The Project Gutenberg eBook of Egész az északi polusig!; A ki a szivét a homlokán hordja by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 279. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=GuZkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

EGÉSZ
AZ ÉSZAKI POLUSIG!
*
A KI A SZIVÉT
A HOMLOKÁN HORDJA

AZ ÉSZAKI POLUSIG.

ELŐSZÓ.
AZ OTTFELEDETT MATRÓZ.

Valamelyikén ama nevezetes banketteknek, melyek hirhedett északi utazóink tiszteletére a kettős monarchia két fővárosában adattak, egyike a megtisztelt hajósoknak, a kebleket megnyitó szőlőnedv befolyása alatt sub rosa őszintén megvallá, hogy ők bizony egy pajtást ott felejtettek a Tegethoffon. Egy Pietro Galiba nevű dalmatiai születésű magyar fiut.

A dolog úgy történt, hogy a matróz fagydaganatban szenvedő kezeit és lábait oly nagy mértékben betalálta dörzsölni dr. Kepes hazánkfia fagybalzsamával, hogy attól nemcsak a kezei és lábai, de ő saját maga is elaludt.

Szerencsétlenségére még a hajózászlótartónak nem volt gyertyája, mikor az útrakelendők neveit összeirta s tévedésből Pietro Galiba neve kimaradt a lajstromból s midőn másnap reggel felolvasták a névsort, egy «itt vagyok»-kal kevesebb hangzott a rendesnél.

Csak később, mikor már öt nap mulva reggeledni kezdett, jött rá a hajóskapitány, hogy egy embernek hiányozni kell. A mit így számítottak ki.

Voltak egy meter hosszúságú füstölt kolbászok, a mik akként osztattak fel, hogy minden ember harapott belőlük egy darabot. Huszonöt emberre voltak számítva. Egy ember szájába négy czentiméter kolbásznál több be nem fér, és így épen ki kellett ütni az egy méternek. Azonban a csónakrakelés óta a kapitány úgy tapasztalá, hogy négy -4- czentiméter kolbász mindig fönmarad. E négy czentiméter kolbásznyi plus kiderítette az egy embernyi minust.

Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután az alatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan: semmi ét- és it-szer a hajón nem hagyatván.

Ekként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galiba, a mi megtörtént már elég emberen, a ki vasuton, gőzhajón utazott s elaludta az időt.

Itthon azt mondták rá, hogy meghalt s a feleségének penziót adtak, a mivel az nagyon meg volt elégedve.

A KITALÁLHATATLAN IRAT.

Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedélylyel megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgy hogy nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a jeges tenger partjain, melyeket a Balaton mellől valami koczapuskás elriasztott. Eljárnak azok még Amerikába is, túlrepülve lúdbátorsággal az északi poluson.

Ezelőtt mintegy hat héttel Quebek tartományban egy vadludat lőtt meg egy buconier, ki, a mint azt koppasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lud farka tollainak mindegyikére rá volt huzva egy másik tollnak levágott üres hengere s mikor egy ilyen tollburkot lehuzott a másik tollról, abból egy vékony összegöngyölt hártya bujt elő, a minek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.

A bucanier felvitte a ludat Quebekbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hirhedett természetbuvárt.

Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony collodiumlapok, a mik photographia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.

A tudós természetbuvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen collodiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmicroscop segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betüszerinti tartalma olvashatóan kitünt. -6-

Nagy volt azonban a tudós professor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiomájára rá nem talált.

Ez csak indus nyelven lehet irva! Ilyen hosszú szavakat csak Keletindiában eresztenek.

Dr. Smollis nagy fáradtsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatatlan nyelvű jegyzeteket s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni s áthelyezték a jeddoi és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket s egyik sanscrit nyelvnek, másik ladino jargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti magyar tudóstársasághoz, a hol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztálylyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak s a «Hon» szerkesztőségében közszemlére kitétettek.

A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az universalis karaván-szerailja az «ambulans-szerkesztőségeknek». Egy szegletben szövik az Igazmondót, amott irják az Üstököst, A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős czikke van, itt irja meg. Néha Vadnay is megir itt egy ujdonságot. Ha Gyulai el akar késni a Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt irják a pesti dolgokat, Egyessy itt stenographiázza a gyors hireit, a Vasárnapi Ujság fele itt terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És a kik vagyunk, mind értünk valamihez.

Hegedüs tud angolul, Szathmáry Gy. francziául, Törs -7- lengyelül, György Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a chiffrekhez, Frecskai a kottákat ismeri, Beksics tud spanyolul, Visy görögül, Erődy mester a török és perzsa nyelvekben, Szatmáry K. érti az ékirást, Jakab Elek az ódon irásmódot, magam meg tudok a fehér sorok között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem birta megérteni.

Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, a kit úgy hivunk, hogy «A Sándor». Legszükségesebb tagja az ujságcsináló irodának: a ki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. A míg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.

Egyszóval életrevaló ember «A Sándor». (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)

A míg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtélylyel, ő belepillant s elneveti magát.

– Enyje urak! Hisz ez madárnyelven van irva! Úgy kell olvasni, hogy «Galiba Peti jég alatti naplója».

De már most, ha mi fedeztük fel a rejtélyt, nem is adjuk azt ki kezünkből; hanem az egész jégalatti naplóját a Tegethoffon ottfeledt tengerésznek magunk fogjuk közölni az Üstökös hasábjain.1)

A JEGESMEDVÉK RAREYJE.

Összejártam a hajó egész üregét kétségbeesetten. Sehol -8- egy harapás kétszersült nem maradt hátra, sem egy doboz gulyáshus conserve; de bár egy palaczk tokajit felejtettek volna itten abból a Jálicsféléből. Az a kettős veszedelem állt előttem, hogy ha nem eszem, meghalok éhen s ha tokajit nem iszom rá, skorbutot kapok.

Még azonfölül a puskákat is úgy elvitték magukkal, hogy nekem egyet sem hagytak, a mivel magamat a vadak ellen védelmezzem s a mivel magamnak valami pecsenyét lőjek. Ágyuval csak nem lőhetek medvét.

Az ágyuról egy mentő gondolatom támadt. Az ágyukat csak itt hagyták! Megyek s kisütögetem őket egyenkint. Talán nem mentek el nagyon messze. Itt e helyen az ágyulövés napijáratra elhallik. Talán megneszelik a segélylövéseimet s visszatérnek értem.

Anyamedve volt, tegnapelőtt lőttem el a kis fiát s ugyanakkor, a midőn a maczkót elejté a golyó, az égő fojtás az anyja hátára esett s kiperzselt egy foltot a bundájából. Erről a perzselésfoltról ismertem rá.

Védtelen voltam. Rémültömben átrohantam a chemicáliák és naturáliák kabinetébe s annak az ajtaját bereteszeltem.

A medve puszta tenyerével képes lesz a deszkából egy táblát beütni s azon bejön.

Veszve vagyok. Nem tehetek semmit a védelmemre. Legalább megkönnyítem magamnak a rám váró legiszonyúbb kínhalált. Hogyan? Hát azzal a szerrel, a mivel a -9- doktorok szokták a kínos operatiók alatt a patienst elaltatni. Chloroformot szívok be. Az van itt egy nagy üveggel.

Már tele volt a szivacs a kezemben a veszedelmes altatóval, midőn a jegesmedve betörve az ajtó felső tábláját, azon bedugta rettenetes fejét, borzasztó fogait felém vicsorgatva.

– Ejh! gondolám akkor magamban, mért szívjam én fel ezt a hangyhalvagot? szídd fel te medve!

A jegesmedve abban a perczben elbódult s ott maradt az ajtónyilásban kétrét hajolva. Feje és első lábai benn voltak a szobában. Tökéletesen elaludt s hogy édes álmai lehettek, azt arczának mosolygó kifejezéséből s talpainak czirógatásra idomult mozdulataiból kivehettem.

– Lásd, mondám neki, én most neked levághatnám a nyakadat, lehuzhatnám a bőrödet s a husoddal beérhetném két hónapig. De én azt nem teszem opportunitási szempontokból. Magyar vagyok: hozzá szoktam a kibéküléshez. Itt rekedtem (pedig nem is Árpád apám hozott ide), már most honfitársak lettünk: együtt kell laknunk a Ferencz-József földön. Ha én téged most megennélek, ellenem jönne az egész atyafiságod; nagy minoritásban vagyok: ők megennének engem. Lépjünk alkura. Te ne bánts engem. Én nem bántalak téged. Aztán keressünk egy harmadikat, a kivel jól lakjunk mind a ketten.

A híres lószelidítő Rareynek volt egy titka, a mely most már nem titok. A legvadabb lovat tíz percz alatt engedelmes, szelíd báránynyá alakította át s az egész mestersége abból állt, hogy chloroformot szivatott fel vele. Ettől az állat elbódult s mire felocsudott, egészen át volt változva s azontul, a mint megszelidítője ruháin vagy kezén megérezte a hangyhalvag szagát, hagyott magával mindent tenni.

Hanem annyi elővigyázattal mégis voltam, hogy a kábultság ideje alatt a két első lábára két hatalmas matróz téli keztyüt huztam fel, a mi körmeinek gyakorlatba vételét lehetetlenné tette.

A mint a chloroformozott jegesmedve kábultából felocsudott, nem volt az a fenevad többé, a ki az elébb. Elkezdett gyöngéden nyihogni, mint az ajtón bekérezkedő kutya s mikor közel mentem hozzá, szépen megnyalta a kezemet, a tenyerével pacscsot adott, mint a kis kutya s az orrát oda dörzsölte a térdemhez.

Én ezen még csak nem is csodálkoztam. Ha lehetett a rettenetes vadkanból szelid disznót idomítani, miért ne lehetne a vad medvéből szelid medvét? Már látom előre, hogy fog e vívmányom tért foglalni az egész világon? Hogy fognak nyáj számra legelni ezek a szép medvék az erdőben s ügetni hazafelé a faluba a medvepásztor dob és tilinkó szava mellett. Nyáron gyapjut fog róluk nyirni a gazda, télen kukoriczára fogják, kihizlalják. Milyen permanens rovat lesz a Pester Lloydban: einschurige Bärenwolle: steigend; Bärenfett: starke Nachfrage; – Bärenhäute: in ministeriellen Bureaus sehr gesucht! – Aztán kocsi elejébe is lehet őket majd fogni. Az lesz az igazi földes úr, a ki majd ilyen négyes fehér medvefogattal rukkol be a karczagi vásárra! A gazdasszonyok pedig medvetejet fognak fejni.

Megfejni a medvét? És miért ne? Ha őseink ihattak lótejet! Hát aztán a szamár valami szép állat? Még is megiszszák a tejét. Genovévának a fiát, pedig princz volt, egy szarvas dajkálta az erdőben s Ugolinot, mikor éh-halálra volt itélve, alattomban a menyecske leánya táplálta tejével, le is festette azt Rafael. Hát engem mért ne táplálhatna, a jégsivatagban éhhalálra elhagyottat egy anyamedve!

Megpróbáltam és sikerült. Csak az a kár, hogy nem látta ezt a jelenetet Rafael, hogy mindjárt lephotographiázhatta volna! -11-

Most már tehát a fehér-medve még fiának is fogadott; annyira megszelidült Rarey mester titkos rendszerétől.

Ez azonban csak egy medve. De hát a többi? Künn a hajó körül már hangzik rettentő ordításuk. Percz mulva ellepik a hajót, fenn vannak a födélzetén s dörömböznek a csapóajtókon. Az én szelíd fehér-medvém remeg. Reszket az én életemért.

– Ne félj Bábi! (Ezt a nevet adtam neki.) Én beszélni fogok a te hazádfiaival.

Oh, tudom én annak a módját. Minden embert meg lehet vesztegetni, még a fehér medvét is.

A természeti ritkaságok kabinetjében ott álltak sorba rakva széles szájú üvegekben azok a mindenféle ritkaságok és csodák, a miket tudósaink az európai muzeumok számára spiritusba tettek, aztán itt hagytak, még a sokat emlegetett rózsaszinü tengeri kutyát is.

Azokat én beleraktam két háti kosárba s a két kosarat a Bábi hátára nyergeltem. Magam pedig felvettem egy fehér-medve bundát (si fueris Romæ, romano vivito more), azt befecskedeztem köröskörül chloroformmal. A mellett orromat, számat átkötöttem eczetbe mártott kendővel, nehogy a chloroformtól magam is megszelidüljek s ekként Bábit bocsátván elő, felnyitám a födélzetre vezető ajtót.

Akként okoskodtam, hogy a medvék rögtön neki fognak esni a háti kosaraknak s akkor megtudom, hogy melyik közülök a király? Az fogja elvenni a legnagyobb csemegét: a spirituszba tett rózsaszínű fókát. Akkor aztán csak annak a barátságát kell megnyernem.

A hogy psychologice kiszámítottam, úgy lett. A lépcsőn felkapaszkodó Bábi kosarai egy percz alatt ki voltak üritve. Egy hatalmas, nyolczadfélláb magas medve-óriás volt az első, a ki a küldött ajándékokból a medverészt magához ragadta, a többiek valószinüleg miniszterei voltak; -12- azok is kikeresték a javát; a legapróbbak, holmi spirituszba tett egerek, már csak a velük jött kék rókáknak jutottak. Nehány fehérmedve protestált nagy bömbölve s a karfákra és árboczokra mászott, képezvén az ellenzéket. Ezek csak a fejeikhez vagdalt üres üvegeket kapták.

Mikor aztán el volt költve minden csemege s kiszürcsölve minden spiritusz: akkor a medveóriás elkezdett lassú mormogás hangján beszélgetni az én megszelidített medvémmel; a ki viszont félreérthetlen gyöngédséggel nyalogatá meg a medve fejedelem pofáját s a fogaival gyöngéden beleharapdált a nyaka szőrébe.

Hüh! Lánczos milliom! A fehérmedvék királynéja maga volt az, a kitől én – tejet kölcsönöztem!

AZ ÉJSARK ÉLÉSTÁRHÁZA.

A medvefőnök előtt, úgy látszik, nagyon gyanusak a téli keztyük, a mik Bábi első lábaira voltak huzva. Ezekre morgott legjobban. Bábi elővette az engesztelés minden asszonyi praktikáját, végre midőn semmi sem használt: odafutott hozzám s fejével intett, hogy jőjjek elő a lyukból.

Csak akkor léptem ki a födélzetre. Biztosan éreztem magamat a chloroformozott bundában.

Minden oldalról rohantak rám a fenevadak, de a mint közel értek hozzám, egyszerre elbódultan dülöngéltek erre arra s nem bántottak.

A medveherczeg elszörnyedve udvarának e szolgalelküségén, saját legmagasabb fogaival indult nekem, hogy összetépjen, hanem aztán ő is úgy tántorodott hanyatt, hogy ha hitvese karjai föl nem fogják, a födélzetre esik. Egy tekercs hajókötél feküdt az árbocz mellett, arra -13- hanyatlott, mint egy trónusra s fejét aztán Bábi ölébe nyugtatta.

Én pedig hirtelen előránték bundám zsebéből egy tilinkót s jól tudva, hogy ennek a hangját szokták a medvék megérteni, rákezdtem egy keserves nótára. A tilinkóhangra a megjámborult medvék kezdtek ébredezni, a fejedelem, a kinek én Marczipán nevet adtam, eleinte csak lábait rángatta, majd a füleivel billegett a nóta után, végre felugrott a helyéből s maga kezdé el a tánczot, két lábon állva s a tenyereit lelógatva, míg utóbb, a példán felbuzdulva, egész udvara belevegyült a polkába s tánczoltak mindaddig, a míg csak én fujtam. Akkor odajöttek hozzám gratulálni mindannyian s csóválták volna a farkukat, ha lett volna. A medvefőnök épen oly kegyes volt, hogy megölelt; csakúgy ropogtak bele az oldalbordáim (már akkor elpárolgott a chloroform a bundámról) s oda ültetett a kötéltrónra maga és Bábi közé.

De nem a gratulatiókra s kitüntetésekre volt én nekem szükségem, hanem egy nagyon praktikus eszme létesítésén törtem ugyanakkor a fejemet.

Igy okoskodtam. Ez az ezer meg ezer fehér-medve itt a jégsark alatt csak nem élhet a levegőből! Olyan állat pedig, a mivel az éhséget elverje, ide csak ritkán vetődik. Az esztendőnek három hónapján át ugyan van szüretje; akkor a czethalászok itt hagyják számára a fogott czethalaknak minden husát, a mi csak medvének való. De mit esznek a többi kilencz hónap alatt?

Kell, hogy a mindenről gondoskodó természet állított fel légyen a számukra egy-egy kifogyhatatlan tárházat: egy-egy nagyszerű jégbarlangot, a hol az özönvízelőtti állatok vannak eltéve jég közé bőröstől, húsostól, mind e mai napig épen megtartva. Van rá élő példa: a szentpétervári természettani muzeum nagy mammuthcsontváza. Annak a gazdáját ép hussal megtartva lelték meg – -14- épen a fehér-medvék – a sibériai jégbarlangok egyikében s felét meg is ették, mire az emberi szem ráakadt s a mammuth-hus még akkor is friss volt.

Tehát én oda spekuláltam, hogy ha én ezeket a fehérmedvéket úgy megszelidíthetném, hogy ezek elvezetnének engem ahhoz a jégbarlanghoz, a honnan ők és őseik éldegéltek eddig, keservesen kaparva fel a jeget az eltemetett húskincsek fölül, hát majd csinálnék én nekik csákány és puskapor segélyével olyan nagyszerű államkölcsönt, hogy mindennap karácsonjuk lenne tőle s még nekem is maradna öreg napjaimra. Az éhhalál minden félelme megszünne az egész Ferencz-József földön örök időkre (nem úgy, mint azon a másikon a Duna-Tisza között), ha ez az özönvízidei husbánya embernek föl lenne fedezve.

Hátha behagyják magukat fogatni egy szánkába, mint kutyák s repülünk a kamatbiztosítástalan vasuton a gőzvonat sebességével!

E terv kiviteléhez is egész diplomatice fogtam hozzá. Mert az embernek, mikor medvékkel van dolga, mindig azon legyen a főfigyelme, hogy azt hitesse el velük, miszerint minden indítvány a közjóllét előmozdítására s a fejedelem tekintélyének megszilárdítására, nem pedig az indítványozó személyes érdekeinek előmozdítására czéloztatik.

Most tehát legelső feladatom volt azt a nagy szánkót melylyel sarkutazóink hatvannapos nagy expeditiójukat megtették, megrakni mindennemű szükségletekkel, a mik vállalatomhoz előreláthatólag megkivántattak. A hajóról kitelt minden. Volt ugyan egy kis bajom új szövetségeseim kiváncsiságával, kik minden előttük ismeretlen tárgyhoz hozzányultak. Marczipán herczeg a repetitionstheodolithot minden áron fel akarta törni a fogával, azt gondolta: dió; hanem aztán, mikor a nagy teleskopiumot előhoztam, akkor kotródott mellőlem mindenki. Marczipán herczeg -15- maga is felszaladt ijedtében az árboczra. De Bábi nem futott utána: a téli keztyüktől nem tudott fára mászni. Mikor minden fel volt málházva, következett már az előfogat-kérdés.

Mint tudva van, a Tegetthoff egy óriási nagy jégtorlat tetején áll megfenekelve; a torlat vetekedik a Szentgellérttel. A hajó orrával felfelé emelve, födélzetével egy planum inclinatumot képez, egy nemét a pirutsádnak, melyen alá szánkázni nagyon könnyű. A hajóról a jéghegy aljáig ismét hasonló csuszkapálya van már készítve serpentina alakban, a min szintén magától megy le a szánka, csak az orrában kell ülni valakinek, a ki lelógatott lábaival a járművet kormányozza.

Ismervén a medvéknek a majmokkal közös kiváncsisági és utánzási ösztönét, bizonyos voltam felőle, hogy a mint én megkezdem a szánka-csuszást a hajóról, egyszerre ott teremnek az én polgártársaim s teleülik az én szánkámat. A mi úgy is lett. A hajó aljához leérve, már az első kanyarodónál tele volt a szánkám. Serenissime odaült a hátam mögé s a vállamra tette a fejét. Bábi pedig valóban sikoltozott örömében, mikor a szánka repült a csuszkapályán.

Hanem ez egyszer aztán véget ért s a szánka nem akart magától tovább menni. Serenissime azt hitte, hogy a rajta ülő polgártársak akadályozzák a haladást. Nehány legkegyelmesebb pofon nagyon hamar letisztítá őket a szánkáról.

Mindig azt tanultam, hogy semmi sem oly háladatos munka, mint olyankor, a mikor a fejedelem megharagszik valakire és azt üti, mellé állni és segíteni a verésben. Megfigyeltem, melyik medve kapott pofont Marczipántól, azt fülön csiptem, a csizmaszárból előrántottam a korbácsot, jól rá vertem. Mikor aztán nagyon meg volt hunyászkodva, akkor nyakába akasztottam a hámot, a mit a vontató kutyáknál szoktunk használni s odakötöttem a szánkához. Ekként sikerült hat gyönyörű medve-mént befognom -16- a szánkába, mire magam a szán elejébe ugrottam, kieresztettem az ostort, nagyot durrantottam vele s azzal neki iramodott a hatos fogat s vitt bennünket a jégsíkon tova, mint a szélvész. Serenissime ordított örömében s Bábi végig feküdt a szánkában, kényesen szükölve. Őt idegessé tette e gyors szánkázás.

A többi medvekiséret pedig, ki elől, ki hátul nyargalt a szánka mellett – bandérium gyanánt.

Számításom igen természetes volt. A medvék egyenesen haza fognak velem szánkázni. Mert valahol csak laknak. Az a lakhely bizonyosan egyike azon jégbarlangoknak, a miket már említeni szerencsés voltam.

Óránkint húsz angol mértföldnyi sebességgel közelítettünk a Zichy-előfok felé. Ezt igen jó előjelnek vettem. A Ferencz József föld kincsei e szerint a magyar területre esnek.

Gyönyörű északfénynél érkeztünk meg a rezidencziába. Innen még jókora kaptatón kellett felvontatnunk a megterhelt szánkót s mondhatom, hogy ez alkalommal az általam inaugurált előfogat rendkívül hasznavehetőnek bizonyította be magát. Ezen a jéglejtőn csupán az ő körmeikkel lehetett felkapaszkodni; minden más vonómarha nyakát törte volna rajta.

A hegyoldalban tátongott egy félkerek lyuk, alig ember magasságnyi s nem nagyobb, mint hogy épen a szánka beférhessen rajta. A hozzá felvezető tört út igazolá sejtelmemet, hogy ez az egész medve-nemzetség tanyája itt. S egy tekintet az onnan alávonuló hegyszakadékba meggyőzött a felől, hogy a mit kerestem, azt megtaláltam. Az a völgy tele volt már a barlangból kihurczolt ősállatcsontokkal, a mik közt fölismertem az ősbölény és ásatag iramszarvas vázait.

De mielőtt e barlangba belépnénk, álljunk meg elébb és fejtsük meg, hogy jöhetett ide ez a jégbarlang ez ősállatokkal együtt.

Tény ugyan, hogy mammuthokat találnak a jeges tenger -17- jégtorlaszai között, de miután az ős elefánt forró égalj lakója, a ki bambusznál kisebb füvet nem legelész, itt pedig jég van és fű nincs: tehát kérdés, hogyan ment be a mammuth a jégbe? vagy hogy ment rá a jég a mammuthra?

A plyocene korszakában a föld felszíne még igen erős emelkedésnek és szállásnak volt kitéve. Hisz még az újabb időkben is tapasztaltunk ilyen hullámzást a föld szilárd kérgén a puzzuolai Jupiter Serapis templománál, mely egyszer ölnyire alámerült a tengerbe, másszor ismét kétszer olyan magasra emelkedett ki belőle: az oszlopaiba befurakodott modiolák, pholas kagylók s egyéb lithophagok bizonyítják, hogy milyen mélyen járt a tenger alatt.

Tehát egy ilyen földkéreghullámzásnál a horpadás szinhelyéről a megrémült földlakók siettek az emelkedőben levő földrészre menekülni. Az állati ösztön a rémekkel teljes ég alól a barlangok sötétjébe vezette őket.

A földkéreg hullámzásával együtt járt annak több helyütt megrepedezése s rétegenkint fölválása. A mély repedésekből a földkebel tüze rontott elő, míg ugyanakkor a horpadásokra ömlő tengerözön betölté a repedéseket. Ebből a víznek rögtöni tömeges elpárolgása származott. Az pedig természettani szabály, hogy mikor egy cseppfolyós test hirtelen párává alakul át, sok meleget leköt, hideget támaszt. A ki erről meg akar győződni, nézzen meg egy mesterséges jéggyárat, hogy készitík a jeget – fűtött kemenczével?

Tehát e gyors elpárolgás által támadt rögtön a jég. Az emelkedésben levő földkéreg felfoszlott rétegei alatt megfagyott az oda betódult víz.

Mikor azután rövid idő mulva ugyanazon földkéregháborgás miatt az elébb fölemelt réteg hirtelen alásülyedt, -18- megtelt a barlang egyszerre vízzel s az odamenekült élőlények belefuladtak.

Úgy, de a földréteg alá betódult víz már jéggé volt fagyva s mint tudjuk, a jég, pondus specificuma miatt nem engedi magát a víz fenekére lenyomatni. Az tehát kiemelte a hátán az egész fölötte levő földrészt s lett abból egy úszó sziget, melynek tutaja jég.

Már most tudjuk azt, hogy a tengernek van egy áramlata déltől északnak. Ez az áramlat abban az időben még erősebb volt s tény az, hogy a Florida-szigetek támadása, miket a korallok építenek nagy lassan, térítette el utóbb némileg a Golfstreamet.

Ez az áramlat vette fel az uszó szigetet s vitte azután egész odáig, a hol az északi jeges tenger torlaszai között elvégre fönnakadt. Így jöttek ki a mammuthok barlangostól.

Nekem már akkor meggyőződésem volt, hogy ez a mi szárazföldünk itten jég hátán áll s a jégen alól van még a tenger. Mely sejtelmem később fényesen igazolva lett az események által.

A barlang benyilása előtt egy vén medve állt őrt, közeledtünkre jelt adott a barlangba, melynek azután irtóztató ordítás lett a következménye; künn és benn. Egy csoport fiatal medve úrfi rohant elő legelébb is az oduból, kik a szánról leugráló fejedelmi párban, úgy látszik, hogy családfejökre ismertek s hengerbuczkákat hánytak örömükben.

Én egyedül maradtam most a szánon s kezdtem aggódni vakmerő vállatom kimenetelén. Ez a barlang tele van olyan medvével, a kik még nincsenek megszelídítve. A befogott hat medve pedig nyargalvást visz a barlang szájának s én nem tudom, hogyan kell nekik megállást parancsolni! Nincs is az orrukba karika huzva.

Egy igen természetes gondolat kisegített a bajból. Hirtelen elővettem Drummond-féle könenylámpásomat; egy csavar elfordításával meggyujtottam azt, úgy, hogy a mint -19- a barlangba bevágtattunk, ez teljes villamfény-ragyogás mellett történt meg.

A siker bámulatos volt. A rögtön támadó fényre nem csak az én hat befogott medvém esett egyszerre guggoló helyzetbe, de a benn levők is ijedten elhallgattak s csuszó mászó tömegeik igyekeztek meglapulva árnyékos helyre vonulni.

Egy óriási dóm tárult fel előttem: magasabb Szent-Péter templománál, melynek falai, oszlopai, boltozata, talapja jég. A könenylámpa fényében ezüstből látszik az egész építve lenni s az árnyék benne smaragd s ultramarin. Fantastikus torzalakú jégtömegek csüngnek alá a szédületes padmalyból s szeszélyes alakú ívboltok egész portikusán látni végig egy barlangoldalba. Merész karzatok futnak körül a magasba, csipkés párkányokkal s a barlang közepét ketté választó szédületes örvényen egy ördöghíd vonul át, kristálytiszta jégtömegből, míg a hátsó falról, mintha egy irtóztató fehér kárpit csüggne alá, mely egy titáni orgonát takar el. Azt a csepegő jég csapjai alkották, de fenyőszálnyi jégcsapok. S a barlang legmélyén: az ember azt képzeli, hogy az a templom oltárrésze, áll egy óriási rémkép: egy bálvány, egy csontváz: egy álló őselefánt simára tisztított ivarfehér csontváza.

Erről csak a húst tudták letisztogatni a medvék; csontjait nem birták szétczepelni.

S fölötte a fényes padmalyhoz odafagyva, látszik függni, mint egy rettentő dombormű: egy húsz öles plesiosaurus, egy pánczélos krokodil, hosszú, hattyunyaka, százfogú állkapczával, gyűrűs farkkal; a jég be vonta az egészet ezüsttel, úgy függ ott a falon, mint egy alászálló Leviathán.

Nem csodálom, hogy e látványtól magok a medvék is meg voltak lepetve. A csodálatos, a nagyszerű még az állatra is szelidítőleg hat. Ők itt eddig csak sötétben dolgoztak; csak szaglás után ismerték barlangjuk kincseit.

Köröskörül minden falból, az átlátszó jégen keresztül az özönvízelőtti világ csodaállatainak körrajzai tüntek elő. Állatok, melyek még osztályozva nincsenek. Némelyiknek csak szörnyfeje látszik meg, a többi részét a jég nem engedi látni.

S ezeknek a húsa még mind megehető. Húszezer év óta vannak a jégben eltartva.

Meg sem igen látszik, a mit a medvék elpusztítottak a megmérhetlen éléstárházból. Szegényeknek nagyon meg kell szolgálniok minden falatot. A nyelvükkel nyalják le a jeget az eltemetett martalékról. Rettenetes robot! A szerecsen rabszolgák munkája ehhez képes dáridó! – Én meghoztam számukra a szabadságot.

Épen abban fáradtak, hogy egy kövér mastodon tetemét olvaszszák ki a tömör jégsziklából. Keserves szolgálat. Szerencsémre még épen nem jutottak hozzá. Mert az nagy külömbség. Még a házi állat is haragszik és megharapja a legjobb emberét is, ha evésközben háborítja; de ellenben megszelidül a leggonoszabb fenevad is, ha azt látja, hogy enni adnak neki.

Én legelébb is szánkámat az által biztosítottam netaláni megtámadások ellen, hogy egy háromlábú vas serpenyőbe szenet téve, tüzet szítottam s azt a málhák tetejébe tettem. A tűz tiszteletteljes távolban tartotta a polgártársakat. Akkor aztán fogtam a csákányt és a feszítő rudat, a lámpát a hátamra akasztottam s nekiálltam a mastodon kiszabadításának. Alkalmas eszközeim segélyével könnyű munka volt rám nézve akkora rést vágni a jégen, hogy a mastodon egyik czombja kiszabadult.

Tudván, hogy az elefántfélének legízletesebb falatja a talp, azt legelébb is lefűrészeltem róla: a talp maga volt huszonöt font. Azután taglóval levágtam róla a félczombot. Még egészen piros volt a húsa.

Az egész medvenemzetség ez alatt ájtatos félelemmel ülte körül tetteim szinhelyét, amphitheatralis félkört képezve -21- körülem s csak a száját nyalogatta éhtürelmetlenségében.

Már pedig szépen várniok kellett. A hol nyugtalankodást tapasztaltam, elég volt a lámpásnak egy odairányozása. A concentrált vakító fénytől a legmérgesebb fenevad is meghunyászkodott.

Legelső volt a medvenagymogulpárnak kiadni a maga civillistáját. Ez a mastodon talp. Elébb megkóstoltam magam. Az ize nem lett volna rossz; hanem rágni kellett, mint a kautsukot. Ugy láttam, hogy nem fogok közös konyhát tartani a polgártársaimmal.

Azután kifűrészeltem annyi darabot a húsból, a hányan voltak a megrareyzott medvéim; legelébb is azokat elégítettem ki. Legnagyobb darabokat kaptak az előfogat egyéniségei. Azokat le kellett magam iránt köteleznem. Könnyű volt őket a többiek közül kiismernem arról a halzsirhagyta örvről, a mi a hám után maradt a nyakukon.

A többi aztán a publicumé. Az igazgató-tanácsot kielégítve, az osztalékot ott hagytam a részvényeseknek: azok rögtön neki is estek s addig ott nem hagyták, a míg a csontot nem érték.

Én azalatt háborítatlanul nézhettem saját vállalatom után. Tervem rögtön kész volt.

Vakmerőségemnek sikerült idáig mentő ötletekkel kivágni magamat a kényes helyzetből; de huzamosb ideig nem állanám ki, hogy egy ilyen civilizálatlan félbarbar medvenép megbizhatlan barátságára legyek utalva. Elvégre is valamelyik elszánja magát s lehuzza a fejemről a bőrt. A kosztot sem állom ki.

A barlang közepén tátong egy mély örvény, zegzugos jégsziklák merednek ki belőle; épen olyan, mint egy óriási kaszabörtön.

Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajóról, hasonlót azokhoz, a minőkkel nagy városokban a kőművesek szokták magukat felcsavargatni az utczáról az emeletbe. Ezt a híd közepén egy levert vasrúdhoz megerősítém s azzal az ereszkedő géppel, és annyi málhával, a mennyit még az megbirt, lebocsátkoztam a mélység fenekére.

Megjegyzendő, hogy itt e jégbarlangban épen nem volt olyan hideg, mint a Tegethoff szobáiban. A Tegethoffon fütetlen szobában 28 fok hideg volt, a szabadban 32. A barlangban a hévmérő már csak 12 fok hideget mutatott, s ez egész 8 fokig alászállt, a mint a barlang fenekén észleltem; a mi nagyon meglepett, minthogy a meleg fölfelé törekszik s itt mégis megfordítva; áll az okára rájöttem később.

Két egymásra dülő jéglap mintegy természetes alcovent képezett számomra, melybe minden készletemet elhelyezhetém. A míg ezeket egyenkint le nem hordtam magammal, addig tovább körül sem tekintettem a jégbarlang alsó osztályában.

Tizenötször kellett a kerekes gépet fel és lehajtanom, míg szánkám tartalmát mind raktáramba lehordhattam.

Legelőször is, a mi legszükségesebb volt rám nézve: gulyáshús conserv-készítés.

Elhoztam magammal azt a papinféle párábanfőző katlant, melyben még a csont is kocsonyává fő össze. Ezt a katlant, minthogy lábakon áll, akárhova felállíthatom a jégalapon, s fűthetem minden veszedelem nélkül.

Annak vagyok csak leginkább bővében! Az a kevés kőszén -23- és fa, a mit magammal hoztam, csak alágyujtani való. A fütőszer lesz maga az ásatag hús. Hogy ez milyen tüzelő szerszám, azt már az angolok is tudják, a kik Egyptomban a gőzkazánok alá mumiákkal fűtenek. A legfinomabb és megemészthetőbb részét az ősvilági húsnak megfőzöm; a szivósabbal tüzelek.

Mikor ezzel készen voltam, akkor aztán lámpámat mellemre akasztva, elindultam húsbányámban körültekinteni.

A barlang fenekét sík jégtalaj képezte. Olyan volt az, mint egy óriási tánczterem, egyetlen tükörlappal padló helyett.

S az átlátszó tükörlapon át lámpám fénye egy egész beláthatatlan muzeumot világított be. Az ősvilági állatok, miket a betóduló víz a barlang mélyébe sodort alá, egymásra halmozva feküdtek ott rendezetlen gomolyban. Szörnyetegek labyrinthja! Idomtalan lomha tömegek, madárnak kezdett, krokodilnak végzett korcsszülöttei a természetnek, vastagbőrű, pikkelyes gyűrűpánczélos csodák, óriások, négyszáz mázsányi testtel, két öles agyarakkal, iszonyú szarvakkal, és közöttük az állatvilág rejtélyes kétalakúi, a kik repültek és másztak, madarak voltak és négy lábuk volt, vagy szőrt viseltek, de szárnyaik voltak hozzá. Kigyó-alakú szörnyek, homlokukon szarvakkal, előrészükön patkóidomú lábakkal; teknőczök, miknek hosszú farkaik, békák, miknek fogas állkapczáik vannak.

De nem a ritkaságok gyűjteménye érdekelt itt engemet; hanem a nagyszerű vadpiacz, a miben csak válogatni kellett.

A nagy vadaknak békét hagytam, azt már tudtam, hogy a dinotherium meg az anoploterium húsa csak a medve fogának való. Ez utóbbinak legfeljebb ha egy malaczára akadok, azzal teszek kisérletet. Az is lesz akkora szopós korában, mint mai világban egy kinőtt vadkan. A legkarcsubb állatot kerestem ki: egy ősvilági szarvast. Lőport -24- és Bikfordgyutacsokat használtam a jég szétvettetéséhez, s a mint az ősszarvashoz odajutottam, taglóval kivágtam a szügyéből egy darabot. Az éhség szorgalmazott.

Visszatérőben pedig mégis meg kellett állanom egy újabb felfedezés miatt. A jég alatt egy gyönyörű példány pterodactylust pillantottam meg. Alakja ugyan nem igen megnyerő. Feje madárfej, de csőrében krokodil fogakkal; nyaka gémnyak, teste szőrtelen, mint a yorkshirei disznóé, négy lába madárkarmokkal ellátva s denevérszárnyakkal összekötve. Repülő szörny. Ez az ősállatok között az egyedüli faj, melynek zsírja van. A nélkül pedig nincs íze a sültnek. Kiástam a jég alól. Legfeljül feküdt, kövérsége fentartotta. A tapintása elárulta hájtermő minőségét. Bőre vékony volt, mint a pergamen, s a késnek is engedett. Hátán valóságos szalonna volt; megkóstoltam, kissé hasonlított az ize valamihez a halzsír és avas sajt között; talán a főzésnél majd elveszti a szagát.

Siettem leleményemmel vissza a katlanomhoz. Az ősszarvas szügyének egyes darabjait felhasogattam fütőszernek; a világosabb színű belsejéből koczkákat aprítottam s közéjük szeldelve a pterodactylus szalonnáját, lezártam a papinféle fazékba.

A hús tüzelőszernek csakugyan pompásan bevált; de annál kevésbbé vált be gulyáshúsnak.

A mint felnyitottam a papin-fazék födelét, majd leütött a lábamról a fertelmes pézsmaszag. Ez az őspecsenye pézsmaszagú. De még milyen émelyítő, undorító szagú! Megkisértettem egy falatot lenyelni belőle, az orromat befogva. De ez a lenyelt falat még azután is protestált a gyomromban a bekebleztetés ellen. Második falatra nem voltam képes rászánni magamat. Ugy voltam vele, mint a tengervízzel a hajótöröttek: inkább meghalnak szomjan, mintsem abból igyanak.

Már bizonyos, hogy valamennyi emlős állatnak az ősvilágból mind pézsmaszagú húsa van. Nem eheti azt meg más, mint a jegesmedve. -25-

Az ugyan az özönvízelőtti korszakban nagyon kevés volt; de a mi volt, az aztán megérdemelte, hogy madárnak nevezzék.

Ha egy dinornist találhatnék, az nekem épen elég lenne egy esztendőre. A londoni sebészeti muzeumban van egynek a csontváza, a mi tizennyolcz láb magas.

Sokáig kóboroltam a jéglapon alá s fel, minden eredmény nélkül s már azt kezdtem hinni, hogy a nagy világbontó kataklizma alatt madárfélét nem hajtott a rémület a barlangba, midőn egy véletlen fölfedezés az ellenkezőről győzött meg.

Akkora, mint egy nagy dísztök. Hatszorta nagyobb a struczcz tojásánál, hegyén rőtbarna s tompa fele lapja zölddel márványozott.

Ez nagyobb volt még a párizsi muzeumban levő epiornis tojásánál is; pedig abba hatszáz közönséges tyuktojás tartama fér bele.

Hogyan nem törött össze ez a tojás itt a jég között, holott azt a vizár messziről hozta ide?

Erre a kérdésre megfelelt a tojás maga, a mint a jég alul kiástam. Csak a baltafokkal birtam feltörni a héját, mely négy millimeternyi vastagságú volt, s még hozzá ruganyos.

Tartalma egészen szilárd tömeg volt, mint a sajt. Megizlelém. Ez az egy nem volt rossz. Érett sajt íze volt, egy kis egérszaggal vegyítve. Ez még nem nagy hiba. Tudjuk, hogy a chinaiak egyik kedvencz csemegéje az olyan tojás, mely három esztendeig volt a földbe elásva s azalatt valami sajttömeggé idomult át. Ezt Chinában csak a gazdagok ehetik. Tehát delicatesse. Vigasztaljuk magunkat ezzel a népismei adattal.

Azonban ha a tojása ide jöhetett, akkor a madár maga is itt lehet. Tovább fürkésztem. -26-

Egyszer eszembe jutott, hogy a barlang hátterét képező óriási jégcsap orgonához közeledjem, s a mint annak átlátszó pillérei közé világítottam lámpásommal, e ragyogó szikrázó tömeg között látszott egyenesen állva, mint egy királyi kisértet, a «dinornis».

A vizözön elől egy magasabb bércztalapra menekült föl, kurta szárnyaival, öles lábszáraival, s aztán ott várta be, helyéből meg nem mozdulva, míg a jégcsapok köröskörül betakarták.

Gyönyörű állat volt. Három ujju lábának szárai emberczomb vastagságuak, egész teste arasznyi hosszú fekete sertével bevonva, mely kemény és vastag, mint a sodrony, míg nyakát és fejét fehér borosta bozontosítja. Csőre fölött magas húskinövés, mely koponyájáig felhuzódik, mint egy sisaktaréj.

A mi pedig rám nézve legérdeklőbb, az öt láb szélességű mell. Micsoda «chevalier de poulardokat» lehet ebből szabni.

Ezt a jégorgona építményét csak csinján lehet megbontani. Olyan ez, mintha egy góth építészetü münster tornya hegyével le volna építve, úgy hogy a csücskéi érik a talajt, s a talapzata van odafenn. Itt ugyan vigyázni kell, hogy egy oszlopot úgy mozdítson ki az ember, hogy aztán az egész épület a nyakába szakadjon. Akkor aztán szépen várhatnék újabb tízezer esztendeig, míg valaki engem is fölfedez a jég alatt.

Tehát itt a lőport nem vehettem segélyül; csákánynyal, vésővel kellett hozzá fognom, hogy a jégoszlopok között akkora rést nyissak, a mekkora elég lesz, hogy a dinornis szügyéből kóstolóba ki lehessen vágni egy darabot. Elébb meg kellett tudnom, hogy ehető-e? mielőtt az egész tetem kiszabadítására elvesztegetném az erőmet. A csákányütések, mikor azt a roppant jégoszlopzatot érték, olyan hangot adtak, mintha a moskvai Weliki Iván harangot ütögetné -27- valaki s e borzasztóan ünnepélyes carillon-játékot a mint a jégsziklák visszazengték, úgy éreztem magamat, mintha a hang összeszorítaná agyamat s szívdobogásomat siettetné. Hogy elhallgatott minden állati ordítás odafenn. A medvék mind kiszaladtak a barlangból.

Végre hozzájutottam a dinornis szügyéhez. A hús nem volt oly szálkás, mint az ősemlősöké; de barna és porhanyó. Egy darab hússal és a dinornis-tojással siettem vissza konyhámhoz.

A papinfazekat kimostam (vizet csináltam jégből), a dinornis húsát bele aprítottam s most már a szarvashús szeleteit csak tüzelőnek használtam hozzá.

Mikor felnyitottam a fazék födelét, aggodalommal szimatoltam a belőle kijövő illatot. Pompás étvágyingerlő szag volt az. Semmi pézsmaszag, semmi assa foetida, semmi arum-crinidum bűz, – haut gout: valódi gulyáshús illat.

S aztán felugrottam és elkezdtem tánczolni és rázkodni minden tagjaimban, mintha egyszerre shakerquakker lett volna belőlem. Olyan volt az a lenyelt falat, mintha lichen izlandicumban lett volna kifőzve s aztán chininnel megsózva.

Ebből sem csinálhatok gulyáshús conservet. Legalább magamnak nem. Nem marad más nyereményem eddigi fölfedezéseimből, mint a dinornis-tojás és a pterodactylus szalonna. Annak is megkisértém a húsát megfőzni: csak a czombjai voltak használhatók, más része nyersen is valami émelyitő békabűzt árul el; de a használható része is nagyon czethalhús ízű; erre csak eszkimógyomor vállalkoznék.

No ha ilyen volt az özönvízelőtti állatvilág, akkor az embereknek csakugyan nagy okuk volt vegetárianusoknak lenni: ha ugyan voltak már akkor emberek. -28-

Legutolsó kísérletem volt az ursus peleussal. A plantigradák húsát s különösen a talpát odafenn is inyenczségnek tartják. Egy óriás medvetalp vándorolt a papinfazékba. Az meg egészen kocsonyává főtt benne. De legalább nem volt sem émelyítő, sem undorító. Ezt bátran elrakhattam a velem hozott üres bádogdobozokba, miket aztán beforrasztottam ónnal.

De hát mi okom volt nekem erre a nagy előgondoskodásra? Mit törekedem én ezt az én cadaveremet évek sorára ellátni, épségben megtartani: itt az örök tél hazájában, eltemetve egy jégbarlang fenekére, körülvéve poláris fenevadaktól? Mit reménylettem még? Mi ösztön dolgozott bennem?

Hát a hajótöröttek ösztöne. Azt reméltem, hogy talán az eltávozottak szerencsésen hazaérkeznek. Talán megindul egyszer majd egy újabb éjszaksarki expeditió. Talán az felfogja találni az elhagyott Tegetthoffot. Talán a felfedezők meglelik azt a palaczkot, melybe levelemet bedugaszoltam nehány sorral megirva, hogy itt vagyok, hogy nem vesztem el. Talán ki is menekülhetek innen s visszajuthatok a hajóra. Talán hírt adhatok magamról. Talán – ki tudja mi minden történhetik talán?

A KIRÁLYT NEM SZABAD MEGENNI.

Csak későn vettem észre, hogy pokoli kotyvasztásaimmal micsoda nagy bajt csináltam én odafenn a felvilágban?

A medvének valamennyi vadállat között a legerősebb szimatja van. Ő, a ki mérföldnyi távolból megérzi, ha a czethalászok zsákmányt ejtettek s a húsát otthagyták a jég közt, valódi önkívületbe kellett hogy jöjjön, mikor én ott alant a jégörvényben sütöttem, főztem, és még milyen illatú süteményeket! Pézsmaillat és pecsenyeszag együtt! Hisz ez az embert is megbőszíti! -29-

Azon vettem észre, hogy míg én odalenn az emberiség javára működöm (annak egyedüli képviselője levén), az alatt a jegesmedvék nemzete közt kiütött a forradalom!! Marakosznak!

Addig, a míg keservesen kellett minden falatért megszenvedniök, szép engedelmes alattvalók voltak; de a mint egyszerre jóllaktak s megtudták, hogy több is van, felbomlott közöttük minden társadalmi rend.

Betódultak kívülről mindenünnen a pusztázó martalóczok, s az én megszelídített medvéimet elkergették a kikezdett mastodon mellől.

Nem használt már a jégoszlopokkal való harangozás. A medveordítás együtt énekelt a jégorgonával.

Nekem ugyan az egész medvezendüléssel egy cseppet sem kellett volna törődnöm, hozzám nem hatolhattak le elevenen. Ötven méternyi mélység választott el tőlük s a mélység falai simák, mint a tükör és éles jégcsipkékkel fegyverzettek.

Valami oktalan bátorság még is arra kényszerített, hogy emelő gépemmel felvontassam magamat a hidig. Azt képzeltem, hogy helyre tudom állítani ismét a bomlott medvei rendet. Voltak eszközeim hozzá. Rarey titka a chloroformmal, vakító fényű lámpásom és a húsfalatok.

Hanem a mint a híd magaslatáig fölértem, az a látvány, a mi elém tárult, elvette minden kedvemet a medvenemzet ügyeinek rendezéséhez. A megvilágított felső plateaun, mely tulajdonképen az örvénynek egy széles karzatát képezte, száz meg száz fehérmedve marakodott egymással, s lábaik alatt egész serege a szemtelen kék róka fajzatnak csetlett-botlott. Olyan zürzavar volt ott, hogy abba nem volt kedvem elegyedni. A szelid medvék sem voltak szelidek többé. A lámpafény sem volt már rájuk semmi hatással. A csoportok közé hajigált konczokat fel sem vették. Egymás hegyén hátán hemperegtek; valóságos rebellio volt.

Hanem egy medve mégis rám ismert. A szegény Bábi. -30- Ő nem elegyedhetett a viadalba, mert a keztyűi miatt nem volt harczképes, csak meghúzta magát egy jégtömeg mögé, melynek tetején állt a hős Marczipán fejedelem maga s veszett dühvel hajigálta le onnan a hozzá felkapaszkodó lázadókat.

A mint Bábi meglátott, egyszerre elhagyta menedékét, s körülszaladva az örvény párkányzatán, odatörekedett hozzám a hidra.

A mint ezt Marczipán herczeg észrevette, ő is menten leugrott a trónjáról s szaladt a társa után: üldözői a sarkában. Mindannyian a híd felé tartottak.

Ebből nem jó lesz! mondám magamban s siettem visszaereszteni az emelő gépet az örvénybe.

De még alig ereszkedtem alá öt méternyire, midőn Bábi odaért a gépem fölé s oly szánalmas szemeket tudott rám vetni, hogy kénytelen voltam rajta könyörülni s megállítottam a gépet. Nem is gondolkozott sokáig: egyenesen leugrott hozzám a hidról. És én, mikor láttam, hogy nem tud kapaszkodni a keztyűi miatt, még segítettem rajta, megfogva a nyakán a bőrt s úgy húzva fel az emelőgép hídjára.

Hanem most azután hadd fusson az a gép; mert ha még egy medve le talál rá ugrani, azt a gép kötelei meg nem birják. Pedig azok aligha utána nem csinálják Bábinak ezt a salto mortalét.

Ettől a világos veszedelemtől épen csak Marczipán király hősi önfeláldozása mentett meg. Megérdemli, hogy királynak nevezzem; mert derék, bátor férfi módjára viselte magát.

Mikor meglátta, hogy Bábi menekül a mélységbe: ő megállt a hidon s az egész üldöző csoporttal szembeszállt, mint egy második Bayard lovag. Hatalmas toppancsaival borzasztó csapásokat osztogatott ellenfelei fejére, két hátulsó lábára felállva. A jéghíd gerincze keskeny volt; nem férhettek hozzá, csak épen szemtül szemben. S ő csak nyomról-nyomra engedett nekik tért foglalni. Mikor -31- a marakodó csoport már csak három méternyire volt attól a vasrudtól, melyhez gépem kötelei voltak hurkolva, akkor egyszerre vég elszántsággal ellenfeleire veté magát: egyet átnyalábolt közülök, a másiknak átharapta a torkát s azzal harmad magával, mint egy második Dugovics Titusz, lerohant a mélységbe. Az összefogózott tömeg ott kalimpázott el mellettem, a légben is egymásba harapva magát.

Ő tette lehetővé menekülésemet: alig értem le az alsó jéglapra, mikor gépem kötelei utánam hullottak. A bőszült fenevadak dühökben elrágták a kötelet odafenn. Ha ez öt perczczel hamarább történik, a nyakamat töröm.

No de most azután igazán egészen «itthon» vagyok; mert el van zárva az utam a felvilágra visszatérhetni arrafelé, a honnan idejöttem. Emelő gépemet nem tartja odafönn semmi többé.

Gazdag kárpótlásom van ellenben a leesett három medvében. Azok természetesen mind agyonzuzták magukat. Egy-egy nyom kétszáz kilogrammot; a fejedelem legalább hármat.

Ez már friss hús. No már ennél nagyobb fürjek Mózes vándornépének sem hullottak le az égből a pusztában! Ebből én három esztendőre ellátom magamat conservvel.

A hű teremtés felismerve a három holt alak közül a maga társát, a mellé lefeküdt, elkezdte annak a fejét nyalni, keservesen nyöszörögni, és a fogait vicsorgatta rám, mikor feléje közeledtem.

Ez tiszteletreméltó fájdalom. Igaza van Bábinak: a királyt nem szabad megenni. A hőst, kinek életem megmentését többszörösen köszönhetem, nekem is tiszteletben kell tartanom.

Csak a másik kettőt vontattam el a közeléből; a kiket -32- azután szépen megnyúztam, és feldaraboltam műértőleg. (Az apám szalámikészítő volt.)

E naptól fogva pompásan éltem ide alant. És a mellett gondom volt rá, hogy a megholt fejedelem hátrahagyott özvegyét meg ne sértsem azzal, hogy neki a friss húsból tálaljak: hisz ez kannibalismus lett volna! Bábi számára felhordtam a válogatott cervus primigenus, pterodactylus és dinornis pecsenyéket (a mik meg nekem nem kellenek.) S a jámbor teremtés, valahányszor egy ilyen hatalmas ősvilági konczot felhoztam eléje, mindannyiszor odavitte azt a megholt társnak, letette a fejéhez, leült mellé és várta, hogy az mikor kel fel a lakomához? maga addig nem akart enni.

Igazán féltem. E rettentő elhagyatottságban jól esett egy élő állat közelléte, a ki legalább hallgatja, hogy mit beszélek, ha nem felel is rá, s úgy féltettem, hogy elhal, mintha legkedvesebb atyámfia volna.

Végre azt gondoltam ki, hogy egyszer ismét elkábítom chloroformmal, s az alatt, a míg aludt, Marczipán hulláját odahuztam egy jéglap mellé, mely haránt dülve állt ki a magasba. Itt a jégbe már eleve vágtam egy tágas sarcophagot, melyben a hulla épen elfért, a jéglapot fölötte tőben kivágtam a csákánynyal, az lezuhant s betakarta az öreget.

Mikor aztán Bábi fölédredt, s nem találta a társát, elkezdett ordítani keservesen. Én aztán odamentem hozzá s elvezettem Marczipán fejedelem mauzoleumához. Ott a medvenő megkisérté elébb lábaival a jéglapot felemelni s miután az lehetetlen volt, sírt, nyöszörgött keservesen, s lefeküdt a jéglapra. S ez átlátszó táblán keresztül bámult az eltemetettre.

Hanem azután, hogy a lámpást kioltottam, s csak a kandallóban vereslő tűz világított még, ő nem láthatta többé Marczipán alakját, akkor visszatért hozzám a tanyára s meghagyta magát vendégelni. -33-

Ettől fogva nem hordta a falatjait többé Marczipánhoz, csak azt tette, hogy el-ellátogatott hozzá s nyalta a sirja fölött a jéglapot.

Hozzám pedig úgy ragaszkodott, mint egy kutya. Ha aludni mentem, ő is odajött, lefeküdt mellém s az nekem igen kellemes volt, mert meleget tartott ez örök jég közepett.

EGY BÖRTÖNNEL ODÁBB.

Soha sem nyugodott meg abban senki, hogy élethosszig tartó fogságra legyen elítélve. Minden rabnak az az ébren és álmában örökké visszatérő gondolatja, hogyan törhesse keresztül a börtöne falait? Egyik egy patkódarabbal, másik egy ráspolylyal, harmadik egy üvegcseréppel fog hozzá. Nekem minden készletem meg van hozzá; hanem az én börtönöm fala valamivel vastagabb is, mint a többieké. Aztán hová innen?

Egész nap hagytam égni a tüzet, rakva rá a húshasábokat. Bábit anynyira tudtam már vinni, hogy tudott valamit segíteni rajtam. Elhúzta a hússal megrakott szánt, s aztán a felhasogatott szeleteket két mancsa közé fogva, rárakta a tűzre; rálehetett hagynom, míg magam kémszemlészni jártam.

Arra, hogy a jég olvadásnak induljon, valahonnan okvetlenül a zerus fokon felül levő hőmérséknek kell rá hatni. Ez a meleg lég valahonnan alulról jő fel; a mi lehetővé teszi, hogy a barlang fenekén négy fokkal kisebb legyen a hideg, mint a felső karzaton, a minek a természet rendje szerint megfordítva kellene állani.

Ennek a meleg légnek okvetlenül a jégorgona háta mögül kell előjönni. -34-

Magyarországon is vannak hirhedett jégbarlangok; de azoknál az a nevezetes, hogy csak nyáron vannak jéggel beburkolva, télen elolvad az bennük. Ebben a barlangban örökké tart a jég és mégis örökké olvad.

A boltozatról a talapzatig leérő jégoszlopok egész labyrinthot képeznek; néhol boltozattá alakulnak át, melyet ezernyi hegyes jégcső alkot, miknek meganynyi másik jégoszlopcsa felel meg idelenn; a felső jégcsap lassú csepegése addig növeszti mind a kettőt, míg végre összeérnek. Néhol pörölylyel kellett magamnak útat törnöm e jég alhambrában. Végre a véletlen segített rá arra, a mit kerestem. Egyszer beszakadt alattam a jégkéreg, s én leestem egy mélységbe.

Esésemben több rendbeli szerencsém volt. Az egyik az, hogy a derekamra volt hurkolva egy kötél, melynek végét odafenn egy jégoszlophoz erősítettem, ez tehát nem engedett egészen a mélység fenekére lebuknom. Másodszor, az örvény torkolata nem volt függőleges, hanem haránt, s én inkább csúsztam, mint estem; még pedig valami tükörsima pályán. De a legnagyobb szerencsém az volt, hogy a villámfényű lámpámat most épen nem hordtam magammal; mert azt bizonyosan összetörtem volna. A helyett egy Davy-lámpát akasztottam az övemre; arra is gondolva, hogy robbanó gázba juthatok bele. Azonkívül volt a táskámban két font magnesium sodrony, mely meggyujtva épen oly fényt ád, mint a villanylámpa, s nem jár annyi előkészülettel.

Az enyhe légmérsék bizonyítá, hogy torkolatában vagyok egy alagutnak, mely egy mélyebben fekvő barlangba vezet. Davy-lámpám fényénél annyit kivehettem, hogy a szűk nyílás fenn stalactit alakulásokkal van rakva.

A derekamra hurkolt kötél feltartóztatott a tovább csuszásban, e kötélen visszakapaszkodtam a jégbarlangba.

Elég volt egyelőre annyit tudnom, hogy van innen kijárat egy más üregbe. -35-

Ez a sziklaüreg lehet igen terjedelmes; minő Erdélyben a székelyföldön a homoród-almási, melyben két mértföldnyire lehet előre hatolni, s tizenhárom nagyobb ürege jön össze. Annálfogva el kellett magamat látnom élelmi szerekkel és a sziklamászáshoz való eszközökkel.

Bábinak nem szóltam semmit, pedig olyan okosan nézett rám, azokkal a zöldfényű szemeivel, mintha kérdezte volna: hát engem itt hagysz? Gondoltam, hogy visszajövök még ide: hisz itt van az egész raktáram. Ez itt a főhadiszállás.

Felkötöttem a szeges talpakat saruimra, fegyverül vittem egy csáklyát meg egy vasrudat, övemből lógott le csákányom, kötélhágcsóm a derekam körül kerítettem s bundás öltönyeimet ezuttal lerakva magamról a torkolat lejáratánál, most már óvatosabban csusztam alá a sík meredélyen, folyvást a lebocsátott kötélbe kapaszkodva, a míg a meredély véget ért s aztán egy folyosó tárult fel előttem, mely mészsziklába volt vájva. Egy kis tejfehér patak csergedezett az egész folyosón végig. A felső jégbarlang olvadmánya volt az, mészliszttel vegyülve. Hegytejnek híják a bányászok.

A tejfehér patak nemsokára eltünt egy oldaltátványban, s innen a folyosó ismét meredeken ment fölfelé, és talaja többé nem volt sikamlós. Oldalfalaiban a siluri alakítás kövületeit fedeztem fel.

A hogy delejtűm mutatta: a folyosó északnyugat felé huzódott; tehát erősen a Zichyhegy előfokán túl fekvő völgybe.

E növekedő melegséget nem tudtam összeegyeztetni azzal a nézetemmel, hogy ezt az egész darab száraz földet egy úszó jégtutaj hozta ide. A continensen van oka a föld mélyében növekedő hőmérséknek; de itt, ha nézetem igaz, (pedig most már utólagosan bizonyos, hogy az) akkor fölöttem éjszaksarki tél, alattam örökkétartó jég: -36- honnan jön tehát a kettő közé szorult sziklába a nyolcz foku melegség? Vegytani, vagy más okok idézik-e azt elő? Ide már nem hat a föld centrál tüze.

Egy nagy alaktalan űr tárult föl elém, melynek sötétjébe az én Davy-lámpám mécsvilága be nem hatolt, s lábam előtt tátongott egy mélység, a melynek nem láttam a fenekét.

A Davy-lámpa nyugodt lobogásáról láthattam, hogy itt nincs robbanó gáz, bátran elővehettem a magnésium sodronyt, melyből két szálat összecsavartam, hogy kettős fényt adjon, s aztán meggyujtottam azt.

A magnésium tiszta fehér fényénél egy félkerek, hosszú átmetszésben D alakú üreg tárult elém, mely függő átmetszésében tölcsér alakot képezett. A D betű egyenes vonalát egy meredek aláfutó diorit szikla-fal képezte, meg-megszakítva, vagy beburkolva, féloldalra dült agyagpala és kénsavas rétegekkel.

Az agyagpala és diorit között egy sötét üreg szádja volt kivehető; valószinűleg folytatása annak a sikátornak, melyen idáig haladtam. Semmi egyéb nevezetes nem volt rajta.

Hanem aztán a félkör alakú fal, az valami tündéri látvány volt. Egy mozaik épület, a minőt a hegylakó lidérczek emelnek királyi palotájokul.

Az agyagpala képezi az alapot, de az be van vonva fehér gipsz és zöld tajték malachit kéreggel: közben a leggyönyörűbb eres zöld malachitdarabok több száz mázsányi nagyságban. Azok közt találtam egy oly roppant malachit sziklát, mely a hirhedett Nizsne Tagilszki malachitbánya hatszáz mázsás szörnyetegét háromszorosan felülmulja. Egész fal ez már. Kápolnát lehetne belőle faragni. S hogy ez óriási fűzöld drága kövek még jobban kitünjenek, körülöttük, mint sötét bársony alap, képződött az indigókék rézlazur s az a bársony ismét behintve ragyogó csillagokként -37- rézveressel, megszakgatva erekben végigczikázó vismuth fénylével, baraczkvirágszín kobaltvirággal, egy helyütt egy egész sáv asbest hasítja végig, mint ezüst csillámú szalag e fejedelmi trón kárpitját, s aztán, hogy a hímzés se maradjon el róla, ott ragyognak rajta a réz csodaszép kristályozatai, négyszögű vagy granát idomú csillagokban, vagy dendrit alakzatban, mint fák, szétágazó bokrok. S e rettenetes pompájú trónterem aljában, mintha egy földalatti király számára fölállított trón volna, áll húsz méternyi magasságban, kilencz méternyi szélességben egyetlen szilárd réztömeg: nagyobb mint a Lake Superiorenal a Cliffemineban talált óriás; és gazdagabb annál, mert sötét-veres alapján, mely néhol szivárványt játszik, vastag kékes-fekete arabeszkek czikáznak végig, az meg mind tömör ezüst, – s rózsaszinbe játszó ezüstfehér czikornyák: az a selene réz. S e királyi trónhoz, mint egymásra hányt lépcsők vezetnek fel tíz-húsz mázsányi malachit darabok.

S ha a Zichy-hegy tizenöt fokkal alább feküdnék az egyenlítő felé, húsz év mulva a fölöttem terülő völgyben épen olyan aranykupolás tornyokkal ragyogó város emelkednék fel, a minőt Nikita Demidoff, a herczegek őse, a hajdani rabjobbágy kovácslegény építtetett a Tagil mellett, Tagilszki Nizsne név alatt. Az huszonötezer embernek ad most kenyeret, s unokáinak milliókat, az által, hogy a véletlen egy ilyen barlangba vezette, a milyen most előttem feltárul.

Nekem pedig hát nem volt semmi örömem e száz milliókat érő kincsben. Nekem ez csak egy újabb börtön.

A mi engem e tündér-palotában érdekel: az csupán az átelleni kopasz diorit sziklában lévő repedés, melynek tátongó ürege engemet innen valahová kivezet.

A folyosóról könnyű volt leszállni az üregnek azon részébe, melyet a rézbánya idomított. Félig átlátszó tömegek, mikben chalcedont ismertem fel, vezettek alá, természetes -38- lépcsőként az üreget körülfutó karzatig. A chalcedon néhol szőlőfürt alakot mutatott, másutt keverve volt achattal.

A félkör egész könnyüséggel összejárható volt; felmászhattam a malachitsziklákra, ráállhattam a titáni réztrónra; hanem ahhoz a dioritsziklában támadt repedéshez nem férhettem hozzá.

A tölcsérüreg fenekét egy tó foglalta el, a dioritlap semmi összeköttetésben nem volt a rézbánya félkörével.

Az a tó tökéletes sötétkék volt. E szélcsendes légben, a magnesiumvilágítás mellett úgy látszott az, mint egy fekete tükör, csak a midőn egy követ hajítottam bele, tünt fel a fellocscsanó víz olyannak, mintha olvadt zafir szökellne fel s aztán a gyűrűző hullámok ragyogása mutatott indigó kéket.

Nekem csak bele kellene lépnem ebbe a tóba, s szépen átgázolhatnék rajta a szemközti szikláig, a nélkül, hogy övön alul merülnék el benne. Ez a tó rézvitriolból áll.

Nem tudom miért, de nem volt kedvem a bőrömet kékre festetni. Az ember jól tudja, hogy a rézvitriol nem kénsavany: de azért csak mégis vitriol az, s nem hisz neki.

Miből csináljak azt itten? Fa nincs. De van kő. Kőtutajjal szálljak a vízre? De hiszen ez nem víz, hanem rézgáliczolvadék; ennek a tetején az agyagpala is úszni fog mint vizen a deszka.

A KÖVEK FÉNYBOGARAI.

Az asbestréteg felfedezése vezetett egy gondolatra. A hol a fonható kőselyem, az amianth jelen van, ott rendesen az asbest kristályok más fajai is találhatók szoktak lenni. Hiszen mindenik tremolit anyag. Egyikét ezeknek úgy -39- híják, hogy «hegyibőr» vagy «hegyi para». Ez oly könnyű neme az ásványnak, hogy közönséges víz szinén is úszik.

Otthagytam a gyönyörű szép amianthréteget, mely puha tapintatú volt, mint a selyem. (Milyen szép éghetlen ingeket lehetne ebből készíteni! talán még arra is ráérek). Mellette volt egy tajték malachittal és föszszel bevont réteg, annak a kérgét a mint kibontottam, kitünt alóla a kagylómész alakulás, milliárd miliolitának nevezett csigahéj maradványával, mik közt gyönyörű orsó alakú cerithiumok, hegyes süveg formáju turbók is voltak elszórva, miknek némelyikén még csillámlott a gyöngyház zománcz s a csigamész között rétegenkint összesajtolva feküdt az asbesttel rokon hegybőr.

Neki álltam csákányommal, hogy kiszabadítsam azt a mész közül, mely igen porhanyó. Könnyű munka volt, hanem a mészréteg alatt aztán agyagréteg következett. Kékes szürke weldi agyag, ez is teletömve csigahéjakkal.

Ha olyan nagyon el nem lettem volna fogulva annak az örömétől, hogy a hegybőr-réteget feltaláltam, úgy bizonyára eszembe kellett volna jutni annak a veszélynek, mely egyszerre előttem termett, s elővigyázattal kellett volna a munkát folytatnom. A helyett hebehurgya mohósággal estem neki kurta nyelű csákányommal az agyagrétegnek, a miből az lett, hogy egy percz alatt kialudt a Davy-lámpásom, én magam pedig hanyatt estem élettelenül, mint a kit a guta megütött.

Az ilyen csigamaradványokkal kevert agyagban sok szénsav fejlődött ki s a mint azt megbolygatják, a vigyázatlan munkást, ki közel ment hozzá, egyszerre leüti a fojtó lég, mint ezt a budapesti kőbányai víztartók ásásakor gyakran tapasztalták.

Mély kábulatomból arra ébredtem fel, hogy odahaza vagyok, s a czigánykovácsból promoveált borbély ráspolylyal -40- borotválja a pofámat s közbe nagyokat prüsszent egyenesen az ábrázatomba. Először azt hittem, hogy álmodom. Azután, hogy felnyitottam a szememet, akkor láttam, hogy ébren vagyok, s az, a ki a pofámat ráspolylyal borotválja, az én jó Bábim. Az ő nyelve az, mely engem életre serkent, s még inkább köszönhetem azt az ő prüsszögéseinek. A fojtó lég, mely nehézségénél fogva a föld felé száll, az ő hatalmas constitutiójának nem ártott meg oly mértékben, mint énnekem; nála legfeljebb is hatalmas prüszkölést idézett elő, a mi nekem is javamra vált, mert szétrebbenté rólam a szénenyt, a mit még nem nagy adagban szivtam be. A jámbor állat utánam szökött s addig jött, a míg rám talált. Nála nélkül bizony ásatag ember lett volna belőlem. Így pedig felugrottam fektemből, kiköhögtem és prüszköltem magamat kegyetlenül, aztán nyakába borultam Bábinak s megcsókoltam a füle tövét, a mire ő viszonzásul akkorát nyalt a nyakamon, hogy a vér kiserkedt utána.

De hát hogy láttam én mindezeket? hisz az imént mondám, hogy a Davy-lámpát is kioltotta a széneny!

Az ám. És mégis világos volt. Most volt rajtam még a bámulat sora. Lábaim alatt és a sziklafalban körülem egyes elszórt kövek világítottak.

Homályos fény volt az: mint a reves fa, vagy a szentjánosbogár csilláma, de mégis elég arra, hogy a tárgyak körrajzai kivehetők legyenek.

Ezeket a köveket úgy híják, hogy «fénymágnesek», ilyenek a bolognai kavicsok (lapis bononiensis); az ilyen kőnek elég öt perczig a napon lenni, hogy azután a sötétben világítson. S nemcsak a nagy sugaraknak, de az erős lámpafénynek is az a hatása van e kőre: tele szíja magát fénynyel, aztán sokáig sugárzik utána a sötétben. Az én magnesium világításom hatása volt e kősugárzás a fénymágnesekből. Nekem most ezek becsesebbek voltak a világ minden karbunkulusainál. Nélkülök nem tudtam volna a földalatti sötétségben, merre van előre, merre hátra? alig találtam volna meg a tarisznyámat és felöltönyömet, melyeket -41- a munkámhoz kezdve letettem valahová, s abban volt minden tűzszerszámom. Így azonban egy világító nagy követ kezembe véve, annak a derengése mellett felkerestem a batyumat s akkor aztán ismét meggyujthattam a lámpásomat.

Felhúzta az inyét a fogairól; úgy nevetett rám s nagyokat taszított az orrával az oldalbordáim közé tréfás jó kedvében. Hanem aztán volt annyi esze, hogy elment a prüszköltető lég hordtávolából, felült egy magas malachit sziklára, onnan nézte, hogy mit csinálok tovább? Szép papirosnyomtató bolondság volna az egy iróasztalra: egy jegesmedve egy tízmázsás drágakő-talapzaton.

Most már aztán okosabban fogtam hozzá a munkához. Messziről vasruddal feszítettem fel az agyagrétegeket; a kifejlő gáz egyszerre leszáll a földre, az nem terjed két lábnyinál tovább. S aztán elvegyül az athmosphærai légben. Hat órai munka után sikerült kifeszíteni az agyag és mészréteg közül hat darab másfél méter átmérőjű és huszonöt centiméter vastagságú hegybőr lemezt.

Elébb egy tenyérnyi darabbal kisérletet tettem a tavon. Belehajítottam azt s a kőlemez rögtön feljött a tó színére és úszott fölötte, mint a fadarab.

Most tehát csak össze kellett tákolnom kötelekkel és hajóeszkábákkal a hat egymáshoz illesztett kődarabot.

Az, hogy magam hogy megyek át? nem aggasztott anynyira, mint az, hogy mint birja meg a tutajom az iszákomat, mely vállalatom sikeréhez szükséges eszközeimmel volt tele.

Egy csusztatót kerestem ki a kőparton s onnan aláeresztettem a tutajt; szépen libegve maradt az a kék vitriol-tó felszinén.

Iszákomat odatettem a tutaj közepére; az lehetett huszonöt kilogramm, csak hét centiméternyire merült el benne, s csak három centiméterrel nyomta alább a tutajt. E szerint, ha magam is rászállok, vasrudammal, csáklyámmal, -42- csákányommal együtt hetvenöt kilogramm: akkor még kimarad a vízből hat centiméternyi a tutajból. Nem sok, de elég.

Már ide Bábit csakugyan nem vehetem föl. Megmagyaráztam neki, hogy csak várjon szépen itt rám: majd nemsokára visszajövök. Belenyugodott, lefeküdt szépen s fejét a két első lába közé dugta.

Nem lett volna nehéz, ha csak egy evezőm lett volna. Azzal egyenesen keresztül hajtottam volna a tutajt a tavon a diorit sziklafalig, s épen a barlang nyilásánál kötöttem volna ki. Így pedig, nem lévén más hajószerszámom, mint egy csáklya, annak a segélyével köröskörül kellett part mentében vezetnem a járművemet, a sziklába kapaszkodva, s nagyon nem is tánczolhattam a tutajon, nehogy az elveszítse az egyensulyt, s a tóba veszszen az iszákom.

Nagy fáradsággal csáklyáztam a part mentében, fel-felakadva egy-egy kiálló érczdarabban, mely a rézgáliczból jegeczült a sziklaparthoz. Kis lámpám igen kevés tért világított meg körülem s a magnesiumvilágításhoz most semmi kedvem sem volt.

Több órai küzdelem után eljutottam odáig, a hol az agyagpala a dioritfallal érintkezik. Észrevettem, hogy a dioritfal meredélyén egy körülbelül félméternyi széles előugrása a sziklának elég biztos párkányt képez, hogy azon a barlang szádáig felkapaszkodhassam. A tutajomat ott hagyhattam, a hol volt. Itt sem szél, sem vízfolyás nincs, mely azt innen tovább vigye. Ha visszajövök, azon a helyen fogom találni ismét. El nem megy ez innen egy csáklya-vetésnyi távolra.

A sziklafolyosó szádához felkuszva, még egyszer visszapillantottam a barlang tulsó oldalára. A nagy fejedelmi pompa teljes sötétség gyászfátyolával volt már behúzva; de a sötétségen keresztül ragyogtak még most is itt-amott -43- elszórva a pisla fényű kavicsok; a fénymágnesek úgy világítottak át, mint a lidérczfény, mint a bolygó tűz, mint a sírbolti lámpák.

S mindezek a fénymágnesek visszatükröződtek a nagy sötétkék tó aczélsima lapján.

Iszákomat ismét hátamra véve, neki indultam a folyosónak, egy halk «Isten segíts!» sóhajtással.

De alig tettem tíz lépést előre, egyszerre csak megmerevedtem a rémülettől! Fülemet egy fenevad morgása s szememet annak a látása lepte meg egyszerre.

Egy vadállat, a minőt még ember nem látott soha; a minőt sem Cuvier, sem Oken, sem Buffon, sem Schütz nem irtak le, a kerekföld minden élő állatjai között: egy hetedfélláb magas szörnyeteg, melynek bundája gyönyörű szép buzavirágszínnel pompázik. Madárnak van ily égszín tollazata, de négylábú állat nem viselt ilyet soha. Ez egy csoda! Ez talán a föld alatti koboldok királya, a ki abban a réztrónban szokott uralkodni? S jön egyenesen nekem, dörmögve és morogva s féloldalát neki feszítve a sziklafalnak, végig dörzsölőzik rajta.

A rémség és bámulat minden erőmet elvette. Elmeresztve szemeimet, tartám mintegy védelem gyanánt a Davy-lámpást magam elé. Fegyverem nem volt. Csáklyámat ez a hatalmas fenevad egy legyintésével pozdorjává töri. És nem ijed meg a lámpástól. Jön egyenesen reám. S mikor egészen odaér hozzám, mikor már engem a halál verítéke izzaszt, akkor felhúzza a szájáról az inyét, rám mosolyog, s az orrával gyöngéden oldalba taszít.

S hogy egyszerre kitaláltassa velem a rejtélyt, megrázkodik kegyetlenül előttem s azzal nekem szemem szám tele fecskendi gáliczvízzel.

Jó barátném, a szerencsétlen, mikor látta, hogy a folyosó fele tartok, kapta magát, megelőzött; egyenes irányban -44- keresztül úszott a rézgálicz tavon, hamarább ideért nálamnál s most itt áll előttem buzavirág szinűre festve.

S már most én aztán, hogy vállaljam el a felelőséget a teremtő előtt azért, hogy az ő világának állatországát egy új fajjal megszaporítottam.

A BAZALT SZÜLETÉSE.

Azt a földalatti folyósót, mely előttem megnyilt, két egymásra dülő kőnem képezte: a diorit, melyről szóltam s a dolerit, mely azt később mind jobban hátra szorította. E kettőnek az összetódulása tart fen aztán mindenféle tekervényeiben azt a folytatólagos üreget, mely nagyon keveset távozott el a vízirányos vonaltól.

E sziklafolyósó több rendbeli kisebb-nagyobb barlangok által volt megszakgatva, a mik néhol alá is mélyedtek; úgy hogy elébb alá kellett szállnom a fenekeikre s onnan megint felkapaszkodnom a tárnafolyosó nyilásáig.

Itt nagy könnyebbségemre volt Bábi barátsága. A mászással nem kellett magamnak vesződnöm. A mint a magnesiumsodronyt meggyujtva, kiszemléltem, merre van a tovább vezető folyosó száda, odamutattam Bábinak, s azzal felültem a hátára, s folyvást bevilágítottam magunk körül az utat, míg a hatalmas állat csodaügyességgel kuszott meredek sziklákon fel s alá, s ugrált velem mély örvényeken keresztül bámulatos erővel. A mely utat én egész napi fáradsággal tettem volna meg, ő átnyargalta velem egy óra alatt.

Mikor én leültem étkezni, ő csak nézte. Talán tudta, hogy conservem medvehusból van? a jeges medvék -45- egyábiránt úgy vannak szoktatva, hogy egyszerre nagyon sokat tudnak enni, s aztán sokáig elkoplalnak vele. Van több mázsányi hájuk, a miből táplálkoznak. Valódi tevéi a jégsivatagnak, ha egykor utazási czélokra fogják őket használni.

Csupán az ötlött fel előttem, hogy mentül tovább haladtam, a hévmérő annál lejebb szállt. Utóbb már csak négy fokot mutatott 0 fölött.

Azt hiszem, hogy a malachit barlang melegét a folytonosan vegytani működésben levő vitrioltó idézi elő, s a mint attól jobban eltávozunk, a két jég közé szorult földtömeg is annál inkább elnyeli a szűk folyosón terjengő melegkisugárzást. Bánni kezdtem nagyon, hogy a téli ruhámat a jégüregben hagytam s nagy szükségem volt rá, hogy alvás közben Bábi meleg bundáját érezzem közelemben.

Később egy más tünemény lepett meg. Delejtüm, melynek segélyével számítottam ki addig a tekervényes sziklafolyosó irányát, egyszerre csak elkezdett semmit se mutatni. Lógott előre hátra, vagy szökéseket tett s mutogatta az éjszaksarkot a szélrózsa minden irányában.

A sziklafal csupa dolerittömeg volt, mely a bazaltnak egyik alkatrésze ugyan, de ez még nem bir delejességgel.

Később azonban a dolerit közül labradorjegeczek csillámlottak elém, a mik szinte a bazalt alkatrészei.

Egy gyönyörű példány labradorjegecztől nem tagadhattam meg, hogy fel ne vegyem tehernek a tarisznyámba; soha sem láttam gyönyörűbb szinjátékot. Szemközti lapjai zöld, veres, kék és sárga ellentétes szineket mutattak, s a szines lapokat a tompa éleken széles fekete sávok választották el élesen egymástól, s a mint a fény más irányban esett rájuk, egyszerre a lapok lettek feketék s közöttük az elválasztó vonalak csillogtak a szivárvány minden szineiben. -46-

Hatvan órát töltöttem már ez előhaladásban, a midőn utam véget érni látszott.

Ismét egy rengeteg nagy barlangba jutottam. Nem annyira magassága képezte terjedelmét, mint inkább széle és hossza.

Feketesége jellemezte a barlangot. Oldalfalait mágnes vassziklák képezték, felváltva közelről tarkabarka magvas, messziről zöld augitsziklákkal; a dolerit alkotta a boltozatát.

Daczára a magnesium-fénynek több órai vizsgálódásba került, míg a vasfekete sziklák között valami olyan üregszádát fedeztem fel, mely folytatását engedte sejtetni az eddigi sziklasikátornak.

Az a fekete tó-tükör annyira megtöltötte a barlang tériméjét, hogy partjain csak egyes kiálló sziklákon át lehetett a tulsó tárna szádáig eljutni, néhol öles ugrásokat koczkáztatva a sima mágnesvas sziklákra.

Talán czélszerűbb volna egyenesen keresztül usztatni a tavon, mint azon a másikon tevé. Ezuttal velem a hátán. Nincs már szükségem tutajra.

Beleegyezni látszott. Én felültem a hátára, s aztán lelovagoltam, az az, hogy lemedvegéltem a tó partjáig.

Bábi itt megállt egy vasszikla tömegre felállva s belé nézett a tó sima tükrébe.

Már most nem tudom: asszonyi hiuság volt e az nála, hogy a mint meglátta magát a tükörben, megsajnálta az újdonatúj kék toilettjét egyszerre feketére befestetni? vagy pedig az állati ösztön sugallata volt, mely az emberi kiszámításnak előtte jár? nem akart a tóba beleugrani.

Az igaz, hogy annak a tónak a látása bennem is valami olyan sajátszerű állati iszonyodást gerjesztett. Sohasem láttam én ilyen csendesen, mozdulatlanul nyugvó víztükröt, -47- melynek fekete felszine a távolban a magnesium fénytől szivárványt játszott.

Bábi nem volt neki biztatható az uszásnak; megrázta a fejét s leült a két hátulsó lábára, a legvilágosabban tudatva velem, hogy a hajóm horgonyt vetett.

Hát nem bánom, legyen belőle szárazföldi alkalmatosság. Azzal megfordítám a fejét s a partot összekötő szikla sorozatra mutatva, biztatám, hogy menjünk tehát köröskörül.

Pedig keserves fáradság volt az. A sziklák távol voltak egymástól. Minden erejét megfeszítve kellett ugrani a hátán vitt teherrel, s gyorsan megkapaszkodni körmeivel, hogy le ne csuszszék. Ő maga is érezte a feladat komolyságát s minden ugrás után megpihent.

Én elővettem csutorámat s eczettel vegyített vizemet megosztottam vele. Ez újra felélénkíté. Most már gyorsabban ugrált velem tovább. Egyszer aztán kimaradtak az összeköttetést képező sziklák, s még mintegy ötven méternyi távolban volt a tárna ajtaja tőlünk.

Az állat megint lenézett a vízbe: uszásra vegye-e a dolgot? Összerázkodott, s inkább a meredek sziklafalt kémlelte nyihogva, megkisértve, hogy fel tudna-e rajta mászni.

Én kitaláltam a gondolatját. Leoldtam derekamról kötélhágcsómat, annak a kötélhurkát az ő derekára bogoztam s azzal neki biztattam, hogy másszék fel a falon.

Gyönyörü tornász volt az én Bábim: akárki tanította rá! oly sima sziklafalon, a hol ember alig talált volna megkapaszkodási támpontot, ő felmászott s fölveté roppant termetét a felső sziklapárkányra.

Most aztán nekem csak utána kellett másznom a kötélhágcsón, mely az ő derekához volt hurkolva. A medve lehetett kétszáz kilogramm.

Daczára a négyfoknyi hévmérséknek, egészen át voltam izzadva, nem annyira a fáradságtól, mint a folytonos rettegéstől.

A mint a folyosó nyilásába bejutottam, első gondom az volt, leülni étkezni. Annyira Bábi is rávehető volt, hogy a kiürített conserves bádogba beledugja a toppancsait s aztán a tenyereiről lenyalogatta a pterodactiluszsírt. Ez volt az ő estebédje.

Azután még egy kicsit szunnyadtam s felébredve neki kerekedtem a továbbutazásnak.

A sziklafolyosó néhány percz mulva véget ért; zsákutcza volt az, térjmeg-utcza, a honnan nem lehetett tovább menni. Az augit és dolerit sziklák véget értek s a bennük támadt repedést elzárta keresztben egy csilámpala-réteg.

A csillámpalán keresztül nem vezet sziklafolyosó. E vékony s egész a papirfoszlányig szétszedhető lapok úgy feküsznek egymáson, mint egy játék kártya.

A csillámpala közt csak egy esetben képződhetik valami üreg: ha «hegykristálypincze» alakult benne. Ezt a turzó bányászok úgy szokták felfedezni, hogy mikor kovarcz eret fedeznek fel a palakőrétegben, kalapácscsal ütögetnek a csillámpalasziklára, ha nem ad-e döngő hangot? Némely hegykristálypincze százezreket érő kincseket rejt.

Az én börtönöm fala siketen viszhangzott a kalapácsütésre. Tömör sziklaréteg áll előttem, mely messzire elzárja a tárna folytatását. Ezt én keresztül nem törhetem.

Elkeseredetten gondoltam vissza, átlátva, hogy örökre fogoly vagyok a föld alatt s nincs mit tennem, mint visszatérni a jégbarlangba s vegetálni, míg élelmi szeremben tart.

Mikor ujra kiértem a tárna nyílásához, s letekintettem arra a kék aczél-tükörre, elbúsult haragomban felkaptam a lábam alól egy követ s belehajítottam azt a tó közepébe. -49-

Ekkor történt aztán körülem valami, a minek leirására nincs az emberi szótárakban megfelelő kifejezés.

Az a tó egy óriási bazalt-tömeg volt még híg állapotban, de már a kristályosodás végrehajtásához teljesen szaturálva.

Csak egy hulló kavics kellett e szaturált tömegnek, a mire talán századok óta várt már.

A mint e kavics a tó felszinét érte, egyszerre vakító villám-fény tölté be a barlang üregét, minő a kristályképződést szokta megelőzni s midőn az ellobbant, oly hangrobaj támadt, mintha ezer villám csapna le egy pillanatban; de a mennydörgésnek zengő ereje volt, mintha a harangkondulás, az üvegcsengés venné fel az égcsattanás mérveit, s követné azt a vulkánkitörésnek földrengető robogása.

E pillanat alatt szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások, kiknek én voltam keresztapjuk, két méternyi átmérőjű hatszegletű oszlopok, organasipokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek, mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé, egyszerre egy pillanat alatt s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang kőboltozatánál: keresztül törték azok a dolerithegyboltozatot, emberi észtől át nem mérhető erővel: az e perczben született bazalt oszlop, mely a mult perczben még híg folyadék, vagy talán csak rezgő-kocsonya volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon! s a következő perczben bizonyosan ott meredt fel már a Zichy-hegy homlokán az új alkotás képlete, mint egy óriási fésű, mint egy taraj, vagy egy várrom.

S az irtóztató lökés és dörzsölés következtében az egész dolerittömeg, melyen a bazalt keresztültört, mintha szélvészhirdető alkonyég volna, úgy kezdett el izzó fényben tündökleni, maguk a bazalt-oszlopok is, a hol a dolerittal érintkeztek, messze izzók voltak a kölcsönösen adott tűzcsóktól; a tüzességtől átlátszóknak tetszettek, az egész -50- barlang egy lángverem látszott lenni: egy belülről égő planéta ürege.

Egyszerre oly pokoli hőség támadt a barlangban, hogy abban minden állati organismusnak el kellett pusztulni. A mikor egy cseppfolyó test jegeczczé alakul, a kötött meleg elszabadulása által külömben is hőség támad körüle; de itt a hegyáttörés dörzsereje egész vulkáni izzást idézett elő.

Hogy én és hű utitársam e hőségben még is megmaradtunk, az nem annyira valami csudának, mint pusztán egy geologiai eredménynek tulajdonítható.

Hanyatt estünk mind a ketten, az igaz. Én szerencsémre a medve fölé, mert külömben a falhoz ragadok, oly erős volt a légnyomás, mely a földhöz sujtott, a fejemet úgy éreztem a dörgés alatt, mintha egy elszabadult gőzgép szélvitorlája rázna teljes erővel. Ezek már oly hanghullámok voltak, hogy egy perczig, a míg sötét volt, «látni» véltem a hangot, mint a villanyinductio-gépből kisugárzó fényt: a hang-hullám csillámlott szemeim előtt, mint a pávafark.

Ez azonban nem történt meg velem. Az erőszakos légnyomás belökött a barlang-szádába több méternyi messzeségre s én egyszerre úgy éreztem, hogy ez üregből hideg szél süvölt elő.

A barlang levegője a forrponton felül emelkedett már, a folyosó lege pedig folyvást négyfoku lehetett. A hidegebb lég bömbölve tört át a befűtött pokolba.

Nem tudtam mozdulni, de egészen eszméletemnél voltam. Valami veszedelmes kiváncsiság lekötve tartott. Látni akartam még többet e nem emberi szemek számára való tüneményből: hogy hull a barlang tetejéről a tűzeső alá? az bizonyosan jaspissá zománczosult kőtörmelék, hogy -51- hajlanak meg a szélső bazaltoszlopok, a mik legutóbb emelkedtek elő, s a frissen támadt oszlopok hogy repedeznek meg keresztben, minden repedésnél olyan pattanó hangot hallatva, mintha harangok hullanának a tengerbe?

Bábi megragadta a galléromat s úgy vonszolt magával befelé a barlangfolyosóba. Ideje volt.

A mint megkisértettem, hogy felálljak, azt tapasztaltam, hogy ez a legkivihetetlenebb mesterség a világon.

Ha a bazalt-barlangnak háttal akartam megállni, akkor előre estem, mint a ki bortól részeg; ha szemközt a nyilással akartam felállni, akkor meg hanyatt estem, mint a ki sertől részeg. Valaki olyan erővel vitte a fejemet délnek, a lábamat meg éjszaknak. Ez a valaki a kettős légáramlat volt. A bazalt-barlangból nyolczvan fokú Sirocco, a folyosóból meg négy foku Bora fujt keresztül, utoljára azt találtam ki, hogy felfeküdtem Bábinak a hátára, ott a két áramlat kiegyenlítette egymást. Neki is meg kellett ugyancsak vetnie a négy lábát, hogy szél ellenébe előre hatolhasson.

De hát honnan jön ez a szél? hisz ez a folyosó egy zsák-utczában végződik.

A bazaltáttörés hegyromboló erőszaka az én utamat elzáró csillámpala-rétegben is nagy változást idézett elő. Az addig nyugodtan egymás hátán fekvő palakőlapok most egymásnak hegygyel, éllel voltak kuszáltan feltornyosítva, s a mint így két palaréteg, mint két egymásnak támasztott kártya, megtörte az egész tömeget, azoknak a helyén egy sátoralakú háromszögű nyilás támadt mintegy három méternyi magasságban; ezen keresztül süvöltött át ama hideg lég, mely eddig szélcsendben nyugodott idelenn, s most egyszerre viharrá alakult, a mint a bazaltbarlang hő legével találkozott. -52-

Tehát a felgyürődött palarétegen keresztül is van már út, s hogy ott még nagy térnek kell lenni azontúl, azt bizonyítja az erőszakos légroham, melylyel szemben csak a falhoz kapaszkodva lehet előre haladni.

A LABYRINTH ÉS LAKÓI.

A nagyszerű hegyrombolás ugyan széttörte az utamat álló csillámpala-tömeget; de a törés nem úgy ütött ki benne, mint más tömör sziklában, hogy egy hosszú és folytonos repedést szakított volna benne: – e helyéből kitolt palatömeg össze-vissza kuszált lapjai egy szerteszét ágazó labyrinthot képeztek előttem. Jobbra és balra, alá s fölfelé tátongtak előttem a nyilások, a mint az első deltaalakú üregnek végét értem s nekem nem volt más útmutatóm a tömkelegben, mint a mindig szemközt fujó szél. Erről találhattam ki, hogy melyik kürtőlyuk lesz az, a mely a közelebbi nagy üreghez vezet. Most már nem folyosókról, csak kürtőlyukakról volt szó, mikben nekem is négykézláb kellett másznom, mint Bábinak.

A medve ment elől. Barlanglakó volt. Hozzászokott, hogy ő a sötétben is lásson. Egyszer, a mint egy ilyen folyosó mentében haladunk egymás nyomában a la quadrupede, Bábi elordítja magát rémületesen s háttal visszafelé keresztül iramodik rajtam. Én, a ki térden és tenyeren állva sokkal alacsonyabb voltam, keresztül csúsztam a megfutamodó alatt s aztán szemközt találkoztam azzal a rémalakkal, a mi a medvét megkergette.

De engem nem ijesztett meg ez a rémkép, melyet lámpám megvilágított. Csak csontváza volt az egy gyönyörű szörnyetegnek, melyet már ismertem.

– Jer vissza Bábi, biztatám medvémet; nem bánt ez már téged. Hires nevezetes földalatt lakó csoda volt ez. Második a világon. Az elsőt, mint egyetlent a párizsi Jardin -53- des plantes-ben őrzik. Ez a hirhedett Mosaesaurus, melyet a tudós Hoffmann fedezett fel a mastrichti kőbányában s kiemeltetett nagy költséggel s elnevezte azt a maga nevéről Mosaesaurus Hoffmanninak. A mastrichti apátur aztán pert indított a Mosaesaurusért, hogy az, mint özönvíz előtti csoda, az egyházat illeti. A hosszú pörnek az lett a vége, hogy elvették a tudóstól a Mosaesaurust s odaitélték a papnak. A szegény Hoffmann e fölötti bánatában úgy elbúsulta magát, hogy belehalt. Aztán jöttek a francziák, a forradalmi hadseregek; ostromolni kezdték Mastrichtot. Az egész világ minden geologja és paleontologja összeröffent a franczia tábornoknál: bezzeg interveniáltak most, nem úgy, mint Páris ostrománál, hogy az Istenért rá ne lőjjenek a pap házára, a melyben a Mosaesaurus lakik! Nem is lőttek arra a tájra a francziák, s mikor elfoglalták a várost, hadisarczul egy millió frankot kértek, – vagy az eldugott Mosaesaurus csontvázát. Az apátúr inkább a csontvázat adta oda. Hallod ezt Bábi? Egy millió frankot érő barom ez, a ki most itt előttünk fekszik. Ha elvihetjük Párisba, vagy Berlinbe, annyi ezüstöt kapunk érte, a mennyit nyom. Azért sem viszszük oda; hanem hazaviszszük Budapestre, odaajándékozzuk a muzeumnak s még mi köszönjük meg, hogy helyet adnak neki. S akkor aztán, ha még egyszer valaki bombáztatni akarja Budapestet: egész Europa tiltakozni fog ellene a második Mosaesaurus érdekében. Ilyen hatalmas állat ez, Bábi!

Egy hosszú, keskeny üregben feküdt, melynek falait kristályképződés takarta. Egy huszonöt méternyi hosszuságú gyil, óriási fejjel, melynek szemcsontjai napraforgóvirág alakú karikákat képeztek, hátgerinczének százharmincz forgó csontja volt, s farkának alkotása bámulatos; olyan volt az, mint egy széles kormánylapát, élével felfelé fordítva s ez az él végig futott az egész hátán, mint egy iszonytató fogas fésü, mint egy fürész. Lábai már csak csontvázak voltak, de a kőben, mely lágy volt akkor, -54- mikor őt eltemette, ott látszottak a lába nyomai, mik akkor még uszó hártyát viseltek. Akkor! Mikor? Még a mammuth-irtó özönvizet is messze megelőzött világban.

Már most ez a kincs is az enyim: csakhogy nem vihetem magammal. S az a nagyobb baj, hogy az megint úgy elzárta a keskeny útat a labyrintban, hogy vissza kell fordulnom, s más kijárást keresnem.

Ebben is megbecsülhetetlen volt rám nézve négy lábú utitársam. Nem kellett neki Ariadne-fonál, hogy a tekervény utból visszataláljon: – a szag után elment. Nem tévedhettem el vele.

Egy másik kürtő-utat megint egy titáni nagyságú chelonia zárt el előlem. Ez egy teknőcz, hosszú kigyónyakkal. A teknője még most is teleragadva balánokkal.

Egy harmadik kürtő düledékei közöl csak a feje látszott ki hosszú előretolt nyakával egy iguanodonnak: a mi ősapja lehetett a krokodilnak, csakhogy nem volt elég neki a két borzasztó fogsor, még két egyenes szarva is volt a homlokán.

Egész muzeum volt, a mit összejártam. A felbomlott palarétegek közt falevelek, egész galyak lenyomatai, az őskor bogarai, a finom libellák; aztán halak, madarak maradványai, repülő gyikok. Ki keverte ezeket így össze ez óriási gyüjteményben? A szárazföld, az édes vizek s a tengerfenék lakóit? légben repülőket, földben gyökerezőket?

A csillámpala nemes érczeket is szokott rejteni magában. Több helyütt akadtam oly gazdag ezűst-erekre a kőzetben, melyek túltesznek a kansbergi ezüsthordó csillámpala zsákmányzatán, egész megcsavart szalagok szin ezüstből, s egy helyen gyönyörű szép rutaalakú termésarany kristályzatok ragyogtak elém a sötét kőhasadás közül. – Ott hagytam aranyat és ezüstöt. Én levegőt kerestem – és vizet. -55-

A HEGYKRISTÁLY-BARLANG.

A csillámpala-réteg nem tartalmaz vizet. Viztartómnak pedig már csak a fenekén volt valami. Nem számítottam ilyen hosszú útra. Mindössze tizenkét liternyi víz fért bele s én eleinte nagyon is bőven bántam azzal.

De honnan is remélek én itten vizérre találni? Hát van a fölöttem levő világban csapadék? Főlöttem örök jég van. Itt nem képződhetnek források, hisz nincs eső, nincs olvadt víz soha.

És mégis számítottam rá. – A hogy a jégbarlangból olvadékot csapol le a mélyebben fekvő rézbánya melege, ép úgy megtörténhetik az, hogy a bazaltkitörés által okozott meleg egy egész hegyoldalt úgy keresztül melegített, hogy arról minden jégnek le kellett olvadni, s a fejem fölött szivárgó víz a sziklák rétegein valahol bizonyosan át fog törni.

Ezt nem csak hinnem, ebben bíznom kell. Mert az elhagyott jégbarlangba készleteim megújítása végett vissza nem mehetek, utam el van most zárva a bazaltüreg által. Ez izzó vermen át nem hatolhatok, a míg a többi sziklaüregek hidegebb lege ki nem egyenlíti a benne támadt hőmérséket; vagy legalább az alsó rétegekben embertől elviselhető hőfokra le nem szállítja azt.

A felbomlott palarétegnek egy nyilása haránt kezdett alávezetni, s később csaknem kémény-egyenesen vitt lefelé s minthogy ez a nyilása is lap mentében támadt, tehát nem volt miben megkapaszkodnom. Kénytelen voltam ismét a kötélhágcsóhoz folyamodni, azt ismét a már kipróbált módon a medve derekára kötve; s míg ő fenmaradt és megkapaszkodott, addig én leszálltam a hágcsón, ő aztán utánam csúszott kényelmesen, körmeivel kötve -56- kereket. Visszatérett (ha erre kell visszatérnem) ismét ő fog a sima kürtőn felkapaszkodni a kötélhágcsómmal.

Legnagyobb bajom volt a podgyászommal, a mit a legszűkebb kürtőkön át is magam után kellett vonszolnom.

Húsz méternyi mélyen vitt alá a függőleges sziklakémény s alulról egyre fujt a szél. Mikor feneket értem, akkor egyszerre megszünt a légáramlat.

Egy szűk oduba jutottam, melyben épen csak annyi tér volt, hogy ketten utitársammal elférhettünk benne.

– Ne félj semmit Bábi. Nincs semmi baj. Hallod, hogy döng a kalapácsom alatt ez a fal, a mi utunkat állja? – Nem messze van a szabadulás. Ezt a falat holnap keresztül törjük. De elébb ki kell pihennünk magunkat. Harminczhat órája, hogy nem aludtunk.

Tehát ott néhány órai éjszakát csináltam. Hármas éjszaka volt. Szememen az álom éje, fejem fölött a földboltozat éjszakája s a föld felett az északsarki féléves éj…

Háló szobánk, mely leszálltunkkor csak két fok meleget mutatott, felébredtemkor tíz fokig melegült vendégei kipárolgásától. Viszont annyival fojtóbb volt benne a lég. Öt óra alatt a légenyt erősen fölemésztették tüdőink. Sietni kellett a börtön tágításával.

Az utamat álló fal döngése tanusítá, hogy túl rajta tágas üreg van. De a mint csákányommal hozzá fogtam e falba rést törni, tapasztalám, hogy a csákány nyele minden ütés után úgy visszarúg a tenyerembe, mintha tűzkőbe vagdalnék vele. A csillámpala kovarcz tömegekben végződik.

Órahosszat vesződtem egy akkora lyuk kifúrásán, a mekkorába a kezem befér. Hogy pusztán csákánynyal, feszítő ruddal itt keresztül nem török, annyi bizonyos volt. Hatályosabb és merészebb eszközhöz kellett folyamodnom. -57- Hoztam magammal nitroglycerin töltényeket. Egyet elővettem és belé illesztettem a vésett lyukba. A töltény óraművel volt ellátva, s kiszámított időre önmagát robbantotta fel. Ez idő alatt Bábival együtt felhuzódtam a kürtőbe, hogy fedve legyünk a robbanás elől.

Az eldördülő pukkanást mélyen és soká viszhangzó tompa dörömbölés követte, mintha sziklatömegek gördülnének alá a boltozatos üregbe.

Ekkor leszálltam ismét. A gyutacs füstje nem a kürtő felé huzódott, hol én rejtőztem, jeléül annak, hogy másfelé talált kijárást.

Most aztán ismét elővettem a magnesium sodronyt s meggyujtottam azt, bevilágítva vele az előttem támadt másfél méternyi gőmbölyű nyiláson.

Az ezeregyéjszaka mesélői álmodhattak ilyent, mikor legpazarabbul megterhelték képzeletüket drága kövekből álló barlangokkal!

Egy alul is felül is és köröskörül gömbölyű üreg tárult fel előttem, melyet úgy hinak, hogy «kristálypincze.» Hasonlókat találtak Courtesnél a Mont-Blanc alatt, aztán a Lauterau jéghegyei allatt, és Natersnél felső Wallisban; – de ez mindannyit felülmulta pompában, nagyszerűségben. Ez a madagascari kristály-barlanggal vetekedik.

Felső boltozata vakító fényű fehér volt. Azt apró fehér jegeczek boríták, talán csak a kovany párázatából tapadva oda; alább hajolva, a boltozat mindinkább megrakodott hatszegű kristályokkal, mik a világításban izzani látszottak; mintha gyémántzsarátnokból volna az egész kupola, míg az oldalfalak már félméternyi hosszú prizmákkal voltak befedve, a mik csoportokban meredeztek elő, s végül a barlang feneke rakva volt négy-öt méternyi hosszuságú, egész méternyi szélességű kristályoszlopokkal, hatszögű pyramidokkal és kettős gulákkal; a titánok drágakövei néhol egymásra düledezve meredtek szét, másutt két kristályoszlop keresztül tört egymáson s egy darabot képezett, az óriások ismét egyes oldalaikban be voltak vonva -58- apróbb jegeczekkel. Köröskörül tündököl, szikrázik, szivárvány szineket játszik mélység és magasság; minden fény visszavert fényt támaszt, árnyék nincs sehol, csak más szinű fény. Semmi más ércz, föld, kő nem lakik itt: egyedül a kristály, ez, a minek mellékneve a kövek között az «örökké-való.» S abba sem vegyül semmi más szinü válfaj, sem sárga Citrin, sem barna füsttopáz, sem fekete Morion. Tiszta vízként átlátszó kristály az egész. S e tündöklő gömbalakú üreg átmérője legalább száz méter!

Oly félve, oly félelemmel léptem az üregbe, mint egy ismeretlen földalatti istenség templomába. S valóban nagyobbszerű volt az minden templomnál, mely valaha a föld felett épült. Embertől kigondolhatatlan pompa. Sugárözön, szivárványmozaik minden falon, s lenn a mélyben az egymásra dülő vastag kristályoszlopok, mintha templomi székek volnának, láthatatlan ájtatos nép számára, néhol egy góthidomú karszék, mintha előkelőbb szellemekre várna ott; egy feltornyosodó jegeczcsoport kathedrát képez, lépcső fokokkal, mennyezettel; egy karzaton mintha orgona volna, egymás mellett álló sipokkal s a templom hajójában óriási nagyságú kristálytömbök egymásra támaszkodva, düledezve: ez az oltár.

AZ ŐSEMBER A KRISTÁLYBAN.

A kristály-oltárt egész csoportja képezte az egymásra támaszkodó s egymásból haránt kimeredő hatoldalú prizmáknak, miknek végeit hatszögű pyramidok alkották. Embermagasságnál nagyobb, két karral át nem érhető derék oszlopok.

Magnesium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára, úgy, hogy az magában éghetett tovább -59- s ekként belülről világítva meg e csodálatos kristály oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni.

Az egész oszlopcsoport fehér fényben tűndöklött, míg a pinczét félhomály borítá, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.

A mint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza. Egy roppant kristályprizma közepében egy ember-alak állt előttem.

Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen álló ember-alak.

Nem négykezü, nem ásatag protopythecus: a valódi homo primogenius. A homo diluvii testis. Egyenesen álló férfialak, csaknem hat láb magas, sima és magas homlokkal. Egész testén ez volt az egyedüli szőrtelen rész. Az ősembernek szüksége volt rá, hogy a természet ruhát is adjon neki, mint más állatnak, még ő nem tanult se szőni, se ölni, növény-evő volt. A mi most az emberi testen csak pihe, láthatatlan szőrszál, azt a viszontagság, az időjárás befolyása nála hajszerű gyapjuvá nevelte meg. Vállai, karjai, melle, lábai végig fedve voltak bozonttal. Állat volt, de ember alkotású; magas, boltozatos koponya, kiálló hajlott orr, az arczéllel derékszöget képező állkapocs. Szája csukva volt; öklei összeszorítva és karjai kissé felhuzódva. Öreg embernek kellett lennie, mert göndör haja, szakálla, s minden szőrszál termetén végig ezüst-fehér volt.

Úgy, a hogy én kerültem volna medvéstül együtt a bazalt oszlopok valamelyikébe, ha az állat ösztöne tovább nem lát az én emberi eszemnél.

Ez ősember is valószinüleg a nagy földfeletti kataklizma elől menekülve, e barlangba vetődött; melynek fenekét már akkor a kristályosodáshoz közel álló kovasav-olvadék képezte. Tiszta, átlátszó víznek látta azt maga előtt. Talán -60- átakarta azt úszni; vagy talán csak inni belőle, s a mint belelépett, abban a perczben megszületett a hegykristály. Ez az egész kristálypincze egy percz alkotása volt; a kovasav-tengerszem millió kristálylyá alakulva fedte be a kerek falakat, s a fenéken óriási jegecz-oszlopokban tömörült össze. A vakmerő ősember egy ilyen kristály prizmába szorult bele. Gyönyörű koporsó! Egy darab kristály. S ez megőrzé őt az enyészettől. Az életműszeres test feloszlatásának semmi tényezője nem férhetett hozzá. Egy feloszthatatlan percz műve volt az egész.

A hegykristály alakulása nem idézett elő hasonló tüneményt, mint a bazalté: nem származott belőle kitörés s a surlódás előidézte hőség, a mi engemet, ha a bazalt közé jutok, nemcsak hamuvá éget, de még hamvamból is okvetlenül valami új, ismeretlen ércznemet olvaszt össze; a hegykristály születése legfölebb akkora meleget támaszthatott ez üregben, mely az emberi vér hőmérsékét tizezer s tizezer év után, æonok lefolyásával sem szállítá a zérus fokon alul, minthogy köröskörül kristályburok fedi a pinczét s ez a legrosszabb melegvezető.

«Jó reggelt ősapám!» mondék, süvegem megemelve a tiszteletreméltó ereklye előtt.

Nem felelt rá. Valószinüleg nem tudott magyarul. Valjon minő nyelven beszélhetett anno 1-ben?

Tovább kutattam. Hátha még többen is lesznek itt kortársai hasonló kényszerhelyzetben?

A kristályprizmák azonban nem voltak mind oly átlátszóak. Az ő koporsójának is két oldalát fedte apróbb jegeczekből képződött vékony réteg, melyen nem lehetett keresztül látni. Másoknak mind a hat lapja fedve volt ily kovanykéreggel s azokon elébb ablakot kellett csinálnom, kalapácscsal leverve a külső kérget, hogy belsejükbe láthassak.

Valami veszedelmes kiváncsiság csiklandozott. A hol férfi van, ott nőnek is kell lenni! Mathuzsálem apónak dédunokaleányai is voltak. Lehetetlen, hogy egyet magával ne hozott volna közülök. -61-

Egy prizma elé értem, melynek öt oldala fedve volt, átlátszatlan jegeczkéreggel, hanem a hatodik egészen tiszta volt. Tökéletes üvegkoporsó. A tiszta lap erősen iridizált; szivárványt játszott, mint a nemes opál. Abban feküdt, – nem: – állt egy nő-alak. Egy fiatal nő, egészen épen megtartva. Arcza síma, olajszin, idomai a maláji typusra emlékeztetnek, tojásdad arcz, finom metszésű orr, csigahajlásu ajkak, domború homlok. A katastrofa perczében, a mint az alakuló kristály testét körülölelte, két kezét ijedten feje fölé kapta: azok most is úgy voltak imára kulcsolva. Ez alak egy új világteremtés óta imádkozik a feltámadásért. Hogy nem törte őt össze a kristály-alakítás? óh a kristály nagyon kiméletes a magába zárt idegen testhez; még a szitakötő finom szárnyacskája is oly épen marad benne, mint élve, s a közé vegyült epidot selyemszálait még csak meg sem görbíti.

A nőt nem ruházta fel a természet önalkotta takaróval, mint a férfit; de azért nem volt az fedetlen, s ez volt rajta a legcsodálatosabb. Aranyba játszó sötétveres haja volt, a hol tömöttebb, ott sötét realgár auripigment szinű, s ez a haj köröskörül nőtte az egész alakot. Mint mikor egy növény gyökerei körül növik egy cserép-edény oldalait. Az a dús hajzat vállaitól elkezdve egész a lábai hegyéig úgy beszőtte fonta az egész alakot, hogy az akként tünt elő, mintha egy aranynyal, selyemmel vetekedő fényes szövettel volna feszesen behúzva az egész teste, kivéve az arczát s a két felemelt karját.

Ennek a hajnak tehát azóta mindig kellett nőni, a mióta ez alak a kristályprizmába beleszorult. Egy új világalakulás óta!

Mondják ugyan, hogy a haj nő még a halál után is. A felnyitott koporsókban találnak tovább nőtt hajzatra. Nem tudom: nem láttam.

De itt, a kristály közepett egy halott hajának nem lehetett volna így tovább nőni. -62-

A kristály mindenütt a bőrt éri. Egy halott bőre merev és rideg. Ha a haj tovább akart nőni, annak a kristály és a test között csak úgy lehetett előre hatolni, ha a bőr még ruganyos, puha, mint az élőé, s ha engedni tud a hajszál előnyomulásának. Hogy ez a hajzat így körülszőhette ezt a testet, élni kellett nemcsak a hajnak, de az egész testnek.

Nem találtak-e már a kőszénbe szorulva eleven békát? pedig ez százezer éves földalkotás.

Indiai fakirok közt mindig akad olyan csodatevő, a ki eltemetteti magát, álomra éheztetve, a föld alá s a kit aztán hetek mulva ásnak ki és úgy költik ujonnan életre.

Lélek, lehellet, a test melege, villanyossága, az élet minden föltétele egy pillanat alatt be lett zárva: a test nem válhatott meg tőle.

Azóta a kristálykoporsón keresztül annak az anyagváltozásnak, melyet halálnak nevezünk, semmi eszköze nem férhetett hozzájuk. A vér nem aludhatott meg ereikben, nem is mozoghatott tovább; az idegek elzsibbadtak, az agy elkábult, minden életműszer megszünt működését folytatni, a bőr porusai nem párologtak ki többé, de az élet nem tünt el, csak elrejtőzött.

Forróság és borzadály váltogatta egymást egész testemen ennél a gondolatnál.

Hevült a szivem, ha arra gondoltam, hogy én, egy puszta világrészben egyedül ittveszett ember, még hozhatnék ki a sziklából társakat, a kik hozzám hasonló teremtések, a kik iszonyú magányomban velem maradnának; hogy hallanék még egyszer asszonyi hangot, és néznék -63- szemekbe, melyek megértenek! S egészen elkábított az a káprázat, hogy ha feleleveníthetném őket, ha beszélnének előttem emberi hangokon, s vagy én tanulnám az ő nyelvüket, vagy ők az enyimet, minő titkokat tudnék meg tőlük azokból az időkből, a miknek történetirói a kagylók és páfránok, s krónikájának lapjai a mész, agyag, homokkő palarétegek, mikbe maradványaik le vannak nyomtatva. Minden kincseinél a földkebelnek, mik eddig elém tárultak, nagyobb kincs volna egy élő ember, a ki elmondaná emberi hangokon a jelen világnak, mik történtek ezelőtt huszezer évvel? Milyen képe volt akkor a földnek? Mi volt rajta akkor az ember?

De titkos borzadály futotta át megint minden érzékemet, ha arra gondoltam: szabad e ez? Halandó emberre van e bizva, beleavatkozni a feltámasztás nagy munkájába, mely a napok végével s az Úr parancsszavának és az ő szolgálattevő angyalainak van fentartva? Az itéletnap előtt, mielőtt az ég befogadná a földet, kihozni a sirból embereket, kik æonok óta alusznak s azt mondani nekik: éljetek tovább!

S ha aztán ezek az emberek azt kérdezik tőlem, szóval és tekintettel: «hol van hát a világ? ha életre költöttél bennünket, add ide nekünk a mi világunkat. Hol van a mi virányunk, mely fölött az ég éjjel is világos volt, s nappal nem lehetett eltűrni a fényt és meleget? Hol vannak a mi diótermő erdőink, miknek héjából méz csorgott, belseikben édes liszt volt, gyökereikből tej folyott ki? hol a fák, a miknek leveleiről csepegett az üdítő ital? Hol vannak az óriás-szörnyek, a mik utat törtek számunkra az őserdőkön s védtek bennünket a hiénáktól? Hol az óriás «Moa» madarak, a mik ellen hadjáratokat folytattunk, kövekkel, hogy tojásaikat elvehessük? hol az örökzöldfű, melyben fészket raktunk, mint a Latámi madár, s a virágos hinárral benőtt tavak, amikben elrejtőztünk ellenségeink elől? Hol van az a világ, a melyben csak tavasz van és ősz s a kettő mindig tart és mindig együtt?»… -64- S én aztán felvezetem őket a föld felszinére, s megmutatom nekik a szép világot: «ime itt van! Hó és jég és örök éj: az északfény a hajnal!»

A HUSZEZER ÉVES MENYASSZONY.

Töprengésemnek még egyéb gátja volt, mint a metaphysicai és psychiatriai nehézségek. Legelőször is maga az a koporsó, melybe ősembereim le voltak zárva.

A kristály hydrochemiai alkotás; vizvegyészet utján támadt; de azzá, a mi volt, soha sem lesz többé: még egyszer vizben felolvadt kocsonyává.

Széttörhetem, az igaz: egy erős ütés kell csak a pörölylyel a jegecz hegyére, oda, a hol a hatszögletű gula összefut, s darabjai szerteszét fognak hasábonkint pattanni. Hanem ez a kristály hegyére ejtett ütés a benne levő embernek is olyan jól fog esni, mintha egyenesen az ő fejelágyára ütnék a pörölylyel: ha még él, ettől az ütéstől okvetlenül meg fog halni.

Ha azt a lapját, a mely érdes kovarczréteggel van bevonva, egy másik kristálylappal dörzsölni kezdik, az egész kristály-prizma villanyossá lesz, elkezd világítani, átmelegszik. S ha ekkor jéghideg vizzel hirtelen leöntik, pengve, zengve, mintha cziterán játszanék szellemkéz, összevissza repedezik s akkor aztán gyönge kalapács-kopogtatással is szétbontható.

Ha még olyan könnyű volna is embereimet föleleveníteni: oktalanság volna azt megtennem; nem adhatnék nekik mit enni és inni.

Italom magamnak is fogytán jár; ételem pedig paprikás -65- medvehús. Ezek itt ha fölébrednének, úgy kellene velük bánni, mint a ma született emberekkel. – Azokat még szoptatni kell.

Nektek mindegy, akármennyi idő van a tegnap és holnap között. Egyetlen egy éjszaka az csupán: ha hosszú is.

Most már egészen bizonyos vagyok felőle, hogy e barlangból kijárásnak kell lenni a szabadba; még pedig ezen az oldalon, a hol a kristálymauzoleum áll. Mert a kristályképződés abban a perczben ment végbe, a mint a két ember a híg kovasavba belépett; tehát a tulsó oldalról nem jöhettek.

Ha üreg volt a hátuk mögött, azt a szerteszét feccsenő kristálytömeg, valamint a magas boltozatot magát is, egyszerre betakarta; de erre az eltakart üregre könnyű lesz a hang után rátalálni.

Nem messze a női alaktól valami félgömb alaku tömeg vonta magára figyelmemet.

Ez óriása a madaraknak még a mult században élt, s Uj-Seeland szigetén a maórik egyetlen tápszerét képezte. Azok ki is irtották egészen s mikor az elfogyott, egymást kezdték enni. Az ősemberek csak a tojásait lophatták el. A hatalmas madár szokott harczolni, s csatákat vívott az emberekkel, mikor már azok fegyverrel tudtak bánni, s a hős maórit, ki megmert küzdeni a moával, utódai hőskölteményekben örökíték meg.

Tehát egy ilyen, domború felével felfordult dinornistojáshéj volt az a valószinűleg edényül szolgáló eszköz az ős embereknél, melyben élelmi szereik lehettek. Nem vehettem föl, hogy megnézzem, mi van benne? mert apróbb-nagyobb kristályok tömege egész kéreggel vonta azt be s odaragasztotta a talajhoz. Visszajövök még érte. -66-

A kristály-mauzoleumtól az orgona alakú sip-sorozatig egy lejtős karzat vezetett föl.

E lejtő lapja, mint minden e barlangban, szakadatlan jegecz-csoportokkal volt beterítve, a mik tiszta fehérek voltak, mint a gyémánt. Hanem helyenkint még is látszott egy egy csoport rozsdasárga jegecz-képződés a talajon, s a foltok szabályosan következtek egymás után, balról és jobbról váltogatva.

Ezek egy ember nyomai, a ki egy más üregből ide tévedve vastartalmu sarat hozott a lábain. E vas-vegyület látszik meg a kristályképződésen, vagy azon keresztül, mint a kovarcztól elütő szin.

Hogy miért csak egy ember lábnyomai? annak az lehet a magyarázata, hogy a dédapa ölében hozta idáig fáradt dédunokáját. Tehát bizonyosan kedvencze volt az. Talán az utolsó az egész ivadékból, akit megmentett, a mikor a többi elveszett? Talán az volt a legkedvesebb?

Ha magam is élve maradok, még visszajövök érted, s akkor megküzdöm miattad a halál hatalmával.

S ott eljegyeztem magamnak e huszezer éves leányt menyasszonyomul, s megfogadtam neki, hogy senkit mást kivüle nem szeretek, se a föld felett, se a föld alatt.

Nem tudom, képzeltem e, vagy valóban úgy volt? nekem úgy tetszett, mintha mosolygott volna rá.

Szegény jó Bábi, mikor azt látta, hogy így epekedem a szép alvó halott alak után, megszánt és odajött a kristálykoporsót nyalni. Azt gondolta, az is jégből van s el lehet olvasztani.

Oltár előtt történt, templomban történt, hogy őt eljegyeztem magamnak. -67-

A sok hihetetlen dolog között, a mi rajtam megesett, azt az egyet tartanám a leghihetlenebbnek, ha más mondaná el nekem, hogy én szerelmes legyek a dédanyám öreganyjának a nagynénjébe. Uti figura docet.

Ime itt egy szép menyasszony, a ki egyidejű a hegykristálylyal és a dinornissal.

Ha visszajövök, elveszem a mátkámat. Hanem elébb, mint becsületes solid vőlegényhez illik, lássunk az után, hogy legyen miből eltartanom, ha egyszer élni fog? Mert föld felett és föld alatt ez az első kötelessége a házasulandó embernek.

(Nem hiszem, hogy király-leány ne lett volna! Még egyszer vissza megyek, hogy megnézzem. – Milyen lehet ez a szem felnyitva?)

A CZET PALOTÁJA.

Odáig érve, kitünt előttem, hogy e sorakozott kristályoszlopok nem egyenesen állnak, hanem talapjukon előre dülve, rézsut helyzetben válnak el a sziklafaltól.

A hasadék a szikla és a kristály között elég széles volt, hogy utitársammal és iszákommal átkeljek rajta.

A legörvendetesebb volt rám nézve, a mit első lépésem hangja elárult, a sár.

Bábi egy helyen megállt s kedvteléssel nyalta a sziklafalat, a leszivárgó nedvességért.

A sziklafolyosó folyton mélyebbre vezető lejtőt képezett. Légsúlymérőm tanuskodása szerint alig voltunk már húsz méternyire a tengerszin fölött.

Három órai folytonos haladás után a sziklafolyosó tágulni, magasodni kezdett, mély szakadékok, tágasabb üregek nyiladoztak be. Végre egy százötven méternyi átmérőjű barlang tárult föl előttem. Sötét, egyszerű, pompátlan üreg. Barna, ércztelen kő minden fala.

Közepén volt egy tó, melyet egy sziklapárkányon félkörben körül lehetett járni. A kör másik, hozzájárulhatlan részén pedig a sziklafalból harmincz méternyi magasságból ömlött alá egy vékony vizsugár a tóba.

Én kulacsommal rohantam a tó felé; Bábi megelőzött, s a tó sziklapárkányára állva, csak úgy kutyamódra kezdte el inni a vizet.

Hanem az első leffentésnél nagyon meglátszott bánni az örömét; felhagyott vele s meglógatva nagy fejét, felnézett rám s kedvtelenül morgott.

– Nem jó a viz Bábi? kérdém tőle, megijedve, s aztán megkóstoltam magam is.

Huh! összerázkodtam tőle! Hisz ez keserű viz! a milyet Budán a Lágymányoson palaczkokra szednek.

– De édes uram Istenem, nem keresünk mi gyomorterhelés ellen való orvosságot!

– De megállj Bábi! valami jutott eszembe. Hátha az a felyülről lecsorgó viz iható lesz?

Bábi megértett, s a mint a hátára ültem, beuszott velem a tóba, elvitt odáig, a hol a sziklafalból kifecskendő vizsugár leomlott. -69-

– Gloria in excelsis! kiálték örömtől ujjongva, midőn az első tenyérnyit felszürcsölém; de még Bábi sem várta ám, hogy lefordítsam neki latin felkiáltásomat, hanem neki fordította féloldalt a fejét a lecsorgó vizsugárnak, úgy itta azt fel röptében, míg én viztartómat töltöttem meg belőle.

Kristálytiszta, szénenyterhes forrásviz volt az, a mi felülről leomlott, olyan friss, hogy majd a fogát szedte ki az embernek.

De hát, hogy lesz e forrásvizből idelenn patikaszer? Mitől válik ez keserű vizzé egy sziklamedenczében?

Ezen törtem a fejemet, a míg viztartómat tele töltöttem; a mi nem ment nagyon könnyen, mert szük nyilásával mesterség volt a vizsugárt elfognom, mi alatt Bábi lubiczkolt velem a vizben; úgy, hogy beletelt egy pár óra, a míg e feladattal elkészültem.

Most azután jelt adtam Bábinak, hogy vigyen vissza a partra. Innunk már van mit: most vegyük elő az ennivalónkat. Talán neki is megjött már az étvágya a paprikáshoz? Lássunk az iszákom után.

Hát a mint kiérünk a partra, rémülettel látom, hogy az egész iszákom nincs sehol.

De hisz ide tettem le a partra, erre a sziklára, mellé tettem a csáklyámat, vasrudamat, csákányomat. Azok sincsenek sehol.

Bábi elérté kétségbeesésem indokát, s neki jobb sejtő tehetsége volt. Ő nem gondolt bányarémekre, hanem feltartá az orrát és szaglászott, és aztán megtaszigált az orrával, s mutogatott, kedélyesen morogva fölfelé.

Odanézek. Hát egy ötméternyi magas sziklapárkányon látom az én iszákomat s a rárakott szerszámaimat mind.

De hát hogy mentek ezek oda fel? Én csak nem vittem őket oda! Hiszen lábujjhegyre állva, nyujtózva sem érném -70- el azt az ötméternyi magas sziklapárkányt. Ki vitte azokat fel oda?

Nem vitte azokat oda senki «fel.» Én magam raktak azokat oda «le». Hanem engem hozott «le» valaki azóta.

Az alatt, míg én a tó közepén a csorgóból viztartómat megtöltöttem, ez a tó ötméternyit apadt.

Akkor ez a tó nem más, mint egy része a szabad tengernek; tengerviz volt az, a mit mi először ittunk, ennek a tónak a vize, az volt olyan sós-keserű.

Tehát számításom csaknem bizonyos. Szárazföldünk alatt még egy jégréteg tartja a földet a tenger fölött.

Még több bizonyságom jött erre. Hanem most engedelmet kérek, hadd lássak a falatozás után. Huszonnégy óra óta nem ettem, az asztal terítve, de hogyan jutok fel hozzá?

Bábi elfutott, itt hagyott: le ment a vizbe, nem tudom, mit keres benne? Magamnak kell valami nagy mesterséggel felkapaszkodnom az étkező asztalomra, a mi elvégre sikerül. Két esztendeje már, hogy nem ittam friss vizet! Most esik először jól az ebéd. Azaz, hogy «vacsora». Hisz itt nincs dél. Mindig éjszaka van. Itt, ha eszünk, csak vacsorálunk.

Bábi csak ma nem tartott velem. Markából evett valamit és csámcsogott erősen.

Ah a tenger az ő számára is asztalt terített. A sziklafalak, mikről lefutott a viz, rakva voltak tányéralakú patellákkal. Bábi tudja azt már régi tapasztalásból, hogy az a sziklához tapadó csiga, az egész évadot kitartja a medvecsaládnál. Jóizű, okos állatocskák azok, odatapadnak a sziklafalhoz, oly erővel, hogy késsel kell őket felfeszegetni. Persze csak nekem. Bábi lehuzza őket egyszerűen a körmeivel. Egy párt magam is megkóstoltam belőlük. Nem rosszabb az izük az osztrigáénál. Csigák -71- után kereskedve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket találtam, mikben a nagybecsű ambrát ismertem fel: azt a drága illat és gyógyszert, a mi csak a czethalak gyomrában terem. Hát ez hogy került ide? Hisz ez nem merűl el a vizben soha, mindig a felszinén uszik.

Csemegével és vizzel e szerint el volnánk egyidőre látva Bábival együtt. Még az sem lehetetlen, hogy cyprinodonokat fogunk a vizben. Lehet, hogy ezek a fehér halacskák itt is tenyésznek, nemcsak az észak-amerikai Mammuthbarlangban, a mi tizenkét mértföldnyire megy be a föld alá, s vannak többféle teremei: az egyiket hiják az óriások termének, a másikat a «hazajárók termének» azért, mert tele van a régi aztékok mumiáival. Itt van az a nagy tó is a föld alatt, a mit «holt tengernek» neveznek s ebben laknak azok a fehér cyprinodon halak.

Mindezt én Bábinak beszéltem, a kit az emelkedő dagály apránkint felkergetett hozzám. Úgy látszik jól volt lakva. Odafeküdt a lábamhoz, s hallgatta nagy figyelmesen geologiai értekezésemet.

Ez valami új volt rám nézve: hogy egy földalatti tó hullámokat vessen; az mind olyan csendes szokott lenni, mint egy tükörlap. Ez már zúgott. Odakünn bizonyosan zivatar van valahol. Messze, a nyilt tengeren: nagy zivatar! s idáig elhat a nyomása.

Majd holnap, ha szélcsend lesz, elővesszük tapogató hálónkat, leeresztjük, s ha kapunk halat ebben a tóban, azt megfogjuk. Jó lesz Bábi? Most pedig menjünk aludni.

Végzetem volt már, hogy ha valamiből egy kicsit kértem a sorstól, mindig azt kaptam meg, a mi legnagyobb.

Azzal a sóhajtással aludtam el, hogy bárcsak foghatnék egy kis halat ebben a tóban, hát aztán, egyszer csak arra ébredek, hogy valami rettentő horkolás reszketteti meg a fülem dobját. -72-

Hiszen Bábi is szokott horkolni. Ahhoz már hozzá voltam szokva, ha fölébresztett vele, az orrára ütöttem érte, s aztán abba hagyta.

De ez nem medvehorkolás volt. Annál százszorta hatalmasabb hang. Ha egy ezred katona horkolna egyszerre karmesteri ütenyre, nem közelítené meg ezt a horkolást. Olyan volt az, mint a megszakgatott s megint újra kezdett mennydörgés. Egyszer huzott, másszor fujt. Mikor fujt, fiatal szél volt, mikor huzott, öreg zivatar. S néha czifrázta is, magasabb bassus hangokba törve fel s végezte horkantással, mint egy álmodó óriás.

Mikor aludni mentem, lámpásomat rendesen elszoktam oltani, hogy ne fogyjon az olajam hiába. Nagy barlangokban nem volt okom a vihedertől félni az újra meggyujtáskor. Tehát sötétben voltam most is.

A viz világított. Valami homályos phosphorescens derengés hatott át a hullámokon, a mi folyó fénynyé vált a habok éles gerinczein. S a hol azok megtörtek, a hulló vizcseppek úgy tüntek fel, mintha hulló szikrák volnának.

S az önvilágította viz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy czethal. Potykát kértem, czethalat kaptam.

Negyven méter volt a hosszasága a fejétől a farkáig: akkora mint egy dunai gőzhajó.

A feje félig künn volt a vizből, s a hullám ki s be járt irtóztató száján, melyben roppant, szalonnás nyelve kényelmesen hevert halcsont-adó fogsövénye alatt. A szemei félig be voltak hunyva. Ő volt az, a ki horkolt.

S ilyen bolond az én szerencsém! még itt is kijutott számomra a sorstól az a különös kedvezmény, hogy épen az asszonyságnak hálószobájába vetődtem. Ez a czethal anya! -73-

A mit onnan tudhattam meg minden kétséget eloszlatólag, hogy a vizből félig kiemelt farkán még ott aludt a kis princz. Egy szeretetreméltó kis csemete: valamivel nagyobb egy bivalynál. Két piczi, uszó tenyerével, melynek csontváza épen olyan ötujjú, mint az emberé, átölelte az anyaczet farkát, hogy le ne essék róla, míg az őt csendesen ringatja.

– Ez már szép darab pecsenye, sugám Bábinak, ki nagyot ásítozott, száját széttátva s a nyelvével körülnyalva a pofáját, a kész lakoma előérzetében. «De nem eszel belőle!» folytatám a suttogást, s a szájára ütöttem, a mért nagyon nyafogott.

– Várjunk csak! Nem szabad nekünk ezt a czethalat megbántanunk, Bábi! Idegen kapitalista ez! Ezt utilizálnunk kell.

Bábi nem értett hozzá. Nem volt nagy financièr. De én tudtam, hogy mire speculálok. Rögtön hozzáláttam, hogy valamennyi kiürült conserves edényemet tisztára kimossam a tóban. Én a czetet nagyon könnyen megölhettem volna. Iszákomban találomra elhoztam egy párt azokból a legujabb találmányú czet-szigonyokból, miket Conees készít Brémában, s a miknek belseje robbanó anyaggal van töltve. Ezeket vagy puskából lövik ki, vagy úgy hajítják bele a czetbe, és a mely perczben a szigony keresztülhat a czet bőrén, a töltény eldurran s az állatot abban a perczben megöli. Mert az óriásnak, a ki ezer ötszáz mázsát nyom, igen piczi kis lelke van. Gyávább a kölyök kutyánál, s a legcsekélyebb seb megöli. Nekem azonban a speculatión és a loyalitáson kivül még egy harmadik indokom is volt a jámbor czet élete elleni merényletet el nem követnem: az, hogy ha én ezt megölöm, ennek a hullája, a míg az egy medve fölemészti (mert embernek nem való a husa), az alatt olyan bűzt, fog e barlangban támasztani, hogy meg nem maradhatok benne.

A czet az alatt lassankint alább hagyott a horkolással. -74- Nagyot fujt. A két orrlyukán át vastag gőzoszlopok löveltek elő; oly robajjal, mint mikor gőzhajó katlanából kieresztik a gőzt. Azután nagyot ásított, két uszó talpával nyujtózkodásnak eredt a vizben. Majd a farkával kezdett eviczkélni. Ez az úrfinak szólt, hogy ébredjen fel már. Az lehengeredett fektéből s aztán ügyetlen eviczkéléssel tánczolta körül az anyját, mint egy kis kutya. Az anyaczet valami gyöngéd röfögést hallatott e közben. Aztán kiöltötte hordó vastagságú nyelvét; mire a kis poronty rögtön felkapaszkodott. Az anyaczet aztán beszopta őt egészen a szájába s aztán megint kilökte onnan. Ez volt a reggeli mosdatás. Valószinüleg a balánokat szopta le róla, a mik a tenger kulláncsai; a kis úrfi bőrét meglepik s belecsimpajkoznak. De a mama letisztogatja őket onnan.

A miért a czet leginkább keresni szokta a zárt helyet, a hol nem háborgathatják: az a szoptatási műtét.

Tudjuk, hogy a czet, a tengerlakók legnagyobbika, nem hal, hanem emlős állat. Eleven fiat szül, csak egyet, legfeljebb kettőt s azt szoptatja egy álló esztendeig, míg a kamasz jól megnő.

S a szoptatás a czetnél sok furfanggal jár. Két emlője van alul, egymástól két méternyi távolban.

S minthogy annak, a ki szopni akar, nem lehet a fejét a vizben tartani; tehát az anyaczet kénytelen háttal feküdni a vizbe, s úgy nyujtani a tejét a fiának. Ez a legritkábban észlelhető látványok egyike. Az anyaczet ehhez a műtéthez a legbiztosabb rejteket kénytelen keresni; ilyenkor hall- és látérzékei a viz alá vannak merülve, fejjel van lefelé, a mi melegvérű állatot eltompít, s a szoptatás alatt könnyen meglephetnék tengeri és szárazföldi nagyszámú ellenségei.

Nekem megadatott a szerencse e ritka látványt a legközelebbről -75- végignézhetni. És nemcsak a nézhetés volt megengedve.

Megvallom, hogy vakmerő gondolat volt tőlem, de tökéletes siker által lett koronázva.

Mikor a czetet hanyatt fordulni láttam s aztán, mint egy megfordított propellert farkával a kisded czet alá furakodni, hogy azt tőgyeihez feltolja a vizből, azt mondám a kis czet úrfinak:

– Lássa nagyságod: nagyságodra nézve tökéletesen mindegy, hogy öt esztendő alatt legyen nagykoruvá, vagy hat alatt. És hátha egy ikertestvére volna nagyságodnak s azzal kellene megosztani az anyatejet? Minthogy pedig nincsen, adoptálom magamat nagyságod testvérének. Darwinnál van a geologiai tabellám, a melyből kiderül, hogy egy családból származunk. A czet az egyedüli emlős állat, bátyánkon a majmon kivül, a kinek az első lábán öt újja van; nekem is az van: ez elég az atyafiságra. Tehát kérem magamnak azt a másik kutforrását az életnek.

Ezt mondva, kiürített viztartómmal odausztam én is az anya czethez, én is felcsusztam az alsó extremitásán egész a tej-képző életműszeréig s ott mellé helyezkedtem a szopós princznek.

Az úrfi morgott rám egy kicsit; de nem tudott hogyan elkergetni; ha ő ütött a farkával, én vissza rugtam a lábammal, míg csakugyan elhitte, hogy testvére vagyok; s az alatt egy vékony kaucsukcső segélyével, melyet a laboratoriumból hoztam el, pompásan kiszivattyuztam a másik emlőből a tejet. A viztartóm félignél tovább telt meg vele.

Én hamarább elkészültem a feladatommal, mint a princz, s már vissza is usztam a partra, mikor még az mindig szopott.

Ez aztán gyönyörű osztalék volt. Nyolcz liter tejet kaptam egyszerre. Jó izű, kövér tejet, mely zsirtartalomban túltesz a bivalytejen.

Ennek nagy részét eltettem az üres bádogszelenczékbe, -76- azokat ismét légmentesen elzárva. Számítottam későbbi szükségre. Bábi hozzá se szagolt a tejhez: ő jobb szeretett volna a husából. De hát arra megmondtam neki, hogy ne számítson. A czet nem liquidál.

Különben jöhet még számára is valami nagy szerencse. Ha a czet idejöhetett a tengerből: épen úgy jöhetnek ide fókák, rozmárok, tengeri oroszlányok is, s a jeges medvének nem kell háló, sem szigony, hogy a halat kifogja a vizből.

A czet aztán, a mint megszoptatta a fiát s gondolta, hogy már elég, megint megfordult, a vizbepotytyant borjucskát felkapta a szájába s azzal fejjel lefelé eltünt a viz alatt.

Ha ez az áldás még többször is visszakerülne, igen szépen el volnék látva télire élelmi szerekkel.

Az elsőről azt tartják a vadászok, hogy a ki sokáig él vele, hamar megőszül. Fehér lesz tőle a haja, mint a jeges medve. Nem hiszem én azt; ha igaz, sem bánom.

A czethal pedig azontúl minden tizenhat órai időközben vissza jött a barlangba a fiát megszoptatni, úgy hogy én nem tudtam már hova tenni a tejet! s azon gondolkoztam, hogy ha azt a két ős embert életre költhetném, ha a jégbarlangba az otthagyott eszközeimért visszamehetnék, ebből a tejfölöslegből még sajtot is csinálhatnék. A czet adja!

Ez aztán az igazi honanya, a ki az egész népét egymaga eltartja itallal, étellel napról-napra!

HARCZ AZ ÓRIÁSOK KÖZÖTT.

Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvencz tanyámat, a hol forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, a mikor maga világított. -77- Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben állt a földfelett tündöklő északfénynyel.

Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és tó közötti összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.

Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren erős mozgásokat tettem s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, a kinek a test-melege, óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befütött kályha. Elképzelhetni, egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom s száz fok meleget (Fahrenheit szerint) sugárzik ki.

Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.

Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam. Külömben hagytam aludni.

Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát félbeszakítanom. Azt külömben ez a nagyszerü jelenet maga is megtette volna nálam nélkül.

Egy izben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, a midőn egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang úrnőjének közeledtét.

Többször észleltem már az előjelét a czethal érkezésének, de ezuttal a szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, a minek a következő percz meghozta a magyarázatát.

A czet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alul, melyet rohamával támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz szinére egy másik szörnyeteg: egy ámbra-czet (physeter).

Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben félmázsás darabokig tömörül össze.

Míg a czet, a bothead whale, (balæna mysticetus) a legártatlanabb teremtés a világon, mely óriási termetét csak -78- a tengervíz ázalagaival táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az ámbra-czet, (spermwhale, physeter macrocephalus) csak hússal él, s kedvencz eledele a czápa, és a czet.

A czápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az iszapba buvik előle s kihagyja magát gyakran kergettetni a partra. A hogy a czápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, épen úgy az ámbra-czet egy czápát. A balæna-czetnek legfélelmesebb ellensége ez. Ennek nem eszi meg a husát, csak a nyelvét. Nagy inyencz. A többit ott hagyja. Hanem a czet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.

A czetnek nincsenek fogai; inyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő nem harap. Az ámbra-czetnek pedig van negyvennyolcz foga. Mind valamennyi az alsó, kinyuló állkapczájában, a miknek a számára a felső inyben csak megfelelő üregek vannak, a hová beleillenek. Szép gömbölyü sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek. Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a czeté, akkora mellette, mint egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egy harmadát képezi. A háta púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszu nyelve vérpiros s kilátszik, mikor a száját feltátja. Valóságos ördög.

A czet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely husát éri, okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, a mit egy ember kiheverne. Az ámbra-czet csak két helyen sebezhető. Ott, a hol a feje a derekától elválik, a nyolcz nyakcsigolya táján és a hasán; koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is betöri, más része testének pedig csontszivósságu inakkal van keresztül-kasul befonva.

Az rémülten menekült szokott buvhelyére, de a cachelot előtt is ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amphitheatrumban adnak egymásnak találkozót az élethalál-harczra.

A czet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugarakban lövelt ki orrlyukaiból.

A czet igen jó strategiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte olyan szűk sziklaöbölbe, a hol ellenfele nem férhetett hozzá. A czet minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak vele a czethalászok krónikái, hogy miket tud a czet a farkával elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel együtt, csak úgy bukfenczeznek, s képes egy jókora kompot úgy ketté vágni a farka egy legyintésével, mintha fürészszel vágták volna ketté. Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az oldalát, a czetnek egy farkcsapása a tó tulsó sziklafalához csapja őt egyszerre.

Hanem ez föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják azt. Megújítja a támadást.

«Ébredj Bábi! veszélyben van Izrael!» ordíték a medve fülébe s orrára ütögeték, a mitől leghamarább fölébred.

Magam is hirtelen sieték a magnesiumot meggyujtani. S aztán előkerestem a robbanó szigonyomat s siettem a harczban interveniálni.

Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először czetemet jól megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a czeteknek igen rossz látásuk van.)

Az én védenczem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen fehér s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán kezdve a hasáig ránczokat vetett a bőre, s a ránczok feneke vérpiros volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér bőrön -80- gyönyörüen villogtak végig. Úgy hiszem, hogy az én czetem a maga népe között valódi «szépség» lehet.

A küzdelem a két óriás között egy perczig sem szakadt félbe. Farkaik csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz méternyi magasan csapkodtak föl körülöttük, s minden perczben telelocscsant szemem, szám tőlük. A czet bőgni kezdett oly hangon, a mi egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a cachelot pedig fujt és horkolt, s mikor egyszeregyszer a fejét érte a czet farkcsapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.

És e közben a czet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan s a nyelvével nyalogatta a fejét.

«Segítségre Bábi!» kiálték medvémnek. «Aztán pecsenye is lesz, ha mi győzünk!»

Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jeges medvénél. Ez is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a viz alatt, ha összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot kikerülve a czet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a czethalászokkal.

A mint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a czet fejéhez nyomulni, a czet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a bőrébe, átharapta annak a nyakát épen azon a legkényesebb részén, a hol a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok, alig papirvastagságuak. Bábi tapasztalt czetvadász volt.

Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt állapotban spermaceti név alatt ismeretes.

A mit csak a hajósok meséjének hittem eddig, azt élően -81- láttam e pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter magasságra s azután hanyatt veté magát a vízbe.

Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt elrobban.

Az óriás szörny erre egy villámsebességű viczkándozással porrátört vízfellegbe burkolta az egész barlangot s mire kinyitottam a szememet, már nem volt sehol, eltünt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.

Nehány percz mulva azonban láttam felbukni a víz szinére az ő kedves juhászkutya-forma fejét, a mint ügyesen uszott ki a part felé s ott lehajolt egy sziklára s a vízbe lenézett.

Az én czetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszu pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett sirni: a czetnek könyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.

UTAZÁS A CZETHALBAN.

Alig telt bele félóra, hogy a cachelot újra felmerült a víz szinére; de mozdulatlanul. Meg volt ölve.

– No ez most már a mienk, – mondék Bábinak, s fogtam egy kötelet s azzal felülve a medve hátára, beusztattam a holt physeterhez.

Alsó agyarsorának nagyobbjai tizenhat czentiméter hosszúak voltak, tehát hosszabbak a legnagyobb vadkanagyarnál, de a mellett nyolcz czentiméter átmérőjüek, simák, mint az elefántcsont. -82-

A feje a legbecsesebb része, abban van a csont és bőr közötti sajátszerű üregekben a spermaceti. Ezt azonban utoljára hagytam. Sietősebb feladat volt a derekát felbontani; mert az, ha egy napig felbontatlan áll, a szalonnája erjedésbe megy át s mikor felpukkan, olyan bűzt terjeszt, hogy az embereket kikergeti vele a városból. Legelébb is keresztülkötve az alattságot az állkapczáján, annálfogva Bábi segélyével odavontattam a nagy holt tömeget a sziklaparthoz, hogy jobban elbánhassak vele.

Tehát legelőször végighasítottam a bőrét, a minek lefejtésénél Bábi is segítségemre tudott lenni. A bőr jó lesz nekünk sátornak, meg csizmatalpnak. Ez alatt a bőr alatt volt egy vékony hártya, olyan finom, mint a patyolat; ebből a hártyából készül a grönlandi leányoknak az inge. Gondoltam az én mátkámra, mikor ezt az Isten adta kész rumburgi vásznat végszámra felgöngyölítettem. Ebből lesz neki indusium, chlamys, tunica, peplum.

Azután kerül a sor a szalonnára. Ez tíz-húsz czentiméternyi vastag rétegben áll a hátán, a miket én nagy hasábokba szeldelve, csak beledobáltam a vizbe; onnan majd könnyű lesz azokat kihúzgálni. A szalonna alatt volt azután az a szivós csontszövet, a mit legjobban hasonlíthatok a pulyka czombjában levő inakhoz; mintha ilyenekből állna az egész pánczélja, a mit baltával is nehéz felvágni. Az egész «malpigi hálózata» a cachelotnak ilyen egymást keresztező csontszalagokból állt.

Ez már Bábinak az osztaléka. Nem is kináltatta nagyon magát. Valódi hús-California volt ez ránézve. E fölötti örömében el is felejtette a téli álmát.

De mielőtt azokat a csont üregeket felnyitogatnám, a mik, mint a méhsejt feküsznek egymás mellett, s a mikből az olaj híg nedvét kancsóval lehet kimerni, elébb gondoskodnom kellett valami tömlőről, a mibe azt eltegyem. -83- Erre legjobban felhasználhatom magát a physeter gyomrát és beleit.

A bemenet könnyü, a kapu tárva van. A physeter szája úgy fel van tátva, hogy azon szekérrel be lehetne hajtani.

Az alsó állkapczája oly hosszú, mint egy deszkaszál, s épen olyan keskeny, csak kétfelől kimeredő fogsorai teszik szélesebbé. Ez alsó állkapczában fekszik hosszan a vérpiros nyelv, melynek a szélei két felől ki vannak czafrangozva. Ez finom eledel, csakhogy fel kell hasogatni, besózni és felfüstölni. Ez mind meglesz. De előbb menjünk beljebb.

A boltozatos szájpadlás alatt felállva elmehet egy ember. E szájpadlás külömben tele van sörtékkel. Az orrlyukai, mik kivül egyetlen nyilásban egyesülnek, egyenes összeköttetésben vannak a tüdejével, s a porczogós gége vezet le a kaucsuk szivósságú tömeghez, mely azt a bömbölő hangot tudja kiadni, a mit csak olyankor hallat a cachelot, ha verekszik, vagy szerelmes.

Hogy szerelmes-e az ambra-czet? elhiszem azt. Akkora szive van, mint a két vállam, lapos, széles; a «tojásdad nyilás» mindig nyitva van rajta. A szájpadlásból a torkán keresztül akkora nyilás vezet le az első gyomrába, hogy kevés lehajlással lebujhatni bele. Az ambra-czetnek négy gyomra van.

Az első gyomra, az csak egy előleges bendő, mely tele van azokkal a mirigyekkel, a miknek a nedve az elnyelt ételt a megemésztésre előkészíti. Gyakran látták már, hogy az ambra-czet kihányta az elnyelt zsákmányt, ha még nagyon eleven volt a gyomrában, hogy jobban megrágja ismét. Így egyszer egy egész kis czápát nyelt el és vetett ki s megint elnyelt a czethalászok láttára.

A meleg nyolczvanöt fok (Fahrenheit) volt ezen a helyen. A bendő egészen üres volt. A cachelot úgy látszik régóta kergeti a czetet, s az alatt nem ért rá más apróbb halra vadászni. -84-

Az első bendőből már csak egy szűk nyilás visz át a másodikba, a min keresztül kell bújni. Ez a második gyomor a vegytani előkészítő műhely. Ennek fenekén már találtam apró tintahalakat és csontvázait régebben elköltött czápáknak, a mik még nem porhanyultak meg anynyira, hogy a harmadik gyomorba átmehetnének. Ezzel van kapcsolatban közvetlenül a máj. A czetnek külön epehólyagja nincs. A harmadik gyomor egy valódi erőműtani készülék. Legkisebb valamennyi között, gömbölyű falai köröskörül rojtokkal benőve, mely eleven, mozgékony sallangok folytonosan forgatják, koptatják a rájok bizott tömeget, míg az szétmállik.

A mint ebbe a harmadik gyomorba bedugtam a fejemet, bizony ijedten is kaptam azt hirtelen vissza.

A levegő külömben sem volt itt kellemetes, de ebből épen valami oly átható patikaszaggal vegyült bűz tódult elő, hogy abban kellett hagynom az ostromot. Csak kivülről világítottam bele.

Ez a gyomor még élt, még folytatta működését. A tömérdek idegszalag még mozgott és valamennyi paczalrojt még mozgatott egy közéjük került idomtalan nagy gomolyagot, melyben, a mint a bendőket egyenkint kivágtam és előhúztam a szörnyeteg torkába, egy óriási nagy nyolczlábut ismertem fel, a tengerek rémét, a polypot, a ki száz köpölyű karjával egy embert meg tud ölni. A cachelot még ezt a sérthetlen szörnyeteget is el meri nyelni!

Elnyelni könnyű; de megemészteni nagyobb feladat. A hydrának vannak olyan alkatrészei, a miket a gyomornedv fel nem olvaszt. A bűze pedig rettenetes. Addig nem folytathattam a munkámat, míg a bendőt tele nem raktam kövekkel, azok aztán levitték azt a víz fenekére.

A harmadik bendőjével együtt a szivét és lépét is elmerítettem a vízbe, a mikre senkinek sem volt szüksége. Hanem a veséit megtartottam, mert azok delicatessek: fürtöt képeznek, mint a szőlő, a máját pedig azért tartottam meg, hogy már a bibliából tanultam, (a mi kitünő -85- therapeutikai tankönyv), hogy a nagy halnak a mája nyitotta meg, az angyal orvosi rendeletére, a vak Tóbiás szemeit. Hátha használhatom ezt szemfelnyitó szernek az én ősembereimnél?

A veséket a negyedik gyomra körül találtam meg a duodenum végén, idáig hatolt a robbanó szigonyom is a has falán keresztül s az arteria subclavisnak egy ágát elszakítva, okozta a cachelot rögtöni halálát.

A negyedik gyomor a legtágasabb. Ennek a falai egészen simák és sikosak; ez már a vegytani szétosztó műhely, honnan a chylus és a salak, a víz és a tömör részek külön útjaikra indíttatnak.

Van azután egy terméke a cachelot gyomrának, mely sem az egyik, sem a másik osztályhoz nem tartozik. Ez az ambra. Ez csupán a cachelot gyomrában terem. A legbecsesebb illatszer és gyógyanyag. Angliában uncziájának ára 8 font sterling.

Én találtam a cachelot gyomrában egy félmázsás darabot. Vékony hártyaburokba volt foglalva s oda nőve a gyomor falához. Én azt hiszem, hogy azt a cachelot gyomra az óriás tintahal maradványaiból készíti, miket nem bir megemészteni. E véleményemet támogatja a nehéz illat, mely nyers korában jellemzi az ambrát s hasonlít a tintahal szagához, s csak kiszáradva ad helyet annak a drága illatnak, de még inkább a közé vegyült tintahal csörrök, mik olyanok, mint a papagály csörrei. Ez ambradarabot kitettem száradni. Megér hatezer font sterlinget.

A kivágott bendőkből tömlőket készítettem a halolaj számára, a mihez a roppant hosszú és vastag beleket is mind felhasználhattam. A viszereiből köteleket csináltam.

Mikor egészen kitisztítottam a cachelot belsejét s bevilágítottam ezt a hatalmas boltozatos termet, el kellett ismernem, hogy ebben bizony Jónás kényelmesen ellakhatott.

Ez azonban sok óra munkája volt. (Napról nem beszélek, -86- mert ez az időfelosztás «itt nálunk» nem járja. Nálam egy nap rendesen nyolcz óra; hat óráig dolgozom, két óráig alszom, ez egy nap.)

Azon idő alatt, a míg a physetert bonczoltam, rendes időközben eljött a czet is fiát megszoptatni. Hogy nem riadt vissza attól a munkától, a mit félelmes ellenségén itt véghez viszek, annak egyszerű oka az, hogy a czet igen rosszul lát, még nehezebben hall s szagműszere meg épen nincs. Mikor a magnesium-világítást nem használtam, ő nem látott a barlangban, a physetert el is felejtette bizonynyal. Rossz emlékező tehetsége van. Az agyveleje ebben az iszonyú nagy fejben nem több, mint egy ökörnek szokott lenni.

Én tehát egész nyugalommal tölthettem meg a cachelot beleiből készült tömlőimet a koponyájában eltört csontüregek olajával, mely üregek kiapadhatatlanoknak látszottak lenni. Ha egyszer kiürítettem őket, hat óra mulva megint megteltek. A mi akként történhetik, hogy a cachelot fejéből egy hosszú tömlő alakú ideg fut végig a farkáig, mely oldalágaival minden egyéb részébe lenyulik s a spermaceti minden izmában terem. E tömlőn át a távolabb eső sejtekből szivódik az fel a kiürült koponya-üregekbe.

A fejéből még a két szemére volt szükségem. Azok nagyobbak, mint a czethalé, hat fontos ágyugolyóval vetekednek, s a tunica sclerotica oly vastag rajtuk, mint a talpbőr, a pupilla feketéje hosszukás, mint a macskánál, s a choroidæa gyönyörü fehér, kék, zöld rajzokkal ékes. E két szemből két pompás tejes csésze válik, a minő nem minden uraság asztalán hentereg. Még az állkapczáit emeltem ki a vizből, a mik mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy abba a kürtőbe felállítva, a melyen ide lecsúsztam, nekem a huszonnégy fogukkal lépcsőül szolgáljanak.

Bábinak is karácsonyja volt addig, a míg e műtét tartott; el nem hagyta a cachelot hátát, csak mikor megszomjazott; -87- olyankor aztán a maga eszétől beúszott a csorgó alá; de megint visszajött. Egész esztendeig elélt volna ő azon a physeteren; ha az olyan bolond lett volna, hogy az ő kedvéért ott maradjon. (Az én kedvemért ugyan nem, mert már kezdett nagyon úri szaga lenni.) A physeter azonban azt tette, hogy a mint a szalonnáitól meg volt fosztva, s a fejolaja mind jobban kifogyott, a nehéz csonttömeg mind jobban kezdett alásülyedni. Egyszer aztán hirtelen elmerült a vizben s Bábi lemaradt a hússzigetről nagy bámulatára. Ez a jóllakás elég volt neki egy hónapra, hízott ez alatt legalább két mázsát a jó állat.

Maga a fejolaj tizenkét quartelre ment. A szalonna zsirjából azonban megtölthettem volna negyven tonnát.

A kiolvasztáshoz való készülékeim is, mondhatom, hogy nagyon primitiv állapotban voltak.

Egy sziklagödröt kerestem ki a parton, melytől keskeny hasadék futott alá a tóhoz. A szalonna-hasábokat keresztben máglya alakban egymásra raktam, s aztán forgácscsá hasogatott bőrből tüzet raktam alájuk, a mitől lassankint maga az egész máglya tüzbe, lángba borult.

Szerencsém, hogy az ötven méternyi magas kupolában elfér a füst; különben megfojtott volna. A láng a boltozatig csapkodott, s a füstfelleg újra tüzet fogott odafenn s égett, mint egy lángoló felhő.

Annyi emberi eszem volt, hogy forrójában nem kanalaztam bele. Tudtam, hogy innen nem veszhet el; hagytam a víz szinén kihülni. Volt már tutajom, hatrétbe hajtott cachelotbőrből, azon rámehettem a tóra s bádoggal merhettem fel a halzsirt a felszinéről, mely egészen elterült -88- rajta s attól fogva nem hullámzott a víz, sík lett, mint egy olajos kád felszine.

Kiváncsi voltam rá, megtudni, mit mond ehhez a czet? Nem ijed-e meg, ha visszatér a nagy tűztől és a halzsirtól!

Nem az. A kivilágítás épen nem látszott meglepni, legfeljebb azt mondta magában: «ejnye, de megjavultak a szemeim!» A víz fölött elterülő halzsir pedig épen nagyon megnyerte magas tetszését. Azt mondta rá: «bouillon» s elkezdte con amore szürcsölni, sőt a princzet is kinálta nagyon; és jó kedvében meghengergőzött a tóban. Az elemésztett halzsiromért azonban meg volt nekem is a jutalmam, mert a legközelebbi fejéskor czethalam huszonhét liter tejet adott, melyből én mindjárt sajtot készítettem. A tárczámba pedig rögtön feljegyeztem a gazdászati tudnivalók közé: «Ha azt akarod, hogy a czet jól tejeljen, adj neki fejés előtt halzsir-abrakot».

A szalonnakifőzésből még egy közvetett előny is származott rám nézve: az, hogy az óriási nagy barlang lassankint úgy befült a szalonna máglyától, hogy vége felé teljes tizenhat fok (Reaumur) volt a hévmérsék ebben a rengeteg szobában, a mi épen elég.

Nekem a tűz fényénél, ha egyszer megraktam a máglyát, a míg az kiégett, nem volt egyéb dolgom, mint elővenni azt a vékony, csaknem átlátszó irhát, a mit a physeter epidermise alól kifejtettem, s azt felszabni és megvarrni mindenféle női öltözeteknek.

Egész nap ingeket, peplumokat varrtam, (az utóbbiaknak, az igaz, hogy nem nagy varrás kellett).

S annak az embernek, a ki egész nap azt a hegyes vasat kezeli, a minek tű a neve, vakmerő gondolatok szoktak szülemleni az agyában, a miről minden czéhmester és atyamester, a kinek e szakbeli munkásokkal volt valaha dolga, tanubizonyságot tehet. -89-

A VOLCÁNGYUJTÁS.

Az egyik az volt, hogy ezt a mi egész száraz földünket egy óriási jégtömeg tartja a hátán. Az hozta ide. Ha idehozta, el is viheti innen.

A czethalak feljárása a barlangba erősített meg ebben a hitben. Ők vagy a grönlandi oczeánról jöhetnek ide, vagy Parry felfedezett éjszaksarki szabad tengeréről, a mi messze semmiesetre nem lehet.

Ezt a szárazföldet csupán a körülfekvő jégtömegek tartják itten össze. Ha ezek közül ki tudna törni, usznék tovább.

Keresztül az északi földsarkon át Amerikába. A tengeráramlat odavisz bizonyosan.

Nincsenek kisebb eszméim, mint volt III. Napoleonnak, mikor egyedül, egy sas kiséretében elindult elfoglalni Francziaországot; mint volt Benyovszky Móricznak, mikor egyedül egy ágyuval el akarta foglalni Madagaszkár szigetét. Én elakarom vinni innen a Ferencz-József földet.

Most ennek én vagyok a teljhatalmú helytartója. S elmondhatom magamról, hogy «l’état c’est moi». Magam vagyok a nép és uralkodó. Vannak iszonyú kincseim a föld alatt; és nincs semmi államadósságom. Folytattam háborut, még pedig a tengeren és győzedelmesen. A vesztes ellen hadiköltséget fizetett. Van egy népem, a kit megnyergelek, -90- és egy népem, a kit megfejek. Jegyben járok egy királyleánynyal, a ki által legitim-jogokat szerzek ehhez az országhoz.

A másik föltevésem, a mire nagyralátó tervemet alapítottam, az a körülmény volt, hogy amaz ősemberek ide ebbe a barlangba a földszinéről kerültek. Innen tehát kijárásnak kell lenni a szabadba.

Kutattam azt már régen. Oldalnyilás volt elég, mely e barlang folytatását képezte; csak az volt a kérdés, hogy melyiken induljak el? Volt egy, a mely fölfelé vezetett s egy másik, mely lefelé indult.

A sziklafolyosó szűk volt, néhol mászva, feszengve lehetett csak rajta keresztül bujnom. Először agyagpala és homokkő rétegeken vitt keresztül; utóbb egészen homokkőbe jutott.

Folyvást lefelé vitt a tárna. Egy helyütt valami ismerős bűz ütötte meg az orromat. A bűzkő (stinkstein) szaga az.

Most már ovatosan kellett előre hatolnom: a hol kőszén van, ott viheder is van (böses Wetter.) A sziklafolyosó egy kanyarulatánál hirtelen élő hang üté meg fülemet.

Mi az? Méhdöngés! Itt? a föld alatt! Az éjszaki szélesség 85-ik fokán túl, a hol már nincs rovar és a kőszénalkotás rétegeiben, a melynek világában még nem volt repülő bogara a levegőnek.

És a méh mégis itt döng a fejem fölött, mintha figyelmeztetne rá, hogy ne menjek hozzá közelebb, mert megcsíp.

Ez nem álom; ez nem fülem hallucinatiója; mert ha bedugom a két fülemet, akkor nem hallom a méhdöngést, s ha ismét kinyitom, megint itt van.

Közelebb mentem hozzá. Most már úgy hangzott, mintha a méh valami pókhálóban fogta volna meg magát s vergődésében zizegne oly fájdalmasan. -91-

Egyszer aztán a méhdöngésből egy nagy bagolyhuhintás lett. A Davy-lámpa sodrony-hengere megtelt lánggal s a henger maga veresen izzóvá lett.

Most azután megtudtam, hogy mi volt az a méh? – No ha ez megcsipett volna: az elég lett volna nekem a másvilágra menetelhez.

Valahonnan naphthagáz szivárog fel; a sziklának valami szűk tűvékony hasadékán keresztül, ez döng olyan szomorú méhzöngéssel.

S a Davy-lámpa nem arra való, hogy a veszedelemtől megóvjon, hanem csak arra, hogy annak közellétét tudassa.

Mi oka lehet annak, hogy a Davy-lámpa sodronyhengerében csak akkor vetett lobbot a lég, mikor ahhoz a zengő hasadékhoz közel tartottam. Hiszen ha azon a kis hasadékon csak egy földfeletti éjszakán át ömlene ki így a naphthagáz, az elég volna az egész sziklacsarnokot betölteni s az én lámpámnak azt már a belépéskor meg kellett volna érezni. S ez a naphtha évezredek óta zengheti már itt magányos méhdalát. Ennek valamerre el kell innen illanni a magasba.

A Davy-lámpát letettem a talajra, ott nem lobogott többé. És aztán a milyen messzire annak világa elhatolt, megkisértém előrebotorkázni. Valami sejtelem vezetett.

Majd olyan messze eltávoztam már a lámpámtól, hogy nem láthattam a világát. Sötétben tapogatóztam tovább.

Minden léptemre nagyobbult, erősebb lett a zuhogás. -92- Előttem egy nagy barlang áll, melyen víz rohan keresztül. Minő víz lehet az, mely két jégréteg között rég meg nem fagyott? Ezt már nem az új bazaltalkotás melege olvasztja ki a jégtömegből. Idáig nem hat az el.

Derengés! Egy sugár a földfeletti égből! S minő ég is az? Nap nem jön fel hónapokon át. S nekem mégis hajnal volt ez a sugár!

Nem mentem, rohantam felé. Nem éreztem már a bűzt, mely körülvett, csak a közeledő, az erősödő derüt láttam magam előtt. Azzal együtt a zuhatag moraja is egyre nőtt elém.

Egyszer aztán meg kellett állanom. Egy mély egyenes falú szikla-örvény szakítá félbe utamat, mely mégegyszer oly magasan, de mindig egyenesen nyomult fölfelé. Ott fön aztán a szédítő magasban, ott volt a zeg-zugos nyilás, melyen keresztül a földfeletti világosság ide a mélybe lehatolt.

E szakadozott nyiláson át látszott meg egy foltja az égnek s kék égfoszlány közepett ott állt a tele hold!…

De ez nem volt az a hold, a melyet megszoktam látni, az a nyugodt, hideg, komoly, apathikus fénytányér, mely mindig egyforma képet fordít felénk. Ez a hold egy jókedvű, bolond, grotesk ficzkó volt: – tánczolt! Ugrált odafenn előre-hátra, jobbra-balra, torzképe hol megnyúlt szomorúra, hol kiszélesedett kaczagóra; a szélei hullámzottak, néha kétfelé akart szakadni két külön gömbre, mik újra egyesültek. – Hát ezt mi lelte odafenn?

A mint a hold teljes sugára a mély hegyszakadékba levilágított: (az is tánczolt ott a mélyben) a fénylő, réteges falon harmincz méternyi «hatalmasságban» látszott -93- meg a keresztül szakadt kőszén tömeg, s a fekete falnak egy nyilásából zuhogott elő az a patak, melynek moraja idevezetett.

De az a patak, még a hogy a holdsugár reá vetődött, akkor is fekete volt, s a mint a mélységbe alázuhant, egy széles, duzzadozó, pöffedező dágvány látszott körüle elterülni, az is fekete volt.

A víz és a petroleum egy része valami hasadékon át kifolyik a tengerbe, s megtölti a jégtorlaszok közeit; az illónaphtha egy része elpárolog s ennek a gáz-tömege az, mely ama hasadékon át kitódulva, a holdvilágot úgy rengeti, mint mikor a délibáb hullámai tánczoltatják a légbekapott boglyákat s kigyóztatják a láthatár széleit. Ez itt előttem egy naphtha-volkán, mely még nincs meggyuladva, s ez a széles fekete pöffedező degetár a zuhatag aljában, az a petroleumból lerakodott asphalt.

Hejh, micsoda itéletnapi kataklyzmát tudna itt véghezvínni – egyetlen egy szál gyufa!

És én nekem teljes elhatározott szándékom volt ezt a kataklyzmát előidézni. De úgy, hogy magam ne kapjak belőle. Mert ez azután több, mint az ujszülött bazaltnál keresztatyának állani. Itt egy volkán meggyujtásáról van szó.

Azt nyerem vele, hogy ha az a roppant petroleum tömeg, mely ezt az üreget betölti, egyszerre felrobban, az olyan titáni lökést fog adni ennek az egész szárazföldnek, hogy az bizonynyal elszakítja magát attól a jégzátonytól, mely most lekötve tartja. S ez még nem minden. De annak a tömérdek petroleumnak, mely megszámlálhatlan időktől fogva e forráson át a tengerbe kiszivárgott, mind ott kell rejtőzni most is a végtelen jégtömegek között. A petroleum a víz szinén marad, s a jégburok nem engedi azt elpárologni. Ha most az a sok lappangó kőolaj egyszerre meggyullad, először is a robbanásával mérföldekre -94- meg mértföldekre össze fogja törni e jégtömegeket; de még azzal sem fog beelégedni, hogy összetörte, a kőolaj a víz szine fölött tovább ég. Egy égő tenger fog összeölelkezni egy jeges-tengerrel. Akkor aztán váljék el, hogy ki a nagyobb úr? a láng-e, vagy a jég? Én úszom a Ferencz-József földdel, vagy legalább is a magam quótájával, a Zichyhegygyel mind a kettőn keresztül.

Az első nem volt nehéz. Hoztam magammal egy bikfordgyutacscsal ellátott nytroglycerin töltényt és ahhoz mintegy kétszáz méternyi kénzsineget. Ezek voltak a mi gyarló eszközeink a jégtorlaszok szétrobbantásához.

Ezt a robbanó töltényt felakasztottam a kénzsinegre s aztán kikeresve a meredélynek egy előre rúgó párkányát, azon egy méternyire alá eresztettem, hogy a mélység felett függött.

Akkor aztán egyszer körül csavartam a párkány sziklacsúcsán a kénzsineget s visszafelé térve a folyosón, leeresztettem hosszant a göngyölegben levő kénzsinórt. Visszajutottam egész odáig, a hol a lámpásomat hátrahagytam, a méhdöngés hasadékáig. A kénzsinegben még tartott, még tovább mentem vele valami száz lépésnyire. De még itt sem tartottam tanácsosnak csak úgy egyszerüen meggyujtani a végét, hanem keresztül húztam azt egy tűzakna-robbantó gyutacson, mely mint az óramű, határozott időre igazítható, hogy mikor süljön el?

Mert a második feladat az volt, hogy a magam hajszálainak épségben maradásáról gondoskodjam.

A kitörendő robbanás oly hatalmas lesz, hogy a tíz négyszög mértföldnyi kerületben mindent megmozdít. A földalatti üregek boltozataiból iszonyú sziklák fognak leszakadni, mik az alantlevőket eltemetik.

Nekem tehát az élelmi szeremmel együtt az egyedüli biztos helyre kell áthurczolkodnom a várakozás ideje alatt. -95-

Ezt be nem töri semmi földindulás. Ez, ha a földet valami világromlás szétzúzná, még akkor is megmaradna s folytatná az útját magára, a nap körül, mint egy önálló planéta.

Bábi már keresett. Utánam jött a sziklaszorosba. Sírt, nyihogott, valamit érzett előre. Magamon is borzadály futott át, ha rágondoltam, hogy minő vakmerő műtétet indítottam meg most. Merényletet az alvó geodæmon ellen.

A FELTÁMADÁS CSODÁJA.

Ha egy méternyi kénzsinegnek a végigégésre egy negyedóra kell, úgy nekem ötven órai időm volt a czetbarlangból a kristály-barlangba átköltözésre, ez alatt át kellett szállitanom oda a velem hozott eszközöket, s több időre való élelmi szert, vizet, és világításhoz való zsiradékot s az ambra-czetnek haszonravaló alkatrészeit.

Vizet különösen abból a czélból kellett nagyobb mennyiségben magammal vinnem, hogy legyen elég készletem a kristály szétrepesztéséhez.

Harmincz óra alatt készen voltam az átköltözéssel. Ez idő alatt nem gondoltam álomra.

A kristály-barlangban ugyan addig erről nem is lehetett szó, míg elébb ágyat nem vetettem benne. Annak minden foltja hegyes prizmákkal van fedve: ezeken aludni csak anachoretának való. A cachelot bőrét terítém le derekaljnak: olyan puha, mint a bársony, vánkosnak pedig igen jók voltak a léggel telefújt vékony belei.

Tehát a menyegzői nyoszolya is készen volt már. Nem -96- hiszem, hogy a chinai császárnak külömb legyen. Az enyimnek az oszlopzatát ezer tael értékű kristály-prizmák alkották, s hálószobámat egyetlen félmázsányi ambradarab illatozta be, a minőért a singaporei maharadzsa Huxley czethalász kapitánynak ötszáz lak-rupiát fizettetett ki valaha.

Ez az idő sem volt átaludni való. A feszült várakozás a végzetes kitörésre minden álmot elűzött szemeimről. Még a vadállatot is ébren tartá előérzetes ösztöne. Szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra. Szűk buvóhelyeket keresett, s egygyel sem volt megelégedve. Nyugtalan, szakgatott ordításokat hallatott s mindannyiszor visszajött hozzám, mintha védelmet keresne nálam.

De ha tudtam volna, sem akartam volna most az időt alvással vesztegetni. Drágábbak ezek az órák. Nem az életből a tetszhalálba, hanem a tetszhalálból az életbe átkelésre vannak ezek adva.

Első kisérletem az volt, hogy a nagy üvegprizma lapjait, melyben a leányalak be volt zárva, egy másik szabadon fekvő kristálydarabbal el kezdtem dörzsölni, hogy villanyosságba hozzam.

Ez sikerült. A prizma átvillanyosult a dörzsöléstől. Világítani kezdett, csúcshegyéből villanyszikrák pattogtak elő. Hanem aztán a kisérlet másik része egészen haszontalanná tette eddigi működésemet. A villanyozott prizmának hideg vízzel leöntése legkisebb hatással sem volt a kristályra. Egy repedés sem támadt rajta.

Foganatosítottam én már elégszer azt a feladatot, hogyan kell egy elcsorbult üvegből pusztán tűz által a csorbarészt simára leválasztani?

Előhoztam egyet azokból a szívós idegekből, a mik a cachelot agyától a farkáig végig nyulnak, azt két felé vágtam, egyikkel szorosan körülkötöttem azt a kristályoszlopot, -97- mely a leányt zárta körül; másikkal azt, melyben a férfi rejlett: egészen a talajnál, az alakok lábain alul.

Akkor halzsírral körülöntöttem a két prizmát, betömve a réseket a velem hozott éghetlen asbest-csomagokkal.

Kezem tapintásával ügyeltem rá, hogy a hőség, mely az égő halzsírtól támad, nem terjed-e tulságosan a prizma felső részeire. A míg azt a kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. A kristály rossz melegvezető. Míg az alsó része izzó, a felső hideg marad.

Mikor aztán a halzsir egészen ellángolt, akkor hirtelen oda öntöttem a vizet a prizma alsó áthevitett részére.

És arra hangzott, mint a czitera-pengés, a kristály össze-vissza repedezése mind a két kristály-oszlopnál. Sajátságos zenéjük van ezeknek az ősvilági halottaknak, a hogy koporsójukat hangolják!

Mikor aztán egy pokrócz-darabbal siettem letörülni a füstöt az egyik prizmáról, mely azt körül befeketítette, örültem is, nem is, a kivívott eredménynek.

Az eddig tiszta átlátszó jegecz most egészen átlátszatlan lett. Olyan volt, mint a kősó a só-kristályhoz képest: apróra össze-vissza volt pattogva, s ez új törés ragyogott mint a fekete opál, mint a köszörült halyotis csigahéj, mintha az egész tömeg egy darabokra tört szivárvány volna; hanem a benne rejlő alakot most már egészen eltakarta előlem.

Én tehát a műtétemmel csak azt nyertem, hogy a gyönyörű bálványt, kit eddig legalább szemeimmel birtam, most már egészen elvesztettem. Többé nem is láthatom már.

Hasonlóul járt a másik prizma is. A tűzvilágnál ezernyi ezer kék, zöld, rózsaszín és viola sugár ragyogott át belőle; de emberarcz nem látszott ki többé.

Én aztán megkisértém rést nyitni vésővel, kalapácscsal az összepattogzott prizmán. (Természetesen az öregnél kezdtem.) Hasztalan kisérlet volt az. A prizma azért egy -98- darab maradt, egyetlen felbonthatlan tömeg. Szétrepedezett alkatrészei úgy összefüggenek, hogy azokat emberi hatalom szét nem választhatja.

Leültem a kristálykoporsó lábához, s chronometeremet kezembe véve, számláltam a perczeket.

Annak már csak a fele számít. Mert a mint a tűz a sziklafokig terjed a zsinegen, melyhez az kötve van, ott már az égő fonalat elszakítja a lefüggő töltény súlya.

Mikor annak vége, akkor a robbanó töltény aláhull a mélységbe s a legelső sziklafokon, melyhez hozzá ütődik, szétdurran, s azzal azt az egész üreget, mely naphthagázzal van megtöltve, fellobbantja. A gyulladás kitör a jég alá, mely mérföldnyire alá van aknázva kőolajjal. Millió és millió hektoliterei a petroleumnak robbannak szét nehány percz lefolyása alatt. És én itt várom azt a rettengő ég-, föld-, hegy-, víz-, jégösszeszakadást nyugodt lélekkel.

Nem! Nem nyugodt lélekkel. Mentől közelebb jött a válságos óranegyed, szivem annál nyugtalanabbul dobogott. Fejem fölé nehezült az a gondolat, hogy én most vakmerő kézzel felzavarok egy világot, melyet a teremtő az örökalvók számára rendezett el!

Reszketés fogott el. Nyugtalan állati ösztön vett rajtam erőt. Az utolsó óranegyedben szerettem volna megakadályozni, a mit elkezdettem: odafutni, eloltani a kanóczot, visszavenni a mélység fölött függő röppentyűt. De már késő volt.

Ekkor aztán a halálos rettegés egyesült bennem azzal az örjöngő vágygyal, mely vakmerő tettemre lázított; odarohantam ahhoz a prizmához, melybe az a csábító -99- nő-alak volt bezárva, azt átöleltem két karommal: «ha összeomlik fölöttem a világ, a te koporsód zúzzon engem agyon!»

… Ettől fogva örökkévalóságnak tetszettek előttem a perczek. A vadállat is meglapult lábamnál s még nyöszörögni sem mert.

Hallgatóztam, lélekzetem is visszafojtva. Talán nem sült el a töltény? Talán kialudt a hozzávezető kénzsineg? Talán meg sem gyújtotta azt a gyutacs?

Oly rázkódás volt ez, a minőt leirni lehetetlen. Apró és sűrű, de folytonosan növekedő erőszakos zökkentések, melyek érzékeimet káprázatba hozták.

És annak a rázkódásnak is volt hangja. Csendes, kisértetes, kimagyarázhatlan hang; hasonló azon ritkán hallott zengéshez, mit az észak-fény hallat, vagy a mit a Memnon szobrok kisugárzanak; a mit a földindulást megelőző szél mint fütyülés kisér, vagy nagy madárszárnyak suhogása. A döngő kristályok életrekelő hangja az: külön tán nem is hallható, mint a mozgó falevél zizegése, de együtt egyetemesen: felzendülő hang, mint mikor egy egész erdő falevele zúg.

Nemsoká tartott az: nehány másodpercz mulva elnyomták azt az irtóztató csattanások és dörgések a föld felett és a föld alatt.

Most van az, hogy felrobbant az egész gáztömeg a nagy kőszénüregben s a kráter torkán kilövellő lángoszlop vitássá teszi az északfénynek a mennyországot s egyszerre leolvasztja a hegyről az örök jeget, hogy a leomló zuhatagok egy új özönvíz rétegével temetik be a völgyeket, még egyszer összekeverve egymással a már többször is eltemetett őslények csontjait.

Most a kapott taszítástól végig rendül az egész szárazföld. A czethal barlangja a boltozatáig telik meg egy percz -100- alatt tengervízzel. A jégtorlaszok összetörnek, s a szárazföld elválik a jég-continenstől.

Most a petroleum-forrás felgyújtja az egymásra épült jégtorlaszok üregeiben rejlő naphtát, mely nem fagy meg együtt a vízzel. Nem egyszerre gyullad meg az: mérföldről mérföldre terjed odább. A jégpaloták, a jégvárromok, zegzugos tornyaikkal, előrefüggő félboltozataikkal, a tündérek Alhambrái, mennydörögve omlanak egymásra, s a fölöttük összecsapó hullám lángokkal boritja be tornyaikat, miket ki nem olt sem víz, sem jég. S a lezuhanó jéghegyeket odacsapkodja a felháborított tenger a szárazföld előfokaihoz, sziklapartjaihoz. A gázvolkán üvölt, a föld üregei bömbölnek, a tenger harsog, a jég mennydörög, a bazaltok ropognak. A tűz és jég közé szorult fókák, czethalak halálos rémülettől ordítanak, s ez itéletnapi karzenének rettenetes accordjait sírbolti rémzengéssel kiséri az engemet rejtő kristály-pinczegömb, ezernyi ezer csengő orgonasípjával, a kristály tömeg hangot ád a rázkodásban, mint a hegedűvonóval megvont üveglap, s a szabadonlevő kristályok tánczra kerekednek benne, szabályos mértani alakzatokba csoportosulva.

S egy erős hang néha képes szét is törni az üveget, kivált ha az hirtelen van kihütve.

Egyszerre csak e szörnyű rázkodástól szétomlott a karjaimmal átölelve tartott kristályprizma, millió darabra hullott, szikraesőként rugva szét csengő morzsáit. S karjaim között maradt az ősvilági lény. Épen, sértetlenül, a hogy æonok előtt a kristály magába zárta.

Ez a pillanat elfeledteté velem az egész itéletnapi zajt, mely körülem zengett és ropogott: nem érzettem mást, mint azt a villanyütést, mely minden idegemet átjárta, midőn ez alak karjaimba hullott.

Mit éreztem? Egy leányt a karjaim között, ki két év óta nem láttam női arczot. Egy alvó leányt, ki a világtörténet kezdete előtt hunyta le álomra szemeit. -101-

Talán ez ősférfi itt e másik prizmában maga az őspatriarcha, «Lámekh,» s ez a hajadon nem más, mint a szép «Czilla» leánya: «Naháma».

Nem halott, nem hulla, nem mumia volt az karjaim között: egy «elrejtőzött» szűz. «Az elrejtőzés» mysteriuma az ősmagyarok előtt is ismeretes volt. Vallásukban volt az. Fiatal szűzek átmentek a halálba, s visszatértek a túlvilágról s nyilvánításokat hoztak onnan magukkal.

Már a chaldæiak ismerték ezt, mint élethosszító szert, s a máguszok halálból feltámasztó csodatételei ennek a segélyével mentek végbe. Jugurtha meghalt leányát egy évvel halála után ambrával hozták ismét életre. Baruch Hageb öcscsét, Szeimet, trónját féltve tőle, élve záratá el koporsóba, de máguszai csak elaltatták azt s Baruch Hageb halála után előhozták, ambrával föléleszték s úgy ültették trónra. Szolejmán császárt az ulémák Szigetvár ostromakor ambrával költötték fel halálából, hogy a csüggeteg hadseregnek még egyszer élve mutassa meg magát. Cleopatra örök fiatalságát az ambrának köszönheté. Az ambra minden életerőt felfokoz. Ifjuvá tesz és boldoggá. Richelieu késő vénségeig ambra-pastilleokat rágott. Az ambra mindent feltámaszt, a mi csak elrejtőzött, de még feloszlásba nem ment.

Hanem az ambra életfeltámasztása «uraknak való». Egy egész emberi test bedörzsöléséhez kell négy uncia ambraolaj, s az száz uncia ambrából izzasztható ki.

Nekem volt benne módom. Nyolczszáz uncia ambrát találtam a physeter gyomrában s ez még nyers volt. Izzasztás nélkül, puszta nyomással ki lehetett belőle sajtolni az ambra-olajat, mely az igazi ambrából egy gombostűszúrásra szokott megjelenni. -102-

Valami leirhatatlan édes balzsamillat az, a mit az ambraolaj terjeszt; mely az idegeket kéjesen csiklandozza, hogy az ember megittasul a lélekzetén keresztül. Valóban mámorosnak kellett lennem, midőn elkezdtem énekelni. A XLVI. zsoltár zsolozsmája jött ajkaimra:

Körülem reng a talaj a boltozattal együtt: a sziklák harczot viselnek egymással, a tűz a jéggel, – és én itt a föld mélységeiben énekelek! Ez a földdarab, melynek terhe vagyok, elsülyedéssel fenyeget minden perczben s én akkor indulok neki, hogy az ő halottait föltámaszszam.

– Oh Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene, szentséges Jehova, kölcsönözd nekem életadó lehelletedet!

Egyesülnie kellett a vakmerő műtéthez az isteni csodatétel jelenségeivel a prózai gyógykezelés minden fogásainak.

Legelőször is, hogy bedörzsölhessem a bőr felhámjába az ambra-olajat, kénytelen voltam a körül betakaró sűrű hajzatot lebontani a halálalvó tagjairól. Egy márványszobor bársonytapintattal! Reményem fokozódott.

Alulról, a lábtól kezdve, és háttal fordítva kellett az ambra-olajjal bedörzsölést intéznem.

Először, kisérletül egy folton erősen feldörzsöltem a bőr felhámját, s az a folt piros lett. Ez az élet színe.

A beszívott ambraillat, a hevítő munka, a bűbájos alak látása minden érzékemet a csodáig magasztosítá fel.

A földrengés folytonos vibratiója által az egész kristálybarlang minden prizmája villanyossá lesz s elkezd világítani. -103- Az egyetemes kisúgárzás sokszorozott szivárvány karikákat kezd képezni köröskörül, a mik lassankint közelítenek felém s az alvó lényhez, mint egy pávafark fényrétegei, mik körülvesznek bennünket, mint egy holdudvar, mint egy glória. A roppant nagyságú hegykristálytömbök villanynyal túltelve, gyémántvillámokat lövelnek a boltozat felé, s e vakító színpompa közepett csendesen libeg végig egy fehér felleg: az elégett halolaj füstje, mely kijárást nem találva a boltüregből, mint egy hófehér szellem szállong, vonzva és eltaszítva a delejvillanyos falaktól.

S a vibratiónak hangja, mint a távol mennyország karzenéje kél titokteljesen az örök kristályokból, leirhatatlan, emberi érzékektől elviselhetetlen hangösszesség; csodálatos harmoniája a zengő köveknek, mely az emberi ideget együtt érezni készti, s a szemekből a könyet kicsordítja.

És közbe-közbe felharsan a volcán torkából az itéletnap hirdető angyalok sírbontó trombitája s a mennydörgés rettentő dobütése. Szivem, lelkem reszket, minden érzékem emberfölötti titkok közellétét érzi, fényben, hangban, illatban, delejerőben.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel! kiáltok elragadtatással a karjaim között tartott alaknak.

Az a felmagasztaló bűbáj, mely belőlem, emberből, églakót csinál: őt, a fenevadot az ember magaslatáig emeli. Két lábra áll; első lábait összetéve mellén, mintha tudna imádkozni, s felnyitott szája az emberi síráshoz, jajszóhoz, nyögéshez hasonló hangokban válogat.

… Most odatartottam fülemet szívgödrére s úgy tetszett, mintha hallanám azt a neszt, a minek a neve még nem szívdobogás, csak szívhang.

A mint végre arczát és szemehéját is bedörzsöltem az ambraolajjal, egyszerre csendesen megnyíltak ajkai; olyan -104- volt az, mint egy rózsa titokteljes kinyílása a hajnalsugárnál.

Zengjétek dalaitokat kristályok tovább, harsogtassátok trombitáitokat angyalok odafenn: az ember diadalmaskodik!

Folytattam az ambrabedörzsölést a hónaljak alatt, s erre a két felemelt kar, mely imára kulcsolt kezekkel folyvást fejére volt szorítva, csendesen aláhanyatlott, úgy, hogy a két összekulcsolt kéz az én fejemet takarta be.

Most már megdicsőülve éreztem magamat egészen. Szájamat ajkaira tettem, hogy levegőt fújjak tüdejébe s a lélekzetvételt megindítsam benne, míg kezemmel a szívdobbanás megindulását kémleltem.

Ez oly ünnepélyes percz volt, hogy még a sziklatömegek is megszüntek rázkódni nehány pillanatig, mintha azt lesnék, hogyan tér vissza a földre egy lélek, a ki már az égben meghonosult? hogyan születik meg a kristály közepett a szívdobbanás?

Ismét egy szívdobbanás. Számláltam. Öt percz mulva ismét egy, s aztán minden öt perczben egy.

Megkisértém nehány csepp vízzel higított borszeszt, melyben ambra volt felolvasztva, tölteni a szájába s féloldalt fordítám, hogy a nyelv ne gátolja a nedv lecsuszását.

Erre lassan felnyitá szemeit. Nagy sötétkék szemek voltak, egészen kitágult pupillákkal, de még merően néztek maguk elé. Még nem láttak, csak meredtek.

Ekkor balkezemet feje alá tettem, azt fölemelve, s jobb kezem tenyerével fölfelé a szívig dörzsöltem tagjait.

Ez, mint egy galvanicus ütés hatott az alvóra; karjai és lábszárai egyszerre fölrándultak és szemei felnyiltak.

S a legelső, a mit látott, egy férfi volt, s a legelső eszmélet, a mit érzett, a szemérem volt, a legelső mozdulat, a mit kezeivel tett, az volt, hogy a mint gyönyörü hajpalástja szétterítve hevert ott mellette, azt két kezével hirtelen felkapta, és betakarta vele magát.

Én aztán egy mennyezetet csináltam számára egy darab cachelot-bőrből, mit két jégoszlopra vetettem, hogy eltakarja a világosságot előle. Azután odahuztam Bábit; megértettem vele, hogy neki oda kell feküdni a leány fejéhez.

Akkor aztán a szép szemérmetes Nahámát felöleltem s oda fektettem a medve ölébe, ki mint egy roppant szultáni kerevet terült el alatta. A leány nem félt tőle, odabujt hozzá. S a kerevet meleget is ád. Az állatmeleg gyógyerővel bir. És a hű vadállat megértett engem. Hiszen végignézte egész küzködésemet. Nyüzsögve, nyihogva hizelkedett neki, mint a hogy az anyamedve szokta magához csalogatni a kölykét. Talán az ősvilágban, mielőtt Tubalkain (épen a szép Naháma bátyja) feltalálta a fegyverkovácsolást, az emberek és vadállatok nem éltek oly nagy ellenségeskedésben, mint most. Bábi elértette, hogy mit várok tőle? Addig ölelgette magához a gyermekien félénk emberi teremtést, míg egészen megnyerte annak a bizalmát s elvégre annyira magához édesgette, hogy az lett rá nézve, a mi volt Romulus és Remusnak az anyafarkas. Bábi beállt szoptatós dajkának az újszülött gyermekem mellé. S annak valóban anyatej kellett; minden más étel elölte volna újraébredő életszervezetét. -106-

Azután lehajtá a gyermek szép fejét csodálatos dajkája ölébe, betakarózott a hajával és elaludt.

A kristályok tömege tovább zengte az alvó csecsemő felett a túlvilági dajkazenét.

A KŐBE NŐTT APÓS.

Naháma valóban csodálatos teremtés volt. Valami középlény a ma született gyermek, a vadállat és a szemérmes szűz között. A gyanutlanság és félénkség, a szelidség és makacsság keveréke. Minden indulat kezdetleges nála. Lehet belőle egész nőt s egész vadállatot csinálni. S tanulmányozni kell a szeszélyeit, mint egy anyának a csecsemőét, a ki még nem tud beszélni, a ki csak a hanglejtésből ért, és csak különböző hangú sírással, nyüzsgéssel, nyafogással, gyügyögéssel tudja kifejezni akaratát, s ezerféle makrancza van, s a mellett elpirul a férfiszem nézésétől s hiu tetszelgéssel illesztgeti a halhártya-peplumot magára, mely bájait eltakarja. Mintha két lelke volna; egyik a tegnap született öntudatlan csecsemő-lélek, másik a visszaemlékező, a hajadon szívdobbanásaival együtt élő szellem.

Ahhoz hamar hozzászokott, hogy Bábival úgy bánjék, mint anyjával; szavakat annak sem mondott, csupán annak a hangjait utánozta. De ha én közelítettem felé, a kényelmetlenség jelei látszottak arczán, s bár megkisértém a gyöngédség minden hanglejtésén keresztül egyes szavakat mondani el előtte, azokat nem mondta el utánam.

Mikor lefeküdtem aludni, a medve tulsó oldalára, úgy tettem, mintha már aludnám, odahajolt a medvén át fölém, és elnézett hosszan; mikor pedig egy dörzsgyufát elgyujtottam, -107- olyankor leborult előttem arczczal a földre, azt hitte, én vagyok az, a ki villámlani tud.

Odaadtam neki vas- és réz-eszközeimet, mik számára játékszerek voltak, s bemutattam, hogy mit tudok a furulyán. A dal nagyon tetszett neki. Azon nevetett.

Heteket töltöttünk már együtt a kristálypinczében. Élelmi szerem elég volt. Sajt, füstölt nyelv, veseconserve. Naháma pedig még mindig szopott.

Elhagyni a kristálybarlangot még mindig nem volt tanácsos. A barlang folyvást gyönge rázkódás alatt volt, s azt koronkint egyes heves lökések szakíták félbe.

Lassankint mégis annyira mentem vele, hogy a kezét meghagyta fogni. Erre nagy szükség volt, hogy a körmeit levághassam, a mik időtlen idők óta annyira megnőttek, mintha sas-karmok volnának.

Iszákomból elővettem a velem hozott amianthot. A gyönyörü csillogó kőselyem, mely motringokat képez termés alakban, nagyon megnyerte a tetszését. Azután guzsalyt, orsót faragtam neki cachelot-inakból. S megmutattam, hogyan kell az asbestet megfonni. Ez nagyon megtetszett neki. De a fonásban gátul vannak a nagy körmök. Azokat hát feláldozta ennek a kedvtöltésének s azután font egyre vékony fonalat, a míg csak az asbestben tartott.

Akkor azután négy halszálkából készítettem neki kötőtűket s megtanítottam harisnyát kötni.

Egyszer már megkisértettem, mikor a földrengés szünetet tartott, kiindulni kémszemlészetre a kristálybarlangból. Meg akartam tudni, hogy vajjon nem rekedtem-e ide?

Az út palarétegeken keresztül most a nagy rázkódás után még jobban nyitva állt. Sokkal közelebb folyosón jutottam el a bazalt-barlangig. -108-

Ott azonban arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam, hogy most már épen nehéz lesz rajta keresztülhatolni.

A barlang hőmérséke már nem lett volna oly elviselhetetlen. Leszállt az egész ötven fokra, s fenn az oszlopok közt rés támadt, melyen át a külső hideg lég szállt alá.

Hanem más baj támadt. Az, hogy a nagy földrendülés a szélső bazaltoszlopok közül egy egész sort aládöntött s az most, mint egy óriási dobogó, hidalja át a barlangot.

De köszönöm én az ilyen arany hidat. A bazaltoszlopok még most is oly forrók, hogy azokon Bábi tán keresztül tud szaladni, a ki alig ér a lábával a talajhoz; de a ki embermódra jár, minden lépésnél jól odanyomva a talpát, az vargát ránt, mire a túlpartra ér.

Tehát azért kellett, hogy Naháma mindkettőnk számára asbest-harisnyákat kössön. Az éghetlen kőselyem-lábtyüvel bizton keresztül mehetünk majd az izzó hidon.

Hogy az öreg Lámekh benne maradt a kristályban, azt ugyan sajnáltam nagyon, de valamennyi jelenlevő kovarcz legyen a tanum, hogy nem tehetek róla. Én az ő koporsóját is megporhanyítottam, ha az nem omlott szét, az a prædestinatio dolga.

Egyszer azonban, a midőn mindhárman álomnak adtuk magunkat, egy újabb földrendítő lökés úgy megmozdította az egész barlangunkat, hogy az egy tömegben, a hogy gömbbé volt kandirozva, hintálni kezdett, úgy, hogy mi fekhelyünkből ki jobbra, ki balra gurultunk széjjel.

A lökés rövid ideig tartott s aztán ismét csend lett. Én meggyujtottam elébb a Davy-lámpámat, hogy bizonyossá legyek felőle, vajjon nem tört-e be valahol a barlang boltozatja; midőn a rögtön támadó világosságnál egy új, bámulatos látvány lepett meg.

Azon prizma, melybe Lámekh volt elzárva, az újabb földlökés alatt összeomlott, s az ősapa alakja ott volt a prizma helyén, de nem felállva mint eddig, se nem lefekve, hanem ülve. -109-

A prizma nem omlott szét tökéletesen; egy repedés volt rajta keresztben, odáig morzsává lett, ott élesen elvált s az alsó része megmaradt tömör darabnak, s abban, mint egy kalodában maradt fogva az emberi alak. Mindene kiszabadult, csak térdeitől lefelé maradt összenőve a kristálylyal; termete aztán ülő helyzetben roskadt a kristálytönkre.

– Nézz oda! mondám Nahámának, kezét megragadva s a kristályban ülő alakra mutatva.

A leány erre éles sikoltással rohant az ülő alakhoz s megragadva annak ökölre szorított kezeit, elkezdte azokat csókolni, s most már kiabált hozzá valamit, de a zokogás érthetetlenné tette szavait. Hanem a szavak hangja elmondá, hogy a gyermek örül a feltaláltnak és siratja az elvesztettet, a ki élettelenül ült előtte.

Nem gondoltam hirtelen arra, hogy minő bolond helyzet lesz abból, ha fölelevenítek egy embert, a kinek a két lába térdig bele van nőve egy kristály-csonkba, a miből soha sem lehet kiszabadítani.

Elővettem sikerkoronázta tudományomat. Bőven bántam az ambrával. De az öregnél nem olajat használtam, hanem spiritusban felolvasztott ambrát, az jobban behatolt lompos gyapjuhordó bőrén, a mit nagyobb siker végett keresztül is szurkáltam tűvel, a szájába is nagyobb adag ambraszeszt töltöttem s karjait mozgatva, mechanice erőszakoltam nála a lélekzetvétel újra megkezdését, bevégezve a műtételt a fejére öntött hideg vizzel; mire a fehér gyapjas alak egyszerre elkezdett egy nagyot prüszszenteni, és aztán prüszszentett egymásután nem tudom én hányat? Nem értem rá azt számlálni, mert abban a pillanatban, a midőn az öreg életre támadt, a leány felugrott -110- mellőlem, hol addig guggolva bámulva ült, és azzal rohant – nem az életrekölthöz, hanem hozzám a feltámasztóhoz; leveté magát előttem arczra, átkarolta térdeimet s aztán hozzáfogott csókolni, a lábaim hegyén kezdve, fel egész a homlokomig, folyvást ölelve kebléhez és önkivületben lihegve.

LEÁNYKÉRÉS ÖZÖNVÍZELŐTTI MÓDON.

A föléledt patriarcha is szavához jött ezalatt, bár szava olyan volt, mintha a föld alól jönne; ércztelen, rekedt suttogás volt az inkább, csuklórikácsolással vegyítve.

Hisz ez érthető nyelven volt mondva. Valaha, míg a theologiából meg nem szöktem, engem is tápláltak a héber nyelvvel. Ez zsidóul van. Egy pár szót most is értek belőle. Ezt az elsőt például mindjárt. Az ugyan nem igen hizelgő megszólítás, mert azt teszi, hogy «te bolond!»

Az öreg, alig hogy mumiából emberré lett megint, egész hajdani aristocraticus hajlamát visszanyerte, elhalmozott rekedt hangja gunyszavakkal, a mikből leginkább megértettem azt, hogy

Sejtettem, hogy azért szid, a miért a leányával ily bizalmas lábon merek állani, s többször ütögetett a mellére, azt kiáltotta, hogy ő egy «Cohen!» -111-

Most már bántam nagyon, hogy a Zichyföldön tettem ezt a felfedezési merényletet, itt még nem hivatkozhatom a polgári házasságra, ez csak a Ferencz-Józsefföld Lajthán-túli részére nézve érvényes.

Egy kezét vállamra tevé, másik kezének mutatóujját homlokához emelte s ünnepélyes hangon e szóval mutatott be az öregnek:

– Makkót mardót! hörgé az öreg a bősz átokkiáltást, melylyel a becstelen leányokat, kik egy idegen férfit megcsókoltak, szokták a korbácsbüntetésnek átadni. (Az özönvíz előtt.) Makkót mardót! süvölté még egyszer az öreg, mire a leány engedelmesen lehajolt a lábainál heverő czethalidegért, hogy azt korbácsul nyujtsa az öregnek, és meghagyja vele ostorozni magát. Én elvettem tőle a korbácsot s odadtam az öregapámnak, de a lányt nem eresztettem hozzá közel, hogy megverje. Az öreg aztán a kristálytönköt verte a korbácscsal. Azt lehet.

Ekkor én is megakartam mutatni, hogy értek a nyelvén s mellemre ütve mondám magamról:

– Reach! (fejedelem) s azzal megfogva a leány kezét, kimondám nagy ünnepélyesen a Chalizeh alkalmából ellesett végzetes jelszót, de tagadó ige nélkül.

«Meachssow!» felelt rá hirtelen a leány, kezemet visszaszorítva mind a két kezével.

Ötször-hatszor elmondták egymásnak ezt a két fatalis szót, mely a rögtöni, vagy későbbi házasságkötés volt, a «Meachssow» azt jelenti: «mátulfogva», az «almanath» azt, hogy «attulfogva». -112-

Végre az öreg özönvizelőtti haragra gerjedve, kiáltá e rettentő igét, kezét leánya felé kinyujtva:

A leány elsápadt ennél a szónál; egészen elváltozott a szine, ajkai elkékültek, arczát eltakarta hosszú hajával.

Én elszántan léptem az öreg elé s szemébe néztem a XIX-ik századbeli bátorsággal.

Erre az öreg plyocenei ravasz vigyorgással szőrös ábrázatján morzsolá ki e szót fogai alól:

E szóra a leány leesett a földre, szétzilálta a haját és kristályhomokot szórva a fejére, elkezdett jajgatni keservesen.

A Katlánneth olyan szűzet jelent, a kinek már több vőlegénye egymásután a menyegző előtt elhalt: Katlánneth azt jelenti, hogy «férfiölő!» az ilyen szűznek többé férjhez igérkezni nem szabad.

«Bánom is én, ha Katlánneth vagy is, rubintom!» mondék már most a magam nyelvén a leánynak s odasiettem őt felvenni a földről. Ketten vagyunk az egész világon, nincs a mi számunkra törvény! s ha csak törvény kell, majd hozunk. Magam vagyok itt alsóház, felsőház és király. De bizony elveszlek, ha hozzám jösz.

Erre aztán az öreg elkezdett sirni keservesen. Tenyereivel a kristálytönkre ütögetett s többször mondá e szót: «Galóth». (Fogság.)

Ez azt jelenti, hogy a míg a családfő fogságban van, addig a család leányának menyegzőt ülni nem szabad.

Szegény öreg! Azon volt hát megijedve, hogy ha a leányát elveszem, ő itt marad magára, a kristályba befoglalva.

Az iránt megvigasztaltam. Előhoztam vésőmet, kalapácsomat, oda térdeltem elé, s mutattam neki, hogy én azzal a két eszközzel ki tudom őt a kényszerhelyzetből -113- szabadítani. Egy darabot próbául le is zúztam a kristály széléből.

Erre elérzékenyült és megáldott e szókkal, a mik a házasságba beleegyezést jelentik.

A mint azonban e szónál Naháma is odajött mellém, hirtelen megfogta a patriarcha a leány karját csontujjaival s oda vonta őt maga mellé a kristálytuskóra, nekem pedig azt sugta:

«Keszubba!» De hát ki az ördög látta hogy az özönviz előtti emberek is keszubbáról beszéljenek? Én azt gondoltam, hogy az özönviz előtt ingyen adták a leányt!

De az öreg csak a fejét rázta s ismételte, a markát tartva elém: «Keszubba! – Keszubba!»

Ezzel előkerestem neki azt a gyönyörű labrador kristályt az iszákomból. Nagyon megörült neki s a markába szorította. Hanem azt mondta rá:

«Kájim li!» Hát ezt is tudod? Hiszen te csak kiadod magadat özönvizelőtti embernek! Nem vagy te homo primigenius! Hiszen te úgy tudod a Schulchán Áruchot könyv nélkül!»

«Kájim li» szóval szokta az após megtartani magának a leányért kapott ajándékot, s ha a leányának adja azt, akkor annak a neve «parnasza». Ezzel a szóval takargatta azt bele az öreg Naháma chlamysának szögletébe s akkor megint felém fordult ezzel a szóval:

Mit volt mit tennem. Volt egy ezüst óralánczom, azt levettem a nyakamból s átnyujtám neki.

Ez egészen megnyerte a tetszését, az ezüst lánczot Naháma -114- karja körül fonta, mingyárt a válla alatt s azzal gyönyörködve nézett rajta végig, s végül ráadta a hét áldást.

A chupa a mennyezet, mely a házasságot szentesíti. Azt hamar kiállítottam a czethalbőrből, melyet négy kristályoszlopra kifeszítettem. E nélkül nem lehettem «hoszen» (vőlegény).

E mennyezet alatt keltem össze a szép «Kálémmal», kinek azért nem kellett levágni a haját, szerencsére az özönvíz előtt még nem levén feltalálva az olló.

Mindezeket az ügyeket elébb rendén el kellett végeznem, mielőtt arra gondolhattam volna, hogy az életrehozott embernek valami üdítő italt adjak, a mire pedig nagy szüksége lehetett. Énokh patriarcha idejétől mostanáig szomjazni: nem tréfa dolog.

Sejtettem, hogy ősi szokásai között az is meglesz, hogy a saját ivóedényén kivül másból nem iszik. Azért vésővel kifeszítettem a kristály közül az emlitett dinornistojás héját, mely maga is apró kristályok rétegével volt bevonva. Az még akkor is tele volt valami apró, gombostűfej nagyságú barna ocsuval. Én azt szemétnek néztem s kiöntöttem. Naháma azonban odajött s szépen felszedte az öltönyébe az elszórt szemetet, türelmesen. (Most már feleségem volt.)

Én aztán tele töltöttem a féltojáshéjat friss vizzel, a mi közé egy kevés czethaltejet kevertem s nehány csepp ambraszeszt adtam hozzá. Az öreg mohón ivott belőle s háladatosan forgatta szemeit az ég felé.

Azután nekem nyujtotta a kelyhet az ivásra, tőlem Nahámára köszöntötte azt s mikor üres lett a dinornis tojáshéj, akkor, hogy semmi se maradjon el a házassági szertartásból, a földhöz csapta azt mindkét kézzel.

Szerencsére a dinornis tojáshéjnak volt annyi esze, hogy nem törött szét; ruganyos volt. S ez nem a tojáshéj -115- szerencséje volt, hanem ipam uramé; mert különben nem tudom, miből adtam volna neki ezentul inni, miután ő az én bádogedényemtől irtózott. Az ételektől pedig, a miket kináltam neki, még jobban.

Nem kellett annak se medvegulyáshús, se cachelot nyelv, se czethalsajt, csak egy kivánsága volt:

Ez a hagyományos növényétel, mely nélkül meg nem történhetik lakodalom az özönvíz előtti emberek között. Parperoth nélkül nincs áldás a házasságon, parperoth nélkül ünnepelt menyegzőből amhaáretz utódok származnak, parperoth nélkül Asmódi garázdálkodik a házastársak között.

De hát hol vegyem én a parperothot? Azt sem tudom, hogy mi az a parperoth? De ha tudnám is, hogy mi az a parperoth? Nem terem ebben az országban semmiféle növény. Ennek az egész botanicai gazdagsága: moha és zuzmó. Ha te itt növénynyel akarsz élni öreg, felkopik az állad.

Az öreg pedig türelmetlen volt. Bizonyosan király lehetett valaha, a ki e szót «lehetetlen» nem ismeré. Szidott és hadonászott a pálczájával. Szerencsénkre úgy oda volt nőve a trónjához, hogy nem szállhatott le róla.

Naháma az alatt, mint csendes, engedelmes, parancsfogadó alattvaló, nem szólt semmit, letérdelt ős apja mellé, vizet öntött a tojáshéjba, s aztán a kötényéből egy csipetet kivett abból a haszontalan szemétből, a mit én kiöntöttem s belekeverte a vizbe.

Néhány percz mulva bámulva láttam, hogy azok a gombostűfej apróságok elkezdenek duzzadni, egyre nőnek, megdagadnak mogyoró nagyságura, a rájuk öntött víz egészen eltünik s a helyén egy rezgő, kocsonyás átlátszó tömeg marad, melynek lila kékes szine van.

Mikor ez meglett, akkor két tenyerére tette a természetes edényt s azzal az utánozhatlan édes mosolylyal, a mi a nőkkel veleszületik, odanyujtá azt az öreg elé. -116-

Az öregnek reszketett a szakálla az örömtől: szemeit gyönyörteljesen hunyta le, mikor az istenadta ételhez hozzá nyult.

Ez a Lecanora esculenta, melylyel az Ararát sziklái fedve vannak, s melyet néha roppant csoportokban ragad fel a zivatar, s száz mértföldnyi messzeségre eső pusztákban elszórja azt. A zuzmó a fellegek nedvétől feldagad kocsonyává s mikor lehull, kész terített asztalt ad a pusztában bujdosónak; arasznyi vastagon takarva a földet.

Ez a puszták mannája! Ezzel lát el még most is egész vidékeket az ég, a hogy ezt a tudós Thenard a párisi tudományos akadémiában előadta.

És ezt mi, ujkori emberek, nem vettük eddig figyelembe: pedig ez egy oly élelmi szer, melyből egy maroknyi egy egész hajó népségének elég.

Megizlelém a maradékot. Igen kellemes jó izű kocsonya volt az, kevés kesernyésséggel. Naháma látta, hogy izlik, s aztán mindkettőnk számára készített új fogást.

Ilyen parperoth a Zichy-hegyen is bizonyosan található lesz, mert ez csak zuzmó, (lichen faj). Ezt érdemes lesz felkeresni, s az többet fog érni a hegykebel minden nemes érczeinél és drágaköveinél.

Szent borzalommal nyultam az étekhez, mely századok százain át épségben megmaradt számomra, kristályban elzárva; s az étek után, midőn ajkamat egy csók érinté, élő, meleg, édes asszonycsók, azt hittem, a kristályok is megelevenülnek mind s atomokra oszolva kérik az Urat, hogy teremtse őket ujra, teremtse halandó embernek, a ki él és meghal és feltámad és újra él!

Egy oly lány csókja, a kinek a lelke az egész csillagrendszert -117- végig járta már s most visszatért újra a földre, épen maradt testének életet adni, s megkérni azt a csókot, a mi húsz ezer év előtt volt neki igérve itt…

MENYEGZŐI KÉJUTAZÁS A FÖLD ALATT.

Házasság után úgy illik mai világban, hogy az ember menyegzői kéjutazásra menjen.

Az öreget azonban itt nem hagyhattuk magában, étlen szomjan és sötétben. Hozzá kellett látnom, hogy kikalapáljam a lábait ezekből a kristály csizmákból, a mikbe térdig volt beszorulva.

«Látod pedig, öreg, nagy áldozatra szánom el magamat, hogy ezt megteszem a kedvedért. Mert ha egyszer még az emberlakta világba visszakerülök, s ott téged bemutathatlak, térdig a kristályba beleszorulva, ezzel minden ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mind az igaz, a mit elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy; mert hisz a lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban. De ha azt leverem róla, azt fogja mondani az a sok tudós sceptikus odakünn, hogy humbug, barnumság az egész mesém, s nekem semmi tanubizonyságom nem marad, hogy ti csakugyan a plyocene korszakából származtatok ide, s hogy e szerint az én feleségem a legrégibb nemes kisasszony a földön, s hogy a mit ti el fogtok beszélni az özönvíz előtti világ állapotjáról, az valósággal a pentateuch előtti időknek története.

Azonban nem lehetett Naháma gyermeki érzelmének ellenállanom s nagy fáradsággal rést tördeltem a kristálytömegben annyira, hogy egy erélyesebb kalapácsütés után egészen kiszabadultak az apósom lábai belőle. A kristálynak egy elvált darabja egészen épen maradt, s abban még világosan látható volt a benne foglalt két emberi lábnak -118- hű lenyomata. Ez mégis élő tanubizonyság lesz mellettem.

Hanem az öreg oly gyönge volt, hogy őt csak Bábi hátára ültetve vihettük magunkkal, a kitől eleinte nagyon irtózott; azt mondta róla, hogy «Jewamah!» (vetélytársnő.)

Vissza kellett, hogy térjek a jégbarlangba, a hol minden készletemet hagytam s a honnan gyönge reményem volt a felvilágra ismét feljuthatni.

A volcáni kataklizma alatt azok a roppant függő jégtömegek, a mik a barlang padmalyáról alá meredeztek, okvetlenül leszakadtak, halomra omlott a jég-orgona, jégfüggönyével együtt, s akkor annak romjai valamely irányban annyira megtöltötték az alsó üreget, hogy abból a medve segítségével fel lehet majd kapaszkodni a felső karzatra.

Hogy a medvék nincsenek most a barlangban: annyi bizonyos. A földrengés kiűzte őket onnan. Sőt valószinüleg elűzte az egész szárazföldről: azok kimenekültek a jégcontinensre.

Ha elszakadt a szárazföld a jégcontinenstől, velejött-e a hajó is, vagy elmaradt a jég között?

Mikor elindultunk kristálybarlangunkból, az én öregem hozzá fogott, hogy egy hálazsolozsmát énekeljen az Urhoz; ők még akkor jutottak a kristály közepébe, mikor ez a darab föld a forró égöv alatt uszott, annálfogva, ha ki nem veszett elméjükből az emlékezet, szép meglepetés lesz rájuk nézve, ha az éjszaksarki tájképet egyszerre meglátják maguk előtt, s hiába várják a nap megjelenését az égen.

Jó szerencse volt most rájuk nézve az a két medvebunda, a mit a jégbarlangban hátrahagytam. -119-

Odáig nem volt azokra szükség. A közbeeső két barlang, összekötő folyosóival együtt, tulságosan is meleg lesz most.

Az öreg «Sabbaoth»-ot is emlegetett mikor a medve hátára felültettem. Természetesen szombatnapon nem szabad útra kelni istenfélő embernek; hanem én aztán megmagyaráztam neki, hogy itt félesztendeig tart a nappal, félesztendeig az éjszaka, annálfogva csak minden hetedik esztendő a szombat. Ez az esztendő a csütörtök; most épen három fertály octoberre: «Tischri».

S ezzel megindult a karaván. Elől Bábi a hátán ülő s a bundájába kapaszkodó ősapával; nyomában Naháma, ölében vive tojáshéj edényét; s leghátul én, hátamon az iszákkal.

Utunk a bazaltbarlangig sokkal járhatóbb volt, mint jövet, az összeszorított palarétegek hosszú deltaalaku folyosót nyitottak előttünk, melyen át nem kellett négykézláb mászva haladnunk.

A tárna végén, mielőtt belépnénk az üregbe, melyben még mindig szerfelett nagy a hőség, megpihentetém a familiámat. Hozzá láttunk a frugális lakomához; aztán nehány órai álmot engedtünk magunknak, körülfeküdve természetes kerevetünket, a medvét. Én a paradicsomba álmodtam magamat. Talán nem is álom volt?

A töveikből kidült szélső bazaltoszlopok keresztül feküdtek a barlang alsó karzatának párkányain, mintegy hidat képezve. Hanem az igazán ördöghidja volt. Helyenkint félöles hézagok támadtak a leomlott oszlopok között, miken át kellett ugrálnunk. Ugrani én is tudok, Naháma tud még jobban, mint én; de a hátamon levő iszáknak -120- embernyi terhe volt; az nem tanácsolta az együtt ugrást.

Annálfogva azt kellett tennünk, hogy az utunkat álló hasadékokon előbb átszökött Naháma, azután én egy kötelet vetettem át neki, s ő annálfogva áthúzta az iszákomat a tulsó bazaltoszlopra: mire aztán én is utána ugrottam.

Az még most is a félig kihült vas forróságával birt, s az asbest harisnyák megvédték ugyan lábainkat az égéstől, de nem attól, hogy a forróságot kellemetlenül érezzük.

Végre egy hét méternyi szélességű nyilás állta utunkat épen a barlang tulsó széle előtt.

Ezen már nem mehetünk át semmiképen. Ekkora hosszugrást nem koczkáztathatunk: az angol telivérnek való.

Bábi rég átszökött e tátványon, s a mint a túlpartra érve, visszatekintett, meglátott bennünket ott rekedten. A bölcs medve nem gondolkozott sokáig; hirtelen leheverte magáról a hátán ülő ősapát, s vissza szaladt hozzánk, oda se nézve annak a kis örvénynek.

Most azután elkezdődött közöttünk a vita, hogy melyikünket vigyen át elébb? Én azt akartam, hogy Nahámát, Naháma azt akarta, hogy engem.

Bábi pedig türelmetlen volt, az ő talpai nem tűrhették a bazalt forróságát egy helyben állva, neki nem voltak asbestharisnyái; míg mi egymást biztattuk, ő határozott, hirtelen hátulról a térdeim közé furta a fejét s felkapott a hátára iszákostól együtt s egy percz alatt átugrott velem, s nem tett le a szakadék tulsó oldalán, hanem nyargalt ki velem egész a túlpartig.

Én visszanéztem rá s kiálték neki, hogy várjon, a medve rögtön visszatér ő hozzá.

A szegény gyermek azonban meg volt rémülve, hogy elmarad tőlem s én csak azt láttam, hogy neki fut annak a hét méternyi hasadéknak, félig felhuzott öklökkel, s annak a szélére érve, hirtelen meghajtja térdeit, ökleivel szétcsap, lábaival felpattan a levegőbe s mint a gazella, átrepül azon a hét méternyi széles örvényhasadékon.

No nem tudom, hány nagyságos asszony csinálná ezt utána, azért, hogy a férjétől el ne maradjon?

Ott aztán elkezdett kaczagni. Most hallottam először kaczagni. A világon ez a legszebb dal, zene, melódia. Egy asszony kaczagása, a ki örül, őrjöng, szeret. Nyakamba borult; én szidtam: ő csókolt és kaczagott. Én halálra voltam rémülve: ő pedig boldog volt a diadalától.

Ettől fogva láttam ragyogni, eddig csak lesütött szemeit, mikor rám nézett.

Tudta, hogy valamiben győztes volt. Meggyőzött arról, hogy szeret, hogy saját akarata van, és hogy nem fél. S ő már tudta azt, hogy engem erről meggyőzött.

Veleszületett tudomány volt ez a nőnél úgy látszik már huszezer év előtt is.

Rövid siesta után tovább indultunk, a malachitbarlangot felkeresni. Emitt a hőség tűrhetetlen volt.

Ősapánk egészen belenyugodott az utazásba s a medveháton ülve, bóbiskolt, míg mi édes eszmecserékkel töltöttük időnket útközben. Azt is annak tulajdonítottam, hogy olyan melegem volt. S nem jutott eszembe a hőmérőt nézegetni, hogy hány fokot mutogat?

Pedig hát valóban folytonos volt a melegség az egész sziklafolyosón át, a minek az okát csak akkor tudtam meg, mikor eljutottunk a malachitbarlang torkolatához.

Az a roppant tömeg rézgálicz a földrengés alatt egyszerre -122- kristálylyá alakult s a mint a vegybomlás idegen hatásszereket kevert közé, majd roppant lazurkék táblákban fedte a sziklaoldalokat, majd meg vese alakú kék kavics halmazokban volt feltorlódva. A tó fenekén már fehér szint mutatott; ezt a hőség okozta, míg egy oldalon zöld bársonynyal húzta be a sziklaormokat, melyből veres kristályok csillámlottak elé. Gondom volt rá, hogy a hol a nagy retorta fenekén holmi gyanus fehérszürke foltokat látok, a karavánt arra ne vezessem. Az ott kénsavas kálival egyesült rézgálicz, a mi a puszta rálépéstől felrobban. A most alakult mindennemű kristályok, mik a chlor, réz és ammoniák vegyülékeiből támadtak, maguktól is szétpattannak olyan sziszegéssel, minő a forró érczlapra öntött vizé.

A malachit-terem hőmérséke a kristályalakulás miatt huszonnégy fokra emelkedett. S e «kőszületés» még nem volt befejezve. A kristályok nőnek! Több apró egyesül egy nagyobbá: egy új kristály elnyeli a másikat, néha egészen idegen kristályt. S az elnyelő kristály a legyőzöttet összezúzza, míg a bezárt aranylapocskának még a széleit sem görbíti meg, s a bogár szárnyát töretlen hagyja.

A barlang fenekén, hol e kristályok legvastagabb réteget képeztek, legnagyobb volt a meleg. Innen a felső párkányzatra felhatolva tűrhetőbb lesz a lég.

A réztrón, a malachit sziklák nem mozdultak meg helyeikből. Hanem egészen más meglepetés várt reám.

Első gondom volt a családom számára felütni a sátort; azután venni a vasrudat, csákányt és köteleket s Bábival neki indulni a jégbarlanghoz vezető kijárás kémszemlészetének.

Ide nem vihettem magammal Nahámát. (A jég közé, ebben az öltözetben!) Megvártam, míg elalszik, akkor lámpa nélkül, csupán a fénymágnesek világításánál kibotorkáztam Bábi segélyével a barlangból a folyosóig, s csak ott gyujtottam meg a lámpásomat. -123-

Arra bizonyosan számítottam, hogy a kürtő felett, melyen a jégbarlangból alá szálltam, egész tömkelegét fogom találni a jégromoknak, mik a földrengésben a padmalyról alá szakadtak; de úgy okoskodtam, hogy a malachitbarlangból feltörő hőlég bizonyosan tovább emelte a jég között is ezt a pinczegégét, s annyit olvasztott belőle, hogy keresztül lehet rajta búvnom. Okvetlenül meg kellett elébb kapnom azt a két medvebundát, mielőtt «embereimet» magammal hozom a jégbarlangba, aztán meg ki a jégvilágba.

De nagyszerű lett a csalódásom! Nem jég állta az utamat, hanem víz! Mikor ahhoz a helyhez értem, a hol a fehér patak egy mély sziklaörvényben elvesz, megdöbbenve láttam, hogy az nem csermely többé, hanem hegyár, mely sebes rohanásában méternyi magasan tölti meg a sziklafolyosó talaját, s mikor nagy kínnal előre hatoltam, Bábi hátára felülve, e sebes árban s eljutottam ahhoz a katlanlyukhoz, melyen át kelle bujnom a barlang kürtőjéhez, azt egészen betöltve találtam a rohanó ár által. A jégbarlangból most már nem csorog a víz, hanem omlik.

Mi okozhatja azt? megáll az eszem e kérdésnél. Hisz a malachitbarlang melege nem hatolhat ekként a vízár miatt fel a barlangba. Nem is elég arra, hogy egy egész jégbarlangot felolvaszszon. Annak felülről kellett olvadásba jönni; de mitől?

Tűzön, sziklán, robbanó gázon át tudtam hatolni; de a víz ellen, se tudomány, se erőszak.

Visszatérve a barlangba: Nahámát felköltém gyöngéden s aztán vettem a pergamenttáblámat s elkezdtem számítani.

Ha ötszáz méter szélességű, négyszáz méter hosszuságu, -124- százötven méter mélységű jégtömeg vizzé válik: hány hektoliter lesz belőle? Ennyi hektoliter hány kilogrammot fog nyomni? Ennyi kilogramm súly mellett hány hektoliter folyadék omlik keresztül egy méter magasságú s hetvenöt czentimétér széleségű nyíláson? Hány óra, hány nap kell rá, míg az egész lefolyik? S hány óráig, hány napig tartanak el az én élelmi szereim? S úgy találtam, hogy «több nap, mint kolbász!» sajt, füstölt nyelv és manna fog hamarább elfogyni, mint a víz.

Naháma bámulva nézte, vállamra dülve, hogy micsoda ákombákot csinálok ott össze-vissza? kérdezte, mi az?

Én megértettem vele, hogy nem lehet odább mennünk. Ide vagyunk zárva. Ő megcsókolt és nevetett.

S aztán, mikor megtudta, hogy sokáig itt kell majd vesztegelnünk, az asszonyi ösztön azt sugallta neki, hogy keressen valami dolgot magának. A kőselyemből kifejtette a ragyogó matringokat, felkötötte guzsalyára, megfonta fonálnak, aztán két halideg pálcza segélyével (az volt a plyocenei szövőszék) két arasznyi széles végekké szőtte azt össze, a míg két akkora darab szövet lett belőle, hogy az ősapát nyakától lábáig betakarta. Ruhát készített az öregünknek. A minek aztán az úgy örült.

Mikor feladta rá a köntöst, mely egyszerre patriarchai méltóságot kölcsönzött az öregnek, az megcsókolta Naháma homlokát.

S oh mily kiszámító, mily ravasz még az ősasszony is a maga tanulatlan eredetiségében.

Mikor az öreget az új köntössel ilyen jó kedvre hangolta, akkor elkezdte körülczirógatni, hizelgett neki, az ölébe ült, míg végre kicsalt belőle valami titkot: a mire hirtelen felém villámlott szemeivel diadalmasan, és aztán addig kapargatott az öreg ezüsthaju fejében, míg azt eltalálta, akkor aztán odafutott hozzám, fülembe sugva:

Jól van öreg! Hát megmutatom neked, hogy csakugyan «Jore deah» vagyok. Ha van más kijárás is ebből a barlangból, arra én rátalálok! Ezt fogadom.

KAIN SIRBOLTJA.

Ha van valahonnan másfelé kijárás ebből a barlangból, úgy azt a hévmérőnek okvetlenül meg kell mutatni. Befütött szobában a hévmérő, az ajtó vagy ablak közelébe akasztva, mindig alantabb fokot mutat, mint az átelleni falon.

Ennélfogva a hévmérőt különféle sziklaoldalakra és malachitdarabok mellé raktam le, azt lesve, hogy nem száll-e valahol alább? Mindenütt egyformán mutatott.

Sikertelenül kutattam s az öreg gúnymosolygása nagyszerű volt, valahányszor csüggedten tértem vissza. Az ilyen fanatikus patriarcha gyönyörűségnek tartja azt, ha együtt meghalunk itt éhen s még akkor sem fedezi fel a kijárást, a mit rajongása eltilt. S mindannyiszor buzgó énekre fakadt, a mihez ugyan nem volt hangja, csak fujtatott, mint az elkopott sipláda.

Ezalatt az én Bábim folyvást ott ült, vagy feküdt a legelőször kiválasztott helyén, a roppant malachitsziklán s nyalta a talpait. Most még szebb papiros nyomtató volt, egy kék medve zöld talapzaton. -126-

Egyszer nagyot ásított Bábi, mikor mellette elhaladtam. Úgylátszott, megunta a dolgomat nézni.

Ejh, gondolám magamban, hátha azt a malachitdarabot is megkérdeznők. Ez ugyan egészen szabadon áll: de kisértsük meg.

Letettem a hévmérőt a kődarab aljára s mellé térdeltem, s már öt percz mulva örömtől felvillanyozva ugrottam fel. Hévmérőm higanya aláfelé halad!

Ekkor egy rekedt rikácsolás üté meg fülemet. Az öreg kétségbeesésének hangja volt az. Egyetlen hang, mint a hogy némely vadállat csak a végveszélyben tud hangot adni: úgy tört ki a rekedt suttogásból az ő ordítása.

Naháma az öreg jajkiáltására odafutott hozzá, míg Bábi leugrott a malachitszikláról, s vihogva ugrált körülöttem és körmeivel tépte a sziklát, hogy meglátszott az ujjai helye rajta.

Én aztán nekifeszítettem a vasrudat a malachitsziklának, hogy elhengerítsem onnan.

Ujabb fogalmak szerint ez a tilalom nem abban rejlik, hogy Uriel angyal lepecsételte, hanem hogy a szikla tizenöt métermázsát nyom. Azt valaha tíz ember hengerítette ide. Vasrudam elgörbült az emelésben; de a szikla meg sem mozdult.

«Haha!» Nevetett tompa hörgéssel az öreg, s nem eresztette Nahámát segítségemre; engedte, hadd küzdjön a dæmon fia egyedül. Emelje el, ha tudja, azt a követ, a mit tíz férfi gördített oda.

Pedig az ördöngös XIX. századbeli ember elemeli azt onnan, öreg, egyedül: ha neki fog.

Felmásztam a malachitszikla tetejére s elkezdtem abba -127- csákányommal lyukat fúrni. Kemény a kő! Sok óra telt bele, míg akkora lyukat tudtam kivágni belőle, mely a robbanó töltényt befogadja.

Beleillesztém a töltényt a vésett lyukba; a gyutacsot tempiroztam, aztán homokkal tömtem be a fenmaradt nyilást a töltény felett, s azzal leugrottam a szikláról, s odasiettem az öreghez és Nahámához. Egy szikla mellé vontam őket, mely által a robbanás elől meg legyenek védve. Elővettem az órámat, s számláltam a perczeket. Az öreg bámulva nézett rám, hogy mit csinálok.

Most a gyutacs utolsó percze is lejárt. Akkor én hirtelen magamhoz öleltem Nahámát, testemmel eltakarva fejét s felkiálték:

Egy robbanás hangzott, s a tömör malachittönk kétfelé szakadva esett jobbra balra, míg a támadt fehér füstfelleg, mint egy elszálló szellem vonult tova a barlang sötét boltozata felé.

E percztől fogva én voltam az ősapó védszelleme. Elismerte fensőbbségemet.

A lámpavilágnál leszálltunk a menetelesen alávezető üregbe, melynek hőmérséke sokkal alantibb volt, mint a malachitbarlangé. A folyosó lassankint egy vereses sziklatömegbe vezetett bennünket, melyre rögtön ráismertem, hogy az tufa-kő.

Az a ritka, száraz, porladó kőtömeg, melybe a római katakombák vannak ásva: a puzzolan-tufa.

A folyosó, mely ezen átvezetett, olyszerü volt, mint a -128- lávában támadt repedések s egy helyütt, mintha egy nagy megkövesült buborék helye volna, egy gömbölyű üregbe vezetett.

A talaj közepére pedig egymástól két méternyi távolban volt elhelyezve tizennégy óriási kehely.

Nem emberalkotta mű. A tenger terménye ez. Növényállatok készítik. Egy óriási szivacs, mely kovarczczá válik, tökéletes serlegidomban alakulva: néha embermagasságnyi példányokban. A hajósok «Neptun serlegének» nevezik azt.

A tizennégy «Neptun-serleg» le volt takarva ugyanannyi sima narancssárga négyszögű kőlapokkal. Ez is természet alkotása, nem emberkéztől van faragva. A hajdani «lapis quadratus» az, az olaszok tufa litoideja.

Egy fővel magasabb, mint a mostani emberek. Egészen ősz haja messze elterül feje körül, testét hófehér gyapjú fedi végig, mely a bőr szinét nem engedi látni; arczát takarja a fehér szakáll, lehunyt szemeit a hosszan alánőtt fehér szemöldök, kezei is pehelylyel rakva végig.

Csupán a homlokán látszik a szürke, szintelen bőr, s e homlok közepén, épen a két szemöldök között van egy nagy fekete folt: egy anyajegy, egy «naevus», s azon a kondor szőrpehely még most is fekete.

Az ősapa reszketve fogá meg kezemet jobbjával s félelemtől remegő balját kiterjesztve a fekvő alak felé, súgá fülembe e nevet:

– Fuss a földről, fuss az én orczám elől! Legyen ellenséged -129- a föld; és ne adjon neked ingyen gyümölcsöt. Bujdosó légy. És meg ne tudj halni!

És aztán bélyeget ütött homlokára, hogy legyen ismeretes az emberek előtt és «hétszer átkozott legyen az, a ki őt megöli».

És mi mindnyájan, a kik az arczunkon ilyen fekete lencsét viselünk: ez első szülött utódai vagyunk, Kain-ivadék. Aristocraták. A többi mind Seth-ivadék, a harmadik fiu családja. Abelnek nem volt utódja, mert épen a menyasszonyaik felett vesztek össze s Ábelt vőlegény korában ölte meg vetélytársa.

Az első vetélytárs. Az első gyilkos. Az első elitélt ember. Az első földönfutó. Az első földmives.

A reszketés, mely az ősapát megkapta, rám is elterjedt. Csak Naháma nem érzé azt. Ő az ő gyermekszivével csak azt tudta, hogy legelső ősapja az, a kit maga előtt lát s a gyermeki kegyelet ösztönszerü vonzalmával csuszott oda hozzá térdein s aztán áhitattal megcsókolá a nagy halottat. Azon a helyen csókolá meg, a hol őt az Úr megbélyegezte, azon a fekete, letörölhetetlen, örök időkre elmulhatatlan folton a homlok közepett.

Hamuvá lett minden atomja, mint a hogy porrá omlanak a legelső érintésre azok az épen megmaradtnak látszó alakok, miket a pompéji lávatuffban találnak.

Az emberi testnek megvan az a kiváltsága, hogy tökéletesen porrá váljék, ne maradjon meg, mint az állatok csontjai, új világok számára bujdosó csodának.

Egy gyermek önzetlen szeretetéért, egy nő ártatlan csókjáért visszavette azt róla az Úr!

Az ősapa hétszer leveté magát a földre a drága hamvak előtt, s meghasogatta egyetlen köntösét, az amianth palástot és sirt keservesen.

Hanem azután, hogy kiállotta az árvaságrajutás legelső fájdalmait, akkor kézen fogta Nahámát és odavezeté az egyik Neptun-serleghez, s ráveté arra öt ujjahegyét, s e szót rebegé:

Ősapó inte, hogy segítsek leemelni a silicat-spongia kehelyről a tuffa födelet.

Nem olyan buza ez, minőt ma ismerünk. Fehér és átlátszó, tojásdad alakú és három élű. Hasonló azokhoz, a minőket az egyptomi mumiák szájában találnak, de annál nagyobb. Egy kiveszett faj, melyet még nehány század előtt a velenczei kereskedők, kik azt Taganrogbul hozták, «grano duro»-nak neveztek.

A többi serlegeket is sorban feltakarva, mindegyiket megtöltve találtam a hajdankor ingyentermő növényeinek kenyéradó magjaival, rétegbe halmozva egymás fölé; az «égharmatpép» (festuca fluitans) – a «vérköles» (digitaria sangvinalis), a «Jób könyei» (Coix lacryma Jobi), a «mocsár-rizs» (zizania palustris), az «áldott kása.» (Elymus.) Egy serleg halmozva volt azokkal az apró gumókkal, mik egy fű gyökerén teremnek, (Cyperus Esculentus.) És még számtalan mag, gumó, vetemény volt ott, melyre nem ismerék; melynek tán faja is kiveszett már, a kenyérteremtés primitiv gyüjteményei, mikkel az ősember kisérleteit tevé titokteljes anyjánál, a természetnél, keresve föld felett és föld alatt, és vizfenekén azt a minden fáradságok jutalmát, az emberi élet föltételét, a minek neve «mindennapi kenyér.» Ott voltak a kelyhekben a luzula lencséi, mit a gyermekek «nyulkenyér»-nek hínak, tófenék termette gesztenyék, lisztes sulyom: a nunufár mákmagjai, -131- mikből Herodes idejében az egyiptomiak kenyeret sütöttek s mit a zsidók «Orias el Nil»-nek neveztek; a kék nunufár cseresnyemag nagyságú babjai, s a pompás «tamara» (nelumbium) borsói, miket az egyiptomiak szent növénynek tartottak s mocsárba vetettek el; a vad indiánok liszttermő gumói, a «ticor» (Maranta), a cardamomum ékalakú magjai, miknek ős termelés módja az volt, hogy egy őserdőt leégettek, s annak a helyén egyszerre felnőtt a magtermő cardamomum, s termett mívelés nélkül mindaddig, míg ujra el nem nyomta az erdő. Itt találtam meg egyikében a serlegeknek Bruce «Ensete edule»-ját, melynek ágaiban, mint a bodzabél, úgy terem a liszt; ez volt Egyiptomban a kenyér, mielőtt a buzát felfedezték.

És ezt mind Kain találta fel: a gyülölt, a megbélyegzett, a számüzött Kain! Kinek nevét most is szidalomnak használjuk. És ő hagyta ránk a kenyértermesztés örökségét.

S a hitrege tanulsága mélyértelmű. A «kenyér» az, a mi a testvérgyilkos hajlamokat ébreszti. Kenyér az, a miért egymást gyülöljük. Kenyér az, a miért testvér a testvért üldözi, szidalmazza, halálra keresi; a miért irigy, a miért lázadó, a miért hódító. Az a kenyér.

Kain kettős öröksége együtt szállt reánk s együtt száll tovább unokáinkra: a kenyérkereset és a testvér-gyülölet.

A fölmívelés ősapjának sirját mivel lehetett volna pompásabban feldiszíteni, mint azoknak a füveknek a termékeivel, mik az emberek millióinak táplálékot adnak?

E tuffabarlangban semmi nedvesség nem férhetett hozzá. Olyan volt minden szem, mintha az idén aratták volna.

Drága örökség! Többet ér a malachitbányámnál! Ez -132- élelmet biztosít számunkra évekig. Nincs többé inség a Ferencz József-földön!

ŐS GENEALOGIA.

Tudom én azt jó előre, hogy mindezekre, a miket én itt megirtam, sok oldalról fogják azt mondani, hogy mind ez talán nem is igaz? Messze földön járt embernek nem igen hiszik el a szavát.

Előjönnek majd a geologusok, chemicusok, geographusok, orographusok, physicusok, philologusok, oeconomusok, tengerészek, talmudisták, operateurök bebizonyítani, hogy mind ez lehetetlenség: a medveszelidítés, az özönvíz előtti hús megehetősége, az úszó szárazföld, a kristályalakulás csupa képtelenség, hogy a búza nem áll el olyan sokáig, hogy az emberfeltámasztás lehetetlenség, hogy az ősemberek azon a nyelven nem beszéltek, hogy a szertartások későbbi dátumuak; – de a kik legjobban meg fognak támadni, előre látom: az exegeták.

Kétségbe fogják vonni, hogy az én dédapósom csakugyan Lámekh patriarcha. Hogy élhetett volna Lámekh az özönvíz idejében?

Az irás világosan megmondja, hogy Noé hatszáz esztendős volt az özönvíz évében, s ez idő alatt az ősök legvénebbjei is meghaltak már; holott (életkoruk hosszúsága mellett), nyolcz nemzedék találta egymást élve, s Ádám apánk még élt, mikor a hetedszeres unokája Lámekh, Mathusálem fia született.

Az én öregem azonban, mint már előadám, nem a harmadszülött Seth utódja, Lámekh; hanem a Kain utódja, Lámekh.

A többi patriarchákról mind feljegyzé az irás, hogy miután ennyi évet betöltöttek, akkor meghaltak. -133-

Jábál találta fel az építés művészetét, ez a minden építészek, kőfaragók és házi urak őse. Jubál találta fel a lantot és a dudát (a franczia szöveg orgonának, a magyar hegedűnek, a német fuvolának fordítja azt,) tőle erednek a költők, zenészek, énekesek és kántorok.

Czillah gyermekei voltak Tubalkain: ez találta fel a kalapácsot, a fegyvert, ez a kovácsok, gépészek és katonák ősapja. Ennek a huga volt Naháma, a ki felhagyta magát találtatni én általam.

Mózes I. k. VI. Része 23-ik versében ez van följegyezve Lámekhről, a magyar Károli Gáspár-féle fordítás szerint: Lámekh így szól a feleségeihez: «Oh Adah és Czilla, ha én valamely férfiútól sebet vennék is, vagy valamely vastag ifjutól kéket, megölném azt mégis.» – Más nyelveken az eredeti szöveget azonban így magyarázzák: «… Most öltem meg én egy erős férfiút sebbel és egy vastag ifjút kék ütéssel.» (Így érthetőbb is.)

S a 24-ik vers így folytatja: «Ha Kain hétszer van megvédve a haláltól, úgy Lámekh hetvenhétszer.»

Már most sokszorozzunk egy patriarchai életkort hetvenhéttel s nem fogunk többé semmi képtelenséget találni abban, hogy Lámekh ős még most is él.

AZ UJ ÉG.

Lámekh ős három napig nem volt rábirható, hogy elhagyja Kain sirboltját. Neki az alatt folyvást ott kellett maradni és siratni a régen megholtat. Én azonban ez idő alatt az után láttam, hogy megtaláljam innen a kijárást.

A tufabércz természetalkotta katakombáiból Lámekh utasítása nélkül is ki tudtam igazodni. -134-

Azok, a kik Kaint ide eltemették, sötétben nem járhattak, fáklyákkal kellett jönniök.

Egy folyosóban megtaláltam az elhányt fáklyák maradványait. Az ősi időkben a calamus albus (fehér rotáng) szárai szolgáltak fáklya gyanánt. Ezek taníták meg az első embereket tűzgerjesztésre. Két fehér rotáng bot egymáson keresztül dörzsölve, szikrákat szór s meggyújtja a taplót, gyapotot, csepüt. Külső kérge kőkemény, kovarczanyag, azért rothadatlan, mint a kovarcz, belseje pedig gyantás, fényes lánggal ég, s mikor csomóra ér a láng, akkor durran, mint a puska, s újra meg kell gyújtani: azért hármasával szokták fáklyának összekötni.

E leégett fáklyamaradványok elvezettek a katakomba folyosójának külső szádáig.

Az nem volt egy darab ráhengerített sziklával letakarva, hanem az ős cyclopi építészet modorában berakva egymásra illesztett nagy kövekkel. Ezek közül vasrudammal könnyű volt nehányat kimozdítanom, míg akkora rést törhettem a torlaszon, mely egy embert keresztül bocsát, sőt egy jegesmedvét is; mert Bábira nagy szükségem volt tervem kiviteléhez.

Nahámát alva hagytam el a sirboltban ősatyja mellett; lámpámat is otthagyva náluk.

Nem elég a kijárást a szabadba feltalálni: a szabadság itt igazán «perniciosa libertas.» Csikorgó hideg van odakünn.

Az én paradicsomi embereim ezen a szabad légen megfagynak, Naháma cachelot-patyolat pepluma, Lámekh asbest palástja nem ehhez a klimához való jelmezek.

Nekem elébb vissza kell térnem a Tegethoffra, s onnan meleg öltönyöket hozni számukra.

Magam is csak egy téli bekecsben vagyok, mert bundámat a jégbarlangban hagytam s ott nem tudom mi történt. Bizonyosan el van veszve minden holmim. Azonban elégszer próbáltuk ezt a Tegethoff utazóival együtt, hogy bunda -135- nélkül jártunk egész nap, mintha csak egy nagy város utczáin járnánk télen. Én tehát kiállom a hajóig menetelt ez öltözetben; de mégis nagy szükségem lesz rá, hogy Bábi felvegyen a hátára; mert nyargalvást hamarább odaérek, s hamarább visszajövök; s a mire legtöbb szükségem van, az ő finom szaglása, ösztöne, tájékozása megkönnyíti rám nézve a hajó feltalálását s onnan megint az ide visszakerülést.

Azt hittem, az én ős embereimet fogja meglepni az a látvány, melyet ég és föld mutat, midőn a szabadba kilépnek. Olyan ég és olyan föld, a minőt ők nem láttak soha. Naptalan ég, tele idegen csillagképekkel, miket az ő hajdani egük nem mutatott nekik, s ez égen az északi hajnal ijesztő lobogványa; a föld pedig ragyogó fehér homokkal fedve, melynek neve az ő fogalmaikban nincs: átlátszó ragyogó sziklák jégből, melyre ők bámulva fogják kérdezni, micsoda ragyogó kövek ezek? Magát a hideget sem ismerik még; azt fogják kérdezni, mi az, a mi úgy éget? Fáj nekünk a levegő!

Hanem aztán, mikor kiléptem a szabadba, oly hosszú földalatti bolyongás után, akkor rajtam volt a sor az elbámulásra.

Legelőször is meglepett az, hogy nincsen hideg. A hőmérsék a fagyponton fölül emelkedett.

És azután minő ég ez itt fölöttem? Nincs rajta semmi csillag. Az egész égboltozat valami veres izzó fényben sugárzik alá. De ez nem az északfény; ez egy gomolygó fellegtábor, mely eltakarja a holdat, csak néha jelenik az meg e veres felhők között, kiváló sápadt zöldes fényű tányérjával. E felhők okozzák a meleget. De hát a felhőket mi okozza? És mitől fénylenek azok? Néha futó zápor vonul át nagy hirtelen; esőcseppeket érzek. Nem havat, hanem esőt. Köröskörül az egész látkör fénylik, mintha lángba volna borulva, s a fellegek onnan látszanak feltornyosulni. A hegyoldalról alátekintve úgy tünik -136- az fel előttem, mint egy égő öv, mely egy szigetet patkó alakuan körülvesz. Ez a sziget lehet mintegy tíz négyszög mértföldnyi terület, egyik végén a kimagasló Zichy előfokkal; s attól mintegy három mértföldnyi távolban az alantabb fekvő naphtha-volcánnal, mely lobogványos rohamban fujja a tüzet fel az égre.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy e földterületen a hőmérsék annyira emelkedett legyen. Ezt nem okozhatja más, mint az, hogy a petroleumégés által minden oldalon meggyuladt a kőszén-réteg maga, s az már most olthatatlanul ég tovább. Az égő kőszénréteg hősége csak fölfelé terjed, s az alatta levő homok és agyagrétegeken át a fenntartó jégtömeget fel nem olvasztja; hanem azt az egész földdarabot ki fogja égetni.

Arra ugyan szépen várhatok, mert a dutweileri kőszénhegy már másfélszázad óta ég s még mindig laknak rajta, sőt az áthevített földben, mely alatt tüz van, a leggyönyörübb délvirágok és tropicus gyümölcsök kertészetét űzik. Ez tehát engem nem aggaszt. Ezen majd az unokáim sopánkodjanak.

A kőszén-égésnek azonban még egy más következménye is van. Az, hogy libegő országrészünk előre halad. Az égő partok utat törnek a jégtenger között s az hátrálni kénytelen előlük.

Valószinüleg a tengernek is van áramlata, mely viszi az úszó földet; de az meg bizonyos, hogy miután a sziget volcánfelőli részén a hőség megritkítja a levegőt, a másik oldalról nyomuló sűrűbb lég előre taszítja folytonosan a földet, melynek hegyei ezuttal olyan szolgálatot tesznek neki, mint a vitorlák.

De mi történt a földdel? Micsoda átalakítást vitt azzal végbe a kataklizma, melyet a kőolajrobbanás okozott?

Mikor Amerikában a pennsylvaniai hirhedett olajvölgyben egy új petroleumkutat megnyitnak, akkor elébb a -137- környékben minden tüzet kioltanak; mert az ártézi kút csövén elébb az illó gáz tódul ki, s ez rögtön szétterjed. Egyszer az Oil Spring mellett ásott egy ilyen petroleumkút megnyításakor ott felejtették a tüzet egy kovácsműhelyben, mely kétszáz méternyi távolban állt a kúttól; s ettől a kirohanó gáz meggyulladt, és egy angol mértföldnyi kerületben köröskörül egy pillanat alatt leperzselt mindent, a mi éghető; kétszáz ember égett korommá egy percz lefolyása alatt. S nem maradt fű, fa, élő állat azon a területen.

Pedig a petroleumkút csak egy húsz centiméter átmérőjű csövön át lövelli fel azt a robbanó gázt.

Az én általam meggyujtott volkán pedig egy kráteren keresztül okádja fel azt.

Az első robbanás hatása az volt, hogy a hegytetőkről minden jég eltünt, s a völgyekben most tavak feküdtek.

Mikor utoljára láttam, fehérek voltak a hegyormok, most feketék. Az északi táj úgy tünt fel, mintha lávapatakok kigyóznának rajta végig, s tűzzuhatagok hullanának alá a sziklákról. Az csak viz volt, melyet az ismételve kitörő gáz a fedett sziklahasadékok közt megmaradt jégből leolvaszt; az ég tüzfényétől ragyogó patak.

A lemeztelenített hegyormokról kopáran meredeztek fel a plutói alkotás sziklái. Rá ismertem az én bazaltjaimra is. Még húsz méternyi magasan meredtek túl a hegyháton, lépcsőzetesen letöredezve.

E rögtöni olvadás magyarázza meg azt a hegyárt is, mely a jégbarlangból alászakadt. Nem jégbarlang az már.

Azokat a medvéket, a miket a szabadban talált, az iszonyú gázrobbanás korommá is égeté, azokat pedig, a mik téli álmukat aludni hó és jég alá ásták be magukat, a légnyomás megfojtotta.

Hogy a volkánkitörés által a jégparttól el lettünk szakítva, azt most már bizonyosnak kellett tartanom.

De mi lett ez esetben a Tegethoffal? Ez most rám nézve a legfontosabb kérdés.

A tájék déli része sűrű szürke ködtömegbe van burkolva. E ködvilágnak kell most neki mennem, hogy a Tegethoffot keressem. Vajjon rá találok-e még? Hiszen húsz órai útat tettem onnan idáig. S ha elhagyom a Zichy hegyet, melynek üregében van hajlékom, élelmem és Nahámám, visszatalálok-e ide ismét?

Töprengve ültem le egy sziklára s az alaktalan ködbe bámultam, mely a déli láthatárt elfedte előlem.

Bábi előre szaladt s valami sajátszerű, féltében üvöltő ordítást hallatott, melyre körül és messze semmi visszhang nem jött.

Egyszer erősebben kezdett fujni a szél dél felől. A volcán kitörése ezzel egyidejüleg fokozódott; az ég veressége általánosabb lett s a déli szürkés lilaszin köd foszladozni kezdett.

Mi ez? Álmot látok-e? Érzékeim hallucinatiója játszik-e velem, vagy az arcticus tengerek délibábjai ámítanak káprázataikkal?

Közel: alig egy órányi távolban mutatkozik szemem előtt az elhagyott gálya. Szemeim nyitva vannak, ébren vagyok, látom jól: a két kürtőt, az árboczokat, vitorla rúdjaikkal, kivehetem a kötélzetet, az ágyuk lőréseit. Olyan közel látszik hozzám, hogy a kiáltásnak át kellene hangzani tőlem oda.

Nehány percz mulva újra összeborult körüle a ködgomoly, mely a föld szinén hömpölygött s nem volt előttem a hajó többé.

De, ha én csalódhattam, Bábi nem csalódott. Rohanva jött vissza hozzám, s olyan tánczot vitt véghez körülöttem, mintha meg lenne bolondulva. Üvöltött örömében! Ő is látta a mi hajónkat. Semmi kétség. -139-

Oda feküdt lábamhoz, mintha maga kérné, hogy üljek fel a hátára s a mint ez megtörtént, felszökött és elkezdett velem iramodni azon irányban, a merre a hajó árnyképe megjelent előttem.

Még mindig azt hittem, hogy a fata morgana csalképe volt az, a mi szememet kápráztatá. Hanem az vigasztalt, hogy bár milyen mélyen hatoltunk is be a ködgomolyba, a további gázvolcán fénye keresztül sugárolt rajta, s a visszatérésnek biztos irányt adott.

A TEGETHOFF.

A tér, melyen hű iramlóm (lónak nem nevezhetem, mert medve) végig futott velem, épen nem hasonlított ahhoz, melyen odáig jöttem. A jégmezők felporhanyultak, a felmeredő jégtáblák jégcsapokkal voltak körültámogatva; majd egy nyilt tó állta útunkat, melyen keresztül kellett usztatnunk, csizmáimnak nem nagy örömére; majd ismét nagy jégtorlaszokra kellett felkapaszkodnunk, mik hosszan vonultak el keresztben, bástyamódra, s miken idejövet nem jöttem keresztül.

Egyszer csak előttem állt a Tegethoff! A mint egy ilyen jégfensikra felkaptattunk.

Ott volt a szemem előtt; két puskalövésnyi távolban. Ugyanazon jégtorlat tetején, melyen utazói veszendőben odahagyták.

És minő zsivaj, minő élet volt rajta. Legboldogabb időkben sem hallott a Tegethoff ilyen lármát. Ezerei az albatrosoknak, jégmadaraknak, penguinoknak lepték el födélzetét, sorba ültek a vitorla rudjain, kergetőztek a párkányzatán, néztek ki az ablakain, himbálóztak a kötélzetén. Birtokukba vették az egész hajót.

A volkánkitörés s a nagy tömeg kőolajnak a jégalatti -140- felrobbanása oly erőszakos lökést adott a jégalapon uszó szárazföld egy részének, hogy az mértföldeket hátrahaladva, alája furódott a vizfeletti jégmezők torlaszainak, azokat felvette a hátára s ugyanakkor megtörve az összeköttetést a jégcontinenssel, attól elvált: a tengeráramlat, s a szélirány kimozdítá helyéről s tovább vitte északfelé.

A jégtorlasz azonban, melyen a Tegethoff megfeneklett, azóta sokkal kisebb lett; olvadt. Egész oduk látszottak meg benne, a miket a viz vájt magának alatta, s a torlasz alól kifolyó viz megkerülve a bástyaidomú hosszú jégtorlatot, e közt és a szárazföld sziklahalmai közt egy tavat, vagy inkább tengeröböl formát képezett.

Mikor újra visszakerültem a Tegethoff födélzetére, megcsókoltam azt, leborulva, mintha szülötte földemet találtam volna fel, s sorra öleltem árboczot és kéményt, mintha testvéreim volnának.

A madarakon kivül semmi más állat sem foglalta el hajónkat. A medvéket elüzte a földről a gázrobbanás, ha meg nem ölte. Csak a madarak telepedtek meg rajta. S az észak szárnyasai oly szelidek, hogy meg lehet őket fogni kézzel. Menedéknek nézték a nagy építményt, s fészkeltek a vitorláink között; a ponyvákban már dunnalud tojásokat találtam: vámoltam is belőlük kosárszámra. Ez is Isten ajándoka.

Itt az én Nahámám nagyon jól fogja találni magát. A kapitány szobáját készítettem el számára.

Azután egy kisebb szánt megterheltem azokkal a mindenféle bundaneműekkel, a miket az eltávozottak kénytelenek voltak hátrahagyni, a katakombában hagyott népem számára.

A Tegethoffon, az igaz, hogy asszonynak való öltözet nem volt található; de hát a szükség ezermester.

Mirevaló az a sok mindenféle zászló a hajón? Tengerészek minden nemzet zászlóját magukkal hordják, hogy a -141- szemközt jövőket üdvözölhessék vele. Mind jó lesz ez az én feleségemnek. A monarchia közös zászlójából, a hogy azt hajdan Gorove bemutatta a magyar országgyülésnek, olyan szép viganó lesz, a milyet csak valaha párizsi marchand des modes kigondolt: tetejébe tuniquenek a spanyol zászló, pompásan fog rá illeni, van azon tizenötféle szin, kis sas, nagy sas, griff, fekvő és álló oroszlán, csikok, sávok, koczkák, liliomok, gömbök és csillagok, annál szebb mustrát szoknyának asszony nem kivánhat; a britt zászlóból lesz gyönyörű kaczamajka hozzá, s a dán zászló már csak kész bashlik. Ennél drágább öltözete fogadom, hogy senkinek sem volt még! Hogy megörül majd mind ennek az én kis feleségem.

Mielőtt azonban ismét útra keltem volna, hogy menyasszonyomat hazahozzam: egyszerre csak elkezdett valaki hozzám beszélni.

Egy roppanás végig a hajó szálgerendáin. Pattogó hangok a vaspántok között, surló zörej a hajófenék vasoldalán, siró nyikorgások az eresztékekben. Ezeken beszélt hozzám a hajó.

Azt, hogy erre a hajóra a rajtalevőkkel együtt gonosz végzet vár. Az óriási jégtorlat, mely hátára emelte, alul ki van öblösítve már, s a jég, a mint a tengerből a szárazföldre tolatott, többé nem képez oly erős építményt, mint mikor még a vizen nyugszik. A Tegethoffra az a sors vár, hogy egyszer az alatta levő jégtorlasz beomlik, s akkor a mélybe leeső hajót a föléje zuhanó jégsziklák összezuzzák.

A Tegethoff ez idő szerint oly állásban volt, hogy a hátulja magasra fel volt emelve, s az orra belefuródva egy összetömörült jégtorlaszba. A jég olvadóban volt. -142-

Így számítottam. Ha én azt a jégtorlaszt onnan a hajó orra elől eltávolíthatnám, akkor a hajó fekvésénél fogva, önsúlya által az olvatag jégtetőről alácsusznék. Lehet, hogy e lecsuszás által még jobban megfeneklik a torlasz aljában s akkor a jégsziklák, a mik képtelen szeszélyes és minden egyensulyról való fogalmat kigunyoló alakokban meredeznek elő, bizonyosan eltemetik. Lehet, hogy útat tör magának egész addig a jégbástyáig, mely az említett szabad öböl martját képezi. Itt azután egy hatalmas salto mortale vár reá, a meredek jégfalról tíz méternyi magasból leszökni. Lehet, hogy ezen a kisérleten derékban ketté törik; de ha épkézláb lejut, akkor aztán a szabad öbölben minden veszélyen kivül van.

Eszközöknek nem voltam hijával. A hajón voltak jégrobbantó torpedok, villanykészülékkel; ismerős voltam azoknak kezelésével, elhelyeztem azokat a jégtáblák üregei közé, kiszámítva a robbanás irányzatát s aztán a villanykészülékkel egyszerre felrobbantottam valamennyit.

A robbanást követő pillanatban elkezdett az egész Tegethoffon végig valami kisértetes zúgás, csikorgás hangzani, vegyülve a jég ropogásával. A hajó megindult a jéghegyről aláfelé. S a mint aztán egyszer megindult, azontúl feltartóztathatatlan volt a rohanása. Éles fenékgerincze harsogva tört útat a jég között, s félperczenkint növekedő gyorsasággal iramlott a nehéz hajótest a torlasz tetejéről alá, neki a keresztben álló jégsáncznak, mely egy kis városi utczasor tömörségében nyult végig előtte. Nem volt szüksége többé torpedora, hogy azt keresztül törje.

E veszedelmes pirutsade alatt Bábi ijedten futott fel az árboczra, s ott az árboczkasban rejté el magát. Nekem azonban minden érzékemet helyén kellett tartanom e -143- válságos pillanatokban, akármi történik is alattam és körülöttem.

A kormánypáholyba siettem s a legelső gondom volt magamat a térdemnél fogva a kormánypadhoz hozzá kötözni.

Ha a hajó egy darabban leugrik a jégfalról a szabad öbölbe, orrával előre, bizonyosan lemegy az öböl fenekéig. Ez még sebaj. Az ágyú-lőrések, az ablakok, a födéllyukak be vannak zárva; el nem merülünk; a mi vizet fogunk, ott a szivattyú, majd kihuzzuk vele. A hajó megint felszinen lesz egy első percz mulva. Hanem az a baj támadhat, hogy az önsúly kölcsönözte roham által olyan irányt vesz fel, mely őt kiviszi az öbölből s eltávolítja a száraz földtől. Jó szerencse, hogy rajta vagyok, mert ha itt hagy a hajó, utána nem tudok menni.

Most azután, ha ezt a katasztrófát túlélem; ha a csontjaim össze nem zúzom, ha a vízbe nem fulladok, azon kell lennem, hogy a mint a hajó elkezdi a futását a szabad öbölben, azonnal megragadjam a kormánykereket s a keletfelé nyilt öbölben a hajónak nyugoti irányt adjak.

Most egy kábító zökkenés rendíté meg az egész hajót, mely után egész jégtornyok hullottak két oldalról a födélzetre; a másik perczben harsogva jött fel a hullám a hajó párkányain. Én kétfelül két óriási átlátszó zöld vízhegyet láttam felemelkedni tajtékzó tarajokkal, a mik a másik perczben zöld boltozattá egyesültek fölöttem: a Tegethoff a víz alá merült.

Mi a vízbe esett embernek a legelső ösztönszerű cselekvénye? Az, hogy a lábait kiszabadítja és uszik. Az én lábaim oda voltak kötve a hajóhoz s nem fogtam az uszáshoz, hanem elkezdtem a hajót kormányozni a víz alatt.

Számláltam a perczeket magamban; de a kormányrudat ki nem eresztettem a kezemből. Már százhuszig számláltam. Tovább a leggyakorlottabb buvár sem állja ki lélekzetvétel nélkül. Fulladoztam. Itt volna az ideje lábaimat eloldani és menekülni. A hajó olyan sokáig elmarad a víz alatt. -144- Azért sem menekülök. Ha idefulladok is, de a Tegethoffot el nem hagyom. Mi egymáséi vagyunk. Együtt élünk vagy veszünk.

Csaknem elvesztém már az eszméletet, midőn a vízboltozat fölöttem elkezde világosodni s két percz mulva megláttam az eget fölöttem nem kékleni, hanem veresleni.

Nem volt magamra gondom. Át voltam ázva; nem is gondoltam rá. A Tegethoff sebesen haladt a ködben kelet felé. Meg kellett őt fordítanom; a ködön keresztül lobogó volkán segített a tájékozásban. Sietve kellett felhasználnom az időt, a míg a csuszam által kölcsönzött önmozderő tart a hajónál. Perczenkint lassúdott az; úgy, hogy mikor az új öböl keleti partjához eljutott a hajó, oly csendesen feküdt fel a zátonyra, mintha kapitány, gépész, kormányos intézte volna futását. Szerencsésen megfeneklettünk. A hajó nem dült féloldalt, tökéletesen befurta magát az új zsurmalékba (detritus). Én még fölösleges elővigyázatul a kis horgonyt is lebocsátottam s ekként biztosítottam a Tegethoffot minden eshetőség ellen. Ha ez a szárazföld csakugyan lengővé lett, akkor a hajót is magával viszi, az el nem maradhat tőle. S ha a szárazföld eltalálna sülyedni, az égő kőszén és petroleum a jéglapot kiolvasztaná alóla: akkor felmenekülünk a Tegethoffra.

A hajóban semmi lényeges kár nem történt, csupán az orrán levő czifrázatok szenvedtek egy kis haváriát.

Ekkor aztán lehívtam a Bábit is a búvhelyéről; ő örült legjobban a Tegethoff megszabadulásának s örömében mindjárt hidegfürdőt vett az új öbölben, ő szárazan maradt az árboczkasban; de nekem volt benne elég részem s csak most vettem észre, hogy az öltöny megszáradt rajtam a nagy fáradságos munkában. -145-

EGY ÚJJÁ SZÜLETŐ FÖLD.

Legelső dolgom lett most a meleg öltönyöket elszállítani az én embereim számára a katakombához.

A hajó párkánya egyenlő magasságban állt a kikötő partjával, úgy, hogy gyaloghidat rögtönözhettem a kettő között egyenes kijárásul.

Ezen keresztül kivontattam a szánkót, melyet igen természetesen Bábinak kellett a katakombáig elvontatni; melyet most annyival közelebb találtunk, minthogy a kiszabadult hajó mintegy kétezer méternyire haladva, az öböl tulsó feléig hatolt, s ez által egyúttal ki lettek kerülve a közbeeső tavak is, a mik idejövet utunkban álltak, s a szánnalhaladást akadályozták volna.

Épen jókor jöttem, hogy az öreget megakadályozzam egy gyászos szándékában, a mi ugyan magában igen dicséretes és istenes foglalkozás: áhítatosság fejében meg akarta gyujtani a serlegben levő gabonát égő hálaáldozatul az Úrnak. Az nekem szép meglepetés lett volna.

Nagy nehezen tudtam lebeszélni róla; felvilágosítva, hogy innen a füst ki nem mehet; már pedig az áldozat kedvező fogadtatását az föltételezi, ha a füst egyenesen felszáll az égre.

Annál nagyobb örömét találta a velem hozott medvebőr bundában. Azt a mint egyszer fölvette, többet soha le nem tette a nyakából.

Még jobban meg volt elégedve Nahámám a gyönyörű zászlókkal. Milyen művészek ebben az asszonyok; egy darab kelméből egy percz alatt öltönyt varázsolni: egy boglár segélyével, egy gombostűvel, egy zsinórral festői redőzetet teremteni az élő szobor körül. Az én Nahámámnak jó izlése is volt; a czifra kelmék közül az egyszerű -146- csillagos amerikai lobogót választotta ki; jól illett arczához, karcsú termetéhez; olyan volt benne, mint Rebeka a kútnál. Mikor meg a kék-róka bundát rátettem a vállára, akkor hasonlított Van Dyck (vagy Rubens?) bundába takart istenasszonyához.

Azt hittem meg lesznek lepve az ég és a föld által, melyet látnak; azonban épen nem vettem észre náluk semmi bámulatot.

Valószínű, hogy azon rémnapokban, miknek iszonyatai elől ők a barlangba menekültek, épen ilyen képet mutatott az ég. A láthatárról felgomolygó sürű fellegek, a földön lomha köd. S eget és ködöt veresre fest a hegytetőkből kitörő tűz, melynek verőfénye magát az árnyékot is rózsaszínűvé varázsolja.

Hanem a Tegethoff annál nagyobb csodálat tárgya volt Lámekh előtt, mikor odáig eljutottunk. Reszketve támaszkodott karomra, mikor a fődélzetre vezettem, mely most is tele volt az éjszaksark minden madaraival. Ott ültek a vitorlákon, az ágyúkon, mintha az övék volna, s ők vigyáznának azokra.

Lamekh azt hitte, hogy ezek a madarak hozták ezt az egész csodát valahonnan az égből.

Mirevalók azok a vastag rézcsövek, mire valók azok a nagy vashengerek? Mire való ez az egész nagy épület a víz közepén? Ki gondolta ki ezt a fából épített barlangot, ezt a gerendából összerótt nagy katakombát? Ki cselekszi azt, hogy megkettőztesse az embert és egy sima fényes lapból kiki saját magát lássa másodalakban szemközt jönni?

Most már csakugyan azt hitte az öreg, hogy én vagyok a Nefitim, a ki ilyen repülő várban lakik.

Ott hagytam őt Nahamával s magam a szánnal és Bábival visszatértem a katakombához, örökségünket elszállítani a hajóra, a hol lakni fogunk. A Neptun-kelyhek közül egyet elhoztam ritkasággyűjteményünk számára, a gabonafélét azonban zsákokba töltöttem. -147-

A hajón volt kézimalmunk, melyen könnyen meg lehetett a gabonafélét őrölni. Élelmi szerrel most már el voltunk látva egy ivadékra. A hajónkat meglepett madarak is szaporíták készletünket. Vitorlagöngyeink egész tojásraktárt képeztek s a szárnyasok oly mulyák, hogy mikor egyet kifogtam közülök pecsenyének, a többi még csak odább sem repült.

Az öregemmel – természetesen – mindjárt az első alkalommal egy kis confessionalis nehézségem támadt.

Ő, mint orthodox Kainista, azon a véleményen volt, hogy az égő áldozatot okvetlenül gabonaneművel kell végrehajtani; én pedig, mint neolog, abban találtam lelki nyugodalmat, ha azt inkább madárfélével, tehát élő állatokkal hajtjuk végre. Ez az öreg előtt schisma volt.

Pedig hát részemen volt az igazság; mert madárféléért csak fel kellett másznom a vitorlarúdra s kiválasztanom a legkövérebb vadludat; penguinnal meg épen tele volt a matrózcajute; míg a gabnafélével takarékosan kellett bánnunk, mert ebből az égből több manna nem hull s ezen a földön több kenyér nem terem.

Hanem az öreg nem engedett s ha azt nem akartam, hogy Naháma sírjon, teljesítenem kellett Lamekh kedvét.

Hanem gondoltam ki a számára valamit, a mi a scrupulusait eloszlassa. Az ötletet ő maga hozta kapóra az által, hogy legelső megáldozandó terményül az «Arais el Nil» magjait választá. Ezek, mint már megjegyzém, nagyon hasonlítanak a mákhoz, meg még valamihez máshoz, a mi megint a mákhoz hasonlít.

Az áldozat symbolistikus sikere, mint ezt Mózes I. könyvéből tudjuk, az, hogy az áldozat füstje egyenesen menjen fel az égbe.

Az itteni ködös páraterhes légben természetesen szerfölött akadályozva volt Lámekh áldozatának ilynemű sikere. -148- A nelumbium mákmagjainak olajos füstje, a mint az izzó szénnel rakott serpenyőből kiszállt, szétterjedt a hajó fölött s az kétségbe ejté az ősapát.

S ezzel egy jó csipetnyit abból az öreg ágyúba való lőporderczéből, a mi nagyon hasonlít az «Arais el Nil» magjához, a serpenyőbe vetettem. Annak aztán ugyan ment fel a füstje az égbe nagy robbanással.

Csak ekkor fogadott igazán kegyelmébe az öreg. Megvallotta, hogy nem vagyok neki többé Nephitin, se Eliud; hanem igazhivő, a kinek áldozatát szivesen fogadja az ég.

(Nephitinnek tartják a Mózes I. könyve III. részében említett «angyalok»-nak a fiait, kik azoknak halandó nők iránti szerelmükből származnak, s a Nephitinek ivadéka volt az «Eliud», a varázsló, csodatevő faj, s az Eliudoké az «Óriás», az emberevő, ki miatt az özönvizet a földre bocsátá az «Úr».)

E naptól fogva Lamekh minden nap áldozott egy csipetnyit abból a mákból, a minek a füstje oly gyorsan száll fel az égbe. És nem tudom, nem jobban tetszenék-e az Úrnak, ha mindenütt a világon, a hol puskapor van, így áldoznának vele, mint hogy arra használják, a mire?

Az első berendezkedés után az volt a feladatom, hogy tájékozást szerezzek magamnak a felől, hogy mi történt voltaképen ezzel a darab földdel?

Kiszemeltem magamnak a Zichyhegy északnyugoti egyik ormát observatoriumnak s oda fölszállítottam a hajón hagyott mérnöki eszközöket, dioptrát, távcsövet, sextanst, astrolabiumot, s elhelyezkedtem velük a szabadban, nem kellett félnem, hogy valaki ellopja.

A legelső széttekintés a magasból meggyőzött róla, hogy szárazföldem egy nagy úszó sziget, elszakítva a száraz föld nagyobb tömegétől, alakjára nézve hasonló Izland szigetéhez. -149-

Északi részén emelkedik a működésben levő volkán s az hegyesen és menetelesen, mint egy sarkantyú furódik az előtte álló jégtengerbe, utat fúrva magának a nagy terjedelemben égő kőszénréteg által; a keleti és nyugoti oldalon mutatkozó fény, mely a sziget zegzugos körvonalait kitünteti, kétségtelenül a nagy tömeg petroleum, mely még sokáig fog égni a tenger szine fölött.

Hogy ez égő naphthatömeg miért nem veszi körül egészen a szigetet? ennek az oka az, hogy a sziget déli része a legszélesebb s az folytonosan érinti a jégcontinens partjait, mik közt a sziget orra utat tör; s mik közt a déli légáramlat s a tenger folyása északnak viszi a földtömeget.

E szerint délfelé, a hol a Zichy-előfok áll, lábánál a szabad öböllel, s abban a Tegethoffal, egészen ment marad az égő petroleumártól.

A két oldalról felgomolygó párázat folytonos felhősátort képez a sziget fölött, s azt az égő petroleumár s a lobogó naphthavolcán megvilágítja. Olyan fény van, mint viharjósló napalkonyaton.

S e tűzfénynél meglátszanak a két oldalt mellettünk elmaradó jéghegyek, mik közt földrészünk elhalad, északi irányt követve.

Távcsövem előtt feltünnek a Wiltsek-orom dolomitszirtjei, nagy messzeségben már. Mi elszakadtunk a Ferencz József földtől! És én hozom a magunk quotáját a felfedezett országrészből in natura! s még hozzá az egész tengerészetet is!

Egy egész kis világrészt szakítottam magamnak külön, melynek egészen sajátszerű égalji és földtani viszonyai vannak.

A napvilágot pótolja felette a köröskörül vereslő égbolt. A folytonosan támadó felhőtömeg elzárja tőle az éjszaksarki hideget, s az alatta égő kőszénréteg folytonosan egyenlő tropicus hőséget kölcsönöz neki. E hőség a kőszénréteg alatti homok és agyag-rétegen át nem hatolhat, hogy a jégalapot is elolvassza. De fölfelé terjed, s a felszinről már -150- minden jeget leolvasztott. A völgyeket roppant nagy tavak fedik. Az izzó föld e tavakat nemsokára mocsárokká párologtatja s a szikkadó mocsárokban okvetlenül meg kell születni egy új állati és növényi életnek. A föld nem halott; az tele van növény és állatfajok csíráival, embrioival. Ha víz és meleg járul hozzá, teremtő erejét visszanyeri. A folytonos nedvbőség, és folytonos meleg űzni fogja a tenyészetet. Egész darab szigetföldünk egy nagyszerű «hollandi melegház», melyben nincs évszakkülönbség; még szél sincs, mert a vizen lengő föld a széllel együtt halad, s az éjszaksarkhoz mentől közelebb haladunk, annál nagyobbnak kell lenni a szélcsendnek, a légmérsék örök egyformasága mellett.

E növekedő nedves melegségben újon születő növényzet fogja ellepni elébb magát a mocsarat, azután a mocsárpartokat, a tófenékből feljönnek azok a csodanövények, miknek hímvirága száráról leszakítja magát s aztán elindul «önakarattal» a nővirágot felkeresni s ha rátalált, együtt leszáll vele ismét a tófenékre. Az árokpartokat felveri az ananász, mely a maga hazájában irthatlan gaz, mint másutt a bógáncs. A hegyoldalakat befutja a rotang.

S a hogy a növényt előteremti az újra átmelegült föld, majd előhozza a maga állatjait is. Minőket? Hasonlókat a kiveszett fajokhoz? vagy új fajokat, a mik a most meglevőktől elütnek? mint az ausztráliai fajok az európaiaktól.

Talán még embert is! Minőt? Régi, kiveszett fajt? azteket? mesebeli óriást? vagy torzalakot? Kakerlakot? niám-niámot? – vagy talán új fajt állít elő? Előhozza a troglodytokat: a homorodalmási barlang hagyományos regéiben emlegetett apró embereket, két arasznyi törpéket? Talán a mi örököseinket? -151-

AZ ÚJ TEREMTÉS MŰVE.

Hogy a földnek e teremtő működése nem fog az egész szigetre kiterjedni, azt előre sejthetém; az csupán a sziget azon részére fog szorítkozni, mely a naptha-volkán közvetlen közelében esik, s mely az égő kőszénréteg felett fekszik s annak egész melegét felveszi.

Ezt a helyet még most nem lehetett megközelítenem. A lapályok járhatlanok voltak. A hegyekről már leolvadt minden jég és hó s az oly iszaptengert támasztott a völgyekben, melyen sem átgázolni, sem csónakázni nem lehetett.

A sár maga tele volt az őskorban elhalt, addig jég alá temetett növényzet törmelékeivel, a félbenszakadt rohadás alkatrészeivel.

Megkisérlém két szál deszkával előrehatolni, miket talpaim alá kötöztem. Ez nagyon fáradságos utazás volt. Várnom kellett kedvezőbb időre.

Az alatt volt más kedves foglalkozásom. Nahámámat tanítottam az én nyelvemre, s az öregtől tanultam én az övét. Mikor aztán annyira hatoltunk, hogy egymást megtudtuk érteni, akkor én elmondám ő nekik, hogy minő világ van még rajtunk kívül? Mi él, halad, történik ebben a világban? s hogy egykor e hajó oltalmában s Isten segedelmével mi is elfogunk még jutni e világba. Az öreg okos ember volt, azt mondta rá: «nem lehetetlen» s megigérte nekem, hogy ha haza kerülünk Magyarországba, előadást fog tartani a magyar tudományos akadémiában az ősvilági történelemből, az emberek özönvíz előtti harczairól a nephitinekkel, eliudokkal és óriásokkal.

Az öreg, a mint egy kis ámbraszeszszel felfrissíté életműszereit, bámulatos emlékező tehetséget fejtett ki.

Elmondta, hogy ez a darab föld volt itt a «Nod» s elsorolta -152- a növényeket, a mikkel az ő idejében annak hegyei völgyei fedve voltak.

A mezőkön termett a «Chitta,» a tavasz-búza, és a «cussemet» a tönköly, s a kétféle kedvencz hagyma, a «B’Zalim» és «Chaszir»; a felfutó «phol» valami babfajt termett, az édes és illatos hagymájú «Shumim», a hatsoros kalászú «S’óra.» A fákra felfolyó «gephen» hozta az édes fürtöket, miknek nedve oly mámorító, s a televény mocsárfenék, mikor kiszáradt, terítve lett a dinnyés «dudaim» indáival; gyümölcsöt adott a «Shikmim» és a «Shaked,» az egyik fügét, a másik mandulát; virággal illatozott a «kimosh» és a «chabatzelet,» az nárczis, ez liliom; s a kedvencz parperot zöldségét szolgáltatták a «challamut» kövér levelei, míg a «dochan» szárából édes mézet facsartak; (talán ez volt a czukornád;) a Noé bárkájáról emlékezetes «Gófer»-fa pedig volt az örökviruló cziprus, mely a hegyoldalakat fedte.

Az öreg Lámekh még emlékezett az egyes völgyekre s addig erőltette emlékezetét, míg megismertetett velem egy őskori ösvényt a hegyháton keresztül, melyen a volcánhegylábig el lehetett hatolni.

Feltettem magamban, hogy ezen az úton megkisértem a volcáni táj megközelítését. Búcsut vettem kedveseimtől. Tarisznyámba raktam a szükséges élelmi szereket s Bábit társul vive magammal, elindultam az öreg által jelzett úton.

Fáradságos út volt az; de nem legyőzhetetlen. Sziklákon, hegyszakadékokon keresztül. Minden órában pihenőt kellett tartanom.

Nyolcz órai kitartó küzdelem után, melyben Bábi nagy segítségemre volt, eljutottam a naphthavolcán közelébe.

A volcán végső előfokát képezte a hegygerincznek, s innen rajta egy üstalakú völgy mélyedett alá, melynek fenekét egy tó foglalta el; nem a tengerszemek smaragd tükre, nem a kék eget visszatükröző mosolygó vízlap. Ez vérveres az ég viszfényétől, és nem csak attól. -153-

Mikor e tóhoz elkezdtem leszállni, érezhetően észlelhetém a növekedő meleget, mely a völgyben uralkodott. E völgyet, e tavat fütik alulról!

Még aludt, még üres volt az egész völgy. Se állat, se növény benne. Valjon az állat születik e meg elébb, vagy a növény? ez a tudósok nagy fejtörése!

Ha én nehezen türtem ez üvegházi meleget, Bábinak, a ki ehhez nincs szokva, kétszeresen terhes volt azt elviselni. Előre szaladt, hogy mentül hamarább megfürödhessék a tóban. De alig lubiczkolta ki magát, már ki is jött onnan. Az a tó is meleg volt.

Én azonban nagy bámulatomra a már egyszer kékre festett medvém helyett, most egyszerre egy veres medvét látok a vízből kijönni. Azt a veres színt ugyan Bábi egy percz alatt lerázkódta magáról; tehát az nem volt festőanyag.

Magam is lementem a tóhoz és poharamat telemertem belőle. A víz czinóberveres volt. Nagyító lencsém kideríté a veresség okát. Ázalagok tömege volt az, minden alakzataiban a szörnycsodáknak, mik a górcső előtt egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harczol, egymást falja és üldözi. Százféle alakú csodái a láthatatlan világnak, kigyók, orsók, kerekek, villák, golyók, kösöntyük, fésük, sülök, kakastarajak, macskakörmök, hengerek, csillagok, napok, félholdak, hattyúnyakak, elefántormányok, palaczkok, bajuszos gyöngyök, postakürtök, harangok, zeg-zugok, kötélcsomók, 8-asok, kacskaringós sújtások, csiptetők, egyszarvuk, koronák, kétkerekűek, püspöki botok, napernyők, jáczintok, czápák halász hálókkal, és forgó karokkal: és mind ez egy pohár vízben s együtt oly tömegben, hogy egy egész tó vize vérré váltnak látszik tőlük.

Itt egy szikla alatt felütöttem tanyámat s lefeküdtem. Bábi azonban felment a hegytetőre aludni: neki itt nagyon meleg volt. -154-

Mire felébredtem, azt láttam, hogy a természet csodát csinált a kedvemért. A tó felszine nem veres már, hanem zöld.

Azon hat óra alatt, a míg aludtam, benőtte a felszinét a békalencse. (Lemna.)

És a mint a zöld burokkal lepett vízben megmerítém poharamat, úgy találtam, hogy a víz már sokkal kevésbbé vörös, az ázalagok megfogytak, a felmerített víz közepett pedig egy hosszú fonálalakú veres férgecske uszik: egy naida. (Nais proboscidea.)

Ez a legelső pusztaszemmel látható állat, mely az első növényt, a vízi lencsét követi.

A naida felemészti az ázalagot, nyolcz óra mulva már ezektől hemzseg a víz s most még veresebbnek látszik, mintha az egész víztömeg átakarna alakulni egy nyüzsgő féreg-tömeggé.

A naida alakulása jelszó a mindennemű férgeknek és puhányoknak a megalakulásra. Apró szörnyetegek, gömb és kigyó alakban, nyúlós testtel, eviczkelők és lomhák, fejnélküli, szemnélküli csodák, mik láb nélkül usznak, kerékmódra forognak, megfoghatatlanok, mint a rezge, megszámlálhatatlanok, mint a porszem, lepik el a tó iszapját, felszínét; s ugyanakkor a tó-part mentében felüti a vízből hegyes tőreit a nád. Egy sokkal magasabb növény, a hinár hozzá szegődik a békalencséhez; a sziklák hosszú zöld szakállat kezdenek ereszteni a vízben: az mind élő növény.

Ujabb huszonnégy óra multával a nádgyökereken megjelenik a minden habarczok és vízbenjáró férgek ura, a polyp. A férgek fátumának lehet azt nevezni.

Ez a csudálatos, megmagyarázhatlan lény, melynek lételét csak a mult században fedezték föl; pedig ott van minden vízben, a hol férgek laknak. Nincs se feje, se szeme, se szíve, se gyomra, mégis mindent megtámad, megemészt, elfoglal, bekeblez, átalakít. -155-

Mikor az alkotó iszapból előjön, önmagától, alig hosszabb egy emberi ujj első ízénél. Alakja hasonlít egy keztyűujjhoz. Kinyúlik végtelenül. A nyitott részén tapogató csápok vannak, mikhez minden féreg hozzá ragad, s azt a polyp bekeblezi rögtön. És belseje nem gyomor. Ki lehet fordítani, mint a keztyűt, s akkor a külső bőre lesz a belseje: azzal emészt; ha elvágják hosszában két felé, a széthasított darabokból két külön állat göngyölődik össze s külön él. Ha keresztben vágják ketté, az első része hátul bezáródik, a hátulsó részén új csápok nőnek s két állat lesz belőle. Ha egy polyp elnyeli a másikat, a mi olyankor történik meg, mikor ketten fognak meg egyszerre egy hosszú férget, s addig nyelik, a míg összeérnek s a hatalmasabb a féreggel együtt benyeli az osztályos rokont is, akkor az elnyelt keresztül furja magát az elnyelő oldalán s összenő vele, és lesz akkor egy állat, két szájjal. Csinálnak coalitiót. Mentől többet eszik, annál gyorsabban nő. Karvastagságú lesz, megtámad nagy halakat, s azokat is elnyeli s a mint a hal szétfeszíti végtelenül nyulékony zacskóját, a polyp átlátszó testén át úgy tünik fel, mintha csak a hal volna ott maga, behúzva vékony hólyaggal; hanem ez a vékony hólyag őt megöli, nedveit kiszívja s csak csontjait, bőrét veti ki magából.

A polypnak nincsen neme: sem hím, sem nöstény, önmaga teremti magát. Ifja-fia oldalaiból nő elő; s a hány, annyi szájjal eszik s valamennyi száj a közös testet segíti táplálni.

Egész naphosszant el tudtam nézni e féregírtó szörnyetegek működését a tópartról, mint emészték fel a naisok miriadjait, s míg ők maguk a felemésztett férgek színétől piros színt kaptak, a víz egyre világosabb lett s nehéz tószagát veszteni kezdé.

Most már a nelumbium és nunufár széles levelei is kezdtek megjelenni a víz színén.

Egyszer rohanva jön vissza hozzám s veszett ugrálást, -156- bukfenczezést kezd el, előttem veri magát a földhöz és a mellett nem tud hangot adni.

Jókor észrevettem a baját. A feje egészen be volt vonva valami fényes hártyával, a mi feszesen oda volt tapadva hozzá. Az nem volt más, mint egy óriási nagy polyp, mely a vízben lubiczkoló medvének hirtelen ráhúzta a zsákját a fejére. S ez a nyomorú féreg képes lett volna ezt az óriási állatot megölni, mely nem tudta, hogy mi baja, ki bántja? a lélekzetvétele egyszerre el volt fojtva. A polyp zsákjának a szája össze volt szorulva a nyakán.

Én hirtelen ketté hasítottam a polypot késemmel, kiszabadítván veszedelmes zsákjából szegény medvém fejét. A kétfelé hasított szörny egyszerre összecsapta a két szélét s megint egy egész lett, s hogy megmutassa hatalmát, most már az én mezítelen lábamra húzta fel magát, mint harisnya, kiállhatatlan feszítő nyomást gyakorolva bőrömre. Ekkor aztán elhasítottam négyfelé, s lett belőle négy állat, mik ösztönszerűleg igyekeztek vissza a vízbe, piócza arasz-ugrásokkal.

A mi a hegyekről aláhordott törmelékből legfelyül maradt, az a korhadt fa és növényi pudva. Legelőször is e tömeg kezdett megelevenülni. Csodaalakú gombák üték fel fejeiket egyszerre; szömörcsögök és pöfetegek, akós hordó nagyságúak, ágbogas, korallalakú gombák, miknek jó illata ehető husát kinálja. De a mellett bűzös penészfajok, egyenesek mint a pálcza, üvegszárral s rezgő veres kalappal; azután favastagságú páfránok, miknek gyors növekedése szemmel látható volt s mik kikelésük első órájában, mint fellegző port hintették szét termékenyítő hímporaikat.

E gyors növekedést a később megjelenő magasabb fajú növényeken is észleltem; mik néhány nap mulva ellepték a sziklamélyedéseket és a tó környékét. A canna indica óránkint fél méternyit nőtt, s ha tőben levágtam, a -157- csonkjából kifolyó édes nedv egész kulacsomat megtölté kellemes itallal; a kosborfélék (orchidæák) tíz óra alatt kivirágzottak, s itt tapasztaltam, hogy az Áronvirág, mikor kinyílik, kelyhében meleget támaszt. Ez az egyedüli virág, mely elárulja, hogy a növények is örülnek, éreznek és szeretnek.

A föld maga, az őserejű, savakkal jóllakott televény, az alulról hevítő tűz, a langynedvekkel és ammonsóval terhes lég, az ég folytonos verőfénye csodaszerű kifejlődésre ösztönzének minden növényt. Itt hetek alatt kellett végbemenni annak, ami rendes éghajlati viszonyok között évszakokra van bízva.

Ez lesz a kulcsa annak a rejtélynek is, hogyan számíthattak az özönvízelőtti világban közönséges alkotású emberek életkorára hét, nyolcz, kilenczszáz esztendőt? Hát csak úgy, hogy az esztendőt nem jelezte náluk tél, tavasz, nyár és ősz: mert örök nyár volt; hanem meghatározta az évet a termő gyümölcs. «Egy» aratás, «egy» gyümölcsszedés: «egy» esztendő. Úgy, de az ő idejükben «egy» csillagászi év alatt tízszer lehetett aratás. Kelet-Indiában most is vannak fák, a mik négyszer adnak szüretet egy évben, ott a rizs most is kétszer érik meg, s egyedül a szent «kenyérfa» az, mely túlmegy a naptári esztendőn, s betölti a rendes tizenöt hónapot a virágzástól a gyümölcskifejlésig, s még azután három hónapot követel a gyümölcs teljes megérlelésére. Ez magyarázza meg, miért választotta Éva anyánk kedvenczéül e fa gyümölcsét. Ezt a fát tartják a paradicsomi «ismeretek fájának», melynek almájából Éva megízlelteté Ádámot. Ha tehát a kenyérfa esztendeje szerint számítanák az emberi életkort, akkor a harminczkilencz esztendős hölgy még csak huszonhat éves volna. S ez a magyarázat úgy hiszem, tökéletesen igazolja Éva anyánkat az utókor előtt.

Hét nap mulva egész ősbozót zöldült a tó környékén s -158- a volcán körüli hegyoldalokon. A növényeket még jobban sietteté az, hogy nem alhattak a folytonos világítás miatt.

Csupán magasabb szervezetű élő állatok nem jöttek még elő. A polyp volt az egyedüli úr a vízekben.

Azt kezdtem hinni, hogy a természet ez alkotását oly sérthetetlenné tette, hogy ezt semmi el nem veszíti. Ezt ha nagy halak megeszik, ismét kivetik a gyomrukból élve. Ezt ha a sirályok elkapják, visszadobják a vízbe. Ez még maga magát sem pusztíthatja el.

Egyszer aztán, mikor fölébredtem, meglepő gyönyörteljes látványt nyújtott elém a tó színe.

Közepén egy hosszú csoportban, mint egy csodálatos flotta, uszott az a bámálatos szép rejtélyes állatsereg, melynek neve a hajósok előtt a «tarajas quál.»

Ez állat egy vékony hólyag: oly finom test, mint a szappan-buborék s épen oly szivárványt játszó és piros, mikor csendesen evez, hosszú fürtalakú csápjai lassan libegnek alá a vízben, oly vékonyan, mint a fonál, mint vékony láncz, mint árpaszemek fűzére.

Mikor a quál gyorsan akar előre rohanni, hirtelen felfújja hólyagját, s akkor az egyszerre, mint egy rózsaszínű búbos főkötő emelkedik ki a vízből s vitorlául szolgál neki.

S a mihez ez állat hozzá ér, azt megöli. Ha egy nagy állatot körülfog fonálcsápjaival, az kínosan vonaglik és megdermed. Ha ember nyúl hozzá, ujjain hólyagok támadnak, mintha parázsba markolt volna. A halászok még akkor is kikerülik, ha döglötten találják. Ha véletlenül egy a halászok hálójába kerül, valamennyi kifogott hal mind «prüszkölni» kezd tőle.

Elnéztem bámulva e harczot. A mint a quál hozzá ért a polyphoz, ennek lehullottak a fogó csápjai, megszünt élni. Egy nap mulva az a szívós, széttéphetetlen test, -159- melynek minden levágott íze ismét új állattá alakul, szétfoszló nyákká vált, (úgynevezett «priesteleyi anyaggá») melyet felszívtak a vízi növények levelei.

Ez megint oly ellensége minden más állatnak, hogy ettől magasabb életműszerű lény a vízben nem tenyészhetik. A hol a quálok megjelennek, ott egész nagy tengeröblökben elpusztulnak az apróbb halak mind.

Egy újraébredtemkor a pompás, ragyogó vészhozók mind kinn voltak a parton: élettelenül. Egy sem maradt fenn.

Egy picziny kis rovarnak a lárvái; a miknek alázatos neve «cyclicon pediculus.» Ezek meglepték a víz szinén pompázó quálokat, s ezernyi lyukat fúrtak azoknak pompás hólyagtestébe, melynek égető érintése minden élő állatra nézve félelmetes, egyedül a kis porontyra nézve mulatságos, s ebben elpusztulnak a quálok mindannyian.

Nehány óra mulva fellegei szálltak fel a tóból az apró repülő kérészeknek, a víz egészen sárgának látszott levetett bábhüvelyeiktől, mint nálunk otthon a «Tisza-virágzásakor.» Az első repülő rovar megjelent az újjá született földön.

A föld újjá születésének remeklése ime szemeim előtt megy végbe rohanó gyorsasággal. Rövid álmokat tartok s valahányszor fölébredek, egy újonszületett országa az állat és növényvilágnak tárul elém.

A növény közt még mindig a lopvanőszök (cryptogamia) az uralkodók; bokornagyságú mohok, kocsonyaként rezgő moszatok, puffadozó gombák, üresbélű páfránok; és köztük az élődiek pompás serege, miket csak bizonyos rohadtnedvű talaj, légnedv és hőfok hoz elő, másutt alusznak, meg nem jelennek; a kosborok, czipőczímek (orchydæák, calceolariák,) pillangót, lepkét, bogarat utánzó virágserege. Az óriási rafflesia, félig gomba, félig virág, melynek átmérője -160- nagyobb egy emberi lépésnél, levelet sem küldve előre, pattan ki a földből; de már a tó partjain, a sömlyékpart mezsgyéin a fűneműek is kezdenek tért foglalni. És minő fűvek? A mik egy nap alatt embermagasságra nőnek s másnap már kivetik kalászaikat; nádak, miknek tömege áttörhetlen erdő; folyondárok, mik a nád-erdőt összeszövik; s hol már kiszikkadt a föld, dudorodó repedések jelentik előre, hogy onnan egy növény-fejedelem fog kitörni nemsokára: még nem tudni, hogy mi? talán egy yucca, talán egy káposztapálma, vagy egy csirájában is óriás kókusz?

S a növényzettel együtt haladva támad az átmelegült iszapból elő az állatvilág. Férgek, miknek már piros vére van, s a mik szomjazzák a vért. Nadályok, szipolyok, pokolfuriák, azután csőalakú holothúrok, (a tó vize sós); köztük trepangok, a miket már emberek is esznek (igaz, hogy chinai emberek), csillag alakú érdemrendmimelő puhányok; meduza-főhöz hasonló körül-kigyó szörnyetegek, a mik közül egyszer előmászik a rák, s ez már a száraz földre is kilátogat.

De már ez állatok születését mély titokba tudja burkolni a természet s nem enged műhelyébe letekinteni.

A vajudó víz-fenék már emberi szemnek hozzá járulhatatlan. A tó környékét a nádak, bámbuszok, rotangok és czukornádak minden berkei veszik körül, beljebb a nymphaeák, nelumbiumok széles levelei takarják s azokon túl egy szakadatlan sárgaveres szőnyeg fedi: az urticulariák virága; tisztás hely csak a legközepén marad: ott van a mélye.

Mi történik a mélyben? azt már nem látni; de egyszer megüti a fülemet az első állathang: egy béka ümmögése; s a mely órában megjelennek az első repülő rovarok százezrei a légben, a másik órában már ott vannak a pókok osztovátáikkal a fűszálakon s szövik a selyem hálókat kerekre, s a mint a legelső fűmag kifejlik, már jönnek érte a hangyák s viszik el télire. -161-

És egyszer a mély csendben oly hang hallatszik, mintha valaki a nyelvével csettentene s azzal lomhán előmászik a földhasadékból egy emberkarnyi hosszú csoda állat; lomha, lapos, meztelen test, fekete színű, lángfoltokkal tarka, mintegy tompa farkú kigyó, melynek elől két lába van a feje alatt és felyül mintha rózsaszínű fülei csüggnének alá két oldalán. Mi ez? Salamander, Triton, Syrén, vagy Amphyon? vagy hybridum mind a négyből? E rejtélyes állat, mely csak egyesével jön elő, párosával nem látta senki, sem letett tojását nem fedezték még fel. A legártatlanabb szörny, a kiről nem tudni, hogy mivel él, és miért él? hogyan tartja fenn a faját mesés egyedüllétében? A syrén minden nap új meg új gyönyörét hozta meg számomra a bámulatnak. Hanem a gyönyörnek bünhödése is van.

A hol egy tóból mocsár lesz s a hol a mocsár szikkadásnak indul, ott a lég rohasztó lázak ragályával telik meg s abban emberi életműszernek tartózkodni nem jó.

Én ugyan tanyámat a hegyoldal magaslatán ütöttem fel, előre számítva arra, hogy szemlélődéseim alatt a mocsárlég miasmáitól lehetőleg meg legyek védve; más részt abban is biztam, hogy itt a folytonos egyforma melegben nincsen meg a láznak főfeltétele: az éj és nap hőmérsékének nagy különbözete; egyszer azonban mégis úgy kezdtem érezni, mintha valaki nagyon megvert volna s a lábaim nem birnának s a fejem nehezebb volna, mint az egész testem.

Meg akarom látni a teremtés mystériumát mind végig; ha mindjárt belehalok is.

A tó már elveszté vizeit az alulról jövő folytonos hőségtől. Csak iszapja maradt. Közepén egy nagy szérűnyi területen maradt meg egy sűrű dágvány: egy pöffedező degetár, mely fel-fel fuvódott s megint lelohadt.

A láz erőt vett rajtam. Nem bírtam már mozdulni. -162- A szétnyiló equisetumok és lycopodiumok szálai kiállhatatlan bűzzel tölték be körülem a levegőt. A mocsár felől maró bogarak rajzottak felém, s undorító hüllők, kigyók, csúszómászó gyilfajok sunnyogtak fel hozzám. Én még sem mozdultam el helyemből. Néztem, mi születik meg abból a vajudó dágványból?

Ott volt mellettem Bábi. Gyógyítani nem tudott, de elkergette tőlem az undok csúszómászó sereget, s tenyereivel lesimítá arczomról a maró bogarakat.

Az egyre jobban szikkadt, felszíne bebőrösödött, és egyre mozgott; mintha dagasztaná valami.

Lassankint úgy tetszett, mintha a mozgó iszapban egy óriási alak körrajzai idomulnának ki. Egy hosszú derék, gömbölyű fő, négy szétnyúló tag: talán kezek és lábak.

Folyvást világosabban idomulni láttam a dágványból kidomboruló körrajzokat.

Ha én abban a perczben halok meg, a mikor ez a csodaszörny megszületik, akkor az, a kinek még lelke nincsen: elfogja magának az én lelkemet s akkor ebben élek tovább. És akkor ez a szörny-test kényszeríteni fog engemet, hogy megegyem, felfaljam mind azt, a mi e szigeten élő lény: hű Bábimat legelébb, azután apósomat, a jó öreg Lamekhet, a kit kihoztam a kristálykoporsóból; s végre Nahámámat is, a kiben szivemnek szive él.

– Itt vagyok! suttogá egy édes hang fülembe, s egy szabadító angyalarcz mosolygott le rám; míg az öreg Lámekh alakja lábamnál omlott le térdére, legelőször is hálákat adva az Úrnak, hogy őket feltalálásomban megsegíté. -163-

Az én kedveseim aggódtak hosszas elmaradásomon, s a mint a szikkadó völgy mentében járhatók lettek a partok, utánam jöttek arra a helyre, a mit czélomul kitűztem.

A patriarcha legelőször is gyógyításom után látott. Ismerte a füvek erejét. Melyek azok, a miknek kifacsart nedve a gyomor szálagaira zsongítólag hat, s a mik összezúzva a testre kötve, a belső hőséget kiszívják; megitatott, bekötözött. Itt volt az ő ősvilágának flórája együtt.

Azután ketten fölemeltek, rátettek Bábi hátára, odakötöttek, hogy le ne essem róla.

Én, kezemet a sűrű bozóttal benőtt tófenék felé kinyújtva, rámutaték a vajudó dágványra.

Lámekh oda pillantott, s azzal kezét arczára csapva kiálta fel (a rémület hangot adott neki) «az óriás!» s megkapva egy kezével az én karomat, másikkal Naháma kezét, nem sejtett erővel kezdett el futni e helyről, hátra sem tekintve többé. A kiszikkadt völgy mentében sík út volt már a futásra. Addig meg sem pihentünk, a míg el nem értük a Tegetthoffot.

Velem jót tett a gyors nyargalás, tökéletesen kiizzasztott, csuron víz lettem; egy párszor az útban álló patakban megfürösztött Bábi, a mi megint úgy hatott rám, mint a Prisznitz gyógymód: mire a hajóra értem, minden bajom elmult. Bizonyosan segítségemre jöttek a megszabaduláshoz Lámekh gyógyszerei és Nahámám buzgó imái is.

NE TOVÁBB!

A láz és fáradság után mélyen és hosszan aludtam. A mi fölébresztett, az a metsző, éles hideg volt.

Mikor felnyitám szememet, azt láttam, hogy Naháma prémes ruhájába van öltözve s szobám vaskemenczéjébe tüzet gyujt.

A hévmérő tizenkét fokot mutatott a 0-on alul a szobában, s poharamban befagyott a víz.

Felugrottam ágyamból. Naháma segített legmelegebb öltönyeimet felvennem, s a lépcsőkön a födélzetre felkapaszkodnom; Lámekh ott térdelt és karjait kiterjesztve imádkozott.

Az történt, hogy a tengeráramlat megfordítá az egész szigetet, s ez által a naphthavolcán a sziget hátuljára került. A belőle kiömlő petroleum most már nem folyja körül a szigetet, egy felhőboltozatot képezve fölötte, hanem elmarad a háta mögött s nem is foly többé oly bőven, miután az előre haladás okozta vissznyomás megszünt ellenében. Ugyanakkor a kőszénréteg közé beszakadó tenger-ár eloltotta abban a tüzet, s a volcán nem lobog már jobban, mint egy világító torony.

A tűzveres felhőkárpit eltünt az égről, az utolsó elvonuló felhők vastag hóréteggel takarták be a földet; hegy, völgy fehér.

S a veres ég-padmaly helyett a sötétkék firmamentum csillagai szikráznak fejünk fölött, s fenn a magasban egy láng-koszorú lobog, egy tökéletes kör, melynek központjában úszunk, s mely köröskörül sárga, rózsaszín és zöld sugár-kévéit, sötét ablakoktól megszakgatottan, a világ -165- mind a négy része felé lövelli szét. Ez az északi hajnal, melyből, mint a szivárványból, eddig csak a félkört látta halandó ember. Mi az egész kört látjuk ragyogni.

Tehát az északsark alatt vagyunk. A gönczöl sarkcsillaga épen a fejünk felett. A delejtű nem mutat irányt többé: lebeg határozatlanul.

Hóvilágnál, északfénynél bejártam még egyszer Nahámával és Lámekhkel, kísérve hű medvémtől, a csodaképen átalakult völgyet.

A buja délvirágok, a tultengő lopvanőszők a fagytól összezsugorodtan feküsznek a hó alatt eltemetve. A náderdő csak törmelék már, s minden alszik újra.

Csak a tó közepén, a befagyott dágvány szérüjének körében látszik meg még a hótól eltakartan is egy kidomborodó szörnyalak óriási körrajza. Széles fej, hátgerincz, kezek és lábak. Megölte őt a föld, mielőtt megszülte volna.

Még egy meglepetés várt reám. A ragyogó északfény mellett a Zichy-előfok ormait és a volcán czukorsüvegét rózsaszínű fényben láttam tündökleni. Egyszer aztán az északfény lelohadt, kialudt, s a láthatáron egyedül tündökölt teljes ezüst fényében a tele hold.

És akkor bámulva láttam, hogy úszó szigetünk hegyei-partjai most is eleven karmazsin fényben égnek, míg a lapályok gyönge rózsaszínnel vannak bevonva. A lábaink alatt ropogó hó maga is rózsaszinű volt.

Ross kapitány is találkozott északsarki útjában a Baffin öbölben egész rózsaszínre festett partokkal. Azoknak a havát egy apró lopvanösző spórái festették meg ily pirosra, miket elneveztek «uredo nivalisnak» (hórozsda). Hanem a mi havunk festanyaga más. Ez a volcánban felforrott kőszénkátrány terméke, mely a belé omló tengervíz savaival a -166- földkebel erős tüze közepett titokteljes vegyészi alakítással egyszerre színeket állított elő, a mik a fellövellő gőzben a hófelhők közé keveredtek, rosanilin, azalin, harmalin és fuchsin, minden csodaszép változataival s most itt úszik a sötétzöld oceán közepett ez a darab föld, karmazsinnal, miniommal és karminnal örök időkre hajnalszínűvé festve.

Minden szárnyasa a jégvilágnak elhagyta úszó földünket. Hajóink vitorlái néptelenek már. Egy vadlúd maradt bezárva egyik szobánkban. Most leirom ez eseményeket, a mik a Tegetthoffon és környékén történtek, s azon módon, a hogy galambpostával szoktak üzenetet küldeni: elküldöm ezeket a vadlúd által a nagy világba. Talán megkapja valaki. Talán lesz, a ki hitelt ád szavaimnak s elindul felkeresésünkre.

A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA

ALOF-BETH-GOMÁL MOLLAH.

A kik a syriai nyelvvel ismerősek (s ugyan ki ne ismerné?) rögtön ki fogják találni, hogy ez a név Alof-beth-gomál Mollah annyit jelent magyarúl, hogy «Ábéczé bácsi». S ez a név a lehető legnagyobb megdicsőítés halandó emberre nézve. Mert valamikép az Alkorán az a könyv, a melyben minden tudománya a kerek világnak bennfoglaltatik; azonképen az ábéczé az a könyv, a melyben az ember minden betűt megtalál, s ezen betüknek összerakásától függ, hogy minden kérdésre megkapja a kivánt feleletet.

Eredetét a régi «Koreis» törzsből származtatja. A törzs maga rég kiveszett már. Elfogyasztá a szent élet, a testi élvezetek megtagadása: a mi megmaradt, elpusztíták a vahabiták, a mollah maga képviseli az egész népcsaládot, melyből maga Mohammed próféta is eredt. Ez idő szerint terjed az életkora százhuszonhat esztendőre. «Meghalhatatlan» ember.

A lábaira már nem bír felállani, s a kezét nem bírja a szájáig emelni; de azért a legjobb testi-lelki egészségnek örvend. A ki hozzá jön tanácsot kérni, jövendőt mondatni, annak kötelessége a prófétát megetetni és megitatni. Nem nehéz kötelesség, miután az öreg növényfogyasztó.

A ki hátrafelé száz éven végig lát, az bizonyosan előre is épen olyan messze belát a jövendőbe.

Alof-beth-gomál Molláhnak a feje a mohamedánok konversations-lexikona s a bölcseség tárháza.

A bölcseségét semmi sem bizonyítja oly határozottan, -170- mint az, hogy saját magáról milyen jövendőlátással tudott gondoskodni.

Egy olyan törzsnek az ivadéka, melynek kiirtására volt kihúzva minden fegyver, barbarok és versenytársak kezében; kénytelen volt olyan rejtekhelyet keresni magának, a hol rá nem találnak. Csakhogy ott meg elveszhet éhen, vagy a puszták ragályos lázaiban.

Alof-beth-gomál kiválasztotta magának menedékül azt a völgyet Tunis tartományában, a melyet az «egészség völgyének» neveznek, a hol örökzöld cserfa a fenyővel és pálmával csodálatosan összekeveredve, életgerjesztő balzsamával gyógyítja meg az odamenekülő nyavalyásokat. S a hol még az ellenséges növényóriások is ki tudtak békülni, az emberek közt is aranykorbeli jóakarat az egyedüli törvény. Az arab közmondás szerint az «Ain-draham» (ezüst forrás) tartományában bátran járhat végig egy szűz leány, arany koronával a fején éjszaka – egyedül.

A hajdani carthagóiak s a római Cæsarok egykori kedvencz paradicsoma most is tele van még a régi nagyságot hirdető paloták romjaival: a chemsui márványbányákból került meseszép antik-sárga, rózsaszín, zöld és erezett oszlopok még tartogatják a bazilikák, az amphitheátrumok arkádjait s hirdetik Nerva Traján örök dicsőségét, de Alof-beth-gomál Mollah nem választá ez üres palotákat lakhelyéül; hanem bevette magát a szuk-el-tnini sziklasírboltok egyik üregébe s ott megosztotta a Flamen Martialissal a fekhelyét: a sarcophag fenekén alszik a Flamen, a tetején a Mollah.

Ha a Mollah most százhuszonhat esztendős, akkor nyolczvan esztendő óta kell neki abban az oduban ülni. És mégis tudja, a mi az egész világon történik. A kik tanácsot kérni jönnek oda hozzá, azok hordják azt össze neki. S eljárnak hozzá a kicsinyek és nagyok, a gazdagok és nyomorultak, a hatalmasok és az üldözöttek; és különösen, a kik szerelmesek. És még azután, a mi legkülönösebb baj: Európában alig ismeretes, de a Keleten sűrűn -171- előfordul: a «halott-szivűek». A szerelem halottjai inkább.

Ilyen «halott szív» volt a syriai kormányzónak, Tefik beynek a fia, «Edrisz-el Homrah-emir».

Azért hítták «el Homrah-nak», (veresnek) mert az arcza, a keleti faj olajbarna szinétől elütően, piros volt. Olyan piros, mint a rózsa. És a szíve mégis halott volt.

TEFIK BEY ÉS A PRÓFÉTA.

Tefik bey, a kinek a mellékneve volt először «gházi», később pedig «deli», mind a kettőt kiérdemelte: Az elsőt, «győztes» a vahabiták és beduintörzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig, «az őrült», azzal, hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?

Szép, erőteljes férfi volt még ötven éves korában is. Igazi eredeti arabs jellegű arcz, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, aczélizmokkal; kivált ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.

Egy napon nem restelte a hatalmas bey felkeresni a szuk-eltnini prófétát sziklaodujában.

Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.

– Áldva legyen Allah neve, a ki Illés prófétát táplálta a pusztában a maga hollói által.

– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, a ki megmondja, hogy kicsoda. Miért jöttél hozzám?

– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár -173- testi tagjaiban, akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném a keresztyén tudósokhoz, a kik ezt a tudományt tanulták; tudnak halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi baja sincsen. Ép, erős, délczeg: naphosszant megüli a vágtató paripát, neve sokszor fel van már irva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az éhséget is kibirja, a mi első kötelessége a jó katonának.

– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiu a világon, a kiről a többi legényeknek himet kellene varrni. Apatisztelő, bajtársmegsegítő, koldusápoló. Soha se láttál olyan fiut: mikor a harcz melegében látod, egyik kezében a szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl az ellenségben, mint a párducz a tevék között, ha pedig otthon van, szegfűt ójt, galambot etet.

– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordúl előle; nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény kávéházba, a hol a bajadérek tánczolnak; helyettük ő takarta be az arczát. Adtam a kedvéért lakomákat, a melyeken franczia mustot ittak, a mely ki van véve a próféta tilalma alól: a hárememből a legszebb rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából s a csókot letörülte az arczáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti gyűlölete, hogy még a saját hugait sem akarja látni és soha velük beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.

– Tudom. Az egyiknek a neve «Laillabeth», a másiké «Ferinkháne». Az első anyáról is nővére Edrisznek. Keresztyén nő volt az anyjuk. Azt te egy kolostorból raboltad el erővel.

– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztyén asszony kötötte meg a fiának a szivét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.

– Épen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt raboltam el a kút mellől.

– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, a míg a nap a rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön Edrisz-el-Homrahnak is a maga ideje, a mikor a szíve virágozni kíván.

– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harczjátékok alkalmával megnyerte a khedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására azt gondolta ki a khedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepczében vagyok. Ha a szultáni herczegnőt visszaküldöm, akkor «megittam a fekete kávémat».2)

– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megenni valóm van itt a földön.

(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; a ki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; a ki takarékoskodik vele: hosszabban él.)

– Van időd a meggondolásra. A herczegleány nem fog egyenesen a te palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie s azalatt majd mutat megváltást a sors.

– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya: elveszem magam feleségűl. -175-

– Ha te elveszed a khedive leányát, a kit a fiadnak szánt, akkor az megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s akkor a fiad lesz a te apósod s az új szülött fiad lesz a fiadnak az unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét választod a halálnak.

– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a khedive herczegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem tarthat több asszonyt.

– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás ellen harczolni látszik, még sem egymást, hanem mindig a közbeeső valamit metszi darabra.

– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, a mivel a khedive haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a khedivének «gyüjtési» szenvedélye van. Voltak szultánok, a kik órákat gyüjtöttek, mások drága ötvösműveket: a khedive mindenszinű rabnőket szed össze. Van neki már mindenféle: hófehérbőrű orosz, aranyosbarna szinű örmény, hollófekete bársonybőrű bisbariba szerecseny, olajszinű maláji, rézszín bőrű indián, sárga chinai; aztán van olyan, a kinek a bőre márványozott, fehér pirossal törve; azután meg hamuszínű, a milyen a kreol nőké, meg olyan, a ki a csiszolt diófához hasonlít, czigányfajta. Én tudnék neki még egy új színt szerezni.

– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, a mi volt, van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, a melynek bőre zöld: arcza, teste csupa világos zöld. Nem betegség rajtuk ez a szín; hanem egy csodálatos -176- vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű chinai volt s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy hajadon leány, a ki szép. Mintha topázból volna faragva. A hajában is egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a szerecsenyeké, de olyan hosszú, mint a chinaié; úgy omlik le rajta, mint egy bársony palást. Különös színük miatt nem volt maradásuk a szülőföldükön; se a chinai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik országból a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzseddáhba, ott húzódjanak meg a hánban, majd nem sokára értük fog menni egy nagy úr s elviszi őket egy fejedelem udvarába.

– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt megszerzem azonnal.

– És elküldöd a khedivének, kiengesztelésül a visszautasított herczegleányáért.

– Nem! Megtartom magamnak a herczegleányt feleségül, a zöld leányt pedig rabnőül.

– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben dobogjon, mikor asszonyra gondol. De már most szólj, tudsz-e valami segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?

– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az Alkorán: «ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd». Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.

– Az történik, a mit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a nagy könyv lapjait. Tele van irva a mult és a jövendő lapja egyaránt. De én megmondom -177- neked most, hogy rossz lesz azt tenned, a mi megvan felőled irva, hogy tenni fogod.

– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy bucsujárással Mekkába a «Beit Allah»-hoz (Isten háza), a mikor a napja eljön, hogy a «Kaába» ajtaját felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzen kutjánál való mosakodás, az Arafát-hegyi zarándokolás, a Wadi muna pusztában a kőhajigálás: hát akkor a fiad szive eleven lesz. Uj emberként fog visszatérni a «Beled-el-Harám»-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most hagyj békében és meg ne köszönd, a mit tőlem kaptál, mert abban nincsen semmi jó.

Mikor Tefik bey kilépett a próféta sírlakából, épen akkor jött fel a nap a Dzsebel-el-Hadzsela kopár gerincze mögül, mely úgy néz ki, mintha óriási várak düledéke volna.

Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az Alof-beth-gomál-Mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi palotái nem mérkőzhetnek azzal.

Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva, úgy hivják a mai kor népei, hogy az «izzó szikla». Fekete homokkő az egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy szárító kemenczében. Az ide hordott hullák mind mumiákká váltak a száraz hőségtől s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.

Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő hive számára egy ölnyi tért kiszakítson a pokolból.

A sziklafal mentében huzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét. Az egész aquæduct összedült; csak ez a kis darab áll fönn belőle s most a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak épen a próféta lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve -178- a bejárásnál, mely azt eltakarja. A zuhatag medenczét vájt a kőben, melynek örökké forgó örvénye behatol a próféta barlangjába s mintegy szolgálattevő dzsin, tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton s a mint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását örök szivárványfény derengi át.

A DRÁGA HOLD ÉS AZ OLCSÓ HERCZEGNŐ.

Egész Dzsiddah népe mind a háztetőkön volt s valamennyinek az arcza mind az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.

A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megujul naplement után 7 óra 11 elsőpercz 22 másodperczkor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tunisi mozleminek az asztronomiai meghatározásokban; de a szent Hedzsáz tartomány lakóinak ez nem elég auktoritás. Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta bölcsője és temetője képez: (Dzsiddah, Mekka és Medina), az újholdnak tanut kell hozni magával, a ki szemmel látta az ő megjelenését az égen: egy «sohud»-ot.

Ezuttal pedig egészen be van borulva az ég. Igéri az esőt, de nem adja alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden cisterna kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a «vízbérlők» csak az «oádi» teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra, – pénzért; forrásvizet a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak ihatják, mert drága.

Hanem azért mégis nagyobb az ohajtás, egy kis derült ég után, mint maga a népszomjuság, s minden igazhivő a «fatihát» hadarja, inyéhez száradó nyelvvel.

És Dzsiddáhban minden ember igazhivő mozlemin, kivéve egy néhány gyaur pálinkaboltost, a ki keresztyén. Rendes nevén «kelb-ibn-kelb» (kutyafia kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta -180- által; de hisz épen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.

Látszik ugyan a keleti láthatár felé, a merre Mekka fekszik, valami kis rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki épen ott volna, hát onnan ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a «Rok-madár» szárnyaival kellene birni.

Már pedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban ételkérdés az, hogy fenn van-e «e mai napon» valósággal az újhold az égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt. S a bőjt a mohamed-hitüeknél igen komoly dolog. Ez alatt egy álló egész holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy kortynak nem szabad lemenni az igazhivő torkán; csak naplemente után ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átaluszszák; de a szegény embernek, a kinek az utczán a dolga, a ki a boltjában ül, ugyan keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is, mivel a Ramadán «hó» nem számít a rendes «hónapok», hanem a holdjárás szerint s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy évadját. Ez évben épen a tavaszi monsun szelek idejére esett. Minthogy pedig a Ramadán «este» kezdődik: annálfogva az egész népségnek legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a «mai» éjszaka olyan éjszaka-e már, a mikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt, hanem koplalás.

Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett s a helytartó basa dobosai kihirdették minden utczaszegleten, dobszó mellett, hogy a hold nem levén látható, a Ramadán-bőjt kezdete a mai napról holnapra tétetik át. A dzsiddahi kormányzónak van arra -181- hatalma, hogy megigazítsa az astronomiát: egyébre úgy sincs.

Erre aztán minden igazhivő letakarodott a háztetőkről, a pékek, húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot vetettek s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy esztendőben.

A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyulövés tehát a maga rendes kalendáriumi napjáról elmaradt.

Azonban a «Kizmet» nagy könyvében az volt megirva, hogy ezen a felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhivő, alig megmagyarázható okokból, épen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, a mely fölött az említett égnyilás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták a nyugoti láthatáron épen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját s miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának egyszerre «sohud»-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal lóhalálában bevágtatni Mekkába s hirül adni a Nagy Sheriffnek, hogy ő látta a holdat.

Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Izlámra, ha a Hedzsáz földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a bőjt havát, annálfogva a nagy Sheriff megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más paripát s vágtasson Dzsiddáhba, ott is tudatni az örömhirt, hogy megvan a hold!

Dzsiddah Mekkához gyors paripán is jó négy órajárás. A muezzim épen az éjféli szurát vonította a mináréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó basa palotája elé megérkezett.

– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Sheriff parancsát hozom. Keljen fel azonnal. -182-

A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha igazán feküdt volna is; mert a Hedzsáz tartományában az igazi parancsoló úr nem a padisah, hanem a mekkai nagy Sheriff; – azonban szerencsére fenn volt még s a fő-kádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott rakit.

A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete az «ihrám», nem más, mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolatkendő a derekán, azon függött a meztelen kardja.

– Labbaika Allahuma, labbaika! kiálta a belépő ifju. (A mi annyit tesz, hogy «szolgállak, óh Allah, szolgállak»: – a mekkai zarándokok folytonos üdvözlése.)

– A nagy Sheriff mondja: ma van a Ramadán-kezdet; én láttam az újholdat. Labbaika!

– Oh hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök sebeiből, a mikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?

– Add hirül ágyulövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! mondá a zarándok.

– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az itélet napján! nyögé a basa. Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hirt elhoztad. Mi jutalmat kérsz érte?

– No nézd ezt a csalafintát, mondá a basa a kádinak. Rám bizza a jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyptomi bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat. – Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki hadnagynak az albán lovasokhoz.

– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. -183- Én vagyok a kairói spáhik ezredese: Edrisz bég-el-Homrah.

– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gházit, a Tefik beyt), nagyon örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen s fogd a nargyle egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán hónapon keresztül.

Edrisz bég nem mondatta magának a kinálást másodszor; – szétterjesztgetve az összegyürt ihramját s tagjait salonképes burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecsen rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy lengeteg öltözetű rabnő megkinálta egy ezüst tálczából aszalt fügékkel és kandirozott pisztácziákkal, a melyeket Edrisz bég sok órai fáradsága által indokolt étvágygyal sietett bekebelezni.

A kormányzó basa e közben felhivatta a kavaszát s kiadta neki a rendeletet, melynek eredményeül nehány percz mulva egy hatalmas ágyudördülés szakítá félbe az éj csöndjét.

De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfuziót okozni annak idejében ide lenn a földön, mint a mennyit előidézett ez az egy ágyulövés.

Az igazhivők mind a gyékényeiken nyujtóztak már s az ágyulövésre a legédesebb álmaikból ugráltak fel.

Ágyulövés. Ramadán-kezdet! Huh hetvenezer angyal! Tehát nem holnap kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart otthon éléskamrát: minden nap a piaczról veszi az ennivalót. A török asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához kölcsön kérni egy kis harapni valót. Minden bolt, mészárszék be volt zárva. Az utczákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat. Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit. -184-

A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa is volt, s annak nem kellett utasítás. A mint ez meghallotta az ágyulövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt töltött meg mézes mandulával s egy nagy czápauszószárnyat kisütött olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s a mi jó és drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt felszolgáltatva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, a mit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.

Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és táncz is, kivált miután egy olyan kitünő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég, A nubiai zenészek és bohóczok lármás játékai eléggé mulattaták a fiatal leventét, bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy pár alme, a minővel Dzsiddáhban egy egész városrész van tele s elkezdé a maga érzéki mozdulatokból álló tánczait lejteni, s sebes orsószerű pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég egész felháborodással takarta el az arczát az ihrám leplébe, s arra kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.

– Éva anyánk sírjára mondom! kiálta fel a basa, ilyen eset még nem jött tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák táncza fölött. Talán holtszivű vagy te, ifju bég?

– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszivüek lenni. Voltál-e már a szent Kába-kő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? áldoztál-e már eleven ürüvel az Ábrahám oltáránál? -185-

– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a párducz vicsorgatná rám a fogait s mikor felnyitja a száját valami leányféle, hogy nekem hizelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős kigyónyelv fog előjönni belőle. S a mióta a Kába-kövét érintettem, még inkább fázom tőle, mint azelőtt.

– Azt elhiszem, mondá a basa. Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit. Csak a buta parasztoknak való az, hogy a hitükben megerősödjenek s a papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, bucsujárás, mind csak babona. Megcsináljuk, hogy a nép, meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem hivatom a borbélyt s kirántatom az odvas fogat. Bizd rám magadat, vitéz bég. A mit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én majd kiveszem a holt szivedet s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a dicsőséges Tefik beyhez, a kinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.

A basa egy intésére az egyik bajadére a hosszú rózsaszinű selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá s aztán elkezdett körülötte forogva keringeni, mint a hogy a planéta kering a nap körül, úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a tánczosnő termetéről. Mikor aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz bég ölébe s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot nyomott az ajkára.

De Edrisz bég-el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit s a szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa lábaihoz s -186- azzal felrugva az étkező-asztalkát, kezébe kapta a meztelen kardját, mely szijon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje fölött.

– Eltakarodj előlem, «Sejtán-Emisznézi», vagy kettőbe hasítlak! Te pedig vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, a miért meg akartál rontani egy igazhivőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk s ha nem nézném azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, a minek érdemetlen viselője vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacznak!

A kormányzó basa szépen zsebre dugta a kapott czimeket; volt neki már abból egész gyüjteménye s elégült kedélylyel dörzsölé a kezeit, hogy ime ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.

De csak nagy hamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és cziterázás közepett egy ágyudördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt, s nyomban utána következett a másik.

– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami herczegasszonyt hozott ide az – iblisz!

Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A herczegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen elnyeli azt az allahadta véletlen jövedelmet, a mit egy-egy útközben a hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.

Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát s meghagyta a szakácsának, hogy a míg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyut használja a sütés-főzéshez.

A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája -187- erkélyéről szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka levén, mindannyi el volt látva lámpásokkal. Előbb jött egy három lámpásos kaik. Ez a kavasz. Azután egy négy lámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul «kappanőr»-nek; – nem is új szó; Diószeghy találta fel az «arnica» számára). Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét lámpással, azon jön a herczegasszony; annak a nyomában aztán több csónak, páros lámpásokkal, azok szállítják a málhákat.

– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! sohajta fel a kormányzó; szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért három lámpás csakugyan egyenesen az ő palotája felé tart.

A kavasz jóval előre érkezett meg. A herczegasszonyt kisérő férfiaknak a partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, a kik nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rhinocerosbőr korbácscsal kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók számára, a kik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utczán szaladgált.

A kavasz felsietett a basához s átadta neki a fetvát, a miben az utasítások voltak a számára a nagyvezértől.

A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: «péki», ha nem tetszik, akkor is azt mondja, hogy «péki». (Jól van.)

– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.

– A miatt ne legyen gondod. A herczegnő mindent hoz magával, a mi a kényelméhez megkivántató: még főzőkemenczét is; neked csak a nyers halat és húst kell szolgáltatnod: azt is megfizetik; aztán meg a szenet. Nyittasd -188- meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket, párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a herczegnő, hivatni fog.

Az előkelő vendég nagyszámú kiséretével elfoglalá az üres szobákat, minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát, melyet a maga és rabnői lakásául választott, földísziték a legdrágább perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvó párnák mind gazdagon voltak hímezve ezüsttel, aranynyal; asztal gyanánt szolgált a remek préselt bőrből készült vánkos, a mellé voltak elhelyezve a pompás vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi ajándékul szánva a szent kelyheknek. A terem közepén volt a bronzból készült kemencze; valódi remekműve a keleti fémkovács-művészetnek, melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühust. A herczegnő kivánsága az volt, hogy az ételt a szemeláttára készítsék el.

Mikor a basát maga elé hivatta, már akkor túl volt a lakomán a herczegnő: csak a feketekávét töltögették még apró aranyfindzsákba.

Hasztalan fáradozás volna a herczegnőt le akarni irni; mert annak az egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű fátyollal volt letakarva s az arczát rejtve tartá valami aranyálarcz, mely csak a két szemének hagyott nyílást s valami olyan lengeteg anyagból volt, hogy a lélekzete folytonosan mozgásban tartá.

– Labaika Allahuma! üdvözlék egymást kölcsönösen. A herczegnő a meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.

Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani. Kevéssel volt az több a suttogásnál.

– Békében fognak hagyni. A mult hóban tizenkettőt akasztattam fel közülök.

– De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán kegyadományából.

– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy muteszelimmel.

– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Sheriffhez, hogy hamarabb bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.

– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy nincs-e kelyhében pók?

– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, a ki olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete lett az égből esett kő, a milyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak többé férjnélküli némbert a Kába szentélyébe.

S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a herczegasszony kissé felemelve az arany arcztakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s a míg azt majszolta, addig hallgatás volt.

– Én úgy tudom, hogy az adenni szultánnak a leánya is meglátogatta a szent Kábát és be lett bocsátva.

– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.

– Hát a mikor egy ilyen magasrangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének szentélyében látogatást tenni: a Nagy Sheriff megteszi a kedvéért, kivételképen, hogy férjet ád neki.

– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, a mit a magas hölgy a szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de jogai nincsenek; az kiséri el a hölgyet a templomba, s segít neki felmászni az első lépcsőfokon, a mely olyan magas, hogy nekem a szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett gyalogol s a sátora előtt őrt áll. Az czepeli utána a hét követ, melyekkel a három ördögszobrot meg kell -191- hajigálni: együtt vacsorál vele s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik; hanem egy «kivont kard van a férj és feleség közé téve».

– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a kard minek a jelképe?

– Épen erről szokott gondoskodni a Nagy Sheriff bölcsesége. Minden alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, a kiknek a szeme lezáródik az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak. Szivesen vállalkozik az rá. A míg a szinlett házasság napjai tartanak, addig jól él a ficzkó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Sheriff rendén elválasztja őket: a herczegnő újból leány lesz, a férj megkapja a napszámját s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék néked egy olyan vicze-férjnek való ifjút.

– Az mindegy, akár mamluk, akár tevehajtsár, ha csak faragott kép, a ki ott marad, a hová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Sheriffnek. Én minden szertartásnak alá vetem magam.

… Másnap már útra kelt a herczegnő Mekka felé. Neki is fel kellett ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától a próféta bölcsőhelyéig.

A herczegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Sheriffnek küldött levéllel s a hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem engedte lépni a városba, a míg a számára kiválasztott férjjel minden czeremonia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég el-Homrah.

EL-KÁBA YEHRAM.

A szinlett házasságnál nem mondják meg a házastársak a neveiket, (a töröknél nincs matrikula), hogy arról se emlékezzenek többé egymásra, majd mikor az asszonyból ismét leány lesz. A feleség úgy hija az urát, hogy «ember», a férj a feleségét, hogy «asszony». Elég ismertető név, midőn a többi nő csak rabnő.

Legelső kötelessége volt Edrisz bégnek az asszonyát kiséretestől együtt elhelyezni. Ahhoz egy egész házcsoportot kellett kibérelni. Százezrével jöttek; azoknak is tanya kellett, minden élelmiszert magával hozott a karaván, mert az Mekkában méregdrága. Egy mércze tönköly (a leghitványabb gabonafaj) száz piaszter a búcsújárás idején. A Nagy Sheriff kegye folytán közel a nagy fürdőmedenczéhez kapott a herczegnő lakást egy olyan palotában, mely a templom oldalához volt építve s a honnan annak az udvarába lehetett látni: volt hozzá egy udvarka is, a mit kertnek neveztek: egy pár kaktusz, meg egy pálma nyomorgott benne.

Azután pihenőt lehetett tartani, a míg az a nap bekövetkezik, a mikor a nők számára nyitják meg a Kábát. Körüljárni lehet azt bármikor az igazhivőknek, férfinak, asszonynak, shiitának, szunnitának, zarándoknak és bajadérnak.

Az óriási nagy templom huszonhárom kapuján rajzik ki s be a nép. Mondják hogy negyvenezer ember elfér benne. Az arkádok alatt eleven élet üt tanyát. Itt egy arab iskolamester tart előadást az alkoránból a tanítványainak, -193- amott népénekesek és utczai tánczosnők mulattatják a közönséget. Egy szögletben a papucsvarga foltozza a körüle felhalmozott patsmagokat, melyekre a gazdáik áhitattal várnak. Odább a zemzemya töltögeti nagy vederből kis korsókba a szent vizet. Emitt egy pénzváltó magyarázza a hadzdradzsnak a piaszter értékét; mellette ürühust mér egy mészáros, hosszú fogasra felakasztott nyúzott állatokból; zsibárus kinálja nagy lármával a portékáit; potrohos teheráni kalmár ül pöfékelve a tevebőrön, drága szőnyegeket és érczedényeket rakva maga körül csábító szemlére; zarándok-csapatok szaladgálnak a metuafin után, az előénekelt szurát utána üvöltve; beduinok dulakodnak gyülölt egyptomiakkal; – amott egy imám prédikál reggeltől estig s szidja a keresztyéneket, a zsidókat, az eretnekeket, a bálványimádókat; a ki megunta hallgatni, dob neki egy pénzdarabot s odább megy; a túlsó oldalon talál egy másik makámét, abban egy másik imám prédikál, az meg az elsőt szidja, a harmadik mind a kettőt, a negyedik mind a hármat s együtt négyen a gonosz Biaidijákat, a kik mohamedhitüek, de nem járnak templomba, nem takarják be az asszonyok arczát, s el nem zárják őket s csak egy feleséget tartanak s az északcsillag felé fordulva imádkoznak. Majd meg szép leányok csoportja állja útját a zarándoknak s tolakodó nyájassággal hizelgi körül. Az udvarban csoportok települnek le étkezni, a kiket egyszerre ellep a galambok serege, melyek a kezükből csipkedik ki a falatot. Közben minden teketóriázás nélkül levetközik ádámpusztára egy igazhivő s öntözteti végig a testét a szent vízzel s valamennyi feje fölött a hét minaréhn álló templomőrök ordítják az idők óránkinti haladását.

E rengeteg oszloperdő közepett, melyet száz kalifa építtetett, messze országból elhozott márványkövekből és gypszfedte homokkőből, emelkedik ki a szentül-szent «Kaába» (koczka). Az annyira áhitott végczélja minden igazhívő mozlemnek. Egy lapos födelű, négyszögletű torony, -194- negyven signyi magas s tetejétől talapjáig behúzva a szent Kizvával a sötétszínű selyemszőnyeggel, melyet a szultánok minden évben megujítanak: a tavalyit kiosztják a szegények között. Mikor néha meglendül a szél s megmozgatja a nehéz kárpitot, a templomőrök elkezdenek ordítani: «ide, ide, igazhivők! nézzétek, hogy emelgeti a szent Kizvát a hetvenezer angyal!»

A Kaába belsejébe vezető ajtónak a küszöbe oly magas, hogy alig éri el az ember a fejével, oda úgy húzzák fel a zarándokot, már tudniillik az olyant, a ki fényes ajándékot hoz, mert a Kaába szentek szentjében csak a fogadalmi kincsek állnak.

Maga az imádat tárgya: a Kaába fekete köve, a torony ajtaja mellé van befalazva, olyan alacsonyan, hogy azt csak térdelve lehet megcsókolni.

Ezért a csókért vándorol ide évről-évre százezer ember, távol Ázsiából, széles Afrikából, az európai Törökországból. Nem járják ezt vasuton; hanem teveháton, vagy lovon, a nagyon búzgók, a szegények gyalog, hónapokig tartó szenvedések, nélkülözések között, homoksivatagokon, sziklakietleneken keresztül, a fojtogató számum, s a fagyasztó északi szél által korbácsolva, szilaj rablótörzsektől üldözve, a délibábtól csalogatva. Midőn pedig a szent tartományba lép a zarándok, akkor minden öltönyét leveti, csak egy vékony lepel takarja testét; turbánját lecsavarja fejéről s koponyáját simára borotváltatja s úgy halad a szent sír és a szent bölcső városáig mezítláb, fedetlen tar fővel rekkenő napsütésben, homokszóró viharban, s csak akkor öltözik fel újra, ha a búcsújárás végén az Arafát hegyről visszatér.

És még egy egyptomi csapást hord magával a hodzsa. Az egész Ramadán-bőjt alatt tiltva van mindenféle vadászat. Így parancsolja az alkorán. S minthogy az emberi testen élődő apró szörnyetegek is a vad állatok sorába számíttatnak, annálfogva azokra sem szabad vadászni. Tűrni kell a marásukat a Kaába csókjáért. -195-

Mi hát az a Kaába köve? Egy formátlan fekete szikladarab. Senki sem tudja megmondani, mi volt valaha? A mohamedán hitbölcsek százféle regét tudnak felőle: az égből esett alá, azt mondja az egyik. A másiknál Ábrahám köve volt, melyen állva a szent templomot építette. – A harmadik szerint Ábrahám maga lakik benne. – A ki jobban ért hozzá, az a régi pogány Hobál istent találja e bálványban; a laikusok azt hiszik, hogy maga Allah lakik ebben a sunda kőben.

Azért is ettől jön minden áldás a földön és az égben. Ez ád a földnek esőt, ez fordítja meg a viharokat; ez ád a hajósnak kedvező szelet; ez óv meg a pestistől, a fekete himlőtől; ez ád termékenységet az asszonyoknak és a tevéknek. Ez szerzi meg a diadalt az igazhivők fegyvereinek a hitetlenek fölött; ez ád a kalmárnak dús nyereséget, az éhezőnek olcsó kenyeret, a fáknak gyümölcsöt, a szabóknak czifrálkodó népet s a vargáknak elszakadt papucsokat. Ez teszi az ostobát okossá, a nyavalyást daliává, a bánatost sorsában megnyugvóvá. És ez biztosítja az igazhivő számára a paradicsomot. A Kaába kövének a csókja megvált a pokol tüzeitől s egyenesen bebocsát a Tubafa árnyéka alá a hetedik égbe.

A ki egyszer rátehette a kezét s rászoríthatta az ajkait, az egyhamar nem is veszi azt le onnan. Pedig egyszerre csak egy ember csókolhatja meg a követ, mert az be van falazva a Kaába oldalába s csak egy kis része van szabadon hagyva, a többi fekete vakolattal van behúzva; a többi zarándokoknak ott kell várni, a míg a társuk elvégzi a szent kővel a szerelmeskedést s az alatt a többiek csak a kezeiket nyújtogatják a távolból a kő felé s aztán a gyönyör legmagasabb önkivületével csókolják sorba a saját ujjaikat.

A Kaába kövéhez utat csinálni erőszakkal nem lehet, ha mindjárt herczegasszony is, a ki az édes csókját hozza.

A herczegnő az ő «embere» kiséretében jött a Kaábához. A kappanőrök hozták utána a prófétának szánt ajándékokat: -196- azok között egy muzsikáló órát, a milyenből már egész gyüjteménye van a prófétának a Kaába szentélyében, a melyek egyszerre muzsikálnak nagy ünnepnapokon.

Jobbról a Kaába mellett az «Ibrahim Makám», a honnan a Hanefita imám szórja az áldást és az átkokat tele marokkal; ez alatt van «Ábrahám lábnyoma», mely a sziklába be van nyomva. Nehéz férfiú lehetett és nagytermetű, Izsáknak és Izmaëlnak az ősapja: a talpának az önlenyomata másfél singnyi hosszú. Balról van a Zemzem kútját magába záró kupolás épület. Ez meg az a forrás, mely a pusztában bolyongó Izmaël sarka alól fakadt: sós, keserű és salétromos víz. Drága ital! és kik azt vederrel mérik s pénzért osztogatják, a Zemzemiják, bizonyos nemesi osztályt képeznek: rangjuk apáról fiúra száll. A legszegényebbnek is fizetni kell ezért az italért: nem lehet belőle dobzódni. Nagy úr legyen, a ki ezzel a keserűsós vízzel le akarja magát inni!

A herczegnő türelmetlenül várt ott a zarándokok sokasága között. A templom-udvar úgy tömve volt töksimára borotvált koponyákkal, hogy a fejek tetején bizvást sétálni lehetett volna.

– Ember! Csinálj nekem utat a Kaábához! szólt a herczegnő Edrisz béghez, parancsoló hangon.

Edrisz bég odafurakodott a Zemzem kútjához s néhány szót váltott a Zemzemijával, a mire az felállva a kút kámvájára, recsegő hangon kiáltá a sokaságnak:

– Jámbor zarándokok! Halljátok! Egy kegyes hodzsa, a kit Allah tegyen nagygyá, mindenki számára ingyen vizet fizetett, a kik az udvaron vannak: jöjjetek a Zemzem kútjához, ingyen vizet kaptok.

Erre az egész áhítatos tömeg mind felugrált a térdéről s rohant a szent kúthoz ekként utat engedve a herczegasszonynak a Kaába kövéhez.

Azonban az udvar többi része épen olyan tömött volt zarándok-néppel s bizonyos volt, hogy a mint azok érzik a tágulást, rögtön betöltik az üresen hagyott tért. -197-

Edrisz bég ekkor a tarsolyába nyult s telemarkolva az öklét ezüst pénzzel, odahajítá azt a zarándoksereg közé.

– Ime az igazhivők szultánjának leánya küldi ezt a jámbor zarándokoknak!

A pénzszórásnak csodahatása volt: a sokaság mind oda futott össze. Még a prédikáló imám is leszaladt a kathedrából s a hosszú süvegével igyekezett elkapni a repülő dinárokból valamelyest.

Ezzel a mesterséggel időt nyert az «ember» az «asszonya» számára, hogy az egész áhítattal megcsókolhassa a Kaába kövét s a kappanőrök az ajándékokkal a Kaába ajtajáig hatolhassanak.

Hogy a herczegnő felléphessen a küszöbre, Edrisz bég odatérdepelt eléje. Az első lépcső volt az ő felemelt térde, a másik a kinyújtott keze. A herczegnő mezítláb volt. A harmadik lépcső volt Edrisz válla, a negyedik a feje. Az «asszony» végig lépkedett rajta. Nem volt rajta egyéb, mint az ihrám meg az ümög: öv nélkül.

A mint a herczegnő, a templomőrök segédkezésével feljutott a Kaába-ajtóba, Edrisz bég is utána sietett. Ide nem bocsátják be a nőt, csak férjével együtt. Neki nem kellett semmi segédkezés: féltenyerét a küszöbre téve, egy könnyű szökéssel fenntermett a küszöböt képező márványlapon.

A herczegnő visszafordítá a fejét. Ez szép ugrás volt! Gondolta magában: «ez az én emberem valami arab yongleur!»

Keresztyén halandó még eddigelé nem látta a Kaába belsejét. Leirását a titokteljes szent odunak csak az igazhitüek után birjuk: azok között az afghán Bursonét. A szentély pádimentuma sakktáblamódra van kirakva márványkoczkákkal; a padmaly és falak sötétveres damaszszal vannak bevonva, melyre arany betükkel himezvék az alkoránból vett mondatok. Három czédrusfából faragott mestergerenda tartja a tetőt, s ugyanolyan oszlopok -198- a gerendázatot. Ablaka nincsen. Benne a lég fülledt és fojtó, keverve tömjénfüsttel és ambrával. Viaszgyertyák égnek benne éjjel-nappal arany tartókban. A melléksekrestyékben vannak felhalmozva a kegyes ajándékok, melyeket a gazdag búcsujárók összehordtak, a mióta a Vahabiták kirabolták a Kaábát, s magát a szent követ is darabokra törték. Egy szoba tele van órákkal, a melyek mind össze-vissza mutatják az időt. Senki sem igazítja őket.

Itt egészen arczrafekve kell végezni az ájtatosságot. A metuáf előénekli a Szurát.

Mikor már elég volt a malasztból, a herczegnő szétosztja a gazdag ajándékot s a visszatérésre gondol.

A pénzszórástól megvadult zarándokhad most már egymás hegyin-hátán tolakodik a Kaába bejárata elé, a melyből a titokteljes jóltevőnek ismét elő kell jönni.

– Csinálj nekem utat! szólt a herczegnő hideg, kemény szóval a maga emberének.

Edrisz bég odalép a Kaába küszöbére s ezt kiáltja a tomboló sokaságnak:

– Igazhivő mozlemin! Ime a tengerentúli szultán herczegasszonya új kizvát hozott a Kaába számára: a régin osztozzanak meg az istenfélők.

S azzal a kardját kezébe kapva, hatalmas csapásokkal ketté szeli a nehéz negyvenrőfös kárpitot tartó köteleket. Az egész függöny köröskörül leomlik; de az ajtó előtt üres hely marad. A zarándoksereg rohan a lehullott selyemnek s elkezdi azt késsel hasogatni, osztozni fölötte: az ajtó előtt üres marad a tér.

– Asszonyom: előtted az út! kiált Edrisz, előre ugorva. S aztán a herczegnő két rózsaszinű talpát a tenyereibe fogva, leemeli őt a küszöbről, mint egy gyermeket.

– Már megcsókoltam egyszer; nem használt; többször nem teszem. Én is Omár khalifával tartok, a ki azt mondá: «ostoba, buta kődarab vagy, a ki se jót, se rosszat nem tehetsz; megcsókollak, de csak azért, mert a próféta is így tett.»

A herczegnő gondolá szivében: «így nem beszélnek az arab szemfényvesztők!»

A Zemzem kútja egy földalatti patakforrás, melyből a Zemzemiják merítik bőrcsebrekkel a vizet.

Edrisz bég előre figyelmezteté rá a herczegasszonyt, hogy ne igyék belőle, mert a lágymeleg keserűsós víz bélgörcsöket okoz az idegeneknek s ivása után tályogok támadnak a testen. A mekkaiak azt iszszák: hozzá vannak szokva. Mikor a szultánok és khalifák roppant költséggel vízvezetékeket építtettek, melyeken ólomcsöveken át hozatták a friss forrásvizet a távol hegyekből a szent városig: a mekkaiak fellázzadtak, hogy ők nem hagyják az ő szent Zemzem kútjukat, a büdöset, holmi tiszta vízzel megfertőztetni s a szultánok kénytelenek voltak a jó ivó vizet a városon kívül ásatott tavakba ereszteni. Ott csak a tevék használják, a kiknek inkább kell az édes friss víz, mint a paradicsom. Átkozottak legyenek!

Tehát a herczegasszony nem ivott a Zemzem kútjából, hanem egész veder számra tölteté azt a fejére. Így még drágább és még jobban használ.

A vízzel leöntözött ihramlepel ez egyszer világosan elárulá Edrisz bég előtt a gyönyörű termet körvonalait.

Bevégezte a szent szertartást a hétszer alá s fel nyargalás a mezítláb nagy El Emszai utczán, a Szafa szobrától -200- a Merva szobráig, mint emlékeztető az eltaszított Hágár bolyongására a pusztán.

(Hágár volt Ábrahám szolgaleánya, kit a felesége Sára unszolására elkergetett magától. Hágár fia volt Izmael, az arabok őse; Sáráé Izsák, a zsidók törzsapja; a mohammedán hit szerint Ábrahám újra felkereste Hágárt, az elűzött szeretőt. Kitelik az ilyen bolondság az öreg uraktól!)

A SZULTÁNLEÁNYOK REGÉI.

A mint a muezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a bőjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a galamboknak papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.

Edrisz bég is megtért a maga herczegasszonyával a templomhoz ragasztott palotába.

Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk fürdőszobáiban: a mire valóban nagy szüksége van a Kaába látogatóinak.

Abban aztán megint nagy a mohammedán hitalapító bölcsesége, hogy ha nappal megkínozza is a híveit bőjttel és a testi sanyargatással, de éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak épen nem-kérődző és nem-hasított körmű állat husát nem szabad nekik enni és kiforrott szőlőnedvet inni.

A herczegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizszsel főtt juhhús, mócsingos tevepup, (melynek izes voltát maga a próféta fedezé fel), szultánkenyér, befőtt pisztácziák, vajban sült pisztrángok, jeges sorbeth (melyhez a jeget tíz mértföldnyi messzeségben levő jégbarlangból szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. A mit az úri házaspár el nem fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Mi sem veszett kárba.

Lakoma után a herczegnő kezébe adatta a kilenczhúros lantját s szép csengő hangon énekelt valami rögtönzött -202- románczot, thémának választva a mai nap élményeit: a Kaába-látogatást; a Zemzen kutjáról való rögtönzést azonban átengedte Edrisz bégnek; a ki szintén értett a mandolin pengetéshez s a versdudoláshoz.

Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leirta a herczegasszonynak a szép termetét, mely a szent vizzel áztatott ihram alatt kitünt; a patyolat a viztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban, hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.

– Mesélj nekem valamit, mondá Edrisz bégnek. Te bizonyosan sok mesét tudsz.

– Péki! A Shekerbuli tud tündérmeséket, a Shekerpára pedig olyanokat, a mik csintalan tartalmuak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét szeretnék hallani, a mi igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.

– Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt a szokást, hogy a szultánok herczegleányai szinből hozzáadassanak egy férfihoz, a kitől aztán elválasztja őket a kivont kard.

A herczegnő végig heveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy pávatoll legyezővel hüsselte az arczát mely folyvást takarva volt az arany lepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden lábacskáit, a miket felváltva kidugdosott az ihram alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha a regélés közben a torka kiszárad.

Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant hurjain volt s a míg a rímre rátalált, a hurpengetés tölté ki az időközt. -203-

«Tehát – volt az igazi hivők földén – távol a napköltén – egy uralkodó földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos – és jóságos – volt itéletében: – egész életében. Kardját ismerte ellenség, – a szegények meg a kincsét: – rakva voltak egész pinczék, – kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? – Trónusa volt szinaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak ormán – az alkorán – minden során – ragyogott a rubint, gyémánt…»

Itt egyet ivott a pohárból Edrisz s megpengeté a mandolint, nem találva hirtelen rimet arra, hogy gyémánt.

«Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, – komoly bölcsek – élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az élő lény – a szultánnak kedvencz lánya, – Allahnak remek talánya: – a szépséges El-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arczát fölfedte – a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.

– Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanut keltesz bennem, hogy nem vagy igazán holtszivű.

– Harun-al-Rasid válogathatott az igazhivő szultánok között, hegy melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a szép El-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a legszebb gyémántot.

– Én úgy «hallottam», hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun-al-Rasidnak huga volt, nem leánya.

– Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így -204- «tanultam» azt a tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképen, mert a mikor a Barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a nővérének is vén leánynak kellett volna lenni s te magad itéld meg, hogy vajjon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, a melynek a hurjai le vannak lankadva?

– A nagy dicső Kalifának – sok vezérei valának – birák, bölcsek és tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arczának sugáriban melegedett, – a Barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hir toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa kegyencze: – olyan nem volt egyetlen se’. – Egyszer a bájos szultánlány – Bajrám-ünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el távol – a szent földre: Medinába – és Mekkának szent honába – földön üdvöt kérni, várni, – szenteklakta helyen járni. – «Oda lányom, lány be nem megy: – inkább Mahomedhez a hegy; – hanem elébb férjhez adlak; – ne félj, azért el nem adlak; – csupán szinből látszóképen; – nem mulik a vőlegényen. – Itt van Dzsafár a jobb kezem: – kezed az övébe teszem; – megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy bizzék a szived benne.» – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt a párhoz: – «ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon; – a délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de még sem való – csupán csak szemeket csaló; – ilyen a ti egyességtek: – abban a valóság vétek. – Dzsafár meghajolt a parancs előtt.

– Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a szultánleány?

– Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – -205- a mozlem nő számára nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom; – a kincshalom, – a kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, – virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét éjszakán – duskált a nép a lakomán; – az utczákon folyott a bor: – a gyauroktól elrabolt; – abból itatták a tevéket, – az tánczolt mind, az lett részeg: – igazhivőnek az méreg. – És ez alatt a boldog, az irigyelt, a magasztalt pár: – El-Abbása és hős Dzsafár, – a hogy kellett – egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont kard…

– A zarándok út hosszan tart; – egy év fordult, míg a szent portól leverhették saruikat, – mely El-Hadzsadzs földén rájuk tapadt: – El-Abbása megtért épen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja – látszik meg a két orczáján: – a királylány – elmentével piros rózsa – visszatértén fehér rózsa.

– Azt fürkészte mind a szultán. – Évek multán – jött a titoknak nyomára, – milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fujja – leirja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – a mely csupádon tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?

– A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelid – miként elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és kelésük, – közös poharuk és késük; – az «én uram», «én hitvesem» – volt a nevük – de soha sem – mondhatták, hogy «én kedvesem!» – A két szájnak szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. – Egyszer így szólt Dzsafárhoz -206- Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, – zarándokutra Mekkába, – a szent Kaába – csókja után vágyik szivem – és te hivem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost Arafátot; – az ereklyéket ujra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán többet, – mint a miket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a bucsújárás! – Egész város – volt, a hol Harun megpihent – a sivatag közepiben: – választott testőrők százan; – lovasok rengeteg számban: – egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadzsok serege – oda teregette – ihramjait eléje a földre – azon jött be a városba.

– No, ezt a diadalútat nem irigylem tőle; szólt közbe a herczegasszony, ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.

– De kérlek, herczegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet vissza nem talál bele.

– Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben, fáj a fülem már a rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? A mi közbeesett azt elengedem.

Edrisz bég ledobta a földre a lantot e szavak után s aztán rövidebbre fogta az előadást.

– Mekkában a khalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emirtől s abban telepedett le udvari kiséretével. Mindenütt Dzsafarral együtt járták be a szent helyeket s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd japánselyemből, majd perzsa shawlból, úgy, hogy nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni.

– Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len- vagy gyapot-szövetből? -207-

– Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürűt áldoznak a szegényeknek, meg lesz nekik bocsátva.

– Holnap lesz a lámpások ünnepe. Harun-al-Rashid ott ünnepelt Mekkában a Kurban Bajrám napjáig; áldotta a jobb kezét boldog-boldogtalan. A Bajrám-ünnepen szoktak a szultánok a hiveiknek ajándékokat osztogatni. Élő ajándékokat. Kiválogatott szép leánykákat, gyermekeket. Harun-al-Rashid maga körül gyüjté az emirjeit a palotájában. Egy nagy függöny takarta el a terem hátterét; a kalifa intésére a függöny félre huzódott. Egy bársonynyal bevont emelvényen voltak felállítva a rabnők, olyan öltözetekben, melyek üvegből látszanak szőve lenni, kezeiken arany lánczok. Némelyiknek arcza szeméremtől égett; távol keresztyén kolostorokból ragadták el őket mór rabkereskedők; mások csábítón mosolyogtak, ezeket már pénzen vették cserkesz szülőktől a vásáron; a sok tündéri szépség között pedig volt két gyermek is, egy fiu és egy leány; olyan egyforma az arczuk, hogy ugyanegy színű, szabású kantusaikban alig mondhatta meg róluk valaki, melyik a fiu, melyik a leány. Ikrek voltak. A földön ülve játszottak kapó-kövekkel. «Te választasz legelőbb», szólt a khalifa Dzsafárhoz. És erre a kegyencz zavarba jött, tétovázni kezdett. «Utánad választanak a többi emirek, a mi ott marad, az jut Mazrurnak». Ez volt a khalifa testőrinasa. Egy rút szerecseny rabszolga. De ő borotválta, ő fürösztötte a szultánt s azért nagy becsben állt előtte. «Nekem, tudom, hogy a két poronty marad», szólt nevetve Mazrur. Erre a szóra Dzsafár úgy felütötte az öklével a röhögő szolgának az állát, hogy annak rögtön kiesett két foga. «Nem! Disznó! Az a két poronty nem lesz a tied». S azzal odament a rabcsoporthoz, s kivezette a többiek közül a két gyermeket kézen fogva. «El hamdu l’Ilah» (Dicsértessék Isten!) kiálta fel erre Harun-al-Rashid. «Ezek -208- a te gyermekeid!» Dzsafár nem birta őket eltagadni, úgy hasonlítottak hozzá. Az apai érzelem erősebb volt az alattvalói félelemnél. Ott a khalifa szine előtt térdére vette a két gyermeket és összecsókolgatá őket. Azután arczra borult a khalifa előtt gyermekeivel együtt, annak a lábait csókolva: «Bocsáss meg, hogy nem tudtam, a hogy parancsolád, holtszívű maradni; de Abbása olyan szép volt». «Szebb Allah» (áldassék Isten), mondá a khalifa, «előre megmondám, hogy olyanokat fogsz Mekkában csókolgatni, a milyeneket más bucsujáratodban nem csókoltál. Hozd magaddal a gyermekeidet». «Áldassék Allah! s tegye a te hiredet örökké tartóvá!» sóhajta fel Dzsafár s a két kis csemetéjét kézen fogva elvitte a saját tanyájára. Másnap aztán útra kelt a khalifa egész táborostól. Dzsafár mindig ott volt az oldala mellett. Mikor az utazás hetednapján éjszakára megszállottak az El-Anbari oáznál az El-Urur klastromban, éjjel felhivatta a khalifa magához a kegyenczét. Szemére veté a hitszegését, s levágatta a fejét Mazrurral, a szerecsen szolgával.

– Ott maradtak az El-Ururi kolostorban holtuk napjáig. Dzsafárnak az apja, testvérei és az egész Barmekida-nemzettség negyedíziglen mind a börtönben veszett el.

– S ezt a khalifát nevezték Al-Rashidnak? az igazságosnak? szólt a herczegnő felindultan.

– Méltán tették. Mert a ki a hitét megszegi, az megérdemli a halált, habár a szultán első vezére legyen is. S a ki fogadást tesz, tartsa meg azt, ha mindjárt a szultán leánya, ha mindjárt a tündérek királynéja teszi is próbára a szívét.

– S ezóta áll fenn a szokás, hogy a mozlemin hajadonok, ha a Kaábát meglátogatják, látszatból időre-órára férjet választanak?

– S ma is fennáll még Harun-al-Rashid ítélete, hogy a ki a látszatot valónak veszi, fejét veszítse? -209-

– Bizonyára fennáll. És «ha» a látszatból férjhez adott hajadon panaszt tesz az «embere» ellen, hogy az nem tisztelte az ő ártatlanságát, bizonyára levágják ennek a nyakát. Jó szerencse, hogy a kard és a nyak között ott van a «ha».

– Történnek csodák a nap alatt, s néha még a sötétségben is, mondá Edrisz. Majd holnap elmondom neked a szép Gamilának, a hatalmas «Nacsir-Ed-Daula-Abu-Mohammed-el-Hazán» szultán leányának a történetét, a minek még alig mult egy pár esztendeje.

Azzal Edrisz bég odafektette a kerevetre a kivont kardját kettőjük közé s aztán az álomramenők imáját morzsolgatva a fogai között, szép csendesen elszunyadt Allah árnyékában.

A herczegnő még sokáig ébren volt s elnézte az alvónak az arczát: vajjon «ki» lehet ez az ember?

A SZÉP GAMILA TÖRTÉNETE.

A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a herczegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.

Ide azonban nem vihette magával a kiséretet. A fegyveres kappanőröknek nem szabad a templom csarnokába belépni s a rabnők vagy mint tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint «uálem»-ek, utczai tánczosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a herczegnő nem vihetett mást magával, mint a vezető metuafot, a ki a rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.

A herczegnő ezúttal sárga selyem-ihrámot öltött magára, melynek birságául a Bab-el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével a két ürü árát.

Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-nebbin keresztül bejutottak a mecset udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat, másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már hodzsákkal és vezető metuáfokkal, a kiknek mindegyikénél volt egy lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S épen annyi volt a lampionok száma is, melyekkel az arkádok ki voltak világítva. Az ég sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.

S e fényözön, mint a tengerörvény, forgott egy sötét központ körül. Az volt a leleplezett Kaába, az egyedül volt -211- kivilágítatlan, mintha jelképe volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent Kaábát, a lámpással kezükben. A kik már oda jutottak, azok sebesen futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek rajzanak ki. S miután a Kaába kilencz lábnyival mélyebben esik, mint a templom-udvar, úgy tünik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.

A kapubolt alatt, a hol a tömeg megrekedt s a herczegnőnek várni kellett, feküdt egy haldokló mozlem, a ki idehozatta magát ágyastól együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott nyögte halálos kinjait, mellette négy darab dervis énekelé orrhangon a paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta, a dervisek is, az almék is, még a haldokló is.

A bőkezű herczegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen érintkezésbe kivántak vele jönni, s minthogy a selyem-ihrám a női idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen össze-vissza czirogatták a kegyes úrnőt. Ez a neme a nyájasságnak kezdett a herczegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a selyem-ihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a herczegasszony zavarát s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad, akként segített rajta, hogy a saját gyapjuszövet ihrámját burkolta a herczegnő selyem leple tetejébe, így azután nem czirógatták többet. Neki magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa ájtatossága.

A herczegasszonynak az üdve megkivánta, hogy maga is hétszer köröskörül járjon a Medzsed el-Harám udvarán -212- a szent Kaábát megkerülve, míg egészen a közelébe juthat. Czudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között, melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek, hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjonczok, a kik asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodnak a zarándokok mellé, kiszemelve közülök, a kiknek legdíszesebb lámpásaik vannak s szemtelen kinálkozással ajánlkoznak akár a herczegnő, akár a férje mellé mulattatónak, legsötétebb árnyképe a keleti életnek. Utoljára valódi szabadulásnak veheté a herczegasszony, a midőn két teherhordó tolakodott eléje, a kik nagy kiabálással czepeltek vállaikra emelt tragacson egy halottat, a ki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét, végkivánsága szerint a hulláját hordták a Kaába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott utat a zarándoksereg, s a herczegnő a halottvivők nyomában háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a Zemzem-kutat, az arany-csatornát, a Harun-al-Rashid ezüstös köveit mind sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából, s a pestises emberoczeán büzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az El-Kaskas utczára.

Nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen a maga emberének a tapasztalatai fölött.

– Különösnek találom, hogy olyan szigoruan veszik a hajadonok és özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy férj kiséri őket.

– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon, tehetnek mindent, a mi bűn.

– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő megbotránkozik a fölött, a mit látott, följelentheti a vétkezőket a négy mefátánál s ha két tanut hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az itéletet: «Etba Kebs». (Áldozzál egy ürüt.)

– Kivéve, ha a Kaába szentélyében követi el valaki a szerelem bünét. Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifju legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de a szülőik ellenezték az egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kaába szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka sujtá őket. Allah teljesíté az átkot s kővé változtatta mind a két vétkezőt. Ez a két kőszobor a «Száfa» és «Merva», melyek között kell majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a pusztában emlékeztető «Száit», a mely nélkül a Bajrámot nem ünnepelhetjük.

A herczegasszony hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésük segélyével eltávolítani magáról.

– Azt igérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila herczegnő történetét.

– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A tündérszép Gamila herczegnő a nagyhatalmu Nacsir-ed Daula-Abu-Mohammed-el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El levén jegyezve Adhad-el-Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint előbb meg kellett tennie a nagy zarándokútat a Hedzsazs földére. Fényes kisérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána s a mely napon a Kaábát meglátogatta, tízezer dinárt szóratott ki a nép között. Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás ifjuval, a kinek ma sem tudja senki a nevét.

– A bucsujárás három hónapig tartott, a Dú-el-Hodzsa tizedik napján, melyet az arabok Ait-el-Kebirnek hinak, a szultánleány bucsut vett az ideiglenes férjétől s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást. -214-

– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a nagy bucsujárásból s nem tudta elfelejteni azt, a kivel látszatból, időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik, hogy hű marad eskü nélkül.

– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes násznép kisérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohócz és énekes volt a lakodalmi menetben. A mint a Tigris hidjának a közepére megérkeztek, ősi szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hidról egy ékszert dobjon a vízbe, a melyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis rubintos gyűrűt huzta le az ujjáról, a melyet névtelen vőlegényétől kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utána ugrott, odaveszett. A sok nehéz arany kösöntyű lehúzta a fenékre.

A herczegasszony közelebb huzódott hozzá s maga töltötte neki a csészéjébe a bájitalt, a mit «gizr»-nek hinak a keletiek. Magából a kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a nagy urak a gyümölcsborát iszszák. Drága, mert a gyümölcslé kisajtolásánál kárba vesz az éretlen mag.

A míg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a herczegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai «dacca» muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arczát. S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arcza.

– Kinek tartasz te engem? A festett képü suhanczok egyikének talán? Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte a kezét. -215-

– Bocsásd meg a kiváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arczu férfit. A kiket otthon a szerályban, vagy kint az utczán láttam, mind barna, fakó, olajpej színüek, a kik ha haragba jönnek elhalványulnak, ha nevetnek fehér fény támad az orczájuk közepén. Piros színt én csak festve láttam férfiarczon. Hát a tied mitől ilyen piros?

– Az én arczom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, a mikor lángveresnek is fogod ezt az arczot látni s akkor majd megtudod, hogy mitől lesz a férfi arcza piros?

A herczegnő rendesen megvárta előbb, a míg Edrisz elalszik. – S minthogy az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze? Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a perczben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.

Akkor aztán a herczegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a fátyolát; csak éppen az arczát takaró arany lemezke maradt még álmában is a homlokkötővel megerősítve.

A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömbalaku bokályba, mely egy darab hegykristályból volt faragva, s arra egy fekete achát korsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta. Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatu folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arczát. Ettől azután az aludt mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.

A GONOSZ ABU LAHAB LEGENDÁJA.

A következő napon végezte a herczegasszony a nagy «Szái» futást a maga embere kiséretében a Merva és Száfa szobrai között. Itt is nagy szüksége van a hölgyzarándoknak a férfitámaszra; mert az ezernyi jámbor hadzsadzs mind rohanva fut az utczán; s ki mentül jobban tud szaladni, annál inkább üdvezül: a ki elbotlik, elesik, azt agyontapossák. Ilyenkor nem viselik a férfiak az ihramot, csak a derékcsavarót: a nők ellenben itt is tartoznak burokban járni.

A hétszeres «Szái» futás és a hétszerhét imádkozás után került napirendre a «kisebbik bucsujárás», az – El-Omrah. – A gazdagok szamárháton, az urinők tevepúpra kötött palankinban tehetik meg a szent vándorutat az Omrah kápolnáig; a szegények serege gyalog s mezitláb.

A négylábu állaton való zarándoklásnak megvan a maga előnye, de megvan a hátránya is.

Előnye az, hogy a nyeregben ülők hamarább elérnek az Omrah-kápolnához s ott a márványpadozatra leborulva, elkezdhetik az «őlám» imáját; de a hátránya az, hogy az utánuk érkező gyalogosok meg a tetejükbe feküsznek, az őlámot végezni: úgy, hogy utoljára négy rétegben is hasalnak egymáson a hívek, s holmi gyöngemellű ember, a ki legalul fekszik, bizony ott fulladhat.

Edrisz bég a hátán czepelte ki a herczegasszonyát ebből az eleven embergarmadából, nagy erővel kiszabadítva. Mégis bölcs intézkedés az, hogy hajadon leányt egymagában ez istenitiszteletre nem bocsátanak. -217-

Visszatérőben azután még meg kellett állaniok az elátkozott Abu Lahab és az ő felesége, a «tüzifahordónő» sirjánál.

Egész hegy lett már ebből a sirból. Minden zarándok hajít rá egy követ, százezeren századokon keresztül. Egyszer még pyramis lesz belőle.

A kőhajítás után minden zarándoknak el kell mondani az alkoránból az «átok-szurát».

«Szégyenüljenek meg Abu Lahab kezei. Gazdagsága, keze munkája semmisüljön meg. Maga égjen az örök tűzben. Éppen úgy a felesége, a «tüzifahordónő». Nyakukra tekerüljön pálmaháncsból készült kötél.»

Mikor este megint összejöttek a vacsoránál, azt kérdezé a herczegnő Edrisztől:

«Mahomed próféta idejében, még a Hedzsira előtt, a hogy a próféta futásának napját nevezzük, az arab nép még bálványimádó volt. A Kaába szentélyében a Hadzsár-el-Aszerzuád (a szent fekete kő) mellett még fel volt állítva az aranykos szarva: ugyanazon kosé, melyet Ábrahám leölt az ő fia Izmael helyett, a kit Allah kivánságára meg kellett volna áldoznia az oltárkövön. A gyaurok könyvei ugyan azt hirdetik, hogy Izsák lett volna az, a zsidónép törzsapja, a kit Ábrahám lekéselni szándékozott Allah tiszteletére; de ez nem hihető; mert ebben az esetben Allah nem akadályozta volna meg Ábrahámnak ezt a kegyes elhatározását. Még azonkívül háromszázhatvan bálvány volt a templomban; az esztendő minden napjára más, meg más. A legfőbb bálványok voltak az «Urotál», a boristen és az «Alilát», a szerelem istennője; ide hozta Esmer-ben Lahia király a maga házi istenét, a «Hobál»-t, s az volt a Kaába kupolájára fölállítva; azután valamennyi arab törzs mind beállította a Kaábába a maga külön isteneit: a Beni Horra törzs az arany datolyapálmát, -218- a Beni Thekifek az «El-Lát» sziklát, a koreishok a «Szád-Aruát» fát; azután az «Azáf» és «Naila» istennők jelképeit; a «Chabár» királynét. Egy perzsa shah két arany gazellát küldött: azok is bálványokká lettek; még a keresztyén templomokból is bevittek egy galambot s egy madonnát, s egy zsidó templomból az Ábrahám szobrát, hét nyillal a kezében.

Mind ezen imádat tárgyainak pusztulását kiáltá ki Mahomed ezzel a szóval: «egy az Isten, és az Allah! Alláhn kívül nincs több Isten».

Az arabok ugyan azelőtt is tisztelték magát Alláht, az Ábrahám láthatatlan, egyetlen Istenét; de nem igen nagyon. Az arab a szántóföldjét kétfelé osztotta: az egyik volt az Istené, a másik a bálványé. A bálványföldet öntözte mesterségesen, az Isten földét pedig soha sem. Azt mondta, hogy öntözze ezt az Isten maga, a ki a felhőknek az ura. Ez rossz gazdaság volt. Mahomed véget akart ennek vetni. – Ekkor aztán összesúgtak ellene a bálványimádók hatalmasai, hogy elpusztítsák. – Ezek között a leghatalmasabb volt az Abu Lahab: a napistennek a papja. Mahomed egy kis kápolnát épített a láthatlan Isten tiszteletére: ez, a melyben ma voltunk, az El-Omrah. Odajárt a hiveivel ájtatoskodni.

Abu Lahab anyai nagybátyja volt Mahomednek s még is ilyen gonosz cselt koholt ellene. Egy nagy kutat ásatott a pusztában, azon örv alatt, hogy forrásvizet nyisson a jámbor utazóknak. – De más volt a czélja. Mahomedet akarta abba eltemetni. Egy napon azt a parancsot adta ki a kutásó embereknek, hogy ha jönni fog hozzájuk egy férfi, ezzel a kérdéssel: «elvégeztétek-e már a munkátokat?» azt menten ragadják meg és vessék bele a kutba. Mert ez az a gonosz szellem, a ki megakadályozza a föld alatti vizeket, hogy a kutba folyjanak. – Rövid idő mulva aztán majd jönni fog egy asszony, egy szamárral, mely rőzsekötegekkel lesz megterhelve. Ez azt fogja mondani: «ime itt van a tüzelőfa a gonosz szellemnek a kutból kifüstölésére». -219-

Akkor gyujtsák meg a rőzsecsomókat s hányják bele a kutba egymás után, míg a füst, meg a láng a kut száján ki nem csap.

Másnap aztán a gonoszlelkü Abu Lahab azt a hazugságot mondá Mahomednek: «ime lássad, az általam ásatott kutban megjelent a várvavárt forrás. Te légy a legelső, a ki annak a vizét megizleled; kérdezd meg a munkásoktól, hogy bevégezték-e már a dolgukat? – Mahomed nem sejtette a gonosz cselszövényt s elhagyta magát ámítani. Elment a kutat megtekinteni. Utközben azonban arra gondolt, hogy íme itt is Allah keze működött s mielőtt a kut vizéből innék, elébb betért az El-Omrah imaházba s ott leborulva a mindenható előtt, végigimádkozá valamennyi hálaadó dicséretét a pusztában szomjuhozónak.

A hosszú ájtatosság ideje alatt maga Abu Lahab lovagolt ki a kuthoz s leszállva a lováról, odament a munkásokhoz s azt kérdezé tőlük: elvégeztétek-e a munkát, a mit rátok biztam? Erre a munkások őtet ragadták meg s a saját parancsa szerint beledobták a mély kutba. Nemsokára jött az asszony, a rőzserakott szamárral. Azt kérdé: «itt járt-e már a rossz szellem?» – «Már bele is dobtuk a kutba, mondák a munkások; hallod, hogy ordít a kut fenekén!» – «Akkor füstöljétek ki a rossz szellemet ezzel a tüzelővel.» A munkások úgy is tevének, s egyik meggyujtott kéve a másik után repült alá a mélységbe, míg végre a füst és a láng a kut száján csapdosott ki. A nő tapsolt diadalmas örömében. «Most már ki van füstölve a rossz szellem!» – Abban a pillanatban látja megjelenni a háta mögött Mahomedet, a prófétát, a ki az El-Omráhból tért vissza az ájtatoskodás után. – «Hát ez még él?» kiáltá elbámulva. – «Kit dobtatok hát a kutba? – A munkások mutatják az ottmaradt paripát. A «tüzifahozóné» ráismert Abu Lahab lovára. Megtudta, hogy a saját férjét égetteté meg a kut fenekén. Ekkor kétségbeesésében maga is beleveté magát a lángoló mélységbe -220- s azóta égnek együtt mindaketten a Morhud mélységes fenekén, a sirjuk felett pedig nagyot nő a megátkozott kövek halma.

– Ezek bizony megérdemelték a sok átkot, monda a herczegnő, a legenda által egészen felvilágosítva.

A MITŐL A FÉRFI ARCZA FEHÉR LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap első napjaiban megérkeztek Mekkába a damaskusi és bagdadi karavánok. Az egyptomi zarándokok már egy hónap óta itt voltak.

A tizezernyi zarándoksereg a városon kívül üt tábort: Mekka be nem birná valamennyit fogadni; a gazdagok és hatalmasok azonban a városban fogadnak szállást s ilyenkor pogány módra felverik a házbért.

A damaskusi karaván megérkezése után beállít egész kiséretestül a damaskusi basa, (a ki személyesen vezette a nagy karavánt) a herczegasszony és Edrisz bég által lakott palotába, késő este, a mikor már ezek a lakománál ültek.

Az őrtállók jelentésére, hogy egy nagy úr érkezett a palotába, Edrisz fölkelt az asztal mellől s kiment eléje. A herczegnő a félrehuzott nehéz selyem függöny alul leskelődött ki utána.

A basa már az által is feltünő volt, hogy nem viselte a vallásparancsolta ihrámot, hanem a legpompásabb katonai egyenruháját; az aranyhimzett kabátot, a gyémántos Nisán renddel a mellén s a vörös fezt a borotválatlan fején. Kövér, elhizott férfiu volt.

A basa mondott valamit Edrisznek törökül, Edrisz meg a basának mondott valamit arabul.

S miután a török is azt tartja a maga nyelvéről, meg az arab is, hogy egyedül az övé az igazi emberi szólásmód, a többi mind ugatás: annálfogva őrizkedik mind a kettő a másiknak a nyelvéből csak egy szót is megtanulni. -222-

Miután tehát még egy pár kérdést intézett a basa Edriszhez törökül, s az még egy párszor visszakérdezett arabul, végre azt mondá Edrisz frank nyelven:

– Ha te nem tudsz arabul, én meg nem tudok törökül: akkor beszéljünk a frankok nyelvén; azt mind a ketten értjük, mert kénytelenek vagyunk vele: – Allah keverje meg őket!

– Ha egyéb kivánságod nincsen: akkor csak lépkedj szaporán a sarkaddal előre; mert én ezt a palotát neked át nem engedem.

– Ha te vagy a damaskusi basa, akkor a te helyed ott van a Chalaf-Ben-Chusa-palotában.

– Elég botrány, hogy te, basa létedre, azon a szent napon, a mikor minden hatalmasok, a kik itt a szent földet tapossák, az ihrámot veszik fel, nem átallod az ájtatos hiveket megsérteni azzal, hogy fedett fővel, aranyos köntösben jársz: Allaht és az angyalok seregét kicsúfolod.

– A nevemet nem mondom meg; mert férje vagyok a Nagy Sheriff által velem a szent napokra összekötött herczegnőnek -223- s se én nekem nem szabad tudnom az ő nevét, se ő neki az enyimet.

– Egy lépést se tégy, ha a béledet kiontva nem akarod látni. A mozlem nő szobája szentély.

– Ha nem tetszenek a szavaim: jegyezd fel a tárczádba. Majd, ha vége lesz a nagy ünnepnek, akkor én is felveszem a köntösömet: meglehet, hogy nekem is van olyan fényes, mint neked, s Nisán is fityeg rajta akkora, mint a te potrohodon; akkor aztán szolgálatodra állok, akár gyalog, akár lóháton, karddal, pisztolylyal vagy lándzsával: a hogy jobban szereted. Most pedig Allah vezéreljen békével.

– Jó szerencse, hogy kettőnkön kívül senki sem értette. Frankok nyelvén enyelegtünk. Már most üdvözöljük egymást, ki arabul, ki törökül; s te menj békével Allah oltalma alatt s ne várd el, hogy én segítsek a kimeneteledben. Szálem aleikum.

A herczegnő csodálkozva látta, hogy az emberének az arcza egészen fehér lett?

A MITŐL A FÉRFI ARCZA MÉG PIROSABB LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát-hegyi bucsujárás ünnepe. Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása. Mohamed paradicsomába nem jut senki, a ki az Arafát hegyén nem volt.

Korán reggel összesereglenek a tízezerekre menő karavánok a Mekka előtti homoksíkságon az «üdvözlet kapuja» előtt s onnan indul meg a bucsujárat, jó szerencse, ha alkonyatfelé.

Megkezdi a menetet a «mehámel», a szent teve, mely a próféta zászlaját szállítja. A törökök azt állítják, hogy náluk van Stambulban a próféta igazi zászlója, s azt csak az országot és a mohamed hitet fenyegető nagy katasztrófáknál szokták kibontani. A siriaiak azonban szintén abban erősködnek, hogy ők birják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.

Ezuttal a siriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképen az egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal birni, mert ő vitte pupján a prófétai zászló mellett még az új «keszvát» is, melyet ezuttal a khedive ajándékozott a Kaába beburkolására. Hanem hát a bagdádi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az -225- igazságot: az ő mehámelje ment legelől, az egyiptomiaké hátramaradt.

A hivek, nemzetek szerint, kisérték a maguk szent tevéit, külön a siriaiak, külön a törökök, meg az egyiptomiak.

Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint: (az arabok kanczákon lovagolnak) az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve), oldalán kard, kezében kelevéz.

Ott lovagolt a herczegnő mellett, a ki két dromedárra kötött palankinban himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék fejei veres struczcztollal, bokrétával és ezüst félholdakkal diszítve.

A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, a ki csak mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is czepelt magával, a kiket a bucsujárás idejére, pro forma elvett, – illendő honoráriumért. Egész sereg volt a szamárlovas. S a bucsujáró nép két oldalán rajzott a beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, a kiknek az egész bucsujárás «kismiska». Ezek a mohamedanismus protestansai, a kik tagadják a szent köveknek, az áldozatoknak, a bucsujárásoknak minden sikerét; nem hisznek a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a zemzemvízből: nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták) még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a bucsut az ájtatos hadzsadzsokkal; abból a kegyes szándékból, hogy hát ha el lehet tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni: – aztán meg, hogy az egész bucsujárás alatt csufolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért, hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy igéretüket meg is tartsák.

Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet egymástól megkülömböztetni; az arczuk egyformán -226- beburkolva s a meztelen karjaik egyformán ránczosak, soványak, feketék.

Igy vonul végig a táborsokaság a cziprussal beültetett temetők, az alacsony házak között, a nagy vízmedencze és a Nagy Sheriff palotája mellett (van neki húsz); az El Moabida város szétszórt épületei között, melyek ez alkalommal megszaporodtak «gerábák»kal és «kemlisz»-ekkel: (zöld galyakból készült sátrak) a hol a beduin asszonyok kenyeret, vajat árulnak.

S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak egymás mellett áthaladni s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek kénytelenek maguk alá huzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk a papucsaik sarkát.

Ez alatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok meggyujtják a szurokfáklyákat s a sötét sziklavölgyben világítanak a zarándokok elé.

Hajnalra vergődik ki a bucsújárók serege a mély sziklavölgyből s akkor pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.

Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, a melyen még csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a kövek között, mely az élő világot képviselné.

A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A zarándokok, nemzeteik szerint elkülönítve, ütötték fel a sátraikat, mindenféle színű szőnyegekből rendezett utczákat képezve; a mekkaiak előreküldték a fabódéikat s azokban kirakták a vásárra hozott portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.

Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott -227- találta fel Adám apánk az elvesztett Eváját, – százharminczesztendei távollét után. – De sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!

Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy prédikácziót a kőszószéken a Chalef; a ki egyúttal a mekkai biró. Könnyű neki prédikálni: nagy könyvből olvassa s csak a szemeit kell törülgetnie magának a zsebkendőjével a sürű könyhullatástól.

A harminczezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros utczáin, melynek közepéből magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Sheriff zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket rongyos beduinok őriznek.

A legjobb helyet a sziriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén négyszöget alkot a török katonák barakktömege s annak az elején van felütve a damaskusi basa aranyozott kupolás sátora.

Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, a mi jó. Még pálinkát is. Vannak sátorok a hashish-evők számára, a kik előlegezik maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról megismerhetők. Éneklő almék, tánczoló bajadérek gyönyörködtetik a hiveket, s az indus kigyótánczoltatóknak, a persa kardfaló bűvészeknek ma nagy kelete van.

Holnap általános bünbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, a mennyit csak lehet, ez a legtökéletesebb logika.

Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, a ki szélrül marad, mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit, meg a lovait, hogy a portyázó beduinok, vagy a hitetlen -228- vahabiták el ne lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikácziót hallgatni jönnek, hanem azért, hogy könnyű szerrel zsákmányt ejthessenek. A török katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaskusi basa parancsolja: az pedig, a míg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a helyéből.

Az ünnep harmadik napján, a mint a nagy prédikáczió véget ért, minden zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a sátorbontás. Ilyenkor van nagy zürzavar.

Ezek a legkegyetlenebb schizmaticusai a próféta vallásának. A Kaábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A legharcziasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt viselnek, (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak, s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.

A hegyszakadékok közül jöttek elő, fürgöncz sovány lovaikon; hosszú dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a szélrül maradt zarándok sereget.

Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek közeledését s könnyen tehetett volna róla, a spahik lóra ültetésével. De akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai: valami Mayerbeeri finálét; azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak tartani. No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.

Edrisz bég, a mint a martalóczokat közeledni látta a sátraik felé: nem könyörgött senki fiának segítségért; -229- hanem maga felkapott a lovára, baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele braziliai vas-fából volt, mely a vízben alásülyed s a kardja a legjobb damaskusi aczél. Az ihrámot is ledobta a válláról, hogy ne akadályozza a küzdelemben.

Vajjon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy egész sereggel?

Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előre szegezve. Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, a ki kivált a többi közül a turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.

Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva, egyet pördített rajta s mint a rokka pörgetyűje a gyermekek rátartott szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportból a veres kócsagos vezért. Egy pár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta oldalba, hogy elsomfordáltak.

A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.

Hárman rugtattak egyszerre Edrisz bég ellen; a vezér, meg két beduin: amaz szemközt támadt reá, ezek két oldalt fogták elő. Ordított fenevadak módjára mind a három.

Edrisz bég a baloldalán támadó beduinnak a dárdáját félre csapva a lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az hanyattesett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen kikerülte a dereka félrehajlításával, s a mint az kezeügyébe került, visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.

A vezér ez alatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje fölé. Ő maga pikkelypánczélt viselt s a turbánja hegyes végű ezüst sisak körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.

De Edrisz bégnek a paripája is együtt harczol az urával; -230- a nemes mén egyszerre felágaskodott s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta a patával, a mire annak a lova is a két hátulsó lábára állt s úgy marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva volt az ilyen harczhoz; ő huszárosan ülte meg a lovat: térdei szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpu kengyelhez volt szokva, s a mint az ágaskodó lova hátravetette a fejét, hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe kapaszkodott, s e közben kiejté a kardot a kezéből.

Edrisz bég, a mint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében, maga is a kézcsuklójára ereszté a szijjnál fogva a szablyáját s azzal megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántá a nyeregből le a földre. Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát, vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emirt a herczegnő sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék lánczra; aztán megint visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje fölött.

Azok nem vették tréfára a dolgot; az is megijesztheté őket, hogy most már a török lovasság is felczihelődött s megindult ellenük; hirtelen visszafordultak s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze elkergette őket s talán mert nem akart e szent napon több embervért ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemesnek a fegyvere hegyére, csak a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.

Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.

– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztatni, -231- fogj magadnak beduint. Én az enyimet már a herczegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza Arafáthegyi vásárfiának. Szálem aleikum.

A herczegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arcza lángveressé.

AZ A SZÍV A HOMLOKON.

A míg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost mind felszedték a sátorkarókról s tódult a tenger sokaság a Masumin sziklaszoros felé, mely a Merian-völgybe vezet. Az éjszakát bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el a pusztát.

A herczegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál viaszgyertyával. A Musalifa-mecsethez érve, megszálltak ismét és sátort ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy bőjt ünnepének. A következő nap már az «Ais-el-Kebir» az arabnak, a «Kurbán Bajram» a töröknek. Csak még egy prédikáczió van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi, (mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét) akkor aztán mindenki összeölelkezik ez örömszavakkal: «Aitek embarek.» Száz ember másik százzal s aztán még egy mennydörgő nagy «Labik» kiáltás. «Itt vagyok, uram!» s azontul aztán «nem vagyok itt!»

Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a táskájába s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.

Az ördögnek is van emlék emelve: a «dzsemra-el-kál» (az első parázs), egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az elhozott huszonhét követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az oszlopot köröskörül állja s a hajigálást nem minden ember tudja úgy kiszámítani, hogy azzal épen a szobrot találja el, annálfogva a repülő kövek nagyobb része a jámbor zarándokok -233- koponyáit üdvözli s az nagyon jól eshetik az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Áldassék az ő neve.

A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah; – hanem ördögnek háromnak kell lenni: ez is szent szám. – Az első ördögszobor után következik a második, a «dzsemra-el-uszt» (a középső szén). Tudniillik, hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kisérő átokmondat által egyszerre égő parázszsá változik, a mely lyukat éget az ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáczió a «dzsemra-el-aksa» (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.

Ez annak az emlékezetére történik, hogy épen itt, ebben a völgyben szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaelt megáldozni, a midőn az angyal azt kiáltá neki: «Etba Kebzs!» (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, a ki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett; tehát mindazok, a kik nem gyalog és mezitláb, hanem lovon, teve és szamárháton jöttek, vagy a papucsviselés luxusát megengedték maguknak; de még inkább azok, a kik drága szövetekből készült ihrámot viseltek: tartoznak a Menáa völgyében egy ürüt vásárolni, s azt görbe késükkel személyesen leölni. Annak a husából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, a kik mezítláb és gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb czeremonia az egészben. A jó mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a völgybe összeterelve, a melyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes hadradzsoknak.

Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerüleg megáldozni. Egyet azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyut viselt a lábán; kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a herczegasszony nevében késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, a minővel a mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés -234- után valóban úgy nézett ki, mint egy mészáros legény.

Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges mocskot a nagy «hamam»-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.

Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaskusi basának; Nishán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású prózai öltözetet, sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett gallérjával, s azt a megfordított üstöt, a mi a török katonák fején dísztelenkedik; hanem felöltötte az «ihlal»-t, a festői török jelmezt: a hímzett dolmányt, ezüst virágos ingelővel; a bő ránczos salavárit; derekát átkötötte gazdagon aranynyal áttört perzsa sháwllal; abba dugta türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő lánczú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a herczegasszony háremébe.

A herczegnő is egészen tündéri pompába volt ez este felöltözve. Se ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni, miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztyének büntetésére kitalált halcsontok és aczéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka, – kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott alá a hátára s végig terült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló paradicsommadár tollat is aláhuzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva: egyet a két szem számára, másikat a szájnak.

«A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz -235- csak a bolondok hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme és szája él és elevenít.»

Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja: utolsó éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak fényesebben? Hátha boldogabban is?

A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a lakomához, egymással szemben.

A herczegnő szemei az aranyfátyol nyilásán át kedvtelve nézték a délczeg ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb czukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a narancsot.

A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.

Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a herczegnő mindig leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is eltünt.

A herczegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját s rákezdett egy új románczra, a melyet maga készített, a dallamával együtt.

«A syrászi rózsa elsárgulhat mellette,
A hajnali fény haloványnyá lehet,
Korallok, rubintok fényüket veszthetik,
Mikor a piros arczú ifjú közöttük megjelen,
Jaj rózsának, hajnalnak, drágakőnek,
Ha a piros arczú ifjú velük szembe kerül!»

Edrisz bég elismerte, hogy a herczegnő hangja igen csengő és szavaiban sok költői szépség van.

«De akkor lásd a piros arczú ifjút,
Mikor ellenséggel kerül szemtől-szembe:
Nem számlálja, hogy hány? nem méri, mily magas?
Szétveri, hogyha sok, levágja, ha óriás.
Ellenség vérénél is pirosabb lesz az arcza.
Jaj minden férfinak, ki fegyverrel jön felé,
Ha a piros arczú ifjú még lángolóbbá lesz.»

Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá czímzett magasztalást.

«Hajh, de mikor egyszer a piros arczú ifju
Szép nők, deli lányokkal ül szembe,
Szomorú az arcza, eltünik a fénye,
Olyan, mintha egy halott ki volna festve.
Mintha egy angyal volna, a kinek nincs neme.
Jaj annak a nőnek, ki vele szembeül,
Midőn a piros arczú ifju – olyan halavány lesz.»

A herczegnő leoldta fejéről a fátyolát, s a hogy szokás beletette a kókuszdió alakú szelenczébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s karjairól és lábairól lerakta a kösöntyüket. Dúsgazdag hajával beteríté magát köröskörűl.

És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje elaludni s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arczát; hanem maga készült előbb a lepihenéshez.

A rabnők sürgölődve készíték el a nász-szoba menyegzői pompáját. Meggyujták a kerevet körül álló nehéz ezüst tartókban a viaszgyertyákat, melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartó-zsinórjait s a közben a herczegnő románczának a végsorait dudolták utána.

Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel kirakott hüvelyben függött az oldalán, -237- s szokás szerint odafektette a herczegasszony oldalára.

A herczegasszony megfogta két kézzel a szablyát s ajkaihoz emelve, háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.

Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten, a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak a szemeire; majdan szétnyiltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.

Merészen nyult hozzá a kezével, s feltakarta az arczáról azt a soha le nem tett aranyfátyolkát.

Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze soha. Ez orczák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve. És a mint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szívalakú rózsaszín anyajegy.

De ebben a perczben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt arczczal s felcsattanó hangon kiálta:

S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arczát, ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.

A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, -238- s alányulva, a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt fátyolát s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjunak az arczára.

Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés s aztán eszméletlenül rogyott le a földre.

PALMYRA, AZ ELDORÁDÓI HERCZEGNŐ.

Mikor Edrisz bég másnap késő reggel felébredt mély narcoticus álmából s széttekintett maga körül, hát nem volt ott se szép herczegasszony, se odaliszkok; se aranyedényekkel terített asztal; se duzzadó kerevet, se szőnyegek, se gyertyatartók ámbrás viaszgyertyákkal. Ott feküdt a csupasz márványpadlón: körülötte a négy meztelen fal. A pókok ráértek az éjjel a szögletekben hálót kötni.

Kitámolygott, mint egy álomjáró, az előcsarnokba. Ott sem strázsáltak már a kappanőrök; lenézett az ablakon át az udvarra: az istállóajtók nyitva voltak, egy teve sem volt a jászola mellett. Egy másik ablakon át betekintett a nagy moshée udvarára: az teli volt vigadó néppel; a Kaába bevonva az új fekete szőnyeggel; az ajtaja bezárva; a templomőrök ott osztoztak a lépcsőkön a hadzsadzsoktól elharácsolt pénzen.

A mint aztán körülnézte magát, egy kulcsot talált az övébe dugva. Ráismert. A saját szobájáé volt az. Annak az ajtaját felnyitotta. Minden drágaságai, fegyverei együtt voltak, pénze erszényekbe rakva; de azon kívül semmi emlék, a mi az eltünt menyasszony után maradt volna. – Csak midőn a földön heverő meztelen kardját felvette, azon látta e szavakat, valami edző nedvvel felírva:

Edrisz bég megtömött egy erszényt Mária-Terézia-tallérokkal, s felkereste a palotájában a Nagy Sheriffet.

– Allah veled, vitéz Edrisz bég-el Homrah; váljék egészségedre a Kurbán-Bajrám ünnep!

– Allah Akbar! A Kurbán-Bajrám nekem nem hozott semmi örömet; ellenben nagy bánatot. Tudod, hogy engem mekkai szokás szerint összeházasítottak ideig-óráig egy zarándokló hajadonnal.

– Jól tudom, Edrisz bég. A próféta rendelte így, bizonynyal. Tudod, hogy szent városunknak, melyet némelyek Mekkának, mások Makkának, sőt némelyek Mechának neveznek, sajátságos szabadalmai vannak.

– És azokat mind a próféta rendelte így. Ilyen például az, hogy ha egy teve egymásután kilenczszer ellik üszőborjut, akkor ez a teve felszabadíttatik minden további teherviselés alól és szabadon bocsáttatik.

– Ne is próbálj velük törődni! Mert bizonynyal mondhatom neked, hogy ha tele erszényt csörgetnél is előttem, megrakva ezüst tallérokkal, még sem adnék rá neked engedélyt, hogy egy szabadon bocsátott tevének a hátára felülj.

– Ne is követeld, mert ezt a próféta rendelte így. A teve szent állat s a próféta oltalma alatt áll, azt a malailraangyalok védelmezik. A tevét Szádi, a nagy költő, a «sivatag hajójának» nevezi a maga Gulisztánjában.

– De ne beszélj te nekem itt a tevék históriájáról, miattam ott maradjanak, a hol akarnak.

– No ezt nem jól mondod! Látod, a nagy Ibrahim szultán, kinek Allah fényesítse meg a lába nyomait, épen ilyen felfuvalkodott módon beszélt a tevékről, mint te. Ő egyszer a fejébe vette, hogy egy bucsujárás alkalmával nem a szent tevére fogja bízni a próféta igaz zászlóját, -241- hanem egy elefántra. Az elefánt hatalmas állat, de azért még sem szent állat. A szultán Indiából hozatott egyet s nagy költséggel küldte el Mekkába. Ezer teve czipelte utána a szénát és abrakot, hogy az úton éhen ne veszszen, és az édes vizet, hogy szomját oltsa. Százezer piaszterébe került a szultánnak az elefánt útja Mekkába, és látod, édes fiam, a midőn már az elefánt eljutott a szent zászlóval az Arafát-hegy lábáig, ott egyszerre megbikacsolta magát: hiába ösztökélték a vezetői, egy lépést sem tett előre, hanem összerogyott és meghalt.

– Ezt én mind tudom, jámbor Nagy Sheriff; benne van Mekka város történetének leírásában. Hanem hát mindezekről nem akarok én tőled értesítést venni; hanem, ime, látod ezt az erszény pénzt? Tele van Mária-Terézia-tallérokkal. Az egyedüli igazság, a mely a gyauroktól jön. Ezt én te neked ajándékozom, ha te énnekem megmondod, hogy ki volt az a herczegnő, a kivel te engemet ideiglenes házasságra összekötöttél.

– Megmondom neked, vitéz Edrisz bég! Hogyne mondanám meg? Oh, én tudom jól, hogy mit mondanak e tárgyról a költők, a halhatatlan Omájja a Taif vidékről: «ne kösd be a tevének a szemeit, mikor a forrásvizet keresi» és a dícső Zaid-ibn-Amr, a nagy hánif, a ki azt mondta, hogy «ne temessétek el a föld alá a leányokat, a kiket a kedveseik sírva keresnek». – Ámbátor figyelmedbe kell ajánlanom a prófétának a történetét, a melyet a «bahyrá»-ban megtalálsz. Tudniillik, hogy Mohammed próféta is útban volt egy gyönyörű szép hajadonnak a szerelmét keresni, a kiről megtudta, hogy az Damaskusban lakik. És már elérte a várost, s a kapuban le akart szállni a tevéről. (A teve rókaszínű volt.) Ekkor azonban megjelent előtte Gábor angyal s így kiáltott a fülébe: «Oh, Mahomed, inkább kivánod-e a földi paradicsom gyönyörűségeit szürcsölni, hogysem mint a mennyei paradicsom kertjeiben vándorolni s a húrik öleléseiben örökké élni?» Erre Mahomed újra fölült a tevére: a fél lábának a nyoma -242- most is látható a Damaskus kapuja alatti sziklába benyomva.

– De miután én nem akarok próféta lenni, se én nekem Gábor angyal semmit sem mondott…

– Nem engedted végig mondanom! vágott a szavába a Nagy Sheriff. Jól tudod, hogy a próféta e megtérés után beállt szolgalegénynek az özvegyasszonysághoz, Khadidzsához; s ámbátor ő még ifju legény volt, Khadidzsa asszony pedig negyvenesztendős, mégis abba lett szerelmes; az asszonynak az atyját, a ki nem akarta a leányát a prófétához adni, leitatták borral. S ő aztán részeg fővel összeadta őket. És mégis ő tőlük származott a prófétának egész nemzetsége, a kik mindnyájan zöld turbánt viselnek.

– De miután én nem vágyom arra, hogy az unokáim zöld turbánt viseljenek, beérem, hogy vörös fez takarja a koponyájukat: – azért csak légy kegyes, nagy Sheriff, megmondani az én herczegnőmnek a nevét, ha ismeretes előtted. Megfizetek érte! Itt a pénz!

– Ha ismeretes-e előttem, Mash-Allah! Ilyen mondás! Nem tudom-e én, hogy ki volt az «Isten oroszlánja?» Nem tudom-e én, hogy hová rejtette el «Amr-ibn-Luhájj» a dzseddai homokban az Ozra istennőnek a bálványát? Nem tudom-e, hova rejtőzött el «Othman-ibn-Affán» a próféta legszebb leányával, a bájos Rokkájával? Nem tudom-e, hogy Azma, Abu-Bekr bájos leánya hajtotta az apja juhait minden reggel azon barlang elé, a melyben szerelmese, Ali, az üldözői elől elrejtőzött?… Nem tudom-e…

– Jól van! Mindent tudsz! Nagy a te tudományod! Elhiszem. Ha ma hozzákezdesz, a jövő Ramadán hónapig nem érjük végét; de mondd meg már Allah és a próféta nevében, ki volt az én herczegasszonyom, a kivel én összeházasodtam, s a ki engem az éjjel hitetlenül magamra hagyott?

– Megmondom neked, édes fiam, hogyne mondanám? De fogadd meg nekem a próféta szakállára és a saját apádnak -243- a szakállára, hogy el nem árulod senkinek, hogy azt tőlem hallottad, mert az szent titok.

– Fogadom az apám, a nagyapám s valamennyi dédükömnek a szakállára, hogy magamban fogom tartani.

– No hát, vedd füledbe: a te ideiglenes házastársad volt «Palmyra, az eldorádói szultán herczegasszonya!»

– Mash Allah! Allah buffáj! Micsoda mesét akarsz te most nekem a nyakamba kötni, Nagy Sheriff! Hisz Palmyra nem asszonynév, hanem városnak a neve; – Eldorádó pedig a gyaurok mesés országa: az ő paradicsomuk, a melybe eljutni kivánkoznak, a mit megitélhetsz a következő versből, mely a keresztyének alkoránjában olvasható:

«Kövér disznók utczán járnak,
Szalonnájukkal kinálnak:
Kés van dugva a hátukba,
Úgy hordozzák a házakba.
A mely asszony tett egy metszést,
Visszadugja megint a kést.»

E szerint az Eldorádó nem lehet olyan ország, a mely fölött igazhivők szultánja uralkodik. S maguk a gyaurok is azt tartják, hogy az – a holdban vagyon.

– Allah hatalmas! Hát az Eldorádó a gyaurok paradicsoma? S csakugyan olyan az ő paradicsomuk, hogy disznók járnak benne házról-házra, s az asszonyok szalonnát vágnak belőlük? Allah zavarja meg őket! – No, édes fiam, Edrisz bég, most tehát olyan dologra tanítottál meg engemet, a mit még eddig nem tudtam. Azért nem hogy én venném el a te tallérjaidat; de még én teszek hozzá egy tallért, azért a tudományért, a melylyel megöregbítettél. Én egyebet nem hallottam a herczegnő felől, mint hogy ő Eldorádóból jött ide.

De akárkitől kérdezősködött egész Mekka városában, mind csak azt felelték neki, hogy az ő herczegasszonya Palmyra, eldorádói herczegnő. Ha nem hiszi, szaladjon utána, kérdezze meg tőle.

Edrisz bég most arra a gondolatra jött, hogy ha Mekkában nem akarják megmondani a herczegnő nevét, majd megtudja azt Dzseddáhban.

Edrisz bég tudta jól, hogy a ravasz töröknél óvatosan kell a tárgyat körülkerülgetni.

– Nemes ajándék. Mind te hozzád, mind én hozzám legméltóbb. Nem maradok el tőled a nagylelkűségben, s kétszeres árát ajándékozom neked vissza annak, a melyen te a kanczát vetted.

– Azt én nem köszönném meg, mert én egy hatalmas kopjadöfést adtam annak a fekete turbánosnak, a kitől azt a lovat elvettem.

– Tehát vitézi harczban vetted el, hittagadó eretnek fekete turbánostól? No akkor tizszeresen nagy becse lesz előttem az ajándékodnak.

– Valóban, tartoztam vele, hogy te rólad megemlékezzem, dicső mohafiz, mert a te közbenjárásodnak köszönhetem, hogy a paradicsom örömeit egy rövid időre színről-szinre láthatám. -245-

– Csak azt sajnálom, hogy nem építhettem a számára egy kunyhót, sárral kitapasztott pálmalevelekből, miként a próféta a maga Aisáhja számára.

– Annyira megszeretted? E szerint nagyon hasznodra vált a fekete kőnek a csókolgatása, meg a Zenzem kútvizének az iszogatása? Megszüntél holtszívű lenni?

– Én nem tudom; de neked tudnod kell. Kérdeztem a mekkai Sherifftől, a ki összeadott bennünket, de az vagy bolond, vagy hitetlen. Olyan választ adott, a mivel nekimehetek a holdvilágnak. De te okos, világlátott férfiu vagy. Te nem fogsz nekem mesék országáról beszélni. Te neked tudnod kell a herczegasszony nevét, és az ország nevét, mely őt szülte; – mert te nálad volt szállva, mikor a tengeri úton Dzseddáhba érkezett.

– Igen is, Edrisz bég, tudom a herczegnő nevét is; azt is, hogy hol lakik. De azt én meg nem mondhatom.

– Éppen azért nem mondhatom meg! Mit gondolsz? Ez államtitok. Hát olyan czenknek tartasz te engem, a ki a rábizott államtitkokat elárulja? Nem! Edrisz bég! Ezt már velem próbálták a frankok, próbálták az angolok: kincseket igértek; de én soha államtitkot el nem árulok a világ minden kincseiért sem. Azért csak vidd vissza a kanczádat, fiam; én a fejemmel játszom, s a fejemet nem adom oda sem a te lopott lovadért, sem a te szivedben lángoló egész világért sem. – És most beszélj másról.

ISMÉT AZ ALOF-BETH-GOMÁL-MOLLAH.

A szuk-el-tnini sirodu lakója még mindig számlálja a napok jöttét és lementét. A vizesésen keresztül törő szivárvány reggel bevilágítja a barlangja jobb oldalát, este a bal zugolyt s nap nem múlik el a nélkül, hogy igazhivő ne jönne hozzá, a ki a szájához vigye az ételt és italt. Bölcs tanácsot kap érte cserében.

Egy reggel daliás ifjú lépett be hozzá, mélyen üdvözölve a századok tanúját.

– Rád ismerek. Te vagy Edrisz bég ibn Tefik, el Homrah. Vártalak erre a napra.

– Az nem álom volt; hanem számítás. Mikor volt a Kurbán Bajrám ünnep? Hány nap kell annak, a ki a felkelő napot üldözi futvást, a míg lemegy? Hol áll meg? Hol tart pihenőt? Míg végre eljut a forrásához annak, a mit keres.

– Valóban nálad van annak a forrása. Te mondtad Tefik bégnek, az apámnak, hogy «küldd el a fiadat Mekkába a Beith Allahhoz: csókolja meg a Kaába fekete kövét; tegye a kezét a fehér kőre; mosakodjék meg a Zemzem kútjánál, zarándokoljon el az Arafát hegyére, s mire visszatér: a holt szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a «Beled-el Harám»-ból.

– Én mondtam; de hozzátevém, hogy abból nem lesz semmi jó. És előre bocsátottam, hogy ha Allah az ő fiának a -247- szívét érzéketlenné teremté: ne akarjon igazítani a teremtő munkáján. De hát én a végzetet meg nem változtathatom. Rólad meg volt írva, hogy az apád tanácsát kövesd s elmentél a nagy búcsúra a szent földre. A szíved él most már?

– Tündérek nincsenek. Vannak angyalok; de azoknak nincsen nemük. Vannak dzsinek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a lábszáraik helyett kigyófarkból áll a végtagjuk. Hasonlít ezekhez a te hölgyed?

– Száz év óta hallom ezt az állítást, százezer férfi szájából. Mindeniknek az a legtökéletesebb szépség, a kit ő megszeretett. Ha mást fog megszeretni: akkor az lesz a legszebb.

– De én soha sem fogok mást szeretni. Őrjöngve futom keresztül-kasul a világot, keresve azt, a ki előlem eltünt: senki sem tud nyomába igazítani.

– Mindent elkövetnék, hogy enyimmé tegyem. Ha rabnő, megváltanám mesés kincsek árán, ha fejedelemnő, kivívnám csoda hőstettekkel, ha férjes nő, özvegygyé tenném: elragadnám.

– Tudom, hogy az vagyok: és abban telik gyönyörűségem. S nem adnám most már ezt az én bolondságomat a bölcsek minden tudományáért.

– Nem távozom el addig, a míg meg nem mondod nekem, hogy hol találom meg azt, a kit elvesztettem. -248-

– Édes fiam. Ha éjszaka idejösz hozzám, mikor tele van az ég csillagokkal, s rendre kérdezed tőlem, melyiket kinek hívják? én rendre megnevezem neked: az ott az Altair, amaz a Denebola, ezt itt a Mezarthim, az az Algol, az az Aldebarán, ez itt a Benetnásh. De ha egy csillag lefut az égről s azt kérdezed, hogy kinek hitták? azt nem tudom megmondani.

– Miről ismerjek rá? Ha elém hozatsz egy csigát a tenger fenekéről, annak megmondom a nevét, akárminő alakja legyen. De ha kiejted a kezedből a csigádat, én a milliom csiga közül meg nem tudom mondani, hogy melyik volt a tied, a mit elejtettél?

– Jegy van rajta, mely őt a kerek föld minden asszonyai közül felismerhetővé teszi.

Az agg molláhnak kerekre felnyíltak a szemei: a szája is széttárult bámulatában.

– Őrült dolgot cselekedtél. Akármi rosszat tettél volna vele; csak az arczát ne takartad volna fel, csak a homlokát ne nézted volna meg.

– Úgy kérlek a próféta nevére, az angyalok dicsőségére: tudasd velem, hogy hol találom őt meg?

– Édes fiam, Edrisz bég el Homrah. Ne kérdezd ezt tőlem. Megmondtam az apádnak is, Tefik beynek, a Gházinak, hogy érje be azzal, hogy Allah a fiát hősnek alkotta a férfiak előtt, vitéznek az ellenséggel szemben: ne kivánja -249- őt megváltoztatni, hogy hős legyen az asszonyok előtt és holt szívű a férfiak között. Tudod, hogy hol jár most a te apád?

– Ő most győzelmes sereggel halad előre a fekete hitetlenek országát behódítani; a kik megtagadták a próféta hitét s beálltak gyaur nemzetnek: Egyptom legfélelmesebb ellenségével harczol. És te nem vagy ő mellette.

– S nem ég szégyentől az orczád, hogy ilyenkor, midőn apád a sivatagon keresztül hatol előre a próféta zászlajával: te egy asszonyi kötény után szaladsz.

– És nem találtál senkit, a ki megmondta volna, hogy az apád egy nagy tartomány kormányzójává lett emelve s oda költözött.

– A hány lépcsőn az apád fölfelé hágott: te annyit szálltál lefelé. Hüvelyébe rozsdásodott-e a kardod? Elveszett-e a lelked?

– Jól mondod. Elveszett. Föl kell találnom azt, a ki magával vitte. Te tudod, hogy ki ő és hol tanyáz?

– Tudom, de nem mondom meg neked. Mert abból nagy szerencsétlenség fog támadni.

– Mollah. Kérj tőlem akármit! Kincseket, drágaságokat. Én a lábaidhoz rakom. Csak mondd meg, hol találom fel azt, a kit szeretek.

– Kincseket? Drágaságokat? Nekem? Hát nem látod, hogy minden kincsem egy vizes korsó, meg egy pálmahéjkosár, datolyákkal; palotám egy sírüreg! Adhatsz-e nekem új kezeket és lábakat, hogy a drágaságaidat fölszedhessem s innen kimehessek velük? Meg vagy te bolondulva, fiam. -250-

– Az vagyok! őrjöngő vagyok. Pusztában futó bolond vagyok. S esküszöm neked, hogy ha meg nem mondod nekem a kedvesem hollétét, a szívedből fogom azt kivágni ezzel a késsel.

S azzal az esztelen ifjú kirántá az öve mellől a hosszú tőrét, s odarohanva az öreghez, baljával belemarkolt annak az ezüstszín szakállába, jobbjával magasra emelve a fegyvert.

– Édes fiam, Edrisz bég; én itt ülök ebben a sirboltban oly messze idők óta, a mikor még se te, se az apád a világon nem voltatok. Százhuszonhét év óta számlálom a napokat. Minden este megáldom Allaht azért, hogy egy napot hozzá adott a többihez s minden reggel várom, hogy elküldi hozzám a maga angyalát, a ki a sártestből meg fog szabadítani. Milyen legyen az angyalnak az ábrázatja? Abban én nem válogatok. Allahval én nem vitatkozom. Küldheti őt sivó oroszlán képében. Jönnek hozzám elégszer olyan alakban is, mikor megszomjazva a vízhez sietnek. Látom őt a szemembe nézni. Megszólítom: Te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki hozzám küldetett, hogy ő eléje vigyen? Nagyot ordít, megfordul és odább megy. Néha hosszú napok során át nem jön hozzám emberi teremtés, a ki a szájamhoz emelje az ételt és italt, a mire már az én két kezem képtelen. Szemeim előtt megjelenik az az alaktalan sötétség, a minek mégis felségesebb és rettenetesebb ábrázatja van, mint a sivó oroszlánnak. Azt kérdem tőle: te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki engem megszabadít e szomorú világtól? A sötétség kétfelé oszlik s belép a homályból hozzám egy új látogató, s ismét felfrissít, táplál, s tovább folynak a napjaim. Ha azt rendelte Allah, hogy az ő angyala egy dali ifjú alakjában jelenjen meg előttem, s a mit ifjúkorom gyönyörének ismerek, a fényes éles vas járja át testemet, azt mondom: «Allah akbár! Ő az egyedüli Isten! S úgy történik minden, a hogy ő rendelte». Végezd be, ifjú levente, a mire küldve -251- vagy. Én alszom ezzel a másik örök alvóval itt, mellettem.

Edrisz bég kiejté kezéből a tőrt s térdre esve az agg próféta előtt, összecsókolta annak fehér szakállát és bocsánatáért rebegett.

– Nem tudom, mit cselekedtem! Szám mondta, de kezem nem teszi, a mit mondtam.

– Pedig jobb szeretném, ha a kezed tenné meg, a mit mondtál: mert akkor hallgatnék előtted, s hiába kérdeznél többé, nem felelnék.

– Én pedig kérdezlek és kényszerítelek a felelésre. Kényszerítelek e hegyesre köszörült vassal.

Edrisz bég fölvette ismét az eldobott tőrt; de most már a saját szíve felé fordítá azt. A tőr markolatát odailleszté a sziklaodúnak egy repedésébe, hogy az keményen megállt benne, s akkor széttárva a keblén az öltönyt, odahajolt a tőr hegyéhez.

– Megállj! őrjöngő ifjú! kiálta a mollah. Hagyj fel öngyilkos szándékoddal. Legyen neked a te kivánságod szerint. Dugd hüvelyébe a tőrödet!

Edrisz bég e szóknál odaborult a mollah lábaihoz s átkarolta annak a térdeit.

– Hosszú életemen át mindig azt tapasztalám, hogy az történik meg, a mit Allah előre elrendelt. Hiába látják meg a látók, hiába jósolják meg a próféták a veszedelmet, a kinek abba bele kell menni: belemegy, ha mingyárt eléje tartanák is azt a tükröt, a melyből a jövendőt megláthatja. Te elhatároztad a szívedben, hogy fel akarod találni azt a hölgyet, a ki szívét a homlokán hordja. Fel fogod találni.

– Majd meg fogsz átkozni érte. Ez is meg van írva a «Kizmet» könyvében. Ha őt feltaláltad, a gyönyörök napjait -252- fogod élvezni s a mámor éjszakáit átvirrasztani. De nagy szerencsétlenséget fogsz hozni vele ifjú fejedre.

– Egy pillanatja a gyönyörnek többet ér nekem, mint a paradicsom évezredei. Nem kivánok a túlvilágon semmit: adja ki belőle a részemet Mohamed itt a földön. Égjek a túlvilágon inkább örök tűzben, csak ez a tűz ne emészszen tovább.

– Úgy beszélsz, mint a kit az iblisz megszállott. Én útrabocsátalak, mint a hogy elbocsátja Allah az üstökös csillagot, mely vérontást, földindulást, döghalált, éhinséget visz a földnek és az ő népeinek. Eredj az útadra! Térj vissza a Veres-tenger partjára; ott találod a nagy Adrufa várost.

– E várostól egy ágyúlövésnyire van egy kies völgy, a minek neve zengő liget: azért, mert tele van énekes madarakkal. Ennek a mélyén van egy fehér márványpalota, melynek ezüstözött kupolája magasan kiemelkedik a pálmák és cziprusok közül.

– Köröskörül jártam én azt. Magas kőfal futja körül, de az egész falon nem találtam se egy ajtót, se egy ablakot, se a palota körül egy élő lelket, a kitől tudakozódhattam volna, hogy ki lakik benne.

– Hát az úgy van, hogy a palotának az ura, ki hatalmas nagy úr, mikor hosszú időre eltávozik hazulról, nem bizza a maga féltő kincseit senki becsületére, hanem befalaztat a kőkerítésen minden kapunyilást. A bennlakók el vannak látva egész esztendőre mindennel, a mi szájnak -253- és gyomornak kedves; de ki nem jöhetnek a palotából, se a te hölgyed, a ki a homlokán hordja a szívét.

– Miért nem tudtam ezt akkor, mikor körül jártam a házat? Nekem játék lesz vala a kerítésen áthágni.

– S az lett volna a veszedelmed. A palota udvarát nem őrzik fegyveres kappanőrök, hanem két nagy nubiai oroszlán: egy hím, meg egy nőstény. Ha ember volna, a ki a házat őrzi, azt megvesztegethetnéd, de az oroszlánnak hiába beszélsz. Az széttép, jóllakik veled; s meg se köszöni, hogy jól tartottad.

– Ne félj! Ki hagyom üríteni fenékig. A te lelked rajta! Ha te még egyszer megjelensz a zengő liget palotája előtt: fel fogsz fedezni a palota nagy kupoláit körülvevő négy kisebb torony egyikén egy gömbölyű ablakot. Oda állsz egy ablak alá, előveszed a kobzodat s eldanolod a húr pengése mellett azt a dalt, a mit a rejtélyes hölgyed szerzett a Kurbán Bajrám éjszakáján s elzengett előtted. A piros arczú ifjúról szól a dal, a kinek az arcza még pirosabb lesz, ha ellenséggel harczol; de fehér lesz, ha szép hölgygyel ül szembe.

– Mért volna Alof-bet-gomál mollah a nevem? Ha ennek a dalnak mind a három szakaszát elénekelted, akkor abból a torony-ablakból egy mesterséges messzenyuló vasléczezet fog előnyomulni, egész a kerítésfal párkányáig. Akkor arra egy rászegzett kötéllel felkapaszkodhatol s aztán, ha van bátorságod a léczezeten végig lépkedni, s nem szédül a fejed, nem esel az oroszlánok közé, – akkor – akkor meglátod azt a hölgyet, a kit kerestél, s eldalolhatod neki a negyedik strófáját annak a dalnak.

A PARADICSOMBAN.

Edrisz bég úgy tett, a hogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy tegye meg.

Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, a melyben a körül befalazott palota volt elrejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a titkát. Angol gőzössel útazott. Egyszer módjában lett volna szépen elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos, matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának s annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsülyedt, hanem az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeütközésből, s ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.

Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztül bolyongott, egy őrülttel találkozott, a kinek hiányzott a fél keze, a fél szeme, meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte testét egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.

– Hej, piros arczú fiatal ember! ne járj ezen a félreúton, a hol a kigyók laknak: a szerelem kigyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer jártam, elvesztettem a fülemet, -255- másodszor is jártam, elvesztettem a szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem: lásd magadat, majd mikor vissza fogsz térni.

A pálmaerdő köröskörül be volt kerítve vastag, tövises kaktuszsövénynyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál. Azonban mégis lehetett e sövényen rést találni, a melyen egy ember keresztül fúrhatta magát. A mint egy ilyen résen átfurakodott a bég, egy lövés dördült el s a golyó a feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagától elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.

A mint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül. A pálmák alatt sötét lett.

Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, a honnan a gömbölyű ablakra látni, elővette a kobozát s elkezdé azt a dalt, a mit ama tüneményes éjszakán tanult az imádott hölgyétől.

Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyiltak. Az utolsó strófánál az ablaknyilásból előkezdett nyomulni az a tolórács, mely hasonlít ahhoz a játékszerhez, a melylyel a gyermekek a három királyok csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez aczélból volt. A rács elérte a végével a magas kőfal párkányát, mely kifelé meredő szegekkel volt köröskörül kiverve.

Azután egy nyil süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához hullott alá. A nyil szárnyát egy csonkított sastoll képezte. («Ha merész vagy, jöhetsz!») A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.

A bég felcsavarta a zsineget a nyilvesszőre s az majdan egy kötélhágcsót húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve. -256-

Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan kikerülve a hegyes szegek sövényét.

Most azután előtte állt a keskeny hid: az aczélrácsozat. Olyan keskeny, hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. A kik az ablakból előre tolták e kapcsos léczlánczolatot, a mint annak a tulsó végét beleakasztották a kőfal szegeibe, a tulsó végénél fogva erősen meghuzzák az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltánczolók sodronya; mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, a ki lebukás nélkül megkisérelhesse az átmenetelt.

A két oroszlán, a mint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő az odujából s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, a hol Edrisz béget megjelenni látta.

Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.

Ha olyan gyakorlott athleta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony a halálával végződött volna.

Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak megcsúszott: a szegek engedtek, a mikbe bele volt akasztva, s erre az egész kifeszített aczélléczezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből s azzal az egész vasrács, vitézével együtt alázuhanjon az udvarba.

Edrisz bég leveté magát a léczbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta keresztben.

«Kapaszkodjál a kezeiden!» – kiáltá neki egy női hang a gömbölyű ablakból.

No az épen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette; a térdhajlásaival kapaszkodott a léczrácsozatba s a fejével fordult alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.

A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott -257- a fejükre, hogy kudarczot vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.

Edrisz bég a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a léczrácson az ablakig s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem ejté ki a kezéből.

Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult agygyal szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.

Az alfabetnek csak harminczhat betűje van, de az emberi kezeknek és ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér, megtagad, elutasít, hivogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int, esküszik, igér, kigúnyol, hizeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet vall, szégyent takar, haragot szít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak minden gondolatot el tudnak mondani, a mi az emberi szívben megszületik, a nélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.

A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy sötét, ablaktalan terembe.

A fekete rabnő eltünt a még feketébb sötétségben. Edrisz bég egyedül maradt.

Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyujtott karjával el kellett érnie annak a kimondóját. Feléje nyult. Akkor aztán jól megharapta valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás támadt körülötte.

Ekkor egy, eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban eltünve s a szomszéd csarnokból tündéries zöld szinű világosság tört át a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.

Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután harapjon.

A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje. Leánykaczaj.

A mint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.

Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal, a mint egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az elenyésző homályosságig.

S a mint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta egyszerre a végtelen folyosóból százszorozott alakban előlépni. Úgy tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni: pedig tán csak tíz volt; éppen annyi, a hány a leány.

Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok mind; a hány, annyiféle öltözetben.

Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után, eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete szakadozott volt, csak az arany paszománt tartotta össze s a selyem még rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli nevetséges rongy.

A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt, összecsapzott elől-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára. Semmivel sem volt külömb annál a másik őrültnél, a kivel a bozótban összekerült.

A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha a kardjával akarna hegedűlni.

A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a veszedelmes léczhidon a vendég, fejjel alá felé fordulva s hogy ugráltak utána fel az oroszlánok. Azon kaczagtak olyan nagyon.

Hanem a mint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett egyszerre minden nevetésnek.

A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság s a mint egy ránczosképű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé, megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból okádta alá egy réz dzsinfej a meleg vizet egy medenczébe. Ott megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették pompás aranynyal és gyöngyökkel himzett ruhákba, a feje körül kinai szövetből csavartak turbánt, a melybe gyémánt forgós kócsagtollbokréta lett tűzve s akkor a két legszebb leány, két oldalt karonfogva felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsa szőnyegekkel volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy japáni medenczékbe ültetett pálmák ékesíték.

Itt egy veres-rézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére -260- felemelkedett magától a falba. Itt a leányok és a vén asszony meghajtották magukat a bég előtt s hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt a megnyilt ajtón át, mely azonnal visszasülyedt a helyére, a mint a küszöböt átlépték.

Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva. A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő. Köröskörül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel, másiké óriás gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke granát-almának; a karcsú jaspis és malachit pilléreken kuszó növények kapaszkodnak fel, tele minden színű virág-csillagokkal: s azokat tarka szárnyú lepkesereg dongja körül.

A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek széthulló üstöke színes üveggolyókkal lapdázik. A medencze vizében csodaalakú halak uszkálnak, távol tengerek hajdani lakói s pompázó tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medencze vizének tehát a tengerből kell ide kerülni mesterséges vízvezetéken át.

S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek gerezdjei lazurkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a legújabb korban történik, a mikor már minden bűvészet valósággá válik.)

S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt világításra s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást ágról-ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a seregélyek emberszavakat mimelnek.

Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán s sorba olvasá le a falak párkányzatairól az alkorán verseit, melyek aranynyal voltak felirva arab betűkben.

Ki lehet az, a kinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga körül?

Ki lehet az, a ki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ új találmányát?

Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért gyújtották fel.

A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő sekrestyeszerű boltive felé vezette Edriszt.

Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárgarózsával, melyeknek olyan illata van, mint az őszi baraczknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az eleven függönyt s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.

Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant hegykristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyuszt prémmel van kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománczú madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy gömbölyű lábnélküli asztal, vert ezüstből.

S ennek a grottának, a teremből átderengő pitymallaton kívül egy szárnyas fülű idomtalan dzsin ad világot, melynek két szeme tűzfényt lövell a magasból alá.

Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész, mint az Abul Haszszán története az Ezeregyéjszakából.

Majd valami mysticus zene szólalt meg fölötte. Az is újabbkori varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mimel, de később női hang vegyül közéje. -262-

Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy csoportban, kék és rózsaszin lengeteg ruhákba öltözve, lantot, fuvolát tartottak a kezükben s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, a mit a rejtett aeolodicon játszik.

Egyszer aztán a hátsó falat takaró csillagokkal himzett nehéz selyem függönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három hölgyalak.

Az egyik szőke; haja, mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan, langosan omlik végig a termetén; öltözete, mint a görög istennőszobroké, lágy, testhez tapadó; arcza fehér piros, hosszúkás, ajkai vékonyak, finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása olyan, mint a sellőé.

A másik keleti jellegű arcz, aranyzománczú barna szín, félhold szemöldökkel, koralpiros ajkkal; aczélfényű haja göndör csigákba csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyilva, s e gyilkos mosoly közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz, nyugtalan orrczimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a himzett dolmánkát, s az átlátszó aranyhimzésű inget, melyet piros selyem öv szorít párducz derekához, a selyem bugyogó suhog a lépteinél.

De a harmadik, a ki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja csodaszépségével. Úgy jön elő, mint Anadyomene a grácziáitól körülvéve.

Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy, szikrázó magányos gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott ékességül.

Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté magát eléje és aztán elkezdte a lábujjain, -263- úgy csókolta végig az egész termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.

A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedenczéig s életre locsolták.

Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.

A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi szem látja őket.

Az ezüst asztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes gyümölcsökkel, kristály poharak, palaczkok, ezüst csebrekbe hűtött drága italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közbe édes csók. Ez a valódi paradicsom.

Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél a tündérkirályné maga volt az ölében.

Kaczagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.

Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy bölcset Alof-Beth-Gomál molláht; a ki megmondta, de nem tanácsolta neki, hogy idejőjjön. -264-

– Sokáig élj még, okos ember, a ki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.

S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat s hosszú életet kivántak a szuk el tnini prófétának, hogy még sok szerelmes bolondot összeboronálhasson.

Alof-Beth-Gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a mekkai Kaába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat. Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-Beth-Gomál, multat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve, kitalálta a másikét. Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.

A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele azóta, hogy a Kurban Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.

Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Haszszán története, a ki az anyja kunyhójában felébredve «Tochfa» nevét kiabálja s a testőreit keresi? Hogy rontott fel a Nagy Sheriffhez, az eltünt hitves után tudakozódni? Az azt felelte neki, hogy jegyesét «Palmyra»-nak hívják: Eldorádó fejedelemnőjének.

Mind a három hölgy kaczagott s azontúl Palmyra lett a neve a fejedelemnőnek s palotájának a neve Eldorádó.

Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzseddai kormányzóhoz s az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, a mit nem szabad elárulni. -265-

Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha ketté vágták volna a jó kedvüket.

Palmyra az ajkára tevé a mutató ujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.

– De maradt egy bűvszerem! kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. Ez a te gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hivogatsz; mert ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az ujjamról.

Erre a herczegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a talizmán gyűrű tetejébe, a mely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.

A visszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó kiürített pohárral a kezében.

Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt. Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete. Hizelegtek neki. Az egyik azt mondta: «én megeszem a fejedet!» a másik azt mondta: «én megeszem a szívedet», a harmadik azt mondta: «én megeszem a lelkedet». S a nyelveikkel nyalogatták az arczát, meg a kezeit.

Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Haszszán gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.

Feje most is Palmyra ölében nyugszik; a tündér-fejedelemnő a hattyúprémes divánon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.

A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt. -266-

A vén duena, a Kadun-kiet-khuda, bejön a félretolt rózsaindákon keresztül s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.

– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy énekelnek a pacsirták?

Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma erős jel! «A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy szerelmet!»

A három hölgyet a kert termén át kisérik el a rabnők, míg Edrisz béget a vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra bedörzsölik keletindiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet hoznak a számára; felcziczomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát száz alakban megláthassa; aztán lekisérik egy vas csigalépcsőn a menyegzői terembe.

Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A világos zöld teremben a fehér alakok és arczok mind rózsaszínűeknek látszanak.

A herczegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak. Edrisz bég kaukázus-vidéki cserkeszjelmezben.

Aztán szinjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz egyházi szertartás szerint. A vénasszony őszszakállas archimandritának álczázza magát, s végig mimeli az egész orthodox esketést, a két ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők khórusban éneklik utána a «gospodi pomiluj»-t és a «kyrie eleyzon»-t.

Megsértik e szinjátszással egyszerre Jézust is és Mahomedet is s gúnyt űznek Jehova és Allah nevéből!

Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az -267- ó-egyiptomi szokás szerint Serapis mysteriumait játszák el a menyegzővel, harmadnap a mozaita ritus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást paródiázzák ki; azután a Brahma-hitet: egy oltár sem marad kicsufolatlanul.

S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges automatok jönnek elő, a mik a hangszereken játszanak, sakkoznak; a géppróféta, a ki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított kajdacsok játszanak szindarabot; összefeleselve akárcsak a legügyesebb szinészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést végző Láma!

Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros tánczot lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét, csak a lengeteg mora-szövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart: úgy tesznek, mintha csak egymásnak tánczolnának, mintha csak egymást akarnák elbűvölni.

Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres szalamandereket tánczoltatnak egymással; betanított sáskákat; ellenséges «árion» csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kigyókat tánczoltatnak dobszóra.

S mind ezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, a miből ez mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, a kinek milliói vannak, a mikről senkinek sem ad számot.

Ki lehet ilyen nagy úr? S ha ilyen nagy úr, mért nem -268- lakik a palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?

Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a paradicsomnak?

Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre tartotta lekötve.

Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a hárem-nevelésen túl is, részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor találmányairól s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképező készülékei is voltak, a mikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok készítettek fényképet az idylli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég volt a főalak a képeken, a herczegnővel és a leányokkal. Egész albumot készítettek belőle.

Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, a ki az oroszlánokra bízta kincsei megőrzését!

Némelykor a három hölgy végig vezette Edrisz béget a palota termein, a melyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott falak, aranyozott oszlopfők, zománczos arabeszkek, alkoráni mondatok arab irásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbbé egy arczkép. Az igazhivő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a paradicsomnak a titkára.

Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, a melyeket a mozlem «bálványok»-nak nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből, elefántcsontból -269- készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kinai, japáni pagódlik, régi Baál és Saturnus-baliták Mohammed előtti időkből.

Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus bálvány-alakok némelyikétől, a mi megdöbbentette volna: talán szemébe ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy «hol?» De most már nem látott semmit, csak Palmyra arczát, s ha attól el akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna kisérő nők bájain: kőből, érczből faragott istenség le nem kötötte a figyelmét.

A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával. Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszázadokra felhalmozott élelmi szerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök, juhok, a vágóhid számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté volt átalakítva, franczia művészettel: ott diszlettek a gyümölcs és virágkertészet minden remekei; az utak, kavics helyett, csupa kauri kagylókkal és tarka cypræákkal terítve, melyek a szerecseny államokban pénz számba vétetnek; közepén egy halas-tó, tele pisztránggal, potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövelő artézikút adja a friss vizet. A langyos estéket e tóparton lapdázás, launtennyszjáték töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s aztán megint kiszálltak a lapdázást folytatni. Ez volt a tökéletesített paradicsom: «egy» Ádám és «három» Éva.

A ZÖLD LEÁNY TANÁCSA.

A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom: a három hölgy magára hagyta a tündéri grottában, hogy pihenje ki magát.

Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík, vagy béka mászna végig az arczán.

Egy leányt látott maga előtt, a minőt még soha emlegetni sem hallott. Szép, karcsú termetű, szabályos arczú volt; de olyan zöld volt a színe, mint a félérett czitromé.

– Jót akarok veled. Engem sohasem láttál. Én nekem ott van a lakásom, mind éjjel, mind nappal, abban a toronyban, a melyen te bejöttél. Én nem jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél: azért, hogy ilyen színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen szinük van, mint nekem. Ők sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak. Elátkozott faj vagyunk, a minek el kell múlni; mint annak a fának, a minek veres a levele.

– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért hallgasd meg, a mit mondok, mert jót akarok veled.

– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, a mit æthiop őseinktől tanultunk. Minden irásjegy egy állatnak a hangja: a jaguár nyávogása az «alph», a kecskemekegés a «beth», a repülő kutya visítása a «geml», a puma hörgése a «hoi», a bölény bőgése a «mái», a hokkó kiáltása a «nahasz», a vadgalamb turbékolása a «res», a kajmán sirása a «jamán», a vad páva hurrogása a «kaf», a szelid páva kiáltása a «tjavi», a kakukk hangja a «zappa» és így végig mind a húsz betűjegyen, a mit az irástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenkint izeneteket váltani. Én a bátyáimmal, a kik a pálmaerdőben laknak, ők meg én velem.

– Azok lehettek, a kik engemet megakartak lőni mikor a sövényen áttörtem.

– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, a kié ez a palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve, hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a keskeny aczélhidon keresztül, a melyen ide jöttél.

– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, a kikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen szivüek. Irgalmat nem ismernek. A mely órában meghallják, hogy a kerítésfalon döng a kőművesek csákánya; ebből megtudják, hogy a hatalmas úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy nehány csepp bendzsit öntenek a poharadba, a mitől mélyen elalszol s akkor lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.

Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma szerecsennő.

Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott neki, hogy fusson e helyről.

Alkonyat után, a mint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.

– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen. Nézd ezt a nyilvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy czédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy, hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kiséretével megjön s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss.

– Nem futok, mondá Edrisz bég. Hadd jöjjön! Szembe állok vele. Szemébe fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem kötött össze vele a mekkai Nagy Sheriff. Én voltam a társa a Kaábánál, az Arafát hegyén. Engem szeret ő és én őtet. Enyim ő és senki másé. Ha meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és lóháton. Ez szóm és mondásom.

– Legalább a nevét olvasd el annak, a kihez így akarsz szólni; rimánkodék a duéna.

– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szembe leszünk! mondá büszkén Edrisz bég s a nyilra akasztott levelkét leszakítva, bedugta a turbánjának a tekercse közé.

A herczegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe. Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.

Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörüsége. -273- Semmi ruhában sem olyan bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.

S ha valakinek azt mondják, hogy «holnap meg kell halnod:» no hát annak százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!

Éjfélre járt már az idő. A lakomának és gyönyörnek még sem szakadt vége.

Kezdték a sorbethen, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátra volt még a nagy porczellán medenczében lánggal lobogó punch.

A herczegnő töltögette a medenczébe a bűvös-bájos italnak az alkatrészeit, mindenféle alakú palaczkokból.

Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a pohárban is lángolt kékes zöld lobogványnyal.

– Ejh! mondá Edrisz bég; a míg a pohárban a láng elalszik; még nem kérdeztük meg egymástól a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak én is, ti is.

Hát a szemek alphabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a szempilláival, a hányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a kettő, Gomál a három.

Ejh! Gondolá magában Edrisz bég, ezt a nevet én sokszor hallottam. De hát két egyforma név hány van a világon. Hát te, gyönyörű, ki vagy?

A barna leány kezébe vette Edrisz kezét s a sebesen egymás után következő szorításokkal adta ki a neve betüit, a míg kijött. «Ferinkháné».

Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de hisz az messze van innen! Távol Alexandriában.

Az ezüst füstölő börbönczéből bűbájos illatu keletindiai füszerek kékes füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban felfokozta.

Künn hangzott a kapunyilásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég nem ügyelt azokra a szive dobogásától.

Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak enni. Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. Edrisz bég nem látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a multra, nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahval és a prófétával, csak a véghetetlen szerelmével.

– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik szájából.

Edrisz bég felugrott a kerevetről s eldobta a párolgó poharat a kezéből, álmodók hangján hebegve.

– A te neved Mahabilla? Társnéid Laillabeth? Ferinkháné? Kik vagytok ti? Kinek a palotája ez itt?

Ekkor eszébe jutott az a czédula, melyet a vén Kadun-kiet-Khuda adott át neki: a nyilvesszővel küldött levél. Az ott volt a turbánja tekercsébe dugva. Hirtelen elővette és kibontá.

– «Tefik bey!» hörgé rémülten a rettenetes valóra ébredő szerelmes. Ez itt Tefik bey háza? Te vagy Mahabilla, Tefik bey neje; ti Laillabeth, Ferinkháné; Tefik bey leányai vagytok? Legyetek átkozottak mind a hárman! Én vagyok Edrisz bég el Homrah!

MIT TALÁL TEFIK BEY – EL GHAZI – OTTHON.

Tefik bey nagy diadallal tért vissza abyssziniai hadjáratából. Megtörte az ellenséget, várát elfoglalta, kincseit elhozta.

Egész karavánt tett ki a rabszolgák és teherszállító állatok száma, a kik a prédát utána szállíták.

A fővárosából eléje vonuló küldöttségeket, a kik síppal, dobbal, utczai tánczosnőkkel jöttek az üdvözlésére, sheriffeket, mollákat, imámokat otthagyta az alvezérének, hadd szedje az a babérokat. Maga félretért a diadalútból, a hol a pálmaerdőhöz értek s egyedül egy csatlós kiséretében ügetett a palotája felé.

Meglepte, hogy ott is várja egy küldöttség. A város főkádija van ott, egy csoport fegyveres csauszszal.

– No csak röviden beszélj, kádi, kiáltá kevély lenézéssel a bey, leugorva a lováról s odavetve a mén kantárát a lovásznak. Nem érek rá hosszú beszédet hallgatni!

Tefik bey lélekszakadva rohant be a palotába, fel a márványlépcsőkön, -277- ezt a három nevet kiabálva. Emberhang nem felelt a kiáltására. Csak a három kajdács fecsegett egymás közt az előtornáczban. «Hol vagy piros arczú ifjú?» – «Én láttam, – én szerettem a piros arczút».

A rabnők mind eltüntek. Egy párt közülök futás közben széttéptek az oroszlánok, azok most jóllakottan hüseltek bozótjukban.

Tefik bey letépte az eleven rózsafüggönyt, s a grotta közepén ott látta az ezüstasztalra téve a három szép fejet. Középen a Mahabilláé, a csodaszép fő, a piros szívvel a homlokán; az arcz sárga már, de a szív most is piros; két felül mellette a Ferinkháné és a Laillabeth. A réziblisz tűzszemei világítottak rájuk.

– Ki tette ezt? Ki volt az átkozott? ordítá embertelen dühében a sziven sújtott hős vezér.

S azzal kitárva a teremnek festett üvegű ablaktábláit, melyek a belső kertre nyíltak, odamutatott egy szép magas félrehajló borassus pálmára.

Ettől a pillanattól kezdve lett Tefik bey-el Gházi, (a győztes) neve «Tefik bey-el-Deli» (az őrült).

Lábjegyzetek.

1) Idegen nyelvre fordítás jogát fentartjuk magunknak.

2) Ha valaki eljátszotta a khedive kegyét, azt csendesen eltették láb alól; mérget töltöttek a kávés findzsájába.

TARTALOM.

EGÉSZ AZ ÉSZAKI POLUSIG.

A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26	öles lábszáraíval	öles lábszáraival
28	O, a ki	Ő, a ki
31	is egym sba	is egymásba
35	folyosón végíg	folyosón végig
111	«Meachssow! felelt	«Meachssow!» felelt
147	nem engedettt	nem engedett
175	khedive herczegkisassszonyát	khedive herczegkisasszonyát
215	arszot látni	arczot látni
215	hogy míkor	hogy mikor
250	előtt megjeleník	előtt megjelenik
263	lesz ennnek	lesz ennek
274	«Olaf.«	«Olaf.»
274	«Jud.«	«Jud.»
276	TÉFIK BEY	TEFIK BEY