*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62436 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXVIII. KÖTET

SZERETVE MIND A VÉRPADIG. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

SZERETVE

MIND A VÉRPADIG

TÖRTÉNETI REGÉNY A RÁKÓCZY-KORBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897




A VAK LÖVÉSEK.

Ocskay mindenféle mámor-undorra ébredt fel. Kellemetlen érzések mind: a
bor mámorának, a gyönyör mámorának és a dicsőség mámorának az undora.
Ocskay együtt érezte mind a hármat. Az egyiket a hátában érezte, a
másikat a szivében, az utolsót, hahj! azt az egész valójában!

Szép mulatság várt rá odakünn a «platz»-on.

Jött a vert had mindenfelülről: gyalog és lovas egyszerre. A gyalogok
még jobban tudnak futni, mint a lovasok. Volt ott ezer ember is
egyrakáson, de abból tíz nem tartozott egy ezredhez. Kék hajdu, zöld
hajdu, sárga huszár, veres huszár, palotás, dragonyos, pattantyús,
összevissza. Zászló egy sem, tiszt sehol. Lármázni tudtak minden
nyelven, magyarul, tótul, lengyelül, svédül, németül; de hallani nem
akartak semmi nyelven. Valami rendet csinálni közöttük, arról szó sem
volt. Nem is lett volna kivel. A kiket Jávorka az éjjel az Isztriczén
fekvő Ocskay-ezredből lóra tudott ültetni, alig tesz két századot.
Azokkal a futó vert hadat fel nem lehet tartani: inkább attól kellett
félni, nehogy azokat is magával ragadja. A nagy vészlármájukkal a futók
már eddig is demoralizáltak mindenkit, a ki utjokba esett. Azt
hiresztelték, hogy harminczezer német jön a sarkukban aztán mágneses
golyóbissal lövöldöz, hogy minden golyó emberbe talál.

Aztán éhesek voltak pogány módon. Tegnap óta egy harapást nem ettek. A
prófont is mind ott veszett Trencsén alatt. Valahány csapat jött, az
mind oda tódult Ocskayhoz a kastélyba s kenyeret, húst, bort követelt.

Ocskay szidta őket, mint a jégeső.

– Hát koldusbiró vagyok én? Ott volt előttetek az ellenség, mért nem
ettétek meg? A hol dolgoztatok, ott kérjétek az ebédet.

Hanem a kurucz atyafiak egészen eltérő véleményen voltak. Nekik ha nem
adnak, vesznek maguk. Délig tele volt minden ház marodeurökkel; félő
volt, hogy estig szőröstül-bőröstül feleszik az egész falut.

Ocskay megkisérlé egyes csapatokat öszszeterelni, rendbe állítani; de
mire hátat fordított nekik, már nem voltak sehol. Mind requirálni
mentek.

Azután meg azt kisérlé meg, hogy eltolonczozza őket előbbre. Akkor meg
nem birta őket a helyükből kimozdítani. A kiket a falu egyik végén
kiterelt, a másikon visszakerültek, ismét ott voltak a nyakán. Puska
csak minden tizediknél, ha volt: nagyon alkalmatlan utitárs a
szaladásban, a lovak meg a rogyásig kifáradva. A gyalogság égre-földre
esküdött, hogy addig nem találja meg a lábát, míg jól nem lakott.

Egyszer aztán jött valaki a segítségére Ocskaynak, a ki csodákat tudott
mívelni. Egy csapat mezei lovas. Vágtatva jöttek Ugrócz felől s a milyen
tágan kifért a szájukon, úgy ordították végig az utczán: «Itt jönnek a
ráczok!»

Erre a rémkiáltásra egyszerre ott hagyta a vert had az elfoglalt
tanyákat, félig nyúzott ökröt, kemencze kenyeret, s futott
szerteszéjjel, szaporítva a vészüvöltést: «a ráczok, a ráczok»!

– Na nézd, hogy futnak a ráczok elől! monda keserves kedvében Ocskay
Jávorkának. Tegnap még az egész világ kevés volt nekik ellenségnek, s ma
elég a ráczok veres köpenyege, hogy a világ végéig szaladjanak tőle. A
bika elszalad a vörös posztótól. Így tesznek mindig. Ha egy csatát
megnyerünk, akkor szűk nekik Európa, ha meg egyet elvesztünk, a
rókalyukba is be akarnak férni.

No, az az egy jó volt a dologban, hogy a falu hamar kitisztult a
sereghajtó hadtól; nem fájt már senkinek a lába, se a lova nem volt
fáradt; hanem meg volt mellette az a baj, hogy a ráczok csakugyan
jönnek. A toronyba állított őrök jelenték, hogy az ugróczi úton nagyon
vereslik valami. Az a szerezsánok veres köpenyege.

Ocskay leküldé Jávorkát a századosaihoz, hogy indítsák meg az alattuk
levő lovasságot s verjék vissza az ugróczi úton közeledő ellenséges
csapatot, a mi utoljára is alig lesz egyéb egy kémszemlésző portyánál.

Nemsokára visszajött Jávorka azzal a szép hírrel, hogy a századosok nem
tanácsolják azt a kisérletet, a csapataik hangulatát tekintve. A katonák
nagyobb része még most is kótyagos, s nincs semmi kedvük a verekedéshez.

– Itt van ni! Hát az egyik azért nem akart verekedni, mert éhes,
szomjas, a másik meg azért nem, mert sokat ivott-evett. És így megérem
azt, hogy magamnak is el kell szaladnom a ráczok elől.

– Nem magadnak, édes vezérem, mert mi is veled futunk.

– Ezer sánczárok tele ördöggel! (Ez volt akkor a legnagyobb káromkodás.)

E pillanatban érkezik a «kertek alól» nagy török sípszóval egy csapat,
valami háromszáz lovas. Nagyon megbámulták őket. A ki most török sípokat
fuvat masirozás közben, az nem tudja még, hogy mi történt? Honnan
cseppennek ezek ide?

Mindjárt meg lett oldva a talány, a mint a csapat közelebb jött. Az
egyenruhájok kibeszélte, hogy kicsodák.

– Hahhó! hisz ez a rongyos gárda! kiálta Ocskay. Valami ötlött az
eszébe. «Vágtassunk eléjük», mondá Jávorkának; «a míg össze nem jönnek a
többi bús magyarokkal»!

Azzal a lóra kapott s a felvonulók elé tartott.

«Azok» voltak biz azok: a rongyos gárda. A hány, annyiféle mundurban; a
legtöbb egy ingre vetkőzve a nagy melegben. Borbély Balázs jött legelől:
az volt a vezérük.

– Soha jobbkor, karikalábu szent öcsém, Balázs! kiálta rá Ocskay
messziről. Honnan jöttök?

– Temetvényről.

– Nem hallottátok az ütközetet?

– De hallottuk a szotyákoktól, hogy nagy futás van erre felé.

(A rongyos gárda most már spekuláczióra üzte a hadi mesterséget: nem
volt olyan bolond, mint a hadjárat elején, hogy ő kezdje a hajczihőt; ő
a végén szokott inkább megjelenni, a mikor a dividendára került a sor;
addig ott tartogatta magát egy várban, meg annak a Podhrágyában.)

– Futás bizony. De még milyen nagy! Szétverte Bercsényi a németet
csunyáúl! Most azt kergetjük: hol mi elől, hol ők hátul. Épen itt
kerítünk meg most egy csapat ráczot, a ki erre felé tévedt. Akartok-e
részt kapni a veres köpenyegből?

De hogyne akartak volna? Nem értették meg a szójátékot: «hol mi elől,
hol ők hátul». Egyszerre csupa lárma, kiabálás lett az egész csapat:
«hol az a rácz»?

– Gyertek velem! viszlek rája.

Akkor meg már épen a tüzes ördög ellen is mentek volna, ha Ocskay vezeté
őket. Azzal «rajta Miska, rajta!»

Ocskay szerencsésen kivitte őket a faluból az országútra, mielőtt a
többi kuruczok savanyú pofáitól ezek is elbusulták volna magukat. Az
országúton ott lehetett már a porfelleg között látni a közeledő veres
köpenyegeket.

A rongyos gárdának nem kellett buzdítás, sarkantyúba kapta a lovát, neki
rugaszkodott a szemközt jövőnek s egy gondolat alatt szerteszét
piroslott a mező a veres köpenyegtől. Nem az «oroszlánt keresték azok,
csak a nyomát.» Ocskay a rongyos gárdájával a báni erdőig vágta a
futamodókat: nem is mentette meg az egész csapatot a teljes
lekonczoltatástól egyéb, mint a sűrű bozót, a hová lóháton nem lehetett
utána törtetni.

Hanem itt azután új ellenség bukkant ki az erdőből a kuruczok elé.
Ocskay ismerte őket egyenruhájukról. A Schlick vértes-ezred csapatja
volt az. A számukat nem lehetett tudni, mert az erdőben álltak. Ocskay
hadjárati tapasztalataiból tudta, hogy az ilyen kémszemlészetre nem
szoktak nagy haderőt kiszakítani, s azért rohamot fuvatott ellenük,
«rajta kurucz!»

Hanem akkor oda állt Borbély Balázs a lova feje elé, keresztbe a maga
lovával, s elkezdett higgadt bölcsességgel beszélni.

– Megállj csak előbb egy szóra, kedves vezérem; nem kell az embernek
hebehurgyáskodni, mert megégetheti a körmét. Nem tudhatjuk, hogy a
vasasok hányan vannak ott benn az erdőben? Aztán ha mi támadunk, hegynek
fel rohanunk s az nem egészséges.

Ocskay végignézett a czimboráján. Hát már a rongyos gárda is számlálja
az ellenséget? hát már Borbély Balázs is a jobbik eszét veszi elő, mikor
rohamra kell menni? Szépen vagyunk.

– Hát mit gondolsz? kérdé Borbély Balázstól.

– Tartsunk elébb haditanácsot.

– Tudsz francziául?

– Nem többet annál, hogy «ü le koma, itt a kű!

– No hát az épen elég. Ülj le koma, ott a kű! Álljatok fel az országút
mellett két felől a cheval, két escadronnal, egy escadron maradjon en
reserve; egy detachement igyekezzék a bozóton keresztül az ellenséget
flankirozni; két róta eklerőrnek harzelirozza az ellenséget frontban.

– Köszönöm, elég volt már a francziából. Mindent megértettem.

A kuruczság is felállt hadirendben, az erdővel szemközt.

Ocskaynak eszébe jutott, hogy épen így állt Zólyomnál, és épen így
Strázniczánál szemben, álló egész nap, kurucz és labancz s nézett
farkasszemet egymásssal, várva, hogy a másik támadjon.

Az is eszébe jutott, hogy a zólyomi ütközetben úgy tudták a vezérek
nemakaródzó hadaikat egymásra rávinni, hogy maguk kinyargaltak a tér
közepére s kihitták egymást személyes párviadalra. Szokás volt az
akkoriban. Ő is megpróbálta.

Végig lovagolt a hadrendbe felállított rongyos-gárda előtt, s megszólitá
a török-sípfuvó trombitást.

– Hej fiam! tudod-e a nagyszombati nótát?

– Hogy ne tudnám!

Szép nóta volt; de a hozzávaló verset még nem igen énekelgették a
közvitézek: azt csak az urak danolták maguk között.

  «Jaj már minekünk
      Magyar nemzetnek,
  Kik feltámadtunk
      Rebelliseknek.
  Szuhay Mátyás, Esze Tamás
      Kopasz fejének
  Nagy pipáju, kevés dohányu
      Magyar nemzetnek.»

– No hát fujdogáld ezt nekik.

A török-síp fujta a nagyszombati nótát, Ocskay László pedig sarkantyúba
kapta a paripáját, kivágtatott egyedül egymagában a szép tarló mezőre s
annak a közepére érve, a honnan jól meghallhatták a hangját, elkezdett
átkiáltani a németekhez, körültánczoltatva a paripáját, s magasra emelve
a kardját:

– Héj, német: nem vesz apád csibét? hallod-e. Kinek van lelke ide jönni
egy pár barátságos kardcsapásra?

A vasasok csapatjából rögtön kivált egy vezéri alak, s az is egyedűl,
minden kiséret nélkül, odanyargalt Ocskay elé. A vállán átkötött széles
écharpe, a tollas föveg igen magas tiszti rangra vallott nála.

Mikor egészen közel ért, Ocskay meglepetve ismert rá. Ez maga volt a
bán, Pálffy János: a trencséni szomorú ütközet diadalmas hőse.

Egymásra nyargaltak s aztán öt hat kardvágást váltottak egymással, a
minek nem volt más eredménye, mint ugyanannyi csorba a kardok élén.
Akkor mind a kettő visszarántotta a paripáját.

– Hagynók abba, brigadéros uram. Szólítá meg előbb a bán Ocskayt. Úgy
sem tudja egyikünk is megvágni a másikat. – Sok mindenféle oknál fogva.
– Ugyan mit akar kegyelmed ezzel a rongyos pereputytyal itten?

– Kegyelmeteknek a fényes uniformisát még ennél is rongyosabbra tépni.

– Próbálná meg! Ha a saját ezredével volna itt kegyelmed, nem mondom,
hogy szivesen nem látnám. Még ma mind az én vendégem lenne. De Borbély
Balázs rongyos gárdája a pokolnak kell – ajándékképen is.

– De annak a háta mögött ott van az én egész ezredem.

– Nincsen biz az, brigadéros uram. Van kegyelmednek Isztriczen
legfeljebb kétszáz kurucz lovasa nyeregben, a melyiknek csak a fele
józan: tudniillik a lova.

– De ott vannak az öcsém Sándor, Csajághy Márton pihent ezredei.

– Nincsenek biz azok, brigadéros uram, mert azokat leküldték Érsekujvár
felé. Jobban tudom én azt, mint kegyelmed. Jobb lesz, ha mint jó barátok
válunk el egymástól, az az, hogy «jó» ellenségek: kegyelmed se
kisérgessen engem, én sem kegyelmedet.

– Valljuk meg az igazat, bánus uram, kegyelmed is gondol olyanformát:
hátha ez a bolondfejü Ocskay most ezzel a rongyos gárdával külön
kaphatja a trencséni hérost, s még felcsufolja a diadala végén?

– Hát az sem lehetetlen.

A két szemközt álló dalia csak ilyen csendesen beszélgetett egymással; a
paripák prüszkölve kapálták patáikkal a tarlót.

– Hogy van odahaza a kedves familiája kegyelmednek? szólt a bán.

– Köszönöm kérdését, mind egészségesek.

– Vigye meg kedves asszonyának az én feleségem üdvözletét. Nagyon rám
kötötte, hogy ha találkozom kegyelmeddel, el ne mulaszszam átadni.

– Nagyon örülni fog rajta.

– No már most hát Isten megáldj. Alá is út, fel is út! Én jobbra,
kegyelmed balra: a míg az utaink megint össze nem találkoznak.

Azzal megint kettőt-hármat vágtak egymásnak a kardjára s aztán
megfordultak, széjjel mentek.

Mikor valami harmincz lépésnyire távoztak egymástól, a bán
visszakiáltott Ocskay Lászlóra.

– Brigadéros uram! Kegyelmedre sok szem néz. Nehogy valami mendemonda
szófia beszéd keveredjék belőle: nem jó volna, ha kilőnénk egymásra
pisztolyainkat?

– De ez jó lesz.

Aztán mind a ketten kilőtték egymásra a pisztolyaikat. A golyók
elfütyöltek erre-arra. A két vezér visszament a maga csapatjához.

A bán hamarább odaért a vérteseihez, s rögtön a megérkezése után
hangzott a vezényszó, a mire az erdő szélen felállított katonaság
megfordult, s visszahuzódott a sűrűbe.

Erre aztán a kuruczságnak megint nagy kedve lett volna utána vágtatni a
visszavonuló ellenségnek, s nagy volt a zugólódás, mikor Ocskay szájából
meghallották a parancsszót, hogy ők is visszavonulnak Isztriczére.

Az volt a szokás, hogy a közvitézek belebeszéljenek a hadvezér
parancsolataiba. A trombitás volt az ezred szája.

– Brigadéros uram! Jobb szeretnők, ha támadót fuvatna kegyelmed! Mind
megennők azt a szarvasbogárnak öltözött németet odaát. Had fujjam a
népnek azt a nótát, hogy «Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még?
Rád-é, rád-é, rád-é rád, Rád-é vicsorítja még? (Ez volt a lovasság
kedvencz csata-indulója.)

– Csak te fujd fiam azt a nagyszombati nótát.

De még Borbély Balázs is ungorkodni kezdett. Hogy de már mégis! Egy kis
próbát csak illett volna tenni! Hátha a német parókáját elhozhattuk
volna? Olyan jól kezünkben volt most, hogy soha jobban nem lesz.
Mindenkinek jutott a nyereségből, csak a rongyos gárda megy el üres
kézzel.

Ocskay aztán oda dümmögött neki a fülébe.

– Ne kivánj magadnak abból a nyereségből. A te rongyos gárdád az utolsó
csapat, a mi veretlen marad a hadseregből: szétverte az ármádáinkat
tegnap Pálffy bán, teljes tökéletesen. A fejedelem is nehéz sebbe esett.
Az ő menekülését védtük most ezzel a visszacsapással.

Borbély Balázsnak is lekonyult erre az orra, hüvelyébe taszította a
kardját, nem szólt többet, csak annyit mondott vezényszónak, hogy «úpré
púpos!» s a ki azontúl hozzá szólt, mindenkit azzal gyanusított, mintha
nem törvényes szülötte volna az apjának.

A zúgolódó rongyosgárdának aztán be kellett érni azzal, hogy
visszatérőben a mezőn levágott rácz gyalogokat kifosztogathatta, a veres
köpenyegeket fel is vették magukra, úgy parádéztak velük nagy kevélyen,
a mikor Isztriczére visszatértek. Iszonyú nagy volt a dicsekedésük. A
ráczokat úgy kiirtották, hogy egész Ráczország üresen maradt, azután meg
Pálffy bánt magát kergették meg valamennyi vasas ezredével: csak annak
köszönheti megmenekülését, hogy jobb lova volt, meg a nagy erdőnek.

Erre a diadalhirre aztán Ocskay lovasságának is egyszerre dühös kedve
támadt a verekedéshez; most már ők is mennek.

– Mentek fiaim, alunni. Mondá nekik Ocskay László. Megérdemeltétek:
sokat fáradtatok az éjjel.

Már ő akkor bizonyos volt felőle, hogy Pálffy bán nem fogja a további
üldözést megkisérteni. «Ezért» is, meg «amazért» is.

Odafenn a kastélyban vártak reá már a futároktól hozott levelek: «Ocskay
László brigadéros uramnak. Ibi, ubi.»

Azok között volt Bercsényinek három levele.

Mind a három más, egymással ellenkező rendelkezést tudatott vele.
Találgathatta, hogy melyik a legutolsó keletű.

Annyit megtudott belőlük, hogy a fejedelem szerencsésen elmenekült a
Nyitrán túl Zerdahelyre. A kapott sebe nem veszélyes. Azt úgy kapta,
hogy a mint felzavart hadának rendbeszedésére rohant, két mély
vizmosáson kellett átugratnia a lovával; ezt szerencsésen meghaladta, de
a harmadik meredeknél a lova belebukott a mélységbe s nyakát szegte:
maga a fejedelem estében félrevetette magát s így kerülte el az
agyonzúzatást, de az arczát megütötte és elájult; most már ismét talpon
van s rendeleteket oszt. Személyét nem kell félteni, az éjjel Vak
Bottyán hatszáz válogatott lovast küldött a védelmére: azok megvédik a
Nyitra hidját.

A harmadik levélből azonban azt értette meg Ocskay, hogy az éjjel
tartott haditanácsban elhatároztatott, miszerint Ocskay Sándor és
Csajághy Márton a maguk csapatjaival siessenek le Érsekujvárra, az
erősség védő seregét szaporítani; Ocskay László pedig menjen a hegyek
között a saját ezredét összeszedni.

Ez arra volt jó, hogy Ocskay László mellől el legyen távolítva az a két
alvezér, a ki az isztriczei találkozásnál olyan hatalmasan pártját fogta
neki a fővezérrel szemben.

Aztán pedig ennek a két embernek az eltávolításával megszünt az őrállás
Ocskay László fölött. A kik vigyáztak rá, a kik féltették, hogy
eltántorodik, a kik szivének, lelkének gondolatait ellenőrizték, azok
lettek tőle messze elszakítva.

Most már szabad a vásár!

De hát, hogy tudhatta ezt a bán hamarább, mint maga Ocskay László?




A FEHÉR BARÁT.

A fővezér egyik levelében az is meg volt hagyva Ocskaynak, hogy a
dandárához tartozó Szalay-ezredet küldje le Bottyánhoz. Most a félszemű
hősre volt bizva a föladat: a győzelmes császári tábort előnyomulásában
föltartóztatni, míg ugyanakkor Eszterházy kurucz vezér egész hadtestével
Ausztriába tört be s egész Bécsig nyomult.

Ocskay megküldé a rendeletet Szalaynak, hogy az alatta levő tizenkét
zászlóval rögtön siessen a Nyitrától lefelé Érsekujvárnak. Másnap már
ott volt az ezredese a tiszteivel együtt s jelenté, hogy beérkezett a
rendelet szerint.

– Hát a zászlók? kérdezé Ocskay.

– Itt vannak mind az udvaron.

– Nem látom.

– Dehogy nem. Ott vannak a szekéren.

Csakugyan ott hozták egy parasztszekérre rakva mind a tizenkét standárt.

Ocskay minden rossz kedve daczára kénytelen volt nevetni.

– Hát a hozzávaló legénység?

– Az mind hazament. Már minálunk ez a szokás: ha valahol megvernek
bennünket, minden ember hazaszéled. Nem maradt velem más, mint a
tisztek, azokkal végeztetem az előőrsi szolgálatot.

– No hát jól van. Vigye el kegyelmed a tizenkét zászlóját Vak
Bottyánhoz.

Épen ilyen eredményre jutott Ocskay a Balog és Csáky ezredeivel. Azoknak
is csak a tisztei maradtak meg a zászlóknál.

Az már bebizonyodott igazság volt, hogy a kurucz sereg nagy tömegben,
rendes haditerv szerint megütközni nem tud.

Maga Bercsényi keserüségében azt irja a kurucz hadról: «A hadaknak
oszlása a szokott nyavalyánk. Elébb fogy el a prófontja, mintsem
megeszi; előbb szakad mundurja, mintsem elkészül; előbb fogy el kongója,
mintsem kiosztjuk; előbb tudja okát, miért nem győzhet, mintsem reá
indul.»

Ocskay lelke végképen elcsüggedt. Rettenetes gondolat egy mindig
győzelemhez szokott hősnek, hogy egy olyan sereg vezére legyen, a mely
az ellenség trombita szavára az erdőnek szalad.

Eszébe jutottak lelkének terhei. Régóta nem gyónt már. Pedig nagyon
buzgó katholikus volt. Azonban nem volt bizodalma a papokban. Könnyű
volt a protestáns hitre áttérés, s ha egy franciscanus, a kinek a
titkait bűnbánattal a fülébe súgja, holnap kálvinistává lesz, hát azt
semmi sakramentum nem kényszeríti többé az ő gyónástitkának zár alatt
tartására.

Egészen a szive titkos vágyai szerint történt hát, hogy egy este
odaérkezett a táborába (mindössze kétszáz embere volt) egy fehér barát,
a præmonstratensisek rendéből, a ki átutazóban volt, a fejedelem
táborából. Ocskay László egy régi kedves iskolatársát ismeré fel benne,
Mednyánszky Pált.

Ennek gyónta meg minden bűnét.

Mikor készen volt vele, s megkapta az absolutiót, akkor azt mondá neki a
fehér barát:

– Már most én gyónok meg neked.

– Nekem?

– Igen. Én előttem most sem vagy egyéb, mint pap. A kinek a homlokát a
szent chrysmával beolajozták, az le nem törölheti azt onnan csak úgy egy
kendővel. Az egész világ előtt lehetsz brigadéros. Nekem csak collega
vagy. Hajtsd hozzám a füledet s hallgasd meg, a mit én fogok gyónni.

– Hallgatom.

– Legelőször is, confiteor, hogy én nem Rákóczy híve vagyok; hanem a
koronás királyé.

Ocskay összerázkódott. Minő nehéz gyónástitok ez!

– A fejedelemnek ellentmondok, mert ő még azon nagy Istencsapása után
is, a mely hadseregét Trencsén alatt érte, a kálvinista porosz királyt
akarja a magyar trónra hozni, s e végett szövetséget kinál a protestáns
államoknak, Angol-, Porosz-, Hollandországnak, és az orthodox muszka
czárnak a katholicismus megrontására.

– Igazak-e ezek?

– Papi hitemre mondom. Confiteor továbbá, hogy egészen helyeslem
Bezerédy Imrének azon ajánlkozását, miszerint Pálffy bánhoz egész
dandárával együtt átálljon.

– Micsoda? Bezerédy Imre? A tábornok?

– Vezértársad. A királypárthoz fog állni, alvezéreivel Botka Ádámmal,
Szegedi Istvánnal együtt, mihelyt Pálffy hadteste közeljut hozzá a
Dunántúl.

Ocskay teste lúdbőrzött. Ozmonda jóslatai mind sorról-sorra teljesülnek.
Mindjárt ő rajta magán lesz a sor.

– Hallgasd tovább, mondá a fehér barát. Confiteor. Én, a midőn a
fejedelem által megbizattam, hogy egy nagyon fontos levelét vigyem el
Bercsényihez, megsértettem a levéltitkot; mesterséges úton-módon
felnyítottam a pecsétet s kitanultam a levél tartalmát. Ebben a levélben
a fejedelem azt irja a fővezérnek, hogy vigyázzon erősen, mert «egy
áruló» van a hadseregben, a ki az ellenséghez át akar szökni. És oda
volt mellékelve Pyber püspöknek egy levele te hozzád, a mit utközben
elfogtak.

– Én hozzám?

– Igenis. A püspök azt írja neked, hogy «mind azok az ajánlatok, a mik a
minapi három kegylevélben te neked téve voltak, s a miket oly gorombán
elutasítottál, most újból készen állnak a számodra, ha el akarod
fogadni.» Ezért vigyázzanak rád, irja a fejedelem.

– De én hozzám nem is jutott el ez a levél.

– Azért mégis ki vagy péczézve. Halld tovább. Confiteor. Én most innen
Vak Bottyánhoz megyek, de lopva útba ejtem Pálffy bánt, s elmondom neki,
hogy állnak a dolgok? és azt is, hogy te nálad voltam és veled
beszéltem. Ezek voltak, a miket meg kellett gyónnom. Megadod-e az
absolutiót?

Ocskay el volt szörnyedve.

– Mint hadvezérnek, főbe kellene téged lövetnem azokért, a miket most
nekem elmondtál.

– De mint áldozárnak, meg kell adnod az absolutiót; szólt a fehér barát,
ájtatosan letérdelve Ocskay László elé.

– Isten bocsásson meg neked… rebegé Ocskay.

– S mily penitentiát szabsz rám?

– Penitentiát? Te rád? Járj mezítláb a tövisvetésen, a minek a magját
elhintetted. Virraszsz a halottak lelkeivel együtt, a kik kétségbeesve
kimultak. Érezd az ital vizen a hazafiak vérét, a mi belé vegyült. Lásd
ébren és álmodban az égő mindenséget, a mit felgyujtani segítettél.
Hallgasd a milliók jajkiáltását, a századok átkait, s a lánczok
csörgését a legnagyobb csendesség közepett s ne találd hazádat sehol a
földön.

– Megtalálom az égben… Ám ezek mind csupán világi penitenciák, miket a
hős mondott; add fel a kánoni penitenciát, mint piacularis sacerdos.

– Úgy? Tehát: mondj el tizenkét Paternostert és tizenkét Ave Máriát.

– És hány Credot?

– Semmi credot! Nincs már a világon «credo!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fehér barát tovább ment. De otthagyta a töviseket Ocskay László szive
elevenéig verve.

Már ki van péczézve!

Ki vannak ellene adva a titkos rendeletek minden hadvezérnek, hogy
vigyázzanak minden lépésére; őrizzék, strázsálják, körülkerítve
tartogassák!

Pedig még semmit sem vétett, semmit nem mulasztott.

Ezredét, mely a vesztett ütközet hirére épen úgy szétoszlott, mint a
többi, hadnagyaival a Nyitra védelme alatt már összegyüjteté, az ott
várt rá Szkolcsán városában, Blaskovich István volt az ideiglenes
parancsnoka.

Igen! Ez a Blaskovich István! Ez még itt van. Pedig mit jósolt felőle
Ozmonda? hogy ez lesz az első, aki el fogja árulni a fejedelmet, s
átszökik a királypárthoz. S még ime itt van. Hát még sem oly pontosan
teljesül annak a varázslónőnek minden jóslata.

Ez alatt egész csendes lett a világ a Nyitra és Vág közötti vidéken.
Pálffynak, Heisternek más feladata akadt, mint a szétfutott kurucz sereg
után szaladgálni, azt úgy sem érik utól. Ellenben a Dunántúl, meg
Ausztriában ott hatalmaskodtak a kurucz vezérek, Eszterházy, Balogh
Ádám, Vak Bottyán s keservesen megverték a császári hadvezéreket Kölesd
mellett: annyi császári ágyút, zászlót vettek el, s akkora sirdombot
emeltek halottakból, hogy a trencséni troféumokkal fölért. Heisternek,
Pálffynak most ezek ellen volt sürgős fordulni a fegyverrel. A felföld
magára maradt.

Ocskay László megindult a végőrön álló maradékhadával, hogy a Blaskovich
alatt összegyült ezredét átvegye.

Utközben találkozik Blaskovichnak egy stafétájával, a ki több rendbeli
leveleket hozott a számára. Egyre azok közül ez volt irva: Cito,
citissime! ad proprias manus! (Leggyorsabban! saját kezébe!) Ez
Blaskovich irása volt.

«Kedves barátom, brigadéros uram!

«Kutya van a kertben! A fejedelmet ugyan fölpaprikázák vala a körülötte
levő nemes urak. Nagy dolgok történnek. Félek még csak le is irni azokat
a magam kezével. Itt küldöm azonban Pestvármegyei főstrázsamester
uramnak a levelét, a kit Egerbe küldék a fejedelemhez, a végből, hogy
szorgalmazna az ezred számára némely zsoldot és munitiót. Az irá sub
rosa a következendő levelet. A melyet is, hogy kegyelmed elolvasson,
fölöttébb szükséges. Mert, ha az abban foglalt vádnak csak egy árnyéka
is valóság, akkor én a magam bőrét ugyan szeretném fölcserélni
akárkiével, más halandó emberével valóban, de a kegyelmedével
haudquaquam.»

(Ez a haudquaquam azt teszi, hogy «éppenséggel nem.»)

Pestvármegyei levelét már felbontva találta Ocskay; ez Blaskovichhoz
volt czimezve; ez állt benne:

«Vitézlő ezredes kapitány uram!

Nem mondhatnám, hogy valami nagy nyájassággal fogadtak volna a fejedelem
udvaránál. Itt minden ember árulásról beszél. Először Balogh István
brigadérost vették elő; de az kimosta magát. A trencséni ütközet nagy
kudarczát nehéz szivvel viselik. Gyanakosznak ama bizonyos grófnéra, a
ki a fejedelemasszony kiséretében Érsekujváron járt a táborunkban, s a
ki nemrégiben ismét megjelent a fejedelemnél, mintha Szászországban
bujdokló feleségétől hozott volna neki izeneteket. Lehet, hogy a
fejedelem elpanaszolta neki a közte és a fővezér közt levő
egyenetlenséget, az egyes hadvezérek tökéletlenségeit, és azután
megizente általa a feleségének az egész sziléziai hadjárat plánumát,
talán még azt is, hogy előbb Trencsén vára alá akarnak szállni.
Akárhogyan van, ama grófné eltávozása után a császári hadvezérek minden
szándékáról a fejedelemnek a legjobban lettek értesítve. A trencséni
ütközetnek a napján pedig sokak által láttatott egy czigányleány, a ki a
magyar táborban kóriczált s mindenféle praktikákkal a vezérek szívét meg
tudta venni. Egyszer csak eltünt a táborból, s mint mondják, Pálffy bán
seregéhez szökött át. Ennek a czigányleánynak köszönhetjük a nagy
gyalázatot, a mi fegyvereinket érte. Ez mondta el bizonynyal a bánnak,
hogy Bercsényi az egész lovassággal külön van szakadva a fejedelem
seregétől: duzzognak egymásra. És továbbá, hogy a fejedelem seregének
balszárnyát Pekri Lőrincz szerencsétlen mezei hadai képezik: ő maga is
két-balkezű ember, a ki a mit megfog, azt elejti. Erre a tudósításra
kaphatott vérszemet a bán, hogy oly csekély erővel meg merje támadni,
minden ágyúk nélkül, a fejedelem seregét. Most már senki sem kételkedik
ennek a hirnek a valóságában. Azt is beszélik, hogy az a czigány leány
nem más lett volna, mint ama bizonyos grófné, a kinek az apósa
Budetinben lakó Szunyoghy Gáspár. De mindenekfelett való nagy galiba az,
hogy ugyanazon czigányleányt a mi Ocskay László brigadérosunk
hadiszállásán is látták megjelenni, és a brigadérossal sokáig
beszélgetni, a honnan megint észrevétlenül úgy eltünt, mintha a föld
nyelte volna el: bizonyosan más álruhát vett fel. Ezt beszélik, a kik
látták őtet. Ha ebben csak egy makulányi igaz van is: félek, hogy
brigadéros uram nagyon megüti a bokáját. Mindezeket a fejedelem belső
tanácsosától, Vaytól hallottam; de mások is beszélik, hogy Ocskay László
uram felől rossz szél fúj! Azért is elő sem merem most hozni a zsold
kérdését: várok jobb időkre… stb.»

Ocskaynak zsibbasztó félelem állta el egyszerre az idegeit. A
czigányleányról tudnak valamit! Azt hiszik, hogy az Ozmonda volt. Ő volt
az áruló hirmondás megvivője. Ez mind nemcsak valószinű, de bizonyos! És
ugyanezt a czigányleányt látták ő nála is. Igaz, hogy a vesztett ütközet
«után,» nem előtte; de az mindegy, ott látták! Igaz, hogy ő neki semmi
része nincsen az árulásban; ő nála Ozmonda (ha ő volt) egyebet meg nem
tudott, mint hogy az ő dandára is teljes szétbomlásban van: egy ezrede
sem képes sikra szállni; ámde a trencséni kudarczot ő nem okozta.
Azonban mivel mentse magát, ha kérdőre vonják a czigány leányért?
Kibeszélje országnak-világnak, irásba tétesse, esküvel megerősítse, hogy
semmi hadi praktikáról nem folyt köztük a szó? «A czigány leány dalolt,
én meg tánczoltam hozzá; aztán daloltunk együtt, tánczoltunk együtt,
ittunk együtt, míg a bor és a józan ész el nem fogyott!» Ezt vallja-e
be, ha birái elé állítják? Ezt tudja-e meg így a feleség otthon? Az
áldott jó asszony, a ki férjében egy szentet imád, a ki őt a mesebeli
hattyu-lovagok egyikének tartja!

Erre nem kerülhet a sor!

A pestmegyei levelének első lapjára azonban alul még ez a szó is volt
irva «vertatur» (fordíts). Még a túlsó lapon is lesz valami megtudni
való.

«P. s. Épen most veszem a hirt a fejedelem kamarásától, hogy Bezerédy
Imrét elfogták. Árulást tervezett, egész dandárával át akart állni a
bánhoz, csak annak a közeledését várta. De Eszterházy tábornok eleve
megtudta az árulást, s mielőtt végrehajthatták volna, összefogdostatta
ez összeesküvés fejeit, magát sógorát Botka Mihályt és Somogyi ezredest;
mind a hármat vasban küldik ide Egerbe. Bizonyos, hogy fejeik fognak
vétetni. Ocskay László uramat jó lesz értesíteni, hogy ha van valami
teher odahátul a saraglyában, akkor a merre nincs bedeszkázva a világ,
csak nagy hamar «ad ugrandum.» Mert itt nagyon sokan azt hiszik, hogy
neki kell a sorban következni. Mondják, hogy mikor Pálffy bánnal Ugrócz
alatt a mezőn összecsapának, csak tréfából ütögették egymáshoz a
kardjaikat, s a mellett igen nyájas discursust folytattak stb.»

Ha valaki e perczben látta volna Ocskay arczát, a sápadt rémülettől
halott szinével, e vonagló izmokkal, e veritéket gyöngyöző homlokkal, a
min keresztbe álltak a ránczok; ezeket a vadul kimeredő szemeket, ez
elkékült ajkat: ez a tekintet elég lett volna, hogy kimondja rá a
«bűnöst.»

Érzé, hogy a kezére, lábára, nyakára szorul a hurok. Megkötik,
megfogják, elvesztik, semmivé teszik, bizonyosan; pedig még nem vétett
semmit.

Semmit?

Hát az a csók Deliancsa ajkán?

Mit? Csak egy csók?

Az hozza magával a többit.

Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést.

Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; – a másodikat meg nem tenni már
nagyon nehéz; – a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön
a többi.

A mint e levelet elolvasta Ocskay, az egész valója reszketett. Az az
egész valója, a minek a neve hős, hazafi, derék ember, hű férj,
családapa. Volt oka mért reszketni. Ez mind halálát érezte. Összeomlik,
porrá lesz az az egész dicső jellem, a mi érczből volt alkotva. Meghal a
hős, a hazafi, a derék ember, a hű férj! – Föltámad helyette a
«kalandor». Az ős természete szivének visszafoglalja egész valóját.

Nincs már ott a jó barát közelében, a ki kemény tekintetével
emlékezetébe hozza: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés,
egy tüzes pillantás megfordít és önmagad ellenkezőjévé tesz». S most itt
volt, nem egyesével, hanem együtt valamennyi.

Keservesen meg volt sértve büszkesége, annyi hőstett után most
keresve-keresik az ürügyet, a miért minden koszorúját letéphessék
sisakjáról: megmérgezik a hiven hivő feleség szivében a szerelmet;
megbélyegzik az apát; meggyalázzák még a gyermekeinek örökbe hagyandó
nevet is. – Földönfutókká is teszik őket; mert hiszen az áruló vagyona
elkoboztatik; s az köztudomású, hogy Ocskay László kincseket halmozott
össze sztropkói kastélyában. – Így tesznek a méhekkel is, mikor a kas
megtelt mézzel.

«De hátha még nekem is lesz egy szavam hozzá: kegyelmes és kegyetlen
uraim!»

Csalatkozni fognak, a kik azt hiszik, hogy Ocskayt is olyan könnyű lesz
megfogni, levágni, elpusztítani, mint Forgáchot, Rakovszkyt,
Okolicsányit, Bezerédyt. Ocskay László, a hős: no az már el van temetve,
alszik; – de hát a másik: Ocskay László, a kalandor! Annak átkozott
munka lesz a fölébredése!

Összecsikorgatta a fogait s a közben nevetésre torzult el az arcza!

– «Ad ugrandum!» ugy-e? Ezt tanácsolják, a kiknek olyan nagyon útjokban
állok, hogy két kis pénzért eladnának az ördögnek! – Ne olyan olcsón!

A rémület elszállt lelkéből, együtt a száműzött nemes indulattal.
Elfoglalta helyét a dölyf: a boszuálló kevélység. S talán még valami más
is.

Mondtuk, hogy milyen rossz érzés az undor, mely a mámorra következik: a
bor, a kéj, a dicsőség mámora után. De aztán mikor az undor ki van
heverve, ujra visszatér a szomj, s még erősebb bort kér, még dühösebb
szenvedélyt, még átkozottabb ragyogást!

Ha mind úgy keresik a czigány leányt, – hát az legyen szerencsés, a ki
megtalálja.

Az utolsó borzadozással vége volt a félelemnek. Érni kezdett a terv.

Ocskay Lászlót valamikor a jezsuiták nevelték. Ezt a tudományát vette
elő legelébb.

Elhallgatta társai előtt mindazt, a mi keblében forr. Derült, nyugodt
arczot mutatott mindenki előtt.

Leült leveleket irni, a fejedelemhez, és Bercsényihez.

Nem látszott az irásán, hogy a keze reszket; nem árulták el a szavai,
hogy a szive megkeményült; szép calligraphiával írt mind a kettőnek,
alázatos hűségét bizonyítva s felajánlva egész tehetségét szolgálatukra.
Előadott egy egész szépen kifundált tervet, hogyan fogja ő most rögtön
insurgáltatni a fejedelem mellett a «tót impérium»-ot. (Így tisztelték
akkor a magyar felvidéket, a minek a népéről Rákóczy maga azt írja, hogy
Ocskay Lászlót «kis Istenének» tartja.) Ő most a Fehér-hegyek mögé
vonul, s az ottani várakat megrakja pihent őrséggel, ellátja eleséggel
és lőszerrel. Mihelyt pedig egy dandárt összeállíthat, azzal rögtön
általtör Morvába, a mit rémhírével annyiszor hozott már rettegésbe s ez
által kényszeríteni fogja a császári seregeket, hogy itthagyva
Magyarországot, Bécs védelmére siessenek. Bercsényit kéri e végett, hogy
küldje utána rögtön az ezredét Szkolcsánból. Ő az előhadával siet
megelőzni a bánt, nehogy hamarább elfoglalja a Fehérhegyek közötti
várakat.

Az egész terv olyan őszinte és olyan egyszerű volt.

A Fehér-hegyek völgyszorosai, számos hegyi váraikkal, igen alkalmas
helyül szolgáltak mindig a felkelő seregek ujjászervezésére, s azokról a
várakról csakugyan sürgősen kellett gondoskodni, mert épen akkor jött a
rémhír, hogy a hatalmas, győzhetlennek hitt Nyitra vára Heister előtt
kaput nyitott. Labanczból áttért német őrség volt benne; azok az első
ágyuszóra megint visszatértek a labanczokhoz. Félő volt, nehogy a
többiek is úgy tegyenek.

Bercsényi tehát épen akkor, a mikor gyanuját minden lánczáról szabadon
kellett volna bocsátania, hogy mint a harapós kuvasz, rohanjon utána a
futónak: – akkor kergette azt be aludni a dutyijába s egész jó hitében
utána küldte Ocskay Lászlónak az összegyült ezredét Blaskovichcsal és
Pestvármegyeivel a Fehér-hegyek közé.

Ott aztán nem őrizhette őt senki.

Senki sem vigyázhatott már Ocskay Lászlóra: csak egyedül Ocskay László
maga; – de hol volt «az» már!




A BUDETINI BORZ.

A híres nevezetes tót impériumnak van egy gyönyörű szép vidéke, a mi úgy
van eldugva oda a hegyek közé, mint egy szigetvilág. Hegyek, őserdők
köröskörül, s a hegyek oldalait mossa a Vág, a minek a medre itt mély,
sziklás, szakadékos, vize rohanó, ha egy dobogó hidat elrontanak rajta,
átjárhatatlan.

A Vág tulsó partjáról áttekintve, a hegyormokról, a sűrű erdők közül,
büszke vártornyok meredeznek elő (ma már romok); azt kell hinni az
idegen földről jövőnek, hogy ez a vidék valami hatalmasan megvédett
erősség, strategiai kiszámítással alkotott várművek rendszerével, a mik
egymást védik, s a betörőt siralmasan kelepczébe zárják, hogy ki sem tud
többet jönni.

Van is benne valami.

Vág-Besztercze, Hricsó, Varin, Plevnik, Lucskó, Kvassó, Lietava, mind
megannyi hatalmas sziklafészek, a mit sas legyen, a ki meg akar szállni.
De még a völgyben fekvő uri kastélyok is mind bástyákkal, vízárkokkal
vannak körülvéve, felvonó hidakon lehet beléjük járni, s földalatti
rejtekutak vezetnek ki belőlük az erdőbe.

Ez a sok vár akkor épült még, a mikor a földesuraknak nem volt egyéb
dolguk, mint egymás ellen hadakozni: a mikor folyt a kedélyes bellum
omnium contra omnes (mindenki harcza mindenki ellen). Akkor volt az még,
a mikor Vág-Besztercze urai, a hatalmas Podmaniczkyak a szomszéd
uraságok jobbágyait rabságra elhajtva, azokkal egy merész vízvezetéket
építtettek, mely a Rieka patakot messze vidékről az ő várukba
kényszeríté folyni.

Ocskay idejében már mind jó czimboraságban éltek a tót impérium
földesuraságai, a jobbágyaikat sem sanyargatták, áldott földjük volt, s
azt jól mívelték, adósságot nem csináltak, tehát nem is perlekedtek. Ha
ellenség közeledett, az ellen felültették a bandériumaikat, s ha az
ellenség tovább ment, ők is haza mentek, s folytatták a dolgukat, meg a
mulatságukat.

A körülfekvő erdőség még mai nap is olyan idylli hely, hogy mikor a zab
érni kezd, megesik, hogy egy vadász két medvét is meglő, a hogy az a
vetést nyalábra szedve legeli. Itt látni egy uri kastélyban most is azt
az óriási maczkót, a ki öngyilkos módon lőtte magát agyon, a tót bognár
által szerkesztett furfangos elsülő géppel.

Mentől beljebb hatolunk e rejtett vidékbe, annál elragadóbb képek
bontakoznak elénk, s a mint a szulyói völgybe érünk, egyszerre elvész
előlünk az út és a kisérő patak, mintha igazán be volna deszkázva a
világ. Titáni bérczek emelkednek fel szédületes magasban egyenesen,
kopáron, mint megannyi torony: egy közűlök olyan, mint a pisai torony,
ferdére dőlve; Istenkéz alkotta szörnyü obeliszkok, merész gulák,
zeg-zugokat képező hegyes sziklacsompók: távolról egy csodálatos nagy
vár, a közelben egy még csodálatosabb holdbeli tájkép. – És ennek a
váralaku bérczegyetemnek az egyik felmeredő csompója tetején van egy
valóságos vár, Rohács vára. Lóháton oda nem lehet felmenni, a felvezető
ösvény maga egy kigyózó lépcsősor. Az utolsó felhágót egy falépcső
képezi. Ezt a sziklafészket a protestáns üldözés korszakában rakták ide.
Ennek a sziklatömkelegnek a sarkánál fordul el derékszögben egyszerre az
út, úgy közreszorítva az átelleni meredek bérczfaltól, mint egy
kaputornácz. Valódi vaskapu. A kinek onnan felülről Rohács várából azt
mondják: «megállj!» hát annak nem szabad ezen a kapun keresztül menni.
Onnan kövekkel agyonverhetik akárkinek a seregét.

Innen nyilik azután a gyönyörű hradnai völgy, ősi kastélyával, a mi még
Zsigmond király idejében épült, s a mögötte elterülő ős fenyőerdő
közepéből emelkedik ki a hatalmas Lietava vára. Egy, még a mostani
romjaiban is tiszteletet parancsoló tömkelege a bástyáknak és
tornyoknak, a miknek ablakai kétemeletes lakosztályokból nyiltak, s
valamennyi fölé emelkedik egy óriási terjedelmű rotonda, a minek
rézkupoláját boltozatos arkádok látszanak emelni, úgy, hogy a távolból
olyannak tetszik, mint egy megkoronázott óriás, gömbölyü szemekkel,
felnyitott nagy szájjal. Az erdőn keresztül csak egy mély völgyút vezet
a várig, mely az erdő szélétől még ágyulövésnél is nagyobb távolban egy
kopár dombtetőn emelkedik, a honnan ágyúkkal végig lehet seperni a
bokortalan avart. A tulsó oldalán pedig egy meredek, szédítő mélység
veszi körül a várhegyet, körülzárva azt is a tulsó oldalon rengeteg
hegyektől; ott alant a mélyben láthatni az apró vetéstáblákat, mint egy
tarka szőnyeget. Szeptember az idő: még ott nem arattak; abban a
völgyben nyár közepén is csak hat óra hosszat süt a nap.

Ezt a várat választotta Ocskay László haditerve alapjául.

Arra, hogy őtet meg ne támadhassa senki, igen jól volt választva, hanem
arra, hogy ő támadjon meg valakit, ugyan rosszul.

Csak egyetlenegy kis baj volt Lietava várával: az, hogy Ocskaynak ehhez
a várhoz épen semmi köze nem volt. Se atyafiság, se örökösödés, se
neoacquistica, se nota infidelitatis, se semmiféle egyéb titulus révén
abba bele nem ülhetett, mert az egy özvegy asszonyságé volt, a ki a
férjétől annak a hűtlensége miatt még harmincz esztendővel ezelőtt
elvált, s azóta megmaradt a férfigyülöletben; az egész világtól
elzárkózott, és a mellett a várát rendes palotáshaddal megrakva, jó
karban tartá: oda ugyan az ő engedelme nélkül senki be nem mehetett.

Hanem hiszen a többi várakhoz sem volt Ocskaynak semmi köze, mégis
elfoglalta valamennyit. Odajött, mint vidám czimbora, összeült a
várurakkal poharazni, kártyázni; nagyokat ittak a fejedelem egészségére:
a bőséges lakoma után aztán stafétát nyargaltatott Bercsényihez, meg a
fejedelemhez, azzal az örvendetes tudósítással, hogy erélyes föllépése
következtében sikerült Kvassó várában a Kvassay urakat, Plevnik várában
a Balassa urakat, a likavai híres Chócs várában az Illésházyakat,
Vág-Beszterczén az Andaházyakat, Hricsó várában az Ákayakat a fejedelem
hűségében megerősíteni, s mindezeket a várakat élelemmel jól ellátni, a
mely tudósításokban épen az nem volt igaz, a mi igaz volt. – Egyszer
majd rajta is vesztett: a midőn Lucskó várából, a Pongráczok fészkéből
is azt a tudósítást irta Bercsényihez, hogy azokat is sikerült a
fejedelem iránti hűségben megtartania; szerencséjére mielőtt útnak
indította volna futárját, érkezett a gyászhír Lucskóra, hogy Pongrácz
Gáspárt, a család legkedvesebb öregét, a ki a császáriakhoz átszökött, a
kuruczok elfogták s rövid processust csináltak vele; ott mindjárt
összevagdalták. – Az már aztán mégis csak goromba állítás lett volna,
hogy e fölött a megölt ur familiája valami nagy örömre van gerjedve.

A fejedelem és Bercsényi aztán válaszoltak a leveleire, hogy jól van
hát, csak biztosítsa azokat a várakat; hanem maga meg mozogjon
valamerre, a hol ellenséget talál, nem szaladnak azok a várak el.

– Mindjárt, mindjárt! mondá Ocskay, csak még Lietava várát kell
biztosítani; az még nincs megvédve elég jól az ellenség betörésétől.

Ezzel aztán a fejedelem, meg a fővezér leveleivel igazolva magát a
várurak előtt, ott hagyott nekik a nyakukon, sub titulo «helyőrség» egy
pár compánia imitt-amott összeverbuvált «talpast» s ment Lietavát
biztosítani.

Tudta, hogy oda csapatostul be nem eresztik. Lengyel Magdolna
nagyasszony idegen férfihadat a várába be nem bocsát. A kis ajtóra
került.

Előbb is levelet irt a nagyasszonynak, úgy szólítva őt, hogy «én nekem
legkegyelmesebb asszonyom és rokonom», s úgy irva alá magát, hogy
«legalázatosabb szolgája és atyafia». A levél tartalma pedig odavergált,
hogy egy bizodalmas atyafiságos ügyben kívánná előtte a szivét feltárni.

Ez a szív, ez volt Lietava várához a kis ajtó.

Lengyelné nagyasszony, a hogy az ilyen világtól rég visszavonult s
sziveikben megkeseredett hölgyek szoktak, gyülölve az egész férfinemet,
a maga ábrándvilágában alkotott magának egy bálványképet, a kit azután
képzeletében minden férfiui tökélylyel felruházott. Ez az ábrándkép volt
Ocskay László.

Egy évtizede volt már, hogy felkapta a nevét a hír, s azóta mindig
fényesebb lett: Lengyel Magdolna nagyasszony csak a dicsőséget hallotta
felőle mindenkor.

Ő maga lefestette az arczképét Ocskaynak életnagyságban, csak úgy a
mások leirása, meg a saját képzelete után, az az arczkép ott állt a
legelső szobájában s annak a nagy aranyos rámája tele volt aggatva
koszorukkal. Valahány diadalhír jött felőle, annyi koszorut raktak a
képe körül, úgy, hogy a babérlevéltől nem látszott a rámán az aranyozás.

Rá volt irva mindenik koszorura, minő hőstett szerezte azt meg: csaták,
bevett várak neveivel; hanem aztán volt egy óriási nagy koszoru mindezek
felett, a mi a rámát keresztben ölelte, az csupa hervadhatatlan
immortell virágokból volt fonva, a sárga gyopár alapon piros
kakastaréjokból (celosia) kirakva e szavak: «A hű férjek mustrája».

Minden hősi dicsőségén túl ez volt Ocskaynak a legfényesebb érdeme
Lengyel Magdolna előtt. Ez a legderekabb asszonytartó ember a világon.
Az volt róla a mondása, hogy ha Ocskay valaha meghal, megérdemli, hogy
az asszonyok pulverizálják s kiki a maga férjének egy csipetnyit beadjon
a porából, hogy úgy vegye be az igazi hűséget.

Ezt mind elhistórizálták a víg czimborák Ocskaynak, s annálfogva ő
nagyon hamar készen volt a maga haditervével.

Egyedül, még pedig szekéren, ment fel Lietava várába s ott a vár
asszonyának való udvarlás előtt, a várbeli káplánnál tette tiszteletét,
a mi igen jó véleményt támasztott kegyes indulatai felől.
Vendégszobájába felvezettetvén, nemsokára az udvarnok által meghívatott
ebédre; a ki is bizalmasan elbeszélé neki, hogy az urasszony a mai napra
leveté a gyászruháját, s egész pompába öltözött fel, a mi ritka eset, s
csak igen kedves vendég kedvéért szokott megtörténni.

A déli harangszóra két czifra csatlós jött a vendég ur előtt az ajtót
megnyitni, s azontúl a hány ajtó elé érkezett, a melyen keresztül
kellett mennie, azt két-két más meg más egyenruhás szolga nyitotta
előtte, míg végre a pompás elfogadóterembe megérkezett, a hol az urnő
várt reá.

Magdolna asszonyság már akkor hatvan éves volt; szikár, összetöpörödött
alak, a negyven év előtti franczia divat szerint öltözve, mintha most
szállt volna alá valamelyik rámájából a sorba állított ősanyaképeknek. A
fejét csupa hamis hajhurkák diszítették. Minden más ember nevetett volna
rajta, ha úgy szembe akad vele.

Ocskay László szépen kezet csókolt neki. A hosszú szarvasbőr-kesztyün
érzett a kámfor szaga.

Magdolna megczirogatá kezével a lovag szőke fejét, s azt suttogá:
«csodálatos, nagyon csodálatos».

S aztán, hogy magyarázatát adja e szavának, odavezette vendégét egy
lefüggönyözött fülkéhez; a függönyt egy zsinorrántással félrehúzta: az
alatt volt az emlékezetes arczkép azzal a sokféle koszoruval.

– Mintha csak előttem állt volna! suttogá, a képre mutatva. Szeme,
szája, bajusza, hajfonatai egészen ugyanazok. Pedig most látom először.
Ugy-e, hogy magára ismer kegyelmed?

– Leszámítva a körülirt mondatokat, szabódék Ocskay.

– Még szerény is! Nem akarja magának tartani a dicséretet. De azt a
legelső mondatot, azon az immortelle koszorun csak elismeri kegyelmed
igaznak?

Még nem régiben, ha valaki azt mondta volna Ocskaynak, hogy hitvesi
hűségeért koszorut készül a nyakába akasztani, azt mondta volna neki,
hogy «eredj a koszoruddal a tatárba! a mi országunkban a férjek hűsége
nem megy erényszámba: az mindennapi rendes állapot». Hanem ma már volt
oka rá, hogy elfogadja a magasztalást s nagy dolgot csináljon belőle.

– Bizony kedves asszonynéném (bocsásson meg e czímezésért).

– De nagyon jól van. Én vérségi rokona vagyok kegyelmednek: a
nagyanyáink Nyáry-leányok voltak, Thurzó püspök feleségének testvérei.
Azt sem neheztelem már, ha kegyelmed nénjének szólít; hatvan éves
vagyok. Megérdemlem a néném czímet. Szólítson úgy.

– Tehát, kedves asszonynéném, épen az volt az oka e mai váratlan
látogatásomnak, a hitvestársam miatti hűséges aggodalmam.

– Az Istenért! Meg ne rémítsen kegyelmed! Csak nem történt vele valami
veszedelem?

– Még nem történt, de erősen fenyegeti. Tudja kegyelmed, hogy az én
sztropkói váram Zemplénben fekszik. Legközelebb a hadi dispositiókat jól
ismervén, tudomásom lett felőle, hogy a hadjárat leginkább azon a
vidéken fog minden részről megkezdetni. Én a feleséegmet és gyermekeimet
félek magukra otthagyni védetlenül.

– Hozza őket ide kegyelmed! szólt bele Lengyelné asszony, nem is várva
be, hogy kérje rá Ocskay. Úgy lakjanak itt nálam, mintha saját édes
anyjuk szárnyai alatt volnának. Katholika a felesége?

– Nem. Reformata!

– Hozza el magával a papját, az énekeseit, a hopmesterét, rendelek a
számukra egy termet, a mit imaházul használjanak. Abban se legyen
fogyatkozásuk.

– Különösen azért féltem a kastélyomban az enyéimet, mert azt mindenki
tudja rólam, hogy gazdag vagyok; házam kincsekkel megrakva, a mi nagyon
invitálja a martalékra áhitozókat.

– Hozassa ide kegyelmed az arany-ezüst marháit társzekerekkel; rendelek
számukra biztos boltot, a hol meg lesznek őrizve; hozassa el a
kincstárnokát, a kulcsárját, a strázsa-állóit, őriztesse azokkal.

– A szép paripáimat is úgy sajnálom ott veszni hagyni, bizonyosan
elragadozzák.

– Szó sincs róla! Ültesse fel a lovászait, hozassa mind ide az én
váramba. Száz meg száz paripa elfér itten. Szivesen szolgálok
kegyelmednek; egy évig, kettőig, a míg a háború tart; a míg kegyelmed
visszajön értük.

– Ennyi jóságot majd vissza sem tudok fizetni.

– Ne is gondoljon rá. Ha itt lesznek a felesége, a gyermekei nálam,
akkor bizonyos leszek felőle, hogy lelkében sokszor meglátogatja
kegyelmed a szegény lietavai özvegyasszonyt, s az nekem elég jutalom
lesz. Jöjjenek minél előbb.

– Magamnak kell értük mennem. A mostani zavaros világban az ember nem
ereszthet utra magában egy asszonyembert két gyermekkel, s különösen
egynéhány kincsterhelt társzekérrel.

– Bizonynyal nem. Erős kiséret mellett hozza el őket kegyelmed. Derék
fegyveres csapatot rendeljen melléjük. Mindjárt kiadom a rendeletet a
várnagyomnak, hogy a szulyói sorompónál hagyja meg a vámosoknak, hogy
Ocskay László öcsémet, familiáját, a mikor jön és megy, minden
kiséretestől együtt szabadon járásra-kelésre bocsássák, s a dobogón
általeresszék. Megiratom kegyelmednek a levelet az iródeákommal.

Erre a levélre volt nagy szükség. – Mert ha Lengyelné nagyasszony a
szulyói sorompót elzáratta, a lietavai útra nem lehetett senkinek
erőszakkal eljutni. Így pedig ötven-hatvan jó fegyveres vitézt be
lehetett juttattni a várba, s az elég volt arra, hogy kenyértöréskor
Ocskay legyen ott a parancsoló.

A szakács eközben jelt adott a haranggal az ebédre, a hopmester, a
káplán, a felolvasó, az iródeák, a tiszttartó, az udvarbiró, egy pár
szegény szegődi atyafi, egy vándor supplicans, a várnagy, Dorka asszony,
az öreg társalkodónő, segítének végigülni a hosszú asztalt; az urnőnek
azonban a letelepedés előtt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy épen
tizenhárman vannak, s annálfogva tizennegyediknek meg a kántor is
behivatott, a ki különben nem volt kellemetes személy.

Ocskay az egész asztalt tartotta beszéddel. Míg ezelőtt nem rég rá nem
lehetett volna birni, hogy valami hőstettét elbeszélje, bárcsak a
legbizalmasabb jó barátai előtt is, most úgy dicsekedett, mint egy
obsitos katona, ez előtt a sok apró-cseprő idegen szájtátó előtt.

Mikor elhagyta a várat, már kezében volt Magdolna asszonyság
engedélylevele a «cum gentibus» bejövetel iránt.

Az urnő áldását adta a fejére.

Ez a vár is be lett volna hát véve szép szerével.

Még egy vár volt hátra: Budetin.

Ha valaki repülni tudna, félóra alatt ott lehetne Lietava várából, olyan
közel vannak egymáshoz. Hanem ez csak madárnak, vagy kőszáli kecskének
való út, vagy olyan embernek, a ki szökik s nem gondol a nyaka
törésével. Igaz járatban levő embernek vissza kell kerülni megint a
szulyói vaskapuhoz, körüljárni a várakat, s úgy térni fel a vár mellett
Zsolnáig; onnan azután dobogó hidon keresztül a tulsó partra, ott van
Budetin vára. Abban lakik a budetini borz.

Ez Ozmondának az apósa.

Hogy mivel érdemelte meg a budetini borz nevet, annak czifra históriája
van.

Hanem az nem tartozik ehhez a történethez.

Elég annyit tudni belőle, hogy Szunyoghy Gáspár uram háza tájékán bátran
kizöldülhetett a legszebb petrezselyem, mert azt soha látogató vendég le
nem taposta. Abban a jó hirben állt, hogy semmiféle utját és módját a
szerzésnek nem rest megragadni, ha az a keze ügyébe kerül; s még eddig
nem találkozott olyan ember, a kit ha a balsors Szunyoghy Gáspár urammal
összehozott, valami tollát annak a keze között ne hagyta volna.
Ékesítette még ezenfelül a mesemondásba való szertelen fösvénysége is.
Nem jöhetett ahhoz vendég olyan órájában a napnak, hogy azzal a szóval
ne fogadta volna: «ejnye de kár, épen most végeztük az ebédet», ha pedig
valaki kibőjtölte nála a vacsorát, bizonyos, hogy hideglelést kapott
tőle.

A mellett durva, goromba ember volt, a ki nem tudott úgy megszólalni,
hogy valakit meg ne sértsen. Csupán egy esetben volt nála kivétel. Ha
észrevette, hogy valakin könnyű szerrel lehetne nyerni valamit. Ahhoz
aztán megint egyszerre olyan nyájas lett, hogy majd a talpát csókolta
meg, veszekedő mogorvasága átváltozott kiállhatatlan hizelkedéssé; csupa
nádméz lett, a mi természetesen csak addig tartott, a míg megkapta, a
mire ácsingózott; akkor aztán megint iparkodott olyan goromba lenni,
mint a pokrócz.

És ezt az embert okvetlenül meg kellett látogatni Ocskay Lászlónak.

Még mindig nem lehet megérteni a tervét. Az egyre zavarodik és nem
tisztul.

Este fele járt, mikor Ocskay László négylovas szekerével a budetini vár
kapuján behajtott. Kiséretül csak tiz lovasvitézt hozott magával. Az
egész csapatja Zsolnáig kisérte, azt odaát hagyta a Vágon túl. A város
és a vár oly közel esik egymáshoz, hogy a kürtszó áthallik innen oda.

Budetin nem valami erősség, a külső sánczait, az őrtornyot nem is őrzi
senki. Arra Gáspár úr nem tart kenyérpusztítót. Az udvarán hat mérges
komondor végzi a vendégbejelentés tisztét, s az uraság maga a belső
kastélyban éjjel-nappal bezárkózva lakik; minden bejáróján vasajtó,
ablakain kidülledő vasrostélyok s a feljáró lépcsője olyanformán vezet
fel az előtornáczba, hogy annak a két oldalán keskeny ablakocskák
vannak, a miken át az érkezőt onnan belülről szemügyre lehet venni, s ha
kell, puskatüzzel is oldalba köszönteni.

Ismerte ezt a helyet jól Ocskay.

Mikor a bezárt vasajtóhoz ért, megdöngette azt a fokosa fejével, hogy
csak úgy viszhangzott bele az egész kastély. Háromszor is kellett azt
ismételnie, míg onnan belüről megszólalt egy hang, a mely olyan volt,
mintha be volna rozsdásodva.

– No, ki a mennydörgő mennykő az odakinn?

– Vendég, gróf uram.

– Hogy tudod, hogy gróf? Hiszen nem látsz a vasajtón keresztül.

– Ismerem kegyelmedet a kellemetes szép hangjáról.

– Ki látta ilyen későn alkalmatlankodni! Mit akartok? Az én házam nem
vendégfogadó. Falu végén van a korcsma.

– De én épen ide akarok szállni.

– Én? Én? Minden bolond «én». Kinek hínak?

– Ocskay László!

– Micsoda? Az a gézengúz?

– Nem. Az a másik. Az a derék ember.

– Mehetsz a pokolba. Neked nem nyitom ki az ajtót.

– Akkor petárdával vettetem be, mégis bemegyek.

– Ez actus majoris potentiæ!

– Nem az. Exmissióból jövök.

– Ki a tót fránya exmittált? Nekem a fejedelmed nem parancsol.

– A császár nevében.

Erre úgy tetszett, mintha odabenn halk suttogás támadna, s nehány percz
mulva csörömpöltek az ajtót elzáró keresztrudak, kulcs nyikorgott a
zárban, tolóretesz karistolt, s a vasajtó felnyilt.

Ott állt az érkezők előtt a budetini borz. Első tekintetre igazolta a
találó elnevezést. Épen olyan behuzott nyak, meggörbült hát, kurta kezek
és lábak, az orrig feldúzott száj; az ember nyáron is prémes bekecsbe
volt öltözve, otthon is prémes ellenzős sipkában. A szeme előtt nagy
gömbölyű üvegü pápaszem.

Ocskay megölelte a kedves házigazdát.

– Hát rám sem akart ismerni, kedves urambátyám?

– Az okulárémtól.

– Az okuláréjától?

– No igen, hát az olyan üveg, a mivel irást olvasni közelből jó, de
messziről embert megismerni nem jó.

– Ejnye, de okos pápaszemre tett szert, kedves urambátyám.

– De mit urambátyámozol te engem?

– Hát nem vagyunk-e atyafiak? Hiszen tudja!

– Tudom, az én nagyanyám meg a te nagyanyád két vénasszony volt. De csak
hagyd azért az urambátyámozást; maradjunk a «per tu»-nál, mintha csak
együtt őriztünk volna disznókat.

– Jól van öregem. Hát ereszsz bennünket egy kicsit beljebb innen az
ajtóból.

Gáspár úr feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson.

– Vagytok-e még többen? kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy
nyomakodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tiz ember, mindenik hoz valami
uti motyót magával.

– Ne félj semmit. Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a
helyük.

– Hát te mikor akarsz tovább menni?

Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az
utolsó egy pár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn.

– De biz itt akarok maradni éjszakára, szólt Ocskay s aztán a katonákhoz
fordult. Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába. Aztán kimehettek.
A lovakat lenyergelhetitek.

– De én nálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs.

– Beérem azzal, a mit a gazda maga eszik, ha szépen megkinálnak vele:
«egyetek eb vendégei, ha az ördög idehozott».

– Én nem szoktam egyebet vacsorálni, mint fekete retket, meg kenyeret. A
borom mind megnyulósodott, azt nem ihatod.

– Lesz itt bizonynyal, a ki vacsorát tud főzni.

– Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál.

Ocskay László odasúgott az öreg fülébe:

– Hát «Ozmonda»?

Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe.

– Ahá! Hát ennek «érzi eb-orrod a szagát?» Ez csalt ide látogatóba?
Dej’szen «orrod tőle foghagymás!» Abból meg épen nem eszel. – Dej’szen
nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van? Bolond volt, a ki mondta. Az én
házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. A ki miatt szegény
Gáspár fiam elölte magát a török háboruban.

– Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát.

– De az asszony miatt való bújában, mert csapodár volt! Te is huztad a
szénáját, lélekadta!

– Nem biz az, hanem a miatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem
küldtél neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse.

– Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Ebkérdi Pál a neve, a ki a menyem
után tudakozódik.

– Hát hiszen nem is az után tudakozódom.

– Ne is tudakozódjál. Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy te
veled csipi-csókát játszon. Az én házam nem fürdőház, a hova mulatni
járnak. Ha jön: nem azért jön ide.

– Nem ám, hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát
is kiátkozni a házadból.

– Fogadatlan prókátornak tudod-e, mi a fizetése? Tyuktojás négylábú
állattól. Ha itt tartom a parafernumát, kamat jár az után.

– Jár bizony, a mit Ozmonda fizet te neked.

– Micsoda? kiáltá fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. Hát
gorombáskodni jöttél ide hozzám? A saját nemesi portámra?

– No csak ne lökj ki az ajtón, öreg. Nem is azért a másikért. Igen
nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát.

– Úgy nem is találsz meg.

– Nem is mint Ozmonda apósát.

– Úgy még kevésbbé.

– Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz buzgó hazafit.

– Úgy meg legkevésbbé.

– Hanem kereslek úgy, mint hirhedett istentagadó, vérszipoly sadduceus
uzsorást, a ki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz.

– Akkor már itthon vagyok.

Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, a mint ilyen szépen megadták a
tisztességet.

– De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyujthatsz.
Adjak hozzá dohányt? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te
nagyon meg találod tömni. – Hoztál valami zálogot?

– Hoztam. Itt van a vasládámban. Az összes ékszereim, a miket a wsetini
diadalnál szereztem.

– Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze a bükfatapló, csiholj ki
magadnak.

Gáspár úr átvette a láda kulcsait s felnyitogatá a závárokat; aztán
felemelte a nehéz vasajtót.

– Hűh! Mennyi irtóztató kincs! szaladt ki a száján. Egy dominiumért meg
nem lehetne szerezni valamennyit.

– Én még drágábban vettem. Egy sánczot adtam érte, a minek az árka tele
volt halottakkal.

Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb.

– És ezt a marhasokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy
kardcsapással megszerzi.

– Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték?

– Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra?

– Nem sokat.

– Én pedig inkább sokat adok, mint keveset.

– Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján s könnyebben ott vész a
zálog.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. No hát mennyit adjak, édes öcsécském?

– A mennyit akarsz.

– Jó lesz ezer arany?

– Egészen jó lesz.

– Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan
elrabolnák, felvernének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat?

– Az is jó lesz.

– De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak
érte. Tudod, hogy a mi ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni
Lengyelországba, Krakkóba: ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell
odamennem, s az sokba kerül.

– Viselem az utiköltséget.

– De kiséretet is kell magammal vinnem, hogy az úton ki ne foszszanak a
hajdemákok.

– Megtérítem a katonák zsoldját.

– Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad.

– Itt hagyom ezt a tíz huszárt, a kit magammal hoztam.

– Hát azok kinek a rovására esznek?

– Az enyimre. Mindennapra kijár nekik egy arany.

– Ha ne ha.

Az lett belőle, hogy «egy dénár, két dénár, neked semmi se jár», Ocskay
nemhogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem még ő fizetett huszat
Gáspár uramnak.

– Aranyos ember vagy, édes fiam. Aranyos ember. Ugy-e bár, itt maradsz
vacsorára?

– Ha lesz egyéb is, mint fekete retek.

– Ne busúlj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz, hogy a körmödet is
megnyalod utána. Szereted-e a szép asszony főztét? Mondd csak, mi a
kedves eledeled? Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj,
angyalkám. Megyek; kiadom a rendeletet. – Nem zárjuk be addig azt a
ládát?

Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt,
mint a sajátját.

Ocskay nevetett s kituszkolta Gáspár urat.

– Siess, mert éhes az ember. Aztán a mi jó és drága, hozasd elő.

Gáspár úr szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább
visszatérhessen.

– Mindjárt itt lesz a szép asszony főzte, kiálta visszatéret még az
ajtóból.

– Hát mégis csak van asszony a háznál?

– Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számára
van itthon. Aztán én nem igértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum.
Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház; azt mondom.

– No jól van. Hanem már most hát nekem adj irást in optima forma ezekről
a zálogba tett holmikról, s azon ki legyen téve minden egyes darabnak a
neve, formája, és a többi.

– Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bizd reám. Tudom én mindennek
a nevét. Ez bracelet, ez reliquiarium, ez diadema. Fel lesz irva, kiben
van saphir, kiben smaragd, opál; ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha
egyszer visszaváltod. Egész életemben mindig ezt tanultam. Úgy értek
hozzá, mint egy ötvös. Soha se gazdálkodtam lábasmarhával, mindig csak
arany- és ezüst-marhával, ebbe nem üt bele a dög; széna se kell neki,
mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billikom, mekkora türkizek benne!
Micsoda remek csatt. Ezt egy fejedelem viselte valaha! Meg ez a
pendeloque! ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál
ilyet más, mint Benvenuto Cellini. – Elenchust csinálok róla; egész
éjszaka fenn leszek mellette.

Ezalatt egy kopott ruhás csatlós bejött s elkezdett teríteni az
asztalon. Gáspár úr nem szándékozott a vendégét az ebédlőterembe
fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. Itt is jól lehet
lakni a kis szobában, csak legyen mivel.

– Hát aztán csak kettőre terítenek? kérdezé Ocskay.

– No hát mi bajod vele? Én, meg te, az kettő – Bécsben is.

– De én úgy tudom, a hol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál
ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van.

– Van hát! No hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem
tisztességes asszony, annak az ilyen garázda, korhely, csélcsap
kákompillével, mint te vagy, semmi dolga.

Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni és ha már átvette volna
Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna,
hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül.

– Jól van öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van
erkölcscsel, a ki te hozzád tartozik. Hanem hát megállj: majd mutatok
neked még valamit.

– Ugyan mit mutatsz még nekem?

– Gyere ide ehhez a ládához. Hát úgy-e, hogy sok szép kincs van itten?

– Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt.

– Tehát ezekre, a miket itt látsz: adsz nekem ezer aranyat zálogbérül?

– Megmondtam már.

– No hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, a mit nem mutattam
meg. Most idenézz.

Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay s arra a
belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel birt; a rejtek
tele volt gyémántos, rubintos gyűrükkel, lánczokkal, diadémokkal;
gyöngysorok egész pamatszámra, álomnak is képtelen kincshalmaz egy
rakáson.

– Hűh! szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a
tíz körme egyszerre markolásra görbült. Ezt is mind raboltad?

– Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a
hét fejét, úgy vettem el tőle.

Igaz, hogy biz azokat őrizte egynehány tűzokádó ágyu Wsetin várában.

– No hát ezekre mennyit adsz?

– Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem.

– Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, a mit már látsz,
a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod
elfogadni, nem is vagyok kénytelen itt hagyni, elfér mind az iszákomban,
magammal hordhatom lóháton. Kell? Nem kell?

Gáspár urnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált
olyan olcsón adják, a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay
László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, a hol beszakad alatta a
föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna
ez a temérdek sok kincs mind.

– Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakő féle, meg ezek a gyöngyök?

– Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban. Azt mondod, úgy értesz hozzá,
mint egy ötvös.

– Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz? Édes tuba
galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd, ha volna. Szereted-e a
muzsikát?

– Magam nem értek hozzá.

– No hát majd lesz más, a ki ért hozzá, gyönyörüséges szép öcsém. Egyben
itt lesz.

Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egy pár
czintányért, evőeszközöket, poharat, sótartót hozzá.

– Mindjárt jövünk! Azzal kiment.

Tehát már többen jönnek!

Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben
huzva a válla közé.

– Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák!

Tehát többen hozzák.

Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a
gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban
is megtalálja minden ember. A mellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre
az ólomkalamárist, az összehajtott iv papirost; még egy ókulárét tett
fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves
ékszereket.

Azonban felhozták a lukullusi nagy vacsorát. A szépasszony főztét. Maga
a szépasszony is megjelent, a hogy illik, kimenteni magát a vendég
előtt, hogy olyan rossz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rossz volt.
De hát a szépasszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga
főzte.

Ozmonda valóságos falusi háziasszony volt; egyszerün öltözve, a köténye
szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arcza piros a tűztől,
mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske: a milyennek
Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni.

– Ah! jó estét Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam
kegyelmedet. Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ozmonda.

– Talán rám sem ismer?

– Bizony csak alig-alig. Mi hozza kegyelmedet mi hozzánk?

– Látja kegyelmed. Egy kis zálogügy az apósával.

– Hát már kegyelmed is kölcsön vesz pénzt?

– A hadaim zsoldját kell fizetnem s másunnan nem kapok.

– Eresztené őket szélnek.

– Ők nem eresztenének ám.

– Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apám-uram méltóztassék.

Gáspár úr épen még egy harmadik nagyítóval is dolgozott, egy antik
ékszeren a művész nevét betüzgetve.

– No csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok. Majd én
utoljára magam elé veszem a tálat.

Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy
suttogva is beszélgethettek.

– Volt kegyelmednél megint a fehér barát? kérdé Ozmonda.

– Micsoda fehér barát?

– Az, a kinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza.

– Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet.

– És így apáczának sem? Hát nem mondtak igazat?

– Bezerédy rajta vesztett!

– Mert előbb járt a nyelve, mint a lovának a feje. Okos ember előbb
tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket?

– Bezerédyt?

– Meg a sógorát és az ezredesét.

– Hihetetlen!

– Persze, hogy hihetetlen, mert apácza mondja. Itt van nálam az itéletük
párban. Egerből kaptam.

Ocskay ajka reszketett, a míg e halál-itéleteket végigolvasá.

– Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi, súgá Ozmonda.

Ocskay előtt kigyótánczot jártak a sorok.

– No hát, drága öcsém uram! rivallt közbe egy szörnyű nyájasan recsegő
hang: kegyelmed se nem eszik, se nem iszik?

Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az
asztalnál. Mikor került oda?

Ő előtte bizony megfagyott a czintányéron a tokány. Egy falat nem ment
le a torkán.

– Talán nem jó az a tokány?

Biz az kozmás is volt; de nem az volt a fő hibája: hanem az a
halálitélet hozzá. Ocskay egy eczetes zöld paprikát dugott a szájába,
azt rágta össze, hogy enni lássék.

Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hussal,
felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához s ott rágta tovább,
egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az
aczélráspolylyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben?

Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem izlett.

– Megkapta kegyelmed az én levelemet? kérdezé Ozmonda suttogva.

– Az hozott ide.

– Csak az?

Ozmonda nagyot nevetett.

– Ugyan ne vihogjatok annyit! mordult fel Gáspár úr, mind
belekonfundáltok a studiumomba.

– Hát valamivel csak kell mulattatni a vendéget.

– Hozd elő a hegedűdet s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a
muzsikát, s az engem sem zavar.

Ozmonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette; aztán
félrehajtotta rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát:

«Ne szomorkodj, légy víg!»

Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztriczei kastélyban látott viziók.

Aztán a többi:

«Kinek van, kinek van karikagyűrűje.»

– Ugyan menjetek a pokolba azzal a czinczogástokkal! Most a te
«karikagyűrűd»-et irtam be ide az elenchusba, solitaires gyűrű helyett.
Ha muzsikálni akartok, menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom a
harmadikba, a honnan nem hallik ide a czinczogás.

Jó ember ez a Gáspár úr, addig, a míg a klenodiumokat végigszemlélgeti.

Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, a mennyiről a
muzsikaszó ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett.

A szép hölgy ott is csak folytatta a nótákat, míg arra került a sor,
hogy: «Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem, piros leszek, Piros
leszek, mint a rózsa, Rám illik a babám csókja.»

Ocskay Lászlónak eszébe jutott Czinka Pannának a jó tanácsa.

Mit is mond az a nóta?

– Ohó! lovag uram! szólt Ozmonda, eltaszítva őt magától: ez nem
Deliancsa, a czigány leány!

Ocskay lelke belejutott abba az örvénybe, a mely sodorja az embert
magával alá egész a mélységek fenekéig.

Megragadá a hölgy kezét.

– Ozmonda! Te egy kegyetlen játékot üzesz velem.

– Én nem vagyok oka, ha játék.

– Már egyszer őrültté tettél. Futó-bolond lettem miattad.

– Hát én nem lettem az te miattad? Nem én kerestelek-e fel mindenütt: a
ki futottál előlem, a ki elbujtál előlem?

– De most rám találtál?

– Oh nem! Az az Ocskay László, akit én kerestem, a kit én birtam valaha:
az nem te vagy. Mikor legközelebb vagy is hozzám, egy egész hideg ég áll
közöttünk. Te az égben jársz, én a földön.

– Az égben? szólt Ocskay nagyot sóhajtva; hajh, ott már nekem nagyon
kevés dolgom van. Megcsömörlöttem a mannától. Paradicsom-undor állt
belém. Szégyenlem a ragyogást. Rossz szivem lett. Olyan rossz, mint a
tied. Összeillünk.

– Hm. Tudnék én valamit mondani.

– Mondd el.

– Mikor a temesvári táborban találkoztunk, akkor magadtól is ki tudtad
azt találni.

– Mert ki hagytad találni.

– Ki hagytam találni, mert akkor volt valakim, akit megcsalhattam érted;
de most csak magamat csalhatom meg.

– Nem értelek.

– Akkor buta vagy. Tehát hadd rágom a szádba. Akár egy nehézfejű
iskolásgyereknek. Ausztriában, az osztrák törvények szerint, egy
katholikus és egy protestáns között való házasság semmis és érvénytelen.

Ocskay minden idegein, mint a galvanütés, vonaglott végig ez a szó.
Összeborzadt.

Honnan jön reá ez a hideg? Talán a falak fújják rá ezt a légvonatot?

Nagyot hallgatott és hosszan elbámult a végtelen semmibe.

A mély, feneketlen sötétségből két égő csillag világított eléje, a mik
egyre közelebb jöttek hozzá, a csillagtávol billió mértföldnyi távolából
egész oda, oda a közelébe: Ozmonda szemei voltak azok.

Oh, milyen szédítő mélység van egy ilyen égszinkék ragyogó szempárban!
Bele kell esni…

Sokáig hallgattak mind a ketten.

Az óra tizenegyet vert éjfél előtt. Annak az órának is épen olyan
berozsdásodott hangja volt, mint a gazdájának.

Ocskay Ozmonda keze után nyult, s azt suttogá neki:

– Mikor mégy vissza Pálffy bánhoz?

Ozmonda szemeiben az a két vészcsillag nagyot lobbant. Megnyilt már a
fényokádó örvény.

– A mikor te parancsolod, súgá odasimulva Ocskay vállára. Ez órában, ha
úgy kivánod.

– Valami izenni valóm van hozzá.

Ozmonda fölkelt a helyéről és bezárta az ajtót.

– Mondd el.

Senki sem háboríthatta őket.

Az öreg úr ott ült a kincsek között, s azt onnan meg nem mozdítja semmi.

– Mit izensz? Beszéld el. Szóljunk csendesen.

S beszéltek csendesen.

Nagyon sok izenni valója lehetett Ocskay Lászlónak Pálffy bánhoz, mert
még a hajnalsugár is ott találta, a mint suttognak csendesen.

Épen nyolcz órát recsegett a régi fali óra, mikor Ocskay Lászlónak
eszébe jutott, hogy még egy Szunyoghy Gáspár is van a világon, a ki
meglehet, hogy maga is csupa carbunculussá vált a sok gyémánt és rubin
között.

Biz annak a szobájában még akkor is égett a gyertya, pedig már egészen
világos volt odakinn.

– No az ördögök tánczoljanak a nyakadon! Ezzel fogadta jó reggelt
fejében a gazda a vendégét. Nekem ugyan rossz éjszakát csináltál. Egész
éjjel nem hunytam be a szememet; mind a te czókmókodat irtam össze. Soha
ennél több irkafirkám életemben nem volt.

Az igaz, hogy egész codicillus volt a leirása a zálogban hagyott
drágaságoknak.

– De még le is kellett újra irnom. Az egyik példány veled megy, a másik
itt marad. Ird alá, hogy láttad.

Ocskay bele sem tekintett a lajstromba; oda irta a végére, hogy
«láttam.» A magáét beledugta a tarsolyába.

Azután átadta a láda kulcsait Gáspár urnak.

– A rejtekben levőkért kapsz megint egy ezer aranyat. Itt van az irás
róla. Hanyadik van ma? Ötödik szeptember. Husz nap mulva érte jöhetsz.

– Itt leszek minden bizonynyal.

– Ha addig el nem visz az ördög.

– Ne félts tőle: jó emberem az nekem.

Ozmonda fölhordotta a csatlóssal a reggeli lakomához valókat. Maga
kedves háziasszonyi pongyolában jelent meg. Még akkoriban nem itták a
kávét: korhelylevesen kezdték. (Sok mai ember nem is tudja talán, hogy
mi ez? Káposztalé játsza benne a főszerepet.)

– No hát mi ez? pattogott Gáspár úr. Korhelylevessel traktálsz ma
bennünket? Azt gondolod, minden ember hajnalig tivornyázott, tánczolt,
dorbézolt az éjjel? Ostoba asszonynép! Hosszú haj, rövid ész! Ugyan
hoztok-e még valamit?

Ez a hajdunak szólt, a ki egyre hordta fel az asztalra a liptói brinzás
döbönt, a lépes mézet, a birsalma liktáriumot, a füstölt pisztrángot,
meg a malaczkocsonyát.

– Egy kézfogóra elég volna!

Azzal elkezdett a hajdura pörölni tótúl. Ez a legválogatottabb neme a
gorombáskodásnak: tótúl pörlekedni.

– Jaszná sztrela gladova! Ti, sztari opicza. Ti!

Ott volt már a zsebében a kincses láda kulcsa! Lehetett már
gorombáskodni kedve szerint.

– No öcsém! a lovaid nem akarnak várni, rég be vannak fogva az udvaron.
Nem indulsz még?

– Sietek már.

– Hát csak eredj! Menyemasszony, takaríttassa el az asztalt!

De bizony Ozmonda nem fogadott szót; hanem az eltávozó Ocskay karjába
kapaszkodva, úgy kiséré azt ki a tornáczig, s odáig is sokat suttogott a
fülébe.

Gáspár urnak többszörösen kellett figyelmeztetni Ocskayt, hogy üljön fel
már, mert a lovai nagyon ugrándoznak.

Csak hogy nem kergette már.

Ocskay pedig, mielőtt kilökette volna magát az ajtón, visszafordult az
öreghez, s azt mondá neki:

– Kedves czimborám. Mondanék még egyet. Odahaza sztropkói váramban van
nekem még egy kis ezüstmarhám is, a mit szintén szeretnék a
gondviselésed alá bizni.

– Hogyan van, kedveském, angyalkám? Hogyan mondod? rebegé Gáspár úr s
Ocskay kezét odavonta a keblére s bedugta a bekecse alá, úgy dédelgette.
Micsodácskád van te neked még otthon?

– Abból a wsetini szerzeményből az ezüstféle, a mit nem hordhatok
mindenütt magammal, mert nagyon sok.

– Mennyi lehet?

– Nem méregettem biz én mázsával, csak azt tudom, hogy Wsetinből négy
társzekéren küldtem haza: hat ló volt mindenikbe fogva.

– Négy társzekér ezüst! Jaj, te aranyember! Kincsbányába törtél be. Akár
csak nagypénteki lidércztűz vezetett volna rá! Idehozd mind. Én biztos
helyre teszem. Soha senki meg nem kapja. Gyere ide hozzám. Lakjál nálam.
Holtig eltartalak. Tekintsd a házam a magadénak. Invitálja meg kegyelmed
is, menyemasszony, a kedves uramöcsémet. Legyen szerencsénk minél
hamarább.

– Három hét alatt itt vagyok, mondá Ocskay, kezet szorítva az öreggel
is, a menyével is.

Azzal, az itt maradó csatlósainak kiadva az utasítást, szekerébe vetette
magát s egyedül visszahajtatott Zsolnára.

Mikor Ozmonda és az ipa a lépcsőgádoron visszalépdegéltek, azt mondá
Gáspár úr magában:

«A czudar zsivány.»

Azután pedig egész fenhangon mondá Ozmondának:

– Mit szólsz? Nem vágják le addig a nyakát?




AZ ÉDES OTTHON.

Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, a mik alkonyatkor a mezőn járó
embert körüldongják, mindenhová elkisérik, hasztalan űzi, csapkodja
őket, el nem maradnak tőle.

Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel az
folyvást a fejében, el nem tudja hagyni, még mikor magában imádkozik is,
erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy mondás üldözi az
embert, elverhetlenűl, makacsabbúl, mint az a veszett cserebüly.

Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni:
«Ausztriában nem érvényes a katholikus és a protestáns közötti
házasság».

Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! –
Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a
szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben, – egygyel több
csábító varázs, mely a csillagokat lecsalogatja az égből, hogy
szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg odafenn
vannak, ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan hideg kő.

Ocskay összeszedte a megmaradt kuruczait s elindult velük együtt
Sztropkóra.

Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem.

A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy «jőjj».

Terve volt-e? Maga elől menekült-e?

Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy nem látta
előre, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a terve sikerül.
Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot találni, a miért
jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már, csak a lánczaikról
elszabadult szenvedélyek. Utánuk dobta a gyeplőt, mikor megvadultak s
már most azok aztán viszik!

Otthon épen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje hazaérkezése,
különösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kiséretet hoz magával, holott
ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek ugyan száguldozó
csapatok a megriadt hadból, de azok mind kuruczok, nem lehet tőlük
tartani. Mi oka lehet Ocskay Lászlónak, hogy kétszáz lovassal kisértesse
magát, mikor a feleségét jön látogatni?

Férj és feleség pedig egymásnak az arczából olvas. Titkos irás az arcz,
de annak, a ki a kulcsát bírja, nyitott könyv.

– Mi történt, hogy olyan véletlenűl megjöttél? kérdezé az asszony.

– Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha haza jövök? felelt a férj.

Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a
tekintetüket s megcsókolták egymást.

(Csengett e közben az a nóta: «Rám illik a babám csókja.»)

Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.

– Régen láttalak benneteket, mondá Ocskay. Mit csinál a kis ember?

A legkisebbet csak egyszer látta még, a mióta világra jött. Ilonka vitte
utána a táborba.

– A kis ember bizony roszul van.

– Mi baja?

– Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar rajta
ütni. A bába sem tudja még megmondani.

– Ezért volt olyan bús az arczod?

– Ezért.

– Menjünk oda, hadd látom.

Ilonka odavezette férjét a kis betegéhez, a kit még mindig ölben kellett
hordani a dajkának. A kis ember nagyon rosz volt ma, egyre sírt, s
olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arczát a kis fiúnak,
a mitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy az apai csók
nem volt ezúttal oly hosszan odatapadó, mint máskor. Azután ő maga vette
a karjára a kis babát s tudott vele mindenféle bűbájt elkövetni, a mitől
a gyermek elcsendesűl: kigömbölyödik az arcza, a szemei felragyognak, a
szája visszakapja csigaalakját. Várta, hogy az apa most csókolja meg,
mikor kis angyalka lett belőle. Nem jutott neki eszébe. Csak annyit
mondott, hogy az nagy baj lenne, ha most valami küteget kapna a gyermek.

Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére, mit akar
ezzel mondani: «nagy baj lenne, ha ez a gyermek valami küteget kapna»?
Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű gondviselés mellett
elmulik veszedelem nélkül. De talán másnak is baj? Kinek?

Azonban hát meg volt az ok a bánatos, aggodalmas arczhoz, nem kellett
azt keresni.

A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a kisebbiknek a
baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a ragályt átoltja
a nagyobbikba is, ha apai göngédségében részelteti. Azzal csak csak úgy
az ablakon keresztül beszélt.

– Hát anyád hol van? kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve s bámulva,
hogy a nagyasszony hiányzik a kedvencz unokája mellől.

Ilonka arcza egy pillanatnyi zavart árult el.

– Édes anyánk haza ment Lévára. A számtartója a gazdasági ügyek végett
sürgetősen kérte, hogy menne haza.

A szemei tagadták, a mit a szája mondott.

– És mikorra igérte, hogy visszajön?

Ilonka arczán még nagyobb lett a zavar.

– Talán az őszszel, szüret után.

De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj van
odabelül, a sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk.

Itt valami háborúság esett! gondolá Ocskay s aztán töprengetett annak az
okain.

Azonban elérkezett az est. Vacsorához hivták az uraságokat. Házi káplán,
plébános, hopmester, tiszttartó együtt szokott ülni az asztalnál a vár
urával, azok már ott voltak az étteremben.

Alig ültek le az asztalhoz, a midőn megszólalt az estharang. Ocskay
buzgó katholikus volt. Szokása volt, a mint a harangszót meghallá, az
evőeszközt letenni s aztán imára kulcsolni a kezeit az arcza előtt. S
ingerűlt volt, ha valaki ilyenkor ránézett. Ellenben nagyon megvárta az
asztaltársaság pápista tagjaitól, hogy ők is imádkozzanak magukban, a
kálvinisták pedig azalatt ne csörömpöljenek kanállal, kés-villával.

A mint ima végeztével az összetett kezeit elvette a szemei elől, csak
akkor vette észre, hogy Ilonka eltünt az asztalfőről.

Egy kicsit neheztelt érte. Ez mégis túlságig vivése a kálvinista
puritanismusnak. Mire való ez? Felkelt és utána ment a belső szobájába.

S a mint a nyitva feledett ajtón betekintett, a bámulat megállítá
lépteit. Ilonkát ott látta térdepelni az imazsámolyon egy
Boldogasszonykép előtt, s még hallhatá az Ave Mária végszavait: «imádj
Istent érettünk…»

Megrendült egész valója. Odasietett az asszonyához, a mint az Áment
kimondá s felölelé térdepeltéből.

– Mi ez? Te a szűz Máriához imádkozol?

Ilonka odaborult férje keblére s nagyot fohászkodott.

– Nem bírtam tovább kiállni azt a gondolatot, hogy én más templomba
járjak, mint a hová te jársz, hogy a kis fiamnak ne én tanítsam a
vallást, s áttértem a te hitedre.

Ocskay úgy érzé magát, mint mikor a rosz, vásott kölyket az édes apai
áldásteljes kéz egy pár egészségre váló vesszőütéssel eszére téríti,
«nesze virgács! te semmirekellő»!

Lopni indultatok! Körülkertelt tilos paradicsom almafájáról lopni! Nesze
virgács!

Most aztán súgjátok-búgjátok egymásnak, hogy «Ausztriában a katholikus
férjnek nem hitvese a protestáns feleség!» – A feleség is katholikus
már.

Az egész szenteknek egyességét hallotta chorusban kiáltani a feje
fölött. «Estél lefelé, mi megragadtunk, felemeltünk!»

Minő nagy áldozat volt ez ettől az asszonytól! Ha te férfi, földi
hazádat készülsz elcserélni, ő elcseréli inkább a mennyei hazáját s
megakadályoz abban, a mit tenni akarsz.

– Mikor történt ez? kérdezé Ocskay.

– Mult úr napján, szeptember ötödikén.

– Reggel, az első harangszónál? sietett Ocskay kérdezni.

– Akkor. Te megálmodtad talán?

– Igenis megálmodtam.

Épen akkor sugá a fülébe Ozmonda: «A katholikus férjnek nem felesége
Ausztriában a kálvinista asszony.»

Milyen hirtelen kezük van az odafenn levőknek!

Danolhatja már az éjbogár, hogy «Három piros kendőt veszek!»

– Ezért hasonlottál meg az édes anyáddal? kérdezé Ilonkától, erősen
magához szorítva a hű teremtést.

– Ezért.

– Ő soha sem fog tehozzád visszatérni.

– Soha. Kitagadott, elátkozott.

– S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se
válaszszon el tőlem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy
asszonynak!

– Csak a tieddel akar egyenlő lenni.

Ocskay félrefordítá az arczát. Ez a szó arczulverés volt neki. Roszabb a
szégyen-pironságnál az érdemetlen dicséret.

Odahajolt s lecsókolta a könyeket a felesége szeméről. Igazán szentelt
viz!

Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi világban
érezte magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb részét lelkének
ez asszony közelében! Most ujra visszakerült hozzá. Elfelejtett haragot,
büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, a mi lángol, a mi fölindulást
csinál s megolvasztja a gyémántot, a férfijellemet; az egész vulkántüzet
ki tudta oltani két ilyen kicsiny könycsepp!

Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált ember.
Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve, nem adósa
neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, a mi annak az
értékét ki tudja fejezni, – és feltalálta saját magát: az is nagy
drágaság! A ki azt elveszti, ugyan keresheti!

Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt.

Korán reggel azzal az örömhirrel jött a férjét felkölteni, hogy a kis
ember már egészen jobban van, foga jött, az kinozta meg annyira, már
vége van a láznak, nem lesz belőle kanyaró.

S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyuttal a nagyobbik fiu is fel
lett szabadítva a keserves vesztegzár alól.

Micsoda ugrálás volt, mikor az anya megmondta neki, hogy szabad átmenni
az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse valaki! Kiugrott az
ágyából s úgy futott mezitláb, egy ingecskében az apa szobájáig: odabujt
melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem eresztette. Még akkor is
átölelve tartotta a nyakát gyönge kis karjaival, a mikor elaludt a
keblén. Fel is kaczagott néha az álmában, hítta az öccsét: itthon az
apa! – suttogott neki: «Kedves Ferikém!» Egyszer meg sírva fakadt,
Ocskay megcsókolgatta az arczát; arra aztán megszünt sírni, még jobban
odabujt mellé s kis kezével az arczát czirogatá.

Nem hangzott többé Ocskay fülébe a nóta: «Három piros kendőt veszek!»

Egész nap boldog volt.

Van valami mennyei varázs abban az otthonban! Ezen a büvkörön nem tudnak
a kisértetek keresztültörni.

Eltöltött egy egész hetet otthon. Eljárt vadászni, a gazdaságát bejárta;
szántatott-vettetett; rendeleteket adott ki, mint aki nem gondol többé
arra, hogy ezt a birtokot nagyhamar el is veszítheti. A századait
szétosztotta a falvakra.

Futárjai jártak-keltek azalatt Egerbe, Érsekujvárra, a fejedelemhez és
Bercsényihez, s meghozták, hogy mi hir van odakinn a zavaros világban?
Tökéletes chaosz volt. Mindenki kergetett egy másikat, a míg maga
szaladt egy harmadik elől. A háboru csak úgy pásztánként folyt, mint a
nyári eső.

Saját ügye felől nem mert tudakozódni senkitől: mindenkitől tartania
kellett. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hogy milyen indulattal
vannak iránta a fejedelem udvaránál?

Egyszer aztán Egerből visszatérő futárja hozott neki egy csomagot doktor
Wolffiustól. Ezt valódi jó barátjának tartá.

A felbontott csomagban pedig talált Ocskay – kávét és semmi mást. Egy
betü irást sem hozzá.

Mit akar ez jelenteni? Doktor Wolffius nemcsak, hogy igen jól tudja,
hogy se Ocskay se felesége a kávét nem iszszák: töröknek való kotyvalék
az; de ő saját maga a legnagyobb ellensége a kávénak, a mit lassan ölő
méregnek nevez, s mindenkit elrémit tőle.

Mit jelent hát ez a kávé?

Rájött. Kitalálta. «Cave» latinul azt teszi hogy «vigyázz magadra»!

Ismét zúgni kezdett a feje. – Előszedte Blaskovich és Pestvármegyei
leveleit s ujra elolvasá. – A lőporos zsákon igen jól lehet aludni, a
míg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne?

Szégyenleni kezdte, hogy olyan gyönge volt, hogy fele utján megállt.
Asszonyköny, gyermekfecsegés szétzavarta furfangosan kiszámított tervét.
Pedig hiszen ezek is ép úgy fenyegetve vannak, mint ő maga. Ha az apát
notába ejtik, a feleség és a gyermekek is földön-futókká lesznek, s ha
nagyobb veszedelem éri az apát, még el is zárják őket. Bezerédy és
társainak példája nem volt-e elég?

Minek ez a tétovázás?

Sokkal több lépés történt már előre, mint hogy vissza lehetne térni!

Felkereste Ilonkát. Ott találta őt a gyermekei szobájában.

– Fontos szavam van hozzád. Nekünk, minden megmozdítható értékünkkel
együtt, rögtön el kell hagynunk ezt a kastélyt.

Ilonka elsápadt, s hült ajkkal rebegé:

– Futnunk kell innen? – Ki kerget bennünket?

– Még magam sem tudom. De sejtem, hogy nem maradhatunk itt békében.
Azért jöttem ide, hogy elvigyelek benneteket magammal.

Ilonka a rémület indulatkitörésével ragadá meg férje kezét.

– Ocskay! Mit akarsz tenni?

Ocskayval tudatta ez a hang, ez a tekintet, hogy a lelkébe látnak.
Takarózni akart.

– No hát mit akarok tenni? Micsoda nagy dolog?

– Óh én nem tudom kimondani annak a nevét. Az rettenetes egy szó. De
neked nem szabad azt megtenned Ocskay; vagy halva láss engem előbb.

– Őrült vagy-e? Miről beszélsz?

– Nem, nem, nem! Nem viszesz bennünket oda!

– De hová? Asszony!

Ilonka felkapta a karjára bölcsőben alvó kis gyermekét, a másikat
megragadta karjánál fogva, aztán visszarohant a férjéhez, s térdre veté
magát előtte.

– A Krisztus kínszenvedéseire kérlek, Ocskay. Szűz Mária hét sebeire
kérlek, édes uram, egyetlenegy boldogságom, életem, mindenem. Ne vigy a
kárhozatra mindnyájunkat, magaddal együtt! Nézd a gyermekeidet. Ezt a
két ártatlant, aki még nem vétett se Isten, se ember ellen! Ne öld meg
őket örök életükre! Ne hagyj rájuk egy rettenetes örökséget!

Ocskay kőszoborrá érzé magát zsibbadni. Nem birt elfutni ez előtte
térdeplő csoport elől. Nem birt felelni. Az anyja által feltartott kis
poronty úgy nyujtotta feléje kezeit, esdekelve, míg a nagyobbik,
átnyalábolva egyik lábaszárát, úgy iparkodott őt fogva tartani.

– Ugy-e apám! Nem megyünk labanczot játszani?

Az igazmondó gyermekszáj kiejtette a rejtegetett szót.

Ocskay nagyot nevetett. Kinos nevetés volt. Mintha a gyermek szavára
tenné.

– Bolondság! Dehogy megyünk, fiacskám. Ilonka, szivem, csendesítsd le az
apróságokat. Ez nem gyermekeknek való scéna. Aztán majd menjünk át a
másik szobába, ahol csendesen beszélhetünk erről.

Ilonka bölcsőjébe fekteté a kisebbet, s a nagyobbikra ráparancsolt, hogy
maradjon mellette és ringassa. Aztán bátor léptekkel, elszánt tekintetü
arczczal követte férjét a mellékszobába.

Amint egyedül maradtak, Ocskay egyszerre, indulatosan odafordulva
nejéhez, érdes hangon mondá:

– Neked az anyád beszélt valamit felőlem?

– Igen.

– S te ezért vesztél vele össze?

– Ezért.

– És nem azért, mert pápista lettél?

– Az később történt.

– Ezért hagyta el a házadat haraggal?

– Nem úgy. «Én küldtem el» őt a házamtól haraggal Én mondtam neki, hogy
soha ne lássuk többet egymást!

Ocskay hüledezett. Ezt az asszonyt ő még nem látta soha! Őtet, Ocskayt,
meg nem verte még, meg nem félemlítette még soha senki. – Mostan verik,
s egyik ijedtségből a másikba ejtik.

– Oly hirt mondott rólad, folytatá az asszony, a miért elkergetem magam
elől a saját édes anyámat is és nem nézek rá többet soha.

Ocskay most látta, hogy mi lakik ebben a szivben! Oda nyult Ilonka keze
után s egy vezeklő bágyadtságával hajtá le fejét, halkan rebegve:

– Engem nagyon eláztattak a fejedelem előtt.

– De te tisztára mosod magadat?

– Nagyon sok ellenségem van és nagy, igen nagy emberek.

– Soha sem féltél ellenségtől. Nem számláltad, hányan vannak? s nem
mérted singgel, milyen magasak? Győzd le őket!

– A fejedelem maga ingerült ellenem.

– Ez nem ok arra, hogy őt elhagyd. Te! A Rákóczy mennyköve! A népnek
félistene! Minden imádságba belefoglalt nevü ember! – Nem! Az nem
történhetik meg!

– Hallgass meg! Oly ártatlan vagyok minden árulási büntől, mint a ma
született gyermek; és mégis annyira ellenem van támasztva minden külső
látszat, hogy ha törvény elé állítanak, még védeni sem tudom magamat.
Egy szó nem igaz abból, amit vádképen a fejemhez vágnak és mégis egy
szót sem tudok abból elhárítani. Nem tudom, hol kezdeni a védelmemet.

– Én talán tudom. – Ne haragudjál meg érte, édes jó uram, ha én te neked
most tanácsokat osztok. – Hidd meg nekem, hogy sok keserves álmatlan
éjszakákon át tusakodtam én e fölött magamban s nem volt senkim, a kivel
közöljem, mint ez a kis ártatlan csecsemő ott a keblemen, a ki még szót
nem ért. Annak zokogtam el vértveritékező kinos óráimban: óh te kis néma
lélek, súgd meg nekem, mit tegyünk itt? – Mit is mondott? – Eredj oda,
Ocskay László! a hol vádolnak; – lépj oda az ellenségeid közé és hivd
fel őket: «Ki vádol, mit tud ellenem?» Kérj birát, kérj törvényszéket s
állj meg előtte felemelt fővel. Beszéljetek! Ha megjelensz közöttük,
mind elnémul. – Mit tudnak ellened felhozni? A czigány leányt!

Ocskay összerándult. E szónál Ilonka arczán mély pirulás terjedt el.
Odafekteté az arczát férje keblére, s ismét azon az ismerős szelid
hangon szólt hozzá:

– Ne haragudj rám, hogy ezt felhoztam.

– Ezt is anyádtól hallottad?

– Ezt is. Felelj rá meg biráidnak, vádlóidnak, ha szemedre lobbantják.
Mondd nekik: «A czigányleány dolgában nem ti vagytok a biráim; abban a
dologban egyedüli birám a feleségem, ha ő elitél, ha megbüntet,
kiszenvedem. Ha vétettem, csak a karikagyűrűm ellen vétettem: s az nem
más dolga, csak az asszonyomé.

S ez a biró már meg is hozta az itéletet: megölelte, megcsókolta a
hűtelen rossz urát.

Ocskay elérzékenyült. Ölébe vonta a nejét, s gyöngéden beszélgetett
hozzá:

– Jó angyalom voltál mindig; most is az vagy. Bizony mondom, hogy soha
el nem hagylak téged. Igazolja hozzád való szeretetemet az, hogy most
itt vagyok nálad. De szükséges, hogy magammal vigyelek: épen azért, mert
szeretlek. Bolond világ van most a kurucz táborban. A trencséni nagy
kudarczért, a porba omlott fényes nagy tervekért mindenképen
áldozatbárányt, bűnbakot keresnek. Bezerédyt már lefejezték. A híres,
tapasztalt hadvezért, a kinek a kis ujja többet ért, mint az egész
Ocskay László, a ki csaknem oda volt nőve a fejedelem szívéhez, a
tanácsban bölcset, a hadban eszest, a kit nem pótolhatnak mással.
Megölték. A nélkül, hogy a rendes curia elé állították volna, a nélkül,
hogy rendes hozzáértő assessorok előtt a Tripartitum szerint
védelmezhette volna magát: egy elfogott levél csalfa tanubizonysága
mellett, értetlen katonák juryja által elitéltették; itéletét a
fejedelem elé nem is terjesztették, hogy kegyelmet ne gyakorolhasson. A
lábához tették a fejét. Engemet is oda akarsz-e küldeni ebbe a
farkasverembe? Azt akarod-e, hogy karácsonyi ajándéknak a fejemet
küldjék meg neked?

Ilonka borzadozva ölelte, szorította magához ezt a féltett drága főt.
«Nem. Nem!»

– Én nem tervezek semmi rosszat, folytatá Ocskay. Bizony mondom neked,
hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni. De annyi eszem van, hogy
megkötözött kézzel nem adom oda magamat, hanem lőtávolban akarom magamat
tartani, hogy ne én kérjek, hanem más kérjen engem. Bünöm még nincs; de
van itt Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel.
A kiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium s a
gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket, meg a kincseimet tenni a
kezük ügyéből. Akkor azután majd én kerülök a kertajtó felől. Ne tarts
te semmitől. Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van az én kis tót
impériumom, a hol én vagyok a kis-király. Annak egy kulcsos völgyében
van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné nagynénéd vára, ki hozzád
vérszerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő már értesülve van felőle és
nagy szivesen fogad. Hallhattad hiréből: derék magyar asszony, soha
idegen még vendégül sem lett a kapuján bebocsátva. Ő nála fogtok
maradni, a míg én fölöttem a zivatar elvonúl. – Csak azt akarom, hogy te
és gyermekeid, a kik az én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst
angyalkáim, a miket annyi mások szeretnének feleségül venni, fiúvá
fogadni: egyszer biztos, hozzáférhetlen helyen legyetek, a hol a labancz
se, de a kurucz se férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom,
hogy ki vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod s szégyent
nem hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e
hát drága bálványom?

Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább megnyugtató volt
rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel Magdolnához viszi őket Ocskay.
Lengyel Magdolna hirét emlegette a félország: buzgó híve volt ő a
nemzeti ügynek, bőkezű az áldozatokban és szigorú a hűségben. A ki
rosszat akar, az nem viszi oda ő hozzá azokat, a kiket legjobban szeret.
A gyanu lelohadt.

– Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod, a mit
büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.

– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra, a mi az
ország elsői közé lesz egykor följegyezve.

– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy jöhet
idő, a mikor talán földönfutók leszünk, a mikor talán idegen földön
kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket s szalmás gunyhó alatt
huzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De hogy becsület nélkül
éljünk, azt én a világ minden dicsősége közepett sem tudnám soha
elviselni.

– De hát ki mondja ezt?

– Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket, így szólt:
«úgy tartson meg benneteket az Isten, a hogy apátok megtartja a
becsületet!»

– Rettenetes mondás!

– Nem az, Ocskay. Ez természetes kivánság. Mert ha egy apa el akarja
temetni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak.

Ocskay arcza boszus indulatra torzult.

– Nem! Te nem vagy az! súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról lesimítva
a redőket. A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra, mint az apjuk.
Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma összemálháztatok minden
drágaságokat, holnapra rendelheted a társzekereket.

Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró asszonyt s
arczába nézett, oly közelről, hogy szemeikben megláthatták egymás
arczait.

– Hát te? Te nem itélsz-e el engem?

– Miért? Én nem tudok rád semmit.

Már elfeledte.

Derült arcza, ragyogó szemei, forró csókja bizonyítják, hogy elfeledte,
– megbocsátott.




IDEGEN HÁZNÁL.

Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után.
– A szép mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma
rengeteg erdőséget látni itt köröskörül; a bástyafalakról letekintve, a
szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak a hol a hegyek
nyugat felé egy kis nyilást engednek, ott találni egy kis darab
külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.

A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a
szép vigályosokban; a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal
epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig
csak két vadász, meg négy sinkorán kiséretében lehet az erdei sétára
vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor láthatja Ilonka, a mint nagy,
nehézkes fekete állatok előczammognak az erdőből, a tisztásra, ha jó
kedvük van, játszadoznak, bukfenczeznek, felmásznak a nagy szál fenyőre,
aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát s úgy ereszkednek le,
hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg
éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a
népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket
erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való
sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.

Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-venni való volt, a mi a magyar
háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak,
cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni,
termést betakarítatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni,
cselédveszekedésben békebiráskodni, s mindent meglátni és mindenütt
kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot legjobban; azért is úgy
kell menni mindennek, a hogy ő parancsolja.

Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül
végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült
cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét,
hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat,
mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell
fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszonya így
szokta.

Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a
világtól elzárt magábanlétel túltengette a kedélyét mindenféle
furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen;
nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor
imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a
kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csizió szerint, akár
van baja, akár nincs, tele van babonával s azt akarja, hogy azt más
ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi
észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.

Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki
minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes
gyermekére. Ha megigérte, meg is tartotta. Ilonkának még a bástyákra sem
lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül s minthogy
fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig
eresztette ki a szobából, ha csak tökéletes szélcsend nem volt odakünn,
naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta
sehova.

A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a
nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a
kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már
félszázad óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel
Magdolna asszony: almáriomok vannak tele a sok virágos abroszszal. És a
mellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, a mik egymásnak adják
a befejezéseiket, mint Sheherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz
történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a
történetei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, a kik
egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, a minek
aztán szomorú következései lesznek. Ilonkának rosszul esik ezeket
hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem
hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a
pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a
házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egy pár
versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok.
Most aztán mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni.
Milyen gonoszak a férfiak? Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint
egy diót megtörni. Néha aztán az asszony is boszút áll magáért. Vannak
azonban asszonyok, a kik nemcsak magukért állnak boszút, hanem tíz-húsz
más megcsalt asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak
azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs
rettenetesebb állat, mint az asszony, a ki a tilalmasba szerelmes. Példa
rá a Páter Péter története. Az is nem rég ment végbe itt a Vágmentén:
két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadott ettől a rémtörténettől,
a mi eltartott három estén keresztül. Hiába kérezkedett a fiacskáihoz,
Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó
gyermeket éjjel megcsókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a
fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.

Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna
asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arczképe elé Ocskay
Lászlónak s elmondá felőle, hogy ime ez az egy ember a kivétel annyi
ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden
asszony oltárt emeljen a képe előtt s tömjént füstöljön rajta.

Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti
azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson
fölül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem
keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami
babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha
valaki azt mondja az ölben tartott gyermekükre: «ejnye de szép gyermek!»
– Félnek a «megveréstől».

És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.

Hiszen ott állt ő előtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül,
nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más
gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra s aztán onnan
nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, a honnan
várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és
Zsolna tornyai.

Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:

– Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök
hozzád. Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell szereznem az öreg
uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogban; de pénzt csak
akkor ád, ha Lengyelországból visszatér. Erre pedig azért van szükségem,
hogy az ezredemnek kifizessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik
a nép. Ha valami izenni valód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba,
Szunyoghy Gáspár uramnak a házához: ott megkapom.

Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az
ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a
zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy
Gáspárnak a menye. Azonban ő felőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen
Ozmonda Rákóczy fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja, s azonkívül is,
mint Ilonka hirül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apáczává
lett. Hogy gyanakodhatott volna reá?

Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy
felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.

– Ne nézd te olyan nagyon azt a várat, szólalt meg az ábrándozó háta
mögött Magdolna asszony. Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy
tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.

– Azt szeretném én, ha ide jönne, szólt felsóhajtva Ilonka.

– No, no leányom, soha se kivánjon az ember meggondolatlanul valamit, a
mit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, a mit most olyan
elbámulva néztél?

– Budetin!

– «Minden jó lélek dicséri az urat!» Vess keresztet magadra, mikor ezt a
nevet kimondod!

– Rossz lelkek laknak talán ottan?

– Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.

– Én ismerek egyet, a ki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés.
(Ilonka Ozmondára gondolt.)

– Ne higyj neki. Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a
harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha
asszony.

– Ez egy apácza.

– Ne higyj neki! Ha budetini leány azt mondja: apácza, akkor bizonyosan
«anyácza», maga mondja «soror», mások tudják «mater». Megállj: majd este
a fonásnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, a mi
az én leánykoromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár
a budetini várban?

Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét.

– Ismerem én már azt a történetet.

– Honnan ismered?

– Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.

– Éneklő diákoktól, ugy-e? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a
végét, mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remeklése.
Úgy mondani el egy történetet, hogy az a hallgató szivének tessék; úgy
végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha
elmondaná végig az igazat, a hogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen
majd elmondom én azt neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, a mi
a budetini várból kiszármazik. Arczczal se fordulj feléje soha. S oda ne
ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert a milyen igaz, hogy Ocskay
László tiszta szinarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még
az arany is megrozsdásodik.

Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje épen oda ment
most.

Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése
mellett a szép Katinka történetét.

– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a
szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem
lehetett találni párját, a milyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy
bomlott utána! Kiitták volna a czipőjéből a Hegyalja borát. De
valamennyi ifjú gavar között csak egy birta elnyerni a szivét
Katinkának, a Gimesi Forgách fiu, István volt a neve. Olyan jól
emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délczeg, nyalka levente volt;
megakadhatott rajta akárki lányának a szeme. Hanem a leány apjának,
Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt
elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is
derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, a hol a szépséget
osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakállal, hogy míg meg
nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az
ábrázatjának. Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, a ki arról lett
nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi
Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz lánczolták békóval
az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka,
hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot,
hogy a melyik lába oda volt az uráéhoz lánczolva, azt bokában levágta, s
így aztán Jakusich megszabadulhatott. Meg is jutalmazta a hűséges
szolgát; a mint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé
tétette, a czímerében ott van a levágott lánczos láb; jószágot is
inscribált neki Rovnyén, most is ott lakik a familiája; derék,
becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, a
ki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban
tetszett. No hát ez volt az az úr, a kinek Gáspár úr odaigérte a szép
Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is: Gáspár
volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. A leány azonban csak nem akart a
Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. Szunyoghy Gáspár
uram pedig kegyetlen, mordiális ember volt. A szíjkorbács az őzláb
nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam máskép, s a
mint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. De a Katinkánál az
ütés-verés sem használt, ő csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár
uram aztán végre kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának,
hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha
megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornáczában egy
fülke, a miben valami szent remetének a kőszobra áll, valamelyik ősnek a
fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a
Katinkát falaztatja be a helyébe. Történt ekkor, hogy a nógrádi
nemességet lerendelték a török ellen Érsekujvárt vívni: Forgách is
elment a maga banderiumával. De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult
volna nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még
egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak izenni kellett
érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból, átmászott a sánczon,
kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske
elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép
holdvilágnál, a hol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget
esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. Forgách
azután visszament az ezredéhez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor
megtudta az apja, hogy a kedvesével volt találkozáson, s a milyen
kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, a mivel fenyegetőzött.
Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést
hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s
ismét megesküdött, hogy ha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy
kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is
befalaztatja rá, veszszen ottan. A Katinka pedig csak minden nap azt
felelte a résen keresztül az apjának, mikor oda jött hozzá megkérdezni:
«no hát lányom, Kata lányom, kell-e Jakusich uradnak?» – hogy «inkább a
halál legyen vőlegényem». «No hát az legyen a vőlegényed!» A hetedik nap
is eljött már, a mikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a
szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. Híre futamodott azonban ennek a
dolognak az egész Vágvölgyén. Forgách egy kedves jó barátja lakott itt a
sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda
nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen ott hagyott
ám törököt, németet s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ez alatt
összeszedte a fegyveres jobbágyait, s a mint Forgách betoppant hozzá,
nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin
várára. A kegyetlen apa épen rakatta már az utolsó téglákat a résbe:
csak egy óra még s a halálra sententiázott leány ott fullad meg a szűk
oduban; a midőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak nem voltak
készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár úr a csatlósait,
hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a kisasszonyukat,
mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak
alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a
fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt
aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is
czeremóniáztak ott helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a
nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát s vágtattak világgá a drága
zsákmányukkal. Idáig hallottad, úgy-e, a szép Katinka regéjét, kedvesem?

Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában
azt mondá:

– Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja,
hogy a kinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges
marad.

– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött
ám, a hol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen
dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még
tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az órára. A gyerekek jól
alusznak, nem kell azoknak ringatás. Hát a mint a híres
menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának haza felé Forgách
uraimék, egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész,
azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is
meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal,
hogy feltörje a leány börtönét, a hová az apja befalaztatta, s ne
engedje ott nyomorultul elveszni. Hát a mint a két csapat
összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is
meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s
rákurjant haraggal: «nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el,
hogy kié legyen a szép menyasszony?» Az Andaházyék meg az oroszlánkői
czimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a
két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. A melyik a
másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett a
vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka
Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen
eltemették gyászos trombitaszó mellett. A szép Katinka pedig felült a
győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe s haza hagyta magát vitetni
Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett
Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt… Ilyen a hűség a budetini
ivadéknál. Jaj annak, a ki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad
a hitszegés, mint a fekete halál!

Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról,
s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy
nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán
volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának,
hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja
(ez is Szunyoghy leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A
leányt mindig a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő
mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára
tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája
kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi
esküdözött, hogy nincs az ő nála, hanem a kisasszonynál van, majd
rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig
mindig követelte rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt
ki az Illésházy: «de galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is
fonsz le te akkor egy báb kendert nem hogy egy nap alatt, de egy hét
alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be».
S soha sem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a
mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt,
csalfa volt, mint valamennyien a budetini lányok: előttük-utánuk jár a
hivtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor
imádkoznak hozzá. Arczczal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda
ne ereszd az uradat valaha, ha csak magad is vele nem mégy; de még akkor
is keresztet vess magadra; mert ha megérdemelték a budetini lányok a
hitetlenség koszorúját sorról-sorra, van most egy a familiájukból, a ki
mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. A neve Ozmonda…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony, a
medvelakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy
ezeket a meséket végighallgattatá vele.

Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár
lakóiról! Kivált mikor ébren vala!




CIRCE.

Egyes-egyedül lovagolt át Zsolnáról Budetinba Ocskay László. Nagy
messzeségben követte csupán egy csatlósa. Szép holdvilágos este volt.
Mikor a «kőkút»nál bekanyarodik az út, a hol az a négy szomorú fűz áll,
a mik alatt szép Katinka találkozott a maga Forgáchával végbúcsúvételre,
a kút csorgóján átvezető hidnál megtorpant a lova. Maga csak akkor
tekintett fel elméláztából s hamar észrevette, hogy mitől ijedt meg a
lova. Egy fehér hölgyalak támaszkodott az egyik mohos fűzfa korhadt
derekához.

Ocskaynak nagyot dobbant a szíve: – a rosszabbik szive. Mindjárt
kitalálta, hogy ki ott az a némber? Odaléptetett hozzá s megszólítá:

– Te vagy itt Ozmonda?

– Hogy én vagyok-e itt? Hogy Ozmonda van-e itt? suttogá a fehér alak.
Hát ugyan ki várna itt rád más? Hát ugyan hogy ne várnék én rád, mikor
azt igérted, hogy megjösz: és ma már szent-Mihály napja van.

– Nem jöhettem hamarább; dörmögé Ocskay.

– Én pedig negyednapja már, hogy itt várlak-leslek az ókútnál, egyedül
egymagamban, kakaskukorításig. De csakhogy megérkeztél!

Azzal odaszorítá a szívéhez Ocskay kezét mind a két kezével.

– Itthon van az öreg? kérdezé Ocskay.

– Még nem érkezett meg, suttogá Ozmonda. Mindennapra várjuk. Addig
egyedül leszünk magunk a várban.

Mint a forró sirocco, úgy fuvallt ez a szó a sötét alkonyatban: «egyedül
magunk a várban».

A hölgy rögtön nevetni kezde a szava után.

– Tudod, hogy mennyi mindenféle bohóságot kigondoltam azalatt, hogy
hogyan fogadjalak? Ugy akartam, hogy mikor megjösz, én befalaztatom
magamat abba a fülkébe, a mibe az öreg Gáspár úr bevakoltatta egykor a
szép Katinkát, s aztán majd neked is onnan kell engem kivágnod, a hogy a
deli Forgách kiásta a szép Katinkáját. Mondd csak, te is falat törtél
volna értem?

– Hogyne?

– Aztán elvittél volna magaddal, a nyergedbe ültetve?

A kérdezésnél már ott volt a hölgy jobb lábának a hegye a kengyelben, s
a mint a lovag kezét kezei közt tartá: nem is igen várta be a feleletet;
alig biczczentett az a fejével, már ő egy szökéssel ott termett a lován
a háta mögött.

– Ejh, valaki meglát! suttogá Ocskay.

– Ugyan ki látna meg? Aztán ha meglátna? Van ebben valami?

S átölelte a lovag derekát, úgy, hogy a hosszú szőke haja annak a vállán
omlott végig.

Ugy haladtak a fűzfákkal szegélyzett úton egész a budetini várig.

Ocskay meg volt lepetve, mikor a várhoz közel értek. A kastély minden
ablaka ki volt világítva: két szál gyertya égett mindenikben. Hallatlan
fényűzés ez Budetin várában. Látszik, hogy nincs itthon a gazda. Ő
alatta egész teletszaka nem égetnek el annyi gyertyát.

Így várták Ocskayt már négy este, kivilágított várral.

Bezzeg kimutatták itt, hogy milyen nagyon várták! nem úgy, mint
Sztropkón. Virágbokrétákkal volt tele szoba és tornácz, czifrán
felöltöztetett parasztleányok voltak berendelve házi cselédségnek, az is
mind a szépéből válogatva. Híres szakácsné főzte a vacsorát, pedig csak
ők ketten voltak hozzá. Olyan dáridó volt ott, hogy lakodalomnak is
bevált volna. Ki tudja, kinek a pénzéből telt ki? Annyi bizonyos, hogy
Gáspár úr ugyan egy malaczot se ád hozzá.

Csak ők ketten ültek a dúsan megrakott asztalnál.

Nem volt szükség tanura azokhoz, a miket ők egymással beszéltek.

Tudva van, hogy a lépes-méz édes, ha egy ember eszik is belőle, de még
édesebb, ha ketten esznek belőle; de ha hárman esznek belőle, már akkor
megint nem olyan édes. Ha egy ember két pohárból iszsza a bort,
megittasul; de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.

– Mikor jön haza az öreg? kérdezé Ocskay.

Ozmonda felkaczagott, s az ismeretes útféli népdallal felelt:

– «Holnapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!»
Hahaha! De nagyon kivánod az öreget!

– Nem az öreget; hanem a pénzt.

– Ne legyen gondod a pénzre. Lesz, a mennyi kell, elég. A mikorra
kelleni fog, akkorra lesz. Mindjárt megtudsz tőlem mindent, csak hadd
vaczkalódjék el innen ez a sok cselédség!

A mint elhordták az asztalt, Ozmonda bezárta az ajtókat, s aztán abba a
legbelső szobájába vezette Ocskayt, a honnan nem hallatszik ki semmi
szó, még ha gyilkolnának is valakit; az ablaka is a kertre nyílik s azon
is vastábla van.

– Ülj ide a kerevetre mellém. Aztán add ide a török késedet.

Ocskay el nem tudta gondolni, hogy mire kell Ozmondának az a hegyes,
görbe kés.

A hölgy az akkori divat szerinti pánczél-vállfűzőt viselt, a mi a női
derekat feszesen összeszorította; az ölelő kéz nem talált ott egyebet
halcsontnál. Ozmonda annak a késnek a hegyével végighasogatta a vállfűző
varrásait; s mikor azt lefejtette testéről, akkor kitűnt, hogy kettős
vállfűző van rajta. A két réteg halcsont közé vannak rejtve a levelek, a
miket nem szabad meglátni idegen szemének. A három császári levél
Ocskayhoz; az egyik az amnestiáról, a másik a tábornoki kinevezésről, a
harmadik a húszezer tallérról szóló. Ismét itt vannak.

– Nem szúrod őket ismét keresztül a török késeddel? kérdezé nevetve.

Oh pedig olyan kínálkozó helyen voltak! Ott feküdt Ocskay előtt mind a
három azon a pihegő keblen, Schwechat kapuja nem vétett neki annyit,
mikor azt a három iratot odaszegezte hozzá a török késével, mint ez a
bársonykebel. Mért is nem tette meg?

Ott tartotta őket a kezében.

Az egyik kezében az iratokat, a másikban a síma vállat.

A vér agyának tódult.

Új életpálya, hatalom és gazdagság állt előtte.

– Pálffy, a bán, maga beszélt a császárral irántad, szólt Ozmonda,
odakönyökölve Ocskay térdére. – A császár azt mondta, hogy azzá lehetsz,
a mivé tenni akarod magadat. Az egész Jákob lajtorjája előtted áll.
Magad teremtheted meg az új Ocskayt. Ezt nekem a bán világosabban is
megmagyarázta. Ha egyedül egymagadban jösz is, szívesen látnak. De
becsesebb fogsz lenni, ha sokakat hozasz magaddal. Ha egy egész dandárt
tudnál áthozni, tábornagy lehetnél. De az múlhatlanúl szükséges, hogy
legalább a saját ezrededet áthozd. Az pedig még nincs a markodban:
Bercsényi tartja rajta a kezét. Szükséges, hogy azt minél előbb megkapd.
Én ezt a tervet gondoltam ki a számodra. A mint az öreg pénzedet átadja,
te rögtön küldj el belőle ezer aranyat Bercsényinek, azzal az izenettel,
hogy fizesse ki belőle a katonáid hátralevő zsoldját s aztán küldje őket
hozzád. A kurucz fővezért ez egészen el fogja áltatni felőled: ha Ocskay
pénzt küld az ezrede zsoldjára a vezérhez, akkor Ocskay nem akar elfutni
a vezértől, mert különben a pénzzel együtt futna. Mikor aztán együtt
lesz nálad az ezred, akkor megindulsz vele ellenséget látni. A bán olyan
intézkedéseket tesz, hogy a kuruczaid észre sem veszik, mikor egyszer
körül vannak fogva. Akkor aztán, mikor se előre, se hátra többé nincsen
menekülés, előáll a bán; tart nekik szép magyar beszédet; az egyetértő
kapitányok, hadnagyok a fülébe rágják a kurucznak a szép szót; aztán
hoznak nekik jó bort, fehér czipót, tele bográcsot; s muzsikaszó mellett
úgy átáll a kurucz a királyi zászlóhoz, hogy maga sem veszi észre.
Ocskay László pedig diadalra fogja őket vezetni, s az első győzelem után
a milyen réme volt a császári hadaknak Ocskay regementje, olyan oltalma
lesz aztán, s a Rákóczy mennykövéből lesz a király lángpallosa. Egy
döntő ütközet, s te foglalod el a vén Heister helyét: s dicsőségedet
visszhangozni fogja az egész világ!

Ocskay beletévedt a délibáb csalképeibe. Ki hagyta magát csalogattatni a
szőkehajú alirumna által a kisértetes pusztára, a hol a gonosz lelkek
elkapják a magában kóborlót.

Mikor Ilonkának azt mondta: «olyan fényes nevet fogok hagyni a fiaimra,
a mire büszkék lehetnek!» erre gondolt.

– De nemcsak ragyogással él az ember, folytatá tovább a csábító tündér.
Arról is gondoskodtak magas patrónusaid, hogy gazdag uradalommal légy
rögtön megjutalmazva. Tied leszen Lietava.

– Lietava! szólt elbámulva Ocskay.

– A legszebb birtok itt a tót impériumban.

– De hisz az Lengyel Magdolna asszonyomé.

– El fog tőle koboztatni. Már rég megérdemlette volna, hogy
megnótáztassék. Nyiltan és titokban pártolja pénzzel és csapatok
gyüjtésével a lázadók ügyét. Egész bűnlajstrom van összegyüjtve felőle a
nádorispánnál. Rég megkapta volna büntetését, ha a vára ily félreeső és
nehezen hozzájárulható nem volna. Gonosz egy vén boszorka. Megérdemlené,
hogy máglyára vessék! Hallod-e, az nagyon jó gondolat volt tőled, hogy
feleségvivés ürügye alatt bevitted a várába a fegyvereseidet. Így most
egy kézcsapással tied a vár is, a dominium is.

Ocskaynak nem kellett szólni, elég volt ajkainak görcsös rángatózása,
arczának halálsápadása, a gyöngyöző veriték homlokán, hogy Ozmonda
minden gondolatját leolvassa róla.

Elnevette magát, s Ocskay arczát két tenyere közé fogva, megcsókolta a
homlokát.

– Édes bolondos fejem te! Hogy töröd most magad azzal a gondolattal,
hogy «mit? én? elvegyem Lengyel Magdolna asszonynéném várát? Vendéglátás
ürügye alatt? Kiszolgáltassam őt a bécsieknek? A ki nekem és a
pereputyjaimnak szállást adott? Beleüljek az ő birtokába? Ejh, hisz ez
szégyen-gyalázat volna!» Ugy-e, ezt gondolod most, édes bálványom? De
hát mikor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát a fejedelem parancsára:
vétettek te neked valamit azoknak a váraknak a lakói, a kiknek a
halináját elvitted magaddal? azok a falusi parasztok, a kiknek a
teheneit csordaszámra elhajtattad? Égette a lelkedet talán az a tömérdek
kincs, a mit elhoztál Wsetin várából? pedig donatiós leveled sem volt
hozzá. Édes kincsem, ahhoz már hozzá kell szoknod, hogy ezután nyugaton
kel a nap s keletnek áldozik le. Az ethos, a morál ugyanaz marad, csak
az alap változott meg. No, ne csinálj ilyen fancsali arczot! Hát hiszen,
ha nem akarod, hogy neked adják Lietavát, hát majd ideadják nekem, én
aztán annak adom, a kit én szeretek. No hát, hogy csókolja meg a csóka a
fiát?

Hiszen köztudomásu dolog az.

A két keze a két újja-hegyével megcsipi a két orczáját, s aztán úgy
csókolja meg a száját.

Ocskay e pillanatban rettentően felkaczagott.

Ha a mennykő ütött volna be a házba, nem riasztotta volna fel úgy
Ozmondát, mint ez a váratlan kaczaj.

– Megőrültél? Mit kaczagsz most?

– Hahaha! Tégedet, meg magamat.

– De miért?

– Hahaha! Nem mondom meg.

– Nem mondod meg? hörgé Ozmonda, kivillanó fogait összecsikorgatva. Te
nevetsz rajtam, s nem mondod meg miért? Kivallod mindjárt?

S hogy Ocskay válasz helyett még egyre kaczagott, Ozmonda belemarkolt
mind a két kezével a hajcsimbókjaiba, s azoknál fogva rázta dühösen a
nevető fejét, s aztán leteperte maga elé s rátérdelt a mellére:
«kivallod, hogy miért nevetsz?» Utoljára felkapta a török kést a
markába. «Megmondod, hogy mit nevetsz? vagy levágjam ezt a másik füledet
is?»

– Vágd le! Azért csak folyvást kaczagott.

Ekkor aztán Ozmonda hizelkedésre fogta a mesterséget, felölelte ismét,
lesimogatta a szétkúszált hajfürtöket, odabujt az ölébe, úgy könyörgött
neki, úgy csalogatta ki belőle a titkát drága igéretekkel, nyájas
édelgéssel: «mondd meg, kérlek szépen.»

– Majd megtudod egyszer. Mondá Ocskay, s nem nevetett többé; hagyott
magának hizelkedni, kedveskedni, de nem vallotta ki a min olyan nagyot
nevetett.

Mert az csakugyan nagyon kaczagni való gondolat volt.

Ha most ennek a dicsvágytól és szerelemtől ragyogó arcznak egyszer csak
azt súgná a fülébe, hogy: «Hiába csaltál el osztrák hazájába, a
feleségem pápistává lett azalatt otthon, nem vehetsz el tőle.» Hah!
Micsoda Medúza-fővé torzulna el egyszerre ez a tündérlárva!

Ez volt igazán a nevetni való!

Ocskay azt mondá magában:

– No, ha rossznak kell lennem, hát legyek egészen rossz. Két asszonyt
megcsalni egyszerre, az a virtus! Meglopni a paradicsomi vendégséget, s
kifizettetni az ördöggel a dáridó árát: ez a bölcseség quintessentiája.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mi rosszat álmodtál kis fiacskám? kérdé Ilonka a kis fiától, a mint
éjszaka a gyermek az ágyban felsikoltott s futni akart.

– Jaj! jaj anyám! Az édes apám… úgy nevetett,… úgy nevetett… úgy
nevetett!… Mondd meg neki, hogy ne nevessen többet úgy!…

Ilonka magához ölelte a gyermeket és elaltatta. Maga nem tudott elaludni
többet.

… Hát hogyan nevethetett?…




A RÁK «FORDULÓBAN».

Csak negyednapra került elő maga a ház ura, Szunyoghy Gáspár uram
lengyelországi útjából.

Ocskay azzal fogadta, hogy «ugyan régen várlak már itt!»

– Talán untad is magadat a házamnál? vágott vissza Gáspár úr, cynicus
gunyorral.

– Én nem, hanem a katonáim, a kiknek szorgos a hópénz.

– De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? hiszen
nem vagyok én szép asszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy
eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak, ott
fizetik már azoknak a hópénzt.

Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati
dühtől.

– Ki mer ilyet mondani?

– Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, a hol csak
megszálltam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a
császáriakhoz, generálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már
minden ember.

Ocskayval csak úgy kerengett a világ.

– No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted,
bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót
impériumból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, a hol pénzt és
hivatalt osztogatnak, a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit
szekérre s oda mennek veled, a hová viszed. De hát ez a te dolgod. Én
nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. Elhoztad-e az ezüstmarháidat?

– Itt vannak Lietaván, a feleségemmel.

– Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A
feleségedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre.
Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy
mindennap rádolvassa, ha száz mértföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz,
kivel mit beszélsz? Soha se hitethetsz el te többet semmit a
feleségeddel, mert kiveti az abracadabrán, hogy kirugtál! De hát ez a te
bajod. Hanem az ezüstödet soha sem fogod látni többet, az mind ólommá
válik.

– No hát az is az én bajom.

– Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed.

Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát
az asztalra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé
rakva, végig számlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.

– Megszámláltad te is? Annyi-e?

– Jól van, jól öreg, csak söpörd össze.

– De nem «jól van, jól öreg,» hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba,
előbb csináljunk egy kis computust.

– Hisz az utiköltségedet előre kifizettem.

– Igen, húsz napra. De én huszonkilencz napig voltam oda, s a te tíz
embered az alatt is itt evett-ivott.

– Hát azt húzd le belőle.

Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból.

– Hát te magad? Mióta vagy itt?

– Öt napja.

Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát, meg krétát, épen mint a bécsi
kocsmáros, mikor a vendége számláját készíti.

– Jó ebédet adott a menyemasszony?

– Jót.

– Vacsorát is?

– Még jobbat.

– Bort is ittál?

– Azt is ittam.

– Sokat?

– A mennyit győztem.

– Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál?

– Az is volt.

Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A czigánynak is
dukálna annyi.

– Egyebed nem volt?

Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a
vigasságért, tíz arany.

Összeadta: summa summárum nyolczvanöt arany. Az még leszállt a
kölcsönösszegből.

– Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen
tartom érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá
nem teszi a medvetalpát. No most mehetsz főzni segíteni a
menyemasszonyhoz.

Főztek is ők együtt, de mit? Végzetes cselszövényt, ország-világ
megrontására.

Sakk-partie volt az: a legfurfangosabb, a mit valaha két remekjátékos
végigjátszott.

Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által.
Az ezredét küldik hozzá. De egyuttal a határozott parancsot is, hogy
minden rendes katonájával és a felvidéken összegyüjtött bandériumokkal
siessen csatlakozni Garam-Szentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi
antagonistáját rukkoltatták oda közelebb hozzá. De Ocskay észrevette a
«rochade»-ot, s ő is tett egy hasonló sakkhuzást ellenében. Blaskovich
élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay belemegy a kelepczébe, ő a
kengyelben tartja a lábát s úgy laviroz, hogy ha a kapcza szorul, egy
ugrással Vöröskővárott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay
visszaizent neki, hogy csak jőjjön bátran a maga két zászlójával az
ezredéhez.

Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást.

Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül, azt tették
elegen, mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét
olyan kelepczébe vigye, a hol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem
elég nyereség. Rábiztatni a sereget, hogy fordítsa meg az arczvonalt,
megvenni az alvezérek szivét, hogy esküdjenek más hűséget: igen
veszedelmes kisérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen
könnyű rajta veszteni… Hanem átvinni az egész rábizott dandárt úgy az
ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyverestől,
zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat!

Sikerült.

Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekujváron kellett maradniok, azok
onnan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött
Ocskay László elé a Nyitra völgyén.

Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd
megyék elégedetlen nemességét gyüjtögette maga körül.

Pálffy bán Nyitra várát vívta.

Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének.

Ocskay előre küldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagy-Tapolcsányra, s
maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt
kilenczszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak
Blaskovichnál. Még csak sejtelmük sem volt róla, hogy hová mennek?

Mikor Nagy-Tapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előre küldött
nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.

– Vivát! vivát! hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. «Meg van kötve
a béke! Szent a békesség! Vége a háborunak!»

A nemesi hadak közé elegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel
hiresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak
beavatkoztak, a fejedelem föltételei el lettek fogadva.

Örült neki még a kurucz is. Bele voltak már fáradva a háboruba. Ki mit
óhajt, hamar elhiszi.

A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott
s megáldotta a csapatokat.

Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti
zárdához érkezett, ott a pálos-szerzetesek derék lakomával vártak urat
és közlegényt: mindenki torkig lakhatott a jóból.

A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a
fejedelem feleségét, még pedig a kis fejedelem-fiukkal együtt s azoknak
az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. Hát hiszen olyan elhihető
volt. A multkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, még pedig
akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a
hatalmas várba, az ellenség főfészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán
és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.

Mikor indulót fuvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem
ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.

A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege.

Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak
képezték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az
épen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a pánczélos dragonyosok.

A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással.

Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kuruczainak nem lehetett azt
észrevenni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi banderiumok szépen
elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság
nyomul előre, félkörben átszorítva a közbeeső Ocskay-ezredet.

Még senki sem sejtette az árulást.

Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre
Ocskay László előre vágtat s a tulsó félről szemközt nyargal felé Pálffy
János bán, s a mint összetalálkoznak, kezeiket nyujtják egymásnak, a bán
megöleli Ocskayt és megcsókolja az orczáját. És abban a pillanatban
megharsannak a trombiták az erdőben s minden oldalról nyomul előre a
császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.

Az első perczben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a
tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két
ölelkező, csókolózó alak világosan megmagyarázott mindent.

Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kuruczok arczvonalából egy közhuszár
a gyepre s odakiált Ocskayra:

– Megállj! kutyahitű! én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott
leszek még, mikor a másikat is levágják!

Marczi volt ez, a palócz legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi
rab, a kit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.

S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven
szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a
pisztolyát s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán
aczélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay pánczélingét csörrenté
meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal megfordult a palócz legény s
odakiálta a társainak: «csülökre legények!»

Az ott épen Jávorka százada volt.

Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen;
satyricus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kuruczok között a
legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a
fiut. A satyr-alak egy mesebeli hőst rejtett. Szivében szerette azt az
ügyet, a mit szájával kigúnyolt.

– Egy életünk, egy halálunk! ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját,
s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán
közéjük vágott s keresztül törte magát rajtuk, vele ment el kétszáz
kurucz.

Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a
rákövetkezett kudarcztól, hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a
balvégzet!

A bán is fel volt indulva.

– Utána kell rohanni a futamodóknak! parancsolá alvezérének,
Eszterházynak; a ki meg nem tér, össze kell vágni. A ki azt a
szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.

Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utána vágtatott Jávorka csapatjának,
a kiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek
felé tartottak.

Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma
kergetőzésekben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál
megszorította egész Bécs városa? Úgy tudott futni, mint a róka, zeg-zug
iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol.
Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az
útból, s hagyta maga mellett elszaladni Eszterházy uramat egész
csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átusztatott
rajta s hátra sem nézett többet.

Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A tulsó végén
ugyanannak a falunak épen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga
három századával, hogy Ocskayval egyesüljön.

A labanczok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, a melyiket nekik
össze kell aprítani és se kérdve, se hallva, neki vágtak, úgy szétverték
az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskővárba.
A kit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték,
hogy itt vannak a szökevények.

Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes
hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.

– Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti
szétvertétek nekem a leghűségesebb három századomat s el hagytátok futni
az árulókat.

(Már «áruló» volt a nevük előtte!)

Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg.
Ocskaynak nem maradt több hétszáz emberénél. A félsiker egyenlő az egész
felsüléssel.

Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap
kétszer ebédeltek: megtették.

– Csigavér! Mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arczán a
kedvetlenséget; mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész
hadi tervem van. Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a
csapatainkat, felhasználni azt az időt, a míg nem tudja senki a beállt
fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak
Nagy-Tapolcsány, Nagy-Ugrócz, Nagy-Bajmócz várakat elfoglalni, ezekben
mind kurucz hajduság van: Czelder Orbán gyalogosai, azokat lefegyverzik,
foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én magam pedig a
saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bizandó még egy ezred
német lovassal megrohanom Garam-Szent-György városát, ott fekszik Vak
Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet.
Ezzel a fogással pedig ki lesz huzva a kuruczságnak a sárkányfoga. Vak
Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő
ütközettel fölér, ha kézrekeríthetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes
bán uram?

– Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva.
Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját
ezrede mellett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképen
császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.

Ocskay László önérzetes mosolylyal vonta elő kebléből a pergament, a
melyre vezérőrnagyi kinevezése volt irva, a császár neve és pecsétje
rajta.

– Ismerem én ezt az irást nagyon jól, mondá a bán, hiszen én küldtem azt
a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja
azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó
formalitások vannak, a mik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a
kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a
Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; a míg ez meg nem
történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját
fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.

Ocskay le volt forrázva.

– De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van
kiszámítva s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.

– Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel
a saját ezredével és a rácz portyákkal (azokat viheti magával)
elfoglalhatja rendén Nagy-Tapolcsány, Ugrócz, Bajmócz várait. Lesz
gondom rá, hogy azok, mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed
rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én
magam megyek a császári ezredekkel.

Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a boszut, mind a
dicsőséget elveszi előle az «új» jóbarát; neki marad az elejtett vadnak
a csontja.

Pálffy észrevette a rossz hatást s rajta volt, hogy enyhítőt adjon
hozzá.

– A mi pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú
időhaladékot ne szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy
Bécsbe, a megerősíttetését szorgalmazni.

– Én? Bécsbe?

– Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kiséret födözete
alatt.

(Nem ilyen Bécsvárosi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő
álmai.)

– A császár várja kegyelmedet és óhajtja látni. Ő felsége én előttem
fejezé ki azon legmagasabb jóindulatát, melylyel Ocskay, a legyőzhetlen
hős iránt viseltetik. Az udvar szine előtt lesz kegyelmed ő felsége
által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás szine előtt
fogja ő felsége kegyelmed nyakába akasztani az aranylánczot, melynek
medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánczczal
együtt jár a birodalmi lovag-czim; azontúl kegyelmed «Ritter von»-t
irhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy «méltóságos»-nak czimezzék. –
Szintén a végett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele,
mivelhogy az ő felsége által utalványozott összeget egyedül a
Hofkriegskassa quæstora fizetheti ki és csupán a kegyelmed kezeibe.
Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed a mint azt a három váracskát
kézrekerítette, azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mondhatom, hogy nagyon
várják.

… Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe… egyedül, magában,… üveges
hintóban…




A KIK A HOLDRA ESKÜSZNEK.

Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, huzta össze magát a
nyitraparti topolyfaerdők sötétjében.

Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig
birták elhinni, a mi történt, a mit láttak: csak bámulni, csak
szörnyedezni tudtak rajta.

Jávorka maradt leghátul; neki legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát
hozta magával, s a sok libertás keveset ért, de sokat nyomott.

– No pajtások, szól ledobva a nyergéből a pénzes zsákot: itt az utolsó
fityingetek, oszszátok ki a hányan vagytok.

Megosztoztak a lénungon.

– És most aztán szerteszéjjel, ki merre lát! A hogy ló és ember birja,
vágtassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé,
ordítsátok végig az utczákon, hogy Ocskay labanczczá lett; minden vár
ajtaján bezörgessetek s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját!
Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szin alatt közeledik. Te, Kardos
hadnagy, meg te Köröskényi zászlótartó egy egész compániával vágtatsz
lóhalálában Szentgyörgyre, s beorditasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy
ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg s fusson a merre lát; mert itt
jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az
eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg.

Mindenki sietett nyergébe ülni.

– Hát én velem ki akar «itt» maradni?

A kuruczok egymásra néztek: nem értették, mit jelent az: «itt maradni?»

– Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha
pokolba megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az
árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?

Mind, mind valamennyinek. Akár mind vele maradnak.

– Nekem nem kell ám sok ember, hanem a ki velem akar lenni, számot
vessen a lelkével. A ki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, a ki el
tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell egy oroszlánná, hogy vérét
ihassa: az ám jöjjön velem. A ki hét számra kész az erdőn makkot enni, a
mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám
jöjjön velem. A ki nem sajnál koldusrongyot, czigány-mondurt hordozni, a
ki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbácsolják: az ám
jöjjön velem. – Aztán a kinek a nyelve ráfordul mindenféle beszédre, ha
kell tótul, ha kell csehül, ha kell németül kalatyoljon, s a mikor meg
az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét,
egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, a ki velem
jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne
tudja, mi jó, mi rossz? az ne ismerjen emberi érzést, szánakozást,
irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára se anyára többet, csak
arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja és hóhérnak adja!

Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kivánság volt az.

Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.

Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betük, a hová a krónika
beirta.

– Mi veled megyünk, veled teszünk.

– A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No most szerteszét a
rossz hirrel, halálmadarak! Visítsd fel kuvik minden házban az alvókat:
«elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!»

A menekült kuruczok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt
hátra.

– Tegyünk esküt egymásnak! mondá Jávorka társainak.

– De hát mire esküszünk? szólt Beleznay. Te mondád: ne legyen se Istene,
se szentje annak, a ki veled akar tartani.

– Nem is esküszünk ma azokra, a kiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk
csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, épen ott jön
föl most a hegyek mögül. Ez a mi szövetségesünk; az éjszaka
megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója. Üdvözlégy kártevő
csillag! Te üszög-hintő, ragyahullató planéta! Tolvaja az égnek, a ki
meglopod a napot s felszívod a tengert, a ki elveszed az eszét a beléd
nézőnek, s torokgyikot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át
rájuk süthetsz. Te symboluma az állhatatlanságnak, az örök
változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Te
neked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, a hogy fel tudod
szivni a föld méhéből a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az
emberfajzatra: s a hányszor szavaid megujulnak, megujuljon átkozódásunk,
s onnan olvassuk le, a mit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal!
Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja kiki a nevét! esküszöm a
minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, a ki ma
elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk – lelkemnek, testemnek
minden hatalmával üldözője leszek, tőle sehol el nem maradok; addig meg
nem nyugszom, a míg őt élve el nem fogom, bakó kezébe át nem adom! Tűz
és vas engem ugysegéljen!

– Tűz és vas engem ugysegéljen!

A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a
magyarok ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csorgatva a
vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.

– És most tudja meg kiki, hogy mi a tennivalója, monda Jávorka a három
társának. Te, Rácz Miska visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod
körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most
nagy áldomást isznak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. – Te,
Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van ő neki az
ördöge, a kibe szerelmes. – Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. – Ott
lepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott
van az ő angyala, a kit épen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meglehet,
hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy
elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy
félelem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is.
Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy
talán! Ne engedd neki, hogy összejöjjön! – Én magam pedig, én megyek fel
Bécsbe.

– Te! Bécsbe? kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve.

– Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak
be kell kötnie a koszoruját! Én leghamarább megkapom.

– De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is?

– Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogy fogjátok el, ha
rátalálhattok, ti se kérdjétek én tőlem, az én dolgom lesz az. – Most
négyen négyfelé. – Összetalálkozunk bizonynyal ott, a hol őt
megtaláljuk. – Tűz, vas ugysegéljen! Senki más ne segéljen.

A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán,
egymást elhagyva.




A FELTALÁLT RÉGI JÓ BARÁT.

Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat
horvát huszárt adott melléje, a kik a hintaját kisérjék; Ocskay restelte
a kiséretet s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb
haladásra, hogy a kisérőit elhagyhassa magától; czélt is ért jobbadára,
mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak s csak úgy egyesével szállingóztak
utána. Épen nem hagyhatta el azonban magától a kirendelt fullajtárt, a
kinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon s a mint
nagy társzekerek jönnek szemközt az országuton, azokat félreterelje az
utjából. Minden postaállomáson új előfogat, új előlovagló várt reá.

Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város.
Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyutekéi ütötték, az a kormos
váromladék az ő keresztfia. Itt van az a török sáncz, a mit ő lóháton
ostromolt meg! Az őrtorony ablakába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a
szép kastély itt Petronellán! A hol zsákra rakta a római kincsek közül,
a mi aranyból volt. Ne köszönje meg a a szállást? Ott van a nagy római
kapu a régi Carnunthum romjain, a mire felirta nagy betükkel: «Morgen
komm ich wieder». Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha
levakarhatná onnan!

Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei.
Itt a mező, a hol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyilt
ütközetben; ott kelepelnek a Dunán a malmok, a miken ő gyalog-hadait
áthozta. Itt a városkapu, a mire a császári kegyleveleket török-késével
felszegezte. Azok az erdők, azok a vadaskertek mind ismerik őt jól,
minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától,
mint a földindulástól.

Vajjon reszketnek-e még?

Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá,
szemközt jött rá a császári delizsáncz.

Az az, hogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy
lova közül az egyik, még pedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába
biztatták, csak nem kelt föl többet.

A keserves szakkermentirozás alatt oda érkezik a postagyors-szekérhez
Ocskay hintaja. A posta-szekérnek is volt fullajtárja. Messzire viritó
piros frakk volt rajta; a mi arravaló, hogy a szemközt jövők messziről
meglássák, hogy a postaszekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle,
ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy czombszárig érő habdái voltak,
felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.

A posta-fullajtár megállítá Ocskay kocsiját.

– Ki kell fogni azt a nyergest szaporán!

Mert abban az időben az a privilegiuma volt az osztrák postának, hogy ha
valahol kidőlt a lova az utban, a legelső azonjövő utastól elvehette
annak a lovát.

Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak.

– Én egy generálist viszek!

– Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a
világon. Ide azzal a lóval!

A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját.

– Abban a hintóban Ocskay László generális ül.

Erre a névre vesd el magad! megfordítá a lovát a postai fullajtár, s
otthagyva a postát, delizsánczot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy
csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elczafolt Bécs felé, mintha
vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon,
hiszen nem a kurucz-vezér, hanem császári generális. Még akkor ilyen
hatása volt a nevének.

– Hanem már most mégis jó lesz bevárni a társzekeret, tanácsolá a
fullajtár Ocskaynak, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni
találnak vele.

Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy
mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, a
mi Bécsben nem kapható: fehér czipót, paprikás szalonnát, papramorgót,
vágott dohányt és kiváltképen mentül több átalagot igazi tokaji
aszuborral, mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután
meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg.
Társzekér kellett azoknak.

A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a
vámsorompónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy
«nix mautbares?» s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy
vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a
hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.

Hej nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan
eresztették nagy segítséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok
«mautbarest» hozott magával, tüzet, meg vasat.

Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester
bedugja a fejét a hintó-ablakon, s megnézi a bennülőt keményen s
megtapogatja a tenyerével a mellét, meg a hasát, hogy igazi-e? nincs e
kitömve dohánynyal, vagy csipkével? s azalatt veszedelmes szándékkal
forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, a mivel a becsomagolt málhákba
szokás beleszurkálni, vizitálás végett.

Legelőször is azt kérdik, hogy «kicsoda az úr?»

– Én Ocskay László, tábornok vagyok.

A vámos nagyot nézett mérgesen.

– Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a khinai
császár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális.
Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá
egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból és bejönni a
vámházhoz.

Jajh, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak!

E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy
vámtiszt, a ki a vámházból előjött s az őrmestert félretolva, katonásan
szalutálta Ocskayt s aztán megexellentiásurazta.

– Csak méltóztassék excellentiádnak tovább haladni. Itt van már valaki,
a ki kezeskedik excellentiád személyazonosságáért.

– Ah! szólt Ocskay meglepetten; valaki, a ki értem jót áll? Tehát valami
ismerősöm? S a kinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?

– Hát biz az a «fehér angyal».

Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény,
hanem egy híres vendégfogadós korcsmárosa. Ide szoktak a magyarországi
urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a
derék élelmes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állitott szolgáitól,
ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott
ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak
martalékul esni, a milyenek nagy számmal vannak Bécsben: a «veres
kakas», az «arany kappan», az «arany bárány», aztán meg a «három nyul»,
a «zörgetyü», a «sárga sas», a «veres tető», mind előkelő korcsmák; de
ezek közt csak legtöbbet ér a «fehér angyal» a görög-utczában, a mi még
mind a mai napig fennáll.

Hiszen külömben is oda akart szállni Ocskay.

– Hát csak tessék bizvást előre menni a «fehér angyal»-ba; nyugtatá meg
Ocskayt a vámtiszt; a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret
megvizsgáljuk, semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; a
mi fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a
bollétával.

– No hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat.

Ocskay aztán előre hajtatott, a hatalmas Bécs-városi erősségeken
keresztül s megtalálta szerencsésen a görög-utczát, abban a «fehér
angyal»-t, s ott kényelmesen elszállásolta magát, egy egész szobát
bérelve ki egymagának.

Nemsokára utána jött a társzekere is: a házi szolgák felhordták a
málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért
benne minden.

– Küldjétek fel a korcsmárost, mondá Ocskay a legényeknek, hadd elégítem
ki, a mit helyettem fizetett.

Még akkor meg volt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni,
mennyivel tartozik s melegében kifizetni.

Nemsokára hangzott az ajtó előtt a lábcsoszogás, kopogtatás, Ocskay
emberségnek tartotta, hogy a ki vele ilyen szivességet tett, annak maga
nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen s megemelje előtte a
süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemes ember is.

De nagyot hőkölt hátra, a mint az ajtót kinyitva egy orrnyi távolságra
találta magát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.

Ez senki sem más, mint Scharodi Venczel. Bajusz és kecskeszakál ugyan
áldozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is
rá kell ismerni első tekintetre annak, a ki valaha látta azt az egyenes
hosszú orrt, a kerek fekete szemöldököt, a sűrű ránczok közé szorított
szemeket, a mik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s secundál nekik
hozzá a felfelé húzódó két szájszeglet.

Egy perczig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az
embert, mintha fogadása tartaná, mintha szent esküt tett volna le rá
valahol, Nagy-Szombat alatt, hogy a hol ez a kezébe akad, ott széttépje,
szétdarabolja: hanem aztán a másik percz visszahozza onnan. A gondolat
gyorsabb mint a fénysugár, a mi negyvenezer mértföldet halad egy percz
alatt. Hajh az még nagyobb út: attól az esküvéstől, mely boszút kiáltott
a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy
Sirius-távol. – «Hiszen most már egy gyékényen árulunk!»

Nagy átváltozás volt az arczon! A haragra ránczolt szemöldök, a villogó
szemek, a lüktető arczvonások az egyik perczben: – a másikban aztán a
kiderült homlok, a nevető arcz.

– Armányadta Scharodija! kiálta, a vállára ütve a gazdának, hát te hogy
lettél kocsmárossá?

S azzal felcsapta a süvegét a fejére.

Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyirott tarkójára a zöld bársony
sapkáját. Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni
a másikon.

– Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát!
Mondá röhögve Scharodi. S jól érzem magam mellette.

Egy kis kidomborodó poczakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett
rá a tenyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan
becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A
lumpok, a csavargók, a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek
potroha van.

S nem is nagyon respectálta az egész Ocskayt. Elővette a porczelán
pipáját s rágyujtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e?

– Hidd el nekem pajtás (!) mondá fidélis czimbora hangon, többet ér a
gölődény a haubicznál. Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem
is elkárhozott már bele. Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a
kutya, a ki kilencz családtaggal szaporította meg a nemzetségét. Nem
volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott
felrugtak. Elküldöztek olyan átkozott helyekre, a hol ott kellett volna
vesznem. Azután ott felejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd
megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Pontiustól Pilátushoz
küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt,
mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfujták elefántnak;
mindig csak igértek, soha meg nem tartották; adtak irást, de
elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése
őrnagygyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsrathnak
contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek
Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak simuláltam magamat:
ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt
felelte: «wir werden schon sehen!» A császártól utalványt kaptam egy
nehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették
megmondani, hogy hol kapom meg? Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor
ők kerültek felül, előkeresték az első árulásom actáit, mikor tudod,
tealattad kuruczczá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én
hivatkoztam az amnestia levelemre, a mit a császártól kaptam, s akkor
aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek.
Itt lótottam, futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak,
mindenütt azt mondták, hogy «werden schon sehen.» Nyolcz hónapig
rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a
császárnál audientiát kapjak: mindig elutasítottak, nincsen itthon a
császár! ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták,
vadászik. Végre bejutottam legmagasabb szine elé, elmondtam előtte sűrű
igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végig hallgatá s akkor azt
válaszolta: «wir werden schon sehen». – Ekkor épen szerencsémre elvitte
az ördög a «fehér angyal»-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője:
nosza én is hamarjában ott hagytam az uniformisomat a pokolnak, s
beálltam magam «fehér angyal»-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi
életet élek.

Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s
a málháit rakosgatá; de pedig voltaképen nagyon is szeget ütöttek a
fejébe Scharodi viselt dolgai. Hát ha ő rá is ilyen mulatságok várnak.
Úgy tett, mintha nem is gondolna rá.

– Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél
fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörüséget
élvezni.

– Ne törd azon a fejedet koma, vágott közbe Ocskay mogorván. Én tudom a
magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.

– Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem
lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy
jösz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? – Hallottad-e hírét a
Scandáliának?

– Mi a patvar az?

– Ez egy újság, a mit nem nyomtatnak, hanem irnak. Nem kerül a censura
alá s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára
tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy
nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. A
mit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik
szét), az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne
van az egész történeted.

Ocskay bámulva olvasá az irott hirlapban az egész árulási történetet,
oly részletesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját
maga diktálta volna. Az is benne volt már, hogy ő neki Bécsbe kell
feljönni a tudvalevő három császári kegylevél érvényesítése végett.

De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett,
a ki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt
harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, a mely alatt ő
Bajmócz várát kisérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint a
milyennel megkerítette Nagy-Tapolcsány várát; de már az nem sikerült
neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhirt:
«elárulta a hazáját Ocskay László!» s ott már puskalövésekkel fogadták a
barátságosan bekoczogtatót. – De hát ez alatt az egy nap alatt ki
előzhette őt meg? hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről-tövire nem is
ismeri senki: – csak még egy ember a világon.

Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, a
mit Scharodi pipált az orra alá.

– Mondok én neked valamit, kedves kamerádom; szólt Scharodi, levetve
magát kényelmesen a bőrkanapéra. Azt okosan tetted, hogy ott hagytad a
kuruczokat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos
ember menekül belőle. Te hozzád is épen olyan háládatlanok voltak a te
uraid, mint én hozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni
s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát már
most elég lehetett neked is a dicsőségből, kedves kamerád uram, hogy
tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod mit? Csapd te a földhöz azt
a te generálisi kinevezésedet, a mi úgy sem lesz megerősítve soha. Akkor
a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz
dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a
generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én
kompánistám. A vendéglőm czímerét átváltoztatjuk: «zum
Kuruzengenerál»-lá. Iszonyú gaudét fogunk vele csinálni. Leverjük vele
Bécs valamennyi vendégfogadóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik
hôtelt a másik után, mint a hogy hajdanában egyik várat a másik után
bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod,
mint pipázni meg mulatni. – Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a
többit ütheti már a mennykő.

Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arcza.
Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros
uram.

– Hallja kend korcsmáros! rivalt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a
kemény dolmánygallér közé. Én nem azért hivattam kendet, hogy nekem
itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját s
csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.

A «kendezés»-re aztán a kamerad is meg excellentiásuramozta illustris
vendégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának
a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a
padlaton.

– Hiszen ráérünk még arra, excellentiás uram.

– De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni.

– Dehogy nem, excellentiás uram, soká fog az még tartani.

– No ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából
minden bizonynyal elmegyek.

Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók
szokása szerint elkezdte azt szortyogtatni, a mi épen nem szép muzsika,
s csak úgy félszáj szegletéből szólt oda:

– Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, a hány magyar uraság
csak feljön ide Bécsbe.

– Hát az nekem mindegy! Kiálta Ocskay mérgesen, s olyat vágott a
kosbőrdohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a byzanczi
rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.

Scharodi magában kaczagott, befelé.

– Pedig most is van itt, épen a mellette való szobában, csak egy ajtó
választja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske, – a ki
tegnap érkezett, – özvegy assszony, – grófné, – a kit aligha nem ismer
kegyelmed.

– Semmi közöm hozzá, veté oda Ocskay szárazon.

Scharodi csak nem ment el: felvette az asztalról az Ocskay
dohányzacskóját, kitekergette a sallangjaiból s aztán abból tömte meg a
pipáját, hamiskásan döczögtetve elő a szót.

– Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a
barátságos találkozásuk volt Beczkó várában, a mikor a kuruczok ezt az
úrhölgyet nagyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán
szépen felruházta. Emlékezni fog rá.

Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. – Ozmonda volna
itten?

Scharodi ezuttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, a mi
még inpertinensebb kifejezést adott az arczának, s az alatt kedélyesen
tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik
félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a
kegyelemdöfést.

Ocskay egy szót sem tudott szólni.

Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot,
kicsiholt az Ocskay tűzszerszámával s aztán belenyomtatva az égő taplót
a pipába, kettőt-hármat szippantott rajta, a míg a dohány is égni
kezdett.

– Pompás ez a bükkfatapló! – De még ez a véki muskotály se kutya. –
Karsamadiner excellentiás uram. – Mindjárt hozom azt a számadást.

Azzal kikomplimentirozta magát az ajtón.

Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a
szobában.

Ozmonda itt!

Egy nappal előbb érkezett, mint ő.

Tőle tudta meg az, a ki az irott hirlapot szerkeszti, az ő élete nagy
fordulatának minden részleteit.

Talán épen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga.

Hisz Ozmonda és Scharodi a régi szövetséges társak.

Az is világos már most, hogy a «fehér angyal» kinek a szivességéből
tudta meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében
elkapva. – És épen abba a szobába, a mely a szép vendégnőé mellett van.
Csak egy ajtó választja el, és abban is benne a kulcs.

Ocskaynak olyan kedve lett volna, azt a nehéz almáriumot az ajtó elé
tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.

Mert az egészen más dolog! A budetini várban, a hol még egy kalitkában
levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a
világ legbűbájosabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden
ablak szem, minden ajtó száj; minden utcza Argus, minden kőfal Eccho;
ott lakni egymás melletti szobákban! Amaz csábító, ez boszantó.

Aztán épen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idyllt
játszani. – Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok
«fekete levesnek», a mit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég
volt.

Bolond asszony!

Compromittálja magát is, meg őtet is.

Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon
sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára.
Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a
hősnek az egész életpályája.

A mellékszobában halkan dudolta valaki:

«Kinek van, kinek van, karikagyűrűje.»

Ocskay megállt, s mint az illó mérget szivta be e bűbájos dal meleg
áriáját, ezt a dalhanggá változott kábító arómát.

Azért sem!

Nagyot dobbantott a lábával.

«Nem megyek át hozzá!»

Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van
valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és
vissza.

Egyszer aztán felnyilt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő.

– Ha te nem jösz, én jövök.

A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez
volt az özvegyasszonyok viselete Bécsben. A hogy Magyarországon a
violaszín, úgy Bécsben a fehérszín volt a gyász. Ezt pedig jó volt
megtartani a nagy császárvárosban; mert ott az utczán egyedül járó
asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos
rendőrség közegei s kellemetlen kérdezősködés alá fogták, ha csak fehér
ruha viselés által nem jelezte, hogy «gyászos özvegyasszony».

Az arcza is épen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen
eltakarta a haját.

– Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez.

Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak.

Ocskay szigorú arczczal fogadta.

– Ugyan minek jött a grófnő ide utánnam?

– Én előre jöttem.

– De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék?

– Azzal. A mint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni,
rögtön útra keltem, hogy megelőzhessem.

– De hát miért?

– Oh ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás
hozott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a
«fehér-angyal»-ban. Az ok, a mi ide hozott, az, hogy kegyelmednek sehol
a világon nincs olyan szüksége egy igazán hű baráti szivre, mint épen
Bécs városában.

– Úgy? Köszönöm.

– Még nem is tudja kegyelmed, hogy mit köszönjön meg? Bécs városa a
legveszedelmesebb csatatér, a minőn csak kegyelmed valaha megfordult, s
itt vitézség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre;
ellenkezőleg: felsülésre. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog
tévedni. Az udvarnál azokat a bejárókat, a mik czélhoz vezetnek, csak
nagyon kevesen a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat
látja, s azok a labyrinthba vezetnek. Én előre jöttem, hogy kegyelmed
számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem
a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely
nagyratörésének útjában áll. – Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti,
hogy itt magára nem hagyom, veszendőre, koczkára nem vetem azt, a mit
eddig elnyertem.

– Hálás vagyok a jószándékért, szólt Ocskay tompa, kemény hangon. Arról
is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, a miket ön nekem
fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom
azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, a mivel magam előtt
utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S
van elég önbizalmam, hogy azokat méltányolni fogják. Ocskay László nem
kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én
hiszem, hogy ott, a hol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy
Ocskay László mit ér? – De hát történjék bár az ellenkező, legyek
elutasítva, kicsufolva azok által, a kik hiva-hivtak, hizelegve
kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a fehér angyal
kocsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján
kocsmaczimer, mint azt, hogy generálissá legyek asszonyi protectió
mellett.

Ozmonda félrefordítá az arczát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel
jelezé.

Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelidebb hangon szólt hozzá; de a
szavakban még mindig dölyf volt és keserüség.

– Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő. De ha megfordultam is, egyet
nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva
teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, soha sem kértem,
mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, a mit neki hozok.

– Tartom az arczomat, suttogá Ozmonda, összehuzva magát Ocskay előtt.

– Miért?

(Különös kérdés volt.)

– Hogy elfogadjam, a mit kegyelmed jónak lát adni; a mit megérdemeltem.
Ha pofont, hát azt: ha a másikat…

Ocskay megadta neki a másikat.

Abban a perczben nyitott be Scharodi az ajtón. – Szétugrottak mind a
ketten. – Ozmonda visszafutott a szobájába.

– Nem láttam semmit! mondá a kocsmáros.

– Mit akar kend? rivallt rá Ocskay.

– Hozom a számlát.

– Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele?

– Bocsánatot kérek, de nem csak a contót hozom; az nem sürgetős, de
annálinkább ime ezen «bejelentési czédula», a mit excellentiádnak
legméltóságosabb saját kezével kell aláirni és azután holnap reggel 9
órakor személyesen megjelenni az Oberste Polizeiamtnál, Alserstrasse Nr.
615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső
XIII. ajtó balra, s ott legitimálni magát élő szóval és papirosokkal. –
Egyébiránt én nem láttam semmit.




O DU LIEBER AUGUSTIN!

– Fújd hát azt a nótát most! parancsolá Ocskay a trombitásának. «Hát a
nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád. Rád-e
vicsorítja még?

S aztán előre, mint a szélvész!

A bánus vértes-ezrede szétomlik előtte, mint a pozdorja.

Tovább, tovább!

Következik Steinville hires dragonyos ezrede.

… Rád-e, rád-e, rád-e, rád!

Hullanak, mint a szilva a fáról, ha megrázza erős ember. Nincsenek már!

Ott jön egy sáncz, megrakva muskétásokkal.

Fújjad, Fújjad!

Rajta! Rajta.

Fel egyenesen. Kaptatva! repülnek a paripák az árkon keresztül! Repülnek
a levágott fejek bele az árokba.

Tovább, tovább!

Ott üli a diadalát nagy fejű Heister a csatatéren; azt hiszi, hogy övé
az már.

Rajta, rajta!

Ágyu lobban, bomba roppan. Kartács zúdul, dübörög a föld. Császári
muskétások dobszóra sorba állnak, úgy vonulnak előre.

Hajtsad kurucz, hajtsad!

A dobszó egyre közelebb hallatszik már, az ismeretes üteny dallamra:
«Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt, csontot, csontot, másfél fontot.»
Erre masiroznak a német katonák. A vége az, hogy «feküdj, feküdj, lompos
német!»

– Most vágd kurucz!

Maga is neki vágott jó Ocskay László s kézzel lábbal majd szétrúgta maga
alatt az ágyat.

Az első felébredésnél alig tudta kitalálni, hogy hol van most? Mikor
aztán kiugrott az ágyából, s kitekintett az ablakon, akkor látta, hogy
Bécs városában van: a német katonáknak verik a gyülekezőt, a kik a
házaknál vannak elszállásolva.

Hajh most már majd csak álmaiban fogja feltalálni azt a régi Ocskay
Lászlót, mint a hogy feltalálja az ember a régi kedves szeretőjét még
sokáig álmában, mikor az már régen a másé.

A ketyegő fali órára nézett: késő reggel volt már; sietni kellett az
öltözködéssel, hogy kilencz órára ott legyen a politzei-hivatalban
pontosan. – A német csak egy helyen rettenetes, a hivatalszobában.
Másutt mindenütt ki lehet vele jönni valahogy; de a hivatalszobában nem
kiméli még az anyja méhében levő gyermeket sem.

Schárodi már odakinn várt reá s személyesen kisérte el a rendőrségre,
egész a hivatalszoba ajtajáig, a hol már el nem tévedhetett. Az volt a
főregistratura.

A német, a ki odaparancsolta maga elé, az oberregistrator, kicsiny
köpczös emberke volt; kerek hassal, kerek fejjel, szétálló
karikalábakkal. Ha birokra került volna a sor, fél fogára is kevés lett
volna Ocskay Lászlónak. – Hanem hát a kalamáris a legfélelmesebb löveg,
annak a keze ügyében, a ki abból lövöldöz.

Ocskay Lászlónak szépen oda kellett állni a rácsozott asztal elé, s
felelni a hozzá intézett kérdésekre.

Először is, kinek hiják, hány éves, hol született, s a többi.

Mi a mestersége?

Generális.

Császári királyi?

Hát mi volna más?

Azután következett a személyleirás.

Ezt az oberregistrator diktálta a kanczellistának.

Ocskaynak végig kellett hallgatni ilyen jelző mondatokat:

– Haja elől befonva asszonyosan. – «Orra alatt két előre meredő
paragrafus alaku szőrtekervény».

Arra a hatalmas bajuszra különös «pick»-je látszott lenni a
főlajstromozónak. Valahányszor Ocskay felemelte a fejét, ő mindig
hátrakapta a magáét; mintha megijedt volna, hogy felökleli a bajuszával.

Aztán következett a vallatás, hogy mi járatban van?

A császárhoz jött.

Mi dolga van vele?

Azt is megmondta.

Van-e miből megélnie az alatt, a míg Bécsben tartózkodik?

Nincs-e pestis azon a vidéken, a honnan ide jött?

Van-e gyónási czédulája, és mikorról?

Ocskay mindenre felelt csendes béketüréssel.

De mikor azt kérdezte tőle a kerekhasú, hogy «volt-e már valami
gonosztettért megbüntetve és mi módon?» akkor elszakadt a türelem
madzaga s összeszidta jó magyarul a kérdezőnek minden hím és nőnemen
lévő szenteit; a miért aztán az irodafőnök hátraszólt egy másik irnoknak
nagy flegmával: «Vegyen ön csak elő egyet a Strafbolletákból s irjon fel
két forint birságot a registráltnak, illetéktelen fenhangon kiabálásért
a hivatalszobában».

– Hát csak irj fel fráter öt forintot! Kiálta oda Ocskay László, s még
három forint árát lekáromkodott a kerekhasú összes atyafiságának
rovására.

Ez így rendben lévén, megkapta a certificátot, melynélfogva itt
tartózkodhatik egy egész hétig Bécsben, a fehér angyalban, ha más
kocsmába költözik át, azt újra bejelentse, s az egy hét leteltével új
certificatért jöjjön.

– Vak apád! Monda Ocskay; egy hét mulva én már ott viszem a dandáromat
ütközetbe a Garam mellett!

Mikor aztán eltávozott, a főlajstromozó utána ment, hogy kikisérje. A
hivatalszobán kivül igen nyájas volt ez a derék úr. Megkinálta Ocskayt
egy szippanat burnóttal is a szelenczéjéből, s azt mondta neki, hogy
«különös gondunk lesz az urra!» S pártfogói ábrázattal veregetett a
vállára.

Ocskay fújt dühében, mikor kiért a folyosóra, s mérgesen verte le a
válláról a hivatalfő tubákos újjainak nyomát. Ő neki, Ocskay Lászlónak a
vállára veregetni! Ezt még nem próbálta halandó!

Mikor visszakerült a kapuhoz, ismét ott találta Schárodit.

– No ezen szerencsésen átestünk; monda a fehér angyal. Nem vertél meg
valakit odabenn?

– Kicsi híja volt.

– No már most siessünk haza. Tedd magadat gálába, hogy legelébb is
bejelentsd magadat a főudvarmesteri hivatalnál. Én addig hozatok a
számodra az István-térről gyaloghintót.

– Gyaloghintót? Nem vagyok én dáma.

– Itt az urak azon járnak. Gyalog oda nem mehetsz, mert csupa sár lesz a
sárga csizmád a Burgig. Aztán mikor a déli harangozást hallod, gyere
haza; mert akkor minden ember ebédel. Ma az én privát vendégem fogsz
lenni; csak négyecskén leszünk: a grófnőt is meginvitáltam, s aztán még
egy közös jóbarátunk lesz jelen, igen fidélis czimbora, egy igazi bécsi
vér.

Ocskay el nem tudta képzelni, hogy ki lehet nekik kettőjüknek közös jó
barátjuk, s a mellett igazi bécsi vér és hozzá fidélis czimbora. Hát nem
törte rajta a fejét.

Felment a szobájába, fél gálába vágta magát: ma csak bejelentési
látogatásokat tesz, ellenben a kardjáról lelóggó tarsolyába belerakta
mindazokat a nagybecsü okiratokat, a mik idejövetele sikerét
biztosították s így vitette fel magát a gyaloghintón a császári Burgba,
a levett kalpagját a kezében tartva, mert a német, mikor a gyaloghintót
építette, nem számított arra, hogy abban a magyar mágnások is fognak
kocsikázni, különben kürtőt csináltatott volna a tetejére, a miben a
kócsagtollas forgójuk elférjen.

A Burgban elég hamar rátalált a főudvarmesteri hivatalra, jól is
fogadták, leültették. Egy koszperdes, parókás és bársony kabátos úri
ember ült egy nagy oroszlánlábu asztalnál s azt kérdezé tőle, hogy kinek
hiják, és mi a czíme.

– Én Ocskay László, generális vagyok.

Erre a koszperdes füle mellé dugta a tollát és fölállt.

– Akkor én önt legelébb is a profoszhoz küldöm két napi áristomra.

– Nono! (Ez jól kezdődik!) Mi oknál fogva?

– A miért elmulasztotta ön föltenni a mellszalagját.

Ocskaynak csak most jött világosság az elméjébe! Hiszen mellszalag
nélkül nincsen generális.

– Hát biz azt nem tehettem fel, mert még nincs; csak most nevezett ki ő
felsége: épen azért jöttem, hogy azt a szalagot megkapjam.

– Az már más; mondá a koszperdes. Akkor csak a többi czímeit kérem, hogy
bejegyezhessem az audiencziás könyvbe.

Volt ott az asztalon kilencz nagy könyv, ugyanannyi szinü boritékba
kötve. Legelől a császárveres, azután a fekete, azután az aranyos meg az
ezüstös, azután az aczélos meg a rózsaszinű, meg a hupikék, azután zöld,
végül a talitarka, utoljára a sárga. Ez már az asztal alatt hevert,
különben ő lett volna a tizedik.

«Gróf?» kérdezé a parókás, az ezüstös táblájura téve a kezét.

– Nem vagyok gróf.

– Tehát báró? – Lovag?

– Egyik sem. Magyar nemes vagyok.

A hivatalnok bólintott a fejével s kihuzta a kilencz könyv közül a kék
szinüt, abba irta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha
soha se hallotta volna hirét.

– Mikor lehetek szerencsés audencziát nyerhetni? kérdezé Ocskay.

– Majd mikor ő felsége fogadni fog.

Ettől nem lett okosabb.

– S mikor lesz az?

– Azt nem tudni. Ő felsége most Laxenburgban van vadászaton s csak egy
hét mulva jön meg.

Még is csak igaza volt annak a registrátornak.

– S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra?

– Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan iratják be magukat ezekbe a
megelőző könyekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hofceremoniell
szerint az instansok rangszerint bocsáttatnak legmagasabb audencziára.
Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi
papok, szerzetesek, az aranyban a herczegek, az ezüstben a grófok, az
aczélban a katonatisztek, a rózsaszinű a báróké, a kék a nemeseké, a
zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké, (mindegyikre ráütött a
tenyerével.) Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával
mutatott.)

– És így én rám mikor következik a sor?

– Tessék itt lenni mindennap. Meglehet hogy negyedik, úgy cseppenhet,
hogy az ötödik napon.

(Hisz az alatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba, gondolá
magában Ocskay.)

– Az én ügyem azonban nagyon sürgős.

– Önre nézve, ugye? mondá a magas úr csendes sarcasmussal.

– Nem! Az országra nézve! Tüzeskedék Ocskay.

– Kérem, tessék helyet adni a következőnek.

Ocskay háta mögött jött egy mezitlábos, faczipős szerzetes.

– Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem.

Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, a mikor az archonok
palotája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán
inkább meghallgatják.

Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! – Tarsolyában ott van
Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén
Ozmonda hozta el a számára s még is csak asszonyi közbenjárás vegyül a
dolgába: de nem nyilvánosan. – Odavitette magát a kanczellár
palotájához.

Épen akkor harangoztak délre, mikor a zselleszékhordozók megérkezének a
kapu elé, a két granatéros strázsa épen akkor kiáltotta el, hogy
«hopplétz» (abg’lőst.) – A kapus nem volt a bejárat alatt. – Ocskay
kereste, míg rátalált az odujában. Az ottakringi schweitzer egy tál
savanyukáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intentiókkal.

– Itthon van ő excellentiája a cancellár?

– Nos aztán? kérdezé a kapus, a félpofáját teletömve gölődénynyel.

– Lehet audencziát kapni nála?

– Honnanvaló lehet ez az úr? (A kapus a háta mögé beszélt a
feleségéhez.) Nem tudja az úr, hogy Bécsben tizenkét órakor minden
becsületes ember ebédnél ül? Tehát «mi» is.

– Hát délután nem fogad ő excellentiája?

A kapus majd kiejté a szájából a gombócz falatot, úgy röhögött.

– Te! Asszony! Délután? Audiencziázni? Hahaha! Ez az úr most jön
Törökországból.

Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor
lakomázik; meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos,
pontban tizenkettőre. A közös jóbarát már talán éhes is lesz: ne
várakoztassuk. Visszavitette magát a fehér angyalba.

Scharodi már nyugtalanul várta.

– Már itt a mi kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak te rád vártunk.
Gyere fel egyenest.

S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába.

Ocskayra kellemetes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem
volt más, mint a politzei registrátura főnöke. Jó barát reggel óta.

– Herr von Ocskay; Herr von Federreiter; mutatá be egymásnak Scharodi.

Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni.

Federreiter úr csakugyan fidélis egy czimbora volt – tányérok és poharak
között; egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett.

– Nagyon jól tette ön, hogy a fehér angyalba jött szállni! mondá parolát
csapva Ocskay tenyerébe: ez a legkreuzfidélebb kocsma a császárvárosban,
mind ide szállnak a magyar urak; azok az én legjobb kundsaftjaim.
Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek; de semmi államellenes
complottba nem ártják magukat. Egy szabadkőmüves sincs közöttük. No majd
leves után sok anecdotát mondok el róluk.

És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, a miknek
némelyike csintalan is volt; de azért szabad volt azokon Ozmonda
grófnőnek is kaczagni: hisz ő már özvegyasszony.

Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros
átalagokból. Az volt Federreiter úrnak a gyönge oldala. «Már csak ez az
egy is megérdemli, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva,
Magyarországot! Be fölséges ital! Királya az italoknak!

Ettől a bortól aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még
nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a
«der liderliche und versoffene Jerum»-ot, meg a «Mir is alleseins, habi
a Geld, oder keins». Scharodi kisérte a nótát gitárral.

Derék nóták: egész Bécs dalolja őket.

– Ezek mind az Augustin nótái, mondá Federreiter úr. Oh a mi
Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hirét kegyelmed? Hogy ne hallotta
volna? Az egész világon éneklik ezt a nótát: «Ei du lieber Augustin». –
Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a ficzkó, mikor minden ember
kétségbe volt esve, s csak úgy hullottak el az utczán a bécsiek, mint a
legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát boróka pálinkával, hogy az
utczán eldőlt s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a
«Todtenbruderschaft» a halottgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az
utczákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a
temetőbe, ott a nagy közös sirba belevetették a többiek halmára s ott
hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta
eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikeczmelgett a sirból,
megkereste a dudáját s hazament; estére még nagyobb kedvvel énekelte a
«Hei du lieber Augustin»-t a fehér angyalban. Mert ez a legkedvesebb
kocsmája. Hiszen majd meglátja őtet kegyelmed szombaton este. Akkor
szokott itten énekelni. Olyankor ember-hátán-ember üli tele a bécsi
világ a vendégtermet, csakhogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor
valami bolond nótára rágyújt, utána énekli azt az egész társaság,
utoljára még tánczolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az
embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy «Rock is weg,
Stock is weg;» az embernek az inába áll a tánczgörcs.

S jucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy
«Schnadahüpfert» közrebocsásson a társaság előtt, a mihez Scharodi
danolta Augustin nótáját: «Den Weibern gehört der Brunnen, Den Mann der
Wein erfreut.» (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.)

– A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik, szólt a táncz után,
kissé restelve a dolgot.

A magyar urak pedig generosusok. Ocskay utána akart menni a czimborának.

– Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy tánczravaló nóta
megzendül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak fel, barátom
uram, Ozmonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy «Azt mondják, hogy
nem illik a táncz a magyarnak.»

– Kérjük nagyon szépen! Federreiter úr háromszor is kezet csókolt
Ozmondának, míg a grófné csakugyan ráhagyta magát birni, hogy szép
csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, a mihez aztán Ocskay,
csipőre tett kézzel, összevert sarkantyúval nehány délczeg
tánczmozdulatot tett, sőt a nóta végén, a hol azt mondják: Illik
gyöngyös pártához, Kócsagtollas főhöz; Illik sarkantyús csizmához,
Pillangós czipőhöz,» még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta.

– Fölséges! Magniperb! Kiabált Federreiter úr. Ezt én nem tudom utána
csinálni! Hogyan is volt csak?

De már másodszor nem volt kedve Ozmondának magát produkálni. Engedelmet
kért, hogy szobájába vonulhasson.

Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni, Ocskay
természetesen smollist ivott Federreiter úrral, s per tu pajtások
lettek. Estefelé, az elváláskor, Federreiter úr meginvitálta a két jó
barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, a hol Salamandert fognak
dörzsölni egymással.

Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt.

Másnap korán reggel azonban már kiránczigálta Ocskayt az ágyból egy
rendőrszolga. Azonnal siessen fel a Politzeyre: idegenek
registraturájába.

Ugyan mit felejthetett nála az ő kedves jó czimborája, hogy olyan
sürgetős a találkozása? A délutánt sem várhatja?

Felballagott a Registraturára. Ott találta már Federreiter urat, a
rácsos iróasztala előtt ülve, nagy, rubrikázott könyvek közé
elsánczolva. Az nem sietett eléje kezet szorítani.

Ismét elől kezdődött a tegnapi benevolisatio. «Kinek hívják? Hány
esztendős? Mi a vallása?» s a többi.

Mikor ez mind meg volt, akkor azt kérdé nagy hivatalos szárazsággal
Federreiter úr az inquisitustól:

– Miféle viszonyban van az úr azzal az asszonysággal, a kivel tegnap
együtt mulatott?

Ocskaynak majd a feje tetején ugrott ki a szive dühében e kérdés miatt.

– Hát mi köze van ahhoz az urnak? Kiáltott vissza, teljes tüdejéből.

– Csak lassan uram! A hangos beszéd pénzbe kerül. Nálunk Sittenpolitzey
van: a közerkölcsiséget szigoruan veszszük. Paragraph so – und – so –
azt rendeli, hogy a kik a kocsmákban asszony-személyekkel együtt esznek,
isznak, énekelnek és tánczolnak, item: a ki nyilvános szállókban férfi
és asszony személy két egymás mellett levő, de közös ajtóval összekötött
szobában tartózkodnak, szigoruan kérdőre vonatnak, hogy miféle
törvényes, avagy törvénytelen összeköttetés áll fenn közöttük? Mert az
utóbbi esetben a férfi 7 naptól 14-ig terjedő börtönre itéltetik,
hetenkint két napi bőjttel súlyosítva; a «das Mensch» pedig a bűnbánó
leányok zárdájába csukatik be. Ez a szigorú rend nálunk. Annálfogva
feleljen az úr: rokona önnek amaz asszonyság?

– Hát persze, hogy rokonom. Unokahugom.

– Hányadik ágon?

– Az első ágon.

– Hisz az grófné.

– A férje után.

– E szerint beirom, hogy a «testvére» az urnak.

– Azt sem bánom; szólt Ocskay nevetve.

– De ne tessék ezen nevetni; dörmögé halkan a főnök, mert különben olyan
hamar beteszik a szép grófnét a «Hübschlerin»-ek közé, hogy észre se
veszi.

– Ne féltse ön azt a grófnét!

– Jól van, el lehet menni.

Délután aztán, mikor Federreiter úr, meg Ocskay összekerültek a fehér
angyalban a Kneipolásra, azt mondá az oberregistrator:

– Megbocsáss, pajtás, valaki denunciált: meg kellett ejtenem a
vizsgálatot, különben a hivatalom bánja; igen okosan feleltél, én is úgy
feleltem volna a te helyedben. Csak arra figyelmeztesd a hugocskádat,
hogy mikor magányosan megy a Grabenre sétálni, mindig a kezében vigye az
imádságos könyvet s aztán sétáljon be a Szent-István templom egyik
ajtóján, a másikon meg ki; mert különben az ilyen szép asszonyt
megszólitja a politzey: ő meg azt pofon találja felejteni s kész a
veszedelem.

Akkor aztán leültek inni.

Ocskaynak a dolga ezen a napon csak annyival ment előbbre, hogy
Wratislaw kapusának egy tallért csúsztatva a markába, az által
bebocsáttatott a palotába. Ott azonban mindjárt az előszobánál
hajótörést szenvedett az expeditiója: az inas arra a kérdésére, hogy
itthon-e az excellentiás, azt a választ adta, hogy «itthon van, de
beteg.» Pedig épen előtte eresztettek be egy czifra ruhás urhölgyet, a
ki nem úgy látszott, mintha doktor volna. Vissza kellett térnie. Későn
jutott eszébe, hogy az inasnak is kellett volna adni egy tallért. No
majd holnap.

Ez így ment napról-napra egész gratiával. Ocskay senkit sem talált
otthon, a kit keresett, meg a kihez a bántól ajánló levelei voltak; a ki
otthon volt, vagy beteg volt, vagy úgy el volt foglalva államügyekkel,
hogy nem ért rá őt elfogadni.

No, de azért nem panaszkodhatott, hogy unja magát. A kedélyes Bécsben
mindig jól lehetett mulatni. Ott volt a «paradicsomkert,» a bécsi világ
kedvencz mulatóhelye, tengercsigákból rakott grottáival, mesterséges
aranybányájával, melyben ezüstből készült bányászok vágták az érczet,
örök mozgásban tartva mesterséges vizmű által. Ott bámultathatta délczeg
alakját a bécsi elegáns világgal s bámulója akadt elég. Hallhatta a
hires bécsi hárfajátékos nevezetes nótáját: «herdegatta (ördögatta)
blaue Hosen!» próbálgathatta a kuglizási tehetségét az István torony
tekepályáján, versenyezve a két barátjával, hogy melyik teszi meg a
hires «Mux» lökését mind a kilenczre? Abban az évben nyilt meg Bécsben
az első opera-szinház is, játszottak benne hetenkint kétszer: az is jó
mulatság volt. Megnézte a törpék lakodalmát is. Bécsnek akkor valami
nyolcz törpéje volt, azok között egy kitanult orvosdoktor. Mindenek
felett való mulatság volt azonban a fürdőkben, a hol óriási nagy
termekben alant a vizmedenczében a város elegáns hölgyei fürödtek,
(magától értetődik, hogy fürdő-öltözetben), a gavallér urak pedig a
galleriákon gyülekeztek össze, s onnan enyelegtek, udvaroltak, pénzt
hajigáltak le a vizbe a hölgyek közé, s nagy mulatság volt, a mint azok
azt elkapták, vagy a viz fenekéről felbuvárkodták.

Így csak eltelt az idő egész szombatig. Akkor meg következett az
Augustin productiója a fehér angyalban.

A hirhedett népénekes már akkor vén sas volt. Csak hetenként egyszer
hagyta magát rávenni, hogy régi kedvencz kocsmájában, a fehér angyalban
gyönyörködtesse a bécsieket. Ezen az estén belépti-dijat szedtek a
kocsmába letelepülő vendégektől, mégis megtelt az ivóterem; a ki be nem
fért, kinn maradt az utczán, oda adatta ki magának a «Schoppen»-jét s az
ablakon keresztül hallgatta a kedvencz troubadour nótáit.

Úgy kellett biz azt már talyigán felhozni s két ember fogta a két
hónalján, mikor beexpediálták a vendégterembe. A kakas-tollas süvege
lelehullott a fejéről, s a feje is csak úgy lógott a szárán. Az egyik
ember hozta a dudáját, a másik a gitárját. Mikor letették a
szalmaszékre, csak úgy összeesett, mint egy tánczbáb (Gliederpuppe).
Megszokta azt már nála a közönség. Így megy az mindig. Csendes delirium
tremens emészti naphosszant a népdalnokot: reszket minden tagja,
beszélni sem tud már, sem a lábán állni; hanem a mint a publikum
vivátozását meghallja, akkor életre ébred; felvillannak a szemei s
tüzben kezdenek égni; a hülye tekintet gúnyra vigyorodik, s a mint aztán
reszkető kezébe odanyomják a wachholderes poharat (más italt be nem vesz
már) s a mint annak a tartalmát rángatozó mozdulattal beöntögeti
fogatlan szájába, egész más ember lesz; széjjel néz, köszönget, s mikor
aztán még a duda fuvóját is a szájába dugják, akkor már egészen otthon
van. Minden nótája eszébe jut. Az a duda az ő kedvencz szerszáma. Az
maradt rá az apjáról, mint szegény árvagyerekre, a kinek az apja elitta
a házát a feje fölül; az volt az ő anyja, dajkája, gondviselője; az a
duda. Mindig annak a nótáit kell elébb végighallgatni a közönségnek, a
míg csak el nem érkezik az elérzékenyedés stadiuma a művésznél, a mikor
aztán megtelnek a szemei könynyel, s egyszer csak azt mondja a duda,
hogy «nyekk,» nem adja tovább a hangot. Akkor aztán még egy pohár
borókaszesz, s az egész jó kedv, a pajkos csipkedő kedély visszatér, nem
reszket már a művésznek semmi tagja, hanem a dal rhythmusára rángatózik
s a tréfás dal felvillanyozza, magával ragadja az egész társaságot.

Ocskay is tudott mulatni rajta. Ozmonda nem volt ott. Nők nem jártak
ilyen helyekre, akkor. Ő csak egyedül ült egy asztalnál. Az éneken is
mulatott, de még inkább a publikumon. Az is egy mulatság, azt látni,
hogy milyen jól tud mulatni a bécsi közönség. A hol más csak mosolyog,
ott a bécsi kaczag, s a hol más kaczag, ott a bécsinek már a mellényéről
szakadnak le a gombok.

Különösen egy válogatott pofákból álló társaság, mely a népénekeshez
legközelebb álló kerekasztalnál foglalta el a helyét már kora délután,
tüntette ki a jó kedvét a legrakonczátlanabb tombolással.

– Ezek nekem egészen ismeretlen pofák! mondá Scharody Ocskaynak. Soha
sem láttam őket. Pedig minden vendégemet ismerem.

Mikor Augustin a kedélyes dalokból egy-egy strófát elénekelt, a kerek
asztal társasága utána énekelte azt, harsogó tele torokkal; s a
refrainet: «O Jerum, Ui, O Jerum», meg az «Alles ist mir einerlei»-t, az
összes vendégsereg hangoztatta utána.

Végre az «O du lieber Augustin»-t követelte a közönség. Ez maradt fenn
örökidőkig kedvencz nótájának. Minden asztalon kopogott a pohár-fenék, a
közóhajtás nyomatékos kifejezéseül. «Halljuk az O du lieber Augustint!»

A vendégek mind a jelenlevő Ocskayra néztek, mintha figyelmeztetnék,
hogy no most hallasz valamit, a mit még nem hallottál, Bécs
rettegtetője! hajdan félelmetes Rákóczy villáma!

A kerekasztalnál ülők többen mutogatták Augustinnak, olyanforma
némajátékokkal, a mi a bajuszkipödrést fejezi ki, hogy mit várnak tőle.

Az egész sokaság közt egyedül Ocskay viselt bajuszt. Könnyen
kitalálhatta, hogy róla lesz szó a nótában.

Ott maradt, megvárta. Gondolta magában: «bolondok! Ágyúval sem tudtatok
a helyemből kimuzsikálni valaha, most azt hiszítek, hogy dudával
puskáztok ki?»

Augustinnak elébb egy kicsit gyantázni kellett, wachholderrel.

Akkor aztán felkelve a szalmaszékről, a nyakába akasztott gitárral, s
egyik lábát a másik után satir-ugrásokra kapkodva fel, rákezdé a
nótáját:

  «Ei du lieber Augustin
  ’S Geld ist hin ’s Mensch ist hin.
  Rock ist hin, Stock ist hin.
  Ei du lieber Augustin
      Alles ist hin.»

Hej milyen frenetikus «jubel» követte ezt a nótát. Kétszer is utána
énekelte azt az egész közönség, asztalverő kancsó-fenékkel helyettesítve
az orchestrumot.

Augustin megint gyantázott, azt jelezte, hogy új vers következik.

– Silentium! ’S Maul halten! figyelmezteté egymást a közönség.

Következett az új vers:

  «O du lieber Augustin
  Trutz ist hin, Kurucz ist hin,
  Kommt schön zahm jetzt nach Wien
  Oh du lieber Augustin
      Alles ist hin!»

Vezuvkitörése a kaczajnak következett erre a versre. Minden torok egy
kráter lett, miből a röhej lángoszlopa lövellt fel a boltozatig. Annyi
éveken át elfojtott boszuság, elnyelt harag földalatti gázai, lávái
törtek ki e pillanatban kegyetlen visszatorlásra. Így vetteti a levegőbe
a bécsi nép a maga ellenségét.

Ocskay megvallotta magában, hogy ez a földalatti aknafelrobbantás
nemcsak sikerült, de meg is van érdemelve, s a mi a legfőbb dolog:
igazságos is. Biz az úgy van. «Trutz ist hin, Kurucz ist hin. S jön fel
most szép szeliden Bécsbe! Nincs mit védelmezni rajt.»

De már ezt a verset az egész társaság utána énekelte Augustinnak,
ötször, hatszor, tízszer is egymásután. Fogják ezt már énekelni minden
utczán, évtizedekig fogják énekelni.

Ocskay László philosophi nyugalmat akart constatálni s még egy kancsó
Gumpoldskirchenit rendelt magának, tüntetve vele, hogy nincs szándéka
megfutni az egyenlőtlen harczból, habár százan énekelnek is egy ellen.

– Silentium! kiálták a kerekasztalnál. Augustin új verset fog énekelni.

Elcsendesült mindenki. Ocskay nagy hallgatva pödörgette a bajuszát.
Augustin rákezdé a verset:

  «O du lieber Augustin,
  Ohr ist weg, Ehr ist weg,
  Kuruczember liegt im Dr…
  O du lieber Augustin
      Alles ist weg!»

De már ez nem volt tréfa.

– Oda a fül, oda a becsület! Ki súgta ezt be annak a dőre utczai
énekesnek?

Pokolbeli hahota támadt erre a kerekasztalnál, valamennyien rákezdték az
új verset ordítani; de nem jutottak ám el odáig, hogy «Ohr ist weg, Ehr
ist weg,» mert Ocskay felkapta az eléje tett boros kancsót s úgy vágta a
kerekasztal emberei közé, hogy a melyiket eltalált közülök, az orra
bukott tőle, s aztán nem várta, hogy megtámadják, hanem felkapta a
székéhez támasztott kurtanyelű fokost s elővette a régi kurucztempót, ő
ment rohamra az egész társaság ellen. Az a fokos pedig átkozott rossz
szerszám. Egy hajrá alatt tiszta volt a kocsma. Ocskay egy maga mind
kiverte az egész kompániát. Nem volt ez valami nagy hőstett: a közönség,
kivéve a kerekasztalt, csupa merő békeszerető jámbor polgárból állt,
amazok pedig pipogya ficzkók voltak, csak a hátukat tartották a
fokosnak, hogy a fejüket ne érje. Ocskay László maga maradt a borral
öntözött csatatéren.




A KÉT KERESZT.

Ez volt az utolsó hőstette Ocskay Lászlónak Bécs városában.

Elmondhatta ő is magáról, a mit Shakespeare mondat Coriolannal a
volscusoknak: «Egy magam dúltam köztetek a városotok falain belől!»

A mulatság után Scharody valahonnan az asztal alól bújt elő négykézláb.

Ocskay restelte nagyon a dolgot.

– Megbocsáss! mondá kedvetlenül Scharodynak, hogy neked ezt a kárt
okoztam. Megfizetek érte.

– Dehogy fizetsz! dehogy tettél te nekem kárt. O kontrer: most már
egészen felcsaptad a kocsmámnak a renomméját. Dűlni fog ezentúl ide a
vendégsereg. Szeretik az ilyent nagyon a bécsiek. Egészen a tetszésükre
van az efféle tréfa. A rothe Dachel azzal kapott fel olyan nagy hirre,
hogy volt egy hentesmester vendége, a ki minden este tisztára kiverte a
publikumot a kocsmából. Pénzért is megveszik az ilyen gaudét.

– Jól van, jól. (Azért csak még is jobb szerette volna Ocskay, ha ez az
egész vitézi szinjáték nála nélkül történt volna meg).

– Hanem már most ne várd, míg a politzeyra czitálnak, hanem eredj fel
holnap még templom előtt magadtól a Registraturára s tedd le az öt
forint birságot. Ennyi jár azért a kis vitézkedésért.

Ocskay boszus volt; felment a szobájába.

Ott azután törte rajt a fejét, hogy vajjon miféle áruló járhat itt
Bécsben, a ki az ő életének végzetes titkát közölte a Bänkelsängerrel?
«Ohr ist hin!»

Hányan vannak, a kik ezt tudják?

Hárman: Csajághy, Sándor öcscse, meg Marczi.

De négyen: Ozmonda a negyedik.

Az a másik három messze van innen. Csak Ozmonda van itten. Ő rá vesse a
gyanuját?

A mint így járkál alá s fel, töprengve, meg-megállva, az utczán
csatangoló csoportok mindenféle zajgását hallgatva, egyszerre csak
megüti a fülét egy nóta. Ráismert a rhythmussáról, hogy ez magyar
népdal. Hallgatott, figyelt. A mint közelebb jött a danoló, a dalnak a
szövegét is kivehette. Meg is állt a danoló az ablaka alatt, hogy jobban
meghallhassák ott fenn.

  «Labancz már Ocskay; sok vitéz hadnagyi
  Átkozva siratják az ő labanczságát; –
  Verje meg az Isten állhatatlanságát!»…

Ez az ő embere.

A düh felforralta vérét!

Két pisztolyát hirtelen övébe dugta s fokosát kezébe kapva, rohant ki a
szobából, le a grádicsokon.

Mire az utczára leért, már nem talált ott mást, mint két nyárs-polgárt,
a kik egymást támogatva jöttek haza a korcsmából s magyarázták egymásnak
a csillagoknak és az asszonyok nyelvének a járását. Hanem a veres-torony
kapu táján hangzott egy tilinkó, a mi azt a nótát fujta: «Repülj fecském
ablakára!»

Máskor könybe borult, most szikrázott a két szeme, mikor az a nóta
szólalt meg a hallatára. Rohant oda.

A tilinkós már akkor nem volt a veres-torony kapunál.

Ezt a nótát pedig itt Bécs városában nem tudja más fújni, csak magyar.

Megint megszólalt az az éjszakában; de már a hidon túl, a Wien folyam
tulsó partján. Ocskay követte. Néha a tilinkó felváltva rákezdé a
Rákóczy nótát. Hej Rákóczy, Bercsényi! Majd meg azt, hogy «Szegény
magyar vér!» Ugy látszott, hogy egészen az Ocskay csalogatására fújják
mindezeket a nótákat, s a kik fújják, szándékosan csalogatják maguk
után. És a mellett arról is bizonyosak, hogy ha Ocskay megkaphatja azt,
a ki ezeket a nótákat fújja, akkor ő öli meg azt, vagy az őtet, de az
halálos találkozás lesz. Meg meg szaladnak előtte. Ocskay látja a gyér
lámpák világánál el-elosonni a futó árnyékokat; s neki-neki iramodik,
hogy utolérje őket.

Igy kicsalogatják lassankint Bécs legrongyosabb, piszkosabb külvárosába,
a hol még vályogkunyhó, deszkabódé az egész utcza, s sár van nagy
szárazságban is. Nem is hitták még azokat utczának, csak Luknak (Lucke).
Szép elnevezéseik voltak. Kleber-lucke, (a hol az agyagba beleragad az
ember lába), Schebenzer-lucke (a pozdorjától, a mivel végig volt hintve;
itt kendertilolók laktak), Kumpf, Koth, Kater-utczák (csupa sár, rongy,
piszok) a legalsóbb népsöpredék csodatanyái. Azután a békamocsár, a
minek a környékét csupa czigány meg koldus lakta, földbevájt putrikban.

Ocskay úgy elveszhetett volna ezeken a helyeken, hogy nyomára sem akadt
volna többé senki.

Nem gondolt ő most erre; csak üldözte a csalogató tilinkóst. Megöli azt,
akárki legyen is. Csak egy pisztolylövésnyire beérhesse! Csak egy
pillanatra megálljon előtte! Holt ember lesz belőle. Hátha az is van
olyan jó vitéz, mint ő? Hát akkor ketten fognak lefeküdni. Két halott
lesz belőle.

Azoknak azonban, a kik így csalogatták maguk után, valami különös okuk
lehetett rá, hogy meg ne álljanak előtte. Néha már egy-egy egész
riha-csoport körülkerítette valami sötét utczakanyarulatnál; de
egyszerre egy éles sípfüttyentésre szétrebbent valamennyi, mint az
éjmadarak, s ismét tovább, távolabbról hangzott a tilinkó.

Utoljára már annál az ároknál találta magát, a mi Bécs külerődítvényeit
elválasztja a várostól. A sánczoknál felhangzott az előőrsök vontatott
kiáltása: «Ki vagy? megállj!»

Olyan kietlen, zord helyen volt, a hol nem tudta többé tájékozni magát.
Emberölő kedvét még a félelmes környék sem lohasztotta. Hiszen épen az
ilyen hely jó a gyilkolásra: ez a mély út, ezek a düledező palánkok,
ezek az embermagas burjánnal körülnőtt falak, tetőtlen omladékok, a
török-ostrom maradványai, elhagyott kutak, a mikben soha sem fogja
keresni senki, a kit egyszer beledobtak; a putri házak, a miknek az
ablakán befolyik a sár, sötét tömpölyök, mikben a békák ümmögnek
melancholicusan.

Egyszerre kibukkant a hold a szétszakadozó sürű felhők közűl s
bevilágította szomorú halottfényével a várost; a mi fehér volt, még
fehérebb lett, a mi fekete, még feketébb.

Egy útféli domb tetején két egymás mellé állított nagy magas követ
látott nem messzire. Azt hitte, hogy azok útjelzők, s odament, abban a
hitben, hogy majd azok útba igazítják.

Talán meg is találta, a mit keresett.

Az a két magas kő volt «a két veszekedő testvérek emléke».

Egy-egy nagy kereszt volt mind a kettőre felvésve, és alatta ez az
epitaphium:

«Itt nyugosznak a két veszekedő testvérek, Péter és Mátyás, kik ezen a
helyen párviadalban addig ölék egymást, míg mind a ketten nyomorultul
meghalának. Isten irgalmazzon szegény lelkeiknek.»

Ocskaynak úgy tetszék, mintha azok a kövek mozognának, mikor a szél
rájuk fú. A szél süvöltése úgy beszélt hozzá, mint valami emberi szózat.

Egy rémgondolat járta szivét keresztül. Talán az a ferdeképű planéta
súgta azt meg neki, a ki meghallotta Jávorkáék esküvését, s most azt
küldözi szerteszéllyel bűbájos sugarai útján.

Hátha a három férfi közül, a ki titkát ismeri, épen a testvér az, a ki
előtte fut? Ő az, a kit halálra keres.

– «Ha elárulod valaha ezt a zászlót, ha megcsalod valaha ezt az
asszonyt: testvéred lesz a gyilkosod!»

Ledült bénultan a két sírkő közös talapjára, s fejét két kezére hajtá.

Végig bámult a ködbe burkolt nagy városon, a minek háztömkelegéből
magasra mered fel az a hegyes torony, a holdsugárban fénylő arany
sassal.

Hogy került ő ide?

Mi vezette őt ehez a balhirmondó kőpárhoz?

Nem volt bátorsága a tilinkóhangot tovább üldözni. Meg volt rémülve. Nem
tudott felkelni a kőről, a mi azt a két testvért nyomtatja el, a kik
egymást agyonölték.

Borongásából lódobogás riasztá föl. Az őrjárat jött, mely a sánczolatot
éjjel be szokta lovagolni.

Ocskay eléje ment s megszólítá az őrvezetőt.

– Micsoda hely ez itt?

– A Währinger-Spitz.

– Eltévedtem – borosfővel; szeretnék a városba visszatalálni.

– Jőjjön utánunk az úr; elvezetjük az alléeig, onnan azután egyenesen
hazatalál a városba.

Nem messze a kettős emlékkőtől volt az a szép jegenyefasétány, a minek a
helyén most a szarvas-utcza emeletes házai vannak; az hosszan egyenesen
benyult a városba.

– No csak ezen az úton Isten hirével.

Ocskay neki indult a sétánynak. Valamit érzett, a mit gyermekkora óta
nem ismert: félelmet. Ha e vén fatörzsek valamelyike mögül egyszerre
csak eléje találna toppanni egy sötét alak, s ezt kiáltaná rá: «megállj!
térdre! imádkozz, meghalsz! Én vagyok Ocskay Sándor!» mivel védelmezné
magát? Nincs fegyver, a mi az ellen megoltalmazza.

Futott! A saját árnyékától megijedve, mikor az egy puszta falra
vetődött!

Lélekszakadva futott végig a hosszú, emberlaktalan sétányon és utczán.
Ruhája csupa sár volt, haja csupa veríték, izzadság, mikor a fehér
angyalhoz hajnaltájban visszajutott. Csak úgy vetette le magát az ágyra,
le sem vetkőzött.




A KRETHI ÉS PLETHI.

Az a félelmes város-rész, a melyet az éjjel Ocskay László bekóborolt, az
elhagyott «zsidófertály» volt.

Harmincz évvel e történet előtt még egy egész városnegyedet birtak
Izrael gyermekei a császárvárosban, ekkor elkezdtek felőlük mindenféle
borzalmas hireket terjeszteni, hogy a közkutakat a városban megmérgezik,
hogy a szentségtartóból a szent ostyát kilopták s megfertőztették, hogy
husvéti ünnepi szertartásaikhoz keresztyén gyermekek vérét használják,
találtak egy holt kezét az utczán, s a zsidókra fogták róla, hogy azok
törik fel a sirokat; a császárt el akarták fogni a kuruczok, azokkal is
a zsidók conspiráltak; Tökölyivel egy követ fújtak, majd meg a
megmérgezett gyertyákat keresték rajtuk, a mikkel a császárt meg akarták
ölni. Utoljára a Burg udvari kápolnájában tűz ütött ki, maga a császárné
Eleonora is csak csoda által menekült meg a tűzhaláltól: azt is a zsidók
rovására írták. – Ezt már nem tűrhették tovább a hű bécsi polgárok;
felkérték a császárt, hogy űzze ki a zsidókat Bécsből és minden
országából: ők elvállalják mindazt az adót, a mit a zsidók eddig
fizettek. Lipót császár kegyelmesen meghallgatá hű alattvalói kivánságát
s kiadta a rendeletet, miszerint az összes Mózesvalláson levő lakosság
öt hónap alatt bonyolítsa le az ügyeit és hagyja el a várost és az
országot. Igy maradt pusztán a zsidó város. Az elhagyott zsidóházakra
pedig nem akadt vevő. Azt beszélték, hogy azok meg vannak átkozva. Potom
áron sem, ingyen sem kellettek senkinek. Ott maradt egy egész
városnegyed üresen: jó menedék mindenféle napvilágkerülő gyülevésznek.
Nehány év mulva aztán a császár is, meg Bécs városa is visszahívta a
zsidókat; nem tudott náluk nélkül megélni, egypár száz vissza is
költözött, de az mind a gazdagabb fajtából való volt, a ki
privilegiumokat kivánt magának biztosíttatni; s egynek sem volt kedve az
elhagyott zsidó-fertályban lakni; ellenkezőleg mind a belvárosban
akartak letelepülni, a hol közel van a politzei és a militär. A
hirhedett Oppenheim még fényes palotát is építtetett magának a
Szent-Péter téren, ő volt a birodalmi financziák rendezője, a kit még
hős Savoyai Eugen is nagy magasztalással emlegetett: Oppenheim nélkül
nem lehetett volna háborút viselni. Ennek a főzsidónak még
audienczia-napon kívül is szabad volt a császári Burgba behajtatni a
hintójával s a Schweizer-Stiegen át menni fel az uralkodóhoz, a mikor
neki tetszett. Különben is nagy pompát űzött. E miatt aztán egyszer a
péklegények, meg a kéményseprőlegények felbőszítették egy vasárnap
délután a bécsi populatiót, s megrohanták Oppenheim palotáját, be is
törtek, összetépték a számadásos könyveit, kirabolták a kincseit, magát
is megtépászták: katonaságnak kellett ellenük kivonulni ágyúkkal, úgy
lett tiszta a tér. Egypárt a hősök közül megfogtak s stante pede oda
akasztották fel az Oppenheim palota kiülő ablakvasaira: egy füstfaragót,
meg egy kardfényesítőt.

Elfelejtette ezt mind már régen a bécsi nép. Azóta hét esztendő mult
már.

Hanem a zsidóváros még mindig olyan üres volt; házai egymásra
düledeztek; utczáin feltaposatlan maradt a sár, falai közt burjánzott a
gaz; bejárhatta azt Ocskay László keresztben, hosszában, a nélkül, hogy
másforma emberekre bukkant volna, mint a kik hátulról osonva
közelítenek, s ha szemközt fordul rájuk az idegen, a szögletbe lapulnak.

Mikor reggel Ocskay felment a politzeira, lefizetni az öt forint
birságot a kocsmai hajczéczúért, azt mondá neki az ő kedves barátja és
patronusa: «hiszen a mi a kocsmai mulatságot illeti, az egészen rendben
volna; de mi a hét csodának szaladgált az úr azután hajnalig alá s fel a
zsidóvárosban egyedül?

– Erős borokat ittam, ki akartam párologtatni a fejemből a mámort.

– No hát máskor szaladgáljon az úr idebenn a glacisn, a meddig tetszik;
de ne bódorogjon a külvárosokban. Annak köszönheti kegyelmed, hogy az
éjjel agyon nem ütötték, hogy az én embereim minduntalan a sarkában
voltak. Mivelhogy megigértem az úrnak, hogy gondját fogom viselni.

Ocskay ebből kitalálhatta, a mit az éjjel meg nem értett, hogy azok a
sunnyogó alakok, a kik előre csalogatták, körülólálkodták, miért
surrantak egyszerre minden irányban szerteszét: bizonyosan a közelgő
rendőröket orrontották meg.

De egyúttal azt is megérthette, hogy az ő járását, kelését minden
lépten-nyomon ellenőrzés alatt tartja a rendőrség; mert a bécsi
rendőrségnek mindent meg kell tudni, a mi a kerületén belül történik, s
különösen az ilyen notatus emberre nagyon kell vigyázni, nem kezd-e
idebenn a fővárosban valami veszedelmes complottot; mert az ilyen
előrecsavarintott bajusztól minden kitelik. Annak akkor sem kell hinni,
a mikor imádkozik.

Ugyancsak tapasztalta ennek a felfogásnak az általánosságát Ocskay nagy
hamar. Vasárnap lévén, ő is elment a Szent István-templomba ájtatosságát
végezni. A templomban nagy volt a néptolongás. Abraham a Santa Clara
prédikált.

Családi nevén «Megerle Ulrik».

Valódi kedvencze a népnek. Igazi népszónok. Tréfás, csípős a
kathedrában, gunyoros korbácsolója az erkölcsi félszegségeknek;
kiméletlen csúfolódó, a ki egyszer azt mondta a szószékről, hogy a hány
erényes asszony van Bécs városában, azt mind ki tudná vinni egy
targonczán. A fellázadt asszonyok ezért megrohanták templom után s
keresték a becsületüket. «Én nem mondtam, hogy egyszerre viszem ki;
hanem egymás után.» Ezzel vágta ki magát.

Ez is az utolsó prédikáczióit tartotta már, épen mint a hogy Augustin az
utolsó nótáit énekelte. Abban hasonlított a népszerű hitszónok a
népénekeshez, hogy mind a kettő egészen a bécsi nép kedélyéhez tudta
magát alkalmazni, s improvizált mind a kettő.

Abraham a Santa Clara nem ment kész prédikáczióval a templomba; hanem
szétnézett a nép között, meglátott valami feltünő alakot, a kit oda vitt
a bűne, hogy a romlott világ valamely félszegségét, hibáját,
visszásságát képviselje a külső megjelenésében; arról azután thémát
kapott, s kiprédikálta, hogy azt csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Ez alkalommal a kiviaszkolt nagy bajuszú quondam kurucz-vezér jött neki
kapóra, a ki ott ült az első padban középen.

Már mikor a textust felolvasta a pap: «Saul Saul, miért üldözesz
engemet?» egyszerre megsajdította Ocskay László, hogy most őtet fogják
kiprédikálni; de nem lehetett a helyét elhagyni templombontás nélkül.

Persze, hogy őtet prédikálták ki. Az egész szónoklat arról zengedezett,
hogy ime milyen nagy hatalma van az úrnak, a ki Saulust egy szavával
átváltoztatja Paulusra! Saulus rohan, a nagy fokossal a kezében, az
igazhivőket fejbeverni, s kiáltozza «rajta rajta!» (persze magyarul); az
Ur ráfuvall, Saul egyszerre selyp lesz s azt kiáltja helyette «lajda,
lajda!» (leider, leider!)

S ez így ment az «in æternum amen»-ig.

Mikor kijött Ocskay a templomból, látta, hogy a ponyvasátor alatt már
ott árulják a fából kifaragott alakját, mint Mikulásnapi krampuszt, a
két nagy bolond bajuszszal.

Ha soká itt időzik, még bécsi celebritás lesz belőle.

Feltette magában, hogy mai nap otthon marad. Vasárnap úgy sem adnak
audiencziát. Az éjjel nem aludt: kábult is volt; alig várta az esteli
harangszót, hogy lefeküdjék. Ma hiába telik meg vendéggel a fehér
angyal: nem lesz ott az a kurucz generális, a ki egymaga kiveri a
kocsmából az egész társaságot.

A bécsi rendőrség azonban, mind a mellett is, hogy mindent megtud, a mi
a város falain belől történik, azt az egyet még sem tudta meg, hogy
ugyanazon az éjszakán, a melyen Ocskay bekóborolta az elhagyott
zsidóvárost, főzte ki egy sötétben lappangó csoport a leggonoszabb
forrongást, a mi csak valaha Bécs utczáin kitörésre került. A zsidók
ellen készítettek hecczet. Ezuttal a leghűségesebb loyalítás ürügye
alatt. «Valaki» a ki maga is ott volt mikor József császárt a vadászaton
el akarták fogni a kuruczok, elmesélte, hogy a zsidók voltak a kuruczhad
hírvivői s maga Oppenheim volt az, a ki a merénylet tervét kezükre adta:
ő a főügynöke Rákóczynak, ő a legjobb barátja Ocskay Lászlónak. Most is
azon törik a fejüket, hogyan fogassák el a császárt, a míg Laxenburgban
vadászik. Kézrekerült Oppenheimnak egy levele, a mit Eszterházy kurucz
tábornokhoz írt; zsidóirás, de volt a ki el tudta olvasni s meg tudta
magyarázni a tartalmát. A rendőrség, a miniszterek, mind benne vannak a
komplottban, mind megvette őket a gazdag zsidó. Lám a rendőrfőnök
mindennap együtt iszik Ocskayval, ez meg mindennap meglátogatja
Wratislaw palotáját, a Burgban tudakozódik a császár megérkezése felől;
nem kell feljelenteni semmit: álljon a tíz körmére maga a nép, és
cselekedjék!

A népharag egész titokban erjedett tovább, s vasárnap délután a legjobb
idő volt rá, hogy kitörjön. Mesterlegénység, diákság ilyenkor mind a
kocsmákat tölti; az új bor is megteszi a kötelességét, este felé kész a
ribillio. A belvárosi spelunkák egyszerre ontják elő a fellázított
csoportokat. A vezetők, a főlázítók mind kéményseprő legényeknek vannak
öltözve, ez a legjobb álcza: a kéményseprőnek nem lehet személy-leirását
adni, az mind egyforma; az üvöltő csoportok fustélyokkal, pőrölyökkel,
vas kecskelábakkal felfegyverkezve tódulnak a Szent Péter-tér felé,
mintegy összebeszélésre s mire a rendőrség hírt vesz a veszedelemről,
már döngetik az Oppenheim-palota vassal béllelt kapuját. Egy nagy szál
füstfaragó legény, két veres kakastollal a sapakja mellett veszekíti a
fellázadt tömegeket, igazi lerchenfeldi dialectussal hirdetve a kőkút
kámvájáról a zsidók és kuruczok istentelen czimboraságát. (Ez Jávorka.)

Az Oppenheim palota ostromlása azonban nem soká tart: a várbeli
palotaőrség nagy hirtelen ott terem s egy kis kardlapozás után
megtisztul a Szent Péter-tér; az Oppenheim palotának a bevert ablakain
kivül alig történt egyéb kára.

A zsivajgás vezetőinek nem volt egyenes czélja a zsidóüldözés. Ez csak
egy népszerű nyitány volt valami más operához. A Szent Péter-térről
szétriasztott tömegek a belváros tekervényes utczáin utat vesztve a
bástyáknál ismét csoportokba verődtek, s a míg a rendőrség, katonaság a
támadás jelszavától félrevezetve, mind csak azokat az utczákat őrizte, a
mik a Judenmarkt, Judengasse, Fleischmarkt felé vezettek, az alatt a
Krethi és Plethi hada egyszerre csak ott termett a görög-utczában a
fehér angyal előtt.

Ha nem kaphatják meg a kuruczok szövetségesét, a zsidót: itt van maga a
kurucz generális; «ide veled Ocskay László!»

Vakmerő kuruczvezér, a ki annyiszor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát
tüzeddel, vasaddal; a ki annyi rémületet okoztál Bécs városának, s most
még ide mered tolni a bajuszos pofádat s itt is complottot csinálsz a
császár ellen, s itt is hősködöl és agybafőbe vered a jámbor polgárokat;
ide veled! Ha a császár megbocsátott, nem bocsát meg a nép! A Burg
osztogathat amnestiát; az utcza nem kegyelmez! Halál fejedre!

A közelgő lármára a fehér angyal vendégei nagy hirtelen elszaladtak;
épen a törpe szinház mutatványai voltak napi renden; a director hirtelen
egy puttonyba hányta az egész társaságát s a hátára kapva, eliramodott
vele: Scharodi pedig bezárta a kaput és kocsmaajtót, s azok mind vassal
voltak béllelve, sok döngetést kiállottak.

Ocskay már aludt, a tegnapi nagy csatangolás után, álmából riasztá fel
ez éktelen rivalgás. Az utczán már akkor tökéletes sötétség volt: minden
lámpást összetörtek. A viharzó lármából csak a saját nevét tudta kivenni
Ocskay. Egyszerre megértett mindent: a bécsi gyülevész őt keresi
halálra…

Csúf halál!

Piszkos gyülevésztől izekre tépetni, bottal, mozsártörővel agyonveretni,
utcza-csatornában végighurczoltatni, s eléktelenítve, megcsonkítva ott
függni a lámpásvason, röhögő utczasöpredék gúnyhahotájára.

A vasajtón döngött már a pörölyök ütése: «Ide Ocskayval!»

Ekkor azonban megmutatta Scharodi uram, hogy mire képes egy katonaviselt
kocsmáros, a kocsmája becsületéért és a jó czimboraságért.

Időnyerésről volt szó, hogy a katonaság megérkezhessék, a «fehér
angyal»-t az ostrom alól felszabadítani.

A kocsma kapuja fölött volt egy szűk kőerkély, épen csak egy embernek
való. Scharodi kilépett az erkélyre. Nem is lépett, hanem gördült. A két
talpa alatt egy kis hordót hengerített maga alatt; a két kezében pedig
egy-egy pisztolyt emelt magasra. Az arcza világított a sötétben rémséges
zöld fényben, valami foszforos kenőcstől. Hajdani katonai egyenruhája
volt rajta, s a tollas kalapja a fején.

– Hahhó! a «fehér angyal!» üvölté a sokaság, meglepetve, s egy perczig
tréfásra csapott át a népkedély a haragosból. Halljuk a fehér angyalt!

Meg is hallották azt, mert olyan hangja volt, mint a peniczilus,
hasította a füleket.

– Ezer sánczárok tele ördöggel! mit akartok itt, emberek? – Kinek loptam
el valamijét, hogy rám törtök? Mennydörgős zivatar! Nem tudjátok, hogy
én katona voltam, száz csatában pofozkodtam össze a halállal! Soha meg
nem ijedtem. Harminczháromezer háromszáz harminczhárom ördög jönne is
ide, Scharodi ezredest meg nem ijesztené. Ide hallgassatok azt mondom!
Mikor Beczkó várában a kuruczok ostromoltak, azt mondtam nekik:
jöhettek; látjátok itt ezt a hordó puskaport, ha betörtök hozzám, mind a
levegőbe vettetlek magammal együtt. Azt mondom, bécsiek, próbára ne
tegyétek az indulatomat! mert szent Kristóf lábszárára esküszöm, a mi a
Riesenthornál van felakasztva, hogy ha a «fehér angyal»-t megrohanjátok,
én mind fekete angyalt csinálok belőletek! Beszéljetek, mit akartok?
Hallgatom, a puskaporos hordón ülve.

Ezt az erőteljes szónoklatot úgy adta elő Scharodi, hogy azon a kis
erkélyen köröskörül forgott, mint a juhászkutya, mikor a
kerítés-bálványra felugrik s ott tánczol maga körül.

– Elébb tegye le a pisztolyokat a kezéből! kiabáltak fel rá a
gyülevészből.

– Pisztolyokat? Hahaha! kiálta kaczagva Scharodi. Hiszen két
Pumpernickel van a kezemben. Itt van! Egyétek meg! – S odadobta közéjök,
a miből megint egy kis tréfa támadt. A pisztolyokat elchangeirozta
derczekalácscsá.

– No most már nem robbanthatja fel a puskaport, visított egy
csizmadiainas, a ki egy kéményseprő létrának a legfelső fokára
felmászva, egyenlő magasságból nézett farkasszemet a kocsmárossal.

– Nem robbanthatom fel? te Pámschábel! S azzal Scharodi a szájából olyan
tüzet fujt a kölyök szeme közé, hogy az ijedtében hanyatt bukfenczezett
a lajtorjáról.

Ezt a productiót meg is vivátozta a sokaság.

Bravó «fehér angyal!»

– No hát mit akartok a «fehér angyal»-tól?

– Ocskayt! Ocskayt! Add ki nekünk a kurucz vezért, Ocskayt.

– Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum
után, kidobtam a korcsmából a részeges krakählert! összetörte mind a
kancsóimat, s nem tudta kifizetni az árát, az éhenkórász! Kitettem a
szűrét! Ne legyetek becsületes emberek, ha nem igaz, a mit mondok.

– Magad vagy a nem becsületes ember, Scharodi! kiálta fel a veres
kakastollas kéményseprő, a tömeg vállaira emelkedve. Mert az éjjel ide
tért hozzád vissza Ocskay, a kurucz vezér. Én láttam!

– Ne bolond ne! Hát azért, hogy az éjjel idetért vissza, most is itt
kell neki lenni? Bemargarirozva tartom én itt a szállóimat? Mit
keresitek én nálam? Hiszen ott van közöttetek. Az ott ni! Abban a
borzprémes sipkában, azzal a bekötött állal.

Az pedig egy jámbor cseh mészáros volt, a ki járatlan lévén az idegen
nyelvekben, azt sem tudta, miről van szó; csak úgy a jó mulatság végett
keverkedett a társaság közé, s most az csak egyszerre megszólal ám mély,
gordonka hangon. (Pedig a száját se nyitja ki).

– No, hát én vagyok Ocskay generális! Ki akar velem birkózni?

Azt egyszerre megrohanták s a míg a nyavalyás elmondta volna, hogy ő nem
az, hanem amaz, addig úgy megrakták ütleggel, hogy holtig
megemlegethette. A nagy dulakodás közben az átelleni háznak egyik ablaka
megnyilt, s azon kinézett egy kövér asszonyság, a ki nagyon látszott
gyönyörködni ebben a tréfában.

A kakastollas népvezér csitította az ál-Ocskay kókányozóit, hogy hagyják
abba, nem az az Ocskay: ő ismeri azt jól!

Ekkor egy éles asszony-hang, mintha a spektákulumnéző kövér asszonyság
ajkairól jönne, hasította át a zsivaj hangját.

– Ti bolondok! Mit keresitek a kurucz Ocskayt? Itt van az én házamban
elrejtve; gyertek fel, én kiadom!

Utczu, neki a szomszéd ház kapujának az egész tömeg egyszerre!

– Emberek! Atyafiak! kiabált a kakastollas, ne hagyjátok elbolondíttatni
magatokat. Ismerem én jól ezt a gauklert! Hasból tud beszélni: csupa
boszorkányság, a mit csinál! – Hasból beszél! komédiás!

… Ocskay László ott állt az ablakban s onnan nézett ki az utczára. Két
pisztolya oda volt téve eléje az ablak hidjára.

A szomszéd szobából, a közajtón keresztül átrohant hozzá Ozmonda, s
átkarolva őt, eltolta erővel az ablaktól.

– El innen! Meglátnak!

– Lássanak. Mondá Ocskay fásultan.

– Itt borzasztó ármány van ellened. Életedre törnek.

– Szemét nép.

– Épen azért, mert szemét, borzasztó volna belefulladni. Az örvénybe
vitézség beleugrani; de nem a kloakába. Itt nem menti meg Ocskayt a hősi
bátorsága. Sok kutya megöli az oroszlánt.

– Én készen vagyok a számadásommal. Ha betörik a kaput, ezzel az egyik
pisztolylyal lelövöm azt a ficzkót, a ki vezérük, a másikkal meg
magamat.

– S azzal porba ejtesz egy dicső, nagy hivatást, mit Isten rádbizott.
Ezt a homlokot, a mit az ég fölszentelt, hogy nagy czéljait rábizza,
szétzúzod? Nem, nem! Neked meg kell mentened magadat!

– Hogyan? Mi módon?

– Álöltözetben.

– Álöltözetben? De hát ezt a fejet hová tegyem? Hát van ilyen
czifferblatt több még Bécs városában, mint az enyim? Mondhatom én azt a
gyermekeknek, hogy én nem a krampusz vagyok, hanem a Mikulás?

– Oh ez a drága szép fő! Ez az én kedves, imádott fejem! Hörgé Ozmonda,
két keze közé fogva azt a bálványozott főt, s heves csókjaival halmozva
el arczát, szemeit, homlokát. S addig-addig csókolgatta, a míg egyszer
csak hirtelen, orozva, a markába rejtett kis aczélollóval lecsikkentette
az egyik bajuszát tőből.

– Mit cselekszel? hördült fel Ocskay.

– Azt teszem, szólt Ozmonda erélyesen, elhatározottan, hogy ha ezt a
fejet idehoztam, innen meg is szabadítom.

Ocskay hüledezve tapogatá a levágott bajusz helyét.

Már most ha a félbajusz oda van, a másikat csakugyan utána kell küldeni;
mert fél bajuszszal furcsa parádét csinálna az ember.

– Le, le! Mind a kettőt! egészen simára. Csitt! Ne ellenkezzél. Most én
parancsolok! Te azt teszed, a mit én mondok.

Ocskay László épen olyan inaszakadt gyávaságot érzett, a mint a bajuszát
levágták, mint hajdan Samson, mikor Delila lenyirta a csimbókjait. –
Engedett magával mindent tenni.

– Mindjárt hozok számodra álöltözetet; szólt Ozmonda, kisietve a
szobából. – Talán a két levágott férfidíszt is élvitte magával.

Ozmonda siettében azon a termen keresztül futva, a melyről az erkély
nyilt, odasúgott nehány szót az erkélyen ezermesterkedő Scharodinak.

Az már kezdett kifogyni a mesterségeiből, a mivel eddig elséramórázta az
időt, a zendülőket visszatartva az ostromtól. A katonaság még sem
érkezett.

Ocskay borzadozva hallgatta a nehéz ütéseket a kapun, s a népdüh
növekedő zsivajgását az utczán.

– Uraim! Barátim. Édes atyámfiai. Erőlteté még egyszer a szavát a
néplármán keresztül Scharodi. Hallgassatok meg csak egy pillanatig,
minek előtte Pilátushoz jönnétek velem együtt vacsorára.

– No hát halljuk! De semmi csalfaság ne legyen.

– Nem lesz semmi csalfaság, becsületemre mondom. Az én házamból minden
férfinemen levő teremtés elfutott, rajtam kívül, a népharag kitörése
elől. Tudni való, hogy a pinczéreknek nem nyavalyájuk a vitézség. Csak
az asszonynépnek volt erős szive az itt maradásra: ők biztak ismert
lovagiasságában a bécsi népnek, a kiket szent Lipót tartson meg
örökidőkig; hogy legyen Bécs városa mustrája a metropolisoknak;
fényesebb Párisnál, gazdagabb Londonnál, gyönyörűbb Nápolynál,
hatalmasabb Rómánál…

– Ne voníts annyit a geographiából, kiálta föl a kakastollas, hanem
rukkolj ki vele, hogy mi van a zsákban?

– Hát a mit már megmondtam. Az én házamban egy férfi-nemen levő cseléd,
vagy vendég sincsen. Esküszöm szent Holofernesre.

– Holofernes nem volt szent! protestált a kakastollas.

– Nem volt szent? Te persze ismerted? Te füstfaragó! Talán te hordod fel
a kéményen keresztül a canonisáltakat a mennyországba?

A nép röhejre zajdult.

– Eh, mit parlamentálunk ezzel? Kiálta a kakastollas. Betörjük az ajtót,
s majd megtaláljuk mi a drága madarat.

– No én nem akarom, hogy emberhalál legyen! Hallgassátok meg a
kapitulatio föltételeit; aztán kinyitom az ajtót magam jó szántából.

– No hát halljuk! A «fehér angyal» kapitulál! Beereszt a mennyországba!

– De nem az egész hadsereget, hanem csak egy kiválasztott Vehmgerichtet.
Egy tizenkét tagból álló deputatiót, mely szigoruan átkutathat nálam
pinczét, padlást, minden likat-lukat, s meggyőződhetik felőle, hogy
semmiféle férfiember sincs a házamnál, legkevésbbé kurucz ember. Jöjjön
fel egy tizenkét tagu deputatio.

– Jól van! Menjünk be tizenketten. Elég lesz az egy kurucznak!

– Legyen ebben a deputatioban, nem bánom, Bécs dicső polgárságának
minden osztálya képviselve. Legelőször egy pék! A dicső pék czéh tagja,
mely Bécs városát a török-ostrom alatt árulástól megszabadította. Hol
van egy pék?

– Itt van egy pék!

– Azután egy kéményseprő.

– Nem! Elébb egy kardtisztító.

– Kötélverő! kötélverő! Az kell a kurucznak!

– Hát egy schuszter!

– De egy szabó!

– Meg egy gombkötő!

– Hátrább az agarakkal! Hentes! Mészáros!

A sokaság kezdett egymás között összeveszni a deputatioba megválasztás
előnye fölött s ez nagyon jó időhaladékot szerzett.

– Ejh! ne veszekedjünk most a tizenkettős deputatio felett! rikácsolt a
kakastollas. Hét sváb egy nyúl ellen. Bemegyek én harmadmagammal a
házba; s fogadom, megtalálom a kurucz vezért s kihozom csimbókjánál
fogva közétek. Ereszszetek engemet harmadmagammal. A két társat majd
kiválasztom én magam. Mikor tűz van, senki se mondja: itt a szabó, itt a
varga, itt a hentes! ez az elébb való, hanem mind azt kiabálják, hol a
kéményseprő? menjen előre a tűzbe. No hát itt az a nagy tűz, a mi
annyiszor elégette városainkat. Magam vagyok az a kéményseprő, a ki
belemegyek, s fogadom, hogy eloltom, szent Flórián segítsége nélkül.

Ez veszedelmes szónoklat volt. A sokaság egyszerre ráállt, hogy menjen
be hát a kakastollas, meg két társa, Ocskayt keresni, a «fehér
angyal»-ba.

Azok Jávorkáék voltak. Ő maga, és még két kurucz összeesküvő.

Ocskayt ez alatt Ozmonda, áttuszkolva a saját szobájába, felöltöztette
asszonyruhába. Az izmos, termetes szakácsné öltönyeit kérte kölcsön, s
azok épen ráillettek az alakjára. Hirtelen előszedte Ozmonda a kendöző
szereit; az arczát Ocskaynak kifestette veresre, az orrát borpirosra, az
állára bibircsót ragasztott viaszszal; a fejét bekötötte csipkés
főkötővel: olyan tökéletes cseh debellát alakított belőle, hogy bátran
odaállíthatta a tűzhelyhez a szakácsné mellé; akárki testvéreknek
nézhette őket.

– Most már jöhetnek!

Ocskay mind a mellett is odadugta a köténye alá a kurta cserkesz
kindzsálját; veszedelmes eszköz dulakodás közben!

Ozmonda észrevette azt.

– Ne félj! Itt leszek a közeledben. Kezemben ez a két pisztoly. Ha rád
talál valaki ismerni, azt én ölöm meg. – Te ma csak asszony légy. Én
leszek a férfi!

E válságos pillanatban nagy zürzavaros zsivaj támadt az utczán. «Jönnek
a vasasok!» Hallatszott is már a trombita recsegése.

Egyszerre vége volt a vitézségnek.

A gyülevész rohant, a merre még nyitva volt az út.

Jávorka sem szokott ilyenkor hátul maradni: hirtelen ledobta magáról a
kéményseprő álczát, s elvegyült az iramodó sokaság közé. Ő győzte
legjobban futással. Ismerte már jól ezt a tempót. Addig hátra se nézz, a
míg magad nem maradsz! A próba csütörtököt adott; – itt meg nem foghatta
Ocskayt; majd másutt! Azon volt, hogy magát meg ne fogják.

A vágtatva megérkező vértesek szétverték az egész lázongó Krethit és
Plethit: a «fehér angyal» fel volt szabadítva az ostrom alól.

Ozmonda kifutott az erkélyre, gyönyörködni a lázadók elgázoltatásában.

Ocskay egyedül maradt Ozmonda szobájában.

A mint aztán egyszer megfordul, meglátja saját magát a nagy
álló-tükörben… A cseh szakácsné képmása: fodros főkötőben, ránczos
rokolyában, kifestett pofával, borvirágos orral, csupasz ajkkal,
bibircsós állával: a tüzhely melletti dajna! Főző-kanál a köténye
korczába dugva… Huh, minő alak!

Hát azért kellett neki Bécsbe jönni, hogy ezt meglássa? Hogy ilyen
alakban lássa meg Ocskay Lászlót? Rákóczy villámát, a «tűz fejedelmét!»
– Nem, csak a tűzhely fejedelemnőjét.

Hej de szép lett volna, ha ilyen alakban fogták volna el őt Jávorka
kuruczai s így vitték volna el Érsekujvárra, haditörvényszékre!

Valaki elkaczagta magát a háta mögött. A kaczagó hang ismerős volt. –
Ozmonda fizette vissza azt a minapi kaczajt, a minek az okát nem akarta
Ocskay megmondani. – Ocskay átrohant a szobájába s mint a Nessusinget,
tépte le magáról a megszégyenítő asszonyi köntöst.




RÁKÓCZY VILLÁMA A CSÁSZÁR ELŐTT.

Ez az éj nem volt nyugalomra rendeltetve. A zendülés lármáját más zaj
váltotta fel; nehéz lovasság vágtatott végig az utczán, harsogó
trombita-szóval, azután kerekes ágyúk dübörögtek falrázó zakatolással
előre, csak úgy rengett bele a ház; az István-toronyban megszólalt a
«Bierglocke», a minek a hangjára minden polgár köteles azonnal gyertyát
tenni az ablakába, s maga rögtön felvenni az egyenruháját, vállára vetni
a mangalétát, a tölcsér-puskát s sietni a gyülekező helyre: lázadás van
a városban! És azután rettentő dobszóval vonul végig az utczákon a
polgárőrség, hogy az embernek a szive együtt reszket az ablakokkal!
Egyszóval egész Bécs városa rendkívüli erélyt fejtett ki, – mikor már
elmult minden lázadás. A «fehér angyal» előtt felállított fegyveres őrök
minden embert megállítottak s megkérdezték tőle, hogy jó barát-e, vagy
sem? Mind jó barát volt.

Ocskaynak a szemére különben sem engedett volna álmot jönni
felháborodott lelke. Az egész éjszakát felöltözve tölté; alá s fel
járkált a szobájában, le-leveté magát a kerevetre, meg felugrott róla.
Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. – Ki az? – Scharodi!

– No mi baj? (Még meg se köszönte neki a baráti segítséget.)

– Semmi baj! Hanem ő nagysága, a kurazir regement obestere kivánja
tiszteletét tenni.

– Itt vagyok neki.

Az ezredes feltett sisakkal jött s katonás tisztelkedés után hivatalos
stylusban mondá el a következőket:

– Kegyelmes úr! jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem a késedelemért; de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz,
zsidóutcza és huspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az
István-torony őre a hibás, a mért nem sietett elébb jelt adni a
polgároknak a Bierglockéval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az,
hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak s azzal tévútra
vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Üdvözlöm
kegyelmességedet.

– Köszönöm. (Elmehettek már! gondolá magában Ocskay, a ti elkéséstek
nekem a bajuszomba került.)

Az ezredes tovább ment, Ocskay levetette magát a pamlagra, a feje
lehúzta. De alig vett rajta erőt a zsibbasztó kábulat, a mi hasonlít az
álomhoz, csakhogy annak épen az ellentéte: öntudatlan ébrenlét, a miben
mindazok az alakok mozognak, mindazok a hangok ordítanak, kiabálnak,
susognak, visítanak, mindazok az arczok egymásra tódulnak, a mik a
lezajlott rémjelenetekben üldözték; – a midőn újra kopogtatnak az
ajtaján.

– Ki az? Mi baj?

– Ő méltósága a polgármester úr kiván tisztelkedni.

(No, a bécsi polgármesterek is más szokást kezdhetnének, mint éjfél után
két órakor látogatást tenni.)

A polgármester úr teljes hivatalos gálájában jött: az asztrakán-prémes
palástban, a bársony barettel, és a nagy ezüst fogantyús nádpálczával.
Két drabant kisérte, nyeles lampionokkal.

Hát ennek mi kell?

– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz,
zsidóutcza és húspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az
István-torony őre a hibás, a mért nem sietett jelt adni a polgárságnak a
Bierglockeval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók
a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak, s azzal tévutra vezették.
Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Sietek üdvözölni
kegyelmességedet.

– Köszönöm! Alászolgája.

Ez is elment.

Alig verte el az István-torony óraműve a hármat, a midőn újra
felzörgették Ocskayt.

– Ki az megint?

Ezuttal már a Bécs városi főhadparancsnok, Obizzi gróf lett bejelentve.

Ez már valami!

Hisz ez régi ismerős is. Sokszor diskuráltak egymással ők ketten
(fegyverrel tudniillik), mikor megrohanta Ocskay a Favorita-vonal
erődeit, s Obizzi gróf hozta ellene a nehéz vasasok ezredét.

Ezuttal szemtől szembe tisztelhették egymást. A főparancsnoknak még a
tábornoki mellszalagja is fel volt téve, tehát egészen hivatalos
természetű volt a látogatás.

– «Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem… (stb. stb., mint fentebb: úgy látszott, hogy mindenki egy eléje
irt formulare szavait recitálja.)

– Nagyon le vagyok kötelezve.

De még alig pitymallott, a midőn újra rátörtek. Pedig most már igazán
elszunnyadt, s rém-álmából felriadva, a pisztolyához kapott. Azt hitte,
akasztani viszik.

Pedig csak az ő kedves barátja jött, a rendőrségi osztályfőnök,
Federreiter úr. De az is hivatalos egyenruhában, a dreymasterrel a
parókája tetején, a gyiklesővel az oldalán, s az is rákezdé:

– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell
kérnem a késedelemért…

– Hagyd el az ördögbe! Tudom már könyv nélkül. A lázadók cseltámadást
intéztek. A Bierglocke volt a hibás. Nem történik meg többet. Háromszor
hallottam már.

– Az ám. Tudom, mondá Federreiter úr suttogva. Hüh, barátom uram,
micsoda nagy dolog lett ebből! Ő felsége a császár vágtatva jött haza
Laxenburgból a zendülés hirére. Wratislaw dühös, mint az oroszlán.
Mindnyájunknak, rendőrségnek, polgármesteri hivatalnak, katonai
parancsnokságnak akkora orrokat osztott, mint egy rinocerosé! Képzelem,
hogy hát ő maga, Wratislaw uram mekkora orrot kaphatott ő felségétől; az
már nem is orr lesz, hanem orrmány. Rád nézve ez megbecsülhetetlen nagy
szerencse, hidd el!

Ocskay boszusan csettentett a nyelvével s a keze önkénytelenül a bajusza
üres helyéhez kapott.

– Hagyd el. Biztatá a jó barát. Az rád nézve a legnagyobb szerencse,
hogy azt letetted. Nem emlékezel a mesére, a hol az egerek vezérei
szarvakat ragasztottak a fejükre, aztán mikor vissza akartak szaladni a
lyukaikba, nem fértek be tőlük? Hát ilyen volt rád nézve az a nagy
bolond bajusz; minden ajtóban fennakadtál tőle. Meglátod, milyen simán
fogsz most mindenütt bejutni!

Federreiter urat még ott érte Ocskaynál egy új látogató. A kanczellár
titkárja volt az. Wratislaw kéreti a tábornok urat, hogy a milyen korán
csak lehet, tisztelje meg őt a látogatásával. Ő kegyelmessége már öt
órakor felkel s hétkor fogad.

Ocskay ott volt pontban hétkor a kanczellár palotájában. Ezuttal minden
ajtón készséggel bebocsáták, egész az államférfi belső-szobájáig, a hol
az épen reggelizéshez készült.

Wratislaw eléje sietett Ocskaynak, s barátságos öleléssel fogadta.

– Hozta Isten! kedves barátom uram! Ejh milyen nagyon sajnálom azt a
tegnapi fatalis accidenst. A katonaság tévedésbe volt ejtve a
cseltámadás által, s a toronyőr későn jelezte a lázadás góczpontját.
Senki sem gondolt a görög-utczára. De miért is szállt kegyelmed a «fehér
angyal»-ba? Hiszen mikor legutoljára találkoztunk, Érsekujváron,
meghívtam kegyelmedet, hogy ha egyszer Bécsbe jön, egyenesen az én
palotámba szálljon.

Ocskaynak mondhatnékja volt, hogy de bizony egynéhányszor be akartam
jönni, de azt mondták, hogy «ott künn tágasabb!»

– Most már el sem bocsátom kegyelmedet: az én vendégem marad.
Rendelkeztem, hogy a málháit a «fehér-angyal»-ból ide szállítsák. Vissza
se menjen oda kegyelmed. A számlája ki van egyenlítve. Legmagasabb
rendeletből. Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy reggelizzék együtt
velem.

A bőséges collatio mellett aztán egészen helyreállt a barátság.
Wratislaw szóhoz sem engedte jönni Ocskayt; elhalmozta lekötelező
nyájaskodásokkal: elmondta neki, mennyire várták az udvarnál. A császár
meghagyta, hogy tudósítsák, ha ideérkezik. Ki is fejezte legmagasabb
elégedetlenségét a főudvarmesternek, hogy ezt elmulasztották. Még ma
kivánja Ocskayt elfogadni, a miniszterei jelenlétében, hogy a
legmagasabb kitüntetésben részesítse; minden formaszerű megerősítés egy
nap alatt be lesz végezve, holnap már utazhatik vissza az ezredeihez.
(Így: többesben.)

A reggeli végeztével ismét megölelgeté kedves vendégét a kanczellár s
átvezetteté saját lakosztályába, a hol három szoba volt számára minden
pompával és kényelemmel berendezve; egyik lakáj a másik kezére adta;
jött a herczegi borbély, hogy az arczát egész simára borotválja, s a
haját bepuderezze, aztán egész gálába öltöztették, s mikor készen volt,
jelentették neki, kogy a hintó előjárt! – Ocskay Wratislaw aranyos
staatscarosseában vonult be ezuttal a császári várba, elől két inas a
fehér parókás kocsis mellett a bakon, hátul két vadász. Jöttére a
Burgwache fegyverbe állt és prezentirozott. Két sor harschiergárdista
között haladt fel a Gesandtschafts-Stiegén s onnan a gobelin-szőnyeges
Geheimeraths-Saalba vezetteték, a hol a legelőkelőbb választottak vártak
a maguk sorára.

A minapi feszes úr ezuttal háromszor is a térdéig hajtva a fejét,
sasirozott eléje mazurkalépésben, s alig hallható hangon rebegett valami
mentegetőzés formát; végezve azzal, hogy ő felsége valamennyi vendégek
között a tábornok urat kivánja legelsőbben fogadni. Csupán két
fejedelemfi előzi meg az audientián.

Pedig már akkor sokan voltak a teremben. Fényesnél fényesebb urak és
asszonyságok mindenféle jelmezben.

A főudvarmesteri titkár odaállítá Ocskayt legelől az audientiás terem
ajtaja elé balról. Jobbról a legelébb bebocsátandó két fejedelemfi állt.

Ocskay büszkén hordozá körül a fejét a czifra sokaságon. Tehát mégis van
elismerés! Ennyi fényes nép között ő a legjobban kitüntetett. Irígykedve
tekintenek reá. Ő ezt érzi s jól esik a lelkének. Hallja a
szájról-szájra terjedő suttogást: «ez az Ocskay!» Alig jut egy kis
figyelme a vele szemközt álló két herczegi fiucska számára. Azok közül a
nagyobbik lehet tizenhárom éves, a kisebbik tíz. Mind a ketten fekete
bársony német divatú ruhába vannak öltözve, kard és tőr nélkül. A
nagyobbik arczán, magatartásán meglátszik a jezsuita nevelés modora;
nyulánk nyakát féloldalt görbítve, félig lezárt szempillái alól sandít
fel Ocskayra; s míg ajkai kényszeredett mosolyra vonulnak, az egyik
szájszegletből kivillan a foga, mintha harapásra volna készen; a két
keze a mellén; az egyik keze eltakarja a másikat, a melyik görcsösen
ökölre van szorítva. – A kisebbik egészen ellentétese a bátyjának.
Alacsony termetét felemelt fejével teszi magasabbá, mellét előre
feszítve, félkezét csipőjén tartja, a másikkal a haját borzolgatja s a
mellett villogó szemeivel tetőtől talpig méregeti Ocskayt, ajkát
lepittyesztve.

Ocskay csak úgy futólag fitymálta őket végig tekintetével, «hát ezek
miféle herczegi porontyok lehetnek?»

A császár elfogadó-termének ajtaja megnyilt s a főudvarmester első
kamarása megjelent, felhívni a kihallgatandókat.

– Herczeg Rákóczy Leopold fiai!

Ocskay elsápadt erre a szóra.

Herczeg Rákóczy Leopold nem más, mint II. Rákóczy Ferencz fejedelem: őt
is Leopoldnak nevezték Bécsben a bérmálási neve után, valamint a
feleségét, Charlotte-Ameliet, Eleonorának, bérmáló szülőik, a császár és
császárné után.

Tehát ezek itt Rákóczy Ferencz fiai! A kiknek annyiszor emlegették, hogy
majd eljön értük az Ocskay László, s elviszi őket a fogságból, apjuk
karjaiba! No hát itt van! Hány tervet főzött ki agyában, hogy értük
eljöhessen, hogy karjaiba zárhassa, repülve magával elvihesse! Most itt
voltak előtte, s még csak jól meg sem nézte őket.

A szíve úgy nekiindult egyszerre a dobogásnak! Valami keserű érzés úgy
elborította egész lelkét! Úgy szeretett volna futni, futni innen, s
levetni magát valahol a mezőn egy árokba; s ott kisírni megbánt álmait.

Nem lehet az! Hiába mondja az álmodó: nem szeretem ezt az álmot, fel
akarok már ébredni, más akarok lenni. Az álomlátás nem hagyja magát
elriasztani.

A két ifjoncz alak ismét elsuhan mellette, visszatérett, ő neki úgy
tetszik, mintha a nagyobbik a nevét suttogná: «Ocskay!» míg a kisebbik
nagyot dobbant a lábával, mikor mellette elhalad. – Nincs már velük
semmi dolga; nevén híják: «Ocskay László tábornok úr!» Be kell lépni a
trónterembe.

Ott állnak az ország főhivatalnokai, kormánytagok, hadvezérek, érsek,
püspök, nagykövetek, az egész fényes udvar, a trón lépcsőin a zászlós
urak, hátul a pánczélos testőrök.

A császár maga a trónon ülve, aranyszövetű brokát ruhában, az
aranygyapjas-rend nagymesterének pompás jelmezében: szép, szabályos,
sima arcz; de hideg és szenvedélytelen, átszegező kék szemekkel.

S ime, a midőn Ocskay a trón elé járul, e hideg arcz tetszést ragyogó
mosolyra melegül át; a büszkén hátratartott fejedelmi fő helyeslően
bólint s a csipőre tett kéz nyájasan biztató mozdulatra lendül. A
császárnak megtetszett Ocskaynak a külső megjelenése.

Ezt a félelmes kurucz hadvezért sokszor látta arczképben, jól is
találva, el is torzítva; dölyfös kifejezéssel mindig. – Nincs az a dölyf
sehol! Az arcz simára van borotválva. Ezt a divatot I. József hozta be
az udvarhoz: minden főhivatalnoknak el kellett azt fogadni. Sok büszkén
felkanyarított, gondosan ápolt «favori», sok délczegen hegyesedő «Henry
quatre» áldozatul esett a rendszernek; akadtak főemberek, a kik nyiltan
daczoltak vele; maga Wratislaw kimondta, hogy inkább az ország
pecsétnyomóját teszi le, mint a bajuszát, szakállát; a hadvezérek épen
nem is hajtottak rá; Savoyai Eugen, Heister, Stahremberg nem váltak meg
a férfidisztől; – s ime a megtért kurucz hadvezér azon kezdi, hogy
meghódol az uralkodó által pártolt divatnak. – Pedig a magyarnak ez a
legnagyobb áldozat.

Jól mondta azt Federreiter! Nagy szerencse, hogy ezt a véletlen így
hozta magával.

A beszéd latin nyelven folyt a császár és Ocskay között. Ez volt a
közvetítő idioma azokban az időkben – és még sokáig azután.

Ocskayt egészen elkábítá a kegy, melylyel az uralkodó elhalmozta.

Hősnek hallotta magát neveztetni a trón lépcsőiről. A hősi névhez
«birodalmi lovag» rangjával is lett felruházva, a mi gyermekeire is
örökségül szálland. A császár kinevezte őt hadseregében vezérőrnagygyá s
tulajdonosává tette két lovas ezrednek, a miknek toborzására húszezer
tallért adományozott neki. S hogy külső pompa is jelképezze a
legmagasabb kitüntetést: a tábornoki mellszalagon kívül azt a nehéz
arany lánczot is, a császár arczképét viselő medaillonnal, sajátkezüleg
függeszté a császár Ocskay nyakába, a mi csak a trónnak tett kiváló
szolgálatokért szokott adományoztatni.

Mikor Ocskay térde kiegyenesedett e kegy elfogadása után, egész
eloquentiára nyiltak meg ajkai. A magyarnak őstulajdona az, hogy mikor
indulatba jön, szónokká lesz. Nem kereste, illik-e, engedi-e a
Hofceremonielle, hogy a jobbágy oratiót tartson fejedelme előtt: ő
indulatából adott kifejezést érzelmeinek, s esküvel fogadta, hogy minden
tehetségét arra fogja áldozni, hogy a császár zászlóinak diadalt
szerezzen.

Meg volt már lánczolva: odalánczolta a trónhoz az az arany zálog, mely
nyakát körülfogta. S tetszett neki az az álom, a mit most álmodik!
Megfordítani nemzete sorsát. Visszahozni a magyart a királyi trón mellé
s elfoglalni azt a helyet az uralkodó jobbján, a mi azt megilleti.

Mikor elhagyta a tróntermet, már el volt mosva az emlékéből az, hogy itt
ezen ajtóban találkozott II. Rákóczy Ferencz fiaival, a kit itt Lipót
herczegnek hínak.

Visszatérőben első dolgának tartá az udvari fizető hivatalt felkeresni,
az utalványozott húszezer tallérok átvétele végett. Régi példabeszéd: «a
hol malaczot igérnek, zsákkal forgolódjál!»

A Hofkriegskassaverwalter majd ónossá lett ijedtében, a mint a rengeteg
summára szóló utalványt meglátta. Valami olyat rebegett, hogy nincs
pénz, üres a bellica cassa, de ugyan pórul járt vele! Mert Ocskay, most
már dicsősége teljes tudatában, olyan lármát csapott a hivatalban, majd
kivert minden németet a szobából; felelőssé tette a jámbor
pénzstrázsálókat az egész magyarországi hadjáratért: – ha Rákóczy
elfoglalja Bécset, ők lesznek az okai! Utoljára, csakhogy
megszabaduljanak tőle, kifizették neki az utalványát, vihette magával.
Megparancsolá, hogy a Wratislaw-palotába szállítsák utána.

Nagy hiba lett volna tőle, ha a most kapott tábornoki mellszalagját s
vitézségi arany lánczát be nem mutatta volna azonnal Bécs városának. E
végett legalább is paripát kellett szereznie, hogy lóháton járhassa be
az utczákat. Nagy dolog volt, hogy mindenütt «gverauz»-t kiáltottak
előtte a várta-házaknál. A bécsi nép ugyan megbámulta a délczeg alakot,
kivált a Grabenen. Ott voltak akkor a legfényesebb ékszerárus boltok.
Ocskay egyik előtt leszállt a lováról, s oda betérve, kiválasztott egy
szép négysoros gyöngy nyakfüzért, s azt megvette négyszáz aranyért. A
felesége számára vette. Nem jutott eszébe, hogy a gyöngyök könyeket
jelentenek. Azt vélte, az asszonyember, ha búslakodni fog is egy kicsit,
hogy a férje mit járt Bécsben, de mégis örülni fog rajta, hogy ilyen
szép vásárfiát hozott a számára onnan. Nem a most kapott tallérokból
fizette ki. Volt még az aranypénzéből, a mit a zálogba tett kincsekért
kapott s azt hitte, hogy azokat még – más uton – szerezte. Azt még
vaskézzel vette el! Tudva volt előtte, hogy Ilonka mindazon ékszerekből,
a miket Ocskay hadjárataiban «szerzett», soha egyet sem tett fel. Ez már
pénzen vásárolt ékszer volt: ezt talán viselni fogja. A gyermekeknek is
vett holmi csecsebecséket.

Mikor visszatért a bevásárlásaiból, megelégedve a közönség bámulatával,
a Wratislaw-palotához, a kanczellárt már otthon találta.

A főúr ismét megölelgeté s összecsókolgatá szivesen látott vendégét.
Vége-hossza nem volt a hizelkedésnek, és magasztalásnak, mennyire
megnyerte Ocskay meleg szónoklatával az egész udvar rokonszenvét. Ő
felsége különösen meg volt vele elégedve. Több ízben visszatért Ocskay
beszédére s sokat vár tőle a jövőben. – Azt előre megsúghatja a
kanczellár titokban Ocskaynak, hogy a mint a legelső diadalmas haditényt
elköveti, hű szolgálata jutalmául donatióba fogja neki adni a császár
Lietavát, a hozzátartozó uradalmakkal együtt, a melynek a mostani
birtokosa «notata persona» «perduellióban» gyanus, és különben is
«ultima deficiens» (végsarja a családnak).

(Tehát mégis Lietava! Az első hőstett után a csatamezőn! Sic fata
jubent! Így rendeli a végzet! Már kikerülhetetlen! Hisz a csatatéri
hőstett az el nem maradhat!)

Nincs már itt megállapodás. A ki elkezdett esni – fölfelé, annak esni
kell, a míg a csillagokat el nem éri!

– Ma estére pedig a kegyelmed tiszteletére egy kis barátságos
búcsúlakoma lesz nálam, a mire az egész generalitás hivatalos!

Ocskay nem állhatta meg, hogy ezt a mondást ki ne szalajtsa a száján:
«minő ellentét a tegnapi és mai est között!»

– Ad vocem «tegnapi est», mondá Wratislaw. Nehogy valami kellemetlen
érzés utómaradékát vigye el kegyelmed magával a bécsi polgárság iránt,
valami körülményről szükségesnek találom felvilágosítani. Ezóta minden
oldalról beérkeztek hozzám a rendőrségi tudósítások, s mind
valamennyiből arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt egy idegen kezek
által szitott forradalom volt egyenesen a kegyelmed személye ellen
előkészítve. Rendőrkémeink a megérkezése napjától kezdve nyomoztak három
megjegyzett alakot, a kik már ama bizonyos merényletnél a Spinnerin am
Kreuz mellett feltüntek, s kik most itt a bécsi tolvaj és naplopó
csőcseléket folytonosan lázítják. Mind a három kurucz táborból való.
Ezek közül valamelyik súgta be a népénekes Augustinnak azt a nótát, a mi
kegyelmedet oly dühbe hozta, hogy kirohant az utczára, keresni, hogy kit
üssön agyon? S aztán bekóborolta egyedül az elhagyott zsidóvárost. Már
akkor tervezték, hogy elfogják. Mind azt mondják, hogy élve akarták
kézrekeríteni. A lovaik kinn voltak elhelyezve a Favoritán túli
bozótban. Ugyanezek csinálták a tegnapi lázadást, szinből a zsidóság
ellen, de valóságból kegyelmed ellen. Ezt a meggyalázást tehát ne a
bécsi nép rovására írja fel, hanem jegyezze meg magának, hogy a saját
volt hívei kullognak a háta mögött s őrizkedjék tőlük.

Mintha csak a sárkánykigyó mérgét töltötték volna e szavakkal Ocskay
ereibe.

A halálos düh szállta meg idegeit.

Hát az ő saját czimborái, tulajdon honfitársai szerezték neki ezt a
meggyaláztatást, itt az idegen földön! Hát azok csináltak belőle utczai
csúfalakot, azok kezdték ellene a gúnydalt! Azok bujtogatták ellene az
oduk piszoknépét, hogy meghurczolják a sárban! Azok elől bujt ő asszonyi
ruhákba! Ha meglátták volna, ráismertek volna: úgy vitték volna magukkal
hazáig, vérszomjas nép gúnyhahotájára! Hah! Ocskay László feje a bárd
alatt, bekötve asszonyfőkötővel!

Reszketett a haragtól.

Eddig csak dacz és nagyravágyás volt indulatainak méreg-erjesztője, most
már a gyűlölet és harag is társul szegődött hozzájuk.

– Mikor lesz szabad innen visszamennem?

– Holnap hajnalban bizonynyal, mondá Wratislaw. Egy zászlóalj dragonyost
fog kegyelmed vezetni Heisterhez a pozsonyi táborba.

– Megsiratják ők ezt még odahaza!

Annyira a szivébe marta magát ez a méreg Ocskaynak, hogy egész este nem
jött meg a kedve. Még a poharazás alatt is magába zárkózott maradt.
Örült a lelke, mikor hajnalban a búcsúlakomának véget vetett az
ordináncztiszt megjelenése, a ki jött jelenteni, hogy a zászlóalj
nyeregben ül, s a tábornokra vár.

Ocskay búcsút vett új bajtársaitól, megköszönte Wratislawnak a szives
vendéglátást; bőséges borravalót osztott ki a cselédségnek, az őrt álló
katonaságnak egy heti lénungot, s azzal mindjárt a lakoma-asztaltól a
lóra veté magát.

Trombitaszó mellett hagyta el Bécs városát, olyan korán hajnalban, a
mikor még minden jámbor lélek alszik.

A bor ködén keresztül, meg a boszuálló tervek füstgomolyain át
megrémlett az agyában, mintha valakinek itt Bécs városában még valamivel
adósa maradt volna. Nem tudott vele tisztába jönni.

A düh és a dölyf beszélgetett a lelkével.

Nem volt elég, hogy az az arany láncz hozzákötözte a jövendőhöz; egy
másik láncz volt a lelkén eddig, a mi hozzá kötötte a multhoz: most ez
szakadt le róla! Gyűlölte az emlékeit!

Mikor aztán Schwechatnál megpihent a katonasággal, az első állomáson,
ott mégis csak eszébe jutott neki, hogy ki az, a ki elől úgy jöve el
Bécsből, hogy adósa maradt?

A szép szomszédnő!

Annak bizony adósa maradt valamivel! Talán sokkal is.

Ha az, a mit nyert, – nyereség: – azzal mind neki tartozik.

S még csak azt sem mondta neki, hogy «Isten hozzád, édes rózsám».

Ezt a goromba hibát helyre kellett hozni.

Rögtön leült levelet irni Ozmondának, mely e szóval kezdődött: «édesem!»
s a miben aztán mindenféle nyomatékos mentség szépen elő lett adva;
kisérve hálakifejezésekkel, s bekoszorúzva azzal az igérettel, hogy majd
legközelebb Budetinban mindazt, a mit a papiros el nem tür, élőszóval
elmondja az örökre háladatos Ocskay László.

Leirta ebben a levélben az egész fogadtatását az udvarnál, érdekes
részleteivel. Az asszonyok az ilyesmit szeretik. Végül köszöntötte
Scharodit is: – a derék bajtárst.

Az nap nem lehetett tovább masirozni. A katonaság ott rostokolt
Schwechatban. Ocskay elküldte a levelet Ozmonda grófnénak lovas
stafétával.

Azután megtapogatta a keblét. Ott volt a bekecs-zsebben a négy sor
igazgyöngy, a mit Ilonkának vásárolt. Azzal a megnyugvással hajthatta
nehéz fejét álomra, három éjszakai virrasztás után, hogy az «asszonyi
szolgálat» dolgában is minden kötelességének eleget tett.

Hiszen úgy is volt, hanem megfordítva talán mégis jobb lett volna:
Ozmondának küldeni a négy sor igazgyöngyöt s Ilonkának azt a szót, hogy
«Édesem»…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




A VÉGZETES GOLYÓ.

A mint Pozsony alá megérkezett Ocskay, egy kis Hióbhirecske fogadta.

Annak az átadója pedig Tököly uram volt.

Ez a Tököly uram nem valami ivadéka annak a híres Tököli Imrének, a kit
egykor a «nagy úr» fejedelmévé nevezett ki, s a kivel Bécs városát
vívatta, hanem egy rácz knéz, a ki Szerbiából származott át Csernovics
Arzén beköltözőivel, itt a császár szolgálatába állt, vitézül is
harczolt, először a törökök ellen, azután meg a kuruczok ellen; s harczi
virtusaiért magyar nemességet kapott, Tököli prædicatummal, tábornoki
kinevezést és aranylánczot, a tudvalevő arczképes medaillonnal. A két
utóbbit, a kinevezést és az aranylánczot ugyan soha sem kapta a kezéhez,
mert azt majd az egyik, majd a másik hadvezér letartóztatta, azt vetve
ellene, hogy a hadjáratot nem lovagias modorban folytatja a knéz; úgy,
hogy csak a Tököli prædicatum maradt a számára. Eredetileg Popovicsnak
hivták. Elgondolható ennélfogva, hogy Tököli uram, a ki a császári
vezérek között csak harámbasa czímmel illetteték, milyen szives
indulatot táplálhatott Ocskay iránt, a ki valóságos tábornoki
mellszalaggal és az igazi aranylánczczal a nyakában került vissza Bécs
városából. Senki sem hitte volna azt.

– Hja! Ha én azt tudtam volna, hogy az embernek elébb le kell vágni a
bajuszát, mert attól, mint az ökörnek a szarvától, nem fér a láncz a
nyakába.

Ez volt az első üdvözlet, a mivel kinn a mezőn fogadta Ocskayt a ráczok
vezére, ott lakván kinn sátorok alatt a csapatjával; (a császári vezérek
nyilván féltették a vitéz hadfiak egészségét a szobalevegőtől, azért nem
vitték be őket a városba).

– De szép aranyláncza is van kegyelmednek!

– Van annak, a ki meg nem iszsza. Veté oda Ocskay nagy parasztosan.

– Akkor hát ugyan jó, hogy Blaskovich uramnak a nyakába nem került a
láncz, mert az már megitta volna. Széthagyta verni a rábizott századait
a kegyelmed áthozott ezredének, a míg maga dáridózott.

– Tudom, mondá Ocskay. Nagy-Tapolcsánynál. Tévedésből történt.

– De most másodszor is széthagyta a népét verni. Ez már Szenicznél
történt. Vajda kuruczvezér lepte meg ivás közben; hírmondót is alig
eresztett el belőle. A kegyelmed ezredének alig maradt meg a fele.

Ocskay goromba, nyers dölyffel ütött a tarsolyára, a hol csörgött az
aranypénz.

– Majd felszaporítom megint: «Kapok korpára ebet!»

Ejh azért a szóért de megharagudott volna hajdanában, ha más mondta
volna ki előtte.

– Hát kegyelmetek mi hőstettet vivének azóta véghez? Toldá oda,
csipkedőleg a rácz vezérhez fordulva.

– Hát mink is csak megteszszük, a mit tudunk. Épen most kergettünk meg
egy csoport kuruczot, a ki odabenn száguldozott Ausztriában, még most is
feketére volt mázolva a pofájuk, mint holmi füstfaragóké.

Ocskayt megakasztá ez a szó: feketére mázolt ábrázatú kuruczok. Ezek az
ellene összeesküvők lehettek.

– Egyet elnyomtunk közülök; a lova elesett vele, a többi elszelelt,
usgye fóre!

– Hol van az elfogott?

– A hol hozzák ni! Elébb egy kicsit megmosdatták a Dunánál, hogy rá
lehessen ismerni a képes feléről.

– A vörös-köpönyegesek ököllel taszigálva tereltek előre egy fogoly
kuruczlegényt, a kinek az egyenruhája már messziről elárulta, hogy
Ocskay ezredéhez tartozott valaha, csak azoknak volt kurta piros
puliderjük (csipőtül czombig érő úszónadrág forma a feszes lábszáröltöny
fölé húzva).

Mikor odaértek a fogolylyal Ocskay elé, a legény egyszerre felkapta a
fejét, a mit eddig lesütve lógatott. Ocskay ráismert.

Ez volt az a bizonyos «Marczi».

A Tisza Gábor hajdani inasa. Tanuja a csúfos büntetésnek, a mivel
Ocskayt meggyalázták: – utolsó tanuja! Az a pozsonyi fogoly, a kit ő a
felesége könyező szemeiért börtöne penészeiből előhozott, a ki nála
nélkül ott rohadna most is a feledés vermében. Ugyanaz a katona, a ki
rákiáltott, mikor Pálffy bánnal összeölelkezni látta, egy meggyalázó,
fenyegető mondást, s pisztolyát rásüté. Talán épen a bécsi lázítók
egyike, a ki a szörnyeteg hadat ellene csődíté.

A fogoly kurucz daczosan emelé fel a fejét előtte, s a mint Ocskaynak
bajusztalan arczát meglátta, elnevette magát kegyetlenül.

Ez a nevetés oly vérig boszantó, oly őrülésre kergető, oly gyilkos
méregkeverő volt, hogy Ocskay nem birt ura lenni indulatainak, kirántá
pisztolyát a nyeregkápa mellől, s a nevető alakot egy lövéssel halottá
tette.

A körülálló ráczok elszörnyedtek e rémtettre. Tököli uram handzsárt
rántott, s annak a lapjával ütött az Ocskay lovának az orrára, s
leszidta dühösen a kuruczvezért.

– Czudarság! Disznóság! Pogányság! Agyonlőni egy hadifoglyot. Megölni
egy embert, a kinek a keze meg van kötözve. Rácz nem tette azt soha,
pogány török teszi, annak is a söpredéke. Pfuj az ilyen magyar vezérre!
Foglyot gyilkolni! A ráczoktól elfogott szegény kuruczvitézt! Pih!
Szégyen gyalázat! S még ennek a nyakába akasztják az aranylánczot!
Menjünk a hadi törvényszék elé! Hozzátok utánam a meggyilkolt foglyot,
így összekötözötten, hadd akaszszák még ezt is oda arra az aranylánczra!

Ocskaynak szerencséje volt, hogy magával hozta a két escadron
dragonyost, különben még lerántották volna a lováról a dühbe hozott
ráczok.

Ő pedig legkisebb lelkiismeretfurdalást sem érzett ez emberölés miatt.
Olybá vette azt, mintha egy dühödt farkast lőtt volna agyon.

A mint Pozsonyba megérkezett, beszállásolta magát, borbélyt hivatott,
megborotválkozott; azután gálába tette magát, úgy ment fel a várba, a
hol Heister lakott. Egyszer visszagondolt még az agyonlőtt Marczira; ha
talán csakugyan feljelentené Tököli uram a fővezérségnél ezt a
semmiséget, hát hiszen majd elmondja Pálffy bánnak, hogy ez volt az a
ficzkó, a ki közénk lőtt, mikor összeölelkeztünk s azzal el lesz ütve az
egész dolog.

Hanem az a baj volt ezuttal, hogy Pálffy bán nem volt Pozsonyban: az túl
a Vágon járt. Mikor Ocskay benyitott a haditanács termébe, egy hosszú
asztalt látott maga előtt, körülülve osztrák császári és dán királyi
tisztekkel. Ránézve idegen arczok. A ki az asztalfőn ült, Heister
tábornagy, arra ráismert az arczképe után, a többivel ez ideig csak a
csatamezőn találkozott s ott nem igen szokott az ember ismerkedni. De
egy ismerőse mégis volt közöttük: Ritschán. Annak az arczát is csak úgy
futólag vette észre.

Ocskay odament Heister elé s megnevezte magát.

– Én vagyok «lovag Ocskay László», császári tábornok.

Heister olyaformán húzta széjjel a két száj-szegletét, mintha mosolyogna
s odadörmögé a szakállába (neki még volt!) «funkelnagelneuer General!»
Aztán fenhangon mondá:

– Épen jókor jön kegyelmed, együtt ül a haditanács.

Ocskay azt hitte, hogy az annyit jelent, hogy tehát ő is üljön le
közéjük.

Szétnézett, ott látott épen Ritschán mellett egy üres széket, annak
megfogta a támláját s előrehúzta azzal a szándékkal, hogy majd leteszi
rá magát.

Hanem erre Ritschán felugrott helyéről s hevesen kiálta rá:

– Én olyan emberrel egy asztalnál nem ülök, a ki védtelen hadi foglyot
gyilkolt meg!

– Mi sem! Egy becsületes katona sem! Kiabáltak a többi tisztek is,
kirugva maguk alul a székeiket. Ez infámia!

Első fogadásnak ez elég visszariasztó!

Ocskay László csendesen végig nézett rajtuk. Az ő szive nagyon meg volt
már keményedve: még akkor sem tudott megijedni, ha bűnösnek érezte
magát. Pedig háromszorosan félelmes volt rá nézve minden ember, a ki itt
most körülveszi: – ellensége, – vetélytársa, – és birája.

Szilárd és nyugodt hangon szólalt meg.

– Azon ember, a kit én megöltem, egy olyan veszedelmes titoknak volt
birtokában, a mi ha kipattan, nagyobb veszedelem lesz egy vesztett
ütközetnél. Én nem gyilkosságot követtem el, hanem itéletet hajtottam
rajta végre. Nagy veszedelmet hárítottam el ez által. Ezt katonai
parolámra mondom. Tettemről csak Istennek számolok.

Zavartalan tekintete, nyugodt szavai hatottak a társaságra.

– Üljenek helyeikre kegyelmetek! inte Heister a főtiszt uraknak. Ha
Ocskay László tábornok úr azt mondja, hogy ő a hadifogoly megölése által
nagy veszélyt hárított el, s egy gonosz titkot némított el örökre, s ezt
katonai parolájára erősíti, akkor ezt minden tiszttársának el kell
hinnie.

– Vagy megverekednie vele, ha el nem hiszi. Vágott közbe Ritschán.

– Tábornok úr! horkantott rá Heister, tanulja meg, hogy mikor a
Feldmarschallja beszél, olyankor ne vágjon a szavába!

Mindenkit meglepett, de Ocskayt legjobban, ez a nem várt pártulfogás a
fővezér részéről. Heister külömben nem volt az az ember, a ki a hadi
törvényszék előtt a vádlottakat kisegítse a hinárból; s Ocskaynak még
eddig nagyon kevés érdeme volt arra, hogy a magas úr rokonszenvét
birhassa.

– Én ismerem Ocskay László tábornok urat jól; folytatá a pártfogói
védelmet a fővezér. Tudom, hogy az ő szava mind arany, a mit kimond. A
midőn hűséget esküdött a császárnak, azt meg is tartja. A császár iránti
hűségből lőtte agyon a fogoly kuruczot; nemde így van, tábornok úr?

Ocskay ráhagyta, hogy úgy van.

– Nos, mit zúgnak fel erre kegyelmetek? mit csörömpöl a kardjával,
Ritschán tábornok úr? Ocskay László tábornok hűségéről én felelek!

Ennél tovább nem lehetett menni.

– Igenis, Ritschán tábornok úr, igenis. Erősködik Heister. Én bizonyos
vagyok felőle, hogy Ocskay László tábornok úr, a ki mintha csak hivásra
jelent volna meg e perczben közöttünk, nem fog visszariadni attól a
nehéz feladattól, a mit kegyelmed egész mereven visszautasított. Ő nem
fog visszarettenni semmi embertől, semmi ördögtől. Úgy-e bár, Ocskay
László tábornok úr?

Ez annyi volt, mint a kevélység dæmonának feltenni a koronát a fejére.

Ocskay elhagyta magát ragadtatni kevélységétől s kérkedő pathosszal
esküdözék: «hitemre és lovagi szavamra fogadom, hogy nincs az a veszély,
a mitől visszarettenjek!» Küldjenek a legelátkozottabb helyre,
odamegyek. A mit ember végrehajthat, én végrehajtom.

– Ocskay! Kiálta rá Ritschán s az emberi jószivűség visszatarthatatlan
ösztönével megragadta Ocskaynak azt a kezét, a mit esküvésre akart
felemelni, de Ocskay kirántotta a kezét s magasra emelte azért is.

– Esküszöm rá!

– No, látják kegyelmetek! Mondá Heister diadalmas elégültséggel. Ez az
igazi katona! Nem kérdi elébb, mi a feladat, a mit rábiznak? Azt mondja
«végrehajtom! esküszöm rá.» Nem mondogatja azt: «hja ez nekem nagyon
meleg, ez nekem nagyon hideg!» hanem, ha tűzbe, ha jégbe küldik, közé
megy!

Ez mind Ritschánnak látszott szólni: Heister egyenesen ő rá nézett e
szavak alatt; ő volt az a válogatós katona, a kinek ez a példálózás
szólt. Le is nézte őt Ocskay, vitéz lelke egész fensőbbségi tudatával; a
míg Ritschán megfoghatatlan módon sem szégyenkedést nem mutatott az
arczán, sem irigykedést Ocskay ellen, a ki az ő feladatát elvállalni
kész, hanem a helyett valami mély szánalommal és keserűséggel nézett a
szeme közé.

– Pedig hát a feladat nem kivihetetlen, folytatá Heister. Nem kellenek
hozzá se táltosok, se tündérlovagok: csak ember kell hozzá, a kinek nem
olvadozik a szive. Üljön le kegyelmed, Ocskay László tábornok úr, s
vegyen részt a haditanácsban, épen az ordre de bataillet állapítjuk meg.

Most aztán Ritschán maga igazítá oda Ocskay számára a támlásszéket s jó
nagy helyet adott neki, hogy szétvethesse a lábait. Ő maga az arczát az
öklére támasztva, úgy figyelte Ocskay arczvonásait az alatt, a míg
Heister beszélt.

– Az urak előtt már elmondtam, a most érkezett tábornok úr kedvéért még
egyszer elmondom a hadjárat ez idő szerinti körülményeit. Rákóczy hadi
operatiói jelenleg nagyobbrészt a Dunántúlra szorítkoznak. Ebből az
országrészből a császári seregeket kiverni, s Érsekujvárt az ostrom alól
felszabadítani: erre irányul minden erőfeszítésük. Bercsényi,
Eszterházy, Vak Bottyán minden hadi erejüket ide vonták össze. Károlyi
Sándor ez operatióval egyetértésben, Erdélyt és az Alföldet szorongatja.
Meg kell vallanom, hogy a kuruczvezérek újabb hadviselési módja
fölöttébb sikeresnek bizonyult be. Ők nem ereszkednek velünk nyilt
csatába, hanem azt teszik, hogy a merre a mi seregünk előrehalad,
portyázó hadaikkal előtte, utána, körülötte minden várost, falut, tanyát
fölégetnek, úgy, hogy mi nem találunk mást, mint kormos falakat,
pernyébe omlott kazalokat, és behányt kutakat napi járó földre.

Legközelebb én magam szereztem ilyen tapasztalatot a magam kárával:
egész Veszprémig hatoltam, a nélkül, hogy valaki ellenállt volna s onnan
gyors futásban kellett visszamenekülnöm Komáromig, a nélkül, hogy valaki
kergetett volna: a kuruczok nem hagytak körülöttem sem egy harapás
kenyeret, sem egy ép háztetőt. Most aztán itt jön a tél. Nekünk
mindenütt a Duna átjáratait kell őriznünk, hogy ha a jég beáll, vagy
Komáromot, vagy Esztergomot, vagy Pozsonyt meg ne lephessék. Rákóczynak
pedig az a szándéka, hogy a míg a császári hadsereget a Dunántúl és
Erdélyben foglalkoztatja, az alatt szép csendességben egy új hadsereget
gyűjt össze a bányavárosokban és azoknak a környékén, s e végből szét
vannak küldözve a hadfogadó alvezérei, kinek-kinek utasításul kiadva,
hogy mely városban üsse fel a téli szállását, a honnan aztán tavaszra
mind valamennyien összeröffennek majd Egerbe, a hol a fejedelem maga vár
reájuk. Ennek a hadsereg-gyűjtésnek a megakadályozása azon feladat, a
melyről épen beszéltem, s a melyet Ritschán tábornok úrnak scrupulusai
vannak elvállalni.

Ocskay az asztalra ütött az öklével s valami nagy szóra nyitotta a
száját. Azonban Heister intett neki, hogy csak hallgasson: «Most én
beszélek.»

– A hogy Ocskay László tábornok úr előre is paroláját adta, nem
kételkedem rajta, hogy ezt a feladatot, a mit most már ő rá fogok
ruházni, pontosan és erélyesen végre is hajtandja. E végből egy egész
combinált dandár fog rendelkezése alá bocsáttatni, a saját ezredén kívül
még az a dragonyos zászlóalj is, a melyet Bécsből magával hozott, és a
Tököli harámbasa vezérlette ráczcsapatok. Azonkivül a kiket még a
császár meghatalmazásából második ezredéhez toborzani fog.

Ocskaynak még most is egyre büszkeségtől ragyogott az arcza. Csak az
ütötte meg a fülét, hogy ő most egyszerre dandár-vezető tábornokká
emelkedik fel! A mint körülhordozta a tekintetét a mindenünnen feléje
fordított arczokon, azt vélte látni, hogy csupa merő irigység sandalog
felé.

– Most tehát hallgassa meg kegyelmed a feladatát, folytatá a fővezér.
Ezzel a dandárral rögtön útnak indul kegyelmed a körülirt vidék felé s
mindazon városokat, a mik a kuruczok téli szállásaiul vannak kiszemelve,
porig leégeti kegyelmed. Egy kunyhót, egy kastélyt épen nem hágy, a mi a
kurucznak szállást adhasson télire; elkezdi e munkát Léva városánál s
aztán föl egész Sáros-Patakig…

… Hajh! Hogy elenyészett egyszerre a dicsőségaranyozta mosolygás erről
az arczról! Hogy váltotta fel rajta a halálsápadás Hyppocrates-lárvája a
hiú kérkedést ennél a szónál. A halálitélet nem hangzott volna ennél
kegyetlenebben! Csak bámult maga elé kőmerev szemekkel; az átellenben
ülők arczai, mint az apocalypsis csodái meredeztek feléje. A testét
vesztett lélek, az új halott, láthatja így maga előtt a túlvilági
aræopagot, az előtte elhunytak társaságát, a kik azt kérdik tőle: mért
jöttél közénk?

Leégetni Lévát és vidékét s valamennyi magyar várost a környékén tíz
mértföldnyire!

Ez volt az a feladat, a mit visszautasított Ritschán, a mire azt mondá:
«nem! én harczolok karddal, pisztolylyal, férfiak, vitézek ellen; de nem
üszökkel, csóvával, asszonyok, fegyvertelenek ellen! Erre nem leszek
jó!»

Ritschán mondhatta ezt; mert ő német, idegen! de te nem mondhatod! Te! A
Rákóczy villáma. Ha bérbe szegődtél, oda kell leütnöd, a hová sújtanak,
templomok tornyába, paraszt gunyhójába, saját édes anyád ős lakóházába!

Most világosodott fel egyszerre előtte, mily rettenetes játékot űzött
vele Heister, mikor pártját fogta, szépen kimentette, hűségét
felmagasztalta, valamennyi hadvezető fölé emelte! Ez a küldetés volt
neki szánva!

Mit szóljon most? Odarohanjon-e Heisterhez? leboruljon előtte? átkarolja
a térdeit? megragadja a kezét és csókjaival elhalmozza, és könyörögjön
előtte, sirva, mint egy gyermek: «óh uram, ne küldj engem oda! hisz ott
engem minden ember szeret: úgy szeretnek, mint apát, testvért,
szabadítót. Ott van az anyám háza s benne lakik az a jó teremtés, a ki
nekem annyi bűnömet megbocsátotta. Küldj ádáz csatába, emberirtó
ágyútűzbe, rohantass meg velem bevehetlen várakat, állíts a
legfélelmesebb ellenséggel szembe, csak Léva városát elpusztítani ne
küldj engem!?» Vagy pedig letépje nyakából a tábornoki szalagot és az
arany lánczot, s odadobja kardjával együtt az asztalra, s aztán
odatartsa a két kezét, hogy verjék békóba s tartsanak fölötte
haditörvényszéket? Oh be nyomorult volt!

Egy szónak, egy mozdulatnak nem volt ura, ezek a ránéző arczok
álomhalottá tették; oly tehetetlen volt, mint a kit egy rossz álomlátás
lidércze nyomott meg.

Heister gyönyörködött áldozata halálsápadt arczának galvanicus
vonaglásában.

– No lássák, kegyelmességtek, tábornok uraim. Ilyen az igazi katona! A
ki nem præmeditál, nem philosophál, nem philantropisál; hanem hallgat és
cselekszik; engedelmeskedik és végrehajtja, a mit rábíztak. Ilyen én
előttem a mustrája az igazi katonának.

Ocskay érezte, hogy most mindjárt kitör valami körülötte. Ha csak egy
felsóhajtása, ha egy szemében megjelenő könycsepp elárulja azt a kínt, a
mi szivét összefacsarja, az egész asztaltársaság hahotája fog rá
felhangzani s ez a hahota lesz halálitélete, ez lesz a temetése! Felállt
a székéről, s száraz, kemény hangon mondá Heisternek:

– Végre fogom ezt hajtani!

Mind fölkeltek erre; bámulat, vagy elszörnyedés hangzott a zűrzavaros
mormogásban, csak Ritschán suttogó szavát értheté meg Ocskay: «vas a
szived.» Voltak, a kik gúnyosan üdvözölték.

Azután elhagyták a termet a tábornokok; Ocskayt visszatartá Heister.

És azután egy teljes óráig közölte vele az utasításokat, hol kezdje, hol
végezze a rábizott munkát? rettenetes részleteket. S mikor mindazzal
készen volt, akkor megszorítá a kezét és elbocsátá maga elől, ironicus
tiszteletadással hajtogatva magát előtte.

Hogy talált haza a szállására Ocskay, azt maga sem tudja. Künn tiszta
idő volt, de a lelkében volt a köd.

Gépileg végezte a teendőit. Menni kell nagy hadjáratra. Ahogy szokta.
Vezetni egy egész dandárt, ellenség földére; rontani, pusztítani,
égetni. Régi mestersége. Csakhogy ebből most nem Morvában, nem
Ausztriában kell letenni a remeket; hanem itthon Magyarországon, ez a
kis külömbség!

Azért csak ugyanegy munka ez.

Jó katona az ilyen munka előtt mindig maga szokta megtölteni a
pisztolyait, a karabélyát, azt nem bízza más kezére. Az egyik pisztolya
ki volt lőve; azt újra kellett tölteni; ez volt az a végzetes cső, mely
a hű cseléd életét kioltá. Hogy visszafecskendett rá a vére! A lelkéig
égette magát. Mikor annak a haláladó csőnek a sötét üregébe benézett, az
a gondolat szállta meg, hogy most csak egy kicsiny kis nyomás kellene
annak a ravaszára s mindjárt meg volna oldva az élet minden talánya;
mindjárt le volna fizetve minden adóssága, összetörve minden láncza!

Sokáig beszélgetett azzal a vasszájú jó baráttal. Belefújt, s az süvöltő
hangot adott vissza. Milyen furcsa hangszer!

Ejh! Nincs visszatérés! Előre kell menni.

Leereszté a pisztoly sárkányát s visszatette azt a nyeregkápájába.

– Küldtek. Jöttem. Hívnak. Megyek.




AZ ANYAI HÁZ.

– Csigavér! Mondá magában Ocskay, mikor hideg észszel végiggondolt a
rábizott feladaton. Ugyan nagy dolog. Egy csoport szalmás viskót
fölégetni. Majd fölépülnek megint. Nincsenek porczellánból. Jobb, ha én
hajtom végre ezt a hadi tényt, mint ha Tököli uramra bizták volna; mert
én legalább nem engedem a lakosságot lemészároltatni. A kuruczvezérek is
épen ezt követik. Ők adják a példát, hogyan kell az ellenfél elől
felperzselni a városokat, a mikben az meg akar pihenni. Vas helyett tűz
végzi a csatát. Jobb, ha romok maradnak utána, mint tetemhalmok.
Hadviselés ez! Egynehány város tető nélkül marad a télire. Addig van!

De hát az anyai ház? Tiszáné nagyasszony kastélya!

Az iránt is könnyen megnyugtathatja a lelkét, a ki felül tudott
emelkedni a gyermekes érzékenykedésen s hadvezéri magas álláspontról
tudja áttekinteni a ködös világot. Biz annak a kastélynak is áldozatul
kell esni. Szép is volna, ha azt mondanák Ocskay László felől: mindenki
iránt kellő szigort alkalmazott, hanem az anyósának a házát megkimélte!

Okos észszel el lehet ezt intézni.

Levelet fog irni Tiszáné nagyasszonynak, a miben előre tudatja vele az
elháríthatlan veszedelmet, a levél vételétől még egy egész heti ideje
marad a nagyasszonynak szekérre rakatni minden házi szereit, butorait, s
lábas jószágaival együtt átköltözni a Nyirségre, a hol szép birtoka s
ősi lakóháza is van. A mi kára aztán az épületben fog esni, azt mind
megtéríti neki bőségesen Ocskay László! Állja a császár pénztára!

Ezt mind megmagyarázta Ocskay a napához irt epistolájában.

Mikor készen volt a levele, még csak az a nehéz kérdés állt előtte, hogy
mi módon küldje azt el Lévára? Mert levelet az ország egyik részéből a
másikba küldözgetni nagyon koczkáztatott kisérlet volt. A mellett még
nem csak attól lehetett tartani a levélküldőnek, hogy a futárját a
kuruczok fogják el, hanem attól is, hogy a császáriak motozzák meg, s ha
megértik Ocskaynak a leveléből, hogy ő Heisternek a haditervét előre
megjelenti Lévára a napának, a ki a kuruczokkal jó barátságban van, ez
neki legmagasabb fokú árulásul fog beszámíttatni. Tehát erre a czélra
nagyon megbizható embert kellett kiszemelni. Akadt olyan. Volt a
ráczoknál egy macedó eredetű görög, a ki, ha akarta, rácz volt, ha
akarta magyar volt. Ezt használták izenethordásra. A görög annyival
örömestebb vállalkozott Lévára Tiszáné nagyasszonyomnak levelet vinni
Ocskaytól, mert már egy másik levél is volt a tarsolyában ugyanoda
czímezve.

Az a lövés, a mivel Ocskay a palóczot másvilágra küldé, mindenképen
végzetes volt ő reá nézve. Mikor a ráczok a holt kuruczot eltemették, a
ruhái közt találtak egy bepecsételt levelet, a mire kivülről ez volt
irva: «A ki ezen levelemet nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyomnak
általadja, ötven tallér üti érte a markát.» A görög kezébe került a
levél, az eldugta azt a csizma-szárába s nagyon viszketett a tenyere
azok után az ötven tallérok után. És így egészen kedvére való
megbizatásnak vette azt, hogy Ocskaytól is levelet vigyen a lévai
kastélyba. El is vitte mind a kettőt, szerencsésen át is adta a
leveleket Tiszáné nagyasszonyomnak, meg is kapta értük, nem az ötven
tallért, hanem az ötven botot. A nagyasszony tudniillik deresre huzatta
a jámbort az udvar közepén s jó sort veretett rá.

– Mert hallott-e már ilyen istentelenséget ember valaha? Nézze csak
kegyelmed Tormássy László urambátyám! Valami gonosz akaróm ilyen két
levelet külde hozzám! Az egyiket a vőm, a másikat a szolgám nevében
praktikálták. Bolond az első is; de hát még a másik. A mit a Marczi
nevében irtak, azt mondja, hogy szegény lelkem fiamnak, Gábornak, Ocskay
László volt a megölő gyilkosa! Már, hogy tudott ilyen istentelenséget
kigondolni valami rossz szivű szószátyár?

Ezen aztán elévelődött a két öreg. Nem volt már a nagyasszonynak más
pártfogója a háznál, mint az öreg nagybátyja, a ki a lábába furódott
golyó miatt nem mehetett többé a háboruba.

A nagyasszony nem mozdult meg a házából; nem hitte el, a mi abban a két
levélben volt irva. Azt már tudta, hogy Ocskay labanczczá lett; de azt
is tudta, hogy sok méltatlanság történt vele a fejedelmi udvarnál,
utoljára is, a leányának a férjét tekintette benne, fájt a szive miatta;
de megtanulta őt mentegetni maga előtt. Hajh, az asszony szivbe nem
lehet annyi özön keserüséget önteni, hogy a mi egyszer édes volt,
keresztül ne érezzék rajta.

Ocskay pedig közeledett nagy csendesen Léva felé: lassú haladással, hogy
a nagyasszonynak elég időt engedjen a tovaköltözködésre.

Olybá vette, mint bizonyost, hogy már csak a köztük támadt harag miatt
is, de meg a labanczczá létel gyülöletéből, Tiszáné úgy elmegy onnan, a
hová Ocskay közeledik, hogy soha egymást meg nem látják többet.

Képzelte, hogy szidja, átkozza most! De hát azt ő mind nem hallja. Olyan
közel ők nem jutnak egymáshoz ez életben többet, hogy szavaikkal egymás
lelkén sebeket verjenek.

Útközben már kezdte azt észrevenni Ocskay, hogy milyen elátkozott
provinciát kapott a fővezértől. Eleinte diadalnak látszott előtte, hogy
a rácz vezért az ő parancsnoksága alá rendelik. Az nagy garral futott
Ocskayt bevádolni a hadi tanácsnál s azt nyerte vele, hogy annak a
parancsolatjára adták. Ocskay nem is állhatta meg, hogy az első
szembetalálkozásnál azzal a szóval ne boszantsa Tököly uramat, hogy «no
hát: kaptál piros csizmát?» Hanem aztán nagy hamar észrevette, hogy
Danausok ajándéka neki az a rácz harámbasa. Ez egyébért sincs itt a
gallérjához varrva, mint hogy ő utána kémkedjék, s minden intézkedését
rovásra szedje és gyanuval kisérje. Ez az ő felügyelője, hogyha netalán
gyöngén akarná végrehajtani azt, a mit Heister rábizott, a mint hogy az
is volt a szándéka Ocskaynak. És a mellett folyvást gúnyolódott
Ocskayval. Minden embert minden apróságért Ocskayhoz küldött. «Ott a
gyenyerális! Ő parancsol minden embernek. Én nem parancsolok. Én csak
harámbasa vagyok. Én nem tudok semmit, a gyenyerális úr tud mindent. Az
az okos ember, az a hatalmas ember, a gyenyerális!»

Mikor Léva alá megérkezett Ocskay a dandárával, beizent a városbiróhoz,
hogy doboltassa ki a lakosságot a városból, hurczolkodjanak el az ingó
holmijokkal, mert ő a várost a fővezér parancsából fel fogja gyújtatni.
Ellenállásra ne gondoljanak; mert a várőrség kapitányostól meg van már
véve, a vár kapitulált, haszontalan vérontás lenne minden fegyverhez
kapkodás.

Tormássy László megtudva ezt a vészhirt, rögtön vágtatott ki Tiszáné
nagyasszony kastélyába.

– Vége a világnak, édes hugomasszony. Itt van Ocskay László, az
átkozott! Beizent Léva városába, hogy takarodjék ki minden népség, mert
a várost leégeti. Magam szemeivel láttam, olvastam a levelet. Nincs itt
segedelem. Fussunk, a merre szabad az út.

– Nem lehet! Nem hiszem! Szólt az erős lelkű asszony. Ha mind a négy
evangelista állítja is, még sem hiszem el! Hogy Ocskay László, az én
fiam, ide jöhessen, felgyújthassa az én városomat, az én ősi
kastélyomat, labanczvezér parancsolatjára! Álom ez! nem valóság.

– Nem álom biz ez, édes asszonyhugom. Nézzen ki csak az ablakán. Ott
láthatja a vártornyon lebegni a császári zászlót. Megvette Ocskay a
várőrséget pénzen, a várost is tőbül kiforgatja. Ott jönnek már az
országúton a portyázói.

– No hát jöjjenek! De én előlük el nem futok. Jöjjön maga is Ocskay
László. Hadd nézzek a szemébe, hadd halljam, mit beszél? Gyujtsa rám a
házat, nem futok el belőle, megvárom, míg rám szakad a tető. Ha kiszabta
Isten életem végét, minek nyujtogatnám, minek toldogatnám? Bevárom
halálom. Elég volt az élet.

S nem mozdult a házból Tiszáné nagyasszony, akárhogy jöttek nagy
zsivajgással ráczok és labanczok a kastélya felé. Ő maga kiállt a
tornáczajtóba.

Ocskay László bizton hitte, hogy üresen fogja már találni a
Tisza-kastélyt, a többi úri házakból is elfutott már mindenki. Ő maga
akart oda telepedni a városon kivül, míg a munka bevégződik, s utoljára
hagyni a kastélyt.

Hogy megdöbbent aztán, mikor a tornáczban ott találta maga előtt Tiszáné
nagyasszonyt, belső cselédjeivel és Tormássy Lászlóval, fogadására
készen.

Nehéz volt ráismerni Ocskay arczára. A külső elváltozás is sokat tett,
még többet a lélek belső tükre.

Nem ilyennek szokta őt látni Tiszáné nagyasszony.

A jóság, a szelidség mosolygó tekintete párosulva jár a hősi
bátorsággal, a kegyetlen vad indulatokkal társul a félelem kapkodó
tekingetése.

– Nem vette kegyelmed a levelemet, a melyet előre küldtem? kérdé
Tiszánétól. (Még ő volt a neheztelő fél!)

– De igen is kaptam egy levelet, egy csalótól, a ki a te nevedben, édes
fiam, azt a bolondságot irta, hogy menjek innen futvást, mert te idejösz
s felgyújtogatod az én házamat, meg az egész várost! A levélhozót
megcsapattam, a levelet összetéptem. Nem te irtad azt, én tudom. Hozott
az Isten! Szállj nálam!

Ocskay sápadt és fázott. Megfogadta, hogy keményszivű lesz.

– Azt a levelet én irtam; mondá kemény, érzelemtagadó hangon.

– Te irtad? Kiálta fel Tiszáné nagyasszony. Te! Ocskay László? Az én
vőm? A magyar nép bálványa? S te megtudod azt tenni, a mit abban irtál?
Hogy saját hazádat végigpusztítod? Hogy leégeted a fejünk fölül a
városokat? Földönfutóvá teszed saját honfitársaidat? S te megtudod ezt
tenni? Igaz ez?

– Meg fogom ezt tenni. Igaz.

Tiszáné nagyasszonynak tűzlángban égett az arcza; kinyújtá a kezét
Ocskay felé, úgy, hogy a mutató újja hegyével csaknem a homlokát érte,
mintha valamit irna fel arra, s halkan suttogá:

– Akkor hát az is igaz, hogy te voltál az, a ki a Gábor fiamat megölted,
átkozott!

Ocskay László megrettenve tántorgott hátra! Hát nem temette el még elég
jól ezt a titkot?

Az anya két keze lassú reszketéssel emelkedett fel a magasba, mintha fel
akarná ébreszteni a mélyen alvó sorsot, hogy hallja meg, a mit mondani
fog, s akkor fájdalomtól felmagasztalt arczát az égnek emelve, könyező
szemeivel Istent keresve, suttogá (nem kiáltott) ezt a szive mély
keserűségében fogamzott sóhajtást:

– Oh te mindenható Isten! ne engedd, hogy ennek az embernek a fiai
férfikort érjenek!

– Hah! ordítá fel Ocskay, kezeit a fejéhez kapva, hogy ne hallja ezt a
szót, s aztán, mint a halálra sebzett vad, rohant ki a tornáczból,
összecsikorgatott fogai közé fojtva el zokogását.

Miért átkozta meg ez az asszony a gyermekeit? A nagyanya az unokáit!
Hogy ne érjék meg a férfikort! Tetőtől-talpig érczbe volt öltözve
teste-lelke, ez az egy sebhető része volt: és ezt találták el!

Rohant, mint az őrült, a paripájához, a nyeregbe vetette magát s úgy
elrohant, hogy vissza se nézett.

– Mit is látott volna? Egy összeroskadó nőt, a ki érzi, hogy a szive
most mindjárt meg fogja ölni. Oh az a sziv olyan hatalmas ellenség, hogy
a legnagyobb hőst is meg tudja ölni. Ez ellen nincsen harcz.

Cselédjei felfogták az összeroskadót.

– Ne ágyba: koporsóba tegyetek engem. Itt van a halálom. – Érzem. –
«Elvégeztetett.»

Tormássy László biztatni akarta. Hajszolta a cselédeket, hidegért,
melegért, eczetért, kámforért.

– Semmi se kell nekem. Túl vagyok mindenen. Én érzem, hogy meghalok. Nem
is teheti Isten azt a kegyetlenséget velem, hogy tovább éltessen. Hiszen
csak a Krisztusnak a vállára engedett sulyosabb keresztet tenni, mint a
milyent elbirt. Hagyjatok meghalnom. Sietnem kell vele. Sietnem kell a
szemeimet lehunyni örökre, hogy meg ne lássák azt, a mi a pokolnál
rettenetesebb. – Ki féljen még a pokoltól, mikor itt van ezen a világon
Ocskay László! Ne lamentáljatok. – Szegezzétek össze hevenyén a
koporsómat, gyalulatlan deszkából; – varrjátok össze a halotti
köntösömet, durva vászonból, hogy ki ne rabolják siromat miatta Ocskay
martalóczai. Csak azt a megtépett mellényt, az én szerette jó fiam
Gáborom köntösét, azt tegyétek oda a szivemre, széthasogassátok, úgy
tegyétek oda. Oh édes jó fiam! Hol van az a te erős kezed? A kit
kinyujtasz még a sirodból is, s lesújtod vele azt, a ki a tieiddel
kegyetlenül bánik! Alszol, kedves fiam! Mindjárt jön az anyád és
fölébreszt!

Oda kellett hordani eléje a deszkákat és ott ácsolni össze a szeme
láttára a durva koporsót. A szürke vásznat is ott szabatta fel maga
előtt halotti köntösnek.

– Aztán ne tegyetek engem a kriptába. Azt fel fogják dúlni a rablók.
Ássatok gödröt a számomra a kertben, oda temessetek. Semmiféle fejfát a
siromhoz. Minek mondaná az: itt nyugszik az Urban! Nem nyugszom.
Hazajárok – kisértő léleknek.

Majd meg elhallgatott: az arcza mutatta, mily kinokkal vivódik, de nem
nyögött, nem jajgatott; száját összefogta.

Tormássy László kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt ereszszen be.
Azon az ablakon át épen ráláthatott a haldokló fekhelyéről Léva
városára.

Egyszer aztán a csendes háztömeg közepéből egy gomolyó füstoszlop
tolakodott föl az égre, azt megkapta a forgószél, s körülcsavargatva,
beszórta égő tűzcsillagokkal a várost.

Erre a látványra nagyot sikoltott a haldokló nő, végső erejével fölvetve
magát fektéből, mind a két kezével a szivéhez kapott s aztán
visszaesett, arczát lefelé fordítva. Ez a rémlátás megölte. Megszakadt a
szive.

Ocskay László pedig ott állt főtiszteivel együtt azon a dombon, a
melyről hajdanában vezényelte Lévavár első ostromát – Ilonka szeme
láttára. Hogy imádkozott akkor két szerető szív érette oly buzgón!

Onnan nézte végig, hogyan teljesítik parancsait egész pontossággal. A
nap lement már, de az ég világolt, boltozata egy égő város lángját verte
vissza.

Jöttek hozzá könyörgő küldöttségek a városból. Előkelők, papok; maga elé
sem bocsátá őket. Menjenek, a merre látnak: nem segíthet rajtuk.
Nyughatatlan szívét, mint az üldöző farkast, úgy kapatta háta mögé
eldobált konczokkal: «engem is bántottak, életemre törtek, meg akartak
gyalázni, ők tettek azzá, a mi vagyok. – Sirjanak miatta».

A város közepéből fel-felgomolygott egy ujabb tűzittas füstoszlop. –
Most a Csáky-palota ég! Most a Szentiványi kastély gyuladt ki! – Az ott
a gymnásium lángja! – Most a katholikus templom lobog fel! – Olyan az
égő tornya, mint egy égre tartott fáklya! – Most a református templomba
kap a tűz!… Aztán recsegve tör ki a láng a vár minden ormán, s egymásba
vegyül a közepén. A szőlőhegyeken minden kolna, minden mulatólak lángol
szerteszéjjel.

– No ez a munka derekasan lett bevégezve! Hallja Ocskay dörmögni a háta
mögött a harámbasát. Minden ház fel van perzselve az utolsó egyig.

Ocskay László csak erre a suttogó szóra tekinte a háta mögé. Ott állt a
Tisza-kastély. Ő háttal volt fordulva felé.

Most oda tekinte.

– Az utolsó egy! Ez volt az. Még épen állt.

Megértette a gúnyt.

Hirtelen haraggal fordult oda a harámbasához.

– Hát az a ház mért nem ég ott?

– Mert nincs meggyújtva.

– Én megparancsoltam kegyelmednek, hogy gyújtassa fel a ráczaival.

– Én is megparancsoltam a ráczaimnak, de a ráczaim nem akarják
felgyújtani.

– Miért nem?

– Mert bolondok. A tornáczban egy halott fekszik kiterítve, úgy hiszem,
a ház asszonya; – s az én ráczaim babonások: nincs az a kincs a világon,
a miért egy házat felgyújtsanak, a melyikben halott fekszik. Azt hiszik,
hogy abból prikulics lesz, csuma lesz, s az hozza rájuk a pestist. –
Talán a kegyelmed magyar vitézei felvilágosodottabbak? Azok megtehetik.
– Parancsolja meg nekik kegyelmed. Hiszen kegyelmed a gyenyerális.

Ocskay nem szólt többet a harámbasához, hanem odalovagolt a háta mögött
fölállított huszárszakaszhoz.

– Kókány Laczi! mondá a szélső káplárnak. Végy magadhoz három rótát.
Czafoljatok ahhoz a kastélyhoz ott és gyujtsátok fel.

Kókány Laczi az az ember volt, a ki sok ilyen parancsot hajtott már
végre – Morvában, Ausztriában.

Ocskay aztán ismét visszalovagolt a dombra, s nézte hátat fordítva a
kastélynak, hogy milyen szépen ég a vár.

Jó idő vártatva megint hallja a csufondáros suttogást a háta mögött.

– Kókány Laczi bizonyosan nem találja a tűzszerszámát.

Visszatekint. A Tisza-kastély, körül bevilágítva az égés fénye által,
még mindig áll. Ellenben a kiküldött huszárok szétszórt csoportban
száguldanak viszafelé: legelől Kókány Laczi.

Ocskay eléjük nyargalt.

– Hát titeket mi lelt? Ti is megijedtetek?

– Nagyon. Rebegé a káplár, s még az álla is reszketett rémületében.

– Mitől?

– Kisértet van ott.

– Egy halott?

– Nem! Egy élő!

– Miféle kisértet?

– Azt én meg nem mondom, ha kettőbe vágnak is.

– Gyáva kákompillik! Jöjjetek utánam! Majd én szemébe nézek annak a
mumusnak!

– Jó lesz; generális uram.

Ocskay László maga vezette vissza a mordályégetőket a Tisza-kastélyhoz.
Az udvarba érve, leugrott lováról, kirántotta kardját s maga csörtetett
fel elől a lépcsőkön.

A tornáczban ott volt a koporsóba fektetve a megholt anya, mellette
Tormássy László, s a kálvinista pap. Végezték a búcsúztatót épen. Rá sem
néztek a mellettük elrobogó alakra.

Futva ment át a tornáczon Ocskay László; de az az egy futó pillantás is
örökre lelkébe égette azt a képet: a hogy egy dicsőült arczú halott ott
fekszik egy durva deszka koporsóban, két keze összetéve keblén, s azok
alatt egy himzett bársony-mellény.

Rohant onnan. Be a belsőszobába.

Ott látták a huszárok a czimerteremben a kisértetet, a kinek a nevét nem
akarja senki megvallani.

Ocskay betaszítá maga előtt az ajtót, s betoppant a terembe, öklébe
szorítva kivont kardját.

Rémülten torpant vissza. Térdei megrogytak alatta.

Ki az ott? Az a kisértet! A ki előtte áll!

Pokol ördöge iszonytatóbb rémalakot nem ölthet magára, hogy őt
megrettentse, mint ez a tünemény ott!

Ez ő saját maga! Ocskay László, a régi, a hajdani! A diadalmas hős! A
nemzet bálványa! A haza oszlopa! A hír kegyencze! Ez a ragyogó arcz; e
dalia-termet, egyik kezében a kivont kard, a másikban a «libertas»
zászló: ez jön most ellene. Ocskay László, a hős, jön megütközni Ocskay
Lászlóval, a pribékkel!

… Csak egy festett kép az: egy vászonra kent alak. Maga Ocskay
készíttette azt egyszer olasz művész által anyósa számára, de ez a
festett rém, ez élettelen kisértet mégis megverte az elevent. S az ő
szellemkardja kiüté ennek a kezéből az igazi vasat.

Reszketett, rázkódott minden ize, tagja. Önmagára ismert; önmagától
megrettent, elbódult.

– Ki vagy te? Mit akarsz? Ne közelgj! Ne nézz rám! Minden halottja a
fekete földnek, a kit kezem megölt, jöjjön elém, csak te ne támadj fel!
Jöjjenek halotti lepedőikben, csontváz koponyákkal, üres szemodukkal
reám vigyorogva, csak te ne jöjj elém! – Mind valamennyivel megverekszem
ujra! meztelen oda állok fegyvereik elé; csak te ne támadj rám! Távozz!
távozz! távozz!

Az ablakon át belobogó tűzfény úgy lebegteté a rémalakot, mintha
mozogna, előre jönne, orczái haragra gyuladva égnének, szemei
szikráznának, mintha megszólalna, kezét kinyujtaná, kardjával sújtana.

Egyszerre új fényözön támadt. Léva fellegvára légberepült, a
lőporos-torony magasra lövelő lángoszlopai vakító fénynyel áraszták el
az éjszakát. S e fénykitörésnél úgy tetszett, mintha az a rémkép egészen
közelbe rohanna az élő képmáshoz, arczot arczhoz tüzve, mellet mellnek
vetve.

– Ördög és pokol, ordítá Ocskay, kárhozatos dühvel, s felkapva földre
ejtett kardját, mint a kit a rémület megőrjített, az ijedtség veszett
haragjával rohant a szembeálló rémnek, s kardjával összevissza
kaszabolta – azt a festett képet: – egy rongyot nem hagyott meg belőle a
rámában.

A halálos veriték csorgott végig egész testén e szörnyű torna után. Egy
élő párharcza saját rémképével.

– Jöhettek! hörgé rekedten a kívül maradt katonáknak. Nincs már kisértet
a házban. Végezzétek a többit.

Azzal rohanni akart kifelé a házból.

De türtőztetnie kellett sietését, mert épen akkor vitték ki az ajtón, le
a tornáczlépcsőkön azt a gyalulatlan deszkakoporsót, a minek még
szemfedője sem volt: azt be kellett várni. Halottvivő cselédek, a
lelkész, meg Tormássy László énekelték a halottkisérő zsolozsmát:

  «Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe!
  A gyászos sirhalom Megnyilt kebelébe:
                  Köz anyánk ölébe».

Végig kellett várni, míg a gyászmenet elvonul.

És még azután is ott kellett neki állni azon a tornáczon, a hol egykor a
topolyfa veszszőt (a kegyelem fáját) Ilonkának adta, és kellett neki
hallgatni, hogy dübörög a hant a koporsón, a mit ott a házi kertben
elsirolnak.

És még aztán is ott kellett neki állni és hallgatni, a hogy a lelkész
elzokogja a végszavakat: «Isten adjon neki örök nyugodalmat». Utána
akarta rebegni, hogy «ámen» s nem jött ki az ajkán.

És még azután is ott kellett neki állni, mikor már senki sem volt
körülötte és látni egyedül magára, maradva, egy egész felgyújtott
világot, s hallgatni a távolból felmorajló zugását ezernyi ezer
kétségbeesett szónak: «verje meg az Isten, a ki ezt tehette»!




KÉT KINCS KÖZÜL AZ EGYIKET!

Ez a kisértetes jelenet a Tisza-kastélyban természetesen nem maradt
titokban; Kókány meg a többi huszárok tanui voltak annak, hisz első
sorban őket rémíté agyon az élethű arczképe Ocskay Lászlónak, ők hitték
azt, hogy valami rémkép, a ki szembe jő rájuk, számot kérni a fertelmes
árulásért; s aztán visszatérett elhistórizálták a pajtásoknak, milyen
kegyetlenül elbánt a generális azzal az ijesztő csodával! – Ebből aztán
nagy tréfa lett a tiszt urak között. – Mert hiszen nem veszik ám az
ilyen kis executiót olyan tragikusan, mint a hogy le van irva. Egy
leégett város nem a világ! Csak éjjel borzasztó az, mikor a lángja
vereslik, reggel már csak a füstje látszik. Aztán egy csepp vér sem
folyt el; a lakosság elmenekülhetett, s magával vihette, a mi a
szekerére és hátára fért. A Tisza-kastélyból is elébb kihordtak a
labanczok minden butort, retyemutyát: nem törtek össze semmit, el sem
suvasztottak, a derék becsületes emberek, csak aztán gyújtották fel a
tetőt. – Ocskay László a rábizott feladatot a milyen lelkiismeretes
szigorral, épen olyan humanus kimélettel hajtotta végre. Ezt meg kellett
neki adni.

– No, hanem azt szerettem volna látni, mikor a saját portréddal
megduelláltál! évődék Ocskayval Tökölyi uram, mikor, végzett munka után,
ott az erdősátorban «fecerunt magnum áldomás». – Nagyokat vágtál rá?
Keresztben, hosszában? Az nagyon derék lehetett. Ennek híre lesz az
országban, hogy Ocskay László maga-magát is kész levágni, ha utját
állja.

Ocskay türte a tréfát s se nem haragudott érte, se bele nem vegyült a
mulatság tréfás zajába. – Tiszttársai ezt csendes lelkifurdalásul
magyarázták s Tökölyi uram most már úgy beszélt hozzá, mint a ki
megszomorodott szivű czimboráját jóakarólag vigasztalgatja.

– Fel se vedd ezt az egész dolgot, édes gyenerálisom. Láttál te már
ilyen fájerverket többször is. Piszliczárság az egész! Kérdezd meg csak
a Léva vári kapitányt, micsoda parancsolatja volt neki Bercsényitől?
Előadja. Egy hét óta a zsebében volt már a rendelet a kurucz táborból,
hogyha a császári sereg közelít Lévához, ő gyújtsa fel a várost. Te csak
megelőzted benne a kuruczokat. – Azoknál is az a hadi praktika, hogy
minden várost felpörköljenek, a hova a császáriak le akarnak telepedni.
Ott van Korpona: ők maguk gyújtották fel. Ott van Zólyom; Andrássy
tábornok az első gyanus csapat közeledésére felgyújtotta, leégette a
várat, a várost; pedig nem is császári lovasok voltak, hanem kuruczok, a
kiket jönni látott. Ők is csak azt teszik, a mit mi teszünk. S nem fáj
érte a szivük. Te se légy olyan érzékeny. Nádaltasd meg a szivedet a
kovácsnál, ha még lágy; lásd, az enyém milyen kemény. Megállj, még majd
vért is kell ontanod, magyar vért. De hát attól se hökölj meg. Hát a
kuruczok nem ontották a te magyarjaid vérét? Mikor Vajda Bandi
megrohanta Unyimnál a te Blaskovichodat, bekergette a faluba, a te
szegény huszárjaid bújtak volna szalmába, szénába, házhiúba, de a tótság
oda hurczolta őket Vajda elé s azt kiabálta: «zabi panye! zabi!
précsoszom zosztál!»[1] s Vajda levágatta őket sorba. A szegény Vas
Andris hadnagyodat, a Benger Boldizsár zászlótartódat, a Krupics Jancsi
strázsamesteredet. Te se sajnáld őket! Az a szép, mikor a magyar vágja a
magyart. Majd nő helyébe más. «Terem az ember, mint a subagallér!»
Legyen olyan kemény szived, mint nekem.

(«Megállj csak, mondogatá magában Ocskay, míg arczáról leovashatlan
volt, a mit most gondol. Majd megválik nem sokára, hogy melyikünknek a
szive keményebb?»)

Mikor Heister Pozsonyból utnak ereszté Ocskayt, akkor élőszóval azt a
hadjárati tervet adta neki utasításba, hogy a bars- és nógrádmegyei
városokat égesse fel. Ez azonban csak próba volt Ocskay «új hűségére»
nézve. Még azon az éjszakán, a melyen e próba első feladatát olyan
fényesen bevégezte, átadott neki a dragonyosok őrnagya Ebermont egy zárt
levelet a fővezértől, a mit eddig a tarsolyában tartogatott. Így szokták
a tengernagyokat is zárt utasításokkal ellátni, a miket csak a magas
tengeren szabad felbontaniok.

Ebből a lepecsételt utasításból aztán megértette Ocskay, hogy egészen
más feladat vár reá, mint a mit szóval elmondtak előtte.

Heister Pálffy bánnak Árvavár elfoglalását parancsolta meg. Azt a
vidéket Czelder Orbán, kurucz vezér tartotta megszállva, maga is
leghivebb német vezére Rákóczynak, a csapatjai is a legderekabb német és
tót gyalogok. Ez ellen küldte Heister Pálffy bánt, Ocskay Lászlót és
Ebergényit. El kellett dőlni, hogy melyik harczol vitézebbül: a császár
magyarjai, vagy a Rákóczy fejedelem németjei?

Már ezt a küldetést gyönyörüség volt elfogadni Ocskay Lászlónak.

Az egész haditerv, a mit Heister és a táborkar bölcsei nagy tudományosan
kifundáltak otthon a szobában a földabroszon, határos volt a
lehetetlenséggel, azok előtt, a kik azt a vidéket ismerik. Könnyű ám
Heister uramnak az ujja hegyével a mappán alá s felsétálni, de a ki
valaha a Kis-Fátra meg a Nagy-Fátra hegyeit beutazta, az tudni fogja,
hogy az ilyen séta kemény télben nem embernek való.

Épen azért szerette azt meg Ocskay László. Azért mondta magában, hogy
majd megválik, melyikünknek a szive szorult rá, hogy a kovácshoz vigyék
megnádaltatásra?

Déltájon egy erős zápor, fellegszakadással kezdődő, egyszerre eloltá az
égő város tüzét; délután a zápor hóesésbe ment át s estére fehér volt a
tájék, a kormos falak, a leégett tetők be voltak takarva szépen, csak a
csonka tornyok mutatták, hogy egy leégett város áll ott a távolban.

Innen tovább kellett menni: sárban, hóban.

Ettől a naptól kezdve aztán hetekig havazott, soha egy nap meg nem szünt
a hóesés. Krónika nem emlékezik ily kegyetlen télre, mint ez az utolsó
tele volt a Rákóczy-hadjáratnak. A magyar hadvezérek tétlenül,
mozdulatlanul kényszerültek a Duna két partján vesztegelni
hadseregeikkel; azt hitték, hogy a csikorgó hideg, a házmagas hófuvatok
a császári seregeket is gátolják a hadviselésben.

A három magyar császári generális pedig ebben a rémületes harczban,
«mintha zsinórra vették volna»[2], oly pontosan hajtotta végre a
hadműveletet. Ez az emberek harcza volt az istenek ellen, a hó, a jég, a
szél istenségei ellen: – harcz, lövöldözés, kardcsattogás nélkül, s
mégis több halottat, sebesültet hátrahagyó a leggyilkolóbb ütközetnél.

Ocskay Lászlónak jutott a feladat Turócz vármegyén keresztül a hátába
kerülni Czelder Orbánnak, ki a párniczai kurucz sánczot védelmezte
Pálffy János ellen. Franczia védmű volt az, faltörő ágyúkkal is
megostromolhatlan.

Ocskay nem válogatott az útban. A merre egyenes! Nem kellett hidnak
kerülnie, minden folyam be volt fagyva; s szekeret, ágyut nem hordott
magával a dandárja. Ha találtak valamit enni, jó volt; ha nem,
koplaltak. Egy napot nem engedett a pihenésre: sietős volt az út. Ő maga
a huszárezredével képezte az előhadat, középen jött Tökölyi uram rácz
gyalogsága; a hátvéd volt a dragonyos lovasság.

Eleget szabódott most már Tökölyi uram Ocskaynak, hogy ne fogja a dolgot
olyan keményen, mind kidől a ráczság, azok nincsenek szokva ilyen
irgalmatlan télhez. Otthon soha sincs tél; mind odafagy a vitéznép.

– Fel se vedd az egész dolgot. Mondá neki Ocskay. Holnap még hidegebb
lesz, még nagyobb hónak megyünk neki. Közeledik Muszkaország. Szokjuk
meg a klimáját, ha olyan nagyon szeretjük.

– Nem birom elhallgatni a bajtársaim jajgatását!

– Nádaltasd meg a szivedet a kovácsnál, ha olyan lágy. Ha én nem fáztam
meg a lévai nagy tűztől, te ne izzadj meg a túróczi nagy hótól.

Ott kezdődött még csak az igazi! Mikor a Nagy-Fátra gombási szorosán át
kellett törtetni. Ocskay László ezerével hajtotta maga előtt a tótságot
a mély hegy-vágásokban havat lapátolni, ember fölötti munkával vágatva
utat csapatjai számára; a hol lehetetlen volt a völgyben előrehatolni,
az erdőkön keresztül új utczát töretett favágóival; mégis előre haladt;
éjt, napot egygyé tett, pihenőt nem adott; mégis ott volt napjára a
végponton, a hová a fővezér elküldte.

Ott állt Czelder Orbán háta mögött.

S erre, a mint Ocskay őrtüzei kigyuladtak a Fátra tetején, a kurucz
vezérnek sietve kellett odahagyni a megostromolhatatlannak hirdetett
párniczai sánczot s futvást menekülni Rózsahegyre s onnan
Liptó-Szent-Miklósra; veszendőbe hagyni Árva várát.

Ocskay Lászlóé volt az oroszlánrész ebben a diadalban.

De micsoda áron?

A mit rábízott a fővezér, azt ugyan keresztül is vitte, de az egész
dandárából nem maradt meg több embere háromszáz hajdani kurucz
huszárjánál. Ezek kiállották maguk is, lovuk is ezt a gyilkos járatot;
hanem a sok szép, istállóhoz szokott dragonyos-paripa mind ott maradt az
útfélen, s a vitéz ráczságból csak Tökölyi uram került meg tizenkét
lovas szerezsánjával; a többit betakarta a hó.

Mikor Kralovánnál összejött a három dandár: Pálffy, Ocskay, Ebergényi
zászlói alatt, a három alig tett egyet. A többi megfagyott. Hanem a
győzelem tökéletes volt.

Itt került még egyszer össze Tökölyi uram Ocskayval: hat hét óta először
fűtött szobában, poharazó asztal mellett. A diadal áldomását itták.
Vegyítve volt az édes bor közé a nagy ormótlan veszteségek fölötti
keserűség ürömcseppje. Tökölyi uramnak a könyei hullottak a poharába.
Mind odalett a sok szép vitéze!

– Soh se sirdogálj te rajtuk. Vigasztalá őt Ocskay. Keményítsd meg a
szívedet. «Terem az ember, mint a subagallér!»

– De átkozom én azt az órát, a melyen veled egy úton elindultam!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lietavai várat is körülzárolta a kegyetlen erős tél. A mély utakat úgy
betemette a hó, hogy minden szomszédba járás megszünt. A falukon a
házereszéig ért a hó, s a lakosok folyosókat vágtak benne, hogy egyik
házból a másikba járhassanak. Medve, farkas úgy elszaporodott, hogy
fényes nappal betörtek az aklokba, onnan ragadozták ki a házi állatokat,
éjjelenként olyan üvöltést míveltek a vár körül, hogy alig tudott tőlük
aludni az ember.

Azért hát nem is tudtak itten semmit mindarról, a mi odakünn a világban
történik: hírmondó sem jött sehonnan a várba.

A borongós rövid napokat, a hosszú estéket mind a kandalló mellett
töltötték, s a két asszony csak úgy a képzelete után mesézett egymásnak,
hol jár most Ocskay László? Mindent kitaláltak róla, a mi csak
lehetséges volt; csak azt nem, a mi valóság.

A mint megint a télutó beköszönt, egyszerre ismét olyan meleg napok
jöttek, hogy minden hó olvadásnak indult. Ekkor meg aztán épen vége volt
minden közlekedésnek az egész országban. Minden folyam kiáradt, tengerré
lett; árvíz öntötte ki még a hegyek lakóit is; a hidakat elhordta a
jégzajlás, a Vág vize itt-amott új medret ásott magának s oda rakta a
partot, a hová senki se kivánta. Februárban mennydörgéssel járó
zivatarok voltak, s az erdőkben megszólalt a kakuk: a miből mindenki
nagy csodák bekövetkezését jósolta.

A nagy árvíznek az az egy haszna volt, hogy azon a kis lietavai patakon
most tutajjal lehetett járni, s így eshetett meg, hogy mikor a
feneketlen utak miatt csak ökrös szekérrel lehetett járni, Lengyelné
nagyasszonynak a liptói kasznárja a tutajos tótok által egy egész táska
levelet küldhetett, a mi a nagy hó miatt ott rekedt nála. Lengyel
Magdolna maga szokta mindig elolvasni a leveleit; azt nem bízta az
iródeákra.

A mint Ilonkának tudtára esett, hogy levelei érkeztek a házi asszonynak,
mindjárt odasietett hozzá, azt remélve, hogy talán az ő számára is lesz
azok között valami levél a kedves urától.

Nagyon különös munkában találta Magdolna asszonyt. Arról a sokat
megénekelt arczképről tépte le a koszorúkat. A mit a kezével el nem ért,
azt a parázskaparó vassal szakgatta le.

– Gyere csak! kiálta a bámultában elzsibbadt belépőnek. Segíts te is
benne!

Ilonka gyors észszel kitalálta, hogy mi történt. Ez volt az ő
rettegéseinek állandó kútfeje: ettől a gondolattól volt ő régóta beteg,
Ocskay bizonyosan áttért a császáriakhoz.

– Pribék lett! Hazaáruló lett! lihegé dühtől fulladozva Magdolna
asszony. Olvasd ezt a levelet. Csajághy Márton irja. Átlopta az ezredét
a labanczokhoz, maga fölment Bécsbe; hűséget esküdött; megtagadta a
nemzetét.

Ilonka a veszedelemérzet tudnivágyával olvasta végig azokat a rettentő
sorokat, a mik férje árulását bizonyíták.

Ez alatt Magdolna asszony egyenkint hajigálá a koszorúkat a kandallóba,
hozzákiáltva a szalagra hímzett neveket: «Nesze tiszabecsi diadal! – Te
is korponai győzelem! – Utána zólyomi hőstett! – Égj velük bécsi
fölverés! – Hát te szomolyáni dicsőség? – Hamuba vele! – No vsetinvári
csodatett! Te voltál a legutolsó; te menj legfölül».

Mikor aztán, mint a máglya égett mind, beledugta a tűz közé azt a kétágú
vasvillát, a mivel a targalyat szokás a tűzre rakni, míg izzóvá lett.

– Ez az ember tudott bennünket megcsalni! rikácsolá az öreg asszony,
csontos öklével fenyegetve az arczképet. A kit úgy imádott az egész
nemzet, úgy szeretett minden magyar, bálványunknak tartottunk mind.
Eldobta a dicső nevet: választotta a gyalázatost, szégyent, kuhit hozott
a nemzetségére. Téged gyalázott meg legjobban, meg a te gyermekeidet.

Nesze, szúrd ezt a szívén keresztül.

Azzal odanyujtá Ilonkának azt a kétágú vasvillát, a minek a hegye izzó
veres volt már.

Ilonka hátrakapta a kezeit s mélyen elpirulva mondá:

– Ő énnékem mégis hites uram! Ha siralmas sorsot választott, megsiratom;
ha szégyent vallott, pironkodom érte; de osztozom benne.

– Hát még nem szúrod ezt a tüzes vasat a szivébe? No jól van, hát olvasd
akkor ezt a másik levelet. Ezt Tormássy László uram írja. Elpusztította
Léva városát Ocskay László! Még a Tisza-kastélyt is felgyujtotta. Édes
anyád szíve megszakadt szégyenében, bánatában. A lángok közül vitték ki
a koporsóját! Ocskay László ott volt és maga osztotta a parancsokat.

Erre a rémhírre csak összeroskadt a szegény asszony, arczczal a földre
borulva s kezeit feje fölé kulcsolva, elkezdett zokogni keservesen: «Oh
anyám! Édes jó anyám!»

– Ne anyázz mostan! Hanem fogd ezt a vasat és szurkáld a szívén
keresztül; hadd égesse! a hogy ő el tudta égetni a saját anyja házát.

De Ilonka csak nem akart fölkelni a földről. Csak azt zokogta:
«szeretnék meghalni!»

– Érdemes is volna meghalni egy ilyen emberért! De megölni! De tízszeres
halállal kivégezni! A hazaárulót, az anyagyilkost, a mordályégetőt!

E sértő szavakra hirtelen térdre emelkedék fektéből a feleség s még
nedves volt az arcza könyeitől, de a hűség szilárdsága keményíté meg
vonásait.

– Asszonyom! lihegé. Ő énnekem azért mégis uram! Előttem ne gyalázd.

– Előtted ne gyalázzam? Mert ő neked urad? Térdepelsz előtte, mikor a
szivedre gázol? No hát tudd meg, hogy micsoda urad ő te neked? Itt van,
olvasd el a Jávorka levelét, a ki mindenütt a nyomában járt, minden
tettét tudja. Nem tégedet szeret, hanem azt a budetini varázslónőt, a
kiről megmondtam előre, hogy hozzá ne ereszd, mert kárhozatra viszi. Ő
csábította el, a grófné, az apácza, a czigány leány! Elébb te tőled,
azután a hazájától. Ő vitte el Bécsbe, ott is egy kvártélyon voltak.
Most is ott van nála Budetinban, ott piheni ki a fáradalmait, a mikkel
elhódította tőlünk Liptót, Árvát, ott a tündérasszony karjai között. Le
veled immortella koszorú!

S azzal megkapva két kézzel azt az egész rámán átfont koszorút, letépte
azt onnan s utána hajítá a többinek.

Ilonka kezében reszketett a levél, mit végig olvasott. Semmi kétsége sem
lehetett. Elhallgatott, arcza elfehérült és mozdulatlan lett. Ezen
fájdalom számára nincs köny, nincs szó, nincs arczkifejezés. Vádterhes
szemekkel tekinte fel az arczképre, kezeit ölébe csüggesztve alá.

– No most csak keresztülrontasz hát a szivén ezzel a tüzesvassal! kiálta
Magdolna asszony, kirántva a parázs közül a kétágú fegyvert, a minek a
szarvai fehérizzók voltak.

A hitves méltóságteljesen emelkedék föl görnyedtéből, s fejét alázatosan
meghajtva, mondá:

– Ő mégis atyja gyermekeimnek – és én mégis szeretem őt.

S ezt az utolsó szót aztán minden arczvonásainak fájdalomtól
felmagasztalt tündöklése bizonyítá.

– No, ha te nem, hát majd én megteszem! Hörgé az öreg asszony s neki
rohant a saját keze festette arczképnek, a bálványnak s az izzó vasvilla
hegyeit oda furta a szivébe, az arczába, a hányat szúrt bele, annyi
szitkot kiálta rá: «nesze a tapolcsányi árulásért! nesze a bécsi
esküvésért! nesze a lévai gyujtogatásért! Ezt a megölt napadasszonyodért
vedd! Ezt a kurucz sánczért! Ezt a budetini hitszegésért!»

Minden döfésére a tüzes vasnak izzó füstöt vetett a kép. Talán egészen
össze is tépte azt a furiává lett öreg asszony, mikor magára maradt.
Mert Ilonka iszonyodva futott el onnan.

Rohant le a lépcsőkön, mint a kit űznek; futott az istállókba.

– Fogjatok be rögtön! Megyünk ebből a házból!

Az Ocskay által Lietavába rendelt fegyveres csapat vezére,
Pestvármegyey, eléje szaladt megrémülten a rendeleteket osztó úri
asszonynak.

– Mit csinál kegyelmed, nagyságos asszonyom? Mi baj van? Mi történt?

– Semmi baj! Nincs semmi! De ennél a háznál nem maradok tovább. Menni
akarok innen. Még ma! Ebben a nyomban.

– Hová?

– Talán Budetinba. Magam sem tudom azt. A hol az uramat megtalálom.

– Ebben a rettenetes útban!

– Nincs rám nézve rettenetes hely, csak a lietavai vár! Farkas-ordító
erdőkben, jégzajos folyók közepett nem halljátok egy kiáltásomat, de ha
itt maradok, megőrülök! meg kell bolondulnom.

– Oh nagyságos asszonyom! Milyen nehéz dolgot kiván kegyelmed! Nekem a
tábornok megparancsolta, hogy a fegyveres csapatommal Lietava várát
semmi szin alatt el ne hagyjam: innen az ő parancsa nélkül ki ne
vonuljak.

– No hát ti maradjatok itten. Elmegyek én magam a fehér-cselédjeimmel.
Két kis fiamat viszem csak el, a többi férfi itt marad.

– Arra megint erős parancsom van, hogy kegyelmedet sehol el ne hagyjam;
valamennyi fegyveresemmel mindig mellette legyek.

– Alkudj ki a parancsaiddal, a hogy tudsz. Jösz, vagy maradsz. Én a két
gyermekemmel megyek innen. Ha nem kisértek, megyek egyedül; ha nincs
szekér-járás, megyek gyalog; ha nagy a viz, megyek mezítláb, de elmegyek
innen.

– Oh legalább csak addig várna kegyelmed, míg izenetet küldenék a
tábornok uramnak Budetinba.

– Tehát te is tudod, hogy ott van? Nem várhatok rá. Én több éjszakát e
födél alatt el nem töltök; falat kenyér, ital viz nem éri a számat, a
mit itten adnak.

– Hát az a tömérdek kincs, ezüst, a mit idehoztunk?

– Hadd vesszen a szerdék; úgy is lett gyűjtve!

Pestvármegyey látta, hogy itt nem használ semmi ellenvetés, az
asszonyakarat előtt meg kell hajolni, arra kérte csak még Ocskaynét,
hogy málháztassa hát össze szokott rend szerint a bőröndjeit; majd ő
maga helyt áll a társzekerek felpakolásánál, ha ma megindulnak, még tán
elvergődnek Hradnáig, ott a kastélyban éjszakára megtelepednek, másnap
aztán el lehet érni Besztercze-Podhrágyot, s intézkedni, hogy harmadnap
átkelhessenek a kiáradt Vág révén, s onnan aztán fel Budetinnak. Ez
bizony háromnapi expeditió lesz a mostani utak mellett; mert a kincseket
csak ökörszekerekkel lehet szállítani. Azalatt azonban lehetne
értesíteni Ocskay Lászlót, hogy az asszonya megindult a keresésére,
nehogy odább menjen, sőt inkább készüljön az elfogadására.

– Jó lesz, mondá Ocskayné. Ne lepjük meg őket.

S aztán levelet irt az urához: nagyon rövid volt az.

«Kedves uram. Én Lietava várában tovább nem maradok; ha az egész világot
nekem adják is. Még ma kimegyek innen. Oda megyek, a hol te vagy,
fiaimmal együtt, s veled akarok maradni mindig.»

Csupa határozott szavak; semmi «engedelmet kérek;» «ha nincs ellenedre?»
«Én akarok!» Ezt irta neki.

Azt a levelet aztán rábízták egy vadászlegényre, a ki ismerte az erdők
gyalogösvényeit Lietavától Zsolnáig. Innen egyenes irányban fél nap
alatt lemehet Zsolnáig, (ha útközben meg nem eszik a farkasok) s ha jó
szerencséje lesz, hogy kap az innenső parton valami ladikot, a mi az
árvizen átvigye, hát legalább egy nappal hamarább megérkezhetik a
budetini várba, mint Ocskayné a kiséretével.

Pestvármegyey azután a maga részéről is küldött élőszóbeli izenetet
Ocskayhoz; tudatva vele, hogy a családját és a kincseit kiséri ugyan
ötven jó lovassal, de azért jó lenne, ha maga Ocskay eléje jönne egy
erős csapattal; mert a kurucz portyázók mindenfelé száguldoznak
mostanság. Könnyen beléjük bukkanhat az ember, mikor épen nem keresné
őket.

Ilonka bizonynyal elhagyta még az nap Lietava várát. Arczczal se fordul
felé vissza többet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Úgy volt biz az. Egészen igaza volt annak a levélnek, a melyik azt
mondta, hogy Ocskay László ott mulat Budetinban; talán hosszabb idő óta
is már.

Ha vádolni találná valaki, hogy ime milyen közel van a feleségéhez, s
még sem igyekezik vele találkozni; hogy ime a szemével láthatja
mindennap Lietava várát, azzal a korona alakú nagy kupolájával, még sem
siet oda; talán tudná is magát védelmezni, a járhatatlan utak, hadvezéri
nehéz kötelesség, és a többi: de a «kis biró» a saját lelke aligha
mentené föl. Ozmonda szép szemei tartották őt fogva Budetin várában. Az
az ürügy, hogy e helyütt a liptói, trencséni nemességet gyűjtögeti a
császári zászlók alá, ez sem volt egyéb, mint «titulus bibendi.»

Aztán, hogy is mehetne ő Lietava várába eldicsekedni a viselt dolgaival,
a miket azóta végzett, a mióta utolszor látták egymást!? Nem támad már
Ocskay hőstetteinek hallatára más nő arczon mosolygás, csak a budetini
szép asszonyén! Ide kell neki jönni mindig, ha kiakarja pihenni
fáradalmait.

E sybarita-élet közepett érkezék meg Budetinba a lietavai küldöncz
Ilonka rövid levelével. Csakugyan volt szerencséje, hogy nem ették meg
útközben a farkasok; hanem a vizáradás miatt meglehetősen elkésett; úgy,
hogy ő is csak harmadnapra került Budetinba.

Ocskay boszus lett a levél olvastára; de még inkább arra a szóbeli
izenetre a hadnagyától. Minek volt azoknak most Lietavát odahagyni?
Mennyivel nehezebb lesz majd «extra dominium» pörölni a szép
uradalomért, ha a «donatio» egyszer meglesz, mint a míg benn volt a
várban a saját őrsége! Aztán meg a kincses társzekerekkel alá- s
felkószálni a hegyek között; mikor az egész tájék tele van kóborló
kurucz-csapatokkal; (a «nyebojcsikok» sem jobbak!) És a mi legfőbb,
ilyen télviz idején szerencséltetni magát, a két gyönge gyermekével
együtt! Ez rossz gondolat volt!) Aztán meg félbeszakítani ezt az idylli
életet itt Budetinban, ugy-e? (Azt egyébiránt kitalálhatta az éles
eszével, hogy mi oka volt Ilonkának ily hevenyében fölkerekedni s
otthagyni Lengyel Magdolna hajlékát? Akár csak maga előtt látta volna,
hogy a kurucz lelkületű asszonyság épen úgy bánik el az ő megkoszoruzott
arczképével ott fenn, a mint megtudja a megfordulását, mint a hogy ő
maga elbánt a másikkal a Tisza-kastélyban, s Ilonka azontúl ott nem
marad a házánál.

Asztalnál ültek, mikor a levelet kapta.

Csak annyit dörmögött maga elé, hogy «a feleségem ma megérkezik.»

– Úgy? mondá rá Szunyoghy grófné. Mintha nem törődnék vele.

De Gáspár úr többet is akart megtudni.

– Elhozza magával az ezüst-marháidat is?

– Azokat is hozza.

– Akkor tisztelem az eszét.

Ocskay László rögtön fölkelt az asztaltól s rendeleteket osztott a
hadnagyainak, hogy a szerteszét elszállásolt huszárjaiból kétszázat
tartsanak útra készen, hogy az első trombitaszóra megindúlhassanak.
Eleibe szándékozott menni Ilonkáéknak.

– De nagy készület kell hozzá! csettegett Ozmonda csipősen.

– Bolond! Hat társzekér ezüst nem a Csákyék szalmája! igazítá rendre
Gáspár úr a menyét.

Ő maga, a házi gazda látszott az érkező vendégek elfogadásában
legserényebbnek, új szobákat rendeztetett, kályhákat fűttetett, ágyakat
szellőztetett. Meg kell becsülni az olyan látogatót, a ki hat társzekér
ezüstöt hoz magával, s aztán itt is marad, nem a vendég, hanem az ezüst.

Ozmonda pedig azon imádkozott magában, hogy bárcsak rajtuk ütnének a
kuruczok s elragadnák mind a kettőt.

Ha kivánta, meg is történt.

Alig trombitáltak nyergelőre a huszároknak, a midőn vágtatva érkezik be
a várudvarra egy lovas, lóhalálában.

De nem lehetett annak a ruháján felismerni, hogy miféle regementből
való, úgy összefecskendette a sár; az ábrázatjából is csak a két szeme
látszott ki. Azonban már messziről kiabált: – Ocskay! Ocskay! Hol van
Ocskay László?

Ocskay kijött a kiabálásra a tornácz elé s nagy mérgesen rivallt a
lovasra:

– Ki vagy? Mi vagy? Nem tudod a czímemet? Mit kiáltozod a nevemet?

– Eh! Most nincs ideje a titulálgatásnak, lihegé rekedten a lovas. Nem
kell nekem a generális, hanem az Ocskay László. Én vagyok Pestvármegyey!

– Pestvármegyey? Hördült fel Ocskay. Mi történt a feleségemmel?

– Az történt, hogy a bittsei várnál rajtunk ütöttek a kuruczok.

– Elfogták a feleségemet?

– El! A kincses társzekereket is.

– Gyermekeim! Nem védtétek őket, nyomorultak?

– Azok kétszázan voltak, mi csak ötvenen. Az én embereim nagyobb része
leugrált a lováról s futott a sűrű erdőnek: magam elvágtattam, hogy
neked hírt adjak.

– Mennybéli Isten! – – Nem! Nem! Nem imádkozunk most. Fúvassatok riadót!
Hozzátok a lovamat! Válts paripát, hadnagy! Be kell őket érnünk, ha
ördögökkel vannak is! Nem ismertél a vezérükre?

– De igen. Beleznay János volt.

– Hadnagyom volt. Egyik a szökevényekből. Kétszer kegyelmeztem meg neki,
mikor főbe kellett volna lövetnem. Harmadszor nem lesz neki irgalom!
Fújjátok, fújjátok a trombitát! A hányan itt vagytok, jöjjetek velem, a
többi utolérhet. Két kicsiny porontyom! Megállj kurucz, ezt
megkeserülöd!

Nagy volt a grófi családnál is a rémület. Ozmonda maga segíté fel Ocskay
Lászlóra a pánczélingét, s ő kapcsolta fel a fejére a sisakját. Gáspár
úr is ott sürgött-forgott körülötte.

– Jaj csak az ezüstödet a kezük között ne hagyd! Az átkozott rablók!

Alig gyült még össze ötven lovas, Ocskaynak nem volt türelme várni;
nyeregbe veté magát. «Utánam!» Előre vágtatott a csapattal.

A többiek, rótánkint szállingózva, rugtattak utána; úgy, hogy semmi rend
nem volt a rohanásban.

Valahol a bittsei kaptatónál aztán összeverődött az egész csapat; akkor
sem lehetett nagyobb egy svadronynál. De ezek mind hű czimborák voltak,
a kik el nem hagyták volna Ocskayt, ha az egeket vívni vezette volna is
őket.

A mint a bittsei malomzúgóhoz értek, nehányan a Pestvármegyey
csapatjából, a kik elbújtak a hidlás alá, előkeczmelegtek Ocskay
láttára, s azoktól megérté Ocskay, a mi a hadnagy eltávozása után
történt.

A kuruczok, a mint Ocskayné kisérő csapatját szétriasztották,
megfordították a szekereket; s azután kétfelé válva, a kisebb csapat,
mintegy ötven ember, Áporkay zászlótartó vezetése alatt, a kincses
társzekerekkel visszafelé vette az útját a podhrágyi rév felé, a
nagyobbik csapat, valami kétszáz lovas pedig a hintóval, a miben
Ocskayné és a gyermekek ültek, megindult Sturecz felé. Itt maga Beleznay
volt a vezér.

Világos a veszedelem! Ha Áporkayékat ott nem szoríthatják Ocskayék az
innenső parton, hanem időt hagynak nekik, hogy a réven átkeljenek, akkor
aztán nem beszélnek velük többet, mert azok a hidast odaát tartják, s a
jeges árvizen lóval nem lehet keresztül úsztatni. Ha pedig ezek után
veti magát Ocskay, az alatt a kuruczok a hegyek között úgy elviszik a
feleségét, hogy nyomába sem akad.

Egy pillanatig sem tétovázott.

– Utánam mind! Hajtsunk Beleznayékra!

S azzal letérve az országútról, neki vágott a hegyi útnak, a hol más
kocsikerék vágánya nem is volt látható, mint azé a hintóé, a miben a
feleségét vitték.

A stureczi mély völgyben érte utól Beleznayékat.

Beleznay jól tudta azt, hogy Ocskay maga a felesége kiszabadítására fog
rohanni, azért is hozta magával a csapatja nagyobb részét. Hanem abban
rosszúl számított, hogy Ocskay kétfelé fogja osztani a csapatját, s egy
részét a kincsei visszafoglalására rendeli, maga csak félerővel jön az ő
üldözésére. Így reméllette magát Ocskayt is elfoghatni.

Ez nem úgy történt. Ocskay hagyta veszendőbe menni valamennyi kincsét, s
egész erejével Beleznay ellen fordult.

Aztán meg még eddig senki sem látta Ocskayt igazán harczolni. Neki a
viadal csak játék volt mindig: nevetve szokott belemenni, kaczagva
osztotta a csapásokat s vigyázott magára. Most mutatta meg, hogy mi
lakik benne. Hajh, ha ellenség ellen, ha nem saját honfiai ellen
viaskodott volna így, lantosnak kellene járni a nyomában, hogy minden
tusáját megénekelje. Nem is úgy, mint egy hős, de mint egy félisten
harczolt maga egész csapatok ellen; a dulakodás közt ordított
emberfölötti dühében, s arcza kikelt alakjából, ellenséges lovast,
lovával együtt legázolta maga alá s egyik ellenfelét a másikra dobta,
végre felugratott a patak hidjára s útját állta az egész
kurucz-csapatnak; ember és ló bukfenczezett körülötte bele a sömlyékbe.
Az ő kardcsapása kihangzott az egész csatazajból, s azt halálordítás
kisérte.

Ilonkának reszketett a szive, a mint két gyermekét keblére szorítva,
hintajából nézte ezt a fölséges látványt. A férjet, a ki feleségeért
harczol, kegyetlen őrjöngő haraggal; szikrázik az aczél a kezében, a düh
a szemében; halálhír minden csapása; pokolra átkozás minden kiáltása. S
ő maga oly sérthetetlen: kard, dárda nem járja, fokos meg nem sérti,
pisztoly, mordály hiába prüszköli feléje a tüzét; hiába ágaskodik felé a
csatamén: bűvkör van körüle, aczélvárban lakik, s az egész aczélvár egy
kardnak az éle; végre az egész kuruczhad rémült riadással szalad meg
szerte az erdőnek s futtában is jajgat a sajgó sebektől, miket Ocskay
kardjától emlékezetbe kapott; hírt mondhat felőle: így jár, a ki Ocskay
feleségét bántja!

Ilonka úgy bámulta ezt, mint egy álomlátást.

Hát ilyen Ocskaynál a hitvesi szeretet?

Mindent elfelejtett ebben a pillanatban, a mi szivének fájt.

Ocskay huszárjai a hegytetőig üldözték a kuruczokat.

A férj odajött nejéhez, fiaihoz s behajolva hozzájuk a hintóba, csendes
mormogással, minő a fiait meglelt oroszláné, kérdezé:

– Nem történt bajotok?

– Semmi! Semmi bajunk sincsen! sietett Ilonka felelni, felderülő
tekintettel.

Szegény asszony! E pillanatban elfeledé lelke minden keserüségét, s nem
jutott eszébe, hogy eltaszítsa magától a csókoló ajkát.

– Hát ti kicsikéim nem rémültetek meg?

A nagyobbiknak a szemei oly szilajul forogtak.

– Úgy-e anyám, ha én férfi leszek, én is így fogok harczolni, mint az
apám!

Ocskay magához szorítá a gyermeket, a ki úgy szól, mint egy férfi. Ő meg
úgy sírt, mint egy gyermek. A nagyanya átka jutott eszébe: «ne érjenek
ők férfikort!»




ÉLETRE-HALÁLRA.

Mire Ocskay a felesége hintaját kisérve, visszaczafolhatott Bittsére,
már akkor hírűl hozták neki a szállingózó emberei, hogy Áporkayék
átkeltek a Vágon: ezeknek az üldözése lehetetlen. Az egész kincshalmaz
elveszett: arra már keresztet lehet vetni.

– Csakhogy ti megvagytok! Dörmögé Ocskay s aztán parancsot adott, hogy
forduljon minden ember vissza Budetinnak.

«Budetinnak!»

Csak a mikor ezt a szót meghallá, tért vissza Ilonkának a nyugtalan
szivdobogása. Tehát most megtudja, hogy mi lakik Budetinban? Vajjon
igaz-e, a mit az a kegyetlen vénasszony mondott, hogy ott van az a
varázslónő, a ki az ő férje szivét úgy el tudta változtatni, hogy az
igaz istenek helyébe csupa bálványokat fogadott be? Igaz-e az, hogy itt
van az a nő, a kiről ő azt hitte mindig, hogy neki kebelbarátnéja,
Rákóczynénak hű társa a számkivetésben, s régóta apácza-fátyollal zárta
el magát a világtól, holott Lengyel Magdolnakint, kém volt a
fejedelemnőnél, Ocskaynak édes mérge, a feleségének pedig megölő mérge.
Vajjon itt találja-e?

Ocskayt magát is elővette az aggódás, a míg az alkony ködében
végighaladtak a sáros úton; a hintón leeresztve a bőrfüggönyök, hogy
senki sem látszott ki belőle. Elképzelé, hogy nem számíthat valami
szíves fogadtatásra Budetin várában, a hol a kincseit várják s ő azok
helyett a feleségét hozza oda nekik. Pedig oda kell neki őt vinni,
máshová nem viheti. Ő neki magának menni kell, a mint az út engedi, le a
Csallóközbe, Heisterhez; már nála a parancs. Holnap, holnapután indulni
kell. Ilonkát és a két gyermeket pedig nem hordhatja magával. Ilonkát és
Ozmondát hogy hagyja egy házban?

Nem gondolta meg, hogy az asszonyok között is lehet harcz
életre-halálra.

Aztán az öreg ember! A ki kincseket várt, s kenyérpusztítókat kap
helyettük.

Ennek a számára lehet kigondolni valami mesét.

De miféle mesével ámítsa el a két asszonyt, hogy mind a kettő el legyen
áltatva vele? Hogy megtudjanak maradni egy födél alatt, a míg ő távol
jár.

Ez nagyobb homlokizzadásba került ám, mint egy csataterv!

A fegyveres kiséret eleje már elérte Budetint. A várkapuban kinn állt
maga Gáspár úr, lámpással a kezében, s az előre vágtató huszárokat már
messziről megszólongatá: – «no, megkaptátok a kuruczot?»

– Megkapta a kurucz a magáét! felelt vissza az előhad vezetője.

– Megvertétek-e?

– Mint a kinnjáró kutyát!

Ebből Gáspár úr semmivel sem következtetett kevesebbet, mint hogy
természetesen mindent visszafoglaltak a kuruczoktól, a mit csak azok
elvettek.

Megerősíté ebben a hitében az utcza végén feldöczögő hintó, a mit Ocskay
kisért, oldalvást léptetve; ebben van a felesége.

Oh, hogy szaladt a ház ura maga a hintó elé! milyen sietséggel
iparkodott kibontogatni a csattos szijakat, a mikkel a redőnybőr le volt
kötözve, hogy nyújtotta maga a kezét a kedves vendégnek, s lesegítve azt
a hintógrádicson, még a kicsinyeket is leszedegette gyügyögtetve.

A kisebbik aludt már, azt az anyjának az ölébe kellett venni, a
nagyobbik a kezébe fogózott.

– Hozta Isten! hozta Isten, kedves hugomasszony! Csak tessék felsétálni.
Majd a cseléd megmutatja, merre vannak a szobák? Jó lesz lefektetni a
kicsikét, ha álmos. Maga is pihenje ki magát, édes hugomasszony! Tudom,
hogy el van törődve. Megijedt bizonyosan. Oh azok az átkozott kuruczok!
Csak tessék. Jó melegek a szobák. Dél óta fűttetjük. A párnákat is
melegíttettük.

A mint aztán Ilonka a két gyermekkel a lépcsőkön felment, oda fordult
sebtében Gáspár úr Ocskayhoz.

– Hát a társzekerek?

– Miféle társzekerek? Ocskay úgy tett, mintha nem értené.

– A miken a kincseid vannak; az ezüstmarha?

– Hát azokkal egy kis baj történt. A kuruczok kétfelé szaladtak, az
egyik rész a feleségemmel Sturecz felé loholt, a másik rész a
társzekerekkel Podhrágy felé czafolt; én meg kétfelé nem szakadhattam,
mert akkor mind a két helyen megvernek, csak az egyiket érhettem utol,
azt vehettem vissza.

– A feleségedet?

– Meg a két fiamat.

– Hát az ezüstödet?

– Azt biz átvitték a Vágon, már azt nem érhettem utól.

– De hát mért nem vágtattál elébb a kincseid után, mért nem azokat
foglaltad vissza? Minek csatangoltál a feleséged után? Huh be rémületes
bolondot csináltál! Hisz a feleséged a tied marad, ha a kuruczok
elviszik is; a két fiadat sem eszik meg, de az ezüstöd, ha egyszer az
ördögé lett, az ördögé marad. Oh te ostoba! Feleséget kaphatsz, ha az
egyik elvész, kilenczvenkilenczet, kaptál is gézengúz, a míg el sem
veszett! Porontyot is hoz a gólya, ha az kell; de ki hozza vissza neked
a prédára hagyott tenger kincseideit? te átkozott félnederes bolond!

– No csak ne csapj lármát öreg. Visszakapom én azt. Holnap egész
csapatommal utánuk megyek s visszafoglalom.

– Dejsz ütheted annak bottal a nyomát, ha egyszer elszalasztottad!
Mondhatod neki, mint a tót a vízbe ejtett kárásznak: «poty szem kárász,
nem vakarlak többet!» Beviszik azt, mire te odaérsz, Lietava várába, s
odajuss be még egyszer, ha ki hagytad magad belőle dobatni, mikor benne
voltál.

– Oda épen jó helyre fogják vinni. Tudhatod öreg, hogy a császár nekem
adományozta Lietava uradalmát; a várával együtt.

– Csakhogy az neked jeruzsálemi királyság.

– Végre mégis az enyim lesz.

– De hát azt gondolod, hogy majd én addig te neked folyvást itt tartom
tyúkkal, kalácscsal a te feleségedet, gyermekeidet, meg még azonfelül
Ozmondát is, jó remény fejében: egy Deo gratiasért?

– Nem tartod ingyen. Itt hagyom nálad, a hitedre bizva, a mit a
császártól kaptam, a fölösleges pénzt. Abból levonhatod a magad
költségét.

Gáspár úr kétfelé törülte a bajuszát, mint a ki gazdag lakomára
számított s kénytelen kenyérrel, szalonnával beérni.

– Csak mégis jobb szerettem volna, ha az ezüstöt hoztad volna el.

– Elhiszem. De ezt a feleségem előtt ne mutasd.

Ezzel Ocskay a kapitányaihoz fordult, s kiadta nekik a holnapra való
rendeleteket, aztán sietett a szobájába, átöltözni; a rajta levője csupa
rongyban csüggött le róla, a hogy a harcz hevében kard, lándzsa
összetépte, s bekeverve vérrel-sárral. Ma nagyon ráfér a mosdás.

Ilonka maga ment fel a kastélyba a két gyermekkel.

A vendégteremben, a mint belépett, szemközt találkozott Ozmondával.

A két asszony, a mint egymásra nézett, ki volt fejezve mindkettőnek az
arczában az, hogy legengesztelhetetlenebb ellenségét látja maga előtt.
Mint két egymásnak fordított tükör, a végtelenségig adta vissza egyiknek
a tekintete a másikéból rásugárzó indulatot.

Harcz lesz közöttük, bizonyos; s ez a harcz életre-halálra megy: egész a
megsemmisítésig!

De Ilonka ezúttal az istennők erejét érezte szivében. Teljes
fegyverzetében az asszonyerőnek állt ellenfelével szemközt; egyik
gyermeke a kezén, a másik a kebléhez szorítva. Ebben a fegyverzetben
diadalmas az asszony, a hitves. Ezzel nem versenyez semmi bűbáj, semmi
varázslat. Az anya büszkesége gyémánt pánczél.

Úgy állt vetélytársnéjával szemközt, mint egy cherub!

S ez érezte, az első szembetűzésnél, hogy le van győzve, le van gázolva;
hogy védtelen, fegyvertelen áll a másik előtt, a kinek minden szava,
minden pillantása sebet üthet rajta.

És Ilonka akart rajta sebeket ütni.

Akarta őt megkinozni, megalázni, őrjöngésig űzni.

Nem vehette azt észre senki, a ki kettős titkukat nem ismerte: hiszen
csak nyájasan beszélgettek. Mit kérdett Ozmonda? Hogy szabadult meg az
elfogott nő? S miről beszélt Ilonka? Arról, hogy mint szabadítá ki a
férje. De az elbeszélés minden szava, minden kis részlete egy
méregkehely volt annak a másiknak. Hogy harczolt Ocskay hitvese szeme
láttára! mesebeli hős lett, mikor érte küzdött! Mikor a feleségét
kellett visszavívni, egyedül száz ellen rohant a kardok közé, s azok
diadalhoz szokott kardok voltak: hősök ellen harczolt, s azokat is
szétverte lángoló dühében. Nem az az Ocskay volt, a ki szorultában
asszony maskarába engedi magát bújtatni, mikor a bécsi csőcselék, a
kéményseprők, a tolvajok, a koldusok hada megrohanja! Akkor csak a
szeretője volt ott: akkor nem találta meg a hősi szívét! De most, most!
mikor azt mondták neki, hogy «elrabolták a feleségedet, gyermekeid
anyját: viszik a kuruczok!» úgy-e nem sápadt el? Úgy-e lóra ugrott:
utána vágtatott, oroszlánként harczolt? Aztán mikor a kincseiről volt
szó, meg arról, a kit szeret: a kincseiről felejtkezett el. Hagyta őket
veszni, csakhogy ezt visszavívhassa! Nem úgy, mint mikor Bécsben
megkapta a császár ajándékát, s aztán a fölötti örömében elfelejtett
tőled búcsút venni, varázsszépségű tündérnő! Ezt mind hozzá kellett
gondolni, érezni a vetélytársnőnek, a míg Ilonka elregélte beszédessé
lett ajkkal férje hősi tusáját.

Oh minden beszéde a dicsekedtében féktelen asszonynak egy-egy válogatott
kínpadi tortura volt Ozmonda szivének. Ő neki százszor, száz alakban
vallott szerelmet ez a férfi; de ilyen alakban, mint feleségének, soha
sem. Ez az egy igazi: ez az egy imádatra méltó! Mikor a kardján csorog
végig a vére azoknak, a kik bántották azt a nőt, aki az övé! Óh mily
emésztő irigységet érzett ez asszony ellen!

S Ilonka tudta azt! Kéjelgett a lelke annak a tudatában, hogy most ezt
az asszonyt ő kinozza, férje hősi harczának elbeszélésével!
Gyönyörködött benne, hogy sápad el előtte ez a bűbájos tündér-arcz! Hogy
vonaglanak rajta az eltorzult vonások! hogy támadnak mély ónkarikák a
szemei körűl; hogy tekergőznek a szemöldökei, hogy vékonyulnak el az
összeszorított ajkai, hogy festi az irigység holdvilágsápadtra ezt a
deli arczot! s egyszer-egyszer félretekintett a tükörbe Ilonka, hogy a
saját képét meglássa. Lássa, hogy tündököl!

Ebben az első tornában Ozmonda nyomorultul le volt győzve.

De még nem volt vége a tusának.

Neki is főtt, forrott a szivében valami. Neki is voltak fegyverei! Majd
rákerül a sor!

Ezt a tusát ma végig kell küzdeni. Egyiknek győzni kell teljesen, a
másiknak el kell veszni! Mindenre el volt szánva.

A vacsora felett még egészen átengedte a győzelmet, egész a mámorig
Ilonkának.

Nagy társaság volt együtt: kettőjükön kivül csupa férfiak. Trencséni
nemes urak, a császári pártból; meg Ocskay alvezérei. Ezektől még
egyszer, és újra meg újra, végig kellett hallgatnia Ozmondának azt a
hőskölteményt, a mit Ilonka elmondott; mind igaz volt: nem az ő
képzelete festette Ocskayt olyannak, a kapitányok egymás szájából
kapkodták ki a szót, hogyan vitézkedett a vezér a felesége hintaja
mellett. Még így nem látta őt harczolni senki. S aztán mikor megcsókolta
az asszonyát a diadalmas harcz után!

Még most is sugárzott az a csók erről az arczról! Szemben vele olyan
volt annak a másik nőnek az arcza, mint a hold.

Gáspár úr konyított hozzá, hogy ez a dicsekedés rosszul eshetik az ő
kedves menyemasszonyának, s Gáspár úr olyan jó ember volt, hogy szerette
a felebarátját kihúzni a sárból, ha ugyan az által egy másik
felebarátját jól belemárthatta.

– No ugyan van mit dicsekednetek a vitézkedéstekkel, ha
elszalasztottátok ebadóba a kincseiteket hat társzekér számra!

Ez hűtött.

– Eh, mit? Mondá Ocskay, Ilonka keze után nyulva. A ki elvette, majd
visszaadja még!

– De nem adja biz az! Még a húgomasszonyt is kifosztották a gézengúz
kuruczok. Elbeszélte nekem a kocsis, a ki a hintaján volt. Minden
klenodiumát elrabolták tőle, csak azon könyörgött, hogy a jegygyűrűjét
ne huzzák le az ujjáról.

Ez a kellemetlen visszaemlékezés gyökeresen elrontotta az eddigi jó
kedvet.

– Te ezt nem is mondtad nekem, szólt Ocskay szomoruan, ujjai közt
megforgatva azt a jegygyűrűt felesége ujján.

– Nem gondoltam rá; szólt Ilonka könnyedén. Volt: nincs. Nem kell miatta
aggódnom. Csak a négy sor igazgyöngyömet sajnálom, a mit szegény
anyámtól kaptam menyasszonyi ajándékul.

Ennél a szónál «szegény anyám» még is csak köny szökött a két szemébe.
«Szegény»-nek a megholt kedveseinket nevezi a magyar szójárás.

Megérthette belőle Ocskay, hogy Ilonka tudja már, hogy anyja meghalt,
talán azt is, hogyan halt meg?

Ezek a könyek idézték elő Ozmonda arczán a legelső mosolyt ezen az
estén. Hát itt van nyitva a pánczél!

Ocskay megszorítá Ilonka kezét.

– No lásd, a négy sor igazgyöngy már meg is került, itt van a keblemben.

Azzal elővonta a dolmány zsebéből a bársonyos etuist s felnyitva azt,
odanyujtá Ilonkának.

A nő nem rejtheté el öröme fellobbanását. Nem a gyöngyért, hanem a
megemlékezésért.

– Ezt Bécsben vettem a számodra. Szép-e?

– Oh szép! Nagyon szép! Sokkal szebb az elveszettnél.

– Szivesen veszed-e tőlem?

Válaszul megcsókolta a nő férje kezét.

Azzal Ocskay az igazgyöngy füzért Ilonka nyakára kapcsolá a gyémántos
csattal.

– Viseld a kedvemért.

… Ozmonda ajkán szinte látni lehetett a düh forró lehelletét. Ha földi
tűz volna, a mi a szemekben ég, az ő szemei tüzében el kellett volna
égni annak a gyémántnak.

Egygyel több kínzás a rováson.

Ocskay az estebéd után elmondá, hogy ma vigadnak itt utószor. Ez
búcsúlakoma. Holnap indul a csapatjával. Az ilyen búcsúáldomást tehát
meg kell hosszítani. A férfiak maradjanak az ivóteremben. Az asszonyok
menjenek pihenni.

Mikor kimentek a teremből, Ozmonda azt sugá Ilonkának:

– Majd ha elaltattad a gyermekeidet, jöjj át a szobámba, ott még
beszéljünk egymással valamit…

Ilonka alig fektette le a nagyobbik fiát, a ki mindekkorig fenn volt s
az asztalnál hallgatta a hős-regéket apjáról, el nem álmosodott, azonnal
sietett az ellenséges meghivásnak eleget tenni. Átment Ozmonda
szobájába.

Tudta, sejtette jól, hogy mi lesz a beszéd.

Sőt azt is sejtette, hogy a koczka fordul. Eddig ő gyilkolt, ezután őt
fogják gyilkolni. Kiváncsi volt a nyerendő sebekre. Azt hitte, kiállja.
S végül még is csak ő marad a győztes.

A mint belépett Ozmonda szobájába, vetélytársnéja odadobbant eléje, s
megragadta a kezét.

– Tudod-e, hogy kinek a barlangjába léptél be most?

– Tudom. Halálos ellenségemébe.

– Tehát azt is tudtad jól, mikor én nekem azt a hősregét elmeséled egy
férjről, a ki feleségeért harczol, hogy minden szavaddal pokolkínokat
okozasz itt! (Öklével a mellére ütött.)

– Tudtam. Úgy akartam.

– Te tudod azt, hogy én szeretem Ocskayt?

– Ha magadat meg nem sért ez a szó, engem nem sért meg.

– De ő is szeret engem.

Ilonka vállat vont és mosolygott hozzá.

– Nem törődöm vele. Azt hiszem, minden férfi úgy tesz. Megtanultam
Lengyel Magdolna nénémasszonytól, hogy ez közös sorsa minden asszonynak.
Türni kell. Nem kell rágondolni. Egy katona, egy lovag, messze földön
járó, egy hős, a kit imádnak, megkoszoruznak, hogy bújhatnék el az
örömök elől, a mik fölkeresik? Okos asszony nem ütközik meg az ilyen
dolgon. Nem kérdi, hol jártál? Kivel enyelegtél? Hadd élje világát! Hadd
gyönyörködjék a világ minden szép asszonyában. Ma egy szép grófné,
holnap egy szép czigány leány!

– Nem igaz, kiálta közbe őrült önfeledéssel Ozmonda. Nem az egész világ
minden szép asszonya! Én voltam a czigány leány is! Én voltam minden és
mindenütt!

S e vakmerő vallomásra az volt Ilonkának a válasza, hogy nevetve ölelte
át Ozmonda vállait.

– Áldjon meg hát érte az Isten, hogyha megvigasztaltad szomoruságában.
Köszönöm jó lélek.

Ozmonda érzé, hogy még mindig ő van alul a földön, ő van letiporva. Ez a
föl sem vevés, ez a hideg közöny még jobban lesújtá. Hogy egy ilyen
vallomásért még arra sem tartják érdemesnek, hogy megnehezteljenek rá,
hogy nem becsülik feljebb egy leszakított virágnál, a mit a férj a
vitézkötése mellé tüz. Hadd tüzze: virágszál!

S még hogy megtetézze a sértő megvetést, azt is hozzátevé Ilonka:

– Mink, szegény otthonülő asszonyok megelégszünk vele, ha a férjünk
lelke a mienk.

– De az sem a tied, kiálta dühtől reszkető ajakkal Ozmonda. S oda rohant
az asztalához, s azon egy kis ébenfa-szekrénykét felnyitva, kikapott
belőle egy levelet s odatartotta azt Ilonka elé. «Olvasd el ezt!»

Ez volt Ocskaynak az a schwechati levele, a mi így kezdődött: «Édesem.»
Tele drága vallomásokkal!

Ilonkának a szemébe akart szökni a köny, de visszaparancsolta. A ki
ebben a tusában az első könycseppet elejti, az elveszett.

Hidegvérrel mondá:

– No, hát ez is a tied. Mit akarsz még tőlem elvenni?

– Azt a jegygyűrűdet.

Erre felkaczagott Ilonka.

– Hahaha! Édesem. Egyéb bajod nincs? Már ezt az egyet pedig nem fogod
megkapni. Ezt nem adom neked.

– De én elveszem ezt tőled! suttogá Ozmonda, villogó szemekkel. Tudod-e,
mért csaltam át Ocskayt a császári pártra? Azért, mert az osztrák
törvények szerint a katholikus férj és a protestáns nő közötti házasság
semmis és haszontalan. Ez a ház már az osztrák császár birodalmában van,
s te itt nem vagy Ocskay László felesége többé.

– Oh akkor áldalak, boldogságos istenanya, szent sugallatodért! sóhajta
fel Ilonka. Tudd meg jó barátném, és essél kétségbe, hogy én már féléve,
hogy katholikussá lettem, s itt ebben a házban is, Bécs városában is
Ocskay László felesége vagyok.

Ez aztán buzogány csapás volt!

Ozmonda úgy érzé, hogy szétomlik alatta. Erre nem számított!

De nem adta meg magát. Oh még hátra volt az utolsó fegyvere: a méregbe
mártott.

Csak az alakját változtatta meg, mint a mesebeli rossz tündér. Elébb
mint saskesely csapkodott áldozatára, s hogy az visszaverte, megkisérté
kigyóvá alakulni, úgy közelíteni hozzá a méregharapásra.

Boszusan tépte szét Ocskaynak a levelét száz darabra s elszórta a
földre. Aztán leveté magát a kerevetre, arczát kezeibe temetve s úgy
tett, mintha sirna.

– Én vigasztaljalak-e? mondá neki Ilonka.

Erre megtörlé a zsebkendőjével a szemeit Ozmonda, s úgy tett, mint a ki
duzzogva nevet. Neveti a maga bolondságát. És mikor így felkaczagott
öngúnyolva, mintha visszhangja támadna saját kaczajának, eszébe jutott
az a rejtélyes nevetés, mit itt ezen a helyen hallatott Ocskay, a
legédesebb andalgás pillanatában, s a minek az okát nem akarta
megmondani. «De bolond vagy, hogy így szeretsz! hiszen nem léssz soha az
enyim. Pápistává lett a feleségem!» Ezt kaczagta.

– Hm! Ez bolond állapot. De hát így mi még is nem maradhatunk. Ez a
helyzet megöl engem is, téged is; s mi ketten együtt megöljük Ocskayt.
Mert én inkább megölöm, mint hogy másnak hagyjam.

Ezzel felugrott a kerevetről, egy czifra faragványú ódon almáriumhoz
ment, kinyítá annak az egyik szárnyát, egy hosszú, szűknyakú üveget vett
ki belőle, a miben valami aranyszin nedv villogott s abból nagyot
húzott.

Ilonka bámulva nézte, hogy mit csinál.

– Ne félj! Nem méreg. Mondá a grófné, visszatéve. Csak sziverősítő; úgy
híják, hogy «alamázia.» Hozzá vagyok szokva, mikor elfojt a keserűség,
ez megvigasztal. Ajánlom neked is. Majd megszokod valaha!

Aztán nehányszor alá s fellépdelt a szobában s egyszerre csak térdre
ereszkedék Ilonka előtt s átkarolva annak a térdeit, azt mondá neki:

– Mondj le róla önkényt! Visszatérhetsz a «magyar vallásra» s egyszerre
elszakadsz tőle!

Ilonka bámulva rázta a fejét. El nem tudta gondolni, hogy holdkórosság-e
ez, vagy esztelenség, vagy a megivott philtrának a hatása?

– Nem jót tesz neked az az ital! mondá a térdepelőnek.

– Ne hidd azt. Tisztítja az észt. Én világosan beszélek. Nem való te
hozzád az az ember. Ti nem vagytok egymásnak teremtve. Te nem ismered
őt; képzeleted sincs róla, ki ő? Te egy hidegvérű, komoly, mértékletes
háziapának képzeled őt; én, én ismerem csak őt igazi valójában, dæmoni
szenvedélyének egész ragyogásában. Előtted csak egy közönséges ember ő,
előttem egy király! A mit egy ember az arkangyaltól Lucziferig magában
egyesíthet, mindent megtaláltam benne. Neked ő csak egy mindennapi
megszokás, nekem üdvöm és elkárhozásom! Te élsz és újra élsz, ha tőle
elválsz, de én megsemmisülök, itt, és a más világon.

Ilonka most már szánni kezdte ellenfelét.

Ozmonda észrevette azt az arczán, s gyöngéd erőszakkal oda vonta maga
mellé a kerevetre, úgy suttogott a fülébe; rábeszélő, behizelgő szóval.

– Lásd, te neked van egy régi imádód; régibb, mint Ocskay László. Ezt
Ocskay László mondta el én nekem. Lovagnak, férfinak olyan derék, mint
ő. Szivét nem birta senki te rajtad kivül; hogy téged elvesztett,
asszonyt nem szeretett soha. Maga Ocskay László beszélte el előttem ezt
oly sokszor. Fáj a szive érte, hogy téged elrabolt tőle; ha halva
maradna, ő rá kivánna hagyni. Oh engedd meghalni rád nézve Ocskay
Lászlót. Térj ahhoz, a ki téged igazán szeret, imád, megbecsül, ki téged
soha más nőért el nem tudott felejteni, a ki a te lelkednek igazi,
valódi kiegészítő fele, hisz az is egy Ocskay, a jobbik, a szebbik, az
ifjabbik, a Sándor!

Ilonka indulatosan ugrott fel helyéről, hevesen taszítva el magától a
vállait átölelő asszonyt.

– Ejh, hallgass e szóval! Nekem ilyen beszédet hallanom sem szabad! Ha
nincs más mondandód, itt hagylak. Megyek a gyermekeimhez.

– Nem mégy! lihegé Ozmonda, elállva a távozni akaró útját. Még nem
végeztünk egymással. Tudod, mért hivtalak ide? Harcznak kell lenni
közöttünk élet-halálra! Meg akarsz futamodni előlem?

– Itt maradok.

– Sebhetlennek hiszed magadat, a kiről minden nyil lepattog? Nem sért
meg semmi szó, semmi tett, semmi bizonyosság? Tudsz mindent felőle, s
mindent megbocsátasz. Anyádnak a szive miatta szakadt meg. Ezt is
tudod-e már?

– Tudom. Nagyon fájt. De már elsirattam.

– Tudod, hogy a haldokló megátkozta gyermekeidet ő miatta?

– Mindennapos imáimmal védelmezem őket az átka elől.

– Egész nemzete eltaszítja és gyűlöli. Tudod ezt?

– Én fölemelem és szeretem.

– Miért? Mi jogon?

– Mert az enyim.

– Akkor az én jogom erősebb, mert régibb. Enyim volt, mikor még téged
soha se látott.

– Az nem igaz.

– Olyan enyim volt, hogy lelkét, testét elveszté miattam. Barátját
megölte, hazáját elhagyta miattam. Én voltam a vezérlő angyala, égbe és
pokolba. Akarod tudni a vetélytárs nevét, kit miattam megölt? Az a te
bátyád volt, a jó Tisza Gábor!

Ilonka felsikoltott. Arczáról eltünt minden élet. Ez az orgyilok jól
odatalált lelkébe. Azt törte benne össze, a mi soha egygyé nem
varázsolható többé: a hitet. S hogy ennek még a töredékei is össze
legyenek morzsolva, a kegyetlen vetélytársnő elővette szekrényéből és
elolvastatá vele azt a levelet, a mit Ocskay László irt hozzája akkor,
mielőtt a magyar táborból megszökött, a füllevágás meggyalázó büntetése
után, bevallva minden titkát, esküdve örök szerelmet ő neki, holtig való
boszut meggyalázóinak, s nagyobb hitelesség kedvéért még azt a
kristály-szelenczét is megmutatta Ozmonda, a miben a levágott ereklye
meg volt tartogatva.

Ilonka szótlanul tántorgott ki a szobából, kezeit megtörő szivére
szorítva. Ő volt a halálra sebesített…

Szobájába érve, végigveté magát a földön és megsiratta keservesen
elveszett paradicsomát.

Azután, mikor elfogytak a könyek, asztalhoz ült és irt.

Levelet irt Ocskay Lászlónak.

Megerősíté a szivét, hogy érthető mondásokat tudjon irni.

«Kedves uram, jó Ocskay László!

Ezen levelemmel búcsút veszek Te Tőled örökre; holtig való örök időkre.

Sok keserű bánatot hoztál a lelkemre, édes jó uram, Ocskay László, de
megnyugtattam a szivemet azzal, hogy még több örömökkel boldogítottál
egykor.

Homályt hoztál a nevedre, fiaid nevére; engem is gyászba borítottál
vele; de vigasztalásom volt az emlékezet, hogy elég soká melegedtem mult
dicsőségednek ragyogó fényében. Eltértél hazádtól, és én követtelek,
mint hű hitestársad; ha osztoztam az áldásban, osztozzam az átokban is,
a mi utadban ér.

Leégetted ősi hajlékunkat, szegény anyám szive megszakadt miatta. Titkon
elsirattam, neked nem mutattam; könyeimet, keserüségemet magamba
fojtottam.

Szivedet, szerelmedet visszavetted tőlem, más asszonynak adtad.
Özvegygyé lettem, mielőtt leejtettem volna fejemről az asszonyi fátyolt.
Nem panaszoltam fel: azt mondtam, így kell annak lenni. Azt mondtam
magamban: elég soká voltam veled boldog; meg kell azt így szokni.

Ide hoztál engem annak a házához, ki nekem halálom. Azt mondtam, nem
bánom: megiszom a mérget, mit elém töltenek. Szeretlek, el nem
hagyhatlak, engedelmeskedem.

De most megtudtam egy rettenetes titkot. Te voltál az, a ki az én
szegény jó bátyámat, az én szeretett Gáboromat megölted.

Nincs szó, a mi leirhassa azt a nagy fájdalmat, a mit én most érzek; de
érezni fogom azt örökkön-örökké, mind a míg csak élek.

Ha a két gyermekem nem volna, kolostorba mennék, hogy éjjelem-nappalom
te éretted való imádkozással töltsem, vajha megbocsássa neked Isten azt
a bűnöd, a mit emberi sziv meg nem tud bocsátani.

De mivel itt van a két ártatlan gyermekem, s nem akarom hagyni, hogy
azok a kárhozat számára növekedjenek fel: ölembe veszem őket s elviszem
magammal, felkeresem velük jóltevő idegenek házát, s hűséges
szolgálattal fogom megkeresni számukra a mindennapi kenyeret.

Semmit el nem viszek rajtuk kivül magammal: tudod, hogy ellenségeid
mindenemtől megfosztottak. A mi gyöngyöket adtál, azokat is itten
hagyom: a gyöngy könyet jelent, s nekem volt belőle elég, s marad
holtigvaló elég.

Isten Hozzád, édes jó uram. Szeretlek, hű leszek Hozzád, míg csak élünk;
de, hogy Veled találkozzam, hogy Téged meglássalak, azt ne mérje rám
többet az Isten, a ki legyen Hozzád is, hozzám is kegyelmes, irgalmas
Isten.

holtig való alázatos szolgálód Ocskay Lászlóné, született Tisza Ilona.»

A levél ott maradt az asztalon, a négy sor igazgyöngygyel. Ilonka a két
gyermekkel úgy eltünt a házból az éj sötétjében, hogy senki sem vette
észre; még a lesben álló Ozmonda sem: oly nesztelen tudta intézni
szökését.




ELVESZTVE ÖRÖKRE.

Az urak odaát az ivó-teremben késő éjfél után végezék a
búcsuáldomásozást.

Ocskay nehéz fővel tért a szobájába. A mai izgalmas nap, a dühös kemény
harcz megviselte testét, lelkét, nyugalomra vágyott. Azért is szakította
félbe hamarább a mulatságot, mint különben szokás volt.

De mielőtt lefeküdt volna, eszébe jutott, hogy egy jó éjt kivánjon a
mellette való szobában tanyázó feleségének, gyermekeinek.

Benyitotta félig az ajtót s halkan mormogva köszönte:

– Nyugodalmas jó éjszakát, kedveskéim! Mind alusztok-e már?

Semmi válasz sem jött a köszöntésére.

Figyelt, hallgatózott. Semmi nesz, semmi mély lélekzetvétel hangja.

Nem itt volnának-e?

Felkapta a karos gyertyatartót az asztalról, s átment a szobába.

A nagy nyoszolya, a hol mind a három számára volt megvetve az ágy,
üresen állt.

Nem idejöttek-e? Máshol feküdtek le?

Az asztalon heverő gyöngyfüzér megmondá neki, hogy itt voltak. Ez volt a
tanyájuk.

Akkor aztán megtalálta a levelet is s az megmondta neki, hogy hová
lettek.

Olyan szivfájdalom fogta el e levél olvastára, hogy a halált kivánta
inkább.

Átrohant Ozmondához. Tudta jól hol van annak a szobája, s szabad
bejárata volt neki azon a tilalmas küszöbön.

Ozmonda nem aludt, csak éji köntösét vette magára. S ott hallgatózott az
ajtón és leste, hogy mi fog most történni?

Azt nem tudta, hogy Ilonka elhagyta a házat, olyan csendesen suhant el.

Hanem azt jól hallá, mikor Ocskay nehéz léptei döngtek végig a folyosón
szobája ajtajáig. Alig öt percz mulva ugyanazon léptek sietve dobogtak
az ő ajtaja felé.

Mi történt?

Mikor Ocskay László felszakítá Ozmonda szobájának az ajtaját, a nő
megrettent tekintetétől. Olyan volt az, mint az őrülteké. A háborodott
lélek feldulta minden vonásait, sápadt volt, mint egy halálraváló. A
szemei mereven néztek, mint egy kőszoboré.

Ozmonda fehér hálóköntösében, mint egy bűnbánó állt előtte, s kétkedve
tekinte fel e kétségbeesett arczra.

Ocskay László némán tartá eléje Ilonka levelét. Ozmondának el kellett
azt olvasni. Odáig csak reszketett a nő, a míg a végsorokhoz ért; de a
mikor azt olvasta, hogy Ocskayné elhagyja az urát örökre s soha többet
őt látni nem akarja, akkor e holdsápadt arczon a titkolhatlan öröm
ragyogása tündökölt fel. Ah, a siker tökéletes volt! Végre-valahára ő
maradt a győztes, ő űzte el az asszonyt a férje mellől, összeforhatlanul
törte szét a kapcsot sziveik között, övé a diadal!

– Te tetted ezt? kérdezé Ocskay.

– Én!

– Légy érte örökre átkozott! ordítá a férfi s úgy üté öklével homlokon
az asszonyt, hogy az eszméletlenül terült el a földön.

Mikor magához tért Ozmonda, mély csend volt körülötte; a tartóban
hagyott gyertya csonkig leégett. Kábult agyában nem tudta tisztázni
gondolatjait. Valamitől nedves volt a homloka. Megtörlé kantusa ujjával,
a patyolat veres lett. Megsérté ott a homlokát Ocskaynak a gyűrűje.
Erről tért öntudatához.

– Megütött engem! – Megütött a felesége miatt! – Megütött ezen a helyen,
a hol tegnap térden állt előttem, s azt esküdte, hogy kész elkárhozni
velem… Jaj neked Ocskay László! – Ezért meg fogsz halni! – Meghalok én
is. Meghalunk mind a ketten!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hová, merre futhatott Ilonka? – Sötét, februári éjszakában. Vad idegen
helyen. Gyalog, egymagában, két gyermekkel a kezén, a kik közül az
egyiket ölében kell vinni?

Akárhová! Mindegy volt az neki. Délnek, északnak, egyforma a világ. Csak
innen el.

A kastély hátulsó ajtaján kiszökött a kertbe, a kertajtón át ki a szabad
mezőre, s aztán futvást neki az avarnak!

Kerülnie kellett a lakóházakat, nehogy valaki meglássa s hírt mondjon a
keresőinek. – Kertek alatt bújdokolva jutott el a város végére, még a
kutyák sem ugatták meg.

Ott azután, mikor a sík mezőre eljutott, körülnézett, hogy merre
forduljon?

Nem messze az országúttól, egy vályogvető agyagverméből valami tűz
lobogott fel. Egy férfi-alak állt előtte, a kinek az árnyékát, a hol
fellobanó, hol lelohadó láng ide-oda hajigálta, a kopár síkon.

Ilonka arra felé vette a útját a két gyermekével.

Mikor közelebb ért hozzájuk, akkor vette észre, hogy micsoda emberek
közé került?

Sátoros-czigányok voltak. Hat lovuk ott legelészett a sovány gyepen, a
miről csak nem rég olvadt le a hó, egy ponyvával fedett szekerük az
agyag-verem mélyében volt elrejtve, két férfi a törpefenyőből rakott
tüznél sütött fanyárson egy malaczot. Kettő a szekér alatt heverészett
pipázva, egy a lovakat őrizte.

Az, a melyik a tűz előtt állt, (talán őrálláson), a mint a tanyájukhoz
közeledő alakot meglátta, eléje jött. Magas szál férfi volt, hosszú
csigákon vállára omló fekete hajjal; viseltes dolmányán nagy
ezüst-gombokkal; bocskor a lábán. Fekete arczának csak a körvonalait
rajzolá vérfénynyel a lobogó tűz lángja.

De Ilonka egész bátorsággal közeledett e félelmes alak felé. Mit félt
most ő a kerek világ minden rémeitől, mikor Ocskay elől futott? Neki
csak az az egy félelme volt, hogy a férje utoléri.

– Oh jó emberek! lihegé a nő, fáradtan; könyörüljetek rajtam. Üldöznek,
menekülnöm kell. Rejtsetek el valahová, vagy vigyetek magatokkal. Nekem
semmim sincsen, nem fizethetek meg; de meg jutalmaz érte a jó Isten.
Vegyetek fel a szekeretekbe, a kis gyermekeimmel, nem birnak a lábaim
tovább; pedig futnom kell, a míg csak birok.

A czigány odahajolt az úrnőhöz s mereven nézett annak az arczába, a mit
megvilágított tűz a lobogványa.

– Ej-ej, szép asszonyka, mondá azzal a furcsa dialectussal, a mi olyan
tréfás kifejezést ad a czigány minden mondásának. – Hát világgá futsz?
Az urad elől futsz, úgy-e? Aztán meg annak a szeretője elől? A zsiványok
közé is elfutnál, csakhogy őket ne lásd?

– Nem. Nem! tagadá Ilonka, eltakarva kis subája alá a nagyobbik fia
fejét, hogy ne hallja meg az ezt a szót az apja felől.

– Hiába tagadod! nyujtá a szót a czigány. Mi czigányok jövendő mondók
vagyunk, a szeméből is kiolvassuk, kivel mi történik. – Hát nem Ocskay
Lászlóné a te neved?

Erre a szóra Ilonka felugrott a dombról, a melyre lepihent s tova akart
futni. – Hanem a czigány egyszerre odaborult le eléje s átkarolva két
izmos karjával az asszony térdeit, most már nem czigányos hangon, hanem
zokogásba vegyülő panaszos szóval mondá: «Oh te édes szent asszonyom!
Hát ide jutottál? Világgá kergettek, oh az átkozottak!»

Ilonka ráismert a hangról.

– Jávorka! Kegyelmed az itten?

– Nem vagyok én Jávorka! Dehogy vagyok én Jávorka többet. Mert én Ocskay
László árnyéka vagyok. Holló nem jár úgy a gyilkos feje fölött, mint a
hogy én járok mindenütt az ő nyomában. Nincs az én életemnek semmi más
czélja már, mint megfogni Ocskay Lászlót.

– Oh édes jó barátom! könyörgött Ilonka. Ha valami kis jó emlékezettel
van még kegyelmed hozzám, tegye félre most a haragját s szabadítsa meg
annak a feleségét, a kit olyan nagyon gyűlöl.

– Megszabadítsam ő tőle? Lássa meg kegyelmed, szentnél szentebb asszony,
milyen imádságképen tisztelem kegyelmedet. Elhagyom addig Ocskay
Lászlót, a míg kegyelmedet biztos helyre vittem. Ha apám, anyám
temetésére hínának; ha menyasszonyom hína haza a lakodalmára, nem
mozdulnék innen, Ocskay nyomából. Kegyelmedért megteszem a vargabetüt. –
Héj moré! iszkiri! zsákba azzal a féligsült malaczczal! Majd
vacsorálhattok holnap reggel. Oltsátok ki a tüzet, fogjátok be a
lovakat, kettőt a szekérbe, a többire kapjatok föl szőrére; aztán toljuk
az országutat a kerékkel!

Néhány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó
erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt czigányos.
Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyva-ernyő alá;
bundákból jó ágyat csináltak a számukra s aztán megindultak szép
csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy
czigány kordéban!

Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel
az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy bele ne
dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg
vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz czigánymódra, «hegynek
tarts, völgynek hajts!» Utközben beszélgetett Jávorka az úrnővel.

– De hát már most hová menjünk, hová vigyem kegyelmes asszonyom?

– Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, a kihez kivánkozzam, a ki magához
kivánjon.

– Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet
Vőröskővárra? Pálffy bánnak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s
igaz jó lelkek. Hogy a bán a császár híve, nem hibájuk, neki sem hibája;
mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm érte. Ott kegyelmedet igen
jól fogadják; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda? S
ez az egy hely az a világon, a hol nem fogja kegyelmedet soha keresni
Ocskay László, s a honnan soha ki nem adják, ha nem akar menni.

– Valóban jó lesz; köszönöm a jótanácsot.

– No hát most csak ballagjunk, a míg ballaghatunk. Ha a gyesőre
felérünk, majd jobb lesz az utunk, akkorra a hold is feljön, a ködből is
kijövünk, aztán Bittsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután
ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott leteszem kegyelmedet a kapuba s
aztán visszatérek.

– Visszatér? Mért?

– Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót és
bakó kezébe adjam.

– Ne segítse meg benne az Isten!

– Nem is kértem hozzá ő szent felsége segítségét; csak magamhoz bízom.

– Oh mi pogány beszéd! Mondá Ilonka borzadozva.

– Tudom. Szólt a kurucz. Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá.
Kegyelmedtől is mindent elvett Ocskay László, édes szent asszonyom; de
egyet meghagyott még is, az Istent. – Tőlem még az is elvette. Nekem az
sincs. Elpusztította a hazámat, s elpusztította a mennyországomat. Nincs
se földiekben, se égiekben hitem. – És aztán tudja azt kegyelmed,
magáról tudhatja, hogy a ki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak
azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a
fejét fogja vágni, az én szivemet is vágja; de mégis levágja. – Alugyék
kegyelmed, hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet.

A hosszú út megint hegynek vitt fölfelé, a fakó szekér lassacskán
döczögött előre. A hold már feljött a Fehérhegyek mögül; a ködök elültek
a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötét-zöld hegyhátak között. A
messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. – A holdfénynél egy magányos
lovag volt észrevehető, a mint az úton fölfelé vágtatott.

– Vigyázzatok fiuk! Kiálta Jávorka az előre-haladt lovasokra. Akármi
legyek, ha nem Ocskay László vágtat erre felé egyedül egymagában.

Egyedül, egymagában! Akkor vesztébe rohan!

Ilonka meghallotta e szót, s a szekér-echo hátulsó ponyvahasadékán
hátratekintve, rebegé:

– Jézus! szent Máriám! Ez Ocskay maga!

Ő legjobban ráismert.

Egyedül vágtat fölfelé az úton, s még hozzá fegyvertelenül. Csak úgy, a
hogy a házból kirohant, kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt
a fején, szétzilált hajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül.

Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról s kinyújtá a kezét, hogy a
Jávorkáét megragadja vele.

– Oh édes jó barátom, igaz hű emberem! Ne bántsátok őt most! Mikor engem
keres. Ne jusson én miattam veszedelmébe! Ne fogjátok őt el az én
szemeim láttára, a gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a
hármunkat! Küldjétek másfelé, hagyjátok elfutni. Oh ne bántsátok itt.

Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét.

– Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt
még az éhes ördögnek a fogai közül is, a mikor már viszi a pokolba!
Előre tudtam ezt! Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, czigány
legények! Kánápé! (Ezt akkor mondja a czigány, mikor nincs fizető
vendég.)

Aztán odahajolt Ilonkához.

– Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a hegyorom felett? Hogy vigyorog
rám a ferde pofájával! Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy a
hol megkapom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elviszem: ha a paradicsom
minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat
tennék vele, én viseljek minden átkot, a mi az ő fejére hullt! S most te
rábirsz, hogy megtörjem az eskümet. Hát megtöröm. Olyan szent előttem a
te szemednek minden könyharmatja, ne öntözze meg ezt a földet. Tartson
meg az Isten a jövő találkozásig jó Ocskay László! Ha ugyan Isten volt,
s nem a demiurgus, a ki így belekontárkodott a teremtésbe, mikor téged
csinált, hogy a jót a roszszal egy szívbe gyúrta össze!

– Oh köszönöm! rebegé az asszony, s aztán betakargatá a két fiát a
bundába, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a
nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az beéri őket.

Nem soká beérte.

– Halljátok, czigányok! kiálta Ocskay, elfulladó szóval. Nem láttatok-e
az utatokban egy úriasszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében?

Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét.

– De hogy ne láttuk volna, csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos
herczeg úr. De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az
asszonyságon, nyest-prémmel, a fején fátyolos reczeficze főkötő. A két
kis úrficskának sárga volt a haja, a kicsike az anyja ölében, a
nagyobbik a szoknyáját fogta; piros süvege volt fehér menyét-prémmel.

– Igen! Azok voltak! Merre mentek?

– Hát biz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre visz le az út a
predméri révhez? mert ő át akar menni a vizen Predmérre. El is vezettük
odáig szépen; még a kocsinkra is felvettük egy darabig, odáig, a hol
eltér az út: ott leszálltak, odább mentek.

– Mikor volt ez?

– Hja bizony, még akkor nem volt fenn a hold. Még utolérheti a
nagyméltóságos úr, ha nagyon kergeti, mert a révnél aligha viszik át
őket előbb, mint hajnalban; kivált hogy pénze sem volt az úriasszonynak,
tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek számára, azt mondta, megadja,
ha lemegyünk predméri búcsúra, vagy a hradnói sokadalomra. Azt mondta,
ott lakik Hradna mellett, a lietavai várba, Lengyel Magdolna
nagyasszonyomnál; kegyes asszonyunk az nekünk, minden esztendőben mi
reperáljuk meg az ekevasait. Hogy ne embereltük volna meg két dénárig a
hozzátartozóját?

Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy
czigány?

– Itt van a két dénárod fejében! mondá Ocskay, egy tallért hajítva
Jávorka felé, a mit az röptében elkapott s czigány-alázatossággal
elhálálkodott érte.

– Csókolom a lába-újja kis körmét a fölséges excellentiás fejedelem
úrnak! Hat szekér ezüstöt találjon helyette.

– Veszsz meg! dörmögé Ocskay boszúsan, (hat szekér ezüstöt!) s
megfordítá a lovát.

– Apád-anyád idejöjjön! mormogá Jávorka, ráfújva a tallérra babonásan; s
aztán benyújtá azt a ponyva alatt. Nesze czigány asszony! dugd el a
tarsolyodba. Ez szerencsetallér.

Jó volt, hogy így tréfált; mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni
kezdett a nagyobbik fiu s a bunda alól egyre nyafogta: «apám! hallod
apám!» Még Ocskay gyanút foghatott volna. S akkor az az ő veszedelme
lett volna.

Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét megvizsgálja; vágtatva
nyargalt vissza a megtett úton, a míg a predméri kanyarodóhoz ért.

Jávorka sokáig utána nézett.

– Ni, hogy kergeti maga-magát! Elől szalad a jobbik lelke, hátul szalad
a rosszabbik lelke, maga szalad középett lélek nélkül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnapra eljutott a czigány kordé Vöröskővár aljáig. Itt leszállt
Ocskayné s gyalog ment fel a várba gyermekeivel.

Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki:

– Igérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő
fenyegetése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt én nekem rögtön
tudtul adja.

– Megigérem neked, te oltári szentség, hogy te neked adom előbb tudtul,
mint akárki másnak. Te aztán mozdits meg eget és földet, hogy még
egyszer megszabadítsd: nem bánom.




A HÁROMÉLŰ DÁKOS.

Ezután a nagy veszteség után rohanva szállt alá Ocskay László csillaga.

Hogy feleségét, gyermekeit nem találhatta meg, hogy Ozmondát megutálta,
nem maradt egyéb világa, mint a harcz és tivornya.

Azok se váltak már be nála, a dáridóban fejébe ment a bor, s a harczban
hullott fejéről a babér.

Katonái szöktek tőle, s a kik vele maradtak, azoknál is elmult minden
erkölcs. Verekedni sem tudtak már. A császári fővezérek kezdték nem
sokra becsülni, se vitézségét, se hadi tudományát.

Még ez az «egy» nemesebb érzés ébren maradt szivében. A többi téli álmát
aludta már, mint a lárvabáb.

A hír, a dicsvágy melegét kereste.

Haditervet csinált; merészet, nagyszerüt. A hadjárat tűzgócza akkor
Érsekujvár vala, a hol Csajághy parancsolt. Ocskay László ilyen tervvel
járul a fővezér elé:

Két nap egymásután a Tormás-szigetből ki fognak száguldani Ocskay László
hadnagyai a csikós csapatokkal az ujvári sánczok legszélső ravelinja
felé, a hol a várbeliek vágómarhái legelésznek, mintha azokból akarnának
elkapkodni. A kuruczok erre természetesen kirohannak a sánczból a maguk
lovasságával s összecsetepatéznak, mire a hadnagyok visszavonulnak a
szigetbe. A harmadik napon azonban a portyázók csapatja nyomában maga
ront elő Ocskay László az egész huszárságával, a mit még akkor ezrednek
nevezett s komoly harczba keveredik a kuruczlovassággal, azt visszaveti,
összekeveredik vele, úgy, hogy kuruczok és Ocskayék egyszerre jutnak be
a ravelinba. Ott aztán hirtelen neki fordítják az elfoglalt ágyúkat a
várbelieknek, mire azokat Heister és Pálffy minden oldalról megtámadja.
Ilyenformán foglalták el egykor a kuruczok is ezt a nevezetes várat a
császáriaktól, miért ne sikerülhetne ugyanaz a hadifortély másodszor is?

A fővezér elfogadta Ocskay László tervét, s ahhoz mérten tette meg az
intézkedéseit. Ha Ocskay László betörése sikerül a ravelinba, akkor egy
rohammal el van foglalva Érsekujvár.

Egy ilyen fényes sikerre nagy szüksége volt Heisternek, de még nagyobb
Ocskaynak.

Hogy a merész csapás annál jobban sikerüljön, de hogy a katonáiba is
bátor lelket ébreszszen, azt tette Ocskay, hogy magát az előcsapatot
vezette ő maga személyesen, a harmadik napon. – Pedig már akkor tudta
azt, hogy négy hajdani bajtársa összeesküdött ellene, hogy őt élve
elfogják. Egy népballada maradt abból a korból, a miben ezt megéneklik,
s azt Ocskaynak is meghozták nyomtatásban.

Mikor a csikós gúnyába öltöztetett portyázó csapatjával kicsapott a
rekettyésből, a ravelin kapuján egyszerre szemberohant rá egy kurucz
csapat. Ráismert messziről a vezérükre, Rácz Miskára.

Az egyenesen Ocskaynak rugaszkodott, jobb kezében egy összegöngyölt
pányvát tartva; nyilván azzal a szándékkal, hogy azzal lerántsa Ocskayt
a lováról.

Ocskay László bevárta a kurucz vezért csendes nyugalommal, s mikor az
közel ért hozzá, egy pisztolylövéssel úgy főbe találta a lovát, hogy az
hanyatt bukott, a lovasát maga alá teperve. Rácz Miska kitörte a lábát.

– No, fogod-e már Ocskay Lászlót? Rácz Miska! Kiálta az elbukottra a
győztes ellenfél, s azzal kirántva a kardját, neki vágott a kurucz
csapatnak, a ki nagyhamar tapasztalá, hogy nem a tegnapi csikós hordával
van ezuttal dolga, s futott visszafelé.

Nagyhamar azonban segítségére jött a szorongatottaknak a ravelinból öt
század Bercsényi-huszár; rendes, vezényszóra bontakozó sereg; egy
ezredes vezénylete alatt. – De ugyanakkor előrobogott Ocskay László
ezrede is a fűzfaerdő mögül, s ekkor aztán ő vette át maga annak a
vezetését.

A két lovas-ezred szép rendes zárt sorban robogott egymásra szemközt;
messze a csapatok előtt a két ellenséges vezér: egymást keresve a lovagi
találkozásra, a hogy vezetőkhöz illik.

Ez időben mind a két félen, a rendes könnyű lovasság is hegyes csúcsú
vas sisakot viselt, hátul réteges nyakvédővel, elől pedig egy, az
ernyőről harántul lenyuló keskeny arczvédővel, mely csak az orrot és az
ajkat takarta, de a mely miatt mégis az arcz ismerhetlenné vált.

Mikor a két vezér összetalálkozott, egyszerre vágott a másikhoz mind a
kettő. Nem volt szokás a parirozgatás. A kurucz vezér kardja nagyot
csattant Ocskay László mellén, de nem tett benne kárt a pánczéling
miatt; Ocskay ellenben a maga fortélyával visszakézzel csapott az
ellenfele fejére úgy, hogy attól az ütéstől a sisak hátulról előre
bukva, leesett annak a fejéről.

Ráismert azután. – A testvére volt, Ocskay Sándor.

Két ilyen nehéz ütésre, ha vér nem eredt is utána, kell néhány pillanat,
hogy kábulatából egyik is, másik is összeszedje magát és a mint a
vágtató paripák egymás mellett rohanva elvitték az összecsapókat, ismét
szemközt fordítsa a lovát az ellenfelére.

Ocskay Sándor, észrevéve, hogy ellenfele pánczélinget visel, változtatta
a fegyvert. A kengyelvasába tűzve ott volt jobb keze ügyében a dákos. Az
az öt láb hosszú, háromélű fegyver, a minek «pánczéltörő» a neve; azt
ragadta kézbe. – Ocskay László pedig csak bámult elmeredve, s rémülten
tekinte testvére arczába. Az egész ég, az egész harczmező ezt a szót
dörgé a fülébe: «a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet!» Azt is
elfeledte, hogy megvédje magát, hogy kezében a kard, és az arra való,
hogy a dákos döfését elhárítsa vele.

Ocskay Sándor pedig nem ismert rá a bátyjára. Azt gondolta: ki ez a
német? bajusztalan?

Csak akkor ordított fel Ocskay László, mikor a döfést megkapta. Nem volt
az halálos, nem is volt nagyon mély, a pánczél lánczszemei nem engedik a
tőrt messze behatolni, de mégis eltemető szúrás volt az. A testvér adta.

Ocskay László rémülten fordított hátat ellenfelének, s lovát sarkantyúba
kapva, lélekvesztett kétségbeeséssel rohant árkon-bokron keresztül;
folyvást testvérének haragos lihegését vélve hallani a háta mögött, s
mikor egyszer a háta mögé mert tekinteni, olyan messze volt már a
csatatértől, hogy se kuruczot, se labanczot nem látott sehol.

Üldözőjének a lova valahol elbukott egy árokban. Ha az nem történik,
Ocskay László hátulról kapott sebben esik el testvére kezétől.

Ez a rémjelenet az utolsó erőt is elvette lelkéből. Nem volt vitéz
többé. – Kerülte a harczot. – Nem is bízták reá. – Úgy bántak vele, mint
egy leszámolt emberrel.




EGÉSZ A FENÉKEN.

Nehezen gyógyult be az a seb, a mit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor
már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt.

A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, a mi azután
folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy
harczolt egymással, mint a kinek nem a győzelem a czélja, de a
boszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfélének
összekúszálása. Nehéz sohajjal jövünk ki a történetiró múzeumából, s
nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni.

Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyjai
rá-rácsaptak az ezredére, s kudarczot vallattak vele. – Bittse alatt
(hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősileg harczolt), Vajda
levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor épen ott volt Ritschánt
is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kurucz ezrede apránkint
mind átszökdösött a fejedelemhez, úgy, hogy vége felé nagyobb volt az
Ocskay-ezred a kurucz részen, mint a labanczoknál; s Rákóczy a
visszatért ezrednek épen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává.

Ocskay László most már kerülte a harczot. Olyan volt már a lelke, mint a
gyűrű, a miből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A
hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt.

A késő bánatot (az eb-gondolatot), a visszasiró emlékezetet csak a bor
tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a
harczot, csak a tivornyát.

Eltékozolt egy esztendőt, alászállva minden becsületben.

Az új tél is beállt. A hadak mindkét részről téli szállásaikra tértek.

Ocskay Losonczon volt ezredével.

Egy deczemberi napon szabadságot kért az altábornagyától, hogy a
harczszünet alatt meglátogathassa – a feleségét, gyermekeit.

«Valaki» tudtára adta, hogy hol vannak!

Az pedig senki sem volt más, mint Jávorka.

Ocskay megkapta a kért szabadságot, s azzal ötven huszárját, két
leghívebb czimborájával, Trencséni István és Szeredi Pál hadnagyaival,
maga mellé véve, megindult kora hajnalban.

Olyan nagy hajtást tett, hogy Jávorka alig birt a nyomában maradni. Neki
csak harmincz lovas kurucz vitéze volt.

Jávorka maga is csak nem rég gyógyult fel a nehéz sebéből, a mit a
mocsonoki csatában kapott. Akkor ismét utána látott nagy fogadásának:
Ocskay Lászlót élve elfogni.

Vakmerő kaland volt. Keresztül-kasul a császáriaktól megszállott
vármegyében, egy maroknyi kurucz csapattal, bujkálva, rejtőzködve,
nyomban kisérni a leghívebb vitézeitől környezett vezért, nappal a
berkekben, erdőkben meghuzódni, tarisznyában hozott száraz kenyéren
bőjtölni s éjszaka a falvak alatt, a városok mellett nesztelen
elsurranni, mint egy farkas-falka, s aztán a befagyott folyókon, a
hómezőkön keresztül toronyirányában megint megkerülni a jó előre haladt
áldozatot s lesni az alkalmat, mikor arra kapóra lecsaphat.

Ocskay László pedig – dehogy ment a feleségét keresni.

Egészen másfelé vette az útját: fel a Dodvág mentén, ocskói kastélyába.
Mióta a császári pártra állt, visszakapta a kastélyt; – ha nem is oly
ősi pompával ellátva, mint régen volt, de férfitanyának elég
kényelemmel.

Környékbeli víg czimborák, kortyondi fráterek, híva és hivatlan ott
termettek s folyt a dinom-dánom, mintha éj és nap összeragadt volna.

E félreugrás miatt Jávorka elveszté a nyomát.

Ő abban a hitben, hogy Ocskay csakugyan a felesége után megy, Vágujhely
táján leskődött rá, s hogy azután egy hétig sem tudott felőle hirt
kapni: nagy elbúsúltan visszaügetett megint Érsekujvárra.

Volt Jávorkának egy czigány kéme, a kinek legnagyobb virtusa volt a
lábaiban. Ez versenyt tudott gyalogolni akármiféle lovassal. Jávorka
rendeletéből a czigány kémnek egyedül kellett mindenütt kisérni Ocskay
csapatját gyalog, úgy, hogy soha szem elől el ne veszítse. S ha azután
egy helyen megtelepedni látja, ismerve Ocskaynak azt a szokását, hogy
onnan egyhamar ki nem mozdul, vissza kellett térni a czigánynak
Érsekujvárra, a hirrel.

Deczember 29-én jött vissza a czigány azzal a tudósítással, hogy Ocskay
László Ocskón ül és tivornyázik.

Jávorka rögtön lóra ülteté az embereit és megindult.

Mikor Szluha Ferencz, a fejedelem hadipénztárnokának az ablaka előtt
elléptetett, az azt kérdé tőle: Hová ilyen korán?

– Madarat fogni megyek. Ujesztendőre elhozom Ocskay Lászlót.

– No, ha azt a derék madarat elfogja kegyelmed, jó egynéhány aranyat
adok.

Most aztán éjjel-nappal előre! Sűrű ködök ültek a tájon. Csak kurucz
lovas utazhatik ilyen időben. Most már a torony iránya sem vezette őket.
Folyamok mentéhez tartották magukat, a jégen haladtak fölfelé, az olyan
út, a melyikről nem lehet letévedni. Mint a vak ember a sötétben, úgy
haladtak előre, puszta tájékozás után. Kerülniök kellett a járt
országutat, s különösen vigyázniok, hogy a lipótvári császári seregre rá
ne bukkanjanak, vagy a kostoláni labancz-hadakba ne üssék a fejüket. –
Majd meg egy végeszakadatlan hosszú lapályos erdőségbe kerültek, a hol
szálfán és bozóton kívül napijáróra nem találni semmit: se falu, se
szállás. Jávorka jól ismerte azt a vidéket. Ez a Vág és Dodvág közötti
hosszú lapály: a falvak mind a tulsó két parton vannak, itt közbül az
erdő. Itt már csak a compass volt az útirányzó, mint a sík tengeren.

Harmadnap reggelén ott voltak Ocskó alatt.

Mint a gyakorlott tengerész, oly biztosan vezette át a ködülte tájon
Jávorka a csapatját.

Maguk ott maradtak az erdőben. Jávorka beküldte a czigányt a kastélyba
hirt hozni.

A czigány visszatért azzal a hirrel, hogy Ocskay nincs már Ocskón: mind
csapatostól átment még karácsony napján a szomszéd Verbóra, ott isznak
nagyban a báróék kastélyában.

A verbói bárók maguk is olyan víg czimborák voltak!

Karácsony reggelén, mikor épen templomba kellett volna menni: kapott egy
levelet Verbóról Ocskay, melyben meghíják a bárók, hogy menjen át az
ünnepekre ő hozzájuk.

Hiszen ráért volna a meghivásnak mise után is eleget tenni, ha a meghivó
után még egy pár sor női kézzel oda nem lett volna írva:

«Itt vagyok!

Deliancsa.»

Erre a névre, még a mi kis esze volt, azt is elveszté.

Nem ment már a misére, még az Istenét is elfelejté. Rögtön
nyergeltetett, s karácsony délelőtt átrobogott Verbóra s nagy
üdvlövöldözéssel jelenté megérkeztét. – Azóta ott dőzsöl. – Nincs
szünete a tivornyának. – A verbói asszonyok, leányok híresek a
szépségükről; – a verbói kastélyban oly orgiák folynak, a mik
kétségbeejtik a verbói anyákat, férjeket. – Ocskay László még itt is meg
akarja érdemelni a «Nero» nevet, a mivel a német krónikairók
felruházták.

Jávorka nem akart hinni a hirnek.

Ilyen mély sülyedést nem bírt elképzelni.

Hogy azok után, a mik e férfi és e nő között történtek, ezek még egyszer
összejöhessenek egymással, az öröm poharának a fenekén maradt seprűjét
kiinni.

Ez már undorító!

Nem birta elhinni, pedig bizonyos hirét hozták a Verbóról panaszra,
átkozódásra szétfutott anyák.

Vakmerő kisérletre adta a fejét. Kolduló czigánynak álczázta magát; maga
előre ment egyedül Verbóra, a harmincz vitézét elrejtőzteté a Verbó
melletti erdőben; ő maga egyedül ment fel a kastélyba.

Reggel volt már, új esztendő napja. Ocskayéknál még mindig tartott az
ó-esztendő éjszakája. A tivornya terme még gyertyákkal volt kivilágítva.

A hir igazat mondott. Jávorka egymás mellett ülve találta őket a
féktelen orgia közepett.

Odament hozzájok nagy alázatosan, boldog új esztendőt kivánni, czigányos
hálálkodással mindenféle válogatott jókat árasztva a boldog vőlegény,
meg az ő szerelmetes menyasszonya fejére.

Ocskay olyan ittas volt, hogy rá nem ismert Jávorkára.

– No czigány, ha tudsz hozzá, szólt nevetve, hát mondj szerencsét a
menyasszonyomnak, mikor tartjuk meg a lakodalmat?

Jávorka a tenyere után nyult Deliancsának s belenézett.

– Jaj, te drágalátos herczegasszony, neked nagy szerencse áll. Generális
vesz el. Még ezen a héten. El is visz magával, úgy, hogy soha sem veszt
el.

– Hát hova visz magával? mondá Deliancsa.

– Azt akkor mondom meg, ha ő méltósága aranyos tenyerét meglátom.

Ocskay odanyújtá neki a tenyerét.

– Jaj te neked nagy győzelem áll! Beveszed Érsekujvárt hamarább, mint
hinnéd, oda viszed a gyönyörűséges szép mátkádat.

– Nesze czigány! mondá Ocskay, odadobva neki egy tallért a hizelkedő
jövendőmondásért s aztán átkarolta Deliancsa vállát, a fülébe súgva.

Javorkának elég volt, a mit látott.

Sorba üdvözölve a nagyságos urakat és asszonyságokat, a kik mind nagy
tréfát csináltak belőle, elkotródott a kastélyból, s aztán sietett
vissza az erdőben hagyott társaihoz.

Ocskay és czimborái belefáradtak a hosszú tivornyába, s új esztendő
délutánján felkerekedtek a verbói kastélyból, visszatérni Ocskóra.

Bortól hevült fővel még azt a bolondságot is megtette Ocskay, valami
különös hősködést akarva fitogtatni a szép szemek előtt, hogy a saját
harczi paripája helyett egy egészen tanulatlan mént vezettetett elő a
verbói bárók istállójából, a mi még nem volt nyereg alatt; arra ült fel.
Legénykedett vele, hogy ő azt is megbirja fékezni, akármennyit
vesztegetett is eszéből, erejéből.

Aztán még lóhátról is ittak egy búcsúpoharat, még a nyeregből is
váltottak egy búcsúcsókot.

– No már most még egy üdvlövést a szép Deliancsa tiszteletére.

S azzal mind kilövöldözték a pisztolyaikat, mordályaikat a levegőbe… és
elfeledték újra megtölteni. Kitől féltek volna itten? A császári
tábortól elfoglalt területen, messze a kuruczok minden seregétől.

Úgy keltek aztán útra, vad danákat kurjongatva, a mik közé a
meggyalázott férjek, anyák átkozódása vegyült.

A mint a dalt rikácsoló ittas csapat a verbói fenyves előtt végighaladt,
kirohant reája Jávorka a harmincz kurucz vitézzel.

– Itt a kurucz! Ill a berek, nádak, erek! ordítá a megrémült had, s
szétrobbant Ocskay mellől, futva, a merre nyitva a világ, s se a maga,
se a vezére védelmére még csak nem is gondolt.

Ocskay mámorködtől fátyolozott szemeivel egy ismerős arczú lovagot
látott maga felé vágtatni.

Megrettent tőle. Ez az ő egykori kedvencze: Jávorka.

Sarkantyúba kapta a paripáját, hogy elfusson előle.

Érzé, hogy ez a nemesis lovagja.

Hanem a tanulatlan paripa nem akart a sarkantyúnak engedni: a helyett,
hogy elfutott volna, csak ágaskodott és egy helyben forogva toporzékolt.

Ocskay a mordályához kapott s ráfogta azt Jávorkára. Már elfeledte, hogy
nincs az megtöltve, ki lett lőve Deliancsa búcsuüdvözletére. A fegyver
nem dördült, csak csettent.

Jávorka már ott volt mellette, s a kardjával a fejéhez sújtott.

Ocskay a mordálylyal hárítá el a csapást, de a kard hegye mégis az
arczát érte s vérrel borítá el; egy második csapás a kezét sebesíté meg,
akkor aztán Jávorka a balkezében tartott fokossal úgy sújtá főbe, hogy
Ocskay kábultan rogyott le lováról.

Mire magához tért, a sebei be voltak kötözve, s ő maga egy ló hátára
szíjjal odakötve. Vitték a csendes, laktalan erdők közé.

A mint a legelső tisztáson pihenőt tartottak, Jávorka az őrtűz mellett
egy levelet írt Ilonkához.

«Holtig tisztelt édes szent asszonyom.

Igéretem szerint tudatom kegyelmeddel, hogy a mai szent napon,
újesztendő napján, Isten ő felsége kezemre adta Ocskay Lászlót. – Mától
fogva imádva borulok le Isten előtt. – Az volt a szándékom, hogy ha
elfoghatom Ocskay Lászlót: nem bántom; a kegyelmed szíve fájdalmáról
irgalmazok neki: elviszem egy kolostorba, oda bezáratom; azt mondom
neki: «barát voltál, légy megint barát; szabadítsd meg a lánczaidtól azt
a dicső teremtést, a kire nem vagy méltó, s aztán imádkozd le magad a
bűneidet, ne lopd meg egy szentnek az imádságait!» Ez volt a szándékom.
Van Isten: ő tanum, ő látta ezt a gondolatot a szivemben. – De van ördög
is, s ez meg azt súgta Ocskay László szivének, hogy ne a hű hitvesét,
őrangyalát menjen felkeresni, visszakönyörögni, hanem menjen találkozni
még egyszer azzal a dæmonnal, a kinek száz neve van, de előttem egy
sincs. – Nem hittem a mások szavának: odamentem, hogy a magam szemével
lássak.

A mit láttam, soha el nem mondom. – De most már halálra adom Ocskayt! –
Tegyen meg kegyelmed minden próbát, a mit hűséges asszonyszív
véghezvinni képes, megszabadítására; mert kell, hogy a kegyelmed lelke
nyugodt legyen abban, hogy még a lehetetlent is megkisérté miatta, de én
bizonynyal mondom kegyelmednek, hogy Ocskay László meg fog halni, meg
kell neki halni!

örök tisztelője: _Jávorka Ádám_.»

Ezzel a levéllel utnak indítá Jávorka Ocskaynak egyik foglyul esett
lovászát Vöröskővár felé.

Maga pedig vágtatva sietett vissza éjnek idején Érsekújvárra. Oly
sebesen futottak, hogy másnap délben már ott voltak Érsekújváron.

Mikor Jávorka a fogoly Ocskay Lászlóval bevonult a városba, a nép reá
lázadt, s szét akarta tépni a foglyot; kővel, sárral hajigálták: Jávorka
vitézeinek a testükkel kellett őt fedezni, hogy agyon ne kövezzék.

Csajághy, a várparancsnok, az összes várbeli főtisztekkel épen ebédnél
ült, ott volt Ocskay Sándor is közöttük, a midőn Jávorka megérkezett a
sebesült, megkötözött, megalázott Ocskay Lászlóval.

A kurucz vezérek nagy riadallal ugráltak fel az asztaltól.

– Ah itt van a drága császármadár! kiáltá Csajághy.

Csak Ocskay Sándor fordult félre, a bátyját megsiratni.

– Mit gúnyolódik kegyelmed? szólt Ocskay; jobb, ha borbélyt hivat, a ki
sebeim bekötözze s meggyógyítsa.

– Majd hivatok én neked olyan borbélyt, a ki úgy meggyógyít, – semmid
sem fáj többé.

A lakomázó asztalt azonnal elhordták, fehér abrosz helyett fekete
posztóval leterítették, feszületet, halálfőt, égő gyertyákat raktak fel
rá, s Ocskay Lászlóra rögtön törvényt láttak.

A hosszas vallatás egész késő éjszakáig tartott.

Mikor bevégezték, azt kérdé Csajághy a rabtól:

– Mit tettél ember?

– Mit tettem? Álmodtam! Rettentő álmom volt. Most ébredtem fel. Utálom
magamat. Gyűlölöm az embert, a ki tegnap voltam. – Nem kérek egyebet,
csak azt engedjétek, hogy én ölhessem meg a tegnapi Ocskay Lászlót.
Válaszszátok ki a halál nemét, a mit végrehajtsak rajta. Tűzmáglyára
lépek, szisszenés nélkül fekszem rajta. De legjobban szeretnék még
egyszer karddal kezemben odarohanni azokra, a kik ily nyomorulttá
tettek, s izekre vagdaltatni magamat, és visszavágni rájuk.

– Késő már Ocskay László! Nem hisz már senki annak, a mit te mondasz.
Ellenben a mit én mondtam, az megáll: «ha te valaha ezt a hazát
elárulod; ha te földi angyalodhoz hűtelen lészsz: – én leszek a megölő
hóhérod.» – Eredj börtönödbe s készülj halálodra.

Hajh, a földi angyal, – ha most közel lett volna, tán még meglágyította
volna a haragos itélő-birák kemény szivét.




A VÉGSŐ KISÉRLET.

A mint Ilonka megkapta a rémhírt férje elfogatása felől, azonnal kocsira
ült s éjnek éjszakáján utra indult Pozsonynak.

Ott volt Heister főhadiszállása.

Ilonkának megsugta a szív ösztöne, hogy itt kell keresni a védelmet
Ocskay László számára. A kuruczokhoz hiába menne könyörögni; azok őtet
is elfognák: hisz ő is ellenség! Heister még segíthet.

Elég korán reggel érkezett meg a pozsonyi várba. Rögtön sietett fel a
fővezérhez.

Az előszobában azt mondták neki, hogy várjon. A tábornagy nincs még
felöltözve, nem fogadhat el asszonyságokat.

Várt nagy szívdobogások közt.

Elmult egy óra, kettő, három, még sem mondták neki, hogy szabad a
bemenetel. Jöttek az alatt sokan utána: mindnek várni kellett.

Ekkor ismét nyilik az ajtó, s Ilonka egy selyemtől suhogó divathölgyet
lát belépni; tollas barettal a hajporozott fején, szépség-legyecskékkel
a kifestett arczán, magas aranyozott sarku czipőiben kevélyen lépegetve,
mint a páva.

Ez is ugyan siethetett, hogy olyan jókor meg tudott érkezni Verbóról s
átalakulni Deliancsából Ozmonda grófnővé! – A komédiásnők gyorsan tudnak
átöltözni.

Ilonka kitalálta, hogy miért jött ez.

Angyali jó szive közel volt hozzá, hogy kiengesztelődjék iránta.
Elfeledte, hogy mit vétett ellene ez az asszony, csak az jutott eszébe,
hogy ez most megmenthetné Ocskay Lászlót. Eléje sietett és megszólítá:

– Óh asszonyom. Elfogták Ocskay Lászlót.

Ozmanda gúnyos hidegséggel viszonzá németül:

– Madame, ich verstehe kein Türkisch!

Igaz. Itt nem szabad törökül beszélni! Németre fordítá a szavát.

– Elfogták Ocskay Lászlót. Óh könyörögjön mellette a fővezér urnál.

Összetett kézzel esengett előtte.

A grófnő pedig magasra emelve a fejét, kevély elutasítással mondá:

– Asszonyom, ilyesmit nem szokás egy urhölgynek a szemébe mondani! Mi
közöm hozzá? Ki nekem az az ur?

Ekkor a tábornagy hadsegéde kilépett az ajtón, s azt mondá:

– Melyik az az urhölgy, a ki Ocskay László felől akar ő excellentiájával
beszélni?

Ozmonda nem szólt semmit, csak megindult az ajtó felé, a mit az
udvaroncz készséggel tárt föl előtte.

Erre elhagyta Ilonkát vértanui türelme, megkapta Ozmonda ruháján a
bouffant s olyat rántott rajta vissza, hogy csak úgy ropogott a selyem,
s azzal indulatosan kiálta fel:

– Ha szabad a szeretőjének könyörögni érte, akkor nekem elébb szabad: a
feleségének!

S azzal félretaszítva erős kezével maga elől az ajtóban álló
udvaronczot, berontott erőszakoson a tábornagyhoz.

Heister az ablaknak háttal állt; az árnyéktól még sötétebb volt az
arcza, mint egyébkor.

Ilonka odarohant hozzá és térdre esett előtte.

– Én vagyok Ocskay Lászlóné. Férjemet elfogták. Óh szabadítsa meg
kegyelmességed! Ne engedje, hogy megöljék.

Heister haragos volt.

– No, hát mit akartok? Hogy elfogták Ocskay Lászlót? Tudom. Elébb
tudtam, mint ti. Kellenek nekem ide sápitozó asszonyok, hogy megmondják,
mit cselekedjem? Már megtettem, a mit kellett. Három órával ezelőtt
elküldtem már a gyorsfutárt peremptorius levelemmel Érsekujvárra
Csajághyhoz, a kurucz vezérhez, Ocskay dolgában.

Azzal hátrakapta mind a két kezét, nehogy megcsókolja valamelyiket a
háládatos asszony.

Ilonka pedig még ott maradt térden állva, s összetett kezeit ajkaihoz
emelve, úgy nézett fel a fővezérre, mintha ki akarná csalni annak az
ajkaiból még azt a vigasztaló felvilágosítást is, hogy mit tett Ocskay
László érdekében?

– Igenis. Dörmögé a vezér. Én nem vagyok a sok beszéd embere: én tenni
szoktam. Megirtam Csajághy Mártonnak, hogy ha ő foglyul ejté Ocskay
Lászlót nekem meg három kurucz-vezér esett a kezembe: Fodor László,
brigadéros, Volfárt ezredes és Palkovics Ferencz főstrázsamester.

Hármat egyért! Fényes csere! Ilonka ismerte mind a hármat; férjének jó
barátjai voltak. Az érsekujvári napok alatt sokszor találkozott velük.
Ez a három bizony-bizony ér annyit együtt, mint az egy Ocskay László.

A szemei örömtől tündököltek Ilonkának.

Heister megsajnálta ezt az örömét az asszonynak. Nem járt ő abban, hogy
valakinek örömöt csináljon.

– No hát – ha azok odaát Ocskay Lászlónak levágják a fejét: én cserében
ezt a három kuruczvezért nyakaztatom le.

Az ijedtség elvette Ilonkának a szavát.

Rettenetes gondolat! Nem hogy megmentsék Ocskay Lászlót, hanem arról van
szó, hogy ha őt megölik ott, emitt megölnek helyette viszontorlásul
három derék jó hazafit, három hajdani jóbarátot.

Fölkelt a térdéről, támolyogva, ingadozva ment ki a szobából.

Ott az ajtóban még egyszer találkozott azzal a másik nővel.

Most az ragadta meg az ő kezét s ezt suttogá a fülébe:

«Özvegy vagy már…»

Ilonka kitántorgott a várból. Lelkének minden gondolatja össze volt
kuszálva. Merre forduljon most? Kit próbáljon még meg?

Egy vakmerő gondolatja támadt. – Oda fog menni Csajághyhoz; – vagy
kikönyörgi tőle a férjét, vagy osztozik annak a halálában.

«Hajts Érsekújvár felé!» mondá a kocsisnak.

Senki sem kisérte, senki sem tartóztatta.

Aznap korán reggel már a haditörvényszék előtt állt Ocskay László.

Künn a piaczon a hajduság, a népség lázongva gyülekezett, s ordítva
követelte rettentő halálát.

A legszörnyűbb halál nemével kell neki meghalni, a mivel csak országos
gonosztevőket szoktak kivégezni.

Hasztalan volt már Ocskay Lászlónak a fölébredése, hasztalan mondta el a
vérbirák előtt, mi végzetes lánczolata az eseményeknek sodorta alá ebbe
a mélységbe; hasztalan esküdött, hogy ha még egyszer kezébe adják a
kardját, minden vétkét lerója hűségével! Késő volt már. Kimondták rá a
halált, a legszégyenteljesebb, a legirtóztatóbb halált: a karóba
huzatást.

Ekkor a testvére, Sándor, odaborult Csajághy lábaihoz, s könnyeivel
áztatva annak a kezeit, könyörgött kegyelmet szerencsétlen bátyja
számára; saját érdemeit, hűségét, szenvedését a hazáért mind
fölemlegette. Elfeledkezett róla, hogy az elitéltnek ellensége, el arról
is, hogy birája, el arról, hogy ő a szegény letiprott magyar, ez meg a
vérében gázló hitszegő: – csak az jutott eszébe, hogy testvére.

Csajághy szive nem lágyult meg; de igazságot tartott.

A mérlegre tette az öccs érdemeit, szeretetét, hűségét a bátyja vétkei,
hűtlensége mellé: s megkegyelmezé Ocskay Lászlót a szégyenteljes
haláltól a nemes embereket megillető pallos-halálra. Az is nagy kegyelem
volt.

De meg kell neki halni!

Mikor az itélet kimondatott, nagy trombitaszóval érkezék meg a piaczra
Heister levelével a gyorsfutár.

Csajághy átvette a levelet, s felbontá azt a törvényszék előtt.

– Heister azzal fenyeget bennünket, hogy ha mi kivégeztetjük Ocskay
Lászlót, ő meg lefejezteti a tőlünk elfogott három vezért. – No hát
feleljük neki ezt: – «ha kegyelmed levágat az egy Ocskay Lászlóért három
kurucz főtisztet, – akkor mi megöletünk hét császári fogolytisztet;
köztük Illert, Schenket, Zichyt, Ritschánt, a kik kezeink között vannak!
Ez a mi válaszunk!

Ezzel bocsátá vissza Csajághy Márton a küldönczöt.

S ezt határozva, kettétöré a fekete pálczát, s odadobá Ocskay László
lábaihoz.

Csak annyi időt hagytak még neki, hogy végrendeletet irhasson.

Azt Ocskay László elvégzé olyan nyugalommal, mint a ki sorsával
leszámolt s hazamegy pihenni.

Öcscse Sándor egy pillanatra sem hagyta el többé.

Mikor készen volt a végrendeletével, azt mondá öcscsének:

– Meg van még nálad az a levelem, a mit egykor azzal a szóval adtam át,
hogy bontsd fel majd akkor, ha meghalok.

– Nálam van.

– No hát bontsd fel.

– Bátyám!

– Bontsd fel, itt az ideje. Akarom, hogy most olvasd el.

A levélben ez állt:

«Te szeretted Ilonkát, mielőtt én elvettem. Bocsáss meg, hogy
megfosztottalak boldogságodtól. Ha én elvesztem, tedd őt boldoggá. Ugy
légy áldva, a hogy ezt tenni fogod.

Bátyád: László.»

Sándor meg volt zavarodva, hogy titkát elárulva látta.

– Neki is megirtam ezt. Levelemet te fogod neki átküldeni,
végrendeletemmel együtt. Én e szegény nőnek a szivét darabokra törtem:
alkosd még egyszer egészszé. Az ő anyja megátkozta (az én bűnömért) az ő
gyermekeit, légy nekik atyjuk, s fordítsd el róluk az átkot. Most hagyj
magamra; – Istennel akarok kibékülni.

Azzal megölelték, megcsókolták egymást, László azt súgta Sándornak még
egyszer: «Légy atyja gyermekeimnek».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alig hagyta el Ocskay Sándor bátyja börtönét, midőn egy porlepte lovas
jött vágtatva az utczán, őt keresve.

Ilonka küldte ezt hozzá, azzal a kéréssel levelében, hogy engedjék őt
bejönni a kurucztábor elővédein keresztül. Őt magát Sempténél
tartóztatták fel.

Odakünn már verték a dobokon a gyászchamadeot. A vérpad fel volt már
állítva a piacz közepén.

Ilonka könyörgéseivel még egyszer csodát mívelt. Rábirta a kurucz előhad
semptei parancsnokát, hogy őt keresztül bocsássa a hadvonalon. Ha jókor
érkezik Érsekújvárra, bizony kiimádkozza őt még a hóhértól is, mikor az
már a pallosát emeli föléje.

Szegény nő, hogy néz ki folyvást a hintó ablakából, epekedő arczczal, ha
nem jön-e már Érsekójvár?

Végre feltünt előtte a láthatáron a síkon kiemelkedő bajorsáncz.

Azon a sánczhatáron meredt föl egy magas árboczfa. S ennek a hegyén volt
valami gömb. Az alkonyég sápadásában oly rémletes volt ez az égremeredő
sötét jel.

«Mi lehet ez a sötét jel?» kérdezé magában borzadozva a kétségbeesett
nő.

Mielőtt oda érkezett volna, egy lovag jött vágtatva eléje. Ocskay Sándor
volt.

– Vissza! vissza! – kiáltá a lovag, a mint Ilonkát felismerte, s
feltartóztatta erőszakosan a robogó lovakat.

Ilonka kiszökött a hintóból s odafutott Ocskay Sándorhoz.

– Mi az ott? Mi az ott? kérdezé arra a rémjelre mutatva ott a sötét
sánczorom felett, megragadva kezeivel Sándor karját.

– Óh ne kérdezd! ne nézz oda! Fordulj vissza! rebegé Ocskay Sándor,
keservesen zokogva.

A testben, lélekben összetört nő eszméletlenül rogyott össze.

Az a rémjel ott a távolban – az egykor legbálványozottabb férfinak a
feje volt, árboczhegyre tűzve.




POROK ÉS HAMVAK.

Heister szavának állt. A mivel fenyegetőzött, betölté. A kivégzett
Ocskay Lászlóért lefejeztetett három kurucz vezért.

Erre aztán megint a kurucz-vezér itéltette halálra a hét fogoly osztrák
vezértisztet, azok között Ritschánt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lélekfájás ezekre az időkre visszagondolni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ocskay Lászlót eltemették, künn a szabad mezőn, nem megszentelt földbe;
jeltelen sírba, még csak keresztet sem tettek a fejéhez. Csupán sűrű
tövissel vették körül, mint a pogány időkben a villámütés félelmetes
helyét.

Úgy sem fogja azt látogatni senki.

Egy reggel a czirkáló őrjárat egy női alakot látott meg e síron fekve.

Odamentek, megszólították. Arczczal feküdt a síron, nem felelt.
Költötték: nem ébredt.

Egy török-kés volt nyelével lefelé a sírhalomba megerősítve, felfelé
álló vasával az alvó nő szívén keresztülszúrva. Két karjával átölelte a
sírt.

Voltak, a kik ráismertek benne a szép Szunyoghy Ozmondára, született
Eszterházy grófnőre.

Annyira szerette-e őt, hogy képes volt megölni, s úgy egyesülni vele a
halálban? Ő vitte-e imádott bálványát, kiszámítva a vérpadra, hogy a
sírban legyen az övé? – Átvitte e titkot a másvilágra, s bizonyára
kegyelmes bírára talált, a ki nem emberek gondolatai szerint ítél, a ki
nem azt nézi, hogy mit tettünk? hanem azt, hogy mit éreztünk?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még abban az évben utoljára hangoztatták a tárogatók a szvihrovai nótát
a Kárpátok ormairól, mikor Bercsényi búcsút vett hazájától örökre.

Rákóczy hadseregének maradványai a majtényi síkon lerakták a fegyvert. A
négyszögü tér, a hol az megesett, be van kerítve sánczczal, s ma már
sűrű erdő, bozót nőtte azt tele. Soha ember be nem lép a bozótba, vadász
nem keres ott zsákmányt, vándor nem vág utravaló pálczát a gesztjéből:
ott valami kisért!

Pálffy János, a bán, és Károlyi Sándor, Rákóczy vezére megalkudtak a
békekötésben: szathmári békekötésnek hívják azt az okmányt.

I. József már azt nem érte meg: ifjan halt el a hadjárat bevégezte
előtt.

A békekötés után Ocskay Sándor hazatért birtokaira, miket a conventió
visszaadatott neki.

A krónika azt mondja, hogy a béke helyreálltával nőül vette
szerencsétlen bátyja özvegyét, Tisza Ilonát. Ocskay Lászlónak egy
gyermeke sem ért emberkort. A hatalmas, nevezetes Ocskay családnak
Ocskay Sándor a törzse.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt a története azoknak, a kik szerettek, és a ki szeretve volt mind
a vérpadig.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Vágjad uram, vágjad, mért lettek kutyákká?]

[Footnote 2: Pálffy bán szavai.]




TARTALOM.

II. KÖTET.

  A vak lövések  1
  A fehér barát  11
  A budetini borz  21
  Az édes otthon  47
  Idegen háznál  60
  Circe  70
  A rák «fordulóban»  77
  A kik a holdra esküsznek  87
  A feltalált régi jó barát  90
  O du liber Augustin  105
  A két kereszt  121
  A Krethi és Plethi  126
  Rákóczy villáma a császár előtt  140
  A végzetes golyó  153
  Az anyai ház  164
  Két kincs közül az egyiket  176
  Életre-halálra  193
  Elvesztve örökre  208
  Háromélű dákos  217
  Egész a fenéken  221
  A végső kisérlet  230
  Porok és hamvak  236


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


43 |En nem vagyok |Én nem vagyok

47 |csabító varázs |csábító varázs

99 |el ís szórta |el is szórta

159 |Uljön le |Üljön le]






End of Project Gutenberg's Szeretve mind a vérpadig (2. rész), by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62436 ***