment tovább.

– Hagyjuk, hagyjuk. A sepergető legénynek is jusson valami.

Mulatságokon, bálokon a rendezők külön tételbe foglalták a
számadásaikban a Viczky Ede – vagy mint ő magát nevezte: Eduárd –
elgurított aranyait. A világítás, czigány és kotillion-költségekre jó
fedezet voltak az elhullajtott pénzdarabok.

És Viczky bárhol fordult meg, mindenütt elszórt néhányat az aranyaiból.
Arra nem emlékezik senki, hogy valaha adott volna valakinek pénzt.
Rettentő keményszivű ember volt, semmiféle szegénység, nyomorúság nem
hatotta meg. Még a boltosait is úgy fizette, hogy véletlenűl elment a
boltjuk előtt és a földre hullajtott az aranyakból. Több volt, kevesebb
volt az aranyak száma, azzal nem törődött. Bizonyosan el hagyta volna
árvereztetni a párnáját is, de akkor sem fizetett volna, ha
kényszerítik.

A bűvös erszény a Viczky Eduárd derekán ilyenformán keveredett legendás
hírbe. Senki sem tudta az eredetét az aranyaknak, de annyi bizonyos,
hogy megvoltak. Nem emlékeztek reá, hogy Viczkynek, vagy akár az apjának
valaha pénzcsináló foglalkozása lett volna. A Viczkyek sohasem csináltak
semmit. De hát mit is csináltak volna? Egy-két kiváncsi ember eleinte
kutatott az aranyak eredete után. Eleinte azt rebesgették, hogy a Viczky
apja, a kinek a derekán először látták a zöld erszényt, valami
rettenetes bűnt követett el. Az öreg Barcsáky bácsi, a ki minden
dolgoknak az eredetét a forradalomra vezette vissza, néha, rosz
kedvében, esküdözött, hogy Viczky annak idején ellopta az állampénztárt.
Elrejtette a tiszai füzesekbe és innen erednek a kincsek. Mások, a kik
szerették a fantasztikumokat, azt beszélték, hogy az öreg Viczky abban
az időben, a mikor bujdosó honvéd volt, egy éjszakán Leányvár romjai
között hajtotta fejét pihenőre. A hold bekandikált a leomlott
bástyafalak között és az öreg Viczky egyszerre csak arra ébredt, hogy
kisértetek járnak körülötte. Az öreg Viczky ravasz ember volt, tovább
tetteté az alvást, de félszemével figyelte az éjjeli látogatókat. Ekkor
leste volna ki az öreg, hogy hol vannak elrejtve a leányvári kincsek…
Megjelölte a helyet és évek múlva szépen rá kezdett járni a kincsre.
Titkát örökségbe hagyta a fiának és innen van a Viczkyek gazdagsága.

Akadtak olyanok, a kik ezt a mesét épen olyan könnyen elhitték, mint a
Barcsáky szavait. Utóvégre tündérek, dzsinnek nincsenek, a kik
éjszakának idején aranynyal töltsék meg a zöld erszényt, még pedig
valódi, ujonnan vert körmöcziekkel, a melyeknek tiszta ragyogása azt
mutatja, hogy nem sok kézen mentek még keresztül… Nincsenek jó szellemek
és ha vannak, akkor is érdemesebb emberre pazarolnák jóságukat, mint a
korhely, istentagadó Viczkyre!

Pedig hát kell, hogy a tündérek jártak volt közben e zöld erszénynél,
mert a legtöbb, a mit teljes bizonyossággal megállapítani tudtak a
Viczky aranyai felől, annyi volt csupán, hogy Viczky minden második,
harmadik hónapban Bécsbe vagy Pestre utazott, a hol törvényes pénzét az
aranyakra beváltotta. Egy iszáknyi aranyat hozott ilyenkor magával és
hullajtotta őket az ujjai közűl.

Ha még elgondoljuk azt, hogy Viczky Eduárd külsejére nézvést törpe,
nagyfejű, rút arczú ember volt, a kinek mindig valami gúnyos, kötekedő
mosolygás lappangott vékonyra sodort bajusza alatt, míg a szemét
állandóan lesütötte és csupán kémlelő pillantásokat vetett maga köré, de
azt is csak ritkán, – akkor körülbelől tudni fogjuk, hogy miért nem
szerette senki Viczky Eduárdot a zöld erszényével sem. A legtöbbször
gonosz, gyűlölködő kifejezés ült az arczán és csak akkor mosolygott
szivesen, ha a tükörbe nézett. A sánta Birzsák, a ki nálunk az urakat
borotválta, gyakran pletykázta a városban, hogy Viczky Eduárd úgy
mosolyog otthon a tükör előtt, mintha szerelmes volna önmagába. A
kedvencz témája az volt borotválás közben, hogy ha ő borbély volna,
minden ellenségének elnyisszantaná a nyakát. Olyan rémes szinekkel tudta
ecsetelni ezt a műveletet, hogy a különben jókedvű figaró hideglelősen
jött el tőle délutánonkint.

Egyébként néha hétszámra nem ment az emberek közé Viczky, mert volt neki
otthon elég mulatsága.

Tágas, nagy ház volt az, a hol lakott. A ház kapuja, mintha ostromot
várna, örökké zárva volt és esténkint hallani lehetett a lánczaikról
elbocsátott nagy kutyák tompa ugatását. A kapu mellett puskás ember
állott éjjelenkint és a czigánybanda, a melyet néha éjszaka házához
hivatott Viczky Eduárd, fogvaczogva ment végig a visszhangos, üres
udvaron.

Az udvar hátulsó részében állott egy nagy felczérfalú pajta, a hol
Viczky mulatni szokott. A pajta ormára ékes betűkkel volt fölpingálva ez
a szó: Académia. A falat pedig mindenféle verses fölirások ékesítették.
A hagyomány szerint Csokonai vitéz mulatozott itt a század elején
valamelyik Viczky társaságában és a Lillák és trillák költője irta az
első sorokat a fehér falra. Azóta minden sehonnai korhely Csokonainak
képzelte magát és ostoba rigmusait az Académia falára firkantotta. Így
pártolták a Viczkyek az irodalmat.

Az Académiában szokott udvarával Viczky Eduárd mulatni. Mert udvart
tartott, mint valami kiskirály. Barátja nem volt, tartott tehát magának
bolondokat, a kikkel jókedvében elmulathatott. Valamelyik régi Viczky
építette még a hosszú, földszintes házat a szálló mellé, a mely viszont
ezt a felirást viselte: Asylum. Menedékhelye volt ez mindenféle
léhűtőnek, csavargónak, a ki a Viczkyek udvarába vetődött. A régi
Viczkyek – a szegények – még ingyen kapták a komédiásokat, költőket és
diákokat, a kik az Asylumot lakták. A vándorköltők száma megfogyatkozott
és Viczky Eduárd már csupán fizetség fejében kaphatott egy Bimbó nevű
fiatalembert, a ki az alkalmi költeményeket szerkesztette. Hosszú hajú,
sáppadt arczú legény volt Bimbó, a ki egy ép rigmust nem tudott leirni,
de Viczkynek az mindegy volt.

Állandóan mellette volt Blásik János, a kit a borosasztal mellett
jószágkormányzónak nevezett. Blásik János – nagy, mahomet ember volt, a
ki már a Viczky apjánál inaskodott, – annyiban vállalta a hivatalt, hogy
ő osztotta ki azokat a pofonokat, a melyeket gazdája boros fővel az
udvartartás tagjai részére utalványozott. Viczky előtt mindig
olyanformán állott, mint urasági hajdu korában, de részeg fővel a
gazdájával is összeverekedett. Különben is a pajtabeli dáridók vége az
szokott lenni, hogy Viczky Eduárdot alaposan eldöngette az udvartartása.
Viczky már ezt megszokta és addig kötekedett, ingerkedett udvarával, a
míg azok megfeledkeztek a köteles tiszteletről. Viczky a mulatság után
hetekig nyomta az ágyat, de semmi haragot nem tartott eldöngetőivel.

Az udvartartást kiegészítette még Hamza, a czigányból lett udvari bolond
és egy Rigó nevű vándorszinész, a kinek semmi különösebben meghatározott
foglalkozási köre nem volt, csupán az evésben és ivásban jeleskedett.
Bámulatos mennyiséget tudott megenni Rigó, de a mit megivott, az már
emberfeletti volt. Viczky tetszelegve mondta néha:

– Viczkynek kellett lenni, a ki ezt az embert jól tartsa!

Az asztalfőn pedig ott ült Viczkynek az egyetlen fia, a tiz esztendős
Gábor.

Gáborka nélkül nem eshetett meg semmi mulatság. A kis gyermeknek kellett
elnökölni annál az asztalnál, a hol apja a félbolondok és gonoszok
társaságában mulatozott. Idegen ember sohasem kerűlt az akadémiai
összejövetelekre és Viczky ilyenkor kedve szerint mulattathatta a fiát.

Apa és fiú között ritkán volt akkora különbség, mint Viczky Eduárd és a
fia között. Selymes hajú, szelid tekintetű, sápadt fiúcska volt a kis
Viczky, a ki a magányos lelkű, boldogtalan gyermekeknél szokásos szomorú
bölcseséggel kezelte azt a társaságot, a mely az ő mulattatására a
legbolondabb dolgokat követte el az akadémiában.

Ritkaság volt mosolya és ha el is nevette magát, mindjárt fáradtan
dörzsölte össze a kezét, mint valami öreg ember és unottan nézett maga
elé.

Viczky Eduárd pedig mindent – bolondot és okosat, – csupán azért
csinált, hogy felvidítsa a szomorú gyermeket.

Mondják, hogy ezen igyekezetében része volt a lelkiismeretének, ha ugyan
volt valamikor lelkiismerete Viczky Eduárdnak. De ha volt lelkiismerete,
akkor az bizvást bánthatta őt azért az asszonyért, a kinek az arczképe
mindenünnen száműzve volt a házból, csupán egyetlen szobácskában függött
a falon, a mely szobának ajtaja mindörökre zárva volt. Az egykori
Viczkyné egy zivataros, fájdalmas éjszakán búcsú nélkül volt kénytelen
elhagyni a házat, még gyermekétől sem búcsúzhatott. A rosz nyelvek sok
mindenfélét szeretnek összehordani a nők és férfiak csalfaságáról, de
környékünkön senkisem volt mégsem, a ki Viczkyné ártatlanságában
kételkedett volna. Elhagyta az urát, mert nem szerette. Hisz nem is
lehetett szeretni azt a rettenetes embert. Az asszonynak nyoma veszett.
Talán Viczky sem tudja már ma, hogy hová, merre vetette a sors gyermeke
anyját. De itt maradt Gábor és midőn félig gyűlölettel, félig
szerelemmel belenézett a gyermek anyjától örökölt kék szemébe,
búbánatosan hajtotta le a fejét a fehér asztalra:

– Nem tudom, – nyögött fel, – hogy ördög vagy-e, angyal vagy-e, csak azt
tudom, hogy boldogtalan vagyok!

Viczky Gábor egy öreg ember nyugalmával simogatta meg az apja kender
fürteit és csendesen szólott rá Blásik Jánosra:

– Blásik, mért nem hozattok az apámnak czigányokat? Nem látjátok, hogy
mulatni akar?

Blásik János, a ki, mióta urasági hajdúból mulató czimborává lépett elő,
azt a rosz szokást vette föl, hogy megjegyzés nélkül sohasem fogadta
gazdája parancsait, a kis Viczkynek ellentmondás nélkül
engedelmeskedett. Általában a tiz esztendős gyermek volt az egyetlen
tekintély a házban. A két-három napos tivornyáknak az akadémián az
szokott véget vetni, hogy a kis Viczky megjelent a pajtában és
szétkergette a duhajkodókat. Az apja ilyenkor valósággal menekült a
gyermek elől és könyörögve függesztette rá zavaros szemét:

– Ne bánts, Gábor, ezentúl jól viselem magam.

Talán annak az eltűnt asszonynak az árnya lebegett a kis fiú mögött, a
ki megoltalmazta őt mindentől. Hamza, a czigányból lett bolond
égre-földre esküdözött, hogy egy éjszakán, a mikor Gáborkát már aludni
küldték és az akadémiabeli társaság új mulatság gyanánt azt fundálta ki,
hogy felgyújtják a pajtát, a melybe bezárták a muzsikáló czigányokat, és
a szövétnek lángja már a pajta ereszét érintette, míg odabévülről a
halálraitélt muzsikások kétségbeesett ordítása hangzott, – azon az
éjszakán egy fehér árnyék suhant végig az udvaron és megállott azon
ablak alatt, a mely mögött Gáborka aludt.

– Kelj fel, kis fiam, apád megbolondult! – mondta egy szellemhang és
Gáborka nyomban kisietett az udvarra és rendet csinált az őrült
társaságban.

Ezt a fehér alakot azon az éjszakán a bolondon kívül a kapunál őrködő
hajdu is látta, ám mindnyájan tudjuk, hogy kisértetek nincsenek, s az
éjjeli látogató ilyenformán nem lehetett más, mint özvegy Viczky
Lászlóné, az Eduárd sógornője, a ki egy kis házikóban a kert alatt
lakott és bizonyosan felébredt a muzsikázók ordítására. Habár másrészt
özvegy Viczkyné sohasem szokta átlépni a sógora küszöbét, mert nem
voltak a legbarátságosabb viszonyban. Ki volt hát a fehérruhás asszony,
a ki Viczky Gábort felköltötte, a mikor az apja a legnagyobb bolondságot
készűlt elkövetni?

Akárki volt, annyi bizonyos, hogy ettől az éjszakától fogva még nagyobb
respektusa volt Gáborkának az apja és az udvartartás előtt. Mintha
igazán ott lebegett volna gyermeki feje felett a láthatatlan árnyéka az
édes anyának, a ki megoltalmazta a fiát még attól is, hogy gonosz
erkölcsök ébredjenek a szivében az apja társaságában.

Az akadémiai összejövetelek idővel, midőn a fiúcska növekedett, nem
mindig végződtek általános verekedéssel. Viczky Eduárdban sohasem ébredt
fel ősei kegyetlen szelleme, a midőn kirohant szolgáival a kapun és
szétverte a hetivásárosokat a piaczon. Sőt a mulatságok sem voltak többé
olyan jóizűek, mint azelőtt. A gyermek, a ki szomorú bölcseségével
csendesen gunnyasztott az asztalfőn, egyetlen tekintettel meg tudta
fékezni apját és annak cselédeit. Viczky néha magánkívül rohant ki a
pajtából és felhördült az éjszakában:

– Ez a gyerek megöl a szemével. Szeretném megfojtani!

Lassan-lassan gyűlölni kezdte a fiát, míg máskor szinte megadással
roskadt a gyermek lábaihoz. Csókolgatta a kezét és hízelkedve mormogta:

– Te szerencsésebb, boldogabb leszel, mint én, mert te szép vagy és jó
vagy. Olyan szép vagy, mint az angyal.

A következő pillanatban fogcsikorgatva emelte a levegőbe a fiút és vadúl
ordította:

– Félsz-e tőlem? Félj tőlem, mert nem én vagyok az apád.

A kis Viczky nyugodtan nézett az apja szemébe:

– Nem félek tőled, mert te vagy az apám.

Viczky Eduárd leeresztette a gyermeket a földre és megtörten, lehajtott
fővel kullogott tova.

– Olyan bátor, mint én. De mégse… mégse az én fiam.

A mikor ilyen hangulatban volt, akkor búbánatosan ment végig a városon
és aranyakat potyogtatott arra, a merre elment. Pengtek nyomában a
körmöczi csikók, míg az utcza népe csapatban szaladt utána.

– Kinek hagyjam, kinek gyűjtsem? – mormogta magában. – Nincs nékem
senkim, semmim…

Napokig nem tért magához letargiájából és az Asylum lakói ilyenkor nem
merészeltek a szeme elé kerülni. Az Asylumnak volt egy gyékénynyel
letakart nagy szobája, a hol semmiféle elmozdítható bútordarab nem volt
a kitörő veszekedés esetére. Mert az udvar, ha a gazda távol volt,
kártyázással töltötte az időt. A földön ülve kártyáztak és a mikor
pénzük elfogyott, a játék különböző testi büntetésekben folyt tovább.
Blásik János, a ki fiatalkorában huszár volt, a kikötést is belevette az
elveszíthető, illetőleg megnyerhető tételek közé. Rendesen Hamza, a
czigány kerűlt e rettenetes büntetés alá, mert a bolond szenvedélyes
kitartással próbált csalni a csalhatatlan társaságban. Olykor annyira
felszaporodott a kitöltendő büntetések száma, hogy az ajtó megtelt
krétarovással. A czigánynak egy-két esztendőre előre voltak kikötései,
míg Rigó gyakran sétálgatott félbajúszszal, a melyet kártyaveszteség
fejében levágtak társai. Így tartott az addig, a míg Viczky Eduárdnak
egyszer megint jó kedve kerekedett és a társaság élve az alkalommal,
leakasztotta sarkáról az ajtót és bemutatta a följegyzett rovásokat a
gazdának. Viczky kaczagva nyúlt erszényébe és kifizette mindenkinek a
veszteségét.

Az udvartartás tagjait ilyenkor napokig nem lehetett otthon látni a
Viczky-házban. Éjjel-nappal az «Arany Bárány»-ban ültek, a míg utolsó
huszasukat is eljátszották. Akkor szomorúan tértek vissza az Asylumba és
kezdődött a játék újra előlről a testi büntetésekben, midőn a legutolsó
ruhadarabot is elnyerték egymástól.

… A mikor ez történt, akkor a kis Viczky Gábor már a debreczeni
kollégiumnak volt a növendéke. Az apja kibérelt neki egy egész házat
Péterfián és berendezte úgy, mintha egy királyfi számára rendezné be.
Hátaslovat vett neki és három nevelő is buzgólkodott a kis Viczky
mellett.

– Hadd tanuljon a gyerek, – mondogatta otthon a megyei kaszinóban, –
legyen okosabb ember, mint az apja.

Az akadémiai mulatságokon pedig így emlegette a fiát:

– Gáborka francziául tanul! Hamza, tudsz-e te francziául?

– Az öregapám sem tudott, – felelt a czigány vigyorogva.

Blásik Jánosnak nem tetszett a dolog.

– Minek az a sok tudomány az úrfinak? Rontja vele az egészségét. Mikor
van neki miből megélni!

Viczky Eduárd titokzatosan mosolygott.

– Ki tudja? Hátha nem lesz neki miből megélni. A pénz nem boldogít.

Majd komoran lehajtotta a fejét, mint mikor elgondolkozott és öklével a
derekán függő zöld erszényre csapott:

– Ez nem boldogít magában. Néha olyan a pénz, mintha átok tapadna hozzá…
Én például sohasem voltam boldog.

Felkapott egy kupát és a falhoz csapta, hogy behorpadt az oldala:

– De nem is akartam boldog lenni soha! – kiáltotta vadul és a szeme
vérben forgott.

Blásik, a ki már ismerte urának a hangulatait, szolgálatkészen kérdezte:

– Elküldjek a czigányokért?

– Nem, – intett lehajtott fejjel Viczky Eduárd. – A fiúnak megigértem,
hogy nem… Sohasem.

Blásik mérgesen kiáltott fel:

– Hát akkor mi az ördögöt fogunk ezután csinálni?

Rigó letette a kupát, a melyből épen ivott és csufondárosan kérdezte:

– Talán bizony azt is megtiltotta az úrfi, hogy igyunk?

– Így bánnak a régi hűséges cselédekkel! – tódította a bolond és
méltatlankodva fordított hátat gazdájának.

Vészes fény csillant fel Viczky szemében, a keze ökölbe szorúlt… De ez
volt energiájának utolsó fellobbanása. Hiányzott a látóhatárról az a
selymes hajú, szomorú gyermek, a ki erőt adott volna neki ahhoz, hogy
kiverje házából az egész társaságot. Ijedten nézett a Blásik János
haragos arczába:

– No, ne haragudj, édes Jánoskám, – mormogta. – Hivasd a czigányokat és
mulassunk, ha nektek is úgy tetszik.

Ezen az éjszakán ismét verekedéssel végződött az akadémiai összejövetel.
A házigazdát alaposan helybenhagyták cselédei. Özvegy Viczky Lászlónénak
kellett átkiabálni a kerítésen, hogy az ütlegelést abbahagyják a hűséges
szolgák.

– Úgy kell az ilyen csúnya czigánynak! – kiabálta felháborodva a bolond
és Viczky Eduárd szomorúan bólintott.

A mint a kis Gábor elkerűlt a háztól, azóta a dinom-dánom egy napig sem
szüntelt. Viczky Eduárd már jóformán tehetetlen volt magával. Valami
belső kór rohamosan őrölte az életerejét. Mintha fogyatékán lett volna
mécsesében az olaj. Az élete lángja már csak pislogott, hamvadozott,
minden nappal közelebb lépett a sírhoz. Mintha annak a gyermeknek a
távozása magával vitte volna mindazokat a kötelékeket, a melyek a
világhoz kötötték Viczky Eduárdot. Csak a zöld erszényhez ragaszkodott
még. Arra vigyázott éjjel-nappal és a legvadabb mulatságban sem
feledkezett meg róla.

Karácsony tájékán már nem tudott az ágyból felkelni. Befogatott és
szánkót küldött Debreczenbe, hogy jönne haza a gyerek az ünnepekre.

Másnap már otthon volt Gábris.

Megnyúlt, megnövekedett a gyerek, a mióta nem látta. Az iskolai élet
bizonyos férfiasságot kölcsönzött lényének és Blásik János önkéntelenűl
kezet csókolt neki, a mikor a szánból kilépett.

– Jól viseltük magunkat, kis úrfi, mióta el tetszett menni, – sunnyogta
bátortalanúl.

Viczky Gábor szürkéskék szemével hidegen mérte végig az udvarmestert.

– Az apám azt irta, hogy bántottátok. Azért meglakoltok.

Aztán hátat fordított az alázatos Blásiknak.

Az apa és fiú között meleg, szeretetteljes volt a viszontlátás. Gábor
leült az ágy mellé és megfogta az apja kezét.

– Hogy vagy? – kérdezte, mintha épen olyan felnőtt ember lett volna,
mint az apja.

Viczky Eduárd csóválgatta a fejét:

– Nem a legjobban vagyok. Az éjjel a fekete kakassal álmodtam, a mely az
apámat is elvitte. Minden Viczkyt a fekete kakas visz el. Benne van a
család történetében. Majd egyszer te is álmodni fogsz vele…

– A fekete kakassal?

Viczky felnyitotta bágyadt szemeit.

– Azzal. Egy régi családi legenda emlegeti először a fekete kakast. Egy
Viczky, ha jól emlékszem, Kázmér, Zsigmond király udvarában szolgált,
mert abban az időben a Viczkyek még jó barátságban voltak a királyokkal.
Mások is szolgáltak a király udvarában, nemcsak Viczky Kázmér, de Viczky
volt közöttük a legnevezetesebb. Neki volt a legtöbb pénze, néha még a
királynak is adott kölcsönt, ha az megszorúlt; ő volt a legdaliásabb,
legszebb lovag Budán. Nem volt olyan asszonysziv, a mely a látására meg
ne remegett volna, mint a falevél a szél sóhajtására. Viczky Kázmér
azonban nem törődött az asszonyokkal. Hej, boldog, hatalmas emberek
voltak abban az időben még a Viczkyek. Pénzük, boldogságuk, mindenük
megvolt, mert nem tudtak erőt venni rajtuk az asszonyok, az ördög
őrszemei. Az ördög, ha valakit meg akar fogni rabszolgájának, szép
asszonyt küld elébe. Óvakodj a szép asszonyoktól, Gáborkám. Inkább
keresd a kevésbbé szépét, mert annak kevesebb hatalmat kölcsönzött az
ördög a magáéból. Viczky Kázmér, a kiről most beszélek, olyan okos ember
volt, hogy az asszonyféléből még csak a csúnya se kellett neki, a szépre
meg épen rá nem nézett. Törték a fejüket a budai asszonyok, az ördög
törette velük, hogyan vehetnék birtokukba a jeles vitézt. Az asszony
mindig azt kivánja meg, a mit nem szabad, a mi lehetetlen. Sokáig semmit
sem tudtak kitalálni a vitéz legyőzetésére. Végtére az egyik asszony, a
ki félig-meddig boszorkány volt, fekete kakas alakjában látogatta meg a
vitézt. Odaszállott minden reggel a Viczky ablakába és ott kukorékolt
neki, a míg csak fölébredt. Viczky későn fekvő ember volt és így
módfelett boszantotta a kakas korai megjelenése. Próbálta karddal,
buzogánynyal elnémítani a kakast, de az sérthetetlen volt. Egy hajnalon
aztán hálót vetett a fekete kakasnak és elfogta.

– No, most megsütlek és megeszlek, beste lelke, – kiáltott fel Viczky
Kázmér. – Az én álmomat többé nem háborgatod.

Összekötözte a kakas lábát és ment tüzet rakni, hogy majd megsüti a
kakast.

A mikor legjavában élesztgetné a tüzet, egyszer csak megszólal a háta
mögött a fekete kakas.

– Ne süss meg engem, édes Viczkym, mert én vagyok a szép Holubánné.

– De bizony megsütlek. Épen azért sütlek meg, mert te vagy a szép
Holubánné.

Így beszéltek még akkor a Viczkyek.

A fekete kakas csak tovább könyörgött:

– Ne bánts engem, édes Viczkym, rabszolganőd leszek egész életemben.
Soha el nem hagylak, jó étellel traktállak és puha ágyat vetek neked, a
mikor nyugodni térsz.

– Nem kell nekem sem a főzted, sem az ágyad. Nekem a te halálod kell,
mért, mert nem hagysz sohasem aludni.

– Azért nem tudsz aludni, mert szerelmes vagy belém, Viczky Kázmér.
Olyan szerelmes, mint én beléd.

Erre csak ránézett Viczky a fekete kakasra.

– Igaz biz’ a, mintha egy kicsit szerelmes volnék a szép Holubánnéba. De
az nem baj. Épen azért kell meghalnod, mert az apám arra tanított, hogy
sohase legyek szerelmes asszonyba. Vagy ha mégis az lennék, tépjem ki a
szivem darabonkint. Tépjem ki addig, a míg egyetlen ízzel is asszonyé.

– Jaj, be bolondra tanított az apád, Viczky öcsém, – kiáltotta a fekete
kakas. – Nem tudta a te apád, hogy mi az asszonynak szerelme…

– Sohasem akarták azt tudni a Viczkyek.

– No hát én majd megtanítlak reá. Az asszony szerelme olyan, mint az idő
napszállat idején, midőn a hold és a nap az égboltozat két oldaláról
néznek egymásra. Már félig besötétedett, de mégis világos van; már
fölébredt az esti szél a bokrok között, de még langyos fuvalma; a
fülemile már megszólalt, de a baglyok még hallgatnak. Olyan ez az idő,
mintha álmodná az ember. Az ég itt rózsaszinű, amott ezüstszürke. A föld
néma és mégis csókok, sóhajtások hangzanak a szélben. És a parton a nagy
Duna felett halkan énekelni kezdi egy halász az ő nótáját. És midőn
elhallgatott, akkor a távolból, egy messzi csónakból felel valaki a
dalra. A habok csendesen surrannak tova… Hallottad-e már a dunai halászt
énekelni, Viczky?

– Sohasem hallottam.

– Ezentúl mindig fogod hallani, mert reá figyelsz. Hát a fülemile
furulyázott-e már kerted bokrai között?

– Soha.

– Pedig minden este énekel neked, jó Viczky, csak eddig nem hallottad. A
csillagokat ismered-e?

– Csupán a Medvét, mert az királyom csillaga.

– Ezentúl neked is lesz csillagod és bámulni fogod a csillagos eget.
Ismerni fogod az asszony szerelmét. És az elfelejtet veled mindent.

– No már igazán kiváncsivá teszel ostobaságaiddal, – felelt Viczky
Kázmér. – Nem bántalak, fekete kakas.

A fekete kakas csak ezt várta. Nyomban asszony lett belőle, a jó Viczky
Kázmérnak pedig ekkor vége lett. Gazdag ember volt addig is, de most
kétszeresen gazdag lett. Az asszony neki adta minden vagyonát, neki adta
kincseit. Viczky lett a leggazdagabb ember az országban.

Persze ebbe sehogyse tudott belenyugodni se Holubán, se a király.
Megfogdosták Viczky Kázmért és a fejét leütötték. A rengeteg kincseket
azonban nem találták meg. Azokat elrejtette átok alá a fekete kakas. És
a fekete kakas őrizte azóta a kincset, az elátkozottat. A Viczkyek pedig
sohasem merték keresni ősi kincsüket. Féltek a fekete kakastól. A míg az
apám… De ugyan hol járnak a gondolataid, te fiú?

Gáborka összerezzent. Az apjára szögezte a szemét és csendesen mondta:

– Azon gondolkozom, hogy mit kérjek tőled karácsonyi ajándékba. Ott
Debreczenben mindenki tudja, hogy te nagyon gazdag ember vagy és a fiúk
azt tanácsolták, hogy kérjek tőled egy eleven czirkuszt…

– Megkapod, ha akarod, – felelt Viczky a fiú fejét simogatva.

– De nekem nem kell a czirkusz. Nekem valami olyan kell, a mi neked nem
kerűl pénzbe, nekem pedig többet ér a világ minden kincsénél.

– Ugyan mi lehet az, te kis bohó, a mi Viczkynek nem kerűl pénzbe?

Gáborka lesütötte a szemét és ajkai rángatóztak.

– No, mondjad már! – biztatta Viczky, de a hangjában aggodalom csengett.

A fiú most felvetette a szemét:

– Az anyámat akarom. A karácsonyt vele, nála szeretném tölteni, mert még
sohasem láttam. Pedig tudom, hogy él, hogy imádkozik érettem és azért
szeretnék a keblére borúlni…

A fiúnak halálsápadt volt az arcza, mire szavait befejezte, míg Viczky
Eduárdnak lassan valami ijesztő sötétpirosság lepte be a homlokát. Egy
perczig lehunyt szemmel feküdt, aztán rekedten mormogta:

– Itt van már a fekete kakas.

A fiú ijedten fordult meg.

– Hol? – kiáltotta.

És mintha valami varázslat lett volna az egész: az udvar felé eső ablak
külső részében egy nagy fekete kakas állott. Ijesztő nyugalommal nézett
a szobába, aztán hirtelen leröppent az ablakpárkányról.

– Fogjátok meg, – lihegte a beteg lázasan. – Viszi a zöld erszényt a
fekete kakas. Most visszaveszi…

Gáborka rémülten ugrott talpra. Kiszaladt a szobából és fellármázta a
cselédeket.

– Fogjátok meg a fekete kakast! – kiáltotta.

A fekete kakast? Az udvaron nem volt fekete kakas, de még a
szomszédokéban sem. (Habár mintha özvegy Viczky Lászlónénál a kert
végében fekete kakast látott volna a napokban a czigány bolond.) De
Gáborka látta a fekete kakast, bizonyosan látta. Itt kell lenni annak az
átkozott jószágnak valahol, a ki elragadta az apja erszényét, elragadja
talán az életét is. Blásik János töltött pisztolylyal vágtatott az
orgonabokrok között és lövöldözött jobbra-balra. A czigány felmászott a
háztetőre, onnan kémlelte a kakast. Futott az egész cselédség a fekete
kakas után.

Viczky Eduárd az ablakból szemlélte a hajszát. Beesett, szomorú volt az
arcza, mint a haldoklóé. Intett Gáborkának. Behivta a szobába és halkan
így szólt hozzá:

– Hiába keresitek. Te talán egyszer még megtalálod az életben, a hogyan
én is megtaláltam. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy ha lehet, térj ki
előle, fordíts neki hátat… Most pedig készülj az útra. Blásik János
elvisz oda, a hol az anyád van.

Gáborka később sokszor gondolt vissza e perczre, nem látta már ekkor az
apja derekán a hagyományos zöld erszényt. Csakugyan elvitte volna a
fekete kakas? Sőt később, a mikor az útravaló pénzt Blásiknak átadta, a
tekercs aranyat a kezében tartotta előre. Olyan egykedvűen, csendesen
búcsúzott el a fiától, mintha az csupán a szomszédba menne szánkázni,
pedig Bécsbe készültek, a hol Viczkyné, született Brillan bárónő, a
rokonainál meghúzódott.

Milyen volt a találkozás anya és fia között, azt mindenki elgondolhatja,
a ki a szivével gondolkozik. A bárónő nyulánk, sápadt arczú, csendes
asszonyka volt, abban az időben azzal foglalkozott, hogy a bőkezűbben
fizető polgárcsaládoknál tánczleczkéket adott a család ifjú nőtagjainak.

– Nem lehet mindenki postáskisasszony, kedves Blásik úr, – magyarázta a
jószágkormányzónak, a ki sehogysem tudta elérteni, hogy Viczkyné azért
hagyta el az urát, hogy tánczórákat adjon.

– Persze, persze, – bólongatott Blásik a nagy fejével, majd a maga
parasztos észjárásával azt is hozzátette. – De Viczky Eduárdné se
lehetne mindenki, méltóságos asszony.

A bárónő megvetése jeléül hátat fordított az egykori hajdunak, aztán a
fiát kezdte kikérdezni, hogy miféle tánczokat tanúlt meg eddig. A kis
Viczky szégyenszemre azt vallotta be, hogy eddig csupán a rókatánczot
tudja elrakni, a melyre otthon Hamza tanította. A bárónő érdeklődött a
sohasem hallott táncz iránt és midőn Gáborka azt bemutatta neki,
kaczagva, meg sirva ölelgette a fiát.

– Ez Viczky, ilyenek a Viczkyek. Még csak valczerozni sem tanította meg
a fiát! – kiáltott fel. – No majd én megtanítalak a legdivatosabb
tánczokra.

Az a három nap, a melyet Bécsben töltött az ifjú Viczky, azzal telt el,
hogy egész nap valczerozott az anyjával a szalónban, míg a zongorát egy
vén kisasszony verte. A harmadik napon feldúlt arczczal rontott a házhoz
szállásáról, a «Vörös ökör»-ből Blásik János. Szinte bebukott az ajtón
és beroskadt egy fotelbe.

– Végünk van! – nyögte. – A tekintetes úr már tegnap óta halott és azok
a gazemberek kifosztották azóta az egész házat…

A tánczoló pár megállott, míg a zongora tovább szólt egy darabig. Mikor
a zene elhallgatott, Blásik János keservesen kiáltott fel:

– De mi a manónak is kellett nekem Bécsbe jönni?

A bárónő megsimogatta a Gáborka fejét.

– Fiacskám, – rebegte, – a táncztanulást abbahagyjuk, menj az atyád
koporsójához.

*

Blásik Jánosnak igaza volt.

Ha a mindenre ügyelő özvegy Viczky Lászlóné észre nem veszi, talán még a
halálesetet is eltitkolja a jeles udvartartás, hogy munkájukban senki se
zavarja meg őket. A hány cseléd, szolga volt a háznál, az mind teli
batyúval futott el a szélrózsa minden irányába a gazda nélkül maradt
házból. Blásik János az öklével verdeste a fejét, a mikor a kiürített
szekrényeket, felfordított fiókokat meglátta.

– Ó, én hatökör, én hat bécsi ökör, – csikorgatta a fogait, – kutyákra
bíztam a hájat.

Özvegy Viczkyné, egy sovány, fekete szemű asszonyság, a ki épen
gyászruháját, a melyet elhalt férje után viselt, alakította át az
alkalomhoz mért fél-gyászt jelentő ruhára, bár már eléggé kisirhatta
magát, fájdalmában a Blásik nyakába borúlt.

– Bizony innen mindent elvittek azok a gaz pernahájderek, a mi helyéből
elmozdítható volt. Pedig talán mi is itt volnánk, rokonok…

Blásik kegyetlen haraggal forgatta vasvillaszemét jobbra-balra a
szobákban.

– Eh, mit a rokonok! – kiáltotta. – Itt van Blásik, a hűséges szolga, a
ki harmincz évig szolgálta a Viczkyeket. Blásik talán kutya?

Özvegy Viczkyné sértődötten vont vállat:

– Kend szerezhetett magának életében, mindig mellette volt, ha az
aranyakat potyogtatta…

– Azok az átkozott aranyak! – kiáltotta Blásik. – Egyet sem tudtam
közülük megfogni. Úgy látszik, az volt a természetük, hogy mindig-mindig
csak guruljanak… Hát a selyem-erszény hol van?

Gáborka, a ki addig csendesen térdepelt az apja koporsójánál, most
megszólalt:

– Azt ne keressék. Azt elvitte a fekete kakas.

– Hát az miféle tolvaj? – ordította megriadva Blásik.

– A fekete kakas, a mely a minap itt volt az ablakon. Az apám akkor
felkiáltott, hogy viszi a kakas az erszényt. A kakast nem tudtuk
elfogni.

Blásik János, mint sebzett farkas ordított fel:

– No, akkor el is viszi az ördög az egész világot. Mindnyájunkat
becsuknak, ha az erszény nem kerül elő.

Az öklével fenyegetőzött láthatatlan alakok után:

– Megállj, czigány! Megállj, Rigó! Hát ez a becsület? Itt hagytátok az
öreg Blásikot a havon?

Olyan keserves zokogásra fakadt, hogy reszketett belé az egész teste. A
nagy mahomet ember sirása meghatotta a kis Viczky Gábort. A vállára
tette a kezét.

– Ne sirjon, Blásik bácsi, mindnyájan meghalunk.

– Hiszen épen az a baj! – felelt Blásik.

A temetés után, a mikor a Viczky Eduárd végrendeletét felbontották,
mindenkinek nagy ámulatára azt találták benne, hogy az elhunyt
végakarata az volt, hogy a kis fia, Gábor, ne legyen gazdag ember.
Ugyanezért ne keressék, ne kutassák a zöld selyem-erszényt, eltette ő
azt olyan helyre, a hol senki sem találhatja meg. A pénz csak
boldogtalanságot szül, akarja, hogy a fia boldog ember legyen…

Baracsky bácsi, a kit az elhúnyt a fia tútorául rendelt, savanyú
arczczal tette a kezét Gáborka vállára:

– No, amicze, most már te is épen olyan szegény gyerek lettél, mint más
közönséges halandónak a fia.

– De az apám azt mondja, hogy így leszek boldog, – felelt Gáborka.

Baracsky bácsi, a ki eleinte igen büszke volt a tútorságra, a míg a zöld
erszény eltűnése nem derűlt ki, kedvetlenűl vonogatta a vállait:

– Az én Viczky barátom igen jó czimbora lehetett, de az életet nem
ismerte. Hogyan lehetséges pénz nélkül elképzelni a boldogságot?
Fantaszta volt az édes apád, amicze, semmi egyéb, mint fantaszta, ezt
becsületem szentségére mondom.

A magyarruhás kis öregúr, a ki olyanformán jutott a tútorsághoz, hogy a
Viczky apjának valamikor honvéd bajtársa volt, elégedetlenűl csóválta a
fejét. Nagy családú ember volt, az ügyvédi iroda kerekei nyikorogtak,
meg aztán a sok fiatalabb fiskális bizony hátranyomta az öreg urat.

– A mai világban, – dohogta, – a mikor egy becsületes csőd nem akad,
bizony a legjobb időben jött volna ez a kis gondnokság. De ez is olyan,
mint a nesze semmi, fogd meg jól. Mindig megtréfált az élet. Sokat
igért, semmit sem adott.

Mindazonáltal görbe botocskájával elzavarta Gáborka mellől a kunyoráló
Blásik Jánost, a ki épen azon mesterkedett, hogy a fiúcska ezüstóráját
elkérje emlékbe.

– Elmenj innen, te semmirevaló, – kiáltá, – mert becsukatlak az ezüst
evőeszközökért!

Blásik János keserves könnyhullajtások között átkozta meg azt, a ki csak
egy ezüstkanalat is látott.

– Világéletemben szerencsétlen voltam, jó uram. A balsors most is Bécsbe
szólított, a mikor az én jó uram lehúnyta a szemét. Most már nem marad
egyéb hátra, mint keresni a zöld erszényt. Mert meg kell annak lenni
valahol.

Barcsay bácsinak felvillant a szeme. A Gáborka feje felett odasúgta a
Blásik fülébe:

– Kend sok mindent tud. Esténkint mindig otthon vagyok. Legyen
szerencsém egy ital borra – a hazáért.


A FÁTYOL-LÁNYOK.

A Fátyol-kisasszonyok az Ibolya-utczában laktak egy hosszú, sárga,
földszintes házban. Ebben a házban töltötte Viczky Gábor pesti
diákéveit.

Fátyolék amolyan elszegényedett vidéki urak voltak, a kik a szégyen és a
szegénység elől menekültek a vidékről a fővárosba. Abban az időben, a
mikor a vidéki úri osztály rohamosan kezdett tönkremenni, a forradalom
utáni időben, minden tönkrement családnak egy a reménysége: a főváros.
Budapest igéri a megélhetést, a boldogulást, a jövőt. A férfiak
hivatalhoz jutnak, pompás, kényelmes hivatalhoz, – mert ugyan kinek
találták volna ki a jó hivatalokat, ha nem az elszegényedett nemes
embereknek? Az állam tartozik gondoskodni arról az osztályról, a melyet
ezer esztendő óta az államfentartó osztálynak neveztek. A vármegye már
megtette a magáét, most az államon a sor, hogy honorálja az ősök
érdemeit az unokáknak adott kenyér formájában. Aztán a lányok itt
könnyebben férjhezmehetnek, nagyobb a választék a gazdag emberekben, a
kik nem a hozományt nézik, hanem a jó erkölcsöt és az úri származást.
Pest gazdag város volt. Meggazdagodott kereskedők, bankárok és háziurak
laktak benne, a kik a vidéki fantázia szerint egytől-egyig nemtelen
származású németek, svábok voltak. A kiknek nagy dicsőség lehetne
beleházasodhatni például egy gyóni és vadaskürthi Fátyol-familiába.
Rauffangkherernek, a leggazdagabb pesti polgárnak lehet harminczhárom
háza Pesten, de czímere még akkora sincs, mint Bujin a kisbirónak, a ki
a ns. Gaálok származéka. És Rauffangkherer odaadná mind a harminczhárom
házát, ha csak egy akkora nemes kisasszonyt kaphatna feleségül, mint az
ökle. De Rauffangkherer, a meggazdagodott sváb nem kaphat nemes
kisasszonyt, mert a nemes kisasszonyok csak nemes emberhez mennek
férjhez.

És az egész Pest csupa Rauffangkhererből áll, mondta a vidéki fantázia,
vigyük tehát a férjhez adandó lányokat Pestre, mert hátha akad a
Rauffangkhererek között kedélyes, nobilis, úri gyerek, a kihez érdemes
hozzáadni a leányt.

Jöttek-jöttek sorban a vidéki familiák és elárasztották Pestet. Egy
darabig hűségesen ápolgatták a reménységeket, a melyeket podgyászukban
hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket,
az asszonyok a selyemruhát és ékszert, a míg lassan-lassan lekopott
róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves
szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot és
beleszürkültek a pesti flaszterbe. Az urak czilinderkalapokat hordtak,
mint a többi svábok és otthon a háziasszony elbújt a vendégek elől. A
kisasszonyok most már bárkihez hozzámentek volna feleségnek, de nem
akadt senki és a mindent megváltó gazdag házasság helyett azon
imádkoztak a barátok templomában, bár kinevezést nyerhetnének a
póstához. A családok fiatal tagjai még névjegyükre nyomatták családi
czímerüket, de az öregek már nemességüket is eltagadták, elfeledték.
Pesti polgárok lettek, a kik belevegyülve a városi élet zajgásába,
elfeledték a falut, az ősi birtokot, az agarat és mindent, a miért apáik
éltek.

A Fátyol-kisasszonyok hárman voltak és otthon, Csákány vármegyében a
szólás-mondás azt tartotta róluk, hogy szebb, jobb, feleségnek valóbb
leányok nem akadnak seholse a magyar szent korona országaiban, csak az
öreg Fátyol ne haragudott volna a királyra…

Minden bajnak az volt az okozója, hogy Fátyol Kázmér haragot tartott az
uralkodóházzal és semmi áron nem akart kibékülni. Ezért mentek tönkre,
ezért veszett el Fehér-Monostor, ezért zúgnak olyan szomorúan a
háromházi tölgyek.

Mert Fátyol Kázmér engesztelhetetlen volt. Lehet, hogy félig legenda,
félig igaz, csupán annyi a bizonyosság, hogy a forradalmat követő
esztendőkben Fátyol Kázmér épen úgy megtagadta az adófizetést, mint a
környékben minden jóravaló magyar ember. Nohát ebbe senkise ment tönkre,
elküldték a cserepárokat a renitens hazafiak nyakára és a világ forgott
tovább tengelye körűl. Az igazi nagy baj az volt, hogy Fátyol Kázmérnak
ebben az időben Bécsben dolga akadt. Régi nagy pöre volt a familiának, a
melynek ágas-bogas szálai Bécsig nyúltak. Fátyol Kázmér Bécsbe utazott,
hogy pörét előbbre vigye. A pörösködés kedvéért még a gyűlöletét is a
szegre akasztotta, a mely gyűlöletet a császárváros iránt érzett.

Bécsbe utazott tehát Fátyol Kázmér és mint odahaza hallotta, legjobbnak
vélte megszállni a «Vörös ökör» fogadóban, a melynek vagy harmincz
esztendő előtt egy Kolpa nevű magyar ember volt a gazdája. Kolpa a maga
idejében híres volt a főztjéről, boráról, no meg arról is, hogy kitünően
elmulattatta a fogadójába vetődő magyar urakat. Még a Burgba is elvitte
őket, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Sőt idősebb Bugáry
Pál egy eleven főherczegasszonynyal is beszélt az öreg Kolpa révén és a
főherczegasszony nagyon belebolondult idősebb Bugáry Pál szemébe… A
mikor Fátyol Kázmér a «Vörös ökörbe» szállott, a híres Kolpának már csak
az unokája élt. Kolpa volt az is, de magyarul egy kukkot sem tudott az
istenadta. Ócska, széljárta, düledező fogadó volt a «Vörös ökör»,
valahol a város vége felé, de Fátyol Kázmérnak nagyon megtetszett az a
hely. Hiába, az ősök jártak itt, tán még a Rákóczi kalandos vitézei is
betértek a «Vörös ökörbe», a mikor hébe-korba ellátogattak Bécsbe.
Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» falai között úgy érezte magát, mintha egy
darab hazai földön lenne, a mi nagy dolog volt abban az időben.
Bekvártélyozta magát a fogadóba és három hónapig nem mozdult ki belőle.
Nem jutott tovább, mint a «Vörös ökör» kapujáig, pedig sokszor feltette
magába, hogy nekiindul a városnak, a melyből idáig csupán a Szent István
tornya látszott. De valami érthetetlen félelem mindig visszatartotta.
Nem mert kilépni az utczára, mert attól tartott, hogy a császár talán
elfogatná és börtönbe vettetné. Mert ludas volt Fátyol Kázmér sok
mindenféle csínynek az elkövetésében, a mely csínyek a császári királyi
hatóság rovására követődtek el és valami azt súgta neki, hogy a császár
tudja, hogy mennyi borsot tört az emberei orra alá otthon a pátriájában.

Az ifjabb Kolpa, a kinek egyszer bizalmasan elmondta aggodalmait,
először nagyot nevetett az ijedt magyaron, aztán észbe kapva, bólongatni
kezdett hunczut fejével.

– A császár haragszik a magyarokra, – mondta fontoskodva. – A Burgban
van egy nagy könyv, a melybe minden olyan magyarnak be van irva a neve,
a kinek apja, nagyapja, vagy valamelyik őse kellemetlenséget csinált a
császári háznak. De benne vannak a könyvben azok a magyarok is, a kik
maguk vétkeztek.

– Vajjon benne vagyok-e én is? – mormogta aggodalmasan Fátyol Kázmér.

Az ifjabb Kolpa, a ki épen olyan rövidhajú, holdvilágképű férfiú volt,
mint a legendákba kerűlt nagyapja, hunyorított a szemével:

– Azt meg lehetne tudni. Egész bizonyosan meg lehet tudni. Én ismerem
azt az őrmestert, a ki éjjel-nappal őrzi a magyarok könyvét a Burg egy
szobájában, csakhogy pénzbe kerül a dolog.

– Mennyibe kerül?

– Száz forintba, – felelt szemtelen nyugalommal Kolpa. – Ennyit kell
adni az őrmesternek, Fráncznak. De ezt is csak azért teszi meg, mert a
tekintetes úr nálam lakik.

Fátyol Kázmér belenyúlt a tárczájába:

– Itt a száz forint. Bizonyosságot akarok tudni. Haragszik-e reám a
császár, vagy nem haragszik. A bizonytalanság megöl.

Kolpa eltette a százast és másnap este ijedt, aggodalmas arczczal
érkezett meg a város felől.

– Nagy baj van, – susogta. – A tekintetes úr a háromkeresztesek között
van felsorolva.

Fátyol riadtan nézett a fogadósra:

– Kik azok a háromkeresztesek?

– Én se tudtam, de a Fránczl megmondta, hogy a háromkeresztesek a
legveszedelmesebb magyarok, a kiket tűzzel-vassal kell elpusztítani.
Saját szememmel láttam a három vörös keresztet a tekintetes úr neve
mellett a magyarok könyvében.

– Három vörös keresztet! – kiáltott fel Fátyol Kázmér és a haja égnek
meredt. – Sohasem látom többé hazámat.

Kolpa protektori mozdulattal veregette meg Fátyol uram vállát:

– No, azért nem kell kétségbeesni. Nálam biztonságban van a tekintetes
úr. Itt nem bántják, mert nekem sok jó barátom van a rendőrségnél. Meg
aztán van annak is módja, hogy az a három kereszt eltűnjön a tekintetes
úr neve mellől a magyarok könyvéből. Pénzzel mindent meg lehet csinálni.

Fátyol Kázmér, a milyen naiv, épen olyan becsületes ember volt. Elhárító
mozdulatot tett a kezével:

– Nem, azt nem. Az okmányhamisítás volna. És annál nagyobb volna a
krímen, mert országos okmányt hamisítanánk.

Kolpa vállatvont.

– Akkor a császár mindig haragudni fog; de még a tekintetes úr unokáit
sem szívelheti, mert ha egy magyarnak a neve szóba kerűl a császár
előtt, legelsőbben is a nagy könyvet ütik fel. Még háromszáz esztendő
múlva is tudni fogják a Habsburgok, hogy a Fátyol-nemzetség veszedelmes
fajta.

Fátyol Kázmér kidüllesztette a mellét. Olyan volt a természete, hogy
hamar esett egyik végletből a másikba. Gyáva volt az egyik perczben,
majd vakmerő lett hirtelen. Nem hiába van a Fátyolok czímerében nyúl a
medvével. Fölemelte a fejét és gőgösen megszólalt:

– Csak hadd tudják a Habsburgok, hogy mi kik vagyunk. Nem félünk tőlük.

Kolpa megvakarta a vörös fejét:

– De legalább egy keresztecskét jó volna letöröltetni.

– Egy fiát sem, – válaszolt büszkén Fátyol. – Sőt hadd csináljon oda a
Fránczl még egy keresztet. Adok neki száz forintot.

– Az is lehetséges, – kapott a szón a fogadós.

Fátyol Kázmér már megbánta, a mit mondott, de a szavát nem vonhatta
vissza. Kivette tehát a százast, de szemlesütve azt mormogta:

– No, azért nem kell nagyon sietni azzal a negyedik kereszttel. Elég egy
magyarnak három kereszt.

Ettől az időtől fogva aztán már a kapuig se igen ment el Fátyol Kázmér.
Ott evett, ivott a fogadóban naphosszant, mert mindig jóétvágyú, jótorkú
ember volt, de meg az unalomtól se tudott egyebet csinálni. Valahogyan
nemzeti mártirnak kezdte magát érezni, a kinek rejtőzködni kell a
császár haragja elől. És jól esett neki a mártiromság. A szobáját
czellának nevezte, a «Vörös ökör» fogadót pedig Kufsteinnak vagy
Olmütznek képzelte, a hol a magyar hazafiak sinylődnek. Egy napon
Kolpát, a fogadóst «porkoláb úr»-nak szólította és megkérte, hogy
szerezzen neki lánczokat valahonnan, a melyeket magára vehet, ha a
felsőbb hatóság a várbörtönt vizsgálja. Kolpa szerzett is neki egy
rozsdás lánczot, a melyet a fogoly éjjelente keservesen zörgetett.

Boldog, határozottan boldog volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör»-ben,
mialatt a hazáért szenvedett. A mikor a magával hozott pénze fogyatékán
volt, levelet irt haza pénzért, de Kolpa tanácsára elhallgatta azt, hogy
fogságban van.

Később már annyira beleélte magát helyzetébe Fátyol Kázmér, hogy a
szobájából se mozdult ki. Pókokat tenyésztett és egereket szelidített.
Kolpa ellátta bőven itallal, étellel, meghízott, meggömbölyödött a
fogságban.

Három esztendeig volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» lakója; három évig
csörgette a rablánczot és irogatta haza a leveleket pénzért. A rabság
sok pénzt megemésztett; annyi pénzért akár a legendás Iff vár földalatti
helységében is ülhetett volna. Az elkényeztetett Kolpa pénzért mérte a
levegőt is és egy napon, mikor a fogoly azon alázatos kérelemmel állott
elő, hogy szeretne új szalmazsákot a régi helyébe, a vörös Kolpa jóizűen
felkaczagott:

– Új szalmazsákot parancsol? Talán bizony valami korcsmába képzeli
magát, hogy úgy parancsolgat?

Fátyol Kázmér búsan hajtotta le fejét és nem szólt semmit.

Három esztendő múlva odahaza Csákány vármegyében türelmetlenkedni
kezdett az atyafiság és az az érdekeltség, a mely a nagy pört vitte, a
mely pör kedvéért Fátyol Kázmér Bécsbe utazott. Különböző verziók keltek
szárnyra arról, hogy mért nem jöhet haza Bécsből Fátyol. Némelyek tudni
vélték, hogy a császár nem engedi haza, mert megkedvelte, mások – és ez
volt a valószinűbb feltevés, – kihagyták a császárt a kombináczióból és
egész egyszerűen úgy magyarázták Fátyol Kázmér hosszadalmas bécsi
tartózkodását, hogy szépen meg van kötve a két keze és a két lába, még
pedig asszonyi hajszállal. Azért kellett a töméntelen pénz minduntalan,
mert egy asszony öltöztetése, csinosítása nagyon sokba kerűl.

– Így lett volna helyes a dolog, így kellett volna lenni minden raison
szerint, – mondta később, évek múlva Baracskay bácsi, a kit az atyafiak
és az érdekeltség felkért, hogy nézzen utána Fátyolnak. Azt mondta
később Baracskay bácsi, hogy az lett volna az igazság, ha szoknyadolog
miatt késlekedik Kázmér, de akkor, midőn elindult, nagyon csikorgatta a
fogát.

– Kitekerem a nyakát, de még ő nagyságának is, – fogadkozott Baracskay
bácsi az atyafiság és az érdekeltség nagy megnyugtatására és mint régi
módi emberhez való, a brassói gyorskocsit várta be Debreczenben, de a
gyorskocsi nem jött, mert nem is jöhetett. Vonat járt már akkor
réges-régen. Baracskay bácsi is tudta azt nagyon jól, csak a multat
szerető, jelent megvető öreg urak naivságával mórikálta magát, hogy ő
még nem ismeri a vasutat. A hogy némely öreg úr még manapság is taplót
és kovát hord zsebében, pedig Irinyi régen feltalálta a gyufát, de az
öreg urak ragaszkodnak a taplóhoz és igen nagy az örömük, ha a
szabadban, szélben nem egykönnyen tud pipára gyujtani a gyufás ember,
míg a taplós a legnagyobb szélben is könnyen jut tűzhöz.

Baracskay bácsi a taplós öreg urak közül való volt, bizonyos volt arról,
hogy már nem láthat, nem tapasztalhat semmi olyasmit a jelenben, a mi
meglephetné őt, a minél százszor különb példa elő ne fordulna a múltban,
de a Fátyol Kázmér esete még őt is kihozta a rendes flegmájából.

– Olyant még nem láttam, mióta kétágú vagyok, – mesélte később évek
múlva a kaszinóban, – egy rozsdás vasszöggel ásta a falat Kázmér és
addig nem akart elmozdulni, a míg a falat keresztül nem ássa. Láttam,
hogy tisztára megbolondult szegény atyámfia, a bolondokkal pedig bolond
módra kell bánni. Kibéreltem a szomszédos szobát a fogadóban és egy
éjszaka áttörettem a falat a Johannal, a hausknechttel. Bedugtam a
fejemet a lyukon és így szóltam: «Bajtárs, fogolytárs, nekem már
sikerűlt az, a miben te fáradozol, megtaláltam az utat a meneküléshez.
Egy drótdarabból sikerűlt kulcsot csiszolni a tömlöczöm ajtajához, a
legközelebbi éjjel menekülök. Tarts velem.» Fátyol Kázmér felcsapott,
átmászott a lyukon és éjjel elszöktünk a «Vörös ökör»-ből, miután az
utolsó, legborsosabb számlát kifizettem Kázmérért…

… Körülbelől ez volt a története annak, hogy a nagy tölgyfák az egykori
Fátyol-tanyán ma olyan szomorúan zúgnak, így ment tönkre Fátyol Kázmér.

Viczky Gábor, a ki pesti diákéveiben a Fátyol-családnál lakott,
számtalan variáczióban hallotta az öreg Fátyoltól a bécsi fogság
történetét. Egyebekben egészen normális ember volt az öreg Fátyol, a
józan esze csak akkor hagyta el, ha a bécsi fogságra emlékezett. Mint
mikor egy ék hiányzik az óra fogaskerekéből és a hiányzó éknél megbotlik
az egész szerkezet, úgy botlott meg a Fátyol Kázmér rendes észjárása
annál az időpontnál, a mikor annó… annórum Bécsbe utazott… Aztán már
mindenről egészen helyes fogalma volt, a fogaskerék rendesen forgott
tovább.

Az Ibolya-utczában, a hosszú sárga házban, a hol még kert is volt az
udvaron, a melyben a Fátyol-kisasszonyok virágokat neveltek,
köztiszteletben állott az öreg Fátyol. Hosszú fehér haja, patriárkális
szakálla és bécsi fogsága tekintélyt szerzett neki a Józsefvárosban.
Senkisem tudta, hogy Fátyol Kázmér igen alantas hivatalt tölt be csupán
Budán a minisztériumban és a szomszédok szivesen hitelt adtak annak a
feltevésnek, hogy az öreg Fátyol csupán passzióból jár a hivatalába.

A kisasszonyok nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a családnak
megfelelő tekintélye legyen.

Hárman voltak a leányok. Marietta, a legidősebb és az utána következő
Janka abban az időben már lemondtak arról, hogy férjhezmenjenek valami
milliomoshoz, emígy segítvén imádott atyjukon. Ha gondoltak is a
férjhezmenésre, nagyon titokban cselekedték azt, titkolva még egymás
előtt is a lehetetlennek látszó gondolatot. Mariettának néhány fehér
szál vegyült már barna hajába és asszonyos, telt termeténél fogva a
környéken «tekintetes asszonynak» hivták. Marietta lassan megszokta azt,
hogy ő már asszony, holott leány volt és épen ezért furcsának tetszett
volna előtte, ha valaki udvarolgatni kezdett volna neki. Sőt olykor, ha
röpke bókot hallott a szomszédoktól, boltosoktól, hol megfordult, kedves
szomorúsággal legyintett a kezével:

– Ugyan ne gúnyolódjanak már az ilyen vénasszonynyal, a milyen én
vagyok!

Még az öreg Fátyol is elismerte Marietta asszony voltát, mert ha olykor
valami rosz fát tett a tűzre, – elmaradozott a józsefvárosi korcsmákban,
vagy elkártyázta elsején a fizetését, mindig bizonyos bűnbánattal
fordult Mariettához:

– Bocsáss meg, asszony, sohasem teszem többé.

Marietta – mit tehetett szegény egyebet, – nevetni kezdett könnyei
mögött és úgy felelt, a hogyan egykor az anyjától hallotta:

– Javíthatatlan vagy, kedvesem.

A háztartás tulajdonképeni feje igazában Janka volt. Ez a kissé
himlőhelyes, tagbaszakadt, hallgatag leány dolgozott két cseléd helyett,
főzött, mosott, gazdálkodott a család rendelkezésére álló csekély
pénzzel és szerényen átengedte a háziasszonyi dicsőséget a nénjének.
Mariettának voltak nagyúri hajlamai, szerette a finom keztyűket, jó
ruhákat. És Janka mindig gondoskodott arról, hogy Marietta kielégíthesse
passzióját. És boldog volt, ha Marietta megajándékozta elhasznált
keztyűivel, ruháival. Míg reggeltől estig a konyhán dolgozott, egész
hajnalig pörgette a varrógépet a himlőhelyes Janka és varrta azokat a
fehérneműket, a melyeket aztán hordárral küldtek el a megrendelőkhöz.
Viczky Gábor a hat esztendő alatt, a melyet a Fátyol-családnál töltött,
sohasem hallott arról beszélni, hogy Janka miért és kinek varr
éjjelenként. Mintha egymás között is titkolták volna a dolgot, Janka
addig sohasem ült a nappal letakart varrógéphez, a míg az egész család
nem tért nyugalomra. Meglehet, azt hitték, hogy sem Viczky, sem a
szomszédok nem hallják a varrógép pergését, miután ők maguk nem akarták
hallani. Janka sohasem ült addig az asztalhoz, a míg mindenki nem evett,
mert a tálalást csak nem bízhatta a cselédre! A cselédre, a kiről mindig
beszéltek, a kit Viczky Gábor hat esztendő alatt sohasem látott. Könnyen
meglehet, hogy az idők folyamán ők maguk is elhitték, hogy van valahol
valami cselédjük, hisz annyit beszéltek róla! Ugyancsak Janka volt az, a
ki a hónap vége felé gyomrát panaszolta és nem vacsorázott. Az örökös
munka, szakadatlan foglalkozás nem ártott meg Jankának, még szép is volt
ez az erős, komoly leány. Tiszta, csinos háziruhájában, ha a csengetésre
ajtót nyitott valami idegen előtt, szolgálatkészen kérdezte:

– Kit tetszik keresni? A tekintetes asszonyt vagy a tekintetes urat?

Ugyancsak Jankával történt meg az a szégyen, hogy a pék, a ki
reggelenkint a kiflit hordta, egy napon beállított Mariettához és annak
módja szerint megkérte a tekintetes asszony szobalányának a kezét…
Később, ha Marietta szeszélyes kedvében volt, néha gúnyolódva emlegette
ezt a péket, Janka pedig lesütötte a szemét.

A harmadik leány, Rózsa, volt a család szemefénye. Az öreg Fátyol
egyszer kitalálta, hogy Rózsa az a sorsjegy, a melyet ha egyszer
kihúznak, főnyereményt üt, és azóta Rózsának a neve otthon «sorsjegy»
lett.

– A mi családi reskontónk ma ismét meghódította a lóvasúti kondoktort, –
jelentette félig tréfásan, félig komolyan Rózsa, a mikor déltájban a
szinésziskolából hazajött.

Majd máskor:

– A családi reskontónak új czipő kell. Mert micsoda szégyen volna, ha
lyukas czipőben húznák ki!

Egyszer azt jelentette:

– A sorsjegyet szerződtetni akarta egy vidéki direktor. De a sorsjegy
csak pesti primadonna akar lenni.

Vidám, nagyhajú, lángoló szemű gyermekleány volt Rózsa. De a
vidámságából hiányzott a szeles pajzánság, a melylyel az ifjú
szinészleányok rendesen tüntetőleg megkülönböztetni akarják magukat a
rendes «házi-lányoktól», inkább valami bájos, csendes szomorúság érzett
ki mindig a hangjából, nevetéséből. Valami olyan komoly szomorúság, a
mely önkéntelenül rokonszenvet keltett mindenkiben, a ki a leánynyal
érintkezett. Sőt még azzal is tisztában volt, hogy pályáján ezer
veszedelem leskelődik reá és már elég veszedelem magábanvéve az is, ha
mindegyik veszedelmet szerencsésen elkerülte. Húsz esztendős volt Rózsa,
de néha gyermekebb volt a süldő leánynál, míg máskor komolyság,
életfelfogás dolgában még Mariettán is túltett. Egyszer azt beszélték
róla, hogy igen nagy tehetsége van a szinjátszáshoz, máskor a legkisebb
rátermettséget is megtagadták tőle. Olyan volt ez a leány, mint az
áprilisi napsugár; szomorúsága és vidámsága, magábavonúlt csöndessége,
majd kitörő jókedve arról beszélt, hogy odabenn egy szeszélyes,
hangulatos, változatos kis lélek rejtőzik, a kiben a szinek és az
árnyékok úgy váltogatják egymást, mint az áprilisi napsugár fénye és
borulata.

Viczky Gábor az első években, a melyet a Fátyol-családnál töltött,
Mariettába volt szerelmes, ha ugyan szerelemnek lehet nevezni egy fiatal
diákgyerek rajongását valamely nálánál sokkal idősebb, műveltebb kedves
asszony iránt, a ki ártatlan kaczérsággal jön reá a rajongó szerelemre,
a melyet a gyermekifjúban ébresztett. A mikor Marietta gyermek volt, a
híres tölgyek még olyan büszkén zúgtak az ősi birtokon, mintha még ezer
esztendeig mindég a Fátyoloknak zúgnának. Az anyja, született Csáky
bárónő, nagyralátó asszony volt és Marietta süldő leány korában már
francziául beszélt az egri püspökkel, a ki bérmáló útjában a Fátyolék
falujába is elvetődik, míg ugyanakkor Jankának angol nevelőnőt fogadtak.

A hosszú téli estéken, a mikor a három Fátyol-leány kézimunka vagy
regény mellett ülte körűl a kerek asztalt a függőlámpa alatt, Viczky
Gábor is odahurczolkodott könyveivel és csendesen tanúlgatott a leányok
között. Marietta olykor elmélázva dőlt hátra a széken és míg
megigazította asszonyos pongyoláján a csipkéket, megszólalt:

– Elfelejtek francziául, ha nem beszélhetek senkivel.

Viczky Gábor egy esztendő alatt szépen, játszva megtanúlt francziául a
kerek asztal mellett.

Marietta nagyon jó tanárnő volt és ártatlan kaczérsággal igért csókot
Gábornak, a mint az első franczia levelet intézi hozzá.

Naiv, gyermekes szerelem volt az, a mely az idős leány és a gyermekifjú
között sokáig lappangott. Marietta, ha ábrándos napja volt, az ujjain
kiszámította, hogy hány esztendő múlva lesz Gábor abban a korban, a
mikor megnősülhet és titkon azt gondolta, hogy ő akkor még nem is lesz
olyan nagyon öreg.

Lappangott a szerelem, de lángra sohasem gyúlt, mert Marietta nemes,
tisztalelkű nő volt, a ki talán inkább meghalt volna, mintsem valami
tisztátalanságot kövessen el.

Viczky Gábor, midőn egy őszszel visszatért Pestre, Baracskay úrtól, a
hol a nyári vakácziót töltötte, valahogyan úgy érezte, hogy a két hónap
alatt kiszeretett szerelméből. Elégette a verseket, a melyeket
Mariettához irogatott és naplójában, a melyet diákos pontossággal,
szeretettel irt, ezen sorokat irta be:

«Mától fogva új életet kezdek, szakítok könnyelmű szenvedélyeimmel, mert
én szegény ember vagyok, a kinek nem lehetnek szenvedélyei…»

A szenvedélyek alatt titokban a szegény Mariettát gondolta, a ki
ártatlan, vénleányos vágyódással várta vissza egész nyáron a
Bayard-frizurás diákot. Sőt egyszer levelet is irt neki, a melyben
anyáskodó gonddal ajánlotta figyelmébe, hogy vigyázzon Gábor az
egészségére és óvakodjon a rosz emberektől, mert akkor mindnyájukat
nagyon megszomorítaná.

Viczky Gábor őszszel, a midőn könyveivel letelepedett a kerek asztal
mellett, észrevétlenűl cserélt helyet. Eddig szemben ült a régi kakukos
órával, a melynek megsárgult lapján gyakran nézte aggódva, mint
közeledik a lefekvés órája, a mikor meg kell válni a kerek asztaltól,
Mariettától és mindentől, a mit addig az életben kedvesnek ismert, most
hátat fordított az órának és a Janka szomszédságába jutott. A hallgatag,
komoly leányra különös hatással volt a fiatalember szomszédsága. Vannak
olyan magános, bezárt lelkek, «Mimosa pudicá»-k, a melyek titokteljesek,
ismeretlenek és a legteljesebb mértékben zárkózottak mindaddig, a míg a
legkisebb érintés nem jut zárjukhoz. Akkor egyszerre megnyilnak,
szégyenkezve, de boldogan tárják fel kincseiket, tartalmukat, mintha
alig várták volna azt az időt, hogy előadhassák azt, a mijük van.

A himlőhelyes Jankával eddig még nem igen beszélt fiatalember, vagy ha
beszélt is, hát nem sokra ment vele. A leány a konyhában vagy varrógépje
mellett érezte magát legjobban. Félt, kerülte az embereket, mert azt
hitte magáról, hogy roppant csúnya azokkal a foltocskákkal az arczán.
Pedig nem volt csúnya, sőt talán szép volt, a mint szemérmes pirulással,
visszafojtott lélegzettel ült helyén, a míg Gábor könyveibe mélyedt.
Látszott rajta, hogy mindig azon töri a fejét, vajjon milyen ürügy alatt
vonúlhatna vissza kedves konyhájába, a hol senkisem látja a szegény
mimosa pudicát.

Egyszer Gábor véletlenűl felpillantott a könyvből, a mely előtte volt és
úgy érezte, hogy valaki erősen nézi oldalról. Hirtelen arra fordította a
fejét és a Janka becsületes két barna szemét látta magával szemben.
Látta azt a két szemet, a mely rajongással, odaadással pihent a fején, a
míg ő tanúlt. De látta az esdeklő tekintetet is, a melyet később reá
vetett a leány. Mintha csak azt mondta volna:

– Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd észre, hogy az előbb néztelek. Igazán
nem tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elárultam magam…

Viczky Gábor ettől az estétől fogva nagyobb figyelmet szentelt Jankának,
mint addig. Apró bókokat mondogatott neki, ha napközben találkoztak.
Egyszer megdicsérte a kezét, máskor a főztjétől volt elragadtatva.

Janka hálás boldogsággal fogadta, hogy Gábornak méltóztatik vele
foglalkozni és egy napon nagy pirulással előadta, hogy ő már régen
tervezi azt, hogy Gábort megtanítja angolul. Mert nem felejtett ám el
angolul Janka. Vasárnaponkint – ez volt minden szórakozása a leánynak, –
ellátogatott az anglikán templomba, a hol angol szót hallott. Egyszer
véletlenűl bevallotta azt is, – a mikor már beszédesebb lett, – hogy
számos ismerőse van a budapesti angolok között, a kikkel a misén szokott
találkozni. Több előkelő asszony hivta már házához, de ő nem mert sehová
se elmenni.

És Viczky Gábor angolul tanult. Bejegyezte a naplójába, a melyet egy
kereskedő pontosságával és lelkiismeretességével irt, hogy:

«Azt hiszem, hogy a Vénusz csillag jegyében születtem. A nők által fogok
boldogulni az életben. Eddig, a mit még tanúltam és eltettem a
tarisznyámba, hogy majd az életben elővehessem, mindent a nőktől
kaptam…»

Szép, sugár fiatalember volt Viczky Gábor, ábrándos tekintete,
hajviselete és csendes viselkedése bizonyos romantikus külsőt
kölcsönzött neki. Épen nem csodálkozott azon, hogy hatással van a női
szivekre, sőt bizonyos tekintetben számított arra, hogy a nők nem fognak
idegenkedni tőle az életben. És szorgalmasan tanúlt angolul a
himlőhelyes Jankától.

Az erős, szélesvállú leányt, a kinek kezében egy férfi határozottsága,
erélye rejtőzött, a ki azelőtt hetekig nem nyitotta szóra az ajkát,
csodálatos metamorfózison ment keresztül. Beszédes, víghangú teremtés
lett, a ki esténkint olyan bohókás történeteket mesélt el, a melyeknek
eredetéről maga sem tudott számot adni. Olvasta őket, vagy hallotta?
Csupán a szemérmes arczpirulás maradt meg a régi Jankából, a mely
pirulás mindig elöntötte arczát, ha a tekintetek reászegeződtek.

Marietta nem is mulasztott el egy csipős megjegyzést, a melyre még Gábor
is elmosolyodott és a mely megjegyzésnek szomorú következménye lett.

Egyszer ugyanis, a mint Janka azt beszélte el épen, hogy miről prédikált
az angol pap, nem csekély utánzási tehetséggel mímelve a papnak lapos,
vontatott hangját, Marietta hirtelen előrehajolt és könyökére
támaszkodva, a Janka szemébe nézett:

– Már régen gondolkozom azon, hogy kihez is hasonlítasz te voltaképen,
Janka. Most, ebben a perczben eszembe jutott. Te vagy a Münchausen báró
postakürtje, a melybe a téli hidegben belefagytak a hangok, de a mint a
meleg postaállomásra értek, a kürt magától megszólalt, mert a hangok
benne felengedtek. Te vagy a Münchausen kürtje!

Rózsa, a ki valami regényt lapozgatott, felütötte a fejét és a
legtermészetesebb hangon így szólt:

– Magam is azt hiszem.

A diák csaknem hangosan nevetett és Fátyol bácsi, a ki ezen az estén
kivételesen odahaza volt és egy sarokban üldögélve, órákig bámulta a
fénykarikát, a melyet a lámpa fénye a menyezetre vetett, köhintett:

– A Münchausen kürtje?…

Aztán nagyot sóhajtott:

– A Münchausen kürtje?… Azt mondjátok meg inkább, hová tette Viczky
Eduárd a bűvös zöld selyem erszényt és akkor van értelme az egész
beszédnek.

Levette tekintetét a mennyezetről és olyanformán nyögött fel, mintha az
igen nagy nehézségbe kerűlt volna. A lángpirossá vált Jankára szegezte a
szemét és gyöngéden mormogta:

– Ne törődj az ostobaságokkal, Janka lányom… Csupán két rejtély van a
világon. Az egyik rejtély az, hogy miért üldözi Fátyol Kázmért a
makk-király, a másik pedig az, hová tette Viczky Eduárd a zöld selyem
erszényt? Ezek a megfejthetetlen dolgok.

Ezek voltak rendesen azok a szavak, a melyekkel Fátyol bácsi a vitát
bezárni szokta. A leányok sokkal jobban tisztelték öreg apjukat, semhogy
tovább folytatták volna a vitatkozást, ha az öreg közbeszólt. Régi
szokás szerint úgy szimulálták valamennyien, mintha csakugyan a
megfejthetetlen rejtélyeken gondolkoznának, a míg az apjuk fürkésző
tekintete rajtuk nyugodott. Az öreg lassan fordította tekintetét a
megszokott mennyezet felé, de olykor a bolondok ravaszságával még
visszapillantott: vajjon csakugyan a feladott rejtélyeken gondolkoznak-e
a leányok, nem valami léhaságon-e. A leányoknak az arcza be volt tanulva
a leskelődésekre és sohasem árúlták el magukat.

Most is elhallgattak, csupán Rózsa kunczogott belé a regénybe egy
negyedóra múlva:

– A Münchausen kürtje!

Marietta szigorú, feddő pillantást vetett a leányra és a szemével intett
Janka felé, a ki haloványan, szomorúan ült helyén.

És ezen az éjszakán csak késő éjfél felé kezdett el berregni a varrógép.

Viczky, hogy nem hallotta a megszokott zajt, nem tudott elaludni és
hallgatózva emelte fel párnájáról fejét. Lassan-lassan kivehette az
éjszaka csöndjében a visszafojtott, keserves zokogást, a mely a leányok
szobája felől hallatszott. Hallotta a leányok kérlelő, halk susogását.
Könnyen kitalálhatta, hogy a megbántott Jankát kérlelik, vigasztalják.

Hanem a mimóza pudika bezárúlt ezzel. Az angol leczkék elmaradtak és
Janka sokáig tartózkodott a konyhában esténkint, főfájás ürügye alatt.

Viczky Gábor sohasem tanúlt meg tökéletesen angolul és később, ha eszébe
jutott neki a dolog, mérgelődve dünnyögte:

– Egy ostoba röhejnek köszönhetem, hogy nem tudok angolul.

Tavaszszal egyszer délben Rózsa nagy ujjongással jött haza a
szinésziskolából.

Marietta, a ki költeményeket olvasott, csudálkozva állott fel a
kanapéról, míg Rózsa a szalmakalapját a sarokba hajította.

– Talán szerződtettek? – kérdezte Marietta.

Rózsa legyintett a kezével.

– Több, sokkal több.

– Talán megkért valami néger király?

– Még annál is több.

Körültánczolta a szobát és vidám volt, mint már régen a szomorkás leány.

– Beszélj már! – faggatta Marietta, a ki méltóságteljes magatartását
lassan elveszítette. Szinte reszketett a kiváncsiságtól. Hogy könnyítsen
magán, kinyitotta az előszoba ajtót és kiszólt:

– Janka, gyere be, ez a leány megbolondúlt.

Janka, a ki még mindig duzzogott egy kicsit a Münchausen kürtjeért,
letörölte a kezét és bedugta a fejét az ajtón.

– Én tudom, mi a baja, – szólt csendesen, – szabad lesz neki a Julia
szerepét eljátszani a vizsgán.

Rózsa olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki megveti az egész
világot, különösen benne Julia szerepét. Azután megszólalt:

– Ti úgy éltek itthon, mint a medvék barlangjukban. Nem tudtok semmit
arról, a mi odakünn a világban történik. Marietta, a nagyvilági hölgy
még ujságot sem szokott olvasni hétszámra.

Marietta az ajkába harapott:

– Nem érdekelnek a magyar lapok. Francziát meg nem olvashatok. Különben
mi történt? Nyomban mondd meg!

Rózsa ártatlan arczot vágott:

– Nem történt semmi. Csak épen az, hogy ma kezdődnek a pesti
lóversenyek.

Mintha valami varázsigét ejtett volna ki Rózsa. Janka a konyhából a
szobába lépett, hogy hirtelen visszahúzódjon, mert észrevette, hogy
fehér köténye nem a legkifogástalanabb; Marietta szinte elpirult az
izgalomtól és önfeledten hebegte:

– És nincs új fehér keztyűm! Fehér keztyűt kell vennem mindjárt. Janka,
adj pénzt.

Rózsa azonban nyomban a konyhaajtó elé lépett és védőleg terjesztette ki
a karját:

– Olyan nincs. Nem fogjuk most keztyűre kidobni a pénzt,
lóverseny-időben.

Marietta toppantott a lábával:

– Fehér keztyű nélkül pedig nem megyek.

Janka, a ki maga is izgatott volt a fenyegető pénzpazarlás gondolatára,
hirtelen közbeszólt:

– Majd én kitisztítom a keztyűdet. Olyan lesz, mintha új volna. Tudod,
ha én igérem…

Nem kellett befejezni a mondatot, Marietta megnyugodva ült vissza a
kanapéra. Rózsa pedig vígan kiáltotta Jankának:

– És most, vérszopó uzsorás, elő a maravédivel. Lássuk, mennyi pénzünk
van a tavaszi lóverseny első napján.

Bolondos, víg hangulat támadt a szobában. A falakról az aranyrámás ősök,
merev tekintetű asszonyságok és nyirott bajuszú urak szinte csodálkozva
néztek alá a vidám társaságra. Pedig megszokhatták volna már a
vidámságot, a mely a tavaszi lóversenyek első napjain rendesen
beköltözött az ibolya-utczai lakásba.

A Fátyol-kisasszonyok szenvedélyes lóversenyjátékosok voltak. A sorsnak
valami különös kedvezése volt az, a midőn a Fátyol-kisasszonyokat
megsegítette a lóverseny-játékban. Évek óta játszottak és állandóan
nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak
minden krajczár jól esett, a melyet szerezhettek. A toalett-gondok
nyomban elsimúltak és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is
beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a
versenyteret, persze a legolcsóbb helyet, – azon ürügy alatt, hogy ott
ismerőssel, a ki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól
futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, a mit Janka
utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.

– Jobb a templomba járni, – mondta, – ott nem kell belépődíjat fizetni.

De nem kevésbbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért
gondolkozás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, a
melyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajczárkák,
hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben és a leányok
nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szivvel állott
az asztal mellett, mintha nem a keservesen összerakosgatott pénzecskéről
volna most szó, hanem valami talált kincsről, a melynek lehet
könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Bizonyosan nyernek, mert az
nem is lehet másképen. A jó Isten, a ki mindeneket igen jól elintéz,
számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol-leányokra,
hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék
a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet
gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk s ezért
nem féltek a lóversenyjátéktól.

*

Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban.

Viczky Gábor, a ki hűséges kisérője volt a kisasszonyoknak szárazon és
vizen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen
viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga
elé, mint a ki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában és a
gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:

– Teljesen mindegy lett volna, ha megveszszük a fehér keztyűt. Az
legalább megmaradt volna.

Továbbá egy-két lépéssel mindig elől ment, a mint a tavaszi estéken a
versenytérről az Ibolya-utcza felé ballagtak. Megvető pillantásokat
vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt
akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza,
de egészségesebb dolognak tartják a gyaloglást.

Viczky, a ki Rózsa oldalán hátul ballagott, egy darabig szintén
szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsúlt, hogy zsebpénzét
elveszítette, hanem Baracskay bácsira, a gyámjára dühöngött előre, a ki
csupán az ötödik express-levélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is
mindig dühös volt, ha Baracskay bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel
nem viselkedett a gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öreg
úr lelkiismeretlenűl lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Félfüllel
hallotta otthon, hogy Baracskay bácsi Viczkón, az ősi birtokon, olyan
sertésólat építtetett a gyámfia költségére, a melybe lépcsőkön kellett
felmenni és tizezer forintba kerűlt.

– Az öreg Viczky halálra kaczagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat
látja, – mondogatta Baracskay bácsi. – Teljesen az ő intencziói szerint
épűlt.

Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez
benyujtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia
hajnyirására. De legmulatságosabb volt a zsebóra-javítás czimű tétel.
Ezen aztán az egész vármegye kaczagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra
költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalább is így volt a gyámapja
előadása szerint.

– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette,
mert hisz az ember rosz kedvében szokott megfeledkezni magáról.

Rózsa, a ki még mindig a verseny-programmon tanúlmányozta azt, hogy
hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:

– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat.
Ezeknek a vén jockey-knak mindig csaláson jár az eszük. Ha kellő
erélylyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget
tesz kötelességének.

Rózsa, mint a Fátyol-családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a
világban, úgy dobálózott a turf-kifejezésekkel, mintha egész életét
istállókban, jockeyk között töltötte volna.

Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult és fájdalmas gúnynyal
kérdezte:

– Kiváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a
jockeyk hunczutságával? – szólt és nyomban hátat fordított.

– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az
arczán. – Valóban Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán
haza se menni.

– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe, – jegyezte meg csípősen
Marietta.

Rózsa elpirultan védte az igazát.

– Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a
győzelmére.

– Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy a mint befordulunk
az Ibolya-utczába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni, – mormogta
Marietta és csaknem könnyek szöktek a szemébe.

– Szegény Janka, – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot.

A két leány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett
azon, hogy voltaképen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos
volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatóan
keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga
igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont és elszántan mondta:

– Eh bien! Legyek én az oka. Juliusban ugyis itt hagylak benneteket.
Elmegyek vidéki szinésznőnek.

Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha
valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart
szegődni. De Viczky, a ki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa
arczán, kivette hangjából, hogy elhatározása komoly és csak az alkalmat
várta, hogy szándékát előadhassa.

– Bizony itt hagylak benneteket, kedveseim, – folytatta napernyőjét
himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok
sirni utánatok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De
elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…

Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem
a hang, a melyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte
kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett
a lába elé a porba. A külvárosi fák, a melyek fejük felett virágoztak,
esti illattal töltötték el a csendes utczácskát, a melynek mind a két
oldala végnélküli palánknak látszott. Mintha ezer mértföldnyire lettek
volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint
kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben
viola nyilott és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen
utcza volt ez, a melyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve.

Rózsa megrúgta czipője orrával a port:

– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki
tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok
előlük az Ibolya-utczába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni,
– folytatta szavaló hangon, – hogy élvezhessem az életet. Nem a szinpad
varázsa vonz, – ó, a szinpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza,
– az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A szinpad csupán
a kapukulcsa annak az életnek, a melyre én vágyakozom.

Viczky, maga sem tudta miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette
észre, hogy egy kissé haragszik azért, a miért a leány el mer kivánkozni
közülük. Idegen emberek közé megy, a kik gonosz szándékú bókokkal,
dicséretekkel halmozzák el, a melyben otthon sohasem volt része.
Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha
annak őrizője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta
erőt, a melyet idáig sohasem érzett. Félszemmel végigmérte a leányt, a
ki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arczczal lépkedett és
fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta
arczot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket, – a melyek fölött
mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna, – nem fogja
többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései
másfelé fognak vezetni és a finom körvonalú mell, a mely lágyan
domborúlt, mint egy aranyfáczáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt
fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek
multán. A kis fekete, némileg kopottas félczipő, a melynek szallagcsokra
olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik és helyette
aranysarukat lát, a melyeket szikrázó csattok ékesítenek. Az olcsó fehér
ruhácskát, a mely a tiszta szegénység hűségével simúl most a leány
álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi
német képes ujságban egy este a kisasszonyok megtalálták Pompadour
asszony ruháját. Rózsa könnyű szivvel mutatott a képre s így szólt:

– Nekem is lesz majd ilyen ruhám!

És Viczky képzeletében már ama hires maitresse hattyúprémes,
hosszúderekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről
kócsagtollak lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren
és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott és az ökle összeszorúlt.
Száraz volt a torka, a mint tréfás gúnynyal kérdezte:

– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa?

A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett és határozott hangon
mondta:

– Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni!

Szegény, szűkös viszonyok között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt,
de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húsz
esztendős szivével. Szinte meglepődött azon, a mit a leány mondott és
csak frázis jutott az eszébe:

– A gazdagság nem minden!

– Körülbelül minden, – felelt nyugodtan a leány. – Én ismerem a
szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rosz. A gazdagság nem lehet
roszabb…

Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a
higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közűl való.
Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:

– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai
örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így
leszek boldog…

– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt.

– Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla, a
mikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a
közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogy is
volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, a kit ismertem. A
legokosabb akkor volt, a mikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag
szegény emberként nőjjek föl és szegény embernek érezzem magamat mindig.
Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt
boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt.
Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, a melyekben életének legnagyobb
részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a
gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanúl
üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán
bánatos gondolatoknak árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen
undorral és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a
boldogtalanságot és a bajt hajította volna magától; – ha látta volna
embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, a ki hozzá közeledett, a
ki véleménye szerint csupán tömött tárczáját akarja elorozni; ha látta
volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert, – akkor
bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan
jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi
értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, a mig
nincs.

– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rosz,
elvetemedett személy volnék, – felelt csendesen a leány. – Pedig sem
rosz, sem elvetemedett nem vagyok.

– Tudom, – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem
magát.

A leány rávetette a szemét és hosszasan nézett a Viczky arczába. Aztán
megzavarodva sütötte le a tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan
mormogta:

– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok…

A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt
felettük, mintha aranyfüstös volna és ismét érzett a violaillat, a mely
időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenűl kinyújtotta a kezét és
természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt
ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony czérnakeztyűn át
a leány vérének lüktetése érzett.

– Szeretem magát, – ismételte Viczky és a hangja tompa volt az elfojtott
szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen
ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek,
hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar
lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhágy minket,
engem…

A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos perczekben
hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes perczek
mámorító varázsa, a mely a májusi estében aranyködként borongott fejük
körűl: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször
megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.

– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt
szeretném, ha az Ibolya-utcza még nagyon messzire volna. A város másik
oldalán volna.

Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt:

– Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya-utcza a föld szinéről. Csak
magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, a mint szokás, aztán
elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya-utcza.
Sőt megigérek magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk,
megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, a melybe az apám a vagyonát
rejtette. Annak meg kell lenni valahol és bizonyos, hogy én megtalálom.
Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott
eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás,
gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a
bűvös erszényhez, a mely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az
erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt
megkeresem, mert szükségünk lesz reá.

Rózsa hirtelen megállott és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette
és mozdulatlan arczán félelem tükröződött.

– Gábor, igérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem
térő, boldog pillanatban!

Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját.

– Ne esküdjön; elég, ha megigéri. Igérje meg nekem azt, – mondta
csöndes, meggondolt hangon a leány, – hogy a bűvös erszényt sohasem
fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt
megtalálja.

Viczky meglepetten nézett a leányra.

– Nem értem, – mormogta. – Az előbb másképen szólott, Rózsa.

Rózsa elpirúlt és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta:

– Igérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam.
Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy
szerencsétlenséget rejt magában.

– Vagyon van benne, – felelt nevetve Viczky. – Vagyon, a melyre maga
vágyakozik.

A leány összekulcsolta a kezét.

– Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt
belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem
mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, a mely
üldözte az atyádat és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a
legendákat…

Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki
tekintettel nézett a Viczky arczába és két kezét óvólag emelte fel.

Viczky megnyugtatni próbálta:

– Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt
megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta.

– Ne keressed az erszényt! – ismételte a leány.

Már csaknem sötétség vette őket körűl. A nap letűnt a távoli kertek
mögött és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A
palánk olyan sötét és félelmetes volt mellettük, mintha a temető
kerítése volna. Csak messze, messze pislogott egy lámpa, a melyet az
esti párák lebegtek körűl. Megfogták egymás kezét és sietve mentek
tovább.

A sötétben megszólalt a Marietta hangja, a ki észrevétlenűl jó messzire
elhagyta őket:

– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – A hol az a lámpás van, ott
kezdődik a mi utczánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. –
Belebetegszik az izgatottságba.

Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem
válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett és lóbázták a kezüket, mint a
vasárnapi kirándulók. Rózsa, a ki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász,
egy indulót fütyült, a melyet a versenytéren játszott a katonabanda. A
füttyszó mellett értek hazáig.

A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg
Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban
odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a
külvárosi asztaltársaságokat. Bojtos házisapka volt a fején és a kezében
hosszúszárú pipa, mintha saját falusi kuriája előtt álldogálna.

– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel és megemelte
bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzátartozók
urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…

– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenűl Marietta. – Mondd el
gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?

Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes
kerékvágásából kizökkentették.

– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is
azt hittem, hogy megvan, a mikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem
láttam sürgönyt…

– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky.

Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:

– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellentállani és felbontottam. Bocsáss
meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracskay, a vén
gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.

Viczky megszorította a Rózsa kezét és vigan felkiáltott:

– Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal!

Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette és gyors
elhatározással megszólalt:

– Kedves bátyám, most már körülbelől nagykorú leszek, szabadon
rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony
kezét.

A míg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér
cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját
jókedvűen vágta félre a fején és isteni derűltséggel csapott a Viczky
vállára:

– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége,
elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog
Rózsával, – így szólt az öreg és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen
áldását adta a jegyespárra.

Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a
lóverseny-játék eredményéről és csöppet sem látszott boldogtalannak a
balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta
könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit és kedves, izgató
ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa
menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált és egy régi
szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival
foglalkozott.

Hajnalban Viczky útrakészen megállott az egyik udvari ablak előtt, a
melyet szűziesen takart el a zsenillia-függöny. Gyönyörű májusi hajnal
volt. A külvárosi udvar sovány akáczfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő
nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott piros-rózsaszinben és
az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, a melyek mint kedves
reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az
ablakot.

A zsenillia-függöny nyomban megmozdult. A ki a függöny mögött volt, az
már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.

Rózsa kinyitotta az ablakot és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig
szótlanúl néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel.
Egymásba kapcsolódott a tekintetük és nem tudtak szólni. Boldogok,
nagyon boldogok voltak.

– Édes vőlegényem, – susogta Rózsa és a homlokát kinyújtotta a mályvák
között.

– Édes menyasszonyom!

Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokra,
aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat,
arczuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni,
mint a kik nagyon hosszú időre bucsút mondanak egymásnak.

Rózsa csendesen visszahúzódott.

– Maradj még! – szólt Viczky.

És a leány maradt és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog,
fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon
sokáig nem fogják egymást így látni.

– Isten veled! – mondta Rózsa és bezárta az ablakot.

Viczky végigment az udvaron és az udvar közepén csaknem belebotlott egy
nagy fekete kakasba, a melyet idáig sohasem látott a házban.

– Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenűl.

Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy
fekete kakas már nyomtalanúl eltünt.

Megfordult és az ablaknál megpillantotta Rózsát, a mint elmerengve
kisérte tekintetével a távozót.

– Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva.

Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel,
baljóslatú gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog
esztendőt töltött.


AZ ERSZÉNY CSALOGAT.

Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt viczinális
ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor
megpillantotta a jegenyéket, a melyek már az ő gyermekségében is nagy
fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött
látta az ősi házat, a melyet zsindelylyel födöttnek hivtak, pedig csak
eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián
túl pedig ott emelkedett az az ormótlan nagy disznóól, a hová létrán
vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracskay bácsi gazdasági tervei
megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart
kezdeni a viczkói birtokon. De im a halál közbelép és a hízók nem jutnak
be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a
híres viczkói nádast, a melyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király
bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken seholsem volt
már nádas, csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak
mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket,
kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi
szépségében terűlt el a vasúti töltés mellett. A míg a vonat kattogva
futott tova, a beláthatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott
a szélben.

A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé és ott kivillant
egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a
napsugárban. A nádas felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami
másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repűlt tova egy kócsagmadár.

Viczky Gábornak megdobbant a szive, a mikor a ritka szárnyast
megpillantotta:

– Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón, – gondolta hirtelen támadó
büszkeséggel.

Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbűl a rengő,
virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági
kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi
birtoka.

És a nádas közepén, ott, a hol most a kócsag repült épen, egy zöld halom
emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, a melyről azt
tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek
temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi czölöp-sírt
fedeztek fel a Viczkyek. A czölöp-sírban pihenő pogányt szépen
kilakoltatták a halomból és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős
sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a
Viczkyeknek.

A Gábor szivét szokatlan büszkeség dagasztotta, a míg a vonat az ősi
birtokon robogott keresztül. Esterházy két óra hosszat a maga földjén
jár a gyorsvonaton, de talán ő se lehet büszkébb, mint Viczky Gábor
volt, a mikor a viczinális a vezérhalom felé kanyarodott. Megemelte a
kalapját és köszönt az ősöknek:

– Jó napot, urak!

Ott fekszik a halom mélyében a nagyszakállú Tóbiás, a ki a hagyomány
szerint olyan goromba ember volt, hogy még József császárnak is
odamondogatott, a mikor a császár sárga nadrágban, kékgombos zöld
kabátban és lovászsapkában ezen a vidéken is megfordult. Ott van Mátyás,
a nagyerejű és Simon, a kinek három felesége volt. A magyar családok
hagyományai fölérnek a görög mitologiával. Az elmúlt ó-emberek a
familiáris szemüvegen át rendesen félisteni magasságba emelkednek.
Legutolsónak a Viczky Eduárd diófakoporsóját vitték ide a pákászok
csónakjaikon, a míg a ködös estében a régi kálvinista zsoltár hangzott a
nádak felett… Gábornak hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. És
az a gondolat lassan bontakozott, növekedett, míg végűl világosan vélte
látni, hogy ha az apja, Viczky Eduárd, elrejtette valahol a bűvös
erszényt, nem rejthette el máshol, csak ezen a helyen, a hol nem jár
más, mint vadmadár. Igen, seholse lehet olyan biztonságban az erszény,
mint ezen a nádvilágbeli szigeten, a melyre nem ad kölcsönt semmiféle
bank, a melynek pénzértékben kifejezhető ára nincs, a mit tehát a
Viczkyektől sohasem vehet el senki. A vezérhalom a macskának se kell,
mert hiszen minek is kéne? A Viczkyek csontja nem éri meg azt a
fáradságot, hogy érte bárki a szigetet felkeresse. Biztosabb helyre nem
rejthette el az apja az erszényt. Ide csak a halottak szoktak már járni.
És a pénzt még egy halott Viczky sem tudja elkölteni.

A míg a vonat ablakából a vezérhalmot látta Gábor, mindinkább
megerősödött gyanuja. Eszébe jutottak megjegyzések, a melyeket az apja
elejtett; egyszer azt mondta:

– Ha minden elvész, a Viczkyeknek akkor is megmarad eredendő földjük, a
Nyilas. A Nyilas adta nekik az életet. És ha rákerül a sor, a Nyilas
újra kiteszen magáért hűségességében.

Nyilas volt a vezérhalom neve.

Máskor azt mondta:

A Viczkyek titkát soha senki sem fogja megtudni, mert a vadkacsák nem
árulják el.

Viczky Gábor mélyen elgondolkozva érkezett haza. Már besötétedett, a
mikor a vasló köhögve, fáradtan beporoszkált az állomásra. A legelső
ember, a ki útjába kerűlt, nem volt más, mint Blásik János.

Blásik uram nagyon megváltozott azon esztendők óta, mióta nem láttuk. A
tagbaszakadt, kövér ember lesoványodott, leromlott. Az ádámcsutkája
szokatlanúl kidudorodott gallérjából és sápadt, vértelen arczában
emésztő, lázas tűzben égett beesett szeme. A ruhája is nagyon fogyatékos
volt. Olyanforma ruha volt rajta, a milyenben a jobbfajta vidéki
koldusok szoktak járni. Itt egy ócska kabátot ajándékoznak neki, amott
egy régi kalapot. A saruja felett vásott macskanadrág feszűlt, a melyre
két vármegyében ráismertek, hogy azt Baracskay bácsi viselte valamikor.
Mert, anno, hires volt az a czitromsárga macskanadrág.

Blásik erőszakkal kezet akart csókolni Gábornak és mert minden erejét
megfeszítette, sikerűlt neki. A szájából erős pálinkaszag dőlt és a
nyelve nehézkesen forgott.

– Nem felejtettük el a mi áldott kis gazdánkat. Már nagyon vártuk haza.
Mit ér az élet Viczky nélkül? A nap se igazi nap, ha nem Viczkyre süt.
Az öreg Baracskay úr az utolsókat rúgja, aztán beköltözhetünk a
kastélyba…

Elkapta a Gábor felöltőjét és ajkához szorítva, könnyes szemmel
lépkedett utána.

– Csakhogy újra látok egy Viczkyt! – sóhajtotta őszinte meghatottsággal.
– Csak egy úr van Magyarországon és az is Viczky.

Az állomás előtt egy hórihorgas, borotvált képű, nagyon rongyos ember
kapta el a Gábor kezét és nagyot csókolt rajta, miközben csaknem
letérdepelt.

– Isten hozta, méltóságos úr.

Gábor hátraugrott, míg Blásik János kedveskedve dörmögé a válla felett:

– A Bimbó! Nem tetszik emlékezni a Bimbóra? A mi megdicsőült urunknak
udvari költője volt a Bimbó.

Egy sárga homokfutó várt az állomás előtt, a melyet Blásik János nagy
szertartásossággal dirigált előre. Buzgólkodásában észre sem vette, hogy
Bimbó, az imént bemutatott poéta alattomosan settenkedik Gábor körül és
a fülébe suttog. Gábor a zsebébe nyúlt, de akkorára már ott termett
Blásik János és megkapta azt a rongyos frakkot, a mely Bimbó testét
födte.

– Szégyeld magad, pálinkás-hordó! – dörmögte és a frakk egyik szárnya a
kezében maradt.

Az egykori udvari poéta siránkozva, alkoholista csuklással nyöszörögte:

– Meg fogod fizetni… Meg fogod fizetni a ruhámat!

A homokfutó már régen elindult, Gábor még mindig hallani vélte a Bimbó
hangját:

– Meg fogod fizetni!

A kisvároska olajmécsesei feltünedeztek a távolban és barátságosan
pislogtak Viczky Gábor felé:

– Jó ómen, csupa jó ómen, – gondolta magában Viczky. – Baracskai bácsi
mégsem lopta el az egész hagyatékot.

A kocsi végigdöczögött a rettenetes kisvárosi kövezeten, Blásik a kocsis
mellett ülve, jobbra-balra mutogatott a sötétbe és magyarázatokkal
szolgált:

– A sánta Grosz felhúzatta a házat. Telik a kutyának a pálinkából!…
Emitt meg Fáncsiné, tetszik tudni, az a föstött arczú, épített új házat.
Hej, be szép asszony volt a kutya. Egy pár tégla a mi vagyonunkból is
kerűlt az új házba. Tetszik tudni, megdicsőült urunk…

Hosszú földszintes ház előtt állottak meg, a mely a sötétben szinte a
földhöz látszott lapulni. A vasrostélyos ablakokon át gyertyavilág
szüremlett ki, odabenn a szobában Baracskay bácsi ült a pohos zöld
kályha előtt és iráscsomókat dobált a tűzbe.

– Az öreg készül a másvilágra, elégeti bűneit, – dörmögte félhalkkal
Blásik, a míg Gábort a kocsiról lesegítette.

A taplósapkás, ősz fejet vöröslő fénynyel világította meg a tűz. Mintha
egy kis darab pokol égett volna ott; egy kis darab pokol, a mely minden
vén fiskális irodájában található; emberi bűnök, szenvedélyek,
roszaságok gyűjteménye. Az öreg Baracskaynak sohasem volt olyan pöre, a
melyben az igazság az ő pártján lett volna. A kinek igazsága volt, az
nem Baracskayt kereste fel. Sopánkodott is egész életében az öreg azon,
hogy neki nagyobb mesterség egyetlen pörét megnyerni, mint más
fiskálisnak tizet. A bűnbe esett falusi parasztok között közmondásossá
vált a veszettnek látszó pör megnevezése:

– Ez a gólyáé!

Tudniillik a Baracskay uram kapuján a családi czímer függött csupán – a
fiait etető gólyamadár, – és alatta a jelzés: ügyvédi iroda.

A mikor Gábor a szobába lépett, az öreg abbahagyta a tüzelést, bár nagy
garmada poros irás feküdt még előtte a földön. Megrúgta a papucsa
orrával a papirosokat:

– De bolond is vagyok! – kiáltott fel. – Még a másvilágról is védelmezem
a klienseimet, pedig sohasem fizettek meg.

Az öregnek csak szokatlanúl beesett szemén, sárga arczán látszott, hogy
valami hiba van a gépezetben, de egyébként nyugodtnak és vidámnak
látszott. Összeaszott, sárga kezét Gábor felé nyújtotta:

– No, fráter… Haragszol tán, hogy hiába fárasztottalak. Biztosítlak, nem
jöttél hiába. Meg fogok halni.

A vörös hálóköntöst, a mely legalább is száz esztendősnek látszott,
fázósan szorította testéhez. A kályhában hamvadó papirosokra mutatott:

– A pöreim még egyszer felmelegítettek utoljára. Hűséges, derék pörök
voltak, el lehetett velük mulatni egy egész életen át. Sok gazságot,
komiszságot, hunczutságot láttam, de a legnagyobb gazember mégis csak én
vagyok, öcsém.

– Nono, Samu bácsi! – mormogta Viczky. – Ne legyünk olyan szigorúak.

Baracskay bácsi akaratoskodva ütötte fel a fejét:

– De bizony én vagyok a legnagyobb gazember. Már ezt az egyet nem
engedem magamtól elvitatni. Mindjárt igazat adsz nekem, öcsém, csak egy
kicsinykét idefigyelj.

Viczky idegesen nézett körűl a szobában. Jobb szerette volna elkerülni
ezt a jelenetet a gyámapjával. Valahogy azt remélte, hogy már el is
temetik az öreget, mire ő hazaérkezik. És az öreg itt van, lábait
egymásra veti, hátradől a tintaszagú, vén székben és ravaszkásan
hunyorít a szemével:

– Majd mindjárt, – biztatta Viczkyt. – Mindjárt meghallod, milyen nagy
gazember voltam. Mert most már beszélhetek múlt időben. Reggel mi már
aligha találkozunk. Előlről kell kezdeni, – mondta mesélő hangon, – hogy
jól megérthesd a dolgokat. Volt nekem három pöröm… Azokat nem égettem
el, ott vannak abban a ládában, ott van a te örökséged, fiam; pöriratok
alakjában kapod tőlem vissza édesapád örökségét…

Viczky talpraállott és szédülve nézett az öreg fiskálisra. Az jókedvűen
legyintett kezével:

– Nem kell mindjárt megijedni, fiam, – mondta atyailag. – Fel a fejjel
és bátran a veszélyben! Mikor én ilyen fiatal legény voltam, mint most
te, a hétfejű sárkánytól sem ijedtem meg. Azért mondom, bátorság.

– Nem értem, Samu bátyám, – mormogta Viczky megzavarodva.

Baracskay felállott és gyöngéden lenyomta Viczkyt a székbe.

– Csak nyugalom, fiam, – szólt és a zsebéből kulcsot keresett elő és
felnyitotta a sarokban álló vaspántos láda zárját. A míg a láda fedelét
felemelte, olyan várakozólag nézett Viczkyre, mintha az ezeregyéjszaka
csodáját mutatná meg neki.

A ládában nagy halomban feküdtek új és ócskaságtól avas iratok.
Baracskay kivette a legfelső iratcsomót és gyönyörködve szemlélte, mint
valamely drágakövet.

– Ez a Tass kontra Tass…

Két kezébe fogta az irást és sóhajtva mondta:

– Ha még egy kis időm volna, az enyém lehetne a Csermely-köz, ezer hold
televényföld, szeszgyártási és dohánytermelési engedélylyel…

A irást sóhajtva visszahelyezte a ládába és másikat vett elő.

– Birto kontra egri káptalan… Ötven éves. Ha csak valamivel többet
hagyományoz reád édesapád, hogy kitartásom legyen, elvertem volna a
káptalanon a port. De hát bolond volt az öreg. A vagyonának a nagy
részét eldugta. A macska tudná, hová dugta.

Új iráscsomó kerűlt ki a ládából. Szinte ajkához emelte Baracskay bácsi
a papirosköteget, a mint áhítatosan mormogta:

– Ez itt két kerek millió, fiam. Egy kopogó forinttal sem kevesebb.
Bánovszky kontra magyar állam. Ez a legfiatalabb, tán azért a
legkedvesebb.

Az irást a ládába tette, gondosan elzárta, majd a ládára ülve, egy
darabig mosolyogva nézett farkasszemet Viczkyvel.

– Fráter, te most azt gondolod magadban, hogy Samu bátyád csendesen
megbolondult, a mióta nem láttad. Nos, ha bolond vagyok, akkor egész
életemben bolond voltam, mert ennek a három pörnek éltem. Ezért a három
pörért dolgoztam, csaltam, loptam és ezért halok meg, mert a pöreim nem
engedik, hogy életben maradjak. Nincsen ilyen három pör Magyarországon.
Ha el akarod őket adni, megcsalnak. Azért én azt mondom, ne add el őket.
Fölér ez a három pör az Esterházy-vagyonnal. Hogy szeretem őket. Hát
vettem őket… Azaz, hogy talán nem is egészen vettem, mert a pörösködők
nagyrésze már régen a föld alatt van, de a pör folyik tovább.
Megfogadtam a leghiresebb fiskálisokat Budapesten, Bécsben és Berlinben,
a hol a pörök lejátszódnak. Utaztam, fáradoztam, beléöregedtem.
Kielégítettem türelmetlen örökösöket és a tanukat esztendőkig tartottam
és fizettem, hogy meg ne vehessék őket. És most, még kérded, hová lett
édesapád hagyatéka? Itt van megtizszerezve ebben a ládában, a melynek
kulcsát átnyújtom neked.

Viczky nem vette át a kulcsot, hanem így szólt:

– Nyissa ki Samu bátyám azt a kincsládát.

A míg az öreg a láda zárával bajlódott, Viczky megpiszkálta a pohos
kályhában hamvadó tüzet. A hamu alól láng csapott, aztán mikor nyitva
volt a láda, kivette belőle az irásokat és egyenkint beledobálta a
tűzbe. A láng felcsapott, meg elhamvadt, piszkos korom szállott ki a
kályha ajtaján…

Baracskay Sámuel megdermedve, szinte öntudatlanúl nézte pöreinek
elhamvasztását.

– Szerencsétlen, – nyögte és eltakarta az arczát, – most már semmid
sincs a világon.

Viczky vállat vont és keserűen mondta:

– Samu bátyám semmi roszat nem tett, csupán az örökhagyó intézkedéséhez
ragaszkodott. Az apám azt akarta, hogy szegény ember legyek. Nos,
Baracskay bácsi ezt megcselekedte.

– Ne vádolj, – emelte fel a kezét a megtört öreg ember. – Én jót
akartam.

– Tudom, – felelt egykedvűen Viczky. – Tudom, hogy másképen gondolta a
végét, Samu bátyám. Gyerekkoromban sokszor hallottam az apámtól, mikor
aranyait szórta: valahogy csak tönkre kell menni! Ha kártyás ember lett
volna a gyámom, elkártyázta volna az örökségem. Elverte volna asszonyra
egy másik gyámom. Samu bácsi a pörökre költötte. Gombház. Megvan még a
bűvös erszény.

Az öreg fiskális tagadólag rázta a fejét:

– Nincs meg. Tűvé tettünk mindent. Blásik félig megbolondult tiz
esztendő alatt. Az erszény nincs. Elvitte apád a másvilágra.

Viczky nyugodtan mondta:

– Én azt hiszem, ha keresni fogom, én megtalálom. De nem is keresem…

Baracskay bácsi, látván gyámfiának a nyugodtságát, a melylyel a váratlan
csapást fogadta, halkan megkérdezte:

– Nos és kivánod, hogy agyonlőjjem magam? Mert én már csak golyót
érdemlek.

– Azt a bolondot csak nem teszi, Samu bácsi! – kiáltott fel Viczky. –
Érdemes is volna! A Viczky vagyona veszett el; arra való az, hogy
elvesszen.

– De mégis, édes fiam, – mormogta reménykedve Baracskay bácsi. – Gondold
meg jól a dolgot. Én már számot vetettem mindennel. Nekem most már jobb
volna, ha nem kellene megmásítani elhatározásomat.

Viczky az öreg fiskális vállára tette a kezét, a szemébe nézett és
őszinte hangon mondta:

– Kedves bátyám, én előre tudtam azt, hogy ez fog történni. Higyje el,
nem haragszom. Egy csöppet sem haragszom. No, béküljünk ki, Samu bácsi.

Az öreg vonakodva nyújtotta a kezét, mint a ki valami bizonytalan alkuba
bocsátkozik, aztán felsóhajtott:

– Nos, jól van, megteszem. De csupán neked teszem. Jöhetne hozzám a
nádorispán maga, annak se engednék. Olyan igaz, mint hogy Baracskay a
nevem, – fűzte hozzá erősködve.

Megpiszkálta a kályhát, hogy a hamvadó tűz ismét lángra kapjon.

– Az ördög vigye el a pöröket. Csakhogy már ezen is túlestünk, –
kiáltott fel és jókedvűen dörzsölgette a kezét. Hátát a kályhának
támasztotta és vidáman nézett az előtte álló fiatalemberre:

– Hm, csinos fiú vagy… Azt hiszem, egy jó házassággal reperálhatnánk a
dolgot. Van is egy pártim. No ne csinálj olyan fancsali arczot.
Becsületemre mondom, hogy nem tréfálok. Viczky de Viczkó még mindig
megélhet a neve után is, habár a mai világban igen roszak a pénzügyi
konjunkturák és a kutyabőr nem sokat ér.

– Ráérek még a házasságra, – felelt kitérőleg Gábor.

Baracskay bácsi összecsapta a kezét:

– Bolond beszéd! A házasságra tulajdonképen sohasem ér rá az ember. Én
például… No de hagyjuk az én dolgomat. Az ember akkor házasodik meg, a
mikor az esze azt parancsolja. Mind bolond az, a ki a szivére hallgat. A
boldog házasság olyan, mint a pezsgő. Bor is, meg nem is bor. Bor is van
benne. Nos hát a jó házasságnál beszélhet a sziv is, de nem szabad
csupán a szivre hallgatni.

Viczky azzal vélte legkönnyebben elnémítani az öreget, hogy nyugodtan
elmondta neki, hogy Pesten már van valaki, a kit kiszemelt magának, az
öreg Fátyol lánya…

Baracskay bácsi türelmesen végighallgatta a gyámfia szavait. Csöppet sem
lepte meg őt a dolgok állapota. Vidáman bólingatott a fejével és
csettintett az ujjával:

– Kutya-teremtette! Magam is keresztülestem a bárányhimlőn; minden
egészséges ember keresztül megy rajta. Magam is… De hagyjuk az én
dolgomat. Persze, persze, csinos a fruska. Hej, azok a fruskák, azok a
fruskák!… Habár én abban a korban, a melyben te vagy, az öreganyámba
voltam szerelmes. No, nem épen az igaziba, de lehetett volna akár az
öreganyám is az illető. A mai fiatalságnak mások a virtusai, mint a
régié. Tempora mutantur.

Viczky tréfás komolysággal kérdezte:

– Talán azt akarja, Samu bátyám, hogy én is az öreganyámba legyek
szerelmes?

– Világért se! – tüzelt az öreg. – Csak szeresd te mindig a fruskákat,
mert hidd el nekem, hogy addig ér valamit az asszonyféle, a míg rövid a
szoknyája. Magam is… No de hagyjuk az én dolgomat. De feleségül mégis
csak azt vedd, a kit én választok ki a számodra. A vén szem többet lát,
mint a fiatal szem, mert a vén szemben kevesebb már a szines anyag, a
mely rózsaszinűnek mutatja az életet.

Felemelte a kezét, csettintett a nyelvével:

– Remek pártim van számodra.

Viczky kedvetlenűl fordított hátat:

– Nyugodjon bele, Samu bácsi, a megváltoztathatlanba. Én csak azt veszem
el, a kit szeretek.

Az ajtón kopogtattak és Blásik János dugta be a fejét. Hivatalos hangon
jelentette:

– Az óra már éjfélre jár. Tekintetes ügyvéd úr, fejezzük be a
hazudozást. A kisgazdámnak aludni is kell.

Viczky meglepődve nézett Blásikra.

– Hát kend engem vár?

– Igenis, – felelt az egykori udvarmester, – én a megdicsőült urunk fiát
nem hagyom el se földön, se égen.

Viczky elbucsúzott a gyámapjától.

– Édes fiam, – mondta Baracskay bácsi szinte meghatottan, – verd ki a
fejedből Fátyol Rózsikát. Én mondom neked, a ki az életet ismerem, hogy
az egész tervet a vén Fátyol eszelte ki, mert nagy gazember az öreg.
Nyakadba akarja sózni egyik lányát. Szinészkedés az egész. Minden
fiatalembernek kivetnek ilyesféle hálót. Sok belebukik, némely elkerüli.
Ne higyjél azoknak a lányoknak, a kiknek semmijük sincs. Azok mindig
komédiáznak. Fiatalság: bolondság. A szerelem elmúlik és marad a
szegénység. No, aludj jól. A «Griff»-ben jó szobák vannak. Aludt benne
az apád is.

A míg Viczky a Blásik János kiséretében – a ki lámpát vitt előtte, – a
«Griff» felé ballagott, mindenféle zavaros gondolatok és érzelmek
torlódtak össze benne. Most már bizonyos, hogy a mi vagyonkája volt, az
elúszott a gyámapja kezén, a mint az előrelátható volt. Nem is nagyon
haragudott az öregre. Természetesnek találta, hogy elköltötte a
gondjaira bízott pénzt. Ismerte már az embereket annyira, hogy meg
tudott nekik bocsátani. De már most mi lesz tovább. Azzal állítson be
Rózsához, hogy még egy szoknyát sem vehet neki a vagyonából? Mert ha a
zöld erszényt nem találja meg, akkor semmije, semmije nincs. A zöld
erszény pedig mind bizonytalanabbá válik, hisz Baracskay bácsi a föld
alól is előkerítette volna a pörei folytatásához.

Egy utczakeresztezésnél a vak éjszakában megállott Blásik János a
lámpával és az utat mutatta:

– Vigyázzunk a kanálisra, kisgazdám. Sok ember kitörte már itt a lábát.

Mikor a veszedelmes ponton átjutottak, Viczky így szólt Blásikhoz:

– Tudja-e, János, hogy egy kis baj van az apai jussommal?

– Tudom, tudom, – felelt Blásik. – Az egész város tudja régen. A szegény
tekintetes úr nem tehet róla. Kutyaszenvedély a pörösködés.

– Hát azt az erszényt, a mit a fekete kakas elvitt, keresték-e?

Blásik megállott a lámpással. Suttogó, szenvedélyes hangon válaszolt:

– Kerestük, de hiába kerestük. Jó helyen van az!

Viczkynek megdobbant a szive.

– Hol van, János?

Blásik a szájára tette a kezét és a fejét rázta. Egy darabig küzködött
magával, aztán kimondta:

– Az erszény nem lehet máshol, mint özvegy Viczkynénél, a ki a kertünk
végében lakott. De most már nem mondok többet.

Elérték a «Griff»-et. A régi, tisztújítás-korabeli szálló, mint egy
nagy, fekete sírdomb emelkedett ki az éjszakából. A földszinten világos
volt és czigánymuzsika hangzott ki a vasrostélyos ablakok megől. A
nagybőgő morgásába hangos pohárcsengés vegyült.

– Ugyan kinek van olyan széles kedve? – kérdezte Viczky Gábor. – Itt nem
igen lehet majd aludni az éjszaka.

Blásik János felkapaszkodott a sarokkőre és bepislogott a szines
függönyökön, a melyekre Kossuth és Rákóczy képe volt festve. Nevetve
tért vissza:

– Ugyan ki mulatna más, mint Zathureczky tekintetes úr. Nincs ebben a
vármegyében másnak pénze a mulatozásra.

Viczky emlékezett Zathureczkyre még a gyermekkorából. Akkor is
országraszóló lump volt az öreg Zathureczky és ő volt a leghíresebb
tánczos. Eszébe jutottak a bolondnál bolondabb tréfák, a melyeket
atyjával együtt követett el a híres tréfacsináló. Egyszer csaknem
felgyújtották a házat jókedvükben. De az sem volt az utolsó dolog, a
mikor Zathureczky egy szakajtó új krajczárt szórt ki a Viczky-ház
ablakából a hetivásáros nép közé. Olyan dulakodást, marakodást se látott
azóta a világ. «Viczkyre rájött a bolondja!» – kiabálták az emberek és
az egész város összecsődült kapkodni az «aranyak» után. Igaz, hogy a
félrevezetett utczai nép sorban beverte a Viczky-ház ablakait, de Viczky
Ede csaknem halálra kaczagta magát.

– Köszönöm, Zathureczky. Igazi aranyakkal sem csinálhattunk volna
nagyobb kutyakomédiát.

– Látod, hogy olcsón is lehet mulatni, – mondta Zathureczky és azóta
vált szokásává Viczky Eduárdnak, hogy az aranypénzei közé új
krajczárokat kevert. Zathureczky megtanította takarékoskodni.

Az emlékezésre Gábornak felmelegedett a szive és felkiáltott:

– Ejnye, hát él még az öreg, meg kellene nézni.

Az étkező-szoba kilincsére tette a kezét, de Blásik János elébe ugrott:

– Majd én megyek előre, kisgazdám. Nem igen tanácsos ide belépni akkor,
ha az urak mulatnak. Néha pisztolylövéssel fogadják a hivatlan vendéget,
de a borosüveg: az biztos.

Egy percz múlva, amint Blásik János bement, felpattant az ajtó és egy
szikár, őszbecsavarodott, pirosképű férfiú lépett ki rajta. Az egyik
lába kissé biczegett, de azt ügyesen rejtegette, hogy szinte
affektácziónak látszott a sántasága. Két karját ölelésre tárta:

– Viczky! – kiáltotta. – Egy igazi Viczky van a szemhatáron és ezt mi
csak most tudjuk meg! Ezer ördög. Még tán a mozsarak sem pukkantak, a
mikor jöttél? Ejnye, ejnye, mért nem irtad meg előre a jöveteledet?

Megölelte Viczky Gábort és kétoldalról megcsókolta az arczát.
Tetőtől-talpig végignézte.

– Megemberesedtél, – mondta elismerőleg. – De az apádhoz nem
hasonlítasz. Inkább az anyádhoz. Ezek az ábrándos tekintetü szemek, ez a
beszédes kis száj az édesanyádé… Engedd meg, fiam, hogy megmondjam
neked, szebb asszony, mint az édesanyád, nem volt három vármegyében. Mit
csinál, egészséges?

Viczkynek eszébe jutott, hogy már régen kapott levelet az édesanyjától
Bécsből, a hol azóta a bárónőnek szegénynek sora jobbra fordult és
alapítványi hölgy lett.

– Nincs semmi baja, – felelt.

– Kérlek, el ne felejtsd hódoló kézcsókomat átadni, ha véle találkozol.
Bizonyosan emlékezni fog a bolondos Zathureczkyre. Én mindig olyan jó
bolond voltam a hölgyek körűl.

A tágas étteremben a középső részt a czigánybanda foglalta el. Ott
muzsikált a Kövér Benczi Gyula, a ki három aranyórát hordott mindig a
mellényében és az ingeit Bécsben mosatta. A híres Benczi czigányba
ojtott úr volt. Dehogy is fogadott volna el pénzt a régi világban,
tönkrement gavalléroktól. Minek? Neki több volt, valóságos czigányprimás
volt. Házai, földjei voltak. De ha Zathureczkytől öt forintot kapott,
jobban örült annak, mint ha valamely meggazdagodott lócsiszár százasokat
dobott a tányérjára. Ismerte, hogyne ismerte volna az öreg Viczkyt.
Egyszer ezerforintost ragasztott a homlokára. Az ilyesmit nem szokás
elfelejteni. Tussal fogadta Viczky Gábort és Zathureczky oly büszkén
kapaszkodott a fiatalember karjába, mintha a trónörököst vezette volna.

– Nini, ezek talán nem tudják, hogy semmim sincs? – kérdezte magában
Viczky, a mikor az alázatosan mosolygó czigányok, pinczérek sorfala
között elhaladt.

A sarokban egy kis asztalka állott, rajta egy félliter lőre, a míg a
czigányok körűl ezüstvedrekben pezsgő állott. Az asztalkához vezette
Zathureczky Gábort és ott nagy szertartásosan helylyel kinálta:

– Ne vesd meg szerény asztalomat. Mit parancsolsz? Pezsgőt vagy
szilvoriumot. Én sohasem iszom pezsgőt, csak kocsisbort.

Viczky tapintatosan felelt:

– Veled tartok.

Zathureczky megtöltötte a poharakat.

– Isten hozott, fiam, csakhogy már egyszer mi is eszedbe jutottunk.
Remélem, most már itt maradsz nálunk. A homok csak a homok mellett érzi
jól magát. A hol egyedül van a homok, ott elfújja a szél, de a sok
homokkal a vihar sem birt. Mi homokok vagyunk. Még egyszer: Isten
hozott. És ha valami hivatal kell, csak nekem szólj.

– Egyelőre nem szándékozom hivatalt vállalni, – felelt Viczky
röstelkedve.

– Nono, valamiből csak kell élned, fiam. Nem hiszem, hogy az öreg
Baracskaytól húsz krajczárt visszavasalhass. Könnyelmű ember, de meg
kell neki bocsátani, mert vannak jó tulajdonságai is. Igyunk, Gábor.

A bor savanyú és dohos volt, igazi kocsisbor, a mely kinyitja a bicskát
az ember zsebében. Zathureczky észrevette, hogy Gábornak nem izlik az
ital.

– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, a mennyi kell. Hé, Barkó úr!

Rákiáltott a fogadósra, a ki a Viczky Gábor megbámulására szintén a
szobába sompolygott. A vörösképű emberke ügyetlen hajlongással
közeledett.

– Hány üveg pezsgőm van még a pinczében?

Barkó előrántotta könyvecskéjét és hadarva felelt:

– Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll
odalenn, vagy legalább is kell állnia.

Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst és Gáborhoz
fordult:

– A mint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kiváncsi
vagy, hogy honnan van annyi pezsgőm. Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg
pezsgőt.

– Jeles ember lehet, a ki ezer üveg pezsgőbe fogad.

Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé:

– Koránsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonúlt
uzsorás az illető. A vén gazember, a ki hosszú életében még az
elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire,
vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a
Griff-kávéházába egy pohár tejecskére. El szokott üldögélni egész
éjszaka, mert aludni nem tud és a világosságot ingyen kapja. A minap
aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a
fiúknak a billiárd-asztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a
fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni
kezdett és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kisérte az
ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését és a midőn az ő zsebében
találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a
meglepetéstől:

– Becsületemre, – dadogta, – sohasem hordok magamnál többet tiz
krajczárnál, mert félek a rosz emberektől…

– Pedig ott, a honnan ez a forint kikerűlt, van még több is, – mondtam,
«visszaadván» neki az ezüstforintosát.

– De bizony nincsen, – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a
kabátomat, – kiáltott fel, össze-vissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú
alkotmányt, a mely tagjait födte.

– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tiz ezüstforint van a zsebeiben.
Száz forintot teszek tiz üveg franczia pezsgő ellen. (Mert épen
szomjasak voltak a fiúk.)

A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra és miután mégegyszer
alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.

– Tartom a fogadást! – kiáltotta.

Nyomban papirost, tintát hozattam és Fabula fiskálist felállítottuk a
piquet mellől.

– Húzd fel az eszed, pörvesztő, – mondtam neki, – olyan legyen az az
irás, hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen.

– Nono, – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani.

A tanuk aláirták az irást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam
az ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből.

A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett.

Másnapra már el is felejtettem az egész históriát, a mikor a kávéházban
a hátam mögé lopózik a vén Bunkó és a fülembe súgja:

– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is.

Linneburg kapitány, a partnerem, épen tricc-et irt ellenem, roszkedvűen
feleltem:

– Hagyjon békét, ma nem játszunk.

Az uzsorás szemtelenűl felelt:

– A tekintetes úr revanche-sal tartozik.

Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan
türelmes ember vagyok. Felugrottam.

– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revanche-sal tartozom? Hát te
ugyan miféle revanche-ot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?

– Pardon, – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap
volt.

– Helyes, – mondtam, – fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe.

– Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó.

Fabula ügyvédet megint felállították a piquet mellől és az ügyvéd
megirta a kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére.

– No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet
bevarrtam.

Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony
csak kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak.

Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében.

– Vizet! – hörögte és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák
körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség!

Tombolt dühében a kávéház közepén és a nézők harsogó kaczagása kisérte a
vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, a mikor a hóhért
akasztják.

– Nem fizetek! – jelentette ki végtére.

– Fabula, holnap add be a keresetet.

– Egyezkedem, – esdekelt az uzsorás.

Fabula jóizű ember, de nem szereti, ha piquet-nél zavarják. Hátat
fordított a vén gazembernek.

– Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra…

– Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább
fizetek. De én is veletek iszom.

– Az nincs a szerződésben, – feleltem. – Én csak urakkal iszom.

És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember
uzsorás, a ki ötven esztendeig túljárt a birák, ügyvédek eszén, a kitől
harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajczárt sem, azóta
minden este ott ül a kávéházban és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele…
Új ruhát csináltatott már azóta, – talán az első új ruhát életében. De
Bosco csalhatatlan… Szivarozik és egész éjjel pezsgőt iszik, a mit külön
rendel és egyedül iszsza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a
bűvészetbe és a múltkoriban már Fánnikát, a kassza tündérét is
megkinálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a
történetnek, – nincsen olyan lakat a világon, a melyet ki ne tudna
nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta és a tréfa
tökéletesen sikerűlt.

Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását.

– Jer, megmutatom az öreg Bunkót!

Felállottak az asztaltól és az üvegajtóhoz mentek, a mely a kávéházi
helyiségbe nyilott. Az üvegajtót felnyitotta Zathureczky és a sarokba
mutatott. Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál és kezében
vastag szivart tartott. A mikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen
állott talpra és fenyegetőleg közeledett. De egyszerre lekapta a kerek
kalapot a fejéről, a mikor Viczky Gábort megpillantotta:

– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó
Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.

Viczky meglepetten nézett a hajlongó vén emberre.

Zathureczky felemelte a kezét és félig tréfásan, félig komolyan
felkiáltott:

– Távozz, vámpír.

Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét:

– Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatal úr. Meglátja…

Zathureczky karonfogta Viczkyt:

– Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz
szükségünk a barátságára.

A mikor az asztalhoz letelepedtek, a czigány közelebb húzódott Viczkyhez
és a fülébe súgta:

– Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr.

Víg, muzsikás hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat
kergette. Zathureczky kitünően tudta dirigálni a czigányt, –
megtanulhatta annyi esztendő alatt, – míg Gyula prímás az ország legjobb
czigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt és
fel-felragyogott a szeme, a mikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi,
elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a czigány is azt a nótát szereti,
a mi nagyon régi.

Mulatságközben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét:

– Mondd, Gazsi, itt nem tudják ez emberek, hogy nekem semmim sincsen?
Mit gondol a vén Bunkó magában?

Zathureczky nagyot nevetett:

– Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracskay elspekulálta a vagyonodat,
de azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos
Viczky leszel, a míg le nem kopik rólad az egész dicsőség és az emberek
megszokják, hogy épen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi
környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, a meddig.

Viczkynek kipirosodott az arcza:

– Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen
tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról?

– Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz
hozzájutni. Melánie jól vigyáz rá.

– Ki az a Melánie?

Zathureczky csodálkozva nézett rá:

– Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melániet? A legszebb lány, a
legjobb párti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné
kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz
asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak
ki a kis házból, pedig abba már a viz is befolyt. De mióta Melánie nagy
leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban
szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar
nyúlni. Épen a vén gazember Bunkó a bankárja.

Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont?

– Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná,
a mikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van
abban az erszényben egy bankutalvány, a mely Angol-bankra szól.

Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait:

– Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy
Viczkynétől az eltűnt vagyonomat?

– Hát pöröld, – nevetett nagyvigan Zathureczky, – pöröld öcsém, de nem
hiszem, hogy fiskálist találsz, a ki a pörödet elvállalja. Még tán
Baracskay bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, a
hol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg,
hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer
a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi
már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogyan fog végződni ez a
dolog. A horoskóp szerint eljön Viczky Gábor, már mint te, belészeret
Melánieba, Melánie a felesége lesz és az eltűnt vagyon visszakerűl jogos
tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az
erkölcsi világrend helyre lesz állítva és olyan hosszú, boldog életkort
értek, mint a mesében.

– Hm, – mormogta Viczky, – nekem okvetetlenűl el kell venni Melániet, a
kit nem is ismerek.

– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már
ezt egymás között, a mikor a dolog tapétra kerűlt kaszinóban,
korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért
utasítgatta volna vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed
a lányát.

Viczky nevetni kezdett:

– De hiszen nem is ismerem a lányt!

– Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most már
ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.

Viczky Gábor, a mikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így
szólt magában:

– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az idevaló emberek!
Aludjunk rá egyet. Minden esetre meg van valahol az erszény. És én
megtalálom.


VIDÁMSÁG AZ ÉLET SÓJA.

Csak délfelé ébredt fel Viczky Gábor és míg az ablaka alatt lefolyó
hetivásárt nézte nagyálmosan, fejében a tegnapi est eseményei
kavarogtak. Az elégetett örökség, Zathureczky szavai, később a vad
valczerezés asztalokon és székeken keresztül. Az egészen áthangzott a
Gyula muzsikája.

A hetivásár itt éppen olyan volt, mint más vidéki városban, azzal a
különbséggel, hogy nem az asszonyok jártak a piaczra, hanem a férfiak.
Viczky hiába kereste szemével azokat a félig fésületlen, félig
felöltözött úriasszonyokat, a kik más vidéki városkában a maguk kedves
pongyolaságában, álmos arczukkal láthatók a hetipiaczon. Az arczok még
nélkülözik a rizsport és a festéket; valamint a fűzők és díszes
toalettek is hibáznak, s ilyenkor lehet biztos itéletet mondani a
városkabeli asszonyok fiatalságáról, szépségéről. Nem, az idevaló
asszonyok nem leplezték le magukat a hetivásáron. A férfiak jártak
bevásárolni.

A zöldséges kofák között éppen megpillantotta az öreg Baracskayt, a mint
nagyban alkudozott egy kosár burgonyára. Az előbbi est izgalmaiból mi
sem maradt meg az ügyvéd úr arczán; nyugodtan alkudozott, mintha a
legnagyobb gondja a kosár burgonya volna.

Nini, ott van Hankovszky János, a főkapitány is, a kit előző este a
kávéházban látott. Egy rendőr viszi utána a zöldséges kosarat és a
főkapitány bevásárol. Később megpillantja Viczky régi ismerőseit sorban,
egyenkint. Az arczok nem igen változtak, csupán a hajak és bajuszok
szürkültek meg azóta, hogy utóljára látta őket.

Kovács János városi tanácsos egy pár csirkét visz a kezében, míg
Balonyai, a fess főjegyző pepitanadrágjában óvatosan lépked a kofák
között. Az árok-utcza sarkán felbukkan Szuszterics doktor. Mielőtt a
betegei látogatására indúlna sárga kocsijával, egy véka tengerit vesz a
malaczoknak. Széles gesztusok kiséretében szidja a kapzsi falusiakat, a
kik oly drágán adják a tengerit, mintha gyémántot árulnának.

Most találkozik Hankovszky főkapitány a doktorral. Láthatólag az éj
eseményeit beszélik meg. A doktor referál a betegeiről, melyik halt meg
az éj folyamán, míg a főkapitány a Griff felé mutogat az ujjával.
Nyilván Zathureczky mulatságáról beszél, a melynek legapróbb részleteit
már korán reggel tudja az egész város. A nyitott ablakon át Viczky
hallja a saját nevét említeni, – mert éppen az ablak alatt álltak meg a
beszélgetők és kedélyesen kiabálnak, mert a doktor nagyot hall. Most
csatlakozik a beszélgetőkhöz Pipera tanító úr és Viczky világosan
hallja, a mint a főkapitány így szól:

– Fidélis ficzkónak látszik a kis Viczky. Jó kezekbe került, ha
Zathureczkyvel fog össze. A vén korhely megtanítja a mizi-mázira.

Viczky tudja, hogy a mizi-mázi alatt az ivást értik az urak, de a
főkapitány a kezével is jelzi a pohárnak szájhoz való emelését.

A doktor szigorúan csóválja szürke fejét;

– Nem értlek benneteket, hatóságot! – kiáltja. – Annyi mindenféle
szabályrendeleteket csináltok kövezésről, köztisztaságról, egyébről,
csupán Zathureczkyt hagyjátok békén, hogy megmételyezze a fiatalságot.
Elrontja a legszolidabb ifjakat.

Hankovszky vállat von:

– Mit tegyünk? Így van ez már húsz esztendeje.

– Tudom, tudom, – zsörtölődik a doktor, – de másképen beszélnétek, ha
mindazt tudnátok, a mit én. A betegségi és halálozási statisztika
évről-évre nő… Zathureczky városunk ifjúságának az életére tör. Fogadni
merek, hogy bort sem innának a fiatalok, ha ő nem volna. Az meg régi
dolog, hogy ő miatta égnek egész éjszaka a lámpások a Griffben.

Pipera tanító úr szerényen megkoczkáztatja:

– Az éjjel is felforgatta a várost.

A főkapitány szigorú pillantást vet a tanítóra:

– Engedelmet, tanár úr, arról már csak én is tudnék valamit. A
főkapitányság tudja legjobban a dolgot. Igen szolidan, szabályszerüen
viselkedett Zathureczky barátunk.

A fiatal tanító elpirult a hatósági rendreutasításra.

– Éjfélkor a Griff előtt mentem el és ugyancsak muzsikáltak.

Hankovszky az ég felé fordította a szemeit.

– Uram-istenkém, muzsikáltak? Hát mire valók a czigányok? Azoknak nem
lehet megtiltani a muzsikálást. Különben hol járt tanító úr éjfélkor? –
tette hozzá szigorúan a főkapitány.

A vádlóból lett vádlott elvörösödve védekezett:

– Kapránszky úréknál voltam vacsorán. Amolyan kis tollfosztogatás volt
az egész, megittunk néhány pohár bort és valaki hírül hozta, hogy a kis
Viczky megérkezett a városba és Zathureczkyvel mulat a Griffben. A
Kapránszky kisasszonyok, tetszik tudni milyen kiváncsi teremtések,
nyomban felszólítottak, hogy menjek a Griffbe és hozzam hírül, hogy mi
történik ott. Így kerültem éjfélkor a Griff elébe… No de be nem mentem,
elég volt nekem hallani, hogy miféle nótákat muzsikálnak.

A főkapitány helyeslőleg bólintott fejével:

– Úgy már értem… Magam is ilyenformán jártam. A feleségem őnagysága se
hagyott engem nyugodni vacsora után. Mindenáron meg kellett neki tudni,
hogy mit csinál Viczky és Zathureczky a Griffben. Ezek az asszonyok!
mindent kell nekik tudni.

A bodzafa-utcza felől a polgármester, Hencs Szaniszló szikár alakja
bontakozott ki a porból. A város fejének elefántcsont pálczája
öntudatosan koczogott a girbe-görbe kövezeten és vígan üdvözölte az
urakat.

– Quid novi? – kiáltotta messziről.

A főkapitány referált az éj eseményeiről, Hencs Szaniszló nagy
érdeklődéssel hallgatta a mulatság részleteit.

– Hallottam, magam is hallottam már valamit – félfüllel.

A városban mindenki tudta, hogy félfüllel a feleségétől szokott hallani
a polgárnagy.

– Tehát való, – mormogta Hencs Szaniszló szokott ájtatos hangján. – A mi
Zathureczky barátunk javíthatlan. Mondd, Hankovszky barátom, igaz volna,
hogy beleugrottak a nagybögőbe?

– Azt nem tették!

– Kár, kár, – mondta fejcsóválva a polgármester. – Azaz, hogy a hirek
mindig túloznak…

A Viczky ajtaján ebben a perczben kopogtattak. Ott kellett hagyni az
ablakot. Az ajtó előtt egy fehérköpenyes, csinosarczú kis szobaleány
állott.

– A nagysága tisztelteti, – mondta és levélkét nyujtott át.

Viczky felbontotta a levelet. Ez volt benne: «Kedves rokon, ma délben
szivesen látjuk ebédre. Özvegy Viczkyné. Krajsik-ház, a kishídtól balra,
a ház sárga, hatablakos, szerdán. Dezsőné: 1 óra.»

Viczky figyelmesen végigolvasta a vastag papirosra irott levelet, a
melynek sarkában hétágú korona díszelgett. Mire az ablakhoz lépett
ismét, a kupaktanácsot nagy izgalomban találta. A fogadó kapuján épen
akkor lépett ki a fehérfőkötős szobaleány és szoknyáját megemelve,
kisasszonyosan lépkedett tova.

– A Viczkyné szobalánya! – kiáltott fel a főkapitány.

A polgárnagy a szemüvegét a szeméhez illesztette.

– Valóban az.

– A Birike, – szólt közbe szerényen, de öntudatosan a tanító.

Csak a doktor csóválta szürke, nagy fejét:

– De urak, nagyérdemű hatóság, egy szobalány miatt ilyen izgalomba
jönni!

A polgárnagy, a ki szeretett tüntetni azzal, hogy cseppet sem fél a
feleségétől, felkiáltott:

– Benned, doktor, semmi artisztikus érzés nincs. Egy szobalány néha
kedvesebb lehet a szemnek, mint egy vérbeli öreg grófné.

– Meg aztán, – vágott közbe a főkapitány, – mert azt is megtudtuk, hogy
özvegy Viczkyné már kinyujtotta a kezét az ifjú Viczky után. Nyilván
meghívást hozott a kis fruska. Ebéd után odanézek Viczkyékhez.

– Helyes, nagyon helyes, – bólongatott a polgármester és megindultak az
ablak alól. Elől a polgárnagy a doktorral. Szuszterics doktor azt kezdte
magyarázni, hogy mi mindenféle betegségek származhatnak abból, ha az
ember a szobalányok után pislog. Viczky még hallotta Hencs Szaniszló
ájtatos hangon mondott megjegyzését:

– Barátom, bizonyos korban az ember azt se bánná, ha megbetegedne a nők
miatt.

Pipera tanító úr tiszteletteljesen nevetett a háttérben, míg a
főkapitány láthatólag elgondolkozott az eseményeken.

Viczky pedig leült az asztalához és hosszú-hosszú levelet irt Budapestre
Rózsának. A szerelmes ember sok mindenféléről tud írni, a mi másnak még
csak eszébe se jutna. Viczky egyik oldalt a másik után irta és csak
midőn a levelet befejezte, akkor vette észre, hogy a legfontosabbat, a
Baracskay bácsi pöreit kifelejtette. Egy pillanatig elgondolkozott:

– Ki tudja, tán jobb így, – gondolta magában. – Még mindig elég ideje
lesz megtudni szegénynek az igazságot.

Mikor a levelet leragasztotta, éppen egy órát ütött a vén torony a piacz
közepén. Hamarosan rendbeszedte a ruházatát és kalapját a fejébe nyomta.

A félhomályos folyosón egy ődöngő alakba ütközött.

– Kezét csókolom. Egészségére kivánom az éjszakai nyugodalmat.

– Nem sok volt, – felelt Viczky.

– Tudom, tekintetes uram. Itt voltam. Most pedig siessünk az özvegyhez.
Még szardinia is lesz ebédre, – tette hozzá sokatmondólag.

– Hát azt már honnan tudja Blázsik uram?

– Én mindent tudok – felelt titokzatosan Blázsik. – Mire való volna a
két szemem és a két fülem?

Végigmentek a városkán. Blázsik tiszteletteljes távolból ballagott a kis
gazdája után és a tenyerén át kiáltotta:

– Balra parancsoljon… Most jobbfelé.

Zöld zsalugáteres házak alatt mentek tova. A zsaluk felnyilottak, mint
valami szemek, a mikor alattuk haladtak és a zsaluk mögül halk suttogás,
leány- és asszonykaczagás hallatszott. – Lesték mindenütt Viczky Gábort,
a merre ment, valaki – bizonyosan egy kis fruska, – hangosan kiáltotta a
háta mögött:

– Görbe a lába!

Viczky önkéntelenül a lábára pillantott, amire a háta mögött nevettek.

A kis hídon túl akáczfák közül egy sárga földszintes ház bontakozott ki,
a melyen ragyogtak a tükörablakok a májusi verőfényben. Láthatólag ez
volt a legszebb ház a városban és a kapun, a hol addig leselkedett,
besurrant a délelőtti szobaleány.

Blázsik a ház előtt elmaradt, miután még ezt súgta a tenyerén át:

– Csak bátran, tessék!

Viczky üveges verandán találta magát, a melyet virágcserepek és kalitkák
töltöttek meg. A világos szőnyeg közepén özvegy Viczkyné állott és a
karjába Melánia kamaszkodott.

Viczkynek egyszerre eszébe jutott, hogy ő látta, ismeri azt a sugárrá
nőtt, karcsú teremtést, a kinek hosszú hajfonata, mint egy sötét kígyó
omlott le vállán. Látta már ezt az arczot, de akkor nem rizspor volt az
arczán, hanem baraczklekvár. A nagy éjfekete szemek bizonyosan azért
voltak olyan kerekre nyilva, mert tulajdonosuk tudta, hogy a szemek
szépek. Alig lehetett több tizenhat esztendősnél a leány, de öntudatos,
büszke arcza szinte asszonyosan okos volt. Fiatal menyecskék, a kik még
csak hetekre és napokra számíthatják asszony voltukat, szoktak ilyen
kedvesen gőgös, diadalmas arczczal járni-kelni.

Özvegy Viczkynére is valahogyan másként emlékezett Gábor. A haja most
aranyszőke volt, holott a Gábor emlékezetében barnásszürkén volt eltéve.
Uszályos selyemruhája, villogó fogsora, kivágott ruháju nyaka arról
beszélt, hogy az anya épen úgy akar hódítani, mint a lánya.

Mily változások néhány esztendő alatt. Gondtalan jókedvvel nevetnek az
asztal felett a vendéglátók és úri pajtáskodással tegezik Gábort.
Melánia jobbról ül, Viczkyné balról és minden figyelmükkel,
kedvességükkel elhalmozzák a fiatalembert. És hiába, Viczkyt is mintha
kicserélték volna a gondtalan, jókedvű házban. Temérdek pesti pletyka
jut eszébe, a melyekről eddig sejtelme sem volt. A Melánia szeme még
kerekebbre nyílik és szinte megadással csüng a Viczky ajkán. A rövidujjú
ruhából kivillan hófehér karja és mintha valami kellemes illat áradna a
felhajló újjfodrok közül Gábor felé. Tisztaság, rend és csinosság
mindenfelé. A butorok szinte ragyogni látszanak, a fehérköpenyes
szobaleány olyan csendesen lépked, mint a hogy a regényekben olvashatni.
Özvegy Viczkyné hirtelen megszorítja a Gábor kezét az asztal felett. Az
ujjainak olyan az érintése, mint a bársonyé:

– Gáborkám, kedves unokaöcsém, remélem, ezentúl sokszor itt leszel
nálunk.

– Mindig, – mondja kedveskedő akaratossággal Melánia.

– Úgy van, – mondja Viczkyné mosolyogva. – Már intézkedtem is, hogy a
holmidat a Griffből idehozzák. Minek laknál a rideg fogadóban, a mikor
rokonaid szeretettel látnak vendégül?

Melánia összecsapta két rózsaszinű kezét:

– Bravó, mama, ezt jól csináltad. Meg vagyok veled elégedve.

Blázsik Jánosnak igaza volt. Valóban pompás ebédet tálaltak Viczkyéknél.
Az asszony láthatólag nagy gondot fordított a konyhára, mert bizonyosan
tudta, hogy az emberek szivét a gyomrukon keresztül a legkönnyebb
meghódítani. Finom sültek és pompás borok kerültek terítékre. Jó volt az
étel, de ha kevésbbé lett volna jó, a Viczkyné és leánya szeretetreméltó
kinálása jóvá tette volna.

Ebéd után Gábor végigjártatta a tekintetét az ebédlő falán. A legelső, a
mi figyelmét megragadta, az atyja nagy olajfestésű, aranyrámás képe
volt.

– Hogyan került ide az apám? – kérdezte meglepetve. Viczkyné csudálkozva
felelt:

– Nos, hát megfestettem az Eduárd képét. Én nagyon szerettem a
boldogultat. Ó, ha Eduárd élne, sok minden másképen volna.

– Lehet, – bólintott Gábor és perczekig nézte az atyja arczképét. Viczky
Edén díszmagyar ruha volt, a melyre ökölnyi drágaköveket pingált a
festő. A láncza beillett volna kerékkötőnek és az ujjai ragyogtak a
gyűrűktől.

– Az én apám soha sem viselt ékszert, – mormogta Gábor.

– Az mindegy, – felelt Viczkyné, – de bizonyosan voltak ékszerei, a
melyeket viselhetett volna. Valamivel csak jelezni kell a képen, hogy ki
volt Viczky Ede, mert fájdalom, az emberek lassan kezdik elfelejteni az
ő rendkivüliségét. Azt hiszed, hogy azok az ősapák és ősanyák, a kiket
manapság lefestve látunk a régi kastélyokban, mindig pánczélban és
kezükben buzogánynyal, karddal élték végig az életet. Bizony voltak ők
is hálóköntösbe és az asszonyok feje is lehetett borzas. Az ember az
őseit úgy festeti, a hogyan neki és az ősöknek legkedvesebb.

Az ebédlő sarkában viszont mindenféle vadászpuskák, tarisznyák, kürtök
voltak felakasztva. Viczkyné a rozsdamart tárgyakra mutatott:

– Az apád fegyverei.

– De az apám soha sem vadászott.

Viczkyné az előbbi csodálkozó tekintetet vetette Gáborra.

– Benned semmi érzék nincs az ősiség iránt. Az ősöknek mindig voltak
fegyverei. Utóvégre Viczky Ede nem tehetett arról, hogy olyan korban
élt, mikor már nem karddal támadták meg a vadkant, hanem vadászpuskával.

Most egy ezüstözött kelyhet vett le a pohárszékről Viczkyné. Gondosan
megtörülgette és Gábor elé állította. Szinültig megtöltötte borral és
így szólott:

– Igyál az apád emlékezetére. Ez az ő pohara volt.

Valóban a pohárra emlékezett Gábor. Az apja a nagy tivornyákban ebből a
kehelyből szokta inni a hegyaljai aszút.

Melánie mosolyogva nézett Viczkyre:

– Van még sok emlékünk, a mi a híres emberre emlékeztet, – mondta. – De
a legkedvesebb ma ül asztalunknál…

– Brávó Melanie! – kiáltott fel Viczkyné és megcsókolta a lányát.

A mint a két fej egymás mellett volt, akkor látszott a végtelen
hasonlatosság az arczvonásaiban. Hiszen azt sem lehetett volna
megmondani, melyik az anya és melyik a lánya. A Viczkyné aranyszőke haja
a Melanie hollófekete hajához simult és kerekrenyitott szemükkel
meghatottan néztek Gáborra.

Viczkyné homlokon csókolta a lányát, aztán megcsókolta Gábornak is a
homlokát, majd vígan felkiáltott:

– Csókoljátok meg egymást, gyerekek, hisz csaknem testvérek vagytok.

A Melanie arczát piros láng borította be, de Gábor is zavarba jött.
Ügyetlenkedve áthajolt az asztalon és a leány homlokát kereste. Melanie
hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét és ajkát a Viczky ajkára nyomta…
Aztán felugrott és lesütött szemmel futott ki a szobából. Viczkyné
könnyes tekintettel nézett utána.

– Bolond gyermek! Olyan, mint a mimóza, – mondta.

Gábor nem szólt semmit. Mikor felemelte a tekintetét, az atyja szigorú
tekintetével találkozott. Viczky Ede mogorván nézett le a falról, mint a
kinek nem tetszik valami.

Viczkyné megnyomta az asztalon álló ezüstcsengőt.

– A feketekávét a szalonban szervirozzuk, – mondta a belépő
szobaleánynak.

Az a csók!… Hiába fenyegetik a tudósok mindenféle baktériumokkal a
csókolózó emberiséget; hiába ijesztgetik mindenféle betegségekkel a
szerelmespárokat: a csók és a szerelem nem megy ki a divatból. Az a
csók!… Valami kis szikra az abból a nagy tűzből, a melyet szerelemnek
neveznek. De szikrából is lehet nagy tűz, akkora tűz, mint egy máglya.
Ha azt a csókot nem kapja az ajkára Viczky Gábor, talán sok minden
másképen történik. De hát néha egy hajszál elegendő ahoz, hogy eltérítse
a legerősebb férfit útjából. Egy keresztül fektetett hajszál is elég,
hát még egy csók, az ajkra adott forró, szenvedélyes, sokatmondó csók,
mennyire megváltoztatja az erős férfi lelkét. – A csókot az ördög
találta ki, de a mézet az angyalok adták hozzá.

Viczky szórakozottan hallgatta az aranyszőke asszony szavait, pedig
érdemes lett volna figyelmesen odahallgatni:

– Azt hiszem, hogy őszinte lehetek hozzád, Gábor. Nem tudom, miket
hallottál rólunk, miket beszélnek az emberek özvegy Viczkynéről és
leányáról, de ne higyj az embereknek. Azt hidd, a mit én mondok. Mi
nagyon szerencsétlenek vagyunk, Gábor.

A világos bútorzatú kis szalonban, a mely külsejében cseppet sem
hasonlított a szokásos vidéki szalonokhoz, a hol gyakran foglal helyet
az ágy is, csengő hangon ütött egy régi művü óra. Tarka-barka nippek,
csecse-becsék hevertek szerteszét. És a sarokasztalon aranyhalak
tündököltek a napsugárban. Finom illat repült a levegőben és a vastag
szőnyegek piros virágoktól tündököltek. A finom porczellánban szagos
kávé párolgott és aranyos czigaretta-dobozt bontott fel Viczkyné. Maga
rágyújtott egy szivarkára és míg a füstöt a levegőbe fújta, színpadias
hangon mondta:

– Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk! – ismételte. – És annak nagy részt
te vagy az oka, Gábor…

Viczky nagyot nézett:

– Én, Züzánn néném?

Viczkyné tragikusan bólintgatott.

– A te megérkezésed, bár nagyon kedves nekünk, mégis bajt és
szerencsétlenséget jelent számunkra.

Gábor szótlanul nézett egy darabig Viczkynére, aztán udvariasan
felajánlotta, hogy ha azt akarja Viczkyné, még ma este elutazik.

– Ó, nem, csak maradj, hiszen most már úgyis mindegy. Most már a te
segítséged nélkül minden veszve van.

– Parancsolj, Züzánn néném, rendelkezésedre állok.

Viczkyné megfogta a Gábor kezét és mélyen a szemébe nézett:

– Most bevallok neked valamit, Gábor, a mit még a lányom se tud! Nincs a
birtokunkban a Viczky erszénye.

Gábor bólintott:

– Azt gondoltam, mert hiszen előttem nem rejtegetnétek. De azt magyarázd
meg nekem, honnan van ez a – jóllét, hogy így fejezzem ki magam.

– Csak mondd ki bátran, honnan van ez a szokatlan pompa, kényelem a
szegény Viczkynénél? Hát megmondom neked. Az emberek hiszékenységéből és
szamárságából vett körül bennünket a jóllét, mert az emberek ostobák; ha
tudnák, hogy milyen ostobák, akkor nem volna kedvük az élethez sem… Az
emberi naivság végtelen.

Az asszony még mindig kezében tartotta a Gábor kezét és illatos szájából
melegen csaptak elő a szavak. A keze is puha volt és selymes tapintatú.
Szinte elfelejtette az ember, hogy ez az asszony már nem fiatal.

– Ott kell kezdenem, Gábor, hogy mi nagyon szegények voltunk mindaddig,
a míg Viczky Eduárd élt. Hiszen tudod, hogy szegény atyád inkább
elszórta az aranyakat az utczán, de adni nem adott senkinek. Körülbelül
két esztendővel a halála után, észrevettem, hogy az emberek kezdenek
súgni-búgni, a mikor engem az utczán megláttak. Titokzatosan integettek
egymásnak a hátam mögött, sőt egyszer hallottam, a mikor azt a
megjegyzést tették rám a patika előtt, a hol délelőtt kaszinózni szokás,
hogy rendkívül okos asszony vagyok. Később a polgármester megállított az
utczán és hosszadalmasan kérdezősködött tőlem gyermekem és háztartásom
felől. Majd tréfásan hozzáfűzte, hogy vajjon meddig akarok még
visszavonultan élni, a mikor a város úriházai mind nyitvák számomra.

Nem tudtam, becsületszavamra, sokáig nem tudtam, hogy mi ütött az
emberekbe, hogy nem hagytak békén. Egyszer Zathureczky vizitelt nálam és
tréfás czélzásokat tett arra, hogy minden lakatot fel lehet nyitni. Ő
már ugyan nem arra való, hogy lakatokat nyitogasson, hanem van neki
Abaujban egy ismerőse, a ki ért a lakatosmunkához, a ki az én szivem
lakatjának is kovácsa lenne. A zsebébe nyúlt és valami arczképet
mutatott. Én egy pillantást sem vetve az arczképre, – csupán arra
emlékszem, hogy nagyfejű, kopasz és vastagbajuszu ember volt az illető
és kezében könyvet tartott, – ajtót mutattam Zathureczkynek. Velem ugyan
nem csinál semmi tréfát a vén svihák, hogy majd a fél ország nevessen
rajtam.

– Becsületemre, Zsuzsi, ez az ember halálosan szerelmes beléd, – kiabált
Zathureczky ég felé emelve a képét.

De én óvatos voltam és nem hittem neki.

Ugyanebben az időben kezdett nyakra-főre az ablakaim alatt sétálgatni a
pepitanadrágos Kovács és akkorákat sóhajtott, hogy szinte megszakadt a
melle. Ott sétált minden este, a míg meg nem fenyegettem, hogy leöntöm.
A sánta Kapránszky Gyuri a névnapomra virágbokrétát küldött és a
nőegyleti tánczestélyre bálanyának választottak meg.

Megbolondultak az emberek, kérdeztem magamban. Sírtam, boszankodtam, a
házból se mertem kilépni, mert azonnal a nyakamban voltak léhűtő
gavallérok.

Egy este aztán beállított régi ismerősöm, Blásik János. Titokzatosan így
szólt:

– Azért jöttem besötétedés után, mert nem jó lenne abból, ha bennünket
együtt látnának.

– Csak ne röstelje magát miattam, Blásik úr, – feleltem mérgesen. – Még
különb gavallérjaim is akadnának.

– Engedelmet, – hebegte Blásik, – nem is arról van szó. Hanem, tetszik
tudni, én voltam az udvarmestere a megdicsőült Viczkynek. Aztán még azt
hihetnék az emberek, hogy nekem is részem volt annak az erszénynek az
eltüntetésében.

– Miféle erszény eltüntetésében?

Blásik nevetett a bajusza alatt, aztán a fülembe súgta:

– Én mindent tudok. Azért van két szemem és két fülem, hogy mindent
tudjak. Szám is van, a mely azonban be van csukva, – addig, a meddig
akarom.

A guta kerülgetett a dühtől, kitört belőlem az elkeseredés.
Felpattantam.

– Mit tudsz felőlem, vén gazember? Azt hogy tisztességes asszony vagyok.
A hány kötnivaló zsivány, haramia van a városban, az mind rám feni a
fogát. Abból pedig nem esztek, hunczutok. Hát kend miért vikszelte ki
azt a csókaszárnyat ott az orra alatt? Tán bizony kend is tetszeni akar
nekem?

Blásik János meghökkent, de a következő perczben feltámadt benne a
paraszt durvaság.

– Nem kell nekem a ténsasszony. Egy hízót akarok venni télire, arra kéne
pénz. Azért jöttem.

– Bolond kend?

– A ténsasszony bolonddá akar tenni engem is, mint mindenkit. De én
tudok mindent. Blásik Jánost nem lehet a falhoz állítani. Blásik látta,
hogy a hires zöld-erszényt a ténsasszony vitte el a Viczky-házból.
Nyúljon csak bele, mert én innen addig el nem megyek.

Dehogy is nem ment el a jó Blásik. Nem ment, hanem repült. Mert olyan
asszony vagyok, a ki nem ijed meg a maga árnyékától.

Gábor nevetve hallgatta özvegy Viczkyné előadását. Az özvegy nem csekély
utánzási képességgel mutatta be a felsorolt férfiakat. Még paraszti
módra serczentett is a fogai között, mikor Blásik volt soron.

A mikor a nevetést abbahagyta, akkor így folytatta:

– Az ostoba Blásiknak kellett jönni, hogy megvilágosodjon előttem a
helyzet, a melybe kerültem. Az első éjszaka kétségbeesetten téptem a
hajam. Engem, özvegy Viczkynét gyanusítanak ilyen rettentő dologgal!
Mérget akartam inni. El akartam bujdosni a világból, de ekkor alvó
leánykámra esett a tekintetem és megdobbant a szívem. Hátha ennek a
leánynak hoz az szerencsét, hogy az anyját meghurczolják? Hátha még jóra
fordulhat minden? Gazdag hirben álló leány hamarább megy férjhez, mint
szegény leány. Talán minket, az örökké szegényeket, kiránt a bajból az
emberek komiszsága, ostobasága.

Ilyen gondolatokat hozott a reggel és lassan-lassan megnyugodtam abban,
hogy a gyanút még a halálommal se moshatnám le magamról. Fogadjuk tehát
okosan, hidegvérűen a bajt, a melynek előidézésében nem volt semmi
részünk.

Most már nem dobtam ki Zathureczkyt, a midőn egy estén ismét megjelent
és néhány atyafia arczképét húzta elő a kabátja zsebéből. Volt vagy egy
tuczat atyafia, csupa nagybajuszú, vastagnyakú emberek, a kik úgy néztek
rám a fotográfiáról, mintha menten el akarnának nyelni. Zathureczky
bőséges magyarázatokkal szolgált az arczképek elevenjeiről és ha rá
hallgatok, akkor mind a tizenkettőhöz haladéktalanul férjhez kellett
volna mennem.

– Mondd, Gazsi, – kérdeztem, mikor már kiválasztottam az arczképek közűl
a két legnagyobb bajuszú rokont, – tudják-e a te kedves atyádfiai, hogy
én nagyon-nagyon szegény asszony vagyok és hozományba nem viszek mást,
mint egy nyolcz esztendős leánykát.

Zathureczky legyintett a kezével:

– Tudnak azok mindent! Most pedig sietek a sürgönyhivatalba, hogy
Miskával és Palival tudassam az örömhírt, hogy választásod reájuk esett.
Most már csak ketten küzdenek a pálmáért. Hej, Zsuzsi, Zsuzsi, miért
kell nekem kimaradni ebből a gyönyörű versenyből?

– Hagyj békét, vén bolond. Mire való volna neked az asszony?

Zathureczky elgondolkozott:

– Hogy várjon valaki otthon éjszaka, a míg reggel hazajövök.

Most már beletaláltam magam a heccz-be. Ha már komédia ez az élet,
legyen minél kutyább a komédia. Na meg őszintén megvallva, az egyik, a
szőke tetszett is egy kicsit úgy fotográfiáról. Hiszen még nem voltam
öregasszony, bízvást remélhettem, hogy férjhez is mehetek, megtetszvén
valakinek.

Hát csak jön egyszer Zathureczky a kérőkkel. Hozta őket karonfogva, én
meg uzsonnát készítettem. Nem mondok sokat, Miska lehetett úgy hetven
esztendő körűl, míg Pál egy évvel fiatalabb volt. Beállít Zathureczky a
két rettentő emberrel és ugyancsak vagdos felém a szemével már
messziről, mintha azt kérdezte volna:

– No, hogy tetszenek?

Én visszafojtottam a nevetésem és lesegítettem Miskáról a zsinóros
mentét, hiába tiltakozott az öreg. Abban a mentében mehetett először is
háztűznézőbe, – vagy ötven esztendő előtt. Palinak fekete gérokkja, a
melyről messziről látszott, hogy kölcsön van kérve a kitünő alkalomra.
Leültünk az uzsonnához, Zathureczky pedig csak vagdos felém a szemével,
hogy áruljam már el, tetszenek-e a legények.

A legények közben udvarolni kezdtek jobbról-balról, amolyan régi-módias,
szelidkés udvarlással. De annál jobban dolgoztak az asztal alatt a
csizmák. Mind a kettő az én lábamra akart taposni, segített nekik
Zathureczky is, mert nem tudta az asztal felett, hogy a kérők tudják-e
mozgatni a lábukat, hát ki akart tenni ő helyettük, a nevükben.

Uzsonna végén a verandára küldtem pipázni az urakat, én pedig az asztalt
rakosgattam. Egyszer csak mellém sompolyog Zathureczky:

– Nos? Beszélj, Zsuzsi? Égünk a kiváncsiságtól. Mennyei boldogságot
jelent a nyilatkozatod.

Én lesütöttem a szemem és így feleltem:

– Hát tudod Gazsi, fotográfián egy kissé mások voltak az atyádfiai…

– Persze, tavalyi képek, – vágott közbe a gazember, pedig legalább
harmincz év előtt készültek a képek. – Hát melyik?

– Mind a kettő, – feleltem nyugodtan.

Zathureczky meghökkent. Én pedig folytattam:

– Igen, mind a kettő rettenetesen tetszik nekem. Szép, derék férfiak.
Majd gondolkozom még rajtuk…

Később hallottam, hogy azon estén Miska és Pali szörnyen összevesztek
egymással féltékeny haragjukban. Csaknem párbaj lett a dologból…

– Hát úgy történt, Gáborkám, lassan, észrevétlenül, hogy az egész világ
tudomásul vette hogy én tulajdonképen nagyon gazdag asszony vagyok és
csak titkolom a vagyont.

Ismered az emberek kapzsiságát?

A kapzsiság a legerősebb emberi szenvedély, így tanúltam én ezt
megismerni az utolsó esztendők alatt.

Az öreg Bunkó, a nyugalmazott uzsorás kezdte meg a dolgot. Az öreg a
kedvemért visszatért a penzióból s egy napon felkeresett, hogy vajjon
nem volna-e szükségem pénzre.

Visszautasítottam az uzsorást és másnap a polgármester a piaczon kezet
csókolt nekem.

Kisvárosban vagyok, a lépcsők elseje mégis a polgárnagy. Hiába tudja
minden gyerek a városban, hogy Hencs uram minden nap verekedik a
feleségével, mert a tekintetes asszony nem ok nélkül féltékeny; hiába
tudja mindenki, hogy Szaniszló úr fiatal korában a Sobri bandájában volt
közreműködő, – azért mégis csak ő a polgármester. Kezet csókolt és
felajánlotta a leányom számára az orsolyaszüzeknél a városalapítványi
helyet. Már ekkor tudtam, hogy mit feleljek:

– Majd gondolkozom a dolgon, kedves polgármester úr.

– Engedje remélnem, hogy nem utasítja vissza ezt a kis szivességet, a
melylyel városunk a híres Viczky emlékének hódol, – alázatoskodott a
polgármester és leányomat így nevelhettem költségmentesen.

Tehát a híres Viczky! Az a híres Viczky, a ki még élt, vele senki sem
törődött, de miután meghalt, magasztalni kezdték, – mert azt hitték,
nálam van az erszénye.

Kereskedők jöttek, a kik felajánlották portékáikat, Kubacska egyszer
erőszakkal vonszolt be a boltjába, hogy válaszszak kincsei közűl és a
házam hangos, népes lett látogatóktól, vendégektől…

Gáborkám, én svindliztem. Svindliztem esztendőkön keresztül. Hitelből
élünk, de mindenki szívesen hitelez, mert az ostoba emberek azt remélik,
hogy egyszer mégis csak előveszem azt az erszényt, a mi nincs…

Mit részletezem előtted a dolgot? Nézz körül a házban és mindent
megértesz.

És mindent a lányom boldogsága érdekében tettem. Vártam, várom a nagy
partit, a gazdag kérőt, a ki majd kiránt a nagy bajból.

Gábor elgondolkozva hallgatta az asszonyt.

– Nos és a gazdag kérő nem mutatkozott? – kérdezte bizonyos gúnynyal.

– Itt hibáztam el a dolgot, – kiáltott fel özvegy Viczkyné szinte
kétségbeesetten. – Minden nagy művész téved egyszer, mert hiába, az
ember mégis csak esendő. Megbotlottam én is és olyan akadályokban
botlottam meg, a melyet az első pillanatban nem is láttam. Elszóltam
magam, vagy az ördög babonázott meg és tett ostoba fecsegővé, – nem
tudom. Nagy társaság volt házamnál és arról beszélgettünk, hogy ki lesz
az a szerencsés, a ki Melánie kezét elnyerendi. Nevek röpködtek a
levegőben, – Zathureczky herczegi koronáról ábrándozott… És akkoriban
kezdett a dúsgazdag Soltész Sándor a házunkhoz járni. Észrevettem, hogy
már eltökélte magát a házasságra és csupán azon habozott, hogy kit
vegyen el, engem, vagy a lányom? És akkor azon az estén történt… Soltész
a zongora mellett állott és a Melánie játékát hallgatta, én nekem pedig
azt súgta valami, hogy csupán órák választanak el a nevezetes
pillanattól, a midőn Soltész, a nábob, megkéri a leányom kezét. – És
ekkor bolondított meg az ördög… Én akartam-e a Soltész felesége lenni,
mert azt hittem magamban, hogy az én gyakorlott kezem könnyebben
elsimíthatja majd a bűvös erszény kérdését, ha a nábob felesége leszek?
Vagy az is meglehet, vén bolond szívem szerelemre gerjedt a hallgatag,
komoly férfi iránt, a ki napjában tiz szót sem szokott kiejteni? Ki
tudná, ki tudhatná utólag, hogy melyik volt a sok között ez a gondolat,
a mely származását az ördögtől vette? Így szóltam csendesen
Zathureczkyhez:

– Te, Gazsi, talán nem is említettem neked soha, hogy Melánienak van egy
nagyon régi vőlegénye.

Soltész megfordult a zongoránál, Zathureczky ijedten nyomkodta a lábamat
az asztal alatt… De én már benne voltam:

– A kis Viczky Gábor, a kivel gyermekkorukban jegyeztük el őket
egymásnak.

A Soltész Sándor arczára sötét borulat szállott. Ismertem ezt a végtelen
becsületességű, érzékeny, mimózatermészetű embert, tudtam, hogy szavaim
nem fognak czélt téveszteni. Az egész társaság tudta a Soltész és
leányom közötti viszonyt, azért senki se csudálkozott valami nagyon, a
mikor egy negyedóra mulva Soltész elborult arczczal ajánlotta magát. A
mint eltávozott, Zathureczky felkapta a poharat és áradozva éltette a
frigyet:

– Helyes, így helyes. Viczky-lány Viczky-fiúé legyen. Úgy mind a ketten
megtalálják és megtartják azt, a mit akarnak: a boldogságot!…

A bűvös erszényt, akarta mondani Zathureczky – mindenki tudta, – és a
poharak összecsendűltek és a czigány tusst húzott a folyosón.

Így tartottuk meg a te eljegyzésedet Gábor, távollétedben, a nélkül,
hogy te tudtál volna róla.

A pohárcsengés, zeneszó közepette kísértem gondolatban Soltészt a sötét
utczákon… Szinte láttam az arczát az olajmécsesek fényében. Most megáll
és fogával ajkát harapdálja dühében… Suhint a botjával a levegőben… Most
megfordul és jön visszafelé. Komor, elkeseredett lépésekkel tapossa a
sarat a tó-utczában, a szél rázogatja Klincsók csizmadia czímerét a
sarkon… Már itt van az ablakok alatt és meghallja a czigányokat, a
kikért Zathureczky az ő eltávozása után küldött. Itt áll az ablak alatt
és elkeseredve nézi a leeresztett függönyöket… Most, most kell megjönni
annak a gondolatnak, a melyet én hipnotizálok neki. Most kell azt
gondolnia, hogy: eh, hisz többet ér az anyja, mint a lánya!… Már jönni
kell neki, be a kapun és mosolygó, vidám arczczal lépni a fehér ajtókon
át a szobába. Már itt kellene neki ülni mellettem és a kezemet megfogni…
És Soltész még mindig nem mozdúl, áll egy helyben az ablak alatt s én
hiába szedem össze minden lelki erőmet, hogy beszólítsam, magamhoz
hívjam. A láthatatlan lelki telegráfdrótok felmondták volna a
szolgálatot… Most azt üzenem neki, innen a szalonból, hogy szeretem őt,
hogy boldogtalanúl, reménytelenül szeretem, csak egy szót kell szólnia
és én karjaiba omlok. Jöjjön tehát.

És ebben a pillanatban csupán csak annyit tudok, látok már a falakon
keresztül, hogy valami nagy, végzetes szerencsétlenség készül odakünn az
utczán, az ablakaim alatt. Valami rettenetes dolog, a mi borzalommal
tölt el…

– Lőttek! – sikoltok fel. – Hallották, lőttek!…

A czigánymuzsikán, zongoraszón át senki sem hallotta a tompa dörrenést,
a mit én világosan éreztem. Felrántottam az ablakot és mindnyájan oda
tódultunk. A homályban egy fekvő emberi testet láttunk az akáczfák
alatt. Én tudtam, hogy az Soltész Sándor…

A míg ezt a történetet előadta Viczkyné, az arczán csodálatos változás
történt. A szeme szinte megvilágosodott, a mint a távolbalátók
megmerevedett tekintetével, átszelleműlt arczczal állott a szoba
közepén. Különös lelki tulajdonságokat lehetett sejteni ebben az
asszonyban, a ki most tragikus mozdulattal esett vissza székére.

– Ezt az egy hibát követtem el hosszú életemben… És ezért az egy hibáért
vagyunk mi szerencsétlenek. Ezt nem lehet kipótolni többé. A szegény
Soltész Sándor azóta odakünn fekszik a temetőben.

Viczky nagy figyelemmel hallgatta az asszony előadását. Valami különös
kép formálódott ki lelki szemei előtt. A mikor a Fátyol-kisasszonyokkal
esténkint a régi német képesujságokat nézegette, látott egy szimbólikus
képet a franczia forradalom előtti korról. Vad kankánt lejtenek őrjöngő
párok, míg a pinczében petárdákat raknak le sötét alakok. A puskaporos
hordókat most egyszerre e vidám ház alatt vélte látni és im itt járja
víg tánczát az aranyszőke asszony barna leányával…

– Hol van az a leány? – kiáltott fel hirtelen Viczkyné és nyugtalankodva
állott fel. – Azt hiszem, a kertben lesz. Jerünk, Viczky, keressük meg.
És ne csinálj olyan szomorú arczot. Nem muszáj ám azt az eljegyzést
komolyan venni.

Vidám kaczagással kapaszkodott a Gábor karjába és fürge
mazurka-lépésekben vitte a szobákon keresztül.


AZ ASSZONYT AZ ÖRDÖG TALÁLTA KI.

Estefelé egy sárgakabátos, vadászkalapos úri ember jött a házba, a ki
vörös-barna macskanadrágja alatt gombos sarkantyút viselt. Álmos, lompos
vizsla ballagott a nyomában és már messziről kiáltotta a filagóriában
időző Viczkynének:

– Csókolom a kezedet, Zsuzsi.

Ki lett volna más a vendég, mint a jókedvű Zathureczky, a ki a következő
problémával állított be:

– Mióta vénülök, – kezdte letelepedve egy kerti székbe és vizsláját
lábához parancsolta, – néha eszembe jut a halálgondolat… Kujk, Vanda!
Csiba! Meglátszik, hogy kuvaszvér került beléd, Vanda… Tehát ma is
eszembe jutott a halál és arra gondoltam, hogy vajjon hol fogom fáradt
testem megpihentetni. Én mondhatom nektek, igen nagy zavarban vagyok
azóta. A mi családunknak ugyanis épen négy darab familiáris kriptája
van. Van egy sírboltunk Zathureczken, van Rajtón. Az anyám révén
Megyaszón is volna helyem. De jussom van Szent-Imrében is. Hogy fogok én
megpihenni. Melyiket válaszszam a négy közül? Egész nap ezen
gondolkozom.

Özvegy Viczkyné, a ki jókedvűen szemlélgette Zathureczky sarkantyúit,
nevetve kiáltotta:

– Jó dolgod van Gazsi. Még a halálod után is egy hétig fogsz
nyargalászni. A szent Mihály lován.

– Az már igaz! – nevetett Zathureczky.

Viczky Gábor és Melánie ezalatt észrevétlenül elhagyták a lugast és
egymás mellett sétálgattak a virágzó orgonafákkal beszegett kerti úton.
A májusi alkony aranybarna porral hintette be alakjukat. Körülbelül
egyformák voltak. A leány talán a kontyával magasabb volt a férfinél.
Egy violaszálat tartott a kezében és azt szagolgatta.

– Vajjon miről beszélnek? – kérdezte Zathureczky felvillanó szemmel. –
Becsületemre, nem adnám a bundámért, ha kihallgathatnám őket.

– Vén gazember! – fenyegette meg ujjával Viczkyné. – Meglopnád a titkot,
a melyet két fiatal szív suttog egymásnak tavaszi alkonyon?… Te nem
voltál soha szerelmes?

Zathureczky elgondolkozva meresztette szemeit a vizslájára:

– Hm. Hogy nem voltam szerelmes? Nem igen. Azaz hogy egyszer talán…
Egyszer régen, mikor húsz esztendős voltam. Vagy talán harmincz is
voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt és épen ilyen szép volt az
alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt
és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek
volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a
Säckingeni trombitás áriáját fújta és a kürtszó regényes visszhanggal
zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzánn?

Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden
visszatartotta.

– A hölgy, a ki szivem választottja volt, daczos, büszke, jégvirág-szerű
teremtés volt és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De
akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között,
keblemre borúlt és viszonozta csókjaimat…

– Megtiltom, hogy tovább folytassa! – pattant fel Viczkyné és lángvörös
lett az arcza.

Zathureczky szeliden nevetett:

– Nincs tovább. Eddig volt.

– Nem szeretem, ha az esztendőket emlegeted, Gáspár, – mormogta Viczkyné
szégyenkezve. – Ha nem mondod, akkor is tudom, hogy már nagyon öreg
vagyok.

Azon vették észre magukat, hogy kezük egymásba fonódik. Az asszony
könnyes szemmel nézett Zathureczkyre.

– Régen volt, – mosolygott könnyein át. – Be bolond is, hogy ilyenek
jutnak az eszedbe.

Zathureczky a lugas függönyei között a sétáló fiatal párt nézte.

– Mintha magamat látnám, mintha téged látnálak, – mormogta meghatottan.
– Úgy szeretem azt a fiút, mintha a fiam volna. Lehet, hogy azért, mert
nagy tisztelője voltam az édes anyjának, reménytelen tisztelője. Furcsa
az emberi érzés! Ha talán lett volna valami köztem és Bihaut bárónő
között, kevésbbé szeretném a fiút; mintha régi reménytelen és mégis
boldog szerelmem támadt volna fel akkor, midőn Gábort megpillantottam.
On revient toujours… Nézd, hogy fogják egymás kezét, nézd, hogy bámulják
egymást. Egy kis angyal röpdös a kertben, a szerelem angyala. Mi már nem
látjuk az angyalt, de ők látják.

Gábor és Melanie a kert végében állottak egy virágzó körtefa alatt. A
fehér virágok szinte fényleni látszottak az aranyszínű alkonyban.
Szemben állottak és halkan beszélgettek:

– Tudod, hogy te az én menyasszonyom vagy? – kérdezte Gábor.

– Tudom, – felelt egyszerűen a leány és nyugodtan nézett a férfire.

– Vártál engem?

– Vártalak. Mindig, örökké vártalak volna.

Gábor gondolkozva hajtotta le a fejét:

– De én még nem vehetlek el… Sok-sok időnek kell elmúlni, hogy az enyém
lehess.

– Várni fogok.

– Sok küzdelmem, bajom, szegénységem van. Azt mind le kell győzni.

– Mi gazdagok vagyunk, – felelt a leányka. – A mi a miénk, az a tiéd.
Hisz rokonok vagyunk.

Viczky mélyen a Melánie szemébe nézett:

– Szeretsz te engem?

A leány szinte csodálkozva kiáltott fel:

– Hát nem tudod? Természetesen, szeretlek. A vőlegényemet csak kell
szeretni.

Viczky valami baljóslatú fényt látott megcsillanni a leány szemében:

– Nem, Melánie, te nem szeretsz engem.

– De ha mondom… mondom százszor, mondom ezerszer, ha akarod. Szeretlek,
szeretlek, – felelt a leány és a kezét a Viczky vállára tette.

Gábor tompa hangon válaszolt:

– Hisz azt se tudod, hogy mi a szerelem. Nekem valami azt súgja, hogy te
azon nők fajtájából vagy, a kik soha sem érzik, mi az igazi szerelem.
Nyugodtabb a véred, józanabb a szíved, semhogy a szerelem hatalma erőt
vehetne egész lényeden… Te jégvirág vagy. Az anyád leánya vagy.

Melánie félig nyitott ajakkal hallgatta Viczky szavait. A férfi
felindulástól remegő hangja, fénylő szeme és elsápadó, majd kipirosodó
homloka meglepte és félve kérdezte:

– Honnan tudod te, hogy én milyen vagyok?

– Tudom, mert én szeretlek! – mormogta lehajtott fővel Viczky. – Mintha
megbabonáztatok volna, mióta házatokba léptem. Nem találom meg az
eszemet, elveszítettem a lelkemet, csak a szívem dobogását hallom. A
szivem dobogását hallom a hangomban, az ver az agyvelőmben. Varázslat
alatt vagyok, nem tudok józanul gondolkozni. A te anyád nagy boszorkány
és boszorka vagy te is, Melánie. Megértettetek.

Melánie halkan nevetni kezdett.

– Ó, te hiszel a babonákban!… Lásd én nem hiszek bennük, mert ismerem
őket. A mikor vártunk, – mert már régen várunk, – az anyám néha este
csaláninget adott rám és mindenféle fűszeres növényekkel füstölte körűl
a testem. Varázsigéket mormogott és háromszor keresztül kellett lépni a
rézfüstölőn, mert az anyám hisz mindenféle babonákban. Kora tavaszszal
hajszállal kötöttük az ajtókilincset és én is amulettet hordok a
nyakamban.

A fehérpettyes kék batiszt-ruhácskát nyugodt mozdulattal nyitotta fel
nyakán, mintha egy barátnőjének mutatná meg az ott függő medáliont. A
félhomályban kivillant vakító fehérségű válla és nyaka, mintha karrarai
márványból lett volna a teste.

– Látod, én nem hiszek mégsem a babonákban, Gábor. Csupán az anyám
kedvéért hordom ezt is. De ha azt hiszed, hogy ez bajt, bánatot hoz
reád, eldobom.

Leoldotta az amulettet és hirtelen mozdulattal az orgonabokrok közé
hajította:

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte, nyakán gombolgatva a kapcsokat. –
Most már varázslat nélkül állok előtted. Szeretsz-e még?

Viczky nem felelt, csak kinyújtotta a kezét a leány után és gyöngéden
magához ölelte. A leány engedelmesen hajtotta vállára a fejét és
nyugodtan nézett az arczába.

– Még sem szeretsz! – kiáltott fel Viczky és roppant nyugtalanság fogta
el. – Vagy talán én nem szeretlek?

– A hogyan parancsolod, én uram, – felelt alázatosan, szemlesütve
Melánie.

A lugas felől kopogás hallatszott. Zathureczky zörgetett ott a botjával
az asztalon.

– Érted jöttem, Gábor, – kiáltotta. – A Griffben vacsora van a
tiszteletedre. Ideje már, hogy menjünk. Még az öreg Simkovics is felkelt
a tiszteletedre, pedig ugyancsak kínozta a köszvény.

Viczkyné boszúsan felelt:

– Az ördög vigye el Simkovicsot, meg a többi lumpokat. Mit akartok az én
Gáboromtól? Azt ugyan nem fogjátok elrontani.

– Nono, – mondta csillapítólag Zathureczky. – Csak ne dugjuk mindjárt
szakajtó alá az úrfit. Eleget lesz még a szoknyátokhoz kötve. Szegény
Gábor fiam, – mondta komikus szomorúsággal, – neked ugyan befellegzett.
Mindjárt két asszonyt kell feleségül venned. De hát senki sorsát ki nem
kerűlheti.

Elbúcsúztak a hölgyektől, miután Viczkyné kemény fogadalmat tétetett
Zathureczkyval, hogy Gábort korán hazaszállítja és semmiféle kifogást
nem fog utólag kitalálni az éjszakázásért. Zathureczky mindent megigért.

– Parancsolod írásban? – kérdezte. – Aláírom.

– Tudom, hogy szenvedélyes aláíró vagy, de én nekem nem jó az aláírásod.
Köt szavad, az elég és most Isten veletek.

Az utczán Blásik Jánosba botlottak. A derék udvarmester ott silbakolt a
ház előtt és nyomban a kis gazdájához csatlakozott. Titokzatosan
integetett már messziről és Viczky mellé sompolygott:

– Nos, megvan? – kérdezte szemhunyorgatva.

Zathureczkynek igen jó füle volt. Meghallotta a Blásik kérdését és
felelt is mindjárt reá:

– Megvan, János, megvan. Nyugodtan mehet kend aludni. El van látva a
kisgazdája.

Blásik szinte megtántorodott az örömtől, aztán diadalittasan ordított
fel:

– Megmondta azt előre Blásik János! Megyek, megyek… azaz, dehogy is
megyek.

Örömében megzavarodva futott előre rosz lábaival, majd megfordult és egy
vén komondor örömével tánczolta körül Viczky Gábort. Hiába integette,
szólongatta Gábor. Blásik se nem látott, se nem hallott. Mintha puskából
lőtték volna ki, futni kezdett a hosszú, poros utczán felfelé, a míg
eltűnt az alkony homályában.

Viczky szótlanul ballagott Zathureczky mellett. A zöld zsaluk kinyíltak
ismét, meg becsukódtak, de Viczky nem figyelt rájuk.

– Nézd csak a Kopránszky-kisasszonyokat, majdnem a nyakadba ülnek, –
figyelmeztette Zathureczky. – Amott meg a Hankovszky Malvinka mutogatja
piros pofácskáját a violák mögött. Fékom adta, Szusztericsné felvette az
új, párisi kalapját és a keztyűjét húzogatja az ablakban. Pedig,
becsületemre, nem megy sehová. Hisz nem kész még a tavaszi ruhája. Az
imént beszéltem a sánta Reginával. Futott a kis Régi a derékkal. Sok
lett egyszerre a dolga tegnap óta.

– Tegnap óta? – mormogta szórakozottan Viczky.

– Hát persze. Sürgős mindenkinek a ruha, mióta te a városban időzöl. Nem
adnám a bundámért, ha az egész város beléd szeretne. Pedig könnyen
meglehet. Mi sem könnyebb annál.

Zathureczky köszöngetett jobbra-balra a hölgyeknek és hamis
pillantásokat vetett feléjük.

– Pardon! – mondta egyszerre. – Szusztericsné intett.

Keresztülfutott az utczán és egy virágos ablak előtt nagyot köszönve,
összeütötte a sarkát. Majd nevetve tért vissza.

– Rózinak sincs egyéb gondja, mint az, hogy megjött-e már Bécsből a
Viczkyné topánkája. Hej, ezek az asszonyok. Az ördög találta ki az
asszonyokat.

Tréfálgatva, pletykázva haladt Zathureczky, egyszerre Viczkyre esett a
pillantása:

– Hát neked mért folyik az orrod vére?

Gábor kiegyenesedett:

– Vacsora után beszédem lesz veled. Megszökünk a kompániától.

– Helyes, nagyon helyes.

A Griffben a háziszolga egy most érkezett sürgönyt nyujtott át
Viczkynek. Csak ennyi volt benne: «Roszat álmodtam. Nyugtalan vagyok.
_R_.»

Viczky összegyűrte a sürgönyt. Roszkedvűen fordult Zathureczkyhez:

– Hogy mondtad. Az asszonyt az ördög találta ki?

*

A kaszinó különszobájában, a hol Viczky őszintén mindent elmondott
Zathureczkynek, a mit délután az özvegytől hallott, egy darabig kínos
csend állott be a beszélgetők között, csak a Zathureczky sziszegése
hangzott:

– Szszhallatlan!

Viczky nyugodtan ült a barátjával szemben.

– És a legnevezetesebb a dologban az, hogy én a leányt szeretem, –
mondta csendesen.

Zathureczky felugrott:

– Megbolondultál? Ezek után még szereted? Egy délután és szereted?

– Ő nem tehet róla, nem felelős az anyjáért. A mi pedig azt az egy
délutánt illeti, hát tudod, ezzel úgy vagyunk, hogy ha első látásra nem
mozdul meg a szív az emberben, akkor elviheti már a macska a későbbi
szerelmet.

– Értem, értem, – mormogta Zathureczky. – De azért férfi a férfi, hogy
uralkodjon az érzelmei felett. Ebben a korban én mindennap szerelmes
voltam. Ötszáz feleségemnek kellene lenni, mint Salamon királynak, ha a
szivemre hallgatok. De hát egy sincs, a ki keserítse az életemet.

Viczky vállat vont:

– Ez nem változtat azon, hogy én elveszítettem a szívemet. Nincs… Ott
van Melánienál. Bolond dolog, de megesett.

Zathureczky egy párbajsegéd szigorúságával emelkedett fel és olyan mély
hangon szólott, mint egy irodafőnök.

– Azt a szívet pedig vissza fogjuk onnan venni. Nem engedem, egyszerűen
nem engedem. Értetted? De hát hol van Baracskay, az a vén gazember
gyámapád? Neki joga és kötelessége közbelépni.

– Nem lehet itt közbelépni, – felelt mosolyogva Gábor. – Ez már el van
intézve. Vagy az enyém lesz Viczky Melánie, vagy én nem leszek.

– Ördöngősség! – kiáltotta a macskabajuszu férfiú. – Megbabonáztak. Ó,
Zsuzsi, Zsuzsi, mindig mondtam, hogy nagy ördög vagy, de azt nem hittem
volna, hogy boszorkánynak neveled a leányodat! De majd adok én annak a
fruskának!…

– Vigyázz, Zathureczky, a menyasszonyomról beszélsz.

Zathureczky felugrott és őszinte kétségbeeséssel fordult Gáborhoz:

– Már nem bánnék semmit, csak legalább az az erszény kerűlne meg.

– Meg fog kerűlni! – mondta nyugodtan Gábor. – Meg fogom találni!
Egyelőre Bunkóra van szükségem. Eszközölj ki nála néhány száz forintot,
hogy ne álljak pénz nélkül.

– Majd beszélek az uzsorással, – felelt a macskabajuszú. – Azt hiszem,
könnyen fog menni a dolog.

Hazafelé mentek és Zathureczky a kapúig kisérte Gábort. Viczky ott még
egyszer a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon a hallottakról,
aztán elváltak. Zathureczky ment vissza a Griffbe fogyasztani a Bunkó
Mihály pezsgőjét, Viczky pedig végigment a virágos udvaron és belépett a
Viczkynénél számára kijelölt szobába.

Éjfélt ütött és még mindig mozdulatlanul ült az asztalnál és tekintetét
a gyertya fényébe meresztette. Igyekezett rendbeszedni a gondolatait, de
olyan nagy felfordulást talált lelkében, hogy lemondott a
gondolkozásról. Csak egy leányalakot látott maga előtt és kerekre
nyitott szemmel nézett reá.

Véletlenűl a zsebébe tévedt a keze és ott megtalálta a Rózsa sürgönyét.
Dühösen diribdarabokra tépte a papirost.

– Eh, gyermekszerelem, félre veled! Most érzem csak, hogy mi az igazi
szerelem!

Nem is gondolt többé a dologra. Forróságot érzett a szíve tájékán, hogy
egy födél alatt lehet azzal, a kit részére a sors kijelölt.


AZ ERSZÉNY MEGJELEN.

A viczkói nádast a déli szél csókolja és a hold magasan úszik az
égboltozaton. Júniusi éjszaka van, a mikor a tavasz ölelkezik a nyárral
és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását
várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben és a déli
szél végigcsókolja a föld arczulatát.

A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az
éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol
újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.

A keskeny csónak, a mely faderékból van vájva, mint a milyen csónakon az
ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak és leteszik
a hosszú csákányokat, a melyekkel idáig a csónakot kormányozták a
nádvilágban.

A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy
tulajdonképen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte
akkorának látszik, mint a tokaji hegy.

A csónakosok megkerülik a halmot.

– János bácsi, – mondja Viczky Gábor, – maga bizonyosan tudja az utat
erre?

Blásik János egy táskát czipelt a kezében és nyugodtan lépked:

– Csak arra tessék menni, a merre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült
urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni.

A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfaajtót találni, a mely a földbe
vagyon építve.

– Itt volnánk, – mondja Blásik és lerakja a táskát.

Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a
zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az.

Blásik János kinyitja a táskát és mindenféle lakatos-szerszámokat vesz
ki a táskából. Blásik érti a lakatos-mesterséget. Egy-kettőre feltárul
az ajtó és az ajtónyiláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli
lovagok visszatántorodnak.

Blásik befogja az orrát:

– Nem is hittem volna, – mormogta, – hogy a Viczkyek is olyanok, mint a
többi halottak.

De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírbolt-szag. Lámpát
gyújt Gábor és határozott lépésekkel belép az ajtón, a hosszú,
földalatti folyosóra, a melyet ezeresztendős szarúfák támasztanak.
Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában és zörögnek kezében a
lakatos-szerszámok.

A földalatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanúl
fojtó és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az
alátámasztott földben lyukak látszanak, a melyekből koporsók vége
látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a
koporsókat. Huszonötöt olvasott.

– Az őseim, – mormogja. – Aludjatok nyugodtan!

Blásik a fejét csóválja:

– Nincs ám ezekben a koporsókban halott, – mondja. – Mikor megdicsőült
urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A
koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky
Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?

A fal mellett hosszú diófa-koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját:

– Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan.

Gábor reszketve nézett a koporsóra és azt gondolta magában, hogy ha van
élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik reá:

– Nyisd fel, Blásik, a koporsót, – mondta és a hangja remegett.

Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó
födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét
megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az
arczát.

– Kegyelem, – ordította.

A koporsóban Viczky Ede feküdt zöldselyem díszruhájában és a keze össze
volt fonva mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha
épen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket
megtréfálja.

– Atyám! – kiáltott fel Gábor és térdre hullott.

A halott mozdulatlanul feküdt és nem látszott törődni azzal, a mi
körülötte történik. Blásik János felkapta a lámpát és a halott arczába
világított. Az arcz ép volt és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak.
Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arczon, mintha valamin nagyon
szomorkodna a halott koporsójában.

Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg
Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel és minden tagjában
reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyilt az
aranyzsinóros Zrínyi és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerűl a
keresett, várt, álmodott – zöld selyem erszény.

Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes
markolással fogják át a zöld selymet és talpraugorva eszeveszettként fut
kifelé:

– Tudtam, hogy itt kellett lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné,
végigfut a folyosón és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül,
mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez
szorítja és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a
föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a
koporsót a föld alatt.

Perczek múltak el, a míg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik
János meghatottan lehorgasztott fejjel jő kifelé:

– Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyujtogatta kezét az erszény
után.

– Bánom is én, – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább
legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.

A csónakra ülnek és órákhoszszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő
nádassal. Már a hajnal nyujtogatja rózsaszínű újjait, a mikor partot
érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a kebelébe rejtett
erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös
erszény, a melyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre
meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerűl minden… Valami
zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, a melyről
Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt és összehajtogatott
papirdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja és megismeri a
papiroson az atyja írását:

«Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú; a pénz volt életem
átka, szegénység élted boldogsága.»

Viczky eltakarta a két kezével az arczát. Megtörten, kétségbeesetten
mormogta:

– Üres volt az erszény.

Blásik nyugodtan bólintott a fejével:

– Tudtam… Megmondta a halott.

*

Régen volt olyan kavarodás a világon, mint a mikor a bűvös erszény
megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és
Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné
halálsápadt arczczal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat
vont.

– Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság.

Gábor magánkívül kiáltotta:

– De hát hol vannak a milliók, a melyekről az emberek beszélnek?

Viczkyné bánatosan mosolygott:

– Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod.

– Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor.

Az őrület kifejezése ült az arczára.

– Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok
nekem a kutatásban.

Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét:

– Ti segíteni fogtok nekem!

– De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon
szerencsétlenek vagyunk!…

– Velem maradtok és nem hagytok magamra!

– Nem, nem, – csillapította Viczkyné és megréműlve menekült be a
szobába.

Azon a délután hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött,
barátságos házon. A kapu zárva maradt és a tükörüveges ablakok sötéten
meredtek az utczára. A ház üres volt, – a galambok kirepűltek belőle.

Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben
kiáltozott:

– Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak?

De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanúl eltűntek a
városból a megcsalt hitelezők elől.

Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett és kezében a zöld erszényt
tartotta és mindenkinek megmutatta:

– Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kaczagott
eszeveszetten. – De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek…

Az utczagyerekek nagy csoportban mentek utána és kiáltások hangzottak a
háta mögött:

– Nem látják? Megbolondult szegény Viczky!…

Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt és elszórta a
kavicsokat.

– Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek arany. Szedjétek az aranyat. Marad
még Viczkynek elég aranya.

Szórta a kavicsokat jobbra-balra és az utczakölykek hangos kaczagással
dobálták hátához kavicsait.

Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky
megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol és a haja bomlottan
hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket.
Lárma, jajgatás töltötte be az utczát.

Viczky pedig szórta a kavicsokat.

– Nesztek arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya.

A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át és gazdája nyomába
szegődött. Ment utána alázatosan és felszedegette az eldobott
kavicsokat.




VAD VIZEK MENTÉN.


I.

A lankás és álmos Nyíren vadvizek felett repül a kacsa, a mérnökök még
nem ölték meg teljesen az ősmocsarakat és titkos nádasokat. E táj
őszidőben, az első havak megérkezte előtt a legregényesebb. A Nyíren
ekkor ködvilág van, a lankáson hosszú és hideg eső hull, a vadvizek
pedig őszi némaságukban, mozdulatlanságukban és csöndességükben holt
világot juttatnak eszedbe. Tavaszi és nyári hangos élet – elmult. A
kényes darvak messze vándoroltak, piroslábú gólyák, menyecskék
örömére-bánatára, déli vidékre utaztak, a vadvizeken néhány magányos
kacsa lakik csupán, s a csizmás vadász búsan kullog puskájával a nedves
ösvényen. A kis erdőben magányosan lakik a harkály, megkopogtatja a
fákat és a törpéknek, kik odabenn laknak, elmondja: itt a tél, itt a
tél!

A vadvizek mellett egy fekete házban, fekete ugarok között lakott a sok
gyerekü Márta.

Márta kemény özvegyasszony volt. Azon asszonyok fajtájából, a kik nem
félnek az ördögtől sem, nemhogy férfiutól. A férfiak pedig ugyancsak
kerülgették Mártát, ő nemcsak termetben és arczban volt csinos – fekete
nagy diószeme volt, sima barna haja, azonkivül egyenes és karcsú, mint a
birtokos-asszonyok jobbára – tehát nemcsak testben, de holdakban is
csinos volt. Tudjátok, ez nagy dolog, mert a Nyíren szegények vagyunk –
különösen fekete földben, de homokban is. Az öreg urak már csak pipáznak
és a méhes körül őgyelegnek, de a fiatalabbja az amerikai szőlővel
próbálkozik. Rigolirozzátok a szőlőt! ez járja. Szeszgyárak füstölnek
sokfelé. De ne felejtsük a sok gyerekü Mártát. Az ő ura egy soványkás és
vörhenyeges úr volt. Őszi agarászatnál meghült a melle, egész télen
köhögött, sem bálban, sem kártyázó-asztalnál nem látták őt. Kölönösen
ezen sopánkodott, midőn öreg ispánjával pikettirozott és huszonegyezett
téli estéken. Kora tavaszszal a padra tették csizmáit és Márta sok
gyerekével özvegyen maradt.

Öten voltak a gyerekek, mind az öt leány és mind kicsiny. Látnátok a
kotlós tyúkot csibéi között – ez volt a szép, fiatal Márta. Barna haját
szigorú öregasszonyok módjára hátra simította és mindig fekete ruhát
hordott. Csak fekete ruhát, mert barna asszonyoknál ebben van a
lemondás, a gyász, az erkölcs és minden: a megközelíthetetlenség. De
Márta – bár özvegy volt és öt kis csirkéi voltak – fonnyadni nem tudott.
Harminczkét éves volt, olyan fajtából, hol a nagyanyók még tánczra
perdülnek az unoka lakziján. Inkább szebb lett, nyugodtabb lett és
formásabb lett az özvegységben. Az öreg ispán, Mártonfalvi, a ki régi
szokás szerint sarkantyús csizmát viselt és agarászostort – bár ló és
agár az asszonyi gazdaságban nem volt – csóválta is eleget a fejét. De
csak titkon. Vén bajusza alatt dörmögött: «ha fiatalabb volnék, hej, ha
fiatalabb volnék!» Mert az ispánok – öregek és fiatalok – mind
egyformák.

Az öt kis csirke ezalatt nőtt. Kettő már a városba került nevelőbe,
mivel Márta asszony megunta az ásítozó guvernántokat, a kik a férfi
nélküli pusztai házban borzasztóan unatkoztak. Ahogy a csirkék nőttek,
azon arányban fogyott a teher a holdakról, rétekről és rozsföldekről, a
melyeket a boldogult vörhenyes férfiu és apja raktak az ősiségre.
Tizedik esztendejét töltötte özvegységének az asszony: férfi tán eszébe
se jutott ezen idő alatt, de ha eszébe jutott is, mit csinált volna? A
nagybajuszu mérnök járt erre csupán, kit kacsingatásaiért utált; a
jegyző, ha eljött, előbb felöntött a garatra, tán bátorságért, vagy
csupán szokásból, az öreg alispán pedig, midőn esztendőnkint erre
kocsizott, mindig homlokon csókolta: «aztán légy eszeden leányom,
férfiből elég, ha egy volt, valamint asszonyból is». Mártonfalvi, az
ispán – már olyan öreg volt, hogy néha, szégyenszemre elbotlott a
sarkantyújában – ha Mártához jött, mindig lekefélte a dolmányát, bajusza
hegyét is megnyálazta, de az évek multak, repültek, semmi se történt;
biz’ isten az asszony el van magában is, ha nem bántják.


II.

De a tizedik esztendőben, késő őszszel, megjelent a férfi a látóhatáron.

Ne higyjétek, hogy valami közönséges ember: egy fiatal és özvegy gróf. A
gróf mindig Bécsben lakott, de mikor fiatal, szép felesége meghalt,
bécsi palotájában többé nem tudott aludni. Két évig utazott mindenfelé.
Márta néha olvasott róla, hol és merre jár, egyszer épen azt írták a
pesti ujságok, hogy a fiatal gróf Afrikában lövi az oroszlánokat és
aznap a gróf kis kocsija egy óriási muszka-ügetővel begurult a vizparti
ház tágas udvarába.

A gróf a szomszédban lakott, félmérföldnyire állott magányos
vadászkastélya és Mártával gyermekkoruk óta ismerték egymást, midőn
bizonyos krenczheneken együtt tánczoltak.

Öreg ispán, Mártonfalvi, az ámbituson álldogált és a komondort
apportiroztatta, mikor a gróf jött. Az öreg nyomban megbotlott a
sarkantyújában.

– Kutya, kutyánszki!

Így szólt és eltünt a konyha felé, hol egy kis asztalnál szeretett
üldögélni és a zsebéből előszedett zsíros iratokat tanulmányozta.

A gróf tehát eljött. Márta bemutatta neki a csirkéit. Hárman voltak
otthon: mind barna, mind karcsú.

– Az oroszlánok tehát nyugodtan alhatnak öntől, gróf úr – szólt Márta és
jól szemügyre vette a grófot. (Birtokos, gazdálkodó asszonyok úgy nézik
meg a férfiut is, mint a lábas jószágot a vásáron: alaposan.) A gróf
harminczéves ember volt, napégetett arczczal és ábrándos kék szemmel.
Homlokán kardvágás forradása látszott.

A gróf leült és körülnézett. Gyerekkori bizalmassággal fordult az
asszony felé és telt vállait, még mindig karcsú derekát mosolyogva
nézte:

– Miért nem ment férjhez, Márta? Kár volt magáért, kár volna magáért!

Márta ezen nevetett, de nem felelt a kérdésre.

– Beszéljen arról, hol járt, mit csinált? Szép, hogy még a
keresztnevemet tudja. Tán tizenöt éve nem láttuk egymást – szólt az
asszony.

– Felujítottam emlékezetemben régi ismerőseimet, mert ezentúl itt akarok
élni – remeteségben. Valószinü, itt is fogok meghalni.

– Szép elhatározás. De, remélem tudja, hogy nálunk a tél hosszú és
unalmas. A házból se mozdulunk ki, és az asszonycselédekkel lent fonunk,
mint nagyanyáink.

– Ha nagyon magamban leszek, eljövök magához, Márta.

Márta bólintott:

– Ide úgy se jár férfi. Maga lesz az egyetlen, de csakis a régi
ismeretség révén. Én már nem megyek férjhez, a leányaim sem eladók még…
Pedig a részeges jegyző télben, sárban minden éjszaka a nyakamra hozta a
városból a czigánybandát, a mig a komondorok megették az utolsó
nagybőgőst is. Azóta nyugtom van.

– És a szerelmes jegyző örökké agglegény maradt?

– Kigyógyult. Valakit elvett, egy szöszke és fonnyadt leánykát, s ha
házam előtt elkocsikázik, mindig figyelmezteti a feleségét: Anna szépen
ülj, a kezed tedd a takaróra s ne görbítsd meg úgy a hátadat!

Ezen aztán mind a ketten nevettek.

A nagy muszka trapper a gróf kis kocsijával ezentúl sokszor megtette az
utat a vadászkastélytól a vízparti házig. Antal gróf hűségesen eljárt
Mártához. Néha puskával és vadásztarisznyával állított be. Márta igen
jól tudta, hogy a lankaszterből, a mióta megvan, egyetlen patrónt se
lőttek ki. Mosolygott és éjjel nagyokat gondolkozott. Egyszerre annyit
gondolkozott, hogy felkelt ágyából és miután megnézte az ajtót és az
ablaktáblákat, a nagy tükröt leakasztotta a falról, a földre állította
és tetőtől-talpig megnézte magát. «Szép volnék?» kérdezte halkan. «Hisz
már nem vagyok fiatal. És a csirkéim, szegénykék, mit csinálnának, ha
nem volna többé józan és okos anyjuk?» Így beszélgetett Márta; néha sirt
is egy jó sort, a párnába túrva arczát, miután nyugodtan és mélyen
elaludt. De többnyire inkább nyugtalan és szomorú volt. Karácsonykor,
midőn a lányai haza akartak jönni a nevelőből, hosszú levelet írt nekik.
A sorok között bizony elfolyt egy-két könycsepp, de hát a könnyek is
akkor jönnek, amikor nem volna rájuk szükség.


III.

Ezt írta Márta:

«Ne gyertek haza két gyenge galambjaim, mert a ti édes anyátok nagy
bajban van. Beteg az anyátok, drága kis csibéim, de ha a jó isten is azt
akarja, nemsokára meggyógyul. Ne lássam, hogy szép szemetek sír miattam
és piros orczátok halovány a bánkódástól, inkább küldök nektek
kékszallagos, finom csipkés, kék ruhát, a mit a nagy ünnepre, Megváltónk
születése napjára felvehessetek. Pipőnek küldöm a gyöngy karpereczet,
Julcsának az aranymedálliont a képemmel. Az a képem a legutolsó, olyan
vagyok most, mint a hogy azt látjátok. Ugy-e nem nagyon szép, hanem egy
csúf öreg asszony inkább. Lefotografiroztattam magam, mert valaki nagyon
kért erre. Nesztek hát nektek is az új képből. Ne gyertek hát, csak
maradjatok ott. Nagy hó van itt, olyan nagy hó, hogy Mártonfalvi
bácsinak csak tajtékpipája látszik ki a hóból. Három itthon maradt
testvéretek sokszor csókol, boldog ünneplést kiván és jó mulatságot, én
pedig ölellek, csókollak benneteket százszor, ezerszer, és vagyok a ti
szerető édesanyátok, Márta.»

A két leány erre nem írt semmit. Hanem azt tette, hogy utra kelt. Pipő
már tizenöt éves volt, Julcsa tizenhárom. Két okos kisleány a világ
végére is elmegy együtt, nemcsak hazáig.

Antal gróf épen mind a két kezét megfogta Mártának. Az asszony
védekezett, mint egy megriadt galamb. Félhomály volt a szobában, kora
téli délután, és a kandallóból nagy fénykévék jöttek ki, szeszélyes
czirádákat szórva a szőnyegre. Antal gróf nagyon forrón megfogta az
asszony kezét, mert az sehogyse tudott szabadulni. Ekkor az ajtón
kopogtattak és a két kis leány, két kis téli vándor, beállított. Gyalog
jöttek a messzi vasuti állomásról. Havasak voltak a kalapjukon, a
vállukon, csupán az orrocskájuk látszott és fényes szemük.

Márta elejbük toppant:

– Hát ti hogy kerültök ide, semmirevalók? – kiáltotta.

Pipő, a nagyobb, a ki igen hasonlított anyjához, erre sirva fakadt és
sirva az anyja mellére borult. Julcsa a kezét fogta meg Mártának és azt
csókolgatta.

– Bocsáss meg, nagyon féltettünk – dadogta Pipő, és félszemmel az idegen
urra lesett.

Márta egy darabig hallgatta a kis leány zokogását, aztán mivel maga is
majdnem sirva fakadt, meghúzta a Pipő haját. Könnyes, mosolygó szemmel
megfordult:

– A csirkéim – mondta a gróf felé fordulva.

De erre már leült a földre. Sirt, nevetett és kiabált:

– Hogy megnőttetek! Nagyok vagytok, csirkék, maholnap férjhez mentek!

A két leány az anyja mellé telepedett. Antal gróf észrevétlenül elhagyta
a szobát.




EGY KÜLÖNÖS FIATAL EMBERRŐL.

A zsombékok között két vadász ballagott. Holdas éjjel volt,
kacsa-huzásról mentek hazafelé, egy mezitlábas suhancz czipelte utánuk a
kacsákat. Az egyik vadász szürkehajú, katonástartású, idős uriember
volt, szélesvállú és fölpedert bajuszú, hogy el ne felejtsük. A másik
vadász ellenben czingár, fiatal ember és szemüveg az orrán. Emez a
fiatal Deutsch doktor volt, töméntelen földeknek ura; a másik Szentgály,
penzionált lovaskapitány. A kapitány is a környéken lakott, a
feleségének, a ki miatt a lovasságot otthagyta, volt itt valami kis
birtoka, azt igazgatta, toldozta-foltozta, a mint Nagylelkű Fülöp
würtembergi herczeg lovasezredének egy elsőosztályú kapitányától
telhetik.

Deutsch doktor mostanában került haza a külföldi egyetemekről, a hol már
évek óta kóborolt. Kóborolt pedig azért, mert az öreg Deutsch, a ki nem
volt se doktor, se János, mint a fia, hanem becsületes Mór, irtózatos
skandalumot csinált, midőn fia egy szinészleányt akart oltárhoz vezetni.
A fiú külföldre menekült apja borzasztó haragja elől és csupán
Münchenből merte megirni az öregnek, hogy véleménye szerint mindenki
gazember, a ki nem a szive hajlama szerint nősül; ő a maga részéről, ha
valamikor nősülni fog, a szive szavára hallgat. Lenczius, a lélek
alapelemeinek első magyarázója és professzor a heidelbergi egyetemen,
köztudomás szerint immár harmincz esztendeje egy czigánynővel él boldog
családi életet, pedig a világhirű tudós azonkivül még a protestáns
egyház lelkésze is. Dr. Deutsch János, ha czigánynővel lesz boldog,
czigánynő lesz a felesége. Ezt a fiatal Deutsch irta az öregnek és a
levelet az öreg Deutsch barátai és rokonai a vármegyei kaszinóban
formálisan elégették. Évek multak el, az öreg megbocsátott egyetlen
fiának, hivta haza, de a doktor nem jött. Szikora, az uradalom
igazgatója, a vatikáni könyvtárból ásta ki, midőn az öreg Deutsch már
régen a gyönki kriptában aludta örök álmát.

Már tavasz óta lakta a kastély tornyát, a mit hajdan parádéból épitettek
és Szentgályn kivül senkivel sem barátkozott. A nyugalmazott
lovaskapitány nagyon jóravaló ember volt. Olyan flegmatikus volt, mint
egy bölény és szemhunyorítás nélkül hallgatta a fiatal Deutsch
elmélkedéseit, a melyekkel az uj földesur a vadászatokat füszerezte. A
kapitány ellődözte a saját patronjait, majd társa patronjait, a
szolgagyerek, a ki velük volt, a roskadásig megterheltetett vaddal,
réczével, nyullal, fogolylyal, majd pipára gyujtott a penzionált hadfi
és főbólintással hallgatta a doktort.

A fiatal Deutschnak kedves témája volt a szoczializmus. Szive mélyéből
szoczialista volt és budapesti tartózkodása alatt többször majd
lecsukták, izgatás miatt.

– Ha az apám szegény ember lett volna, munkásvezér lennék. Az a legszebb
pálya, – szokta volt mondani és a kapitány bólintgatott hozzá. Magában
csendesen bolondnak tartotta fiatal barátját. Egyszer mégis azt mondta
neki:

– Meg kéne házasodni, vagy mi: akkor tán felhagyna az izgágasággal,
doktorkám!

– Én már sohasem vetem le eszméimet. Harmincz éves vagyok és mostanig
még mindig csak azt láttam, hogy az emberiség rabszolgaságban sinylődik
és rab minden fényes, igaz gondolat, mert nem férkőzhetik az emberekhez
a társadalmi sötétség miatt…

Értette-e ezt a lovaskapitány? Nem tudni. Szeliden igy szólt:

– Asszony nélkül üres az a nagy kastély, Jánoskám.

– Üres, üres, de mégis csak jobb, mintha a szeszgyáros Glück leánya ülne
benne, vagy Grobovics Jacza, a milliomos sertéskupecz leánya. De még
jobb, hogy az itteni tönkrement gentry urakkal nem barátkozom. Nemesi
kisasszonyra sincs szükségem.

A lovaskapitány sértődötten köhintett. (Ehez a témához értett.)

– Kicsinyli a dzsentrit, bácsikám? Talán valami baronesszre pályáz?

Deutsch doktor erre úgy nevetett, hogy meg kellett neki állni a sötét
erdei úton, a hová befordultak. Jódarabig nevetett és aztán egy szót sem
szólt. A kapitány magától is belátta, hogy felesleges volt kérdése, így
másról kezdtek beszélgetni. Lovakról, földekről, szarvasmarhákról.

– Nem is hinné a világ, hogy az apám minden gondossága mellett is,
milyen rossz gazda volt. A régi gazdasági számadásokat áttanulmányoztam
és kiszámítottam, hogy tiz év alatt huszezer forinttal kevesebbet
jövedelmezett a birtok. Évenkint netto kétezer forinttal kevesebb volt a
bevétel.

A lovasnak nem tetszett a netto szó.

– Különös, hogy a tudományok mellett a kereskedelmi ismereteket sem
hanyagolta el doktorkám – szólt a kapitány.

Az ifjabbik Deutsch nevetett.

– Mi zsidók voltunk. A bölcsőben tudunk már a nettóról és bruttóról.

Kiértek az erdőből. Egy keresztutnál bucsuzott a lovas.

– Estére átjöhetne vacsorára.

– Átjövök, jó éjszakát! – felelt a doktor és megindult jobbra.

– Jó reggelt, – kiáltott a kapitány és balra ment, nyomában a suhancz a
vadakkal.

Az augusztusi mezők felett hajnali pára lebegett. Az ég kelet felé
tejszinű volt, de még az éj némasága lakott a mezőn. A doktor
elgondolkozva ballagott a homokos országuton. Vagy talán nem is gondolt
semmire, csak ment egyenesen előre, hazafelé. Egyszerre mégis az jutott
eszébe, hogy rendkivül unalmas, sivatag az élete… Külföldre kellene
menni. A pápák élettörténete érdekesebb a gazdasági számadásoknál. A
vatikáni könyvtárban talált egy könyvet, a melyben a világ legpikánsabb
történelmi kalandjai voltak összegyüjtve. Deutsch doktor szerette a
pikantériát, ha vonatkozással volt a históriára.

A hajnal rózsaujjaival széttépte a felhőket a keleti ég alján; mire a
faluba ért, már egy veréb fürdőzött a porban. Az első házból pedig egy
leány jött ki és végigment az udvaron az eperfa felé. A tehénke az
eperfához volt kötve és az eperfa a palánk mellett terjesztette ki zöld
lombjait. Deutsch doktor észrevétlenül megállt a deszkakerítés mellett
és a leányt nézte. Sugár, barna parasztlány volt, a lába azonban, mely
térdig érő szoknyája alól kivillogott, olyan fehér volt, akár egy
herczegnőé. A doktor figyelmét ez ébresztette fel és apróra megnézte a
leányt a kerítés mögűl. Bevallotta magának, hogy nagyon szép leány.
Minden mozdulata kerek volt és lágy. A doktornak régi meggyőződése az
volt, hogy a nők nemsokára elsatnyulnak az uribb körökben és a föld
leányai, a porból születettek átalakítják az emberiséget. Friss,
aczélosvérű gyermekeket szül a marokszedő leány, ha egy elvénült
familiájú herczeg nyoszolyájába kerül is.

A leány leült a tehénke mellé és a tehénkét megsimogatva, fejni kezdett.

– Jóreggelt kisleány – kiáltotta be a doktor a kerítésen.

A leány felnézett és elpirosodott.

– Né, a nagyságos ur – mormogta.

A doktor folytatta:

– Jókor keltél!

– Jókor kell a kastélyba a tej – felelt a leány.

– Hát te hordod nekem a tejet?

A lányka komolyan integetett a fejével.

– Én ám. Eddig nem tudta?

– Nem láttalak soha.

– Nem tehetek róla – felelt a kisleány és erősen fejni kezdett.

A poros falusi utczán nagy nyikorgással kinyilt valahol egy ajtó, a
doktor tehát tovább ment. Majd hirtelen megállt, körülnézett és halkan
bekiáltott az udvarra:

– Hogy hivnak, leányka?

– Terka.

Tovább ment a doktor és mosolygott. – Terka, – gondolta és ujra
mosolygott. Egyszerre olyanfajta vidámságot érzett, mint az a veréb
érezhet, a melyik bolondosan fürdőzik a reggeli porban. Kiáltani
szeretett volna, pedig az imént még fáradt és unott volt. Koránkelő
parasztok tisztelettudóan köszöntötték. Deutsch doktor szeretett volna
kérdezősködni tőlük Terkáról, de aztán mégsem tette. «Biztosan ő az első
hölgy a faluban» – gondolta magában.

A kastélyhoz ért, de nem ment fel tornyába, hanem az udvaron maradt az
orgonabokrok közt egy kis fehér padon. A kastélyban csak egy öreg
gazdasszonyt tartott és valami kis inasfélét. Az apja halála óta árendás
ül a birtokban, de csak tavaszig.

Ott ült az orgonabokrok között és midőn a kiskaput hallotta nyikorogni,
felugrott.

– Terka – kiáltotta – gyere ide.

A leány ijedtében majd elejtette a tejesedényt.

– Jaj de rámijesztett, urfi – mondta Terka és a doktor észre sem vette,
hogy nem nagyságos urnak nevezte.

Megfogta a Terka kezét és lángoló tekintetével a leány harmatos arczába
mélyedt. De egy szót sem tudott szólani. Szokatlan felindulás fojtogatta
a torkát és a leány remegése megindította.

– Hány éves vagy? – kérdezte egyszerre.

– Nem tudom – motyogta Terka.

– Hány éves vagy, azt kérdem.

– Aratáskor multam tizenöt – bocsásson urfi…

Deutsch doktor eleresztette a leány kezét, a leány elfutott a kastély
konyhája felé, ő pedig vérpiros arczczal nézett utána. Felment a
toronyba és az ágyra vetette magát. Persze nem tudott elaludni és a
mindenféle gondolatok méhkasként zsongtak a fejében. Eszébe jutott egy
Griffon nevű barátja, a kivel Belgiumban ismerkedett meg. Griffon
gépészmérnök volt és egy franczia nábobnak a fia: és mint kékzubbonyos
munkás dolgozott egy belga gyárban. Griffont imádta a doktor. Ha valamit
tett, mindig az jutott eszébe, hogy Griffon vajjon hasonlóképen
cselekedett volna-e?

Griffon elvenné Terkát – gondolta és nagyon meleg lett a feje. –
Bolondság! – kiáltotta hangosan és az öreg gazdasszony belépett.

Csak délig aludt. Az augusztusi meleg fölébresztette. A sötét szobában
valahol egy légy zúgott. A légy bolondos, helytelen gondolatokat dongott
a fülébe, a milyen gondolatok máskor eszébe sem jutottak volna. Például
azt gondolta, hogy az öreg gazdasszonyt elküldi és Terkát veszi helyébe
gazdasszonynak. Terka akkor mindig a közelében lesz.

Hogy a gondolatait elűzze, könyvet vett le a polczról és a félig
fölnyitott zsalugáter mellett olvasni kezdett. A véletlen úgy akarta,
hogy éppen Bebel Ferdinánd Frigyes művét, a mely a nő viszonyát a
szoczializmusban tárgyalja, vegye kezébe. Bebel Frigyes igazabb
tisztelője a nőknek a földkerekség eddig élt valamennyi gavallérjánál.
Nem csuda tehát, ha a lelkes ifjú Deutsch elszégyelte magát iménti
gondolataiért. «Szeretőmmé akartam tenni szegény ártatlan leányt,
gyalázat. Feleségemmé teszem; ez illik multamhoz és jellememhez.
Legalább megtudják az itteniek, hogy ki vagyok én, az öreg Deutsch Mór
fia.» Ezt gondolta és erre nagyon büszke lett.

Az inasával elhivatta Terka apját, a mint alkonyodni kezdett.

Terka apja talpig fehérben dicsérte az urat. Aféle ágrólszakadt
zsellér-ember volt. Se öreg, se fiatal, se jó, se rosszlelkű – a milyen
a szegény zsellér-ember: egyszer imádkozik, máskor káromkodik.
Szorongott benne a kérdés, ugyan mit akar vele az uraság?

A doktor leültette a Terka apját.

– Van kendnek egy leánya?

– Van.

– Feleségül szeretném venni.

A zsellér elvörösödött.

– Ejnye, nagyságos ur, de megszégyenít.

Deutsch doktor felugrott és az ember vállára tette a kezét.

– Értse meg, Kapor Mihály, törvényes feleségnek akarom a leányát!

– Nem értem…

– A jegyző előtt, pap előtt megesküszöm vele.

– Nem értem…

– Menjen haza kend, küldje el a feleségét.

Az asszony jött lóhalálban. A mint meglátta Deutsch doktort, letérdepelt
előtte és a kezét csókolgatta.

– Egyetlen gyermekünk, nagyságos ur, hagyja meg nekünk Terkát.

A doktor ideges lett és szerette volna, ha már tul van az egész dolgon.
Annyit mondott tehát:

– Holnap öltöztesse fel a leányát a legszebbik ruhájába és aztán vigye a
nótáriushoz. Ott leszek én is. Megesküszünk, aztán majd megértik a
dolgot. Most pedig menjen haza, jó asszony.

Az asszony sirva futott haza. Deutsch doktor pedig befogatott és a
lovaskapitányhoz kocsizott. Roppant könnyűnek, szinte boldognak érezte
magát. Hosszan és mélyen lélekzett a mezők levegőjéből.

Griffon is így tett volna – mormogta magában és végtelen megelégedést
érzett.

Szentgály csóválta a fejét, mikor Deutsch doktor előadta neki a
történteket és tanuzásra kérte esküvőjéhez.

Szentgályné, egy életvidor, barna kis asszony oly édesen kaczagott,
mintha a világon mulatságosabb dolgot még nem hallott volna.

– Pompás tréfái vannak, doktorlében – mondta Szentgályné.

Deutsch, a fiatal, elvörösödött.

– Asszonyom, nem tréfálok ilyen komoly dolgokban.

Szentgályné (az apja kamarás volt, a familiája hatszázesztendős, mindig
lenézte szive mélyén Deutsch doktort) kegyetlenül nevetett.

– Hisz éppen az a mulatságos, hogy a vármegye minden kisasszonya halálra
lesz sebezve.

A lovaskapitány vacsora után félrehivta a doktort a kertbe sétálni, ott
megkérdezte tőle:

– Tulajdonképpen milyen doktor vagy te?

– Doktor juris és doktor medicinae.

– Én nem vagyok semmiféle doktor – felelt rejtelmesen a lovaskapitány,
de azért ott leszek holnap. (Két markos inasommal, meg egy csomó
szijjal, tette hozzá gondolatban.)

Ezzel is váltak el. Deutsch doktort hazavitte a kis kocsi. Szentgályné
pedig egész éjszaka még álmában is kaczagott és integette az urát.

– Te, Gyuri, ha elrontod ezt a tréfát, elválok tőled és férjhez megyek
Deutsch doktorhoz.

A lovaskapitány nem szólt, ám komolyabb volt mint valaha.

Mikor másnap magas americainjén átment a kastélyba, megnyugvással
tapasztalta, hogy az esküvői előkészületeknek semmi nyoma.

Deutsch doktor a tornyában volt és mérgesen járt fel-alá. Mikor a lovast
meglátta, előbb kaczagott, aztán káromkodott.

– Elszökött a menyasszony. Éjjel, hajnalban eltűnt az anyja mellől, a ki
úgy vigyázott rá, mint a szemére. Bucsulevelet is irt. Olvasd, itt van.

A lovaskapitány egy papirosfoszlányról a következő otromba, verébfej
nagyságú betükkel irott szavakat olvasta le:

– Kedves Szülejim csúfá tettek, tehát a faluban nem maradhatok világ
gúnyára, a városba megyek szógálatot keresni. Csókolja és tiszteli Kapor
Terka.

A kapitány felsóhajtott.

– Szegény kis leány. Egész életében száműzve lesz a szülőfalujából
magának a szeszélyéből.

Deutsch doktor káromkodott:

– Becsületszavamra mondom, hogy el akartam venni a libát. Most már
megyek én is innen. Valahol csak lelek a világban egy szegény leányt, a
ki nem szökik meg a gazdag fiatal ember elől.

A lovaskapitány, sok év mult el azóta, még mindig azon csodálkozik, hogy
Deutsch doktor ma se kapott feleséget.




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


24 |szeme elé keülni |szeme elé kerülni

114 |bátran a a veszélyben |bátran a veszélyben

126 |a bolondja! |a bolondja!»

129 |Viczky, a a mikor |Viczky, a mikor

147 |a doldot |a dolgot

148 |Ouid novi? |Quid novi?

150 |vérberi öreg |vérbeli öreg

165 |névnapomra virágbokétát |névnapomra virágbokrétát

169 |kimaradni ebbből |kimaradni ebből

211 |fiatalabb vélnék |fiatalabb volnék

216 |lőttek hi |lőttek ki

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62099 ***