The Project Gutenberg eBook of Solus eris by Zoltán Ambrus

– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam hozzá. – Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy?

– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se voltam ennyire – feleltem.

– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. Egyéb bajom nincs, de nekem ez is elég.

– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg kevés a vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való bizalmadat?

– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s jövőmben nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj ez.

– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond óráim. A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most neked.

– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, lenéz az alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek magatokat! Én is vesződtem, a míg ide jutottam!« -2-

– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az egészséged, mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi kellene még?

– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De ilyen bolond az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; észre se veszi a gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. Mikor aztán megöregszik, már nem akarna semmit, de mindenét odaadná az eltűnt évekért. Nem tudja élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, megszerzett; csak kesereg, hogy nem tud visszafiatalodni.

– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A mester ma is fiatalabb, mint én…

– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, úgy látszik, soha se fogok eljutni.

– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem szerelmeskedtem annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; de ha lefestettem őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz rá lefesteni őket! Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel korábban értem el, mint ti fogjátok, hogy nem kell robotban dolgoznom; de mit ér ez? Most már volna időm szerelmeskedni, a kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te kiállsz a kapuba, és egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te vagy; én kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként nem azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy ne csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd egészen ennek adod a -3- lelkedet: a siker eljön magától, nem kell hínod. Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit másoknak éltél, az mind a művészetednek fog kamatozni. De ha ennyire bolygat az alkotás láza: próbálj már egyszer valami nagyot.

– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az én bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát alszom naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. Úgy eszem, mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm olyan, mint egy bikáé.

– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem tapasztalom, hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, mester. Ép, egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni kell: erős is. Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a »Hungaria« csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem jut eszembe semmi, nem tudok kitalálni semmit, annyit se látok és érzek, mint egy fűszeres. A materiális élet, a melybe belemerültem, mint Harold Harfagar király a tenger fenekére, nem ereszt vissza; a lomhaság tündérei lenn tartanak, nem tudok fölemelkedni. Majdnem minden időmet a szabadban töltöm, s néha megkapnak: a fák, a víz, a sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a napfény játéka egy hullámfodorral, a -4- növényvilág szivárványos bűbája, egy-egy tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai. A napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha még tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele fáradok, s kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a lelkem akart. Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet csinálni. Valamit, a mi bizonyos. A mihez nem ér fel a kicsinyesség, s a minek nem árthat az idő. Valami olyat, mint a Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha már a rendkivüli tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább valami olyat, a mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is meg legyek elégedve.

– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz éves vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy más pályát, elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. És azt kell hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs elég tehetségem.

– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, hanem az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, a mire vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat kinőni.

– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe ejtheti az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy azt az egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban lesujtana, mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy mesterséghez konyitunk s ebben az egyben is kontárok -5- vagyunk? Itt van ez a nagy, haszontalan test a maga mindennapos követeléseivel; csupa apró, de parancsoló és türelmet nem ismerő követeléssel… és a szellem, a dicső szellem, melynek játszva kellene előteremtenie, a mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a kielégítésére szükséges, a szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk, kínlódva se bir valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a mivel elhallgattathatná ezt az éhes kutyát.

– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle kételkedések, és hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem vitatkozom veled. E helyett egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a munkát, a melyről szóltam.

– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen azt rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul.

– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az orvos nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a míg az étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s azon lesz, hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az étvágyadat, azzal az új erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb eledel ad. Én is ilyenforma kúrát ajánlok. Most már, hogy kibeszélted magad, tisztában vagyok a bajoddal, s elmagyarázhatom, hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig elhanyagoltad a művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a legnagyobbnak. Egy szép napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s iszonyu hévvel fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De meglepetve vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi ügyességedet, s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt szerető duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is -6- asszony! Ekkor rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó viszonyt; persze, éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most aztán lecsüggeszted a karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: tulajdonképpen mi történt veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, azt nem lehet csak úgy visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra megszerzed, de ne félj, semmi baj. Szép lassan visszahizelged magad úrnőd kegyébe; nem vívod az eget, de addig sántikálsz és udvarolsz a haragos szépségnek – hiszen csak nő!… – míg egy napon észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd, barátom, az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi becsvágyadat, de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való feladat, ha mondom.

– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven arczképe is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a leányka most tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem tudom, mondjuk: tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a fényképek és a tizenhat éves hasonmás látásából el kell képzelni… nem… látni kell: milyen volt az asszony huszonöt-huszonhat éves korában.

– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot! -7-

– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó képet, a melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit kapsz, a mennyit akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert ismertem az asszonyt. A kis leányt folyton látni fogod, a mi ér annyit, mint a fényképek. Szóval a feladat nem nehéz; persze, művész szeme kell hozzá.

– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! Esküszöm, hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára!

– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig ugyanerre a munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, mely mindenkorra nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk a dolgot. Most is rám gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam be az igéretemet. De nemet kellett mondanom.

– Most is csak azért nem vállalkoztam, mert ki kellene mozdulnom a fészkemből, hogy a kis leányt láthassam. Már pedig nincs az a csábítás, a mivel engem el lehetne csalni hazulról. Egy köszvényes embernek a megszokott kényelme, a nyugalma, a helyben maradhatása az első dolog a világon.

– Mert másutt sehol se tölthetnéd jobban. Biztosítalak, hogy nem fogsz haza kivánkozni; tőlük meg ott maradhatsz, a meddig akarsz. Megjegyzem, bár ezt -8- már nem volna szabad elárulnom, hogy szó van a kis lány arczképéről is.

– Ahá! Ez attól függ, hogy a pályázó miképpen tudja megoldani az első feladatot?…

– Köszönöm. A kérdéses nyárspolgárok azonban, úgy látszik, bizalmatlanabbak. És tán kényesebbek is.

– A kérdéses nyárspolgárok egy cseppet se nyárspolgárok. Olyannyira nem, hogy az az úr, a ki kért, küldeném el, ha már magam nem mehetek, a legtehetségesebb tanítványomat, ez az úr Magyarország utolsó oligarchája: Szepessy Kristóf báró.

– Ha szorgalmasabban lapozgatnád a könyveket, ismernéd a történelemből is. Annak idején nagy szerepet játszott Magyarország politikai életében.

– Régen, a kiegyezés előtt. Azok közé az aulikusok közé tartozott, a kik itthon is bizonyos megbecsülésnek örvendtek. Hatvanhét óta azonban visszavonult.

– Azért jó lesz, hogy ha tájékozódol egy kissé. Akármilyen rég letűnt nagyság, szereti, ha tudják, hogy ki volt.

– Exczellencziás úr és aranykulcsos vitéz. Olyan aranykulcsos vitéz, a kit egy tolószéken hurczolnak jobbra-balra, de a ki azért megköveteli, hogy az egész világ folyton süvegelje.

– Ne gondold azt. Úgy hiszem, közelebb van a nyolczvanhoz, mint a hetvenhez, és akármilyen öreg, -9- nem tudott nagyobbra nőni, mint egy lovászgyerek. De ez a kis öreg a tolószékében is kemény legény. Majd meglátod, hogy arra felé, három vármegye határán belül, csak az történik, a mit ő akar.

– Az is az övé. Te, figyelmeztetlek valamire. Ha festésről lesz szó, Angelit és Canont a világért se dicsérd az öreg előtt. Először ezekkel tett kisérletet. De az egyik, már nem tudom mért, nem vállalkozott, a másik meg olyan képet festett, a mely a bárót éktelen haragra lobbantotta. Megsemmisítette a képet, s azóta hallani se akar a bécsi mázolókról.

– S a mester azt hiszi, hogy én szerencsésebb lennék, mint híres elődöm?

– Híres elődöd nem láthatta az eleven hasonmást, a ki akkor még nagyon kicsi volt. Aztán meg híres elődödnek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy egy bájos Dubarryt festett, a báró pedig – és ezt meg fogod érteni, mihelyt meglátod a fényképeket – szentképet akar. Igen, szentképet, és nem valami »à la Watteau« kecses alakot vagy holmi Fragonard-féle bájosságot. Az öreg úr ugyanis, a mint látni fogod, nemcsak kegyelettel, hanem valóságos rajongással viseltetik a menye emléke iránt.

– A menyét becsüli meg ennyire? Ez uj. A nagyon öreg emberek halott-kultusza nem szokatlan dolog. Azt hiszem, ez a kultusz nem annyira sírontúli szeretet, s örökös emlékezése a már csak emlékeiben élőnek, mint inkább tüntetés a hálátlan élők ellen. »Látjátok, így tudom én imádni, a haló porában is, azt, a ki szeretett és megbecsült engem, a hogy megérdemlem, és a hogy ti nem tudtok szeretni és megbecsülni!…« Ezt akarja mondani. De hogy valaki a halottai közül éppen a menyét tegye öreges érzéseinek bálványképévé, -10- ez, meg vagyok győződve, eddigelé igen ritkán fordult elő a világtörténelemben.

– Mondasz valamit. Sőt meglehet, egészen igazad van, mert ezt a rajongást, a mely még a halotthoz is hűséges maradt, ugyan senki se jósolta volna meg, tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt. Az öreg báró tudniillik sehogy se akart beleegyezni fiának a házasságába. Hiába kérlelte az egész család, nem engedett és utóljára is megtagadta a jóváhagyását. De a fiatal báró is Szepessy volt, azaz makacs, hajlíthatatlan és minden pokollal szembeszálló. Mikor látta, hogy nem tudja megtörni apjának az ellenállását, túltette magát rajta. Elveszített egy hitbizományt, de feleségül vette a kis nevelőnőt.

– Te ezt vigjátéknak találod, és mulatsz rajta. Hja, barátom, minden élet: tragédia, de ez a sok tragédia néha ilyen vigjátékokból alakul ki, a mi azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a vigjátékok anyaga ugyanegy, vagyis: nincsenek vigjátékok, csak olykor vigjátékoknak tűnnek fel, a közönbös néző előtt, a tragédiák egyes részletei. Lásd, ez a nyakas öreg, a kiben minden nyakassága mellett is oly kevés a következetesség, a maga rendíthetetlen elveivel – mert az elvei most is rendíthetetlenek – messziről kitünő vigjátéki alaknak tetszik, és mily szomorú sorsot mért rá előbb a komikus konokság, utóbb a komikus következetlenség! Nem fogom elbeszélni az egész regényt…

– Mert magam sem ismerem. Csak a száraz tényeket tudom, de ezek is érdekesek.

– A tényeket kitalálom. Megjelent az első baba; a fiatal anya felpakolta a kis kitagadottat, és beállított -11- vele a bősz nagypapához. A bősz nagypapa ellágyult és beleszeretett a fiatal mamába.

– Megjelent az első baba és a fiatal anya nem adott életjelt. Hanem a férj, a ki elég bolond volt lemondani egy hitbizományról, hogy elvehessen egy szegény nevelőnőt, megint gondolt valami bolondot. Azt gondolta, hogy elmegy az északi sarkra, és nem lehetett otthon tartani. Bolondabbat már nem gondolhatott volna, az igaz, és hogy miért tette ezt, igazán nem tudom megmondani. Máris megunta volna a feleségét, a kiért olyan nagy áldozatot hozott, vagy nem szerette volna eléggé a kis porontyát? – nem hiszem, mert ismertem az asszonyt. Daczból tette volna, hogy keserüséget okozzon az apjának, vagy hogy aggodalmakat keltve kierőszakolja a bocsánatát? – nem hiszem, mert ismertem őt is. Inkább azt képzelem, hogy nem tudta tűrni a szegénységet, vagy jobban mondva: nem tudta elviselni, hogy szegénynek lássák otthon. És mindenesetre valami sikert várt ettől a vállalkozástól; az expediczió, a melylyel elment, nagy port vert fel akkor. Bizonyára nem azért ment el, hogy soha se térjen vissza. De nem tért vissza. Háromnegyed év se telt el, mikor meghozták a hírt, hogy odaveszett, az egész expediczióval.

– Az özvegye nem így fogta fel a dolgot. Legalább nem siránkozott a tulajdon baján; csak azt gyászolta, a kit elveszített. Hogy mi lesz vele s a gyermekével? – csak mások kérdezgették; ő maga soha. Azt hitték, hogy házalni fog a nyomorúságával, s majd sorra járja férje rokonait. Nem ezt cselekedte, hanem azt, hogy elment egy kis tót faluba, a hol kivüle mindenki bocskort viselt, s beállott tanítónőnek. Az öreg báró mindennap kinézett a küszöbre, nem lát-e ott egy kis lányt, meg egy czédulát, a mire ez van irva: »Tőletek való; -12- tartsátok el.« Bizony nem látott ott semmit. Várt; azt hitte, hogy az idő megtöri ezt a kis tanítónőt, a ki arról álmodozik, hogy a büszkeség fényüzését is megengedheti magának. De hiába várt. Mikor aztán elúnta, hogy egyre csak lesse az unokáját: okosabbat gondolt. Követet küldött a menyéhez és megüzente neki, hogy fia özvegyének és árvájának ott van a helye a többi családtag között, az ősi fészekben. A tanítónő a szép szóra is nehezen hajlott, de a gyermek jobblétéért végre engedett.

– Nem lehet kitalálni. Az öreg, a mint látni fogod, teljességgel nem érzelgős természetü. Még ma is kordában tartja a családját, s azt gyanítom, nem valami nagyon lelkesedik a többi sarjadékáért. Többet mondok. Egyetlen fiának, a halottnak, soha se tudta megbocsátani, hogy búcsutlanul ment el az óperencziákra, a nélkül, hogy egy szót üzenjen haragos atyjának. A halálhír után is csak úgy emlegette, hogy: »az az úr«, vagy: »a sarkutazó.« Később letett erről, hogy ne okozzon fájdalmat, előbb az özvegynek, utóbb az árvának. Azóta nem beszél róla; mintha soha nem is gondolna rá. S az élők irányában még keményebb tud lenni. Otthon is oligarcha; zsarnokoskodó, rideg családfő s olykor kegyetlen pater familias. A leányai, s ezek családja, kivételképpen se látták gyöngédnek; egyik unokája, a kire egyszer ráijesztett, fél tőle, mint egy öreg krampusztól. Más véleményét soha se hallgatta meg; nyájas szavakat, kedvességeket nem hallott tőle senki; alárendeltjeivel szemben – s ő a családját is ebbe az osztályba sorozta – csak a szigorúságát éreztette. Egyetlenegy lény volt a világon, a ki ki tudta forgatni magából: a menye.

– Azt se csodáltam volna. Mert ez az asszony bizony édes-kedves teremtés volt, és én például, én csakugyan bele szerettem.

– A mester mindig őszinte tisztelője volt az asszonyi nemnek, mint mindazok, a kik az ifjuságukat józanságban töltötték el, és – igen bölcsen – távol maradtak attól a veszedelemtől, hogy nagyokat csalódhassanak.

– Hiába csúfolsz. Én elhiszem a te tapasztalásodnak, hogy az asszonyok nagy többsége rossz, képmutató, hazug; de annyit láttam, hogy vannak jó asszonyok is. És ha kinevetsz is, mondok még valamit. Látod, én hiszem és vallom, hogy a jó asszonyok között, a kik talán kevesen vannak, vannak még kevesebben, a kik magasabb rendü lények, mint a többi ember.

– Nem, hanem azok, a kiknek a kedvességében van valami kifejezhetetlen, a mi a virágillatra emlékeztet. Azok, a kiknek egyénisége a tisztalelküségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan melegét sugározza, a mely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe…

– Ott lesz, akármilyen kételkedő vagy; a kis lány meg fog téríteni. Csak aztán túlságosan bele ne bolondulj, mert ez nagy baj volna rád nézve.

– Ó, mester, sokkal romlottabb vagyok én, mint képzeli! Az angyalok engem már nem tesznek szerelmessé, csak az ördög fajzatja; ez se annyira, hogy bajba sodorhatna. -14-

– Az előbb azt mondtam, hogy: ne csüggedj, most meg azt mondom, hogy: ne bízd el magadat! Én elhiszem, hogy otthon vagy ebben a szakmában, és hogy nem tartozol azok közé, a kik hamar megperzselődnek; de láttam én már ennél nagyobb csudákat is. Az öreg ridegebb legény, mint te…

– Azt nem hinném, mert régen túl van az már minden bolondságon. De ha a szíve nem is fogott tüzet – talán soha se is volt neki – lélekben ugyancsak ellágyult a menye rövid uralkodása alatt. És ezt meg tudom érteni. A családi élete, meglehet, hogy főképpen az ő hibájából, mindig szomoru volt; igaz, hogy ő se kényeztetett senkit, de őt se kényeztették. Egyszerre beköltözött a kastélyába…

– Jól mondod, és sajnállak, ha mindezt soha se találtad együtt egy leány vagy asszony alakjában. Úgy járhatsz, mint az öreg, a kinek akkor nyílt meg a szeme, a mikor már jobb lett volna vakon maradnia. Azt hiszem, már közel járhatott a hetvenhez, a mikor megértette, hogy mi az, a miért érdemes élni, és hogy miképpen kellett volna élnie. A tolószékben ocsúdott föl: »Lám, milyen jól ülök itt! Lám, milyen jó, ha kedves arczok vannak az ember körül!« S a bünhödése az volt, hogy alig ismerte meg, már el is veszítette ezt az uj, szebb világot.

– E szerint a veszedelem még nagyobb, mint gondoltam. Most már igazán nem tudom, hogy menjek-e vagy ne menjek. A mester küld; de minél inkább tájékoztat, annál nehezebbnek látom a feladatot.

– Persze hogy küldelek. És azok után, a miket mondtam, tisztában lehetsz vele, hogy nem küldenélek, ha nem volnék bizonyos benne, hogy meg fogsz felelni -15- a várakozásomnak. Mindezt nem hallgathattam el; de látom, ideje, hogy a feladat nehézségeiről rátérjek az ügy kellemesebbik oldalára.

– Először is úri dolgod lesz; soha még úgy gondodat nem viselték. A kastélynak Magyarországon nem igen van párja; csak Angliában látni ilyen várszerü, hét tornyos palotákat. Herczegi lakást kapsz benne; válogathatsz vagy húsz szoba közül, a melyek mindegyike csupa kényelem. Annyi cseléd áll a rendelkezésedre, a mennyit kivánsz; a kastélynak olyan nagy a szolga-személyzete, hogy egy másodrangu német nagyherczeg hadseregét könnyü szerrel legyőzné. Aztán úgy élsz, a hogy kedved tartja; senki se kérdi: hová méssz, mikor jössz haza. Ha tetszik, elbarangolsz az erdőbe; vadászgatsz, kirándulsz, tutajra ülsz, s egy sebes kis folyón, vad szikla-óriások közepett, elkalandozol Lengyelország felé. Ha nem akarsz, napokig nem jössz ki a szobádból. A kastélyt gyönyörü park környezi; ha az embergyűlöletnek akarsz élni, s megkivánod a remeteséget, egész nap kedvedre ábrándozhatol.

– Viszont, ha társaságra szomjazol, bő részed lehet benne. A kastélynak mindig sok a lakója. A család maga is… várj csak… kilencz vagy tiz tagból áll; azonkivül soha sincsenek vendég nélkül. Néha annyi ott a kisasszony, hogy három nap is bele telik, míg megismered őket. Ezekkel aztán annyit játszhatsz lawn-tennis-t meg mi az ördögöt, hogy nemsokára álmodban is angolul beszélsz. Asszonyok dolgában már szegényebb a vásár, de ha éppen flirtelni óhajtasz valakivel, mindig akad egy-két pasasér.

– Mester, én azt kezdem gyanítani, hogy engem erre a küldetésre nem a tehetségem, hanem a kabátom jelölt ki. -16-

– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy »merci.« A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem volna el, se Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi.

– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a festés csak ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet fog játszani, mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, a ki minden játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel jobban szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak férfi, az istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó kisegítő s olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy szegénynek nincsen pénze…

– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre cselédszerzőnek álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, akár soha feléjük se nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; felhozatod magadnak. Mikor oda méssz, bemutatkozol a családnak, és pont. Igaz… ők nem fognak neked bemutatkozni, azért nem lesz fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy valamelyik kisasszonyt a másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis Kata, Viktor bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni. Megjegyzem, hogy a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét kell viselnie. Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok. Ez Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket, mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már mindegy. Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született gyermek s az egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a legifjabb. Most már nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy kicsit -17- selypes beszédü s feltünően kis termetü asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz az öreg báróra. Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán sokat lármázik, de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan beszél, ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel, nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, a kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti nénivel élj barátságban.

– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. Ezek közül a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony lányával, a papa, a miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a minisztert?!… Már minden nevet elfelejtek!

– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A grófkisasszonyok közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind igen kivánatos hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A miniszterék, a papa nélkül, évente csak hat hónapot töltenek a kastélyban, de neked ez is elég lesz.

– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a folytonos ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem el a család bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel vagy a másikkal egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten soha sincsenek egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik menekül. -18-

– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de férj és feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A törvényes elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza után törvényesen is elválasztották őket, már nem emlékszem, mikor.

– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A törvényes elválás után is?

– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se tudják, hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak fogták pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi családtag. A férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb lányának a fia. Hanna bárónő annak idején egy szegény katonatiszthez ment feleségül, a kinek a »Freiherr« czímen kivül nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem él se a Freiherr, se Hanna bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu származott, a ki idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge kora óta nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög is kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a leánya.

– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van irva, hogy valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét nemzedéken át, a míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a családból.

– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság csak becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem volt semmije…

– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez egyszer nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi jót; egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy akar, de -19- ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára többé ne számítson. A míg él, nem segiti semmivel, s ha meghal, unokájának még csak a neve se lesz benne a végrendeletben. Albert urfi, bár ez a várandóság volt az egész vagyona, nyugodtan lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg senkit, mert nem volt sem az első, sem az utolsó.

– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett unokája életepárjába.

– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez a barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a kastélyban. Az elvált asszony különben nem él vissza a neki felajánlott vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s egy idő óta éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat betegeskedett, s ez idő tájt az orvos leánya hónapokat töltött a kastélyban. A mi Albert urfit illeti, ez nem nagy kedvelője a családi életnek; azt hiszem, legjobban szeret biliárdon aludni. Házaséletének három esztendeje alatt nem is lábatlankodott sokat az öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta látogat el sűrűbben a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével. Abból, hogy mindig olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált felesége is ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az asszonynyal. Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát a kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, Albert urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja ott a levegőt.

– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, nyáron, ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, ugy-e, hogy a kastélytól -20- nem messze, gyalog egy jó órányira, egy csinos fürdőhelyre jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az ördög! Nem világhírü, nem is nagyan látogatott, mert rosszak a közlekedési viszonyai, de a vize csodás hatásu. Legsűrűbben a lengyelek keresik fel, Magyarországból csak kevesen. Nálunk nem is igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely; völgykatlanban rejtőzik… köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El ne mulaszd ezt a kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át többször is, mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a lengyel asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes, meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek minduntalan van valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert urfinak az elvált felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a vidékről való, itt van a rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen használja. Természetesen, azalatt, míg itt tartózkodik, gyakran átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban egy-egy hetet, s aztán visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint tehát találkoznod kell vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a kastély összes lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb ugorj át a fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy, keveset láttál, a mióta eleven vagy.

– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok közé küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz kötélnek, a csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a kifogásaid ellen.

– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz? -21-

– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha a hírét hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen elforgathatja a fejed!

– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal fenyegetett meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony foszt meg az eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy elragad a cziklon. Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két veszedelemtől, ellenben igen valószinü, hogy soha se fogom látni se az egyik, se a másik hölgyet.

– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni készül. De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: »föltéve, hogy megyek«.

– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a Szepessyek történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül tudtomra add: »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, barátom, így nem fogsz lerázni a nyakadról!

– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy kicsit a dolgon.

– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. Különben nem mondanád meg, hogy miért habozol?

– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni valónak. Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: »Így jár, a ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!«

– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak gorombáskodol velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle voltam közöttük?

– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim volna. Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a mester harmincz éves -22- korában már dicsőségben gazdagon állított be hozzájok. De én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen szegény ficzkó vagyok, nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem tudom hány forintért, továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés csizmáért, akárki is lóhátról beszélne velem.

– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr gőgösebb ember a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi klenódiumait, mélyen elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza napvilágra. Ilyenkor aztán ragyog. De erről az oldaláról nem lesz módod megismerni. Veled, ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; olyan túlzottan, alázatosan udvarias, mint a minők a vele egyívásu nagyurak voltak, a kik a terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe a megtámadhatatlan formába rejtették el a kevélységöket. Mindig nagyságos úrnak fog szólítani; a hányszor csak beszélsz vele, mindannyiszor körülményesen elsorolja összes czímeidet; s oly czerimóniásan udvarias, oly túlságosan illedelmes lesz, hogy eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a szavaiban. De aztán látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így beszél, mert mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien szives emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben tartják a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is, és bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt helyezel rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy rémesen udvarias levelet.

– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. Mondjuk: huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet.

II.

A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon óvakodtam a szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet kaptam a bárótól.

Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és »kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt továbbá, mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal szerencséltetem. Az irás idegen kézből eredt, de a tolószékből nem is várhattam sajátkezü levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. Kétszáz éves okiratokon látni efféle aláirást. Azt hittem volna, hogy török betükből van összeróva, ha a boríték violaszin pecsétjén föl nem ismerem a Szepessy-czímert.

Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon kezdtem, hogy szemrehányást tettem a mesternek.

– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva vezetni.

Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, meglep és lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam beleegyezni, hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett elégednem azzal, hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig hamarjában lehetett: a hét utolsó napjáig.

– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De figyelmeztetlek, hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, mert úgy intézkedem, hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék érted.

– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; egy közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S föltéve, hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen alkalmatossággal késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba.

– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a legjobb orvos a világon. De addig is irj néha.

Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy feketét, hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, kivasaltattam összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a könyveket, a melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok elolvasni. Aztán átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig majd csak történik valami, a mi meghiusítja az elutazást.

Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után. -25-

Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti programmomat. Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a vonat, azonnal betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok magamba a legerősebb borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz előérzet kerített hatalmába, és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak kellő vigasztalást.

Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi felfordulna, akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak példás józansággal teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki a lovaitól nem tanult józanságot, minden igyekezete kárba veszett: a villamos kocsikkal se sikerült összeütköznünk.

A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, hogy kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a legjobb helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a kapus elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, Miskolcz, Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a párbajozónak az: »Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a párbajvezető segéd! Ugyan miért siet úgy?

Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. Már benne vagyok az árban.

Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le kellett mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok utazni, s legalább füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, kalapskatulyával, táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a fülke ajtaja előtt, s kérdő tekintetet vetett még láthatatlan megbízójára. Aztán egy lefátyolozott arczu hölgy magas -26- alakja vált láthatóvá. Bepillantott a folyosóról a fülkébe s rögtön utasította a szolgát:

Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az ellenséget látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a helyzettel; a kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a kedves utitárstól. Ez százszor történik meg velünk, de azért az utazás kezdetén mégis ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön szólal meg bennünk, az ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek szűk ez a világ, s a mely a másik emberben csak a zsákmányára leső ragadozót látja. Homo homini lupus.

Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen megenyhül, néha teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén ősi önzésben. De megjelenésének a pillanatában még a szép asszony se tudja eloszlatni a barlanglakó féltésének némi maradványát; a másik önzés rendesen oly keveset igér, a legjobb esetben oly távolba néz, s oly kétes eredményről suttog!… Ellenben az egészen bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony, vele született érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a legkellemetlenebb utazó ügynöknél.

Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, s mi több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy megjelenése inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha szerelemmel fogom szeretni.

– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s az a kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben érintett. -27-

Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, határozottan boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt jelentette:

De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá szakértő szem, hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő szépségét. Ezt a termetet semmiféle útiruha nem rejthette el. Vannak hatalmas lányok, a kiken látni, hogy sohase lesznek Júnókká, hanem asszony korukban, és még harminczas éveikben is megmaradnak hatalmas lányoknak; mert formáik tökéletességében van valami kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a szépség teljességének és az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak valami örök s velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt akarta kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta eltitkolni.

A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt utasításokat adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen helyezze el, a szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített vele.

Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára sem. Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb védelmi eszköz, mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. Ide ugyan nem jön be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében nem tartja a táskáját Budapesttől Kassáig. -28-

Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, hogy tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja és egy cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett többé észre. Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a perronon szaladgálókat nézegette, még most is fátyola mögül: viszont én is szemügyre vegyem őt, hosszasan és szemtelenül, a kalapjától a lábujja hegyéig.

A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az átlátszó, könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy gondtalan életnek örvend: a czipője, kalapjának a formája és útiruhájának a szerény átlagtól elütő, nem közönséges szabása menten elárulta. Ez a ruha egyéni ízlésre, merészlelkü szabóra, tiszteletet parancsoló czégre és tarka-barka számlára vallott. Nem titkolom el azt a gyöngémet, hogy a jól öltözött szép asszony nagyobb hatással van rám, mint a szegényes ruháju, ha még oly bájos is. Esztetikai érzékemet bántja és elkedvetleníti, ha isten legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi szépségnek, valamely gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája; mert én a finom és ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges kiegészítőjének, a szép asszonyok természetes örökének, soha el nem játszható tulajdonának, jogos és köteles pompájának tekintem. A szegénység látványa akkor sért a legjobban, mikor közém és a szépség közé tolakodik, s a sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet. És a rongyokba burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a természetes tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors mostohaságát!… Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül ruházkodó szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől idegen gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és lelohasztja élnivágyásomat. -29-

A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó, ellenkezőleg!

Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek ez az első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon mi járatban s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem asszony, egy pillanatig se lehetett kétségem – mert alakjának lányos vonása a rá leselkedő vén rókát nem ejthette tévedésbe. Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná megkülönböztetni, hogy egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a nevelést, az életmódot, a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s az egész már lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett és örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon mi a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és mi a »Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos hölgy a menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami mélyreható tekintet; a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy a mai világban már semmit se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; mért ne utazhatnék egy leány egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. De az ilyen leány, a kit az egyik állomáson feladnak, a másikon levesznek, mialatt magára van, másképpen viselkedik, másképpen néz és másképpen köhög. A fellépésnek az a biztonsága, melyet a fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is meggyőzte volna; de az öltözködése is asszonyra vallott.

Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik rangosztályába tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. Azonkivül, hogy erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a bizonyos esetben csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több önérzet sugárzott, semhogy ez a föltevés megállhatott volna. -30- Igaz, hogy ez a kor a bámulatos utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon kivül álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél fogva eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely egykor a legjobb körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel tudnak versenyezni az igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le is főzik az előkelő hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek ezek a legtanultabbjai (nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban mindig kezdők maradnak. Kitünően utánoznak mindent, csak az önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van a viselkedésnek egy »nem tudom mi«-je, a mit minden éleslátásukkal, minden szinészi tehetségükkel s az asszonyi tanulékonyságnak minden hősies erőfeszitésével se tanulnak meg soha.

– Nem – szóltam magamban – ehhez az önérzethez nem ért az, a ki maga kovácsolta meg a szerencséjét, s a szépségével és az emberekhez, meg a körülményekhez való alkalmazkodással vívta ki, hogy másnak mutathassa magát, mint a mi valójában. Ezt az önérzetet csak az tudja alkalmazni, a kinek otthon egyszerüen rendelkezésére bocsátották a pénzt, mert hozományul kapta a papától, vagy mert a férje keres. Csak az a kérdés, hogy a papa meg a férj még most is vesződnek-e, mert még nem jutottak el a harmadik osztályból a másodikba, s a másodikból az elsőbe – avagy már ott ülnek az égi békében, a legelső osztályban?

De miért nem kisérte ki senki a vonathoz, noha a podgyászán látni, hogy messzi útra megy?

Ezt a magánosságot nem értettem. Szinésznő volna? Akkor másképpen öltözködnék. Nem tudna lemondani arról az örömről, hogy a jó ízlésével legalább egy kis feltűnést keltsen. -31-

Az évei számát se tudtam eltalálni. Azt láttam, hogy túl van a húszon és innen a huszonötön. De hogy pontosabban itélhessek, meg kellett várnom, míg fátyol nélkül láthatom az arczát.

Úgy számítottam, hogy ennek akkor érkezik el az ideje, ha majd a vonat, végre-valahára, elindul. A kisebb csomagjai között egy könyvet vettem észre; az úton nyilván olvasni akar. Mikor olvasni kezd, majd csak fellebbenti a fátyolát, s ha megtudom, hogy mit olvas, megkapom a feleletet összes kérdéseimre. Mondd meg, hogy mi az olvasmányod, s megmondom, ki vagy.

Ebben a pillanatban egy kis meglepetés ért: a fátyolos hölgy hirtelen olyan mozdulatot tett, a mely e helyütt annyira váratlan volt, akár egy sikoltás. Az előbb még kissé előre hajolva, mozdulatlanul, közönbös tekintettel nézte a vonat körül lévők sürgését-forgását, az elkésettek sietését, az elutazók kisérőinek hosszas ácsorgását, s a kalauzok nyugalmas készülődését; egyszerre – jól láttam, mert nem vettem le róla a szemem – összerezzent, hátra kapta a fejét s ijedten huzódott vissza a kocsi belsejébe. Oly kevéssé tudta leplezni az izgatottságát, hogy hirtelen felindulása szinte felmentett a köteles illendőség alól, s mint a ki önkéntelenül pillant fel, hogy lássa, mi baj érte a szomszédját, kiváncsian néztem ki az ablakon, hogy megtudjam: mi vagy ki ijesztette meg a velem szemben ülő, hirtelen elváltozott hölgyet?

Nem kellett tanakodnom, hogy mely irányból jöhetett a baj; azonnal megtaláltam a feleletet. A perron már tisztulni kezdett; a ki el akart utazni, már beszállott, s a kisérők, csoportokba verődve, egy-egy oszlophoz húzódtak, vagy megállottak valamelyik kocsi ajtaja előtt, hogy még néhány pillantást vagy még egy pár -32- szót válthassanak az elutazókkal. A jövés-menés megszűnt; a vasuti személyzet is előre vonult, a szolgálati kocsi tájékára. Arra, a hol mi ültünk, egészen néptelenné vált a perron, s a mi kocsink tájékán csak egy alak volt látható: egy szőke úriember, a ki a kezét zsebre dugva, nyugodtan sétált a vonat közelében, koronkint megállva, s egy-egy pillantást vetve az ablakokból kikandikáló asszonyi fejekre.

Látásból már ismertem ezt a szőke urat. Többször találkoztam vele, sok ember közt, nem tudom hol, alighanem a legnagyobb nyilvánosság helyein: a színházakban, s szóval a hol mulatnak. Annyira sohase érdeklődtem iránta, hogy megtudakoljam a nevét és nemzetségét, de most, hogy ujra megpillantottam, határozottan emlékeztem, hogy már korábban is eszembe jutott: milyen jó volna pofonvágni! Van sok arcz, a mely az első pillantásra fölkelti bennem ezt a platonikus vágyakozást; az olyan arcz, a melyről lesugárzik gazdájának az a szent hite, hogy az egész világ csak ő érte van, s hogy a többi ember mind azért lélekzik, hogy neki legyen min mosolyognia. Istenem, hány ilyen arczczal találkoztam rövid néhány év alatt!… És a sok, sok vágynak kielégítetlenül kellett elhervadnia!… Milyen szomorú is az élet!

A szőkét egyébként az asszonyok csinos embernek mondták volna. Nekem, a ki a férfi-szépséget fából-vaskarikának tartom, ebben a tárgyban nincs véleményem. Öltözete ízléses és kifogástalan volt, a mi nálunk ritkaság; föllépésének biztonsága és öntudatossága, járása, tekintete, tíz lépésnyire is láthatóvá tették, hogy a kiváltságosak közé tartozik.

Bár csak sétált a perronon, mint akárhány utas, a ki elhelyezvén a holmiját, kimegy a fülkéjéből, s a vonat elindulásáig frissebb levegőt szí és kényelmesen -33- járkál a kocsija közelében: mégis úgy tetszett nekem, mintha keresne valakit, s mintha nemcsak esztetikai érdeklődésből nézegetné a kocsiablakokból kikukucskáló női fejeket. De ha keresett valakit: a viselkedése ezt nem árulta el. Gonddal ápolt alakját tökéletes nyugalom pánczélozta; még azt se lehetett leolvasni róla, vajon csakugyan el akar-e utazni, akár a mi vonatunkkal, akár a következővel, vagy csak vár valakit, hogy elbúcsúzzék tőle.

Visszapillantottam a fátyolos hölgyre. Ez, ellenkezőleg, éppenséggel nem titkolta el, hogy mi foglalkoztatja. Úgy behuzódott az ülés mélyére, a hogy csak lehetett, s mialatt tekintete önkéntelenül követte a kint eltávolodó alakot, arczát nem hagyta el az ijedtség és szorongás kifejezése. Úgy látszott, nem törődik vele, hogy mozdulatait egy idegen férfinak a tekintete illetlen figyelemmel kiséri; egy pillantásra se foglalkozott velem, mintha ott se lettem volna. Annyira lenéz? Vagy oly zavarban van, hogy az idegen eszébe se jutott? Hamarjában nem tudtam, mit gondoljak.

Akármennyire boszantott, be kellett látnom, hogy az a föltevés a helyes, a mely egy cseppet se hizelgett a hiúságomnak. Mikor a szőke úriember odakint megfordult és megint közeledett az ablakunk felé, a hol most már okvetetlenül meglátta volna a fátyolos hölgyet, mert szembe jött vele s csak egy lépésnyire volt a kocsinktól: érdekes útitársam felugrott a helyéről, kimenekült a folyosóra s meglapult az első oldalfalnál. Világos volt, hogy nem nagyon érdekli, mit gondolok róla és viselkedéséről.

Elképzeltem, hogy künn, a folyosón, milyen nagyot lélekzik valaki. De magam is örültem, hogy megszabadultunk a kellemetlen szőkétől. Mert hogy megszabadultunk tőle, a felől nem volt semmi kétségem. -34- Egy szempillantással előbb még a perronon láttam; ha el akar utazni, bizonynyal nem várja meg az utolsó másodperczet, mert az induló vonatra felugrani tilos, s a ki már elszánta magát az utazásra, nem koczkáztatja meg, hogy egy kis kényelmeskedésért lemaradjon az orra elől meginduló vonatról.

Utitársam is úgy gondolkozhatott, mint én, mert a hogy kiértünk az állomás nyílt részére, láthatóan megnyugodva tért vissza a helyére. A mint előbb nem igyekezett elrejteni az ijedelmét, most se palástolgatta, hogy mi jár a fejében. Azt képzeltem, hogy könyvet vagy ujságot vesz elő; ha a csomagjaival foglalkozik, vagy elolvassa a Cook-vállalatnak a fülke falán olvasható hirdetését: ezzel már elismeri, hogy nincsen egyedül, s jelzi, hogy az ügyei nem tartoznak rám. De ennyi figyelemmel se tisztelt meg. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, s mintha mosolygott volna fátyola alatt. A mellettünk elsuhanó tárgyak egyike se tudta megkapni érdeklődését, s tekintetéből, mely valahol a távolban veszett el, kiolvashattam, hogy gondolata most is a szőke úr körül jár.

Ha egy hölgy ennyire elárulja érdeklődését valaki iránt, a ki férfi, egy idegennek, a ki szintén férfi, a szemeláttára: ez már magában véve is sértő az idegen úrra nézve. Mert az idegen úr született vetélytárs, hogy ne mondjam: vetélytárs hivatalból; a másiknak az ő orra előtt való kitüntetése tehát a mellőzésnek legfelső foka, az elutasításnak leghatározottabb alakja. Ha még hozzá a hölgy észre se akarja venni az idegen urat, s nemcsak hogy a férfit nem látja meg benne, de, a mi már lenézésnél egyebet nem jelenthet, még csak mint közönséget se veszi számba: a sértés kettős.

Akkoriban pedig kényes legény voltam, s éppen az ily dolgokban a legérzékenyebb. Eszem ágában se volt, -35- hogy egyszerüen zsebrerakjam a lekicsinylést, s minél rosszabbul kezdődött az ügy, annál erősebben buzgott bennem a szándék, hogy csak azért is észrevétetem magam.

Megvallom, még az is megvillant a fejemben, hogy durván torolom meg a sértést, a »szemet szemért, fogat fogért« elve szerint: kicsinylést kicsinyléssel. Igen nagy kedvem lett volna egyszerüen megszólítani s vidáman czélozni a lefolyt némajelenetre. Vagy, még durvábban, egy mondattal intézni el a köztünk fenforgó lovagias ügyet. Például ilyenformán:

Ennek a gondolatnak a mentségéül nemcsak arra hivatkozom, hogy a velem szemben tanusított mélységes lenézés szinte jogot adott a bosszuállásra. A milyen a jónap, olyan a fogadj isten. Végre is, én nem kerestem az ő társaságát; véletlenül, sőt az ő hibájából kerültünk egy kocsirekeszbe, s azért, mert én kénytelen vagyok valahová utazni, neki nincs joga éreztetni velem, hogy nem tart a maga világából valónak, és hogy, magyarán szólva, kutyába se vesz. Ha megcselekedtem volna, a mi egy pillanatig kisértett, bizonyára egyebet is felhozhatok a védelmemre. A fátyolos hölgy fesztelen viselete akárkit felbátoríthatott kisebb-nagyobb szemtelenségre. Ez a fesztelenség eredhetett gőgből, de eredhetett máshonnan is, például rossz nevelésből, közönséges lélekből, hogy a legrosszabb esetet ne is említsem. S ha gyanítottam is, hogy egy elkényeztetett és igen gőgös valakivel ülök szemben: senkise köteles a látszatot hosszasan elemezni; a félreértés következményeiért mindig azt terheli a felelősség, a ki a félreértésre alkalmat ad. Végül a fátyolos hölgy viseletének nyilván megszokott, teljes és tökéletes szabadsága gyanut kelthetett a legálmosabb észjárásu gavallérban is, s az imént látott -36- furcsa jelenet felszabadíthatta a képzeletet, hogy olyan következtetést vonjon le a látottakból, a milyen neki tetszik.

Hanem azért nyomban elutasítottam magamtól a rossz ötletet. Finomabb bosszúra áhitoztam, s minél inkább szabadjára bocsátottam felingerelt képzeletemet, annál jobban elment a kedvem minden illetlenségtől. Nem fogom elrontani a dolgot azzal, hogy ajtóstól rohanok a házba, valami tapintatlansággal, vagy éppen durvasággal. Nem lehetetlen éppen, hogy vakmerőséggel hamarább czélt érnék, de a másik út biztosabb. A vakmerőség néha fényes jutalomban részesül, de a legtöbbször mindent elront; s mit ér, ha az ember azon kezdi, hogy mindjárt az első perczben betörte a fejét? Aztán a vakmerőséggel csak a kis és könnyü győzelmeket nyerik; a nagy és nehéz győzelmekhez stratégia kell. Ha tévedtem volna, és a győzelem könnyü, akkor tévedtem abban is, hogy valamit meg kell torolnom. Akkor nem nézett le, hanem csak komédiázott előttem. De minden érzésem tagadta ezt, s minden arra vallott, hogy erős ellenféllel van dolgom, a kivel szemben jó körültekintőnek lenni.

Szóval, jobban meggondolván a dolgot, egyelőre békén maradtam. De ez a béke csak fegyveres béke volt.

Mert végre a tartózkodásnak is megvan a maga határa. Semmi illetlenséget nem vethet a szememre, ha az arczom nyiltan tükrözi a viselkedése után nagyon is érthető, kifejezetten férfiui érdeklődést. Azért a szememet nem igen vettem le róla; erre feljogosított a némajelenetével. S a tekintetemben volt valami alig észrevehető, barátságos mosolygás, mely felelet akart lenni az ő fenséges közönyére. Utóljára is észre kellett vennie nem tolakodó, de szavak nélkül is beszédes hódolatomat. És annyit, nagynehezen, elértem, hogy kezdtem terhére válni. -37-

Fölkelt, s odább tolva egy kalapskatulyát, elővette a könyvet, melyre már tiz percz óta lestem. Az első pillantásra észrevettem, a halványsárga borítékról, s a füzet alakjáról, hogy a könyv a Tauchnitz-féle gyüjtemény egyik ujabban megjelent kötete. Tehát angolul olvas; ez már tájékoztató.

Aztán visszaült a helyére, megkereste a könyvben azt a fejezetet, melyet egy begyürt lappal jelölt meg, s olvasni kezdett. Ej, hát a fátyolát még most se emeli fel?

Úgy látszott, azzal akar felelni nem titkolt s túlontúl állhatatos érdeklődésemre, hogy arczát nem teszi ki tekintetem kiváncsiságának. De a fátyol sokkal inkább akadályozta az olvasásban, mint képzelte, s pár percznyi kisérletezés után, egy hirtelen mozdulattal, mely világosan ezt fejezte ki: »Eh, mit törődöm vele?! Hadd bámészkodjék!« – felhajlította a selyemből készült pókhálót a keresetten egyszerü, de szemmelláthatóan párisi kalapra.

Szerencse, hogy ültem; mert ha véletlenül állok, meglepetésemben talán igen gyorsan találtam volna leülni. Ariosto hires mondása jutott eszembe. Mennydörgettét! Ha szép, a mit látni enged: a mit eltakar, felülmul minden képzeletet.

Persze, a fátyol alól a legjobb szem se veheti ki a teint csodás finomságát, egészségét és üdeségét. (»Arczbőr«-ről beszélni ilyenkor istenkáromlás volna; a teremtés remekének rendőri leirása.) Nem sejthettem, a míg csak a fátyolon át láttam az eltitkolhatatlanul finom vonalakat, az arcz egyéni varázsát sem. Ez a varázs abban állott, hogy nála a klasszikusan szép formákat érzékies báj sugározta be. Nem volt ezen az arczon semmi szabálytalanság, de nem volt meg a szabályosság hidegsége sem. Eszem ágában sincs, -38- hogy megpróbáljam leirni; egyszer, később, megpróbáltam lefesteni, az se sikerült.

Azt hiszem, egy jó negyedóráig nem jutott eszembe, hogy megnézzem, mit olvas; annyira belefelejtkeztem a most fölfedezett arcz apró szépségeibe. Mikor test és lélek versenyeznek az érdeklődésért, rendesen a lélek húzza a rövidebbet.

Arra emlékszem, hogy jóval túl jártunk Rákoson, mikor a könyv visszahódította a figyelmemet. Nehéz volt kibetüznöm a Rudyard Kipling nevét, mert a könyvet majdnem az ölében tartotta; de utóbb rájöttem arra is, hogy a Dsungelról szóló munkát olvassa.

Közben néha kitekintett az ablakon, s szórakozottan nézte a meglehetősen egyhangu tájékot. E szellemi kirándulások előtt és után, bár soha se nézett rám, látnia kellett, hogy két figyelmes szem tapad rá; s úgy gondolom, rajtakapott, mikor egy cseppet meghajoltam, hogy a könyv czímét elolvashassam. De ha szemem nem tágított mellőle: ő se lankadt, és nem vett észre, akárhogy mozgolódtam. Hódolatom nem hatotta meg; kiváncsiságom nem csalt mosolyt ajkára.

Igen boszankodtam volna, ha nem látom, hogy Rudyard Kiplingnek se sikerült lekötni a figyelmét. Lassan és odaadás nélkül olvasott; látszott rajta, hogy egy kissé únja a tanulságban gazdag állat-mesét, s csak azért olvas, mert valamivel el akarja ölni az időt.

Minthogy én is ebben fáradtam, szárnyra bocsátottam a képzeletemet, s az olvasmányból következtetve, ezeket állapítottam meg magamban szép útitársamról:

– Jobban szereti a komoly olvasmányt, mint a léhaságot, s jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Valami nagy csalódás érhette, s ez tulságosan józanná, kételkedővé és bizalmatlanná tette. Különben ábrándozásra hajló természet; egy regényes -39- jellemü erdész vagy egy szabad vadász, a ki hű a feleségéhez, mint Rip Van Winkle, még visszaadhatná a hitét. Nagyon büszke és nagyon jellemes; büszkébb és jellemesebb, mint okos, bár a jó nevelés és műveltség lelki fogékonyságát igen kifejlesztette. A »szép szellem«-ek gyöngéiből semmi sincs benne; nem szenvedélyes olvasó, mert nem hisz az iróknak. Általában nem rajong semmiért és senkiért; a művészetek iránt közönbös, igazán csak a természetben tud gyönyörködni. Hidegnek tartják; pedig azok közül való, a kik képesek a legnagyobb fellángolásra, ha akad, a ki bánni tudjon velök. De ennek Prométheüsznek kell lennie, a ki az égből lopja a gyujtót. Őszinte, bátor és makacs; szenvedélyes életre született, de körülményei nyugalmas és kicsinyes életre kényszerítették. Azért azt hiszi magáról, hogy már összes gyöngéit eltemette; pedig csak legény kell a gátra… ha ugyan mindebből egy szó is igaz.

Idáig fűztem lenge következtetéseimet, a mikor egyszerre valami árnyékot pillantottam meg a fülke ajtajánál. Oda néztem, s ha a mennykő csap le mellettem, nem ért volna nagyobb meglepetés. Megismertem a szőkét.

Tehát nem maradt a poklok fenekén! Velünk jött és azóta sorra járja az első- és másodosztályu kocsikat, hogy megtalálja, a kit keres. A vasuti személyzetnek nem volt annyi esze, hogy visszarántsa, mikor felugrott az induló vonatra; vagy csak nem vettem észre, hogy az utolsó pillanatban fölszállt, s nyugodtan elhelyezkedett, talán egy lépésnyire tőlünk.

Néhány másodperczig mozdulatlanul állott a fülke betett ajtaja előtt, s olyan arczot vágott, mintha azt akarná mondani: »Nini, ez éppen nekem való hely!« Majd, miután egy kis darabig élesen nézte a szép -40- asszonyt, félretolta az ajtót, belépett, s illedelmesen köszönt:

Aztán, nem várva feleletet, helyet foglalt az ajtó közelében, azon az oldalon, a melyiken én ültem. A podgyásza egy szivarból állott.

A szép asszony csak most vette észre, hogy üldözője ismét megjelent, mintha a felhőkből cseppent volna, vagy mintha a sülyesztőből bujt volna fel, a hogy Luczifer, a zöld ördög, a balettben. Talán ő is látta, vagy érezte, hogy előbb valami árnyék állotta el a fülke ajtaját, de nem ügyelt oda; egy-egy kiváncsi azelőtt is bepislantott az ajtón.

Azt hittem, fel fog sikoltani. Bámulatomra azonban, most sokkal jobban uralkodott magán, mint annakelőtte. Megrezzent, és arczát láng borította el, de ez volt az egész. A következő másodperczben már úgy tett, mint a ki lerázott a nyakáról valami alkalmatlan embert, s aztán tovább olvassa könyvét.

Egyébként a szőke úr fogadtatása teljességgel nem volt szivesnek mondható. A szép asszony egyáltalán nem felelt az üdvözlésre, s az én »jó napot«-om igen ridegen hangzott. Aztán mély csend. Ilyen csend állhat be egy pillanatra akkor, ha »kinn a bárány, benn a farkas«-t játszó gyerekek közepett egyszerre csak megjelenik az igazi farkas.

A szőke csendesen mosolygott a bajusza alatt. Alighanem elképzelte és méltányolta érzelmeimet.

Az első dolga az volt, hogy a szivarját letette a hamutartóba. Ez a figyelem nem hatotta meg szépünket. Bármennyire igyekezett uralkodni magán, láttam, hogy szinte reszket a haragtól, s egy szót se ért abból, a mit ujra meg ujra olvas.

Fölvetettem magamban a kérdést, vajon mi történhetett -41- e két ember, az üldöző és üldözött között? De alig koczkáztattam meg a legelső föltevést, megzavart a kalauz, a ki jött és a jegyeinket kérte.

A szőke úr nem mozdult, mintha őt nem illette volna a felszólitás. Csak akkor adott életjelt, mikor a kalauz visszaadta előbb az én jegyemet, aztán a szép asszonyét, s végül feléje fordult.

– Nekem nincs jegyem – szólt. – Kérem, váltsa meg a legközelebbi állomáson.

– A meddig ez a vonat megy – felelt a szőke, és pénzt vett ki tárczájából.

– Orlóig? – tudakozódott egy kissé meglepetve a kalauz, a kinek feltűnt, hogy emberünk jegy nélkül ugrott fel a vonatra, s nem akarja megmondani, hogy hol fog leszállni.

De gyanuját, mely az első pillanatban talán szökevényt és a büntető törvénykönyvvel való összeütközést szimatolt, nyomban eloszlatta a tökéletesen nyugodt arcz és az előkelő megjelenés.

– Mondjuk Orlóig – hagyta rá a szőke, de egyszersmind befejezte a felvilágosítást, mert a hangjában volt valami, a mi eleve útját vágta minden további kérdezősködésnek. Ez a nehezen elemezhető »nem tudom mi« főképpen sok fenséget és legalább ötszáz éves eredetü, kemény ősöktől örökölt, vérbeli türelmetlenséget fejezett ki. Talán megvolt benne a fenyegetésnek egy halovány árnyéka is. Mintha messziről, igen messziről, azt villogtatta volna, hogy: jaj az alkalmatlankodónak, mert a levegő villamossággal terhes és a jövendő méhében pofonok is rejtőzhetnek. De meglehet, ezt már csak a képzelet magyarázta bele. Annyi bizonyos, hogy a szőke hangjának gyanus recsegésében parancsoló erő volt, mely megtehette hatását a fenyegetés legcsekélyebb -42- árnyalata nélkül is. A biborban születettek utánozhatatlan hanghordozása nem szorul rá erre a nyomatékra. Gazdag skálájával, melyben mintha a koronázási harangszó ünnepiességétől a szemtelenség éles diszkántjáig a hangok egész világa benfoglaltatnék, mindig megigézi azokat, a kik csak rózsabokorban jöttek a világra.

A kalauz nem okvetetlenkedett tovább, s én nem tudtam meg, hogy a szőke meddig óhajt terhemre lenni.

A készülődése mindenesetre rosszat jelentett. Úgy látszott, maga se tudja, hová megy, csak megy a szép asszony után, akár a lengyel határig. De honnan sejti, hogy a szép asszony nem Poprád, hanem Orló felé utazik? Tisztában volna vele, hogy az üldözött hová készül? Vagy csak találomra vált jegyet egyenes irányban, s ha a szép asszony már Füzes-Abonyban kiszáll, hogy egy szárnyvonalon folytassa útját, kiszáll ő is, és nem törődik vele, hogy kidobta a pénzét?

Abból, hogy a jegyét nem váltotta meg előre, ki lehetett találni, hogy csak az utolsó pillanatban határozta el magát erre a kirándulásra. Alighanem akkor történt ez, mikor mind a ketten azt hittük, hogy már megszabadultunk tőle; néhány másodperczczel az indulás előtt észrevehette az ismerős alakot, és habozás nélkül, úgy a hogy volt, felugrott a vonatra. Kétségtelennek tűnt fel előttem, hogy, mint a görög bölcs, minden podgyászát magával hordja; ha a holmija itt volna, valamelyik szomszéd fülkében: bizonyosan előre gondoskodik jegyről. De ez nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ismeri a szép asszony útitervét. Talán csak azt nem tudta, egy félórával ezelőtt, hogy az üldözött ma indul-e, vagy holnap. A felől se lehetett kétségem, hogy az üldöző és üldözött jól ismerik egymást. De ha így van, mi az oka, hogy az üldöző, mikor utólérte a -43- menekülőt, minden szó nélkül ült le vele szemben? Mire vár? Mit akar? Hogy én legalább is annyira alkalmatlan lehetek neki, mint ő nekem, ez szintén a bizonyosságok közé tartozott. De mi a szándéka velem szemben? Ki akar böjtölni? Vagy arra számit, hogy majd kiugrat?

Ezek a kérdések sokkal rövidebb ideig foglalkoztattak, mint a mennyi idő alatt elmondom, s mikorra a kalauz elszállásolta az átvett pénzt, már elhatároztam, hogy kiábrándítom a szőkét. Ne tápláljon hiábavaló reményeket, s tudja meg, hogy kitartó útitársra akadt. Azért föltettem magamban, hogy nyomban megkérdezem a kalauzt:

A feleletre ugyan nem voltam kiváncsi, de ebből a kissé tüntető kérdésből megértheti a szőke – ha akarja – hogy én innen egyhamar nem tágitok.

– Kérem – szólította meg a kalauzt – én külön fülkét akarok bérelni. Nyisson ki egyet és szállitsa át a podgyászomat.

A kalauz, a kinek a szeme előtt hirtelen kövér borravalók kezdtek tánczolni, az őszinte kétségbeesés egy önkéntelen mozdulatával kapargatta a fejét.

– Csakhogy, engedelmet kérek, rögtön nem szolgálhatok. Még a szolgálati szakasz se üres. Hatvanban már lesz hely elég, de addig…

– Ó, kérem, igen szivesen – hazudtam az udvariasság parancsához képest. De a készségemmel egyedül maradtam, mert a szőke konokul hallgatott. -44-

– Köszönöm – felelt a szép asszony ridegen – de senkit se akarok háborgatni.

A hangjából bajos volt kitalálni, hogy a jelenlevők közül kire haragszik a legjobban.

Lehet, hogy mindnyájan vétkesek voltunk, de bűnbánatot csak a kalauz mutatott.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött – de ezen a vonaton tavasztól őszig igen nagy a forgalom és a felügyelőség… de utána fogok nézni…

Az arczáról leolvasható volt az a remény, hogy majd csak talál valahol néhány, kevésbbé előkelő utast, a kiket ki lehet tuszkolni a helyükből.

A szép asszony menten lekaszálta ezt a frissen sarjadzott, zsönge reménységet.

– Mondom, hogy senkit se akarok háborgatni. Gondoskodjék róla, hogy Hatvanban megkapjam a külön szakaszt; addig várhatok.

A szőkét hidegen hagyta ez a kis viszontagság. Talán valamelyes eredményt is várt a nekem oly kellemetlen fordulattól. A mint mosolygósan pödörgette gondosan ápolt bajuszát, s gúnyos tekintete czélba vette azt, a kit előbb csak az én pillantásom ostromolt, felforrt bennem az indulat, s egyszerre úgy tetszett, hogy mindazt, a mi előttem gyűlöletes, rendre feltalálom ebben a szőke ábrázatban.

Dühömben egy perczig arra gondoltam, hogy bele fogok kötni. Talán illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó feleletet ad, megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még jókor eszembe jutott, hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két embert a mult szorosabban fűzte egymáshoz, mint szeretném: -45- fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a meggondolás kijózanított és leszerelte harczi készségemet.

De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, hogy híven ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget szinlelt, ott hagyjam őket, a hol vannak. A következetesség ezt hozta volna magával; mert ha czélom őszintén az, hogy ő nagysága vagy ő méltósága minél előbb hozzá jusson a kifejezetten óhajtott kényelemhez: valakinek csak meg kell kezdenie a visszavonulást. A természetes és szigoruan illedelmes viselet az lett volna: ha nem törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már csak azért is, hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem ágában se volt. Ha a szőke nem, hát én se.

Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a kecsegtető kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság végképpen el van rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, e felől, sajnos, nem lehetett semmi kétségem. A minden udvariatlanságra kész szőke nem fogja egykönnyen elereszteni zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két óra mulva, a szép asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke, szivarjával és podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába, vagy a világ végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja tovább, egy szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok, s nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé.

De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem csupán egy, hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom ellenére – a helyemen maradjak. A legjobb okom nem volt éppen nemes, de csak az vessen rám követ, a ki hasonló körülmények -46- között másképpen cselekednék. A bosszu dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag szivességet, hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes szándékai számára. Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül áldozatomba kerülne a hosszas őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem a helyemen maradni, mert férfi férfinak nem csinál alkalmat; még jóravaló restségből, hanyagságból, figyelmetlenségből sem. A szőke ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak a férfira való örök agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál jobb, hadd egye a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is mondjon le arról, hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt maradok, s ha kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét szerez nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek ismernek.

Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző prédájául? Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett udvariasságommal; mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, csak ezt a másikat akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy minő hatást tett rá a szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy megvédelmezzem attól a kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után nyomban bekövetkeznék; mert a szőkét nyilván csak az tartja féken, hogy nincsenek egyedül, hogy egy harmadik, egy idegen szeme figyeli meg minden mozdulatukat. Ha a szép asszony nyiltan beszélhetne, bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam magára.

És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy letettem vérmes várakozásaimról, -47- egy más fajta érdeklődés kerített a hatalmába: a titokzatossal szemben való gyerekes tudnivágyás. Mi lehet e között a két ember között? És főképpen: mi lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e az üldözöttet, vagy eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e szépünket a megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet lesz-e a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott képzeletemet.

Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam volna kiváncsiságból is.

Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett, azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz: »Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén hagytuk egymást.

Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. Látnivaló volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi finom idegei megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, szinte összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni magát olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a folyosóra, s megállott a szomszéd, népes fülke előtt.

A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s elhelyezkedett a mi ajtónk mellett.

Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de ezzel nem sokat értem el, mert a -48- menekültet a szőke jól táplált alakja eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy a tájék csak kevéssé érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s minduntalan arra a helyre nézegetett, a hol a szép asszonyt sejtettem. Úgy látszott, még most se teheti rá kezét az üldözött karjára; ez alighanem olyan ponton állapodott meg, a hol az idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden merészebb támadástól.

Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem láttam egyiket sem.

Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a hol a legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, hogy nem marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet sürgése-forgása meg fogja óvni a tolakodásnak még a kisérletétől is. A szőke azonban nem csüggedt, hanem nyomon követte.

Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek utánuk. Ez az általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én további szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép szökevényt csak egy árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen bosszantó; de két árnyékkal már mulatságosnak találhatja a helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni neki se a biztonságot, se azt az örömet, hogy mialatt a másikkal kergetőzik, mellesleg mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy figyelemmel, a mely mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy túlságos érdeklődést tanusítok iránta.

De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két emberhez? Mit törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S mit tartozik rám, hogy hol -49- vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak közönség vagyok, s mint közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a mit a legkényelmesebbnek találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem tetszik, akármit következtessen is ebből valaki, a kinek kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre elhatároztam, hogy az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni, a bor segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza semmi.

Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás után, csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár volt egy perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, mert az étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, máris igen sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam érkezőknek a pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet szorítani.

Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az egész társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy kövér úriember foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy beszélgetésre birjon. Jobboldalt egy derék családapa nagy gyönyörüséggel nézte gyermekeinek hajmeresztő neveletlenségeit. A többieket csak úgy láthattam, ha oldalt fordulva szemügyre vettem őket.

Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen lemondtam arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az őrangyal szerepét fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre nincs is szükség. Az érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta teáját, mintha semmi se történt volna. Az első pillantásra észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem haladt előre. Jó helyet biztosított magának, a honnan nem veszthette szem elől az üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, -50- s a tisztes távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem másodperczéig egy lépésnyi területet se sikerült lealkudnia.

Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr végre is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt megtámadómmal szemben némi figyelmet szinleltem, elvégeztem magamban, hogy azokra, a kik jobban érdekeltek volna, nincs mért ügyelnem. A kaland reményét már korábban elveszítettem, s lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem unni a néma ostrom egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem törődöm velök.

Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a másik sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy miről van szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta át, a másiknak pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön szakaszt mikor foglalhatja el. De feltünt, hogy mind a ketten ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s halkan tárgyalnak vele.

– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, hogy miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, bizony megzavarodtam volna egy kicsit.

Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, nagy meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a melyen bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se volt rajta az izgatottságnak vagy az aggodalomnak.

Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos gyanu kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes előtte, mint az imént látott némajátékból képzeltem. S azt kérdeztem magamtól: -51-

– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét kötöttek volna a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel?

Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. De kiváncsiságom ujra feltámadt.

A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is elhagyta az étkező-kocsit.

Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, egy üveg bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér úriember és a köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol előbb árván hagytuk Rudyard Kiplinget.

Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében; semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek.

Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van; belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt sehol.

Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha ugyan le akarták főzni.

Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt csalnak meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én vagyok az, a ki itt fölösleges volt?!

Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a szőkét, akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg fogom találni.

Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. Átvizsgáltam a szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy emlékeztem, hogy a -52- vonatunkon nincs több első osztályu szakasz, de hogy eredmény nélkül vonuljak vissza, erről szó se lehetett. Keresztül törtettem a második osztályu kocsik egész során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam lehetetlennek, hogy a szép asszony csak a második osztályban kaphatott külön fülkét. De se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam megtalálni. A következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem lemondani, a mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv egy-két üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek elül kell lenniök. Azért csak tovább!

Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik osztályu kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a melynek néptelen folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen kereskedem. Ez a kocsi csak Hatvanból jöhetett velünk; különben tele volna, mint tele van a többi.

Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. Bepillantottam végre a harmadikba, és majd kővé meredtem.

A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan mellette. Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az üldözöttet, a ki már nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy hosszu csókkal tartotta fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, mely elzárta a kegyelemért esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu férjek ismerhetik azt a szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre a váratlan látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a haragom volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az első, szerencsére, -53- nem jutott szóhoz, mert értelmem a második érzésnek fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen mondjak le minden további kiváncsiskodásról.

Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal teli, sok, sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se éreztem, mert még a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre.

Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem ajándékozza el érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem érheti ekkora kudarcz.

Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely máskor is szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen nagy tévedésbe. No lám, a büszke tekintet és az önérzetes viselkedés! Ki hitte volna, hogy a legközönségesebb szerelmi kalandról van szó, egy vasuti kalandról!

Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen hölgyet kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy pillanatig se gondolok többé az egész esetre.

De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, tovább is foglalkoztatni fog.

Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a szőke. Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a tájékot, mint a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit csináljon.

Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló becsületéért unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön utazzanak, mintha nem tartoznának együvé. Szeretné megóvni a látszatot; nem akarja, hogy rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, hogy már ismerem a titkukat, s a szőkét, a ki okosabban -54- óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte hozzám, hogy a felsült szerelmest adva, megtéveszsze itéletemet.

Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt kivánná elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem valószinü, hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak elfoglalva, s mire kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a látóhatárról.

Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt hallottak, és erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához tért, s nem engedte meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem tudják, hogy én voltam az, a ki megzavarta őket, de a nesz, a melyet hallottak, óvatosságra figyelmeztette és szétválasztotta őket.

Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a gondolatban, hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi sovány elégtételt találtam.

De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben tüntette fel az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak aggodalmai vannak, ez már valami; s hogy a szőke tiszteletben tartja ezeket az aggodalmakat, olyannyira, hogy kész komédiázni akkor, a mikor más férfi gondolkozni se hajlandó, ez meg éppen nem egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam.

Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a pályaudvarban, s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem tért vissza hozzám. Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, a tulajdon szememmel láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt.

Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy majd csak kiokoskodom a magyarázatot, -55- végül be kellett látnom, hogy talánynyal, még pedig megfejthetetlennek látszó talánynyal állok szemben.

Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott Miskolcz városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet egészen a határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az első vonattal vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal beszélt, nem is gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, hogy velünk tart akár az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az elhatározását, vagy pedig elérte a czélját. Az utóbbi nem volt valószinü. Bármily sokat mondott az a némajelenet, a melyet a külön szakaszban láttam: e tekintetben nem adhatott kielégitő magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid ideig voltak magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem őket; s alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott. Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta rá, hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra biztatta, hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, ama rövid percz alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent fülkémben, nyugodtan, mintha a hivatalból jönne?

A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, többé-kevésbbé elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy hamis nyomon járok.

– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – Bizonyára a szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és süket, nem vettem észre!

De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer keresztül küzdtem magamat azon a -56- tömegen, mely a szomszédos kocsik folyosóin szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni kezdte, meggyőződtem róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép asszony még most is ott volt a külön szakaszban és semmi jelét se mutatta annak, mintha a következő állomáson ki akarna szállni, hogy valahol a közelben találkozzék imádójával, a ki talán csak a látszat kedvéért maradt le a vonatról s kocsin fog megérkezni.

Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet véletlenül történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a merről jöttünk. A semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta maga előtt? Annyi bizonyos volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit látott vagy gondolt, mert – bár hallania kellett lépéseim zaját – egy pillanatra se fordult a folyosó felé.

Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok egy cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A jobb sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, oly elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették volna.

Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, hogy az ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy lobogott volna is bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett hagyni azzal a reménynyel, hogy a változott és szerencsésebb viszonyok között majd csak észrevétetem magam. A szép asszony szemmellátható zárkozottsága, s azok az éppen nem biztató jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett vennie, a friss erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz valósággal elzárta előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta a magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést -57- tiszteletben kellett tartanom. Mit érek vele, ha csak ily tisztes távolságból leshetem? S várhatok-e még többet, mint hogy a legjobb esetben kielégítem a kiváncsiságomat?

Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam feleletet. Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban szeretném, ha a szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, utóljára és most már minden szentekre, hogy nem gondolok rá többet.

De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha se veszi észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az örvény.

III.

Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetlen összeköttetése van a kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a mely Eperjes felé visz. Ha ma felülök a reggeli egy negyed nyolczkor Kassa felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán vagyok. Akkor nem így volt. Csak három óra tájban indultunk el Kassáról, s hat óra felé járt az idő, a mikor Jablonkára értem.

A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek fel, egyre feljebb. Következésképpen már messziről láthattam a vasuti őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót. Az a hintó engem vár.

Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem. Egy nagy darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem látszik… valahol messze egy kecske legel, az isten tudja mit… a távolban hegyek… a közelben kanyargó, hosszu sinpár… és ennek a kopasz térnek még nevet adnak!

Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit hívjak, a ki a kocsihoz vigye a podgyászomat. Nem láttam senkit, csak az őrt, a ki nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre rohant, a lokomotiv irányába. Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok segítséget, s ha -59- nem akarom itt hagyni a holmimat: »magad uram, ha szolgád nincsen.« Sebaj. Kiczipeltem bőrládáimat, leraktam a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem, hogy vajjon jön-e már az őr?

Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a podgyászát emelgette ki az egyik legelső kocsiból. Hogyan? Más is jön ide, a hol a madár se jár? Ki az ördög lehet az? S a földre rakott kalap-skatulyák olyan ismerősöknek tetszettek!… És csakugyan, a szép asszony szállt ki az őr után.

No lám! Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha ugyan nem indult Kassáról a másik irányba.

Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár nem, ujra meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét.

Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; egy kicsit csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; megállapítottam magamban, hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a melyről a mester olyan nagy lelkesedéssel beszélt; a fürdőről eszembe jutott az ugyanakkor emlegetett elvált asszony, a ki csodaszép volna, mint ez… s ekközben a kocsi felé tartottam.

Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg. Áthaladtam a »kijárat«-on, s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta leugrani a bakról:

– Miféle bárónéval? Nem a bárónéval – feleltem. – De magát a kastélyból küldték, ugy-e? -60-

A felelet oly logikus volt, hogy el kellett hallgatnom. Szépen vagyunk. Úgy látszik, elfelejtettek kocsit küldeni értem. Lehet ugyan, hogy a kocsi csak késik, de hátha félreértés történt, s nem tudják, hogy ma érkezem? Mit fogok csinálni itt, távol minden emberlakta helytől, egy vasuti őr meg egy kecske társaságában? Nemsokára rám sötétedik, s hogy az őrházban kell töltenem az éjt, az még hagyján, de a vacsora!

Azt akartam megkérdezni tőle, nem szólhatna-e be a kastélyba, ha a bárónét arra viszi, vagy nem kaphatnék-e kocsit a fürdőből? Ha legalább késő éjszakára eljuthatnék a fürdőbe, minden meg volna mentve.

De a kocsis nem hallgatott rám. Az őr kiabálni kezdett rá, hogy jöjjön már segíteni, s a kocsis ott hagyott a faképnél.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legokosabb volna visszaülni a vasúti kocsiba, s tovább utazni az első kisvárosig. De lesz-e időm a podgyászomat is visszadobálni? Ezt az érdekes kisérletet nem tehettem meg, mert a vonat időközben megindult.

Nem maradt egyéb, mint kikérdezni az őrt; talán tud valamit. Már jött; hozta az ismerős kalapskatulyákat. De tudni nem tudott semmiről. Azt tanácsolta, hogy várjak. Ha a levél nem veszett el a postán, és a levélben határozottan benne volt a kocsi, akkor a kocsinak előbb vagy utóbb meg kell érkeznie.

Ezt is logikusnak találtam, és elhatároztam, hogy megfogadom a jó tanácsot. Egyebet úgy se tehetek. Sétálni kezdtem a csomagjaim mellett és várakoztam. -61-

Egyszerre észrevettem, hogy a báróné, a ki már kocsijához ért, meg a másik két ember sűrűn tekintgetnek felém. Látnivaló volt, hogy rólam értekeznek.

Kitalálhattam, hogy miről van szó, s megvallom, nem volt ellenemre, hogy a báróné kimentsen keserves helyzetemből. Az ördög szivességét is elfogadtam volna, s ha a szivesség azzal jár, hogy ismét együtt lehetek a szép asszonynyal, annál jobb. Aztán, végre is, ez a szivesség meglehetősen természetes. Én is felajánlottam volna neki.

Azért nem lepett meg, csak megelégedéssel töltött el, mikor az őr jelentette, hogy a báróné beszélni kiván velem. A fogadtatás azonban egy kissé lehűtött.

Nem azzal kezdte, hogy: »Önnek nincs kocsija; az én kocsimban van elég hely; megférünk benne ketten« – hanem előbb megkérdezte, hogy ki vagyok.

(E szerint tud róla, hogy a kastélyban kiket várnak? Ismerős ott, de nem oda, hanem a fürdőbe készül? Mintha már hallottam volna erről a hölgyről.)

– Valami tévedésnek kellett történnie – folytatta aztán – hogy nem küldtek önért kocsit. Szerencsére itt az enyém, s nagyon örülök, hogy szivességet tehetek nekik. A podgyászát ugyan nem vihetem el, mert magamnak is sok van, de az őr majd vigyáz rá, a míg érte küldhet.

(Ejha! E szerint nekem nem tenné meg a szivességet; csak »nekik« teszi meg! No de sebaj. A fő az, hogy megteszi. Egy kissé zord hozzám, de, úgy látszik, máskor se édeskés szavu.)

(Semmi esetre se sorol azok közé a nagy művészek közé, a kik a Faubourg-Saint-Germain-ben is otthon érezhetik magukat. Alkalmasint sohase hallotta a nevemet. De meglehet az is, hogy a művészekről egyáltalán nincs nagy véleménynyel. Nem baj. Azért, hogy elfogult, sőt talán előitéletes a művészekkel szemben, s azért, hogy a rendetlen életü emberek iránt leküzdhetetlen idegenkedést érez, még igen jó lélek lehet.)

Szót fogadtam, s vártam, míg ujra rám kerül a sor. Mert egyelőre nem ért rá velem foglalkozni. Utasításokat adott az őrnek, aztán utasításokkal látta el a kocsist. Végre elindultunk.

– Ne nevezzen bárónénak – szólt. – Ez a czimzés nekem kellemetlen. Először is, mert most már nem vagyok az.

(Tehát csakugyan az elvált hölgygyel utaztam! Vajjon mit fog mondani a mester, ha elmesélem úti kalandjaimat?)

Bocsánatot kértem, s elmondtam, a mibe belekezdtem. Mintha nem is hallgatott volna rám.

Mégis azt képzeltem, hogy felelni fog egy pár szót. Mért ne mondhatna ennyit:

De ennyit se felelt; azt se mondta, hogy: »bikkmakk.« S látni lehetett az arczán, hogy másutt jár az esze.

No, azért ne csüggedjünk. Hangtalanul csak nem ülök mellette másfél vagy két órán át! Az emberi ügyesség ma már beszédre bírja a siketnémákat is; és én ne tudnék egy szép asszonyt megszólaltatni?! -63-

– Attól tartok – erőltettem a társalgást – hogy terhére vagyok a méltóságos asszonynak. Ez annyival inkább bántana, mert, akaratom ellenére, már a vasuton…

– Nem, nincs terhemre – szólt. – Ha terhemre volna, nem vinném magammal, hanem sorsára hagynám.

Olyan szárazon mondta ezt, hogy szavainak igazi értelmét így kellett megállapítanom:

– Nekem mindegy, hogy ön itt van-e, vagy nincs itt. Ne nyugtalankodjék; ön oly kevéssé foglalkoztat engem, mintha itt se volna.

De bár inkább bántóan, mint megnyugtatóan hangzott, a mit biztatásul mondott, azért még nem akartam megadni magamat. Jól van, hagyjuk ezt; és ne emlegessük, hogy a vasuton már láttuk egymást, ha ez nem kellemes neki. Beszélhetünk másról is. Csak nem néz cselédnek, a kivel egyáltalán nincs miért beszélgetnie?

– Ha sorsomra hagy – szóltam – azt hiszem, nagyon rosszul jártam volna. Az állomásról, akármerre néztem, még csak egy viskót se láttam. Úgy látszik, még a falu is messze van az őrháztól.

– Nem, csak nem vette észre, mert a falut eltakarják a halmok. Különben a falu mindössze tiz-húsz kunyhóból áll; szállást nem kapott volna benne.

Azt reméltem, elmondja, mi köti ide s mióta. De nem tisztelt meg a részletekkel.

Egy kis szünet után ismét fölvettem a beszélgetés fonalát, a melyet nyilván készakarva ejtett el.

Csakhogy oly ridegen fejezte ki szives készségét, hogy el kellett nyelnem, a mit kérdezni akartam.

Mindössze egy kis mentegetőzésre szorítkoztam, abban a reményben, hogy ez az utolsó kisérlet talán sikerülni fog.

– Nem fogom megbocsátani magamnak, ha be kell látnom, hogy untatom a méltóságos asszonyt. A világért se akarnék alkalmatlan lenni, s ha bátor voltam kérdésekkel zaklatni, a mentségem az, hogy teljesen idegen vagyok ezen a vidéken, s mert hosszabb időt fogok itt tölteni, minden érdekel, a mit magam körül látok.

– Kérem – szólt, más hangon, mint előbb, s olyan tekintettel, mely elárulta, hogy egyszerre valami nem várt fölfedezésre jutott – én úgy veszem észre, hogy ön, viszonzásul, a miért elviszem a kastélyba, minden áron mulattatni akar engem. Sohase erőltesse magát; nem vagyok beszédes természetü.

Mi a mennykő?! Hát ez a fél-mágnásasszony, a biliárdon háló Albert urfi elvált felesége, menye annak a Freiherrnek, a ki nem tudom minő »von und zu« névvel, meg egy örök békében pompázó kardbojttal vívta ki a megélhetéséhez szükséges hozományt, – ez a polgári házban született báróné, a kinek a mésalliance segítségével elkövetett kapaszkodását csak azért bocsátották meg, mert egykori férjeurát senkise tekinti komoly embernek – ez a szép kis néni, a ki tulajdonképpen kalandornő, mert az eszét és a szépségét felhasználva, olyan körökbe kívánkozott, a hová nem való, – ez a -65- gőgös fellépésü, de alapjában vidám teremtés, a ki, ha látják, a márkizt játszsza, s ha nem látják, önfeledten csókolózik a vasuti kupéban, – ez a hölgyecske nem tartja a méltóságával összeegyeztethetőnek szóba állani velem, – velem, a ki nem kerestem az ő ismeretségét, s a ki csak véletlenül, az ő felszólítására kerültem melléje, – velem, a ki akármilyen kis helyet töltök be a világban, nem akarok más lenni, mint a minek születtem, mert akármilyen kis pont, de a magam ura vagyok! Ejha! Olyan nagy volna köztünk a társadalmi különbség, hogy akkor se szólhatna hozzám egy pár jelentéktelenül udvarias szót, a mikor minden illendőség ezt kivánja, még a legkezdetlegesebb illendőség is, a társaságon kivül találkozó művelteknek egymás irányában való, a hasonlóság és a viszonosság czimén joggal megvárható figyelme, az a köteles jóindulat, melylyel az ember embertársának tartozik?! Vagy olyan alsóbbrendü alaknak talál, a kit megillet ugyan a jóindulat, de nem a figyelmesség?! Úgy visz magával, a hogy a dadát vagy a zongorahangolót vinné?! Nem vagyok túlságosan érzékeny, és szép asszonyoknak sokat meg tudok bocsátani, de ez egy kicsit sok volt a jóból.

– Nagyon sajnálom, méltóságos asszony – tört ki belőlem a jogos felháborodás – hogy visszaéltem a szivességével; mélyen sajnálom ezt, és bocsánatot kérek az ügyetlenségemért. Bizonyára ostobaság volt, alkalmatlankodással hálálnom meg a kegyességét; s félek, hogy igen helytelenül cselekedtem, a mikor elfogadtam a jóságát, noha méltóságod biztosított róla, hogy ez a lekötelező szivesség nem az én csekély személyemnek szól, hanem azoknak, a kik vendégül fognak látni. Most már nem tehetem jóvá a hibámat, de talán még kiérdemelhetem bocsánatát azzal, ha -66- bebizonyítom, hogy, bár a látszat ellenem vall, a tolakodás szándéka nem volt meg bennem.

Ezekkel a jól kikerekített körmondatokkal, melyek híven fejezték ki a harag kívánta czerimóniás udvariasságot, igen meg voltam elégedve, s mikor elhallgattam, úgy éreztem, hogy némi – sovány – elégtételt szereztem magamnak. Nem akartam lemondani erről a jóleső érzésről, annál kevésbbé, mert, mialatt beszéltem, úgy tett, mintha felelni akarna valamit. De nem szólt közbe, s mire befejeztem, mást gondolt. Elfordította tőlem a tekintetét, és nem szólt semmit. Talán, mert nagyon sokat találtam mondani.

Önérzetem még sohase szenvedett ilyen súlyos vereséget. Akkor se, a mikor a legvastagabb gorombaságokat irták a képeimről.

Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nyomban ott hagyhatom, a hol van; de, sajnos, erről szó se lehetett. Leszállani a kocsiról kész nevetség lett volna. Azt mondjam neki: »Köszönöm a barátságot, de ha így bánik velem, akkor inkább megyek gyalog, torony iránt?« S meginduljak a sötétben, tudom is én merre, csak valahová az orrom után? Világos, hogy a szemembe kaczag, s a kaland komikumát sohase heverem ki.

De mellette maradni is meglehetősen nevetséges volt. Meghúzódni valakinek az oldalán, a ki szolga számba vesz bennünket, tovább is a szivességére szorulni egy hölgynek, a ki ily alaposan letárgyalta az embert – megalázó helyzet, még abban az esetben is, ha a krédóba került férfi minden hiúság nélkül való, a mit én nem mondhattam el magamról.

És mégis bele kellett törődnöm. Mit tehettem volna? Átkoztam a sorsot, mely oda kötött kiállhatatlan útitársamhoz, de meg kellett maradnom az átkozódásnál. -67-

– Szép kilátások! – elégedetlenkedtem magamban, mialatt, némaságra kárhoztatva, gyűlölködő tekintettel nézegettem a sötétedő tájékot. Vagy két óra hosszat ülni igy, a pellengéren, bizony keserves mulatság lesz! És meglehet, nem az utolsó efféle mulatság. Mert ha ilyen a tisztelt családnak a fiatalja, milyen lehet még az öregje! Ha ennyi gőg szorult a jövevénybe, a kit az ősök arczképei lenéznek, mit várhatok a vén oligarchától? De úgy kell nekem! Mért ugrom bele minden őrültségbe!

Rossz sejtelmek kínoztak, s tisztán emlékszem, hogy e kellemetlen perczek alatt még bosszuságomat is elfojtotta egy határozott, erős előreérzés. Az az érzés, hogy az ismeretlen helyen, a hová készülök, valami nagy, nagy megaláztatás vár rám.

Ennek a hatása alatt azon kezdtem tépelődni: nem volna-e mód kikerülni a kastélyt, eljutni valahogyan a fürdőbe, s onnan mindjárt visszautazni a nagyvárosba, mely nekem: az otthon, a magánosság és a nyugalom.

A világosság közelebb jött, s ez a fölfedezés olyan örömmel töltött el, mint a hajótörötteket a: »Föld! Föld!« Igen, az kocsilámpa! És az a kocsi már csakugyan értem jön!

Ez egyszer nem csalódtam. Mikor a szemközt jövő hintó a közelünkbe ért, a báróné rákiáltott az idegen kocsisra. Amaz megállította a kocsiját; a miénk is megállott.

– De most jut eszembe – szólt aztán, felém fordulva – hogy a podgyászát az állomáson hagyta. És meglehet, hogy még ma szüksége van rá.

– Hosszu utról jövök – feleltem – és azért szeretném, ha minél előbb hozzá juthatnék.

– Engedje meg a méltóságos asszony, hogy még egyszer megköszönjem a jóságát, és még egyszer bocsánatot kérjek.

Ez valamelyest kibékített vele. De keztyüjének megérintése sokkal légiesebb élvezetet nyujtott, semhogy ez az érintés az emlékemben rekedt sok bosszuságot eloszlathatta volna. Az út egy kicsit sokáig tartott… s a kicsinylés, melyben oly bőven részesített, egy kicsit tulságos volt… nem, nem tudtam neki megbocsátani.

– Megállj, szép asszony – fenyegetőztem magamban, mialatt Gyurka az állomás felé hajtott – megállj, még találkozunk! És biztosíthatlak, hogy addig nem hagyod itt ezt az utálatos vidéket, míg elégtételt nem adsz nekem, teljes elégtételt, olyan elégtételt, a milyet csak szerelmes nő adhat!…

Azt hiszem, a vasuti jelenet emléke hevítette fel ennyire a képzeletemet. Annyi bizonyos, hogy okosabban cselekszem, ha más valamin töröm a fejem. De nem tudtam elűzni magamtól a bosszu tetszetős gondolatát, s emlékezetem vissza-visszaszállt a bárónéhoz.

Úgy tetszett, mintha Gyurka kerülő úton vinne az -69- állomásra. A báróné társaságában mégis csak gyorsabban mult az idő, bár vele kevesebbet értekeztem, mint a barátságos Gyurkával.

A hosszu értekezésnek egyébként kevés volt a magja. A báróné szokásairól Gyurka nem tudott sokkal többet, mint én; azt például, hogy mennyi időt szokott tölteni a fürdőn, nem sikerült kiszámítania. Két nézet között ingadozott. Az egyik véleménye az volt, hogy a báróné három hétnél tovább soha se marad a fürdőben, de ha másképpen tettem fel a kérdést, ahhoz a föltevéshez húzott, hogy bajosan megy el hamarább, mint három hónap mulva.

A vasutnál egy kis kellemetlenség ért. Az őrt nem találtam az állomáson; utána kellett menni a faluba. Ott ugyan könnyü volt ráakadnom, mert psychologiám egyenesen a kocsmába vezetett, de mégis időbe telt, míg a podgyászomat megkaptam.

Mikor a hatalmas, sok tornyu épületnek az esti homályból kibontakozó sötét kőtömegét megpillantottam, az órám már majdnem tizet mutatott.

– Itt ugyan már senkit se találok ébren, a szolgákon kívül, de annál jobb – szóltam magamban.

Nagyon fáradt voltam, nem vágyódtam társaságra, s örültem, hogy nem kell átöltözködnöm csak azért, hogy egy csésze teát kapjak.

De a ki vendégül megy valahová: ne szőjjön terveket. Ha kiléptél az otthonod négy fala közül, nem vagy többé a magad ura; nem azt teszed, a mit akarsz, hanem: a mit lehet.

És az az uj világ, a mely felé két szép fekete vitt, nem engedte meg, hogy pár percznyi mosakodás után nyugalomra hajthassam a fejem. -70-

Még nem szállottam le a kocsiról, a mikor már gyanítottam, hogy baj van. Azon a tájon, a hová Gyurka igyekezett, nagyon sok világosságot láttam, s nemsokára meggyőződhettem róla, hogy a kastélyban és környékén szép számmal vannak, a kik nem feküsznek le a tyúkokkal.

A közelben néhány nagy ház sötétlett: nyilván a gazdasági épületek. De ezek körül is feltünően sok árnyék mozgott. S aztán lakóházak következtek: ezeknek már mindenikében égett a lámpa vagy pislogott a mécs.

– Teringettét, hisz ez Brüsszel! – dörmögtem olyan hangosan, hogy Gyurka hátrafordult.

– Hja, kérem, ennek így kell lennie, mert a kegyelmes úr nem tud aludni. Mindenki sokáig marad szolgálatban; a méltóságos asszony nem érti a tréfát.

(Értem. A kormányzóról van szó. A kis szürkéről, a ki mindenütt jelen van.)

– Bizony, kérem, itt nem úgy van, mint Késmárkon. Itt dolgozni kell az embernek.

Pedig elég sok lélek állhatott a kegyelmes úr és tolószéke szolgálatára. Mióta a jablonkai állomásról eljöttünk, három falut hagytunk magunk mögött, de ezekben mindössze se láttam annyi embert, a mennyit itt, a kastély közelében.

Valóságos telepen mentünk keresztül. Gyárszerü, kéményes épületek meredeztek körülöttem; három, négy, öt kéményt is számláltam. Szeszfőzők, vagy mi a tatár. -71- A kegyelmes úr, úgy látszik, akármilyen feudális érzésü, ha pénzről van szó, halad a korral.

Közben a kastélyt szem elől vesztettük. Most ismét felbukkant előttem, de láttam, hogy távolabb van, mint előbb képzeltem.

Még hozzá, jókora vargabetüt kellett csinálnunk, míg tornyait megközelithettük. Kőfallal kerített, óriási park zárta el az alsóbbrendüek világától, s ezt a parkot jó részben meg kellett kerülnünk. Végre egy nyitott, nagy, vasrácsos kapu elé értünk, s Gyurka behajtott a százados fák közé.

Ezektől a hatalmas fáktól nem láthattam a kőtömeget egész kiterjedésében, de abból, hogy jó nagy távolságban mindenfelé világosságot láttam, kitalálhattam, hogy a kastélynak, azon az oldalon, a mely felé közeledtünk, két nagy épületszárnya van, s hogy a kocsi az egyik épületszárny felé tart.

Szemlélődésemből, mely egyelőre igen kevés eredménynyel járt, váratlan hang zavart fel: egy czifrán káromkodó férfinak a hangja.

– Hogy a mennydörgős mennykő üssön belétek! Hát nem megmondtam, hogy jön!

Határozottan tiszteletet parancsoló hang volt, mely diadalmasan versenyzett volna bármely harsonával.

A káromkodásra senkise felelt, s hasztalan néztem körül, hogy honnan ered a szives fogadj Isten. A harsona a sötétben, valahol a fák között szólalt meg.

De nem értem rá tanakodni, hogy vajjon kinek köszönhetem a furcsa vendéglátást, mert hirtelen nagy világosság csapott az arczomba, s a kocsi megállott. A világosság egy nyitott ajtóból áradt ki, a melyhez öt-hat fokból álló kőlépcső és széles perron vezetett. Ahogy oda tekintettem, a perronon két libériás inas jelent meg, a kik minden sietség nélkül, az előkelő -72- helyen alkalmazott szolgák mértékletes szolgálatkészségével jöttek a podgyászomért.

Kiszálltam, s mialatt borravalót kerestem elő Gyurka számára, a park sötétje felől egy harmadik alak került elő, a ki már sokkal nagyobb ügybuzgósággal sietett üdvözlésemre, mint az inasok. Ez az ügybuzgó harmadik egy deresedő szakállu, jóképü, feketesipkás úriember volt. Hamarjában nem tudtam eldönteni, kit tiszteljek benne: családtagot-e, vagy valamely magasabb rangu gazdatisztet, de az nyomban kiderült, hogy az imént hallott harsonának ő a tulajdonosa.

– No brávó, a kutyafáját, csakhogy itt vagy! – harsogott. – Ezek a marhák… Szervusz, kedves öcsém, isten hozott, én Sárossy vagyok!

– Ezek a marhák megvárakoztattak, ugy-e? – folytatta a főispán, mialatt barátságosan megveregetvén a vállamat, feltuszkolt a lépcsőn. – A lusta kutyák!… Nem mozdulnak ezek, ha az ember nem hajtja őket, mint az állatot; mindig elkésnek, mindenünnen!… Hanem várj, mindjárt intézkedem, hogy legalább most már kényelembe tehessed magad!

De egyelőre nem igen tudott intézkedni, mert előbb meg kellett kérdeznie az egyik inast:

Mondtam, hogy a szolga is elvezet, s kár volna fáradnia. De a világért se akart elereszteni.

– Ha magam nem ügyelek fel, ezek az állatok a legszükségesebbről se gondoskodnak! Mindennek utána -73- kell néznem; ezekre nem bízhatok semmit, éppen semmit, hogy a mennykő csapjon beléjük!

Végig mentünk egy hosszú folyosón, aztán fel az emeletre, mindenütt Vilmos nyomában.

– Tudod, egy kis hiba történt. A feleségem eltévesztette a napot. Mindig azt mondta, hogy tizenhatodikán jössz és hogy tizenhatodikán kell érted küldeni a kocsit. Mondtam neki, hogy jól van, majd intézkedem. Persze, tizenötödikét kellett volna mondania, de rosszul emlékezett a leveledre.

– Tizenhatodika? No igen; tehát ha a feleségem nekem azt mondja, hogy te tizenhetedikén jössz, akkor én tizenhatodikán nem intézkedhetem, ugy-e?! Elég az hozzá, mikor látja, hogy Gyurka még itthon van, akkor jut eszébe, hogy neked ma kell érkezned. Persze, azonnal intézkedtem, de míg azt a lajhárt előkeritettem és ki tudtam kergetni a vasuthoz, no képzelheted! Szóval, öcsém, az asszonyok szórakozottak, hanem azért bocsáss meg a feleségemnek…

– Tudod, öcsém, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy az asszony feje üres, mint egy tatárnak a pénzes tarsolya. Ezt nem a feleségemre mondom, mert ő, szegény, nagyon szelid, jó asszony, de hát ő is csak asszony, és azt, hogy egy előre kijelölt napot megjegyezzen magának, ne várd tőle, mert hát neki is hosszú haja van… Ejnye, hol van az az állat?

Vilmos eltünt előlünk, s az első emeleti folyosó egy elágazásához jutva, vezetőm nem tudta elhatározni, hogy jobbra vagy balra forduljunk-e? -74-

– Nézd ezt a bivalyt! – mérgelődött a főispán – épp akkor nincs itt, a mikor szükség volna rá! Elfelejtettem, hogy melyik szobát mondták, és ez a vadállat nem tartja itt az orrát! Pedig az imént, a mikor nem kellett, itt lábatlankodott előttünk, hogy az ember majd a sarkára lépett. De ne félj, majd rendet csinálok én ezek között!

Olyan éktelenül káromkodott, hogy azt hittem, az egész ház össze fog szaladni. De a kastélyban már megszokhatták ezt a hangot, mert egy szolga, a ki szembe jött velünk, nyugodtan sétált el mellettünk és füle botját se mozdította.

Bár régi dolog, hogy az ugató kutya nem harap, s az igéretet különben se lehetett szó szerint venni, éppen mentegetni akartam Vilmost, mikor a keresett egyszerre csak megszólalt mögöttem:

A főispán egy rövid és minden kegyelet nélkül való megemlékezést hevenyészett Vilmos öregatyjáról, de Vilmos, mintha nem is hallotta volna ezeket a tartalmas megjegyzéseket, tovább is csak hozzám intézte a szót:

– A méltóságos asszony üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy a nagyságos úr a szobájában parancsol-e vacsorát vagy át méltóztatik fáradni az ebédlőbe? Tizenegyig az uraságok fenn vannak.

Kértem a főispánt, hogy mentsen ki, mert mire illedelmes alakban jelentkezhetném a méltóságos asszony előtt, már oly kései lesz az óra, hogy a világért se merném zavarni, és így tovább. -75-

Aztán bevezetett a szobámba, vagy jobban mondva: a termeimbe, melyek pontról pontra igazolták a mestert és igéreteit.

– Ha nem leszek terhedre – szólt a főispán – nálad maradok, míg a szivaromat elszívom. A feleségem irtózik a füsttől, és én ugyan nem vagyok barátja az asszonyi szeszélyeknek, mert azt tartom, a mit az orosz közmondás… Tudod, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy: »Szeresd a feleségedet, mint a lelkedet, és rázd meg, mint a gyümölcsfát.« Nekem már ez az elvem, öcsém, s mondhatom, ha az én feleségem olyan volna, mint az asszonyok nagy része, én, barátom, összetörném a csontját. Mert nagyon igaza van az orosz közmondásnak… tudod-e, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja: »Minél többször vered meg a feleségedet, annál jobb lesz az ebéded.« Ez szent igaz, s neked megvallhatom, öcsém, hogy én zord ember vagyok, a kitől rettegnek, mert kiméletlen erély lakik bennem, s kereken ki szoktam mondani a véleményemet… és bizony, barátom, beszéljenek nekem akármit lovagiasságról, gyöngédségről, és más efféle ostobaságot, engem nem bántana a lelkiismeret, ha félholtra vernék egy rossz asszonyt, mert: verd a bundát, és meleg lesz, verd az asszonyt, és hű lesz hozzád… De az én feleségem szelid, csöndes asszony; meglátod, egészen az ellentétem. Bennem sok a zsarnoki vonás, az akaratom vas, a karom kemény, a szavamjárása durva… ő, szegény, maga a gyöngeség. Azért kimélem az egészségét, s ha vacsora után el akarok színi egy vagy két szivart, inkább kimegyek a parkba. Ott maradjak az ebédlőben, szivar nélkül, egy sereg lány és asszony között?!… Örülök, ha nem látom őket. -76-

A zsarnoknak szemmelláthatóan jól esett, hogy szelid, csöndes feleségétől távol, szabadon szivarozhat.

Őszintén megvallva, igen szerettem volna megszabadulni tőle, mert nagyon fáradt voltam. De ezt csak itt vallom meg; neki egy kukkot se szóltam érzelmeimről. Sőt ellenkezőleg. A mikor hirtelen eszébe jutott, hogy: »De kedves öcsém, mondd meg őszintén, nem vagyok terhedre?« – megesküdtem, minden szentekre, hogy a világért se tudnék aludni, s nélküle el kellene sorvadnom unalmamban. Volt bennem annyi »élni tudás«, hogy nem ugrottam be mindenkinek, a ki az őszinteségemre hivatkozott. Ismerem ezt a szólásformát, s tudom, mit jelent. Ha félreérted, és csakugyan őszinte vagy: ugyanaz az ember, a ki előbb könyörgött a nyiltságodért, azt fogja mondani rólad, a hátad mögött, hogy kiállhatatlan fráter vagy, a kiben nincs egy garas ára illendőség-érzet. Már pedig én nem akartam megharagítani a vendégemet. Gyanítottam ugyan, hogy akármennyire szeret intézkedni s akármilyen hévvel játszsza a házigazdát – előkelő hivatala és lármás beszéde ellenére – igen keveset számít a családi tanácsban: de arra gondoltam, hogy senkit se jó kicsinyleni, s nem lehetetlen, hogy ebben az ismeretlen világban, nem tudom micsoda veszedelmek közepett, még szükségem lehet rá.

Azért letagadtam a csillagokat az égről, s marasztaltam, a míg csak maradt. Egy jó darabig nem is mozdult mellőlem, de a mikor észrevette, hogy a második csésze tea után már nagyon laposakat pislantok, végre-valahára komolyan búcsúzni kezdett.

– De ideje, hogy menjek – szólt – mert a szegény asszony nem tudja, hová lettem.

(Az ember azt hitte volna, hogy a méltóságos asszony -77- azóta izgatottan járkál a szobájában, aggódva pillant ki a sötétbe, s kétségbeesetten tördeli a kezét.)

– Ne félj semmit, itt nem fogsz unatkozni. Majd intézkedem, hogy jól érezd magad.

Majdnem egy óráig volt nálam, és ez alatt az idő alatt megtöltötte a szobámat szivarfüsttel, a fejemet pedig orosz közmondással. A szobát is, a fejemet is szellőztetni akartam egy kissé, s noha már erősen kívánkoztam a hálószobába, a honnan egy hatalmas sárgaréz-ágy hívogatóan kandikált ki, előbb kinyitottam az egyik ablakot.

Mialatt felhúztam a függönyt, s az ablakpárnát félre téve az egyik sarokba, kikapcsoltam a külső ablaktáblákat, még egyre az imént hallottak jártak a fejemben:

– Ha az orosz nép lelkivilágát csak azokból a közmondásokból lehetne megítélnem, a melyeket a rusznyákok főispánjától hallottam, azt kellene gondolnom, hogy a szlávoknál aggasztóan elharapózott a nőgyűlölet… »Ha reggel megvered a feleségedet, ne feledd el délben ujra kezdeni a dolgot.« Ez lehet czélszerü, de semmiesetre se lovagias… »A hová az ördög nem tud eljutni, a fiatal feleségét küldi el.« Ez inkább csak gúnyos czélzás, mint arany szabály, de a csúfolódó szándék itt se valami gyöngéd… És hogyan egyeztessem össze ezt a közmondásokba fojtott nagy keserűséget azzal a sok széppel és jóval, a mit a főispánné ő méltósága csöndes szelidségéről hallottam?!… Attól tartok, hogy ez a káromkodó zsarnok, a kinek minden második szava: »százezer mennydörgős mennykő«, az a bizonyos »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!« – s az -78- előbb hallott élet-bölcseségben egy elnyomott lélek szubjektivitása rejtőzködik, megtörve s meglapulva…

De a nyitott ablakon betóduló májusi levegő másfelé terelte gondolataimat. A langyos szellő felélénkitett, s mintha elfujta volna kábultságomat. Már nem éreztem semmi törődöttséget. Az éles, friss levegő ott tartott az ablaknál. Visszatettem a párnát a helyére, rá könyököltem, s kiváncsian tekintgettem ki a sötétbe: merre vagyok? mi van a közelemben? láthatok-e valamit az éjszakában is? A ki valaha késő éjjel érkezett meg egy uj, érdekes és egészen ismeretlen világba, bizonynyal ismeri ezt a kiváncsiságot.

Szemközt, alattam és fölöttem, jobbra, balra és mindenfelé, nagy, sötét ablakokat pillantottam meg. Szobáimat a rengeteg épület egy másik részétől szűk udvar választotta el.

Kik szunnyadhatnak ezek mögött a nagy, sötét ablakok mögött? Azok, a kik ilyenkor még nem tudnak aludni, a kastély más részében lehetnek.

Itt mély csöndesség ült mindenen. A földszint se volt világos. Némi tanakodás után annál a föltevésnél maradtam, hogy az épület egy lakatlan részét nézegetem. Alighanem itt szokták elszállásolni, vendégjárás idején, a vadász urakat. Vagy az unokatestvérek és más kisasszony-rokonok egy csapatját, mikor a szokottnál is többen jönnek össze.

De egyszerre zongorahang ütötte meg a fülemet, s ez a hang abból az irányból jött, a hová nézegettem. Tehát mégis laknak odaát. Valamelyik belsőbb szobában szólhatott a zongora, mert hangja kissé tompultan hatott el hozzám, s az ablakok sötétek maradtak.

Figyelni kezdtem a zongoraszóra. Nini, hisz ez a »Fekete dominó«!… Igen, igen… ez Angela belépője, az első felvonásbeli románcz, mely így kezdődik: -79-

És mialatt, az ária ismétlődésében, másodszor hallgattam végig Angela kedves, kissé melankolikusan vidám bemutatkozását, eszembe jutottak a mester szavai: »Nem hiszed, hogy vannak tündérek? Sajnállak…« Tessék, egy már jelentkezik! Ha ugyan hihetek annak, a mit a zongora mond.

A zongora egyébként mindjárt elhallgatott, sajnálatomra. Már egy cseppet se voltam álmos; fáradtságom eltünt, s a kiváncsiság egyre erősebben dolgozott bennem. Még az a csekély életjel is érdekelt, a melyet az imént a zongora közvetített. Végre is, a zenénél semmi se mond többet. Mondd el sorra, melyek a zeneszámaid, s megmondom, ki vagy. Határozottan megbántam, hogy nem mentem át az ebédlőbe. Mindenesetre láttam volna egy pár leány-arczot, s kellemesen töltöttem volna az időt. És most nem izgatna az érdeklődés.

A mint így méláztam és bámészkodtam, hirtelen úgy tetszett, mintha egy leányfejet látnék a velem szemközt levő sötét ablakban. Eleinte azt hittem, hogy csak képzelődöm. »Bolond vagyok! – szóltam magamban – leányokról álmodoztam, és ime, már mindenütt leányokat látok, mint a fáradt vándor, a ki a Hortobágyon mindenfelé falu-tornyokat lát.«

De nem értem rá sokáig kérdezgetni magamtól, hogy csakugyan képzelődöm-e, mert a sötét ablak kivilágosodott és megnyilt, a leány-arcz pedig megjelent a jól látható, a kétségtelen valóságban, és rám szólt:

Hogy, hogy nem, ebben a perczben elment az eszem. Talán mert egyszerüen rám szólt, ismeretlenül, a késő éjszakában… igen, főképpen ez lehetett az oka, hogy az első pillanatban gyönyörü kis szobacziczának -80- néztem. De talán azért ment el az eszem, mert egy nagyon, nagyon bájos arcz mosolygott rám, s akármilyen késő éjszaka volt, előttem egyszerre földerült a világ.

– Mert kék ruhája van – feleltem – és kék ruháján apró sárga csillagok vannak, mint az égen.

Nevetett, és nevetésének zengése engem arra a csilingelésre emlékeztetett, a mely régen, nagyon régen, tudtomra adta, hogy megnézhetem az első karácsonyfámat.

– A hasonlat nagyon megtisztelő – szólt, s komolykodva, de pajkosan bicczentve meg a fejét, mind a két karjával rátámaszkodott az ablakpárkányra – és köszönöm a bókot. De attól félek, hogy téved, és hogy valami nagyon mélyen bele ne essék ebbe a tévedésbe, azt hiszem, jó lesz, ha bemutatkozom. Maga engem szobalánynak néz, ugy-e?

– Én?! – kiáltottam fel, megbotránkozást tettetve, mert most már nem lehetett kétségem, hogy nagyot tévedtem. – Én?!

De nagyon hirtelen mehettem át egyik hangból a másikba, vagy buzgóságomban a kellőnél magasabb hangot ütöttem meg – soha se szinészkedjék az, a kinek ez nem mestersége – szóval kiérzett a hangomból, hogy hazudom, s képmutatásomnak egy csepp sikere se volt.

– Ön! Ön! – bizonykodott kétszer is, a hogy én előbb kétszer tagadtam meg magam. – Ne is tagadja! Nem szeretem, ha valaki hazudik, még ha tréfából teszi is. Maga engem szobalánynak nézett, mert nagyon egyszerü ruhában lát, és mert nem vártam meg, míg annak rendje és módja szerint bemutatják. No hát ez -81- nem baj, de hogy hamarjában sokat ne találjon mondani, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok szobalány, hanem höher, höher… mert én a Burgfräulein vagyok, urnője mindannak, a mit itt lát, vagy nem lát, s holnaptól fogva a maga kritikusa, szigorú kritikusa…

Ó, ez az édes, csengő, ifju nevetés! Most, a mikor egyetlen örömöm az, hogy papirra teszem az emlékeimet, most, a mikor… de ne beszéljünk a jelenről… ó, milyen boldog volnék, ha csak még egyszer, egyetlen egyszer hallhatnám ezt a nevetést!

Akkor, emlékszem tisztán, hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. Először is megint hazudni akartam. Hogy már azért se nézhettem szobalánynak, mert hallottam, hogy zongorázott. De attól tartottam, hogy megint ostobaságot találok mondani. Mert hátha nem ő zongorázott?!

Elnyeltem tehát az első ötletemet, s ő nem várta meg, míg ujat eszelek ki.

– Furcsának találja, ugy-e – folytatta – hogy a megismerkedésnek ezt a szokatlan módját választottam? Tudja, a hogy a zongoraszobából egy pillanatra benyitottam ide, észrevettem, hogy maga még fenn van, kinéz az ablakon, és mereng, a hogy én szoktam. Hopp, szóltam magamban, ez a megismerkedésre a legalkalmasabb pillanat! Miért várnám meg, míg holnap reggel a nagypapa bemutatja: »No itt van, és most már hagyjatok békében!« Megjegyzendő, hogy én nagyon elkényeztetett leány vagyok, és azt teszem, a mit akarok.

Nem tudnám megmondani, mért tetszett nekem ez a »megjegyzendő«, a nevelőnői stilusnak ez a szerény kerti virága. Csak azt bizonyithatom, hogy én már ekkor el voltam ragadtatva. -82-

Az előbb, mikor szobacziczának vagy nem tudom minő házikisasszonynak néztem, felvillanyozott a látása: »Ohé, itt nem fogok unatkozni!« – ujjongtam magamban. Most egészen mást, valami csodálatos jólétet éreztem, a minek nem tudtam volna okát adni. Folyton egy német verssor kóválygott a fejemben, Mirza Schaffy egy sora: »O, wenn es doch immer so bliebe!«

És mert egyszerüen el voltam ragadtatva, érthetetlenül és bután – világos, hogy legelsőbben a csúfolódás szólalt meg az ajkamon. (Pedig, mily idegen volt tőlem, ebben a pillanatban!)

– Rosszalja? – kérdezte megütközés és szemrehányás nélkül. – Akkor hát el kell mondanom, hogy nagyon kiváncsi voltam magára. Tudja maga, hogy én voltam az, a ki kezdettől a mellett kardoskodott, hogy magát kell meghívni?

– Pedig úgy van. A nagypapa haragudott, mikor az öreg mester azt irta, hogy így meg úgy, ő már csak a köszvényénél marad, és egy másik öreghez akart fordulni. Megjegyzendő, a nagypapa egy kicsit elfogult az uj emberekkel szemben, és semmi jót se vár a fiatalságtól. De én bizonygattam, hogy a mesternek van egy nagyon tehetséges tanitványa, s a mester váratlanul segítségemre jött. És ha már erről van szó, egy bizalmas vallomást kell tennem.

– Tehát ne vegye rossz néven, de én csak a sokszorosításból ismerem a maga műveit, és mondhatom, hogy nekem nem mind tetszik, ó, éppen nem mind! A tájképei hagyján, de a női arczképei… no tudja, nem értem, hogy ezeken a hölgyeken mi a lefesteni való. A mythologiai képeiről nem is beszélek; van -83- köztük egy… nem haragszik meg az őszinte kritikáért?… az egyszerüen fuj!

– Igen, mióta megláttam az arczképét a »Magyar Művészet«-ben. Lássa, ez igen jó arczkép. A hogy megláttam, azt mondtam magamban, a kinek ilyen jó arcza van, annak derék embernek és tehetséges művésznek kell lennie, bár néha méltatlan tárgyra pazarolja az ecsetet és a vásznat. Képzelheti, milyen kiváncsi voltam, nem csalt-e meg az arczkép?

Olyan egyszerüen mondta ezt, hogy nem tulajdoníthattam a szavainak más értelmet, mint hogy: »Igen, ön tetszik nekem; persze ennek semmi jelentősége.«

És, különös, mialatt elbeszélte, mit olvasott rólam a »Magyar Művészet«-ben, folyton egy kérdés járt az eszemben, egy olyan kérdés, mely azelőtt soha se foglalkoztatott, mert nem is tartottam kérdésnek, s eddig egy rövid »nem«-mel intéztem volna el az egészet.

– Lehetséges-e, hogy egy férfi és egy leány megszeressék egymást mindjárt az első látásra?! A hogy Rómeó és Júlia megszeretik egymást, s a hogy a régi regényekben ez minduntalan megtörténik?! Vagy lehetséges-e, hogy akár csak az egyik is örökre rajta felejtse a szemét a másikon?! Előfordul-e az életben is az a bizonyos »villámcsapás«, melyről a költők és a regényirók annyit tudnak mesélni?!

Nem, most sem hittem ebben a hagyományban. De -84- a velem beszélő kis leány hangjának a zenéje valami sajátságos vonzódást ébresztett fel bennem. Ez a hang uj volt előttem, és mégis ismerősnek tetszett. Hallatára megremegtek összes, régóta szunnyadó emlékeim, s csudálatosan édes érzés fogott el. Mint a hogy a csipős hidegből a kandallóhoz eljutó utast átjárja a kellemes meleg, át meg átjárt a jólét valamely szokatlanul erős és tudatos érzése. A szeretőim közelében soha se tapasztaltam effélét. De ez a gyermekiesen üde, kedves hang, nem tudom minő titokzatos úton, azonnal beférkőzött a lelkem legmélyébe. Esküt tettem volna rá, hogy minden helyes és jó, a mit csak gondol; szerettem volna segítségére lenni, ha valamire törekszik, szerettem volna gondját viselni, oltalmazni, örömet okozni neki; hálából a jólétért, melyet öntudatlanul szerzett nekem, hirtelen keletkezett barátságot éreztem iránta; és máris aggodalommal gondoltam rá, hogy lesz idő, a mikor ezt a kedves hangot nem fogom hallani többé.

De mit is beszélek: »első látásra«?!… Hisz nem is láthattam jól! Mögöttem is, az ő szobájában is, két-két villamos-körte égett, de mind a ketten árnyékban voltunk, mert a szűk udvarból, mely elválasztott bennünket, sehonnan se sugárzott felénk világosság. Alattunk és felettünk köröskörül mindenütt vak homály ült.

Hogy szeme csupa ragyogás, hogy mosolya elbájoló, s hogy arczocskája formás: azt így is láthattam. De jól esett arra gondolnom, hogy a nappali világosság, az apró árnyalatokat is feltáró, teljes nyiltságával nem fogja lehűteni lelkesedésemet.

S mialatt csacsogott, már nem is tudom miről, szinte kinéztem a szememet, hogy jobban lássam. Az -85- ablak félhomálya nem engedte, hogy kedvemre kigyönyörködhessem magamat, de lassankint, a mint egy kissé megmozdult az ablakpárkányon, el-elfogtam arczának legfinomabb vonalait is, csak szinei kerülték ki vizsgálódó tekintetemet, és alakját nem láthattam eléggé. Annyit azonban észrevehettem, hogy tizenhat esztendejéhez képest gyönyörüen fejlett kis teremtés, a ki holnap délelőtt nem fog kiábrándítani.

És a mint egyre jobban láttam, egyre erősebbé vált bennem egy uj s érthetetlen érzés, a melynek mását eddig sohase tapasztaltam. Úgy tetszett, mintha ezt az édes arczot, ezt az egész kedves valóságot már rég ismertem volna. Régesrég, a mikor ő talán még nem is volt a világon. Hol láttam? Álmomban? A születésem előtt?

Most a mi szegény, púpos Jánosunkról beszélt, és azt mondta el, hogy látta Jánosnak egy képét, fájdalom, csak a »Magyar Művészet«-ben, a Madonnát a kis Jézussal, és hogy ő ennél szebb képet sohase látott; milyen kár, hogy a ki ezt festette, az a nagyszivü, nagytehetségü ember, nyomorék, szegény! Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem:

– Kiváncsiságból. Mindig csak a mellképét láttam, és ebből nem tudtam kitalálni, hogy magas-e, vagy alacsony.

Nem tudnám elmondani, hogy ezek a gyerekes szavak mért hatottak meg mélyen. A kislányosan naiv kérdésnek nem lehetett semmi komoly jelentősége. Ezt a kérdést bizonynyal az eszmetársitás szülte, s ily nyiltan nem mondathatta el más, csak az az ártatlan kiváncsiság, mely nem is sejti, hogy az efféle kérdések mögött mellékes gondolatok is lappanghatnak. Asszony nem kérdezne ilyet; ha leány kérdi, ez azt jelenti, -86- hogy nem tudja, mit lehet az ilyen kérdésbe belemagyarázni; hogy gyermek, a ki ártatlanságában nem fél az én gondolataimtól, s nem gyanítja, hogy ez után a kérdés után mit képzelhetek arról, hol kalandoznak az ő gondolatai.

És mégis – most már nem tartok attól, hogy nevetséges elbizakodottsággal fognak vádolni, a mi sohase volt a betegségem – megvallom, keresztülvillant a fejemen, hogy hátha ezt a gyermeket, félig tudtán kívül, ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják, a minők engemet?! És erre a nem valószinü, de nem is lehetetlen föltevésre, mély megilletődés fogott el. Valami ünnepies komolyság, a melybe bele borzongott a hátam.

Az ember néha érzi maga körül a végzet szárnycsapásait. Ritkán bár, olykor keresztül fut rajtunk egy hideg sejtelem, hogy az örök ellenség kiterjesztette fölénk óriási, sötét denevérszárnyát. Pedig verőfényen járunk. Az apa gyermeke bölcsőjénél, a menyasszony a templom hajójában, a hajós a tökéletes szélcsendben egyszerre minden érthető ok nélkül összerázkodik. Mert egy árnyék vonult el a szeme előtt.

Ilyen árnyék vonult el az én szemem előtt is; s az a hideg sejtelem futott rajtam végig.

És – mit tudom én, mért? – az ártatlan kiváncsiság gyerekes szavaira szivemben a kötelességérzet dobbant meg. Mintha ez a kedves csacsogás valami nagy feladat elé állított volna. A hős hazafi, a ki ünneplőbe öltözve megindul a templom felé, hogy átvegye a püspök kezéből a dicső elődök kardját, – mikor megkondulnak a székesegyház harangjai, s komor, mély zengésük elmondja, hogy neki ott kell maradnia a harczmezőn, a dicső elődök kardjával – nem érezhetett ünnepiesebb megilletődést.

– Mért lett egyszerre olyan komoly? Csak nem azért, mert folyton a mások képeit dicsérem? Én azt hiszem, hogy maga nem hiú.

– Örülök, hogy nem tévedtem. Én se vagyok az. Pedig ha egy leány hiú, az még megbocsátható, ugy-e? De a férfiban a hiúság már kiállhatatlan. Nincs igazam?

– Azt hiszem, mi nagyon sokban egyetértünk. E szerint bátran kritizálhatom a képeit, ugy-e?

– Hogyne! Sőt, ha megengedi, segédkezni fogok, és olyan buzgalmat fejtek ki ezen a téren, hogy meg lesz elégedve velem. Meg fogom mutatni azokat a hibákat is, a melyek talán elkerülték a figyelmét.

– Dehogy bántott meg! Én komolyan beszélek. Igazán nincs bennem művészi hiúság. Nagyon jól tudom, milyen gyönge dolgokat festettem. De nagyon szeretnék valami szépet csinálni. És ez a vágy ér bennem a legtöbbet.

– Engedje meg, hogy előbb megkérdezzek valamit. Ki zongorázta az imént azt, hogy: »Tündér vagyok…«

Visszahúzódott, s betette az ablakot. Néhány másodpercz multán a két villamos körte elsötétedett, s egy -88- darabig nem láttam semmit. Majd ismét fényesség csapta meg a szemem; egy ajtó nyilt meg odaát, s a mint a sötét szobából átment a kivilágított belső terembe, egy pillanatra jól láthattam fiatalos, de szépen kifejlett alakját.

Én is betettem az ablakomat, s bár a látomás minden álmosságot kivert a fejemből, elhatároztam, hogy le fogok pihenni. Bizony már jó késő volt.

Reggel óta nagyon sok történt velem, s elmondhattam Titus császárral, hogy a napomat nem vesztettem el. De mindaz, a mi történt, csak arra való volt, hogy nyugtalanná tegyen.

– Szép kilátások! – zsörtölődtem magamban, mialatt egyik oldalamról a másikra fordultam, hogy talán amott találom az álmot. – Ha úgy folytatódik, a hogy kezdődött, csinos élmények várnak rám és szegény önérzetemre! Először is az az asszony! Határozottan úgy bánt velem, mintha egy konfidens cseléddel lett volna dolga. Festő, vagy mázoló-legény, úgy látszik, mindegy neki. No megállj! Úgy fogsz vonaglani előttem, mint Derblayné ő nagysága az utolsó felvonásban!… De hát a többiek… mit várhatok a többiektől?! A meztelen igazság az, hogy nem azért hívtak ide, mintha valami nagy véleménynyel volnának a képességeim felől, hanem mert a képes ujságban mutatósabb alak voltam, mint a púpos János!…

Igaz, hogy az a bájos teremtés, a ki csak nemrég tünt el a szemem elől, mindennel kibékített… de éppen ez volt a legnagyobb aggodalmam!

IV.

Mégis csak haszontalan fráter vagy te! Szentül megigérted, hogy irni fogsz, és apróra elmondod, mi történik veled a dunajeczi kastélyban – és semmi! Tiz napja, hogy elmentél, és még csak egy képes kártyát se kapok tőled, annyi értesítést se, hogy: »Köszönöm kérdését, szerencsésen megérkeztem, a mivel ezennel bezárom levelemet, tisztelő öcscse…« és pont.

Pedig elképzelheted, hogy érdekelnek a viselt dolgaid, és nem is csak egy okból. Hogyan találtad bátyámat, nénémet, és a tenger sok húgomasszonyt? Ez egy. Leharapták-e az orrodat az öregek, vagy: agyontánczoltattak-e a fiatalok? Ez kettő. Aztán a munka. Halad-e előre? Ez három. Rossz próféta és rossz orvos vagyok-e? Mert te is érdekelsz, bár nem vagy rá méltó, hogy törődjem veled, hálátlan fiú!

Ellenben kapok egy hosszú levelet a Nusitól. Szavamra mondom, mikor az aláirást megláttam, hamarjában nem tudtam, hogy fiú-e ez a Nusi, vagy leány?

De a hogy olvasni kezdtem a levelet, mindjárt megtudtam, hogy a Nusinak leánynak kell lennie, mert vagy tizenöt toalettet ir le, minden komolyabb szükség nélkül. Hosszas tanakodás után rájöttem arra is, hogy ez a Nusi alighanem a miniszter leánya. -90-

És látod, barátom, ez a Nusi ir nekem, vagy két árkust tele, akkora betükkel, mint egy-egy régi négykrajczáros.

De annyit megtudtam belőle, hogy szerencsésen megérkeztél, és hogy, istennek hála, elég jól vagy, legalább a kezed-lábad nem fáj.

Mert a Nusi levelében igen sűrűn szerepel egy bizonyos Asztalos Gyula. Majdnem annyi Asztalos Gyula van benne, mint a hány tavaszi ruha.

Ez az Asztalos Gyula tenniszezik, lovagol, kirándulást rendez, bosztont tánczol, csolnakázik, szóval mindent csinál, majd hogy képet is nem fest.

Ilyen körülmények között meg tudom érteni, hogy ez a sokat emlegetett Asztalos Gyula okosabbat is tud csinálni, mint hogy beüljön a szobájába, s hosszú levelekkel mulattassa köszvényes, öreg mesterét.

Az igazat megvallva, én is úgy tennék az ő helyében, a hogyan ő cselekszik. Élném a világomat, és nem törődném az öregekkel. Sőt akármilyen vén vagyok, nem titkolom el, hogy roppant szivesen utánoznám ezt az Asztalos Gyulát. Tudod-e, fiú, mihez volna legnagyobb kedvem?! Egész nap »Blindekuh«-t játszani, Nusival meg a többiekkel, lehetőleg sötétben, vagy »Haragszom rád«-ot, zálogkiváltással. Nincs szebb játék, fiam, mint a szembekötősdi. Az embert csipkedik, az ember megcsipi, a mit a keze ügyében talál… ó, ez csak álom, talán soha se volt igaz!

S a valóság az, hogy megint fekszem – mert nem igen tudom megmozdítani a lábamat – hallgatom a Slezákné zsörtölődését, a változatosság kedvéért hol aszpirint eszem, hol Szalvátor-vizet iszom rá, s ha mulatni akarok, orditozom. -91-

Szóval hiába akarnám utánozni Asztalos Gyulát. Addig, addig készültem élni, míg végképpen elkéstem vele. És teljes elpenészedésemben már az is nagy szerencse rám nézve, ha találkozik egy-két irgalmas lélek, a ki hirt ad róla, hogyan élnek és vigadnak a többiek. Ez idő szerint nem lehet egyéb szórakozásom. Az öregség, fiam, abból áll, hogy az ember kibiczel és nézi mások játékát. De ne kivánd hallani, hogyan gondolkozom az öregségről, a melyet a régi római irók számos fejezetben dicsértek és melegen ajánlottak mindenkinek; jó nevelésü ember vagyok, és nem szeretek káromkodni.

Egy szó mint száz, vedd elő a jobbik eszedet, és ne sajnáld azt a kis fáradságot. Felelj meg a kérdéseimre; ne engedd, hogy a podagrával egyetemben a kiváncsiság is gyötörjön. Aztán ne rázz le a nyakadról telegrammstilusban; egészítsd ki Nusi tudósítását azokkal a részletekkel, a melyek engem jobban érdekelnek a Nusi tavaszi ruháinál. A hálátlanság az ifjuságnak legszentebb joga, alap-természete, lényege, »Ding an sich«-e (vagy nem tudom, hogyan mondanák a bölcsek), de kivételképpen függeszd fel a legszentebb jogaidnak gyakorlását, s gondolj egy kicsit arra is, hogy, ha térdig jársz a rózsában, ebben nem csekély része van a te szegény, vén – jaj, jaj, jaj!

Ezek után remélem, hogy most már be fogod váltani az igéretedet, és postafordultával földeritesz élményeidnek részletes – minél részletesebb – elbeszélésével.

Mikor ezt a levelet megkaptam, nagyon elszégyeltem magam. Napközben nem jutottam hozzá, hogy mindjárt megirhassam a feleletet, mert az a nap véletlenül az események napja volt, de éjjel egy órakor leültem az iróasztalomhoz, s a következő beszámolót szerkesztettem meg:

tartalékos hadnagyi szavamra mondom – azt hiszem, erre még ad valamit – hogy fogalmam sincs róla, ki az a Nusi, a ki olyan kimerítő tudósitást irt rólam a mesternek. Illetőleg fogalmam sincs róla, hogy melyik a Nusi a sok közül, mert annyian vannak, hogy még most se tudom mindnek a nevét.

De bármelyikük a Nusi, annyi bizonyos, hogy ez a Nusi kiváló zsurnalisztikai erő, a kinek helyet lehetne szorítani valamelyik szerkesztőségben. Nemcsak gyorsan értesitette a mestert, hanem pontosan is; megirt mindent, a mi nevezetes. Hatvan forint fizetésért ez a kisasszony csudákat mívelne. Persze, ha a miniszter leánya, nem vállal hivatalt; különben akkor se, ha véletlenül nem az, mert ebben a boldog családban nincsenek szegény rokonok.

Általában ezek a kisasszonykák tele vannak tehetséggel. Van köztük egy-kettő, a ki műkedvelő fényképész. Ezek, miután a környéken már mindent és mindenkit számtalanszor lefényképeztek, most folytonosan engem fotografálnak. A dunajeczi kastélyban az ön szegény Asztalos Gyulája immár vagy harminczhatezer példányban forog közkézen, és az itt lakó művelt családnak nincs olyan asztala, a melyen Asztalos Gyula helyet ne foglalna.

Mások remekül rajzolnak, s szenvedélylyel csinálnak -93- karrikaturákat. Talán nem kell mondanom, hogy a legujabb torzképek főalakja én vagyok; Bismarck, ha élne, megirigyelhetné a népszerüségemet. Némelyik kép, például: »Asztalos Gyula hölgyválaszkor«, »Asztalos megmenti Snob életét« – Snob egy szemtelen, rosszul nevelt, elkényeztetett kis kutya – »Asztalos Gyula a Dunajeczen« – egyedül eveztem, s a csolnak majdnem felborult a sok kisasszonynyal – »Asztalos és Nelly tandemen« – Nelly egy kövér angol lány, a kivel különben soha se biczikliztem – s különösen az a kép, melynek czime: »Néhai Asztalos, vagy: a danse macabre«, határozottan igen sikerült. Ezek a torzképek, fölötte szeretetreméltóan, mind azon csúfolódnak, hogy sehol a messze távolban nem mutatkozván más fegyverfogható férfi, milyen nagy keresletnek örvendek, s engem mily fontossággal tölt el ennek a helyzetnek a tudata.

És hogy tánczolnak! A mester talán még emlékszik, hogy ebben az amazonokkal népes kastélyban, mint a falu végén, folyton szól a muzsika. Néha három helyen egyszerre.

Természetesen mind fényesen zongoráznak, s van köztük, a ki oly elragadóan énekel, mintha rá volna szorulva, hogy pénzt keressen. Mindent tudnak.

Csak egy kicsit egyformák. Majdnem annyira egyformák, mint azok a liliomnagyságu, hosszú, szegletes betük, a melyekkel napi élményeiket estéről-estére megörökítik. Unalmában tudniillik mind naplót ir; egyik naplóból már volt szerencsém hallani néhány mulattató szemelvényt. Azt hiszem, a naplóikba mind ugyanazt irják.

De ha egyformák is, azért nagyon kedvesek. Mint azok a piczi kis hüllők, a melyekről még nem látni, mi lesz belőlük: szelid kurta kigyó, vagy mérges vipera.

Tehát: igen, mester, én élem világomat. Tánczolok, -94- lovagolok, tenniszezek, csolnakázom, kirándulásokat teszek, csak éppen szembekötősdit és »haragszom rád«-ot nem játszom. Nyakig benne vagyok a jó életben, s már úgy hozzászoktam az előkelő társasághoz, hogy ha véletlenül megpillantom magamat a tükörben, oda köszönök:

És ezzel elérkeztem oda, a hol kezdenem kellett volna. A mentségemhez, hogy mért nem irtam eddig.

Azért nem irtam, mester, mert én még most se tudom bizonyosan, hogy itt maradok-e. Nevezetesen addig, a míg az a bizonyos kép elkészülne. És miért irni, ha valószinü, hogy hamarább érkezem meg, mint a levelem?! Ha arra számit az ember, hogy a mikorra a levélhordó benyit a képes kártyámmal, engem már ott talál, a mint éppen jelentem:

Imádom ezeket a leányokat, mester. Külön-külön és együttvéve. De fő-mulatságrendezőnek lenni, órák hosszú során át folyton-folyvást szórakoztatni egy egész táncziskolára való hölgykoszorút, cselekvőleg, vagyis: bicziklin, lovon, csolnakon, automobilon stb., és szenvedőleg, vagyis: jó képet vágni ahhoz, hogy mulassanak rajtam, hogy lerajzoljanak, hogy naplójegyzeteket és verseket irjanak rólam, és így tovább, ehhez nekem se tehetségem, se kedvem.

Ó, nem követel itt tőlem senki semmit. Jöhetek, mehetek, azt tehetem, a mit akarok; jól mondta, mester: ha úgy tetszik, egy hétig nem lépek ki a szobámból; nem fognak utánam küldeni, a világért meg nem zavarnának. -95-

De ezeknek az embereknek valami különös adományuk van ahhoz, hogy észrevétlenül is ránk kényszeríthessék az akaratukat. Azt képzeljük, hogy a magunk fejével gondolkozunk, és voltaképpen úgy tánczolunk, a hogy ők fütyölnek.

Szeretetreméltósággal halmoznak el, és olyan kedvesen, olyan félénken, annyi bocsánatkéréssel czélozgatnak apró szivességekre, a melyeket véletlenül éppen mi tehetnénk meg, hogy lehetetlen önként nem ajánlkoznunk. És ha megtettük a magunkét, olyan hálásak, olyan lekötelezettek! Másodszor már nekünk kell kikönyörögnünk, hogy fogadják el, a mit csak ők akarnak.

Például, ha a főispánné rám emeli jóságos tekintetét, s megszólít félénken, zavartan, kissé selypesen:

Akkor két dologgal már tisztában vagyok. Az egyik az, hogy az egész napom le van foglalva. S a másik, hogy ma és holnap pontról-pontra az fog történni, a mit a félénk tekintet mögött főztek ki. Arra, a mit Guszti néni sok bocsánattal, talánnal, ha ugyannal, és a mennyibennel fejez ki, mint a kősziklára, anyaszentegyházat lehet épiteni.

Aztán Guszti néni még hagyján. Van más, a ki fölöslegesnek találja a mandulát megczukrozni.

Mondhatom, a milyen szép, olyan kiállhatatlan személy. Talán nem is olyan szép, mint kiállhatatlan.

A véletlen úgy akarta, hogy együtt utazzunk, s hogy a jablonkai állomáson megtudja, hova igyekszem. Későn küldtek értem kocsit; felajánlott egy ülést maga mellett. Igen meggondolatlanul elfogadtam a szivességét, -96- s már akkor kedvem lett volna visszafordulni és meg se állni Pestig. A jótékonyságával ugyanis kimerítette kegyeinek kincstárát. Ennyire lóhátról még nem beszéltek velem. Csak egy pár szót szólt, azt is lassan mondta, s utóbb kereken beszüntette a társalgást. Szerencsére jött a kocsim, s én is elválhattam tőle – örökre, mint Albert urfi, a kit élénken méltánylok.

Azóta egyszer átjött a kastélyba. Bemutattak neki; úgy tett, mintha soha se látott volna. És többé egy tekintettel se foglalkozott velem. A mit egyébként szivből viszonoztam.

A mester erre azt fogja mondani, hogy mit törődöm vele?! A szép Valéria nem tartozik a kastély lakói közé, s a kastélyban bizonyára vannak másféle kedélyek is.

Igen, például a főispán. Ez jó fiu, a kutyafáját. De az ő barátsága nem oszt és nem sokszoroz. Ha lármázik, ha csöndes, nem jár a szava, mint nem jár a régi kétgarasos.

Ha tehát a kastélyban nem harapták le az orromat: jóformán ebből áll minden sikerem.

Mert hogy az öreg kegyelmes nagy reverencziával fogadott, azzal nincs mit dicsekednem.

– Nagyon sok szépet és jót hallottunk Nagyságod nevezetes talentumáról – szólt, mikor bemutattak neki. – Igyekezni fogunk – folytatta – hogy Nagyságod jól találja magát a mi kis körünkben…

De úgy látszik, így beszél az ispánjával is, a mikor elcsapja kis köréből.

A bemutatás czerimóniája a parkban folyt le. Azt hiszem, érdekelni fogja a mestert, ha egy pár szóval kiterjeszkedem erre a találkozásra.

Az öreg kegyelmes a déli verőfényen sütkérezett. Megparancsolta a napnak, hogy süssön rá, és a nap engedelmeskedett. -97-

Nem tudom, mester, emlékszik-e még a parkra? Két halastó van benne; egy nagyobb, meg egy kisebb. A nagyobbikban gyönyörü pisztrángok kergetőznek; a másik csak afféle kerti diszlet, szökőkúttal és aranyhalakkal. Élelmes vendéglősök, a giardinetto diszéül, nagyobb halastavat szoktak feltálalni nyolczvan krajczárért.

Ennek a kisebbik – tréfásan halastónak nevezett – medenczének a partján várt bennünket. Természetesen tolószékében kuczorgott; a tolószék nélkül már nem ember. Egyedül volt és az aranyhalakat nézte.

– No, ti ugyan ostoba módon jöttetek a világra! Ilyen silány és ilyen rövid exisztencziáért bizony nem érdemes életre kelni. De ne féljetek. Akármilyen nyomorult békahalak vagytok, azért nem bántalak benneteket, sőt kalács-morzsát engedélyezek nektek, mert én vagyok az öreg kegyelmes úr.

Hosszu gesztenyefasor vezet oda. Mi ezen a nyílegyenes úton közeledtünk, s már messziről láttam az öreget.

Körülöttem minden a tavasz és az ifjuság dicsőségét magasztalta. A faleveleknek az a tulságosan élénk, egyszinü zöldje, mely a festőt kikelet idején olyan sokszor kétségbeejti, a májusi napfénynek a menyecskék csókjára emlékeztető tüze, a kisasszonykáknak a távolból hozzánk hallatszó boldog hihihizése – folyton cseng ez a sok kis csengettyü, mintha valami láthatatlan lélek nem hagyna békét nekik és minduntalan csiklandozná őket – és az égbolt isteni derüje, mert mikor levettem a szememet a tolószékben gubbaszkodó kis fekete pontról, és máshová forditottam a tekintetemet, bármerre néztem, nem tudom hogyan, mindenütt az égboltot láttam. -98-

A sétautak keresztező pontjain kőbe vésett Dianák, Vénuszok és Minervák szomorkodtak, s mint megannyi szolgáló, türelmesen várták a kis fekete pont kegyes tekintetét. A szökőkút közepén egy elzüllött Neptun panaszkodott némán:

Ennyi mythologia közepett a tolószékben látható, mozdulatlan kis feketeség azt a hatást tette rám, mintha így makacskodott volna:

– Itt vagyok és itt maradok, a vasakaratommal. Ráültem erre a vidékre, a melyet szem nem lát be, és meg fogok kövesedni ezen a helyen.

Mikor a közelébe értünk, és ujra rápillantottam, majdnem elkaczagtam magam.

Egy zöld vadászkalap volt rajta, fajdkakastollas és kissé viseltes, zöld vadászkalap, mely oly legényesen ült a fején, mintha kaczérkodni készült volna a falubeli leányzókkal. Becsületszavamra mondom, mester, hogy kaczkiásan félre volt csapva, mint a hogyan vig hajtók viselik. Ha azóta nem láttam volna, hogy az öreg rendesen így hordja, azt hinném, hogy a szemem káprázott.

Ez a hetyke, fiatalos viselet annyira nem illett a vastag köpönyeghez, melynek oltalma alatt apró, vértelen tagjai fázékonyan kuczorogtak, hogy hirtelen egészen neki vidámodtam. De a mint jobban megnéztem az arczát, nyomban eltünt minden vidámságom. Rövid ősz szakálla, mely lakat formára fonta körül előre álló, s hatalmas csont-szerkezetről tanuskodó, erős, széles állát, mintha azt jelezte volna, hogy e mögött a fehér zár mögött egy első osztályu ragadozónak még ép, hegyes fogai rejtőznek. Egyenes homloka, finom metszésü, az öregségtől el nem húsosodott, vékony orra, s tekintetének biztos -99- járása arczának olyan különös, nyugtalanító kifejezést adott, mely az első pillanatban, a puszta benyomások, az ösztönszerü érzések pillanatában, szinte megdöbbentett. Az arcz öreg, ránczos volt, de arczának kifejezése kemény, s tekintete éles, megbecsülést parancsoló. A nevetségesen kicsiny alak, apró tagjaival, engem is egy lovászfiura emlékeztetett; de az alakot nem igen látta meg az ember, mert olyan fej ült rajta, mely azonnal leszereli a nevető kedvet: egy minden vihar látott, vén arkanzászi lókötő feje.

Mikor bemutattak neki, rám emelte a tekintetét. Azt mondhatnám, hogy: rám tette, és nem vette le rólam. Valósággal rám nehezedett a szeme, mintha ki akarná próbálni, hogy mennyit birok ki, milyen erejü vagyok.

Csak arisztokraták tudnak így nézni. Ennyire minden tartózkodás nélkül; ilyen leplezetlen kiváncsisággal; ilyen sértően, elbizakodottan, nem titkolt, világos kifejezésével annak, hogy: »Hadd látom, mit érsz?!« – abban a semmivel sem igazolható, bosszantó, nevetséges föltevésben, hogy nekik szabad bejárásuk van a lelkünk fenekéig. Mintha ez is a kiváltságaik közé tartoznék.

Tudniillik én az embereket két osztályba sorozom. Az első osztályba tartoznak Lionardo, Velasquez, Millet, Corot, Bastien Lepage, a mester és Dagnan-Bouveret is, bár az utóbbira nézve a mester nem ért egyet velem. Szóval Lionardo és társai, Dagnan-Bouveret-ig, nem tudom könyv nélkül hányan.

Bizonyára, ha valaha megláthattam volna az élő Millet-t, ha ő kegyesen bebocsátott volna magához, rám vetette volna a tekintetét: akkor, akkor kétségen kívül erőt vett volna rajtam a megilletődés, az áhitat -100- és a félelem érzése. Millet küszöbén állván, remegett volna a lábam, a hátgerinczemen borzongás futott volna végig, nem tudtam volna egy okos szót kidadogni, és mit tudom én, még mi.

Aztán, ha történetesen rám nehezedik a szeme, tekintetének a súlya alatt bizonyosan elvesztettem volna az eszemet, s talán elkezdtem volna a mellemet verni az öklömmel, a hogy tudom, ijedten hebegve:

Ha valaki az első osztályba tartozik, az más. De a többi ember nekem mindegy. Bánom is én a rangját. Nem találok rajta semmi irigylésreméltót. És hogy nagy az uradalma, vagy tenger a pénze! Mit törődöm vele? Hisz a pénzét úgy se adná nekem. És ha hirtelen megőrülvén, nekem adná, én pedig hirtelen lakájjá lennék és elfogadnám, mit érnék vele?

Azért engem az a lehetőség, hogy az öreg kegyelmes ősei netalán már a keresztes háborúkban szíjjat hasitottak néhány hitetlen hátából, tökéletesen hidegen hagyott. Hátha mindjárt ő maga is a keresztes háborukban született volna, mit nekem az ő földje és gazdagsága! Ha hétszáz év óta élne, s ő volna a rusznyák császár, nekem nem parancsol.

Szóval az illetlenül felsőbbséges, kiméletlenül kutató, s nyiltan mérlegelő tekintet nem ejtett zavarba. S mert nekem is van szemem: visszabámészkodtam.

Mintha egy mély kútba néztem volna. Igazán, úgy rémlett, hogy századokat és századokat látok szemének mélyvizü tükrében.

Századok bűneinek s tragikusan sötét eseményeinek emlékét; századok rettentő babonáit; századok megátkozott örökségét.

Azt képzelem, tetszett neki, hogy nem riadtam meg -101- tekintetének támadásától, s olyanformán álltam meg a helyemet, mint az utczagyerek, a ki szemtelenül nevet bele az ágyucső feketeségébe.

Legalább ennek tulajdonítom, hogy a második természetévé vált szertartásos udvariasságon kívül még némi tisztelettel is fogadott. Ó, tisztában vagyok vele, hogy ez nem a tehetség jóhirnevének vagy a művészet magasztosságának szólt, mert neki, lelke mélyén, az egyik is, a másik is Hekuba, de esküszöm, hogy a hangjából bizonyos elismerés érzett ki, melylyel különben meglehet, csak az európai megjelenésnek óhajtott adózni.

– Nagyon örülök – kezdte – hogy Nagyságodat itt tisztelhetjük a mi kis körünkben. Remélem, hogy szerencsénk lesz minden tekintetben kedvére lenni, s fölötte óhajtanám, vajha kiérdemelhetnők megelégedését. Mi jó hirt hozott a tiszteletreméltó Antal tanárról, az én szeretve tisztelt, kedves barátomról?

Csakhogy ez a sok nyájasság engem a királydrámák alakjaira emlékeztetett, a kik ilyenformán üdvözlik egymást:

– Üdv, nemes Hastings! Baráti szivvel köszöntlek, s kérlek, tekintsd e házat a magadénak. Térj pihenőre, s álmaid legyenek szépek, mint egy gyermeké, ki anyja keblén aludt el.

A mi nem zárja ki azt, hogy mikor Hastings aludni tér, a házigazda egy intésére két marczona és borzas ember sompolyog utána, a kiknek közbenjöttével Hastings nem ébred föl többé.

Nem teszek fel az öreg kegyelmesről semmi szörnyüséget, de mindjárt az első szavaira az jutott eszembe, hogy akármennyi szépet és jót hallott nevezetes talentumomról, s akármilyen udvariasan szólna hozzám minden viszontagság közepett, alkalom adtán igen kegyetlenül tudna elbánni velem. -102-

Miért villant fel bennem ez a gondolat, nem tudnám megmondani. De a benyomások és a sejtelmek embere vagyok. A sejtelmeim, legalább eddigelé, sokkal ritkábban csaltak meg, mint az asszonyok.

A mester azt fogja mondani, hogy rosszul itéltem meg az öreg kegyelmest, minden alap, s minden igaz ok nélkül. No majd meglátjuk.

A mennyiben pedig alap kell ahhoz, hogy valakiről rosszat mondhassak: beszéljünk a miniszternéről.

Ez alapjában igen jó lélek, és ártatlan kedélyü, kedves teremtés. A ki egész napokat tud eltölteni azzal, hogy a haját hol arany-, hol lilaszinűre festi, annak nem lehet rossz szive.

De nem akarja elismerni, hogy végre is kollégák vagyunk, s ugyancsak rosszul bánik velem.

Az igaz, hogy jóindulatból bánik velem rosszul; csakhogy éppen ez bosszant a legjobban.

Jóindulattal van irántam, bizalommal tüntet ki, sőt elhalmoz a bizalmával. Ezt azonban nem tekinthetem kitüntetésnek, mert mást itt, errefelé, lehetetlen volna a barátságára méltatnia.

Azt a temérdek rosszat ugyanis, a mit a barátnőiről tud, csak férfinak mondhatja el. Mert ezek a dolgok többnyire kényes természetüek.

Képzelheti a helyzetét. Hónapokig itt kell lennie, egy bokréta szebbnél-szebb pletyka tudatában, és csupa fiatal leány van körüle, a kik között nem oszthatja szét virágait. Néha a szép Valériánál el-elhelyez egyet, de más közönsége nincsen. A papáról, az öreg kegyelmesről nem lehet szó; Guszti néni nem ér rá meghallgatni; a főispán nem számit.

Az e fajta bizalmasságok engem soha se gyönyörködtettek -103- tulságosan. Nem szeretem, ha elveszik a kedvemet az asszonyoktól. De a bizalom, nyilvánuljon bármilyen formában, mindig megtisztelő. S az ember mindenbe beletanul. Mióta a kastélyban vagyok, rájöttem, hogy szükség esetén a komorna feladatainak is meg tudok felelni.

Csakhogy ő méltósága vidám és rémes történeteit olyan jóakaratu magyarázattal szokta kisérni, a melyet talán egy igazi komorna is fölöslegesnek vélne. Elmagyarázza, mi a szokás s mi nem szokás, mi fair s mi nem fair, és rendesen így végzi:

– Persze, ezt maga nem érti… Tudja, Asztalos, nálunk ez így szokás… Ez angolul van és azt teszi, hogy… Mert azt tudnia kell, hogy a jobb körökben…

Nagyon kicsinyes gondolkozásu vagyok? Meglátszik rajtam, hogy nem származom előkelő családból?… Meglátszik rajtam a nép fia, már azon is, hogy így idegeskedem, mikor mosolyognom kellene? Meglehet. Elég az hozzá, megvan bennem a mezítlábas, önérzet s nem szeretem, boszant, ha lenéznek.

Képzelődöm? Meglehet. És mégis… Hogy is mondjam el? Nem rágalmazom tovább a miniszternét, a ki türhetetlenül oktat; beszéljünk a Nusikról.

Mikor körülrajzanak, ez a sok kis lány, a kiknek a gondolkozása még gyermekes, de a kiknek az érzése ezer esztendővel ezelőtt eredett, mint a ma megelevenült kis halnak a kopoltyuja, mikor körültánczolnak és vigan kiáltozzák: »Asztalos! Asztalos!« – mindegyiknek az ajka annyiszor hangoztatja a nevemet, mint a gyermekeké a Lengyel Lászlóét – akkor nekem nem az jut eszembe: »Ejnye, be ünnepelt férfiu vagy te, Asztalos! Hogy felvitte az Isten a dolgodat, te liliputi lányok közé tévedt Gulliver! Milyen nagyra szökött az értéked, édes Robinson, te jámbor kereskedősegéd, -104- mióta egyedül páváskodol a Száz Szüz szigetén!« Hanem az jut eszembe: »Te nem vagy unokatestvér, derék Asztalos; te csak játszótárs vagy; felnőtt játszótárs, jobban öltözött s műveltebb czimbora, de voltaképpen ugyanolyan rendü utilité, a minők néhány évvel ezelőtt azok a parasztfiuk voltak, a kik ma már be se mernek nézni a rácsos kapun. A míg madarat fogsz és fészket szedsz nekik, minden rendben van; de ha véletlenül azt vennéd a fejedbe, hogy egyéb akarsz lenni valamelyiknek, nem csupán játszótárs, mindjárt meglátnád, hogy milyen nagyot néznének… azaz, hogy nem látnál semmit, mert mire körülnéznél, azon vennéd észre magad, hogy már kipenderítettek a rácsos kapun. Azért ne bízd el magad, Asztalos; hanem légy alázatos és tetszetős; kellesd magadat szépen, mert a helyzeted így követeli.«

Igazán nem akarom őket megszólni. Jó kis lányok ezek, mind egy szálig. Csak egy hibájok van. Azt hiszik, s ha nem is mondják, a lelkök mélyén meg vannak győződve, hogy csak értök van a világ, az egész világ csak ő érettök: a nap, a hold, a csillagok, a folyók és a tengerek, az emberek és az állatok, és én is, Asztalos Gyula, a ki nem a harapós emberek, hanem a szeretetreméltó és fogatlan háziállatok rendjébe tartozom… Vajon csakugyan úgy volna?

Az urak, azok még csak eltitkolják valahogy, legalább is illedelmesen leplezgetik a lenézésöket, hanem a cselédek!

Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, akár az öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes tartózkodással szólnak -105- hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, mint a hogy a Ne nyúlj hozzám kisasszonyokhoz, sőt még több reverencziával, hogy meg ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek vannak itt, a kik mintha a »Cortegiano«-ból tanulták volna a tökéletes viselkedés művészetét; mindannyian mintaszerüen udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre, gyöngédek! De – noha igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás vagy a legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben, a mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész magukviseletében van valami, a mi némán, de világosan azt mondja:

– Olyan tisztelettel és olyan előzékenységgel kell kiszolgálnunk téged, mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. Tudjuk, mi a kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás nélkül; bár nem a te szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy mindez csak látszat; ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is cseléd vagy, mint mi. Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több pénzért kevesebb, kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki dolgozik, és a kit megfizetnek.

Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült gróf vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen olyan embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint magamagát, – ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen csodabogarat, – de olyan cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és derék embert úrnak, az őrült gróffal egyforma valakinek, a cselédsor fölé emelkedett, tiszteletreméltó személynek tartsa, ilyen cseléd nincs, nem jött a világra, vagy elrejtőzött valahová a mesevilágba, a hol a romantikusok kék virága nő.

A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a -106- mágnás talán megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd könyörtelen.

Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki fogják mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. El tudom képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik »szabadság, egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint máris voltak jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a demokráczia elveit és könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. Meglehet, hogy a világ valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az bizonyos, hogy a lakájok még akkor is fenn fogják tartani elveiket.

Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé nézek, érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni rajtam, felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi méltóság érzése ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, hogy ne gondolkozzam egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, erősebb-e az öklöm, mint ennek a simára borotvált oráng-utángnak a széles pofacsontja?! És el kell hallgattatnom az emberi méltóság érzését!

A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de mondhatom, nem értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És hamarjában nem is tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt eddig?

Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy szó nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb megértetni, hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom után, miért nem akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, könnyelmüen, botorul, de végre is magamra vállaltam. -107-

És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. A feladat csakugyan csábító.

Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben él! Még most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem.

Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már tudom, hogy egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az álmot, s azóta valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem!

Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. És mért szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok tenni holnap?

Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a melyeknek késedelméért bocsánatát kéri

Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem fojthatta magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint üzenetet hozott a posta. Az üzenet így szólt:

Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról nem, a miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót se.

Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába készülődöl, mert maradni fogsz!

U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is kérdezted?« -108-

Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor már nem irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már akkor bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok.

A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se. Azt hittem, hogy ez a szándékos feledékenység észrevétlen marad.

Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről. Hogy megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna. Vagy megirni a teljes igazságot.

Lehetetlen volt elárulnom a titkomat. Nem is csak az én titkomat, hanem: a titkunkat, kettőnk titkát.

Akkor már nagy barátságban voltunk. Hogyne! A mi barátságunk rohamosan fejlődött.

Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett várakozott ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó »eleven fénykép-« et, – a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, Kata így szólt hozzám:

– Furcsa! Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már régen ismerném, mintha nem is -110- lett volna olyan idő, a mikor nem ismertük egymást. Mintha már százszor hallottam volna a hangját; mintha kis gyermek koromban sokszor találkoztunk volna. Én azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk.

– Igen, ez azt jelenti – feleltem én, és hamarjában nem tudtam egyebet mondani. Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki csalódásból, félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt képzelődésben találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én számomra is rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra rendeltetett, nem is érhetem el soha – és majdnem elárultam a meghatottságomat.

És attól fogva kinyitotta minden este. Nem kértem erre, nem beszéltünk össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase mulasztottuk el ezt a kései találkozót. Mikor a többiek már elálmosodtak, mi akkor kikönyököltünk az ablakba tereferélni. Napközben is sokat voltunk együtt; máskor is megtörtént, hogy magunkban beszélgethettünk; de ezek a rövid nocturne-ök kedvesebbek voltak nekem, mint a nappali találkozások.

Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor se mondtunk semmit.

De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket légyottá édesítette, boldoggá tett. Titkom volt vele, olyan titkom, mely másokat ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb hozott volna bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében. -111-

Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester jelentés-tételre szólított fel, Kata ezekkel a szavakkal lepett meg:

– Már hogyan haragudnám?! Hisz alig ismerem! Miért kérdi, miből következtette ezt?

– Nem történt maguk között semmi? Se azóta, hogy itt van, se azelőtt, soha?

– Nem történt, soha, semmi. Először is, olyan rövid idő óta ismerem… másodszor alig váltottunk pár szót…

– Éppen ez az. Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek egymásra. Azóta feltünően kerülik egymást. Mi ez?

– Véletlen. Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a melybe bele kell nyugodnom. Úgy látszik, nem tetszettem neki, s minthogy én nem vagyok törlészkedő természetü…

– Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb? Akkor látták egymást először, a mikor én bemutattam magát?

– Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először. Aznap, a mikor megérkeztem.

– Egy cseppet se érdekes. Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid ideig ugyanabban a szakaszban. De -112- aztán külön szakaszt váltott magának, s csak a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a mikor megmondták neki, hogy a kastélyba igyekszem s nem jött értem kocsi.

– Feleljen a kérdéseimre. A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek egymással? Mért váltott Valéria külön szakaszt? A legtakarékosabb asszony a világon!

Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, »ad usum Delphini.« Ilyenformán:

– A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett. Hogy mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de alighanem azért, mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy pöfékelt, mint egy gőzös.

– Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom megérteni, mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a szivarját. Ez alkalmasint magának is feltűnt. De halljuk tovább. Tehát Jablonkáig nem történt semmi. Nos, mi történt Jablonkán?

– Majdnem semmi. Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától kérdezősködöm, nem küldtek-e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy nézegetek mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az árbocz-kosárban, odaküldte hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: én vagyok-e az a mázoló, a kit a kastélyban várnak? Az igenlő feleletre a báróné felajánlotta, hogy elszállít a kastély kapujáig. Természetesen siettem elfogadni az ajánlatot; de megjártam. Azt képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány hálálkodó szót ejtenem, hanem a báróné felvilágosított. Kijelentette, hogy nem azért vett fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna. Erre persze -113- nagyot koppantam és elhallgattam. Nemsokára aztán jött az igazi kocsi, és én örültem, hogy volt szerencsém. Ez a mi románczunk; a többit tudja.

– Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam. »Rien que la vérité, la vraie vérité, toute la vérité.« Különben kérdezze meg tőle.

– Lássa, ez már érdekesebb. El nem tudom képzelni, hogy miképpen kerülhettem szóba.

– Ezt ugyan könnyü elképzelni. Én hoztam szóba a dolgot, mint most magával.

– Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.« Ez azt jelenti, hogy másodszor majd rám kerül a sor. Szabad arra kérnem, hogy most már cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától egyetmást?

– Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem? Mért beszélt először a bárónéval?

– Megmondom. Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése. Akkor, mikor Valéria először jött át. Valéria ugyan nem mindenkivel barátságos; vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő. Ez nem igaz; ellenkezőleg, csupa szív – a parasztok megmondhatnák -114- – s maga még nem látott embert, a ki a legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan erélyesen védelmezné. De szerencsétlen. És mert szerencsétlen: ideges, szeszélyes, csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó, és a haragosaival szemben kiméletlen. Ezért gőgösnek is mondják. Pedig nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, ez is a szerencsétlenségéből következik. Szóval az a hire, hogy felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz, hogy van egy pár férfi, a kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna. Mert egy cseppet se kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha alakot, a ki odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga közelében; no és jaj annak, a ki udvarolni akarna neki! De maga nem olyan ember, mint a kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz. Azért nem értettem, hogy magát sehogy se akarja meglátni, s eleinte azt képzeltem, hogy talán tévedek. Úgy okoskodtam, hogy talán akkor valami nagyon elfoglalta a lelkét – mert ő kiszámíthatatlan, néha lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen – és mert akkor beteg lehetett, igazán nem vette észre magát. Hanem mikor másodszor átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek! Úgy tett, mintha nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a hányszor magáról volt szó, mindig másról kezdett beszélni. Maga pedig mintha értette volna ezt a viseletet, igyekezett az illetlenséget meg nem látni és lehetőleg távol tündökölni. De a legkülönösebb az volt, hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót se. Pedig Valéria nekem mindent elmond. Még egy olyan titkát is elmondta nekem, a mit senki se tud kivülünk a -115- világon; senki, csak ő meg én. Az igaz, hogy nem pazarolta érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a férjemnek se.

– Ne gondolja. Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, ha megtudhatná, a mit én tudok. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, mikor láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: »Ha Valéria szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek csak egy magyarázata lehet…« De nem veszi majd rossz néven, ha elmondom?… tudja, nem hizelgő, a mire gondoltam.

– Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint hogy Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi vendégünket. Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle ellenállhatatlannak, a ki azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell bolondulnia. És aztán, legyünk őszinték… igazán mulatságos, hogy szemébe kell mondanom ezt a gorombaságot…

– Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő komolyság. Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az ember azt gondolja: »No ez aligha lángész, mert iszonyatosan csinos fiú.« Csak később látja az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, hanem kiragyog a szeméből, hogy nem rossz ember.

– Ez volt az a nagy gorombaság? Tudom én jól, hogy nekem afféle cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz ki.

– Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa okosság, és nem is olyan szép, mint képzeli. A maga arcza csak kedves. De Valéria ki nem -116- állhatja a csinos fiúkat. Azért, a míg nem beszéltem vele, azt hittem, hogy egy kicsit lenézi magát. A mi vendégünknek – szóltam magamban – az a szerencsétlensége, hogy a nők képzelődő, elbizakodott urfinak tartják; s őt méltán bosszantja ez a föltevés. Azonkivül nem ismeri Valériát; és mert másképpen nem torolhatja meg a sértő viseletet, igyekszik másra gondolni, s rá se nézni arra, a ki őt ennyire félreismeri. Itt egy félreértés van, a mit el kell oszlatni. Ó, azzal tisztában voltam, hogy maga nem szorult rá az én védelmemre! De én szeretem Valériát, s azért bántott a dolog.

(»Így éltem akkor Odesszában…« Ő mondott bókokat nekem, az édes, gyönyörü teremtés! Én, én nem mertem volna elárulni, nem hogy szóval, még csak egy tekintettel se, hogy milyen elragadtatással hallgatom!)

– Értem. A kínos helyzeten változtatni csak neki állott módjában. Tehát hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én úgy se mondhatnék semmit.

– Magának nem szólhattam. Nem az volt a szándékom, hogy a bosszuságát növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, hogy Valériának a viseletét más is észrevette. De azt se akartam, hogy tovább tartson ez az állapot.

– Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le? Nem jutott eszébe, például, hogy a báróné – ki tudja? – valahol rosszat hallott rólam?

– Erről különben szó se lehet. Valéria az első perczben megmondta volna nekem, s akkor nincs félreértés, mert én természetesen azonnal felvilágosítom, -117- hogy roppantul téved. De mért kérdezi ezt? Magának ellenségei is vannak? Nem tudom elképzelni.

– Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné viseletének ez volna a magyarázata. De érdekelt, hogy maga nem gondolt-e erre?

– Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak. De szabad élnem az engedelmével? Nekem is volna még egy pár kérdésem.

– Mért kérdezte, hogy akkor láttam-e a bárónét először, a mikor bemutatott neki? Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már előbb is ismertem?

– Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat előttem. Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet. Alig akarta tudni, hogy kiről beszélek. »Úgy? A kit bemutattál? Én bizony észre se vettem!…« Majd később: »És aztán, mondd, kérlek, kicsoda, micsoda ez az Asztalos?« Elmondtam neki. Azt felelte, hogy: »No, ha ilyen kiváló férfiu, akkor ezután majd jobban megnézem.« Bizonyos voltam benne, hogy elhallgat valamit. És csakugyan. Mért nem szólt az első találkozásukról?

– Nem tartotta olyan fontosnak. Vagy talán már el is felejtette. Annyi kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta. Nagyon jelentéktelennek talált és egyszerűen nem vett észre. Ennyi az egész. De őszinteséget kérek az őszinteségért. A míg azt hitte, hogy már előbb is ismertem a bárónét, mit képzelt, mi történhetett köztünk?

– Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy megkisérlette az udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt ingerli az, a mi mást talán mulattatna. -118- De nem is tudom elmondani, hogy mit képzeltem. Sok mindenfélét képzeltem. Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába.

– És… mondja… – zavarban voltam, meg merjem-e koczkáztatni ezt a kérdést – mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok-e a bárónéba?

Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet! Hogy is felejteném el! Hisz a míg ezt a tekintetet láttam… igen, mindössze ennyiből állott életem nászéjszakája!

Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét udvarba, a hol nem láthatott semmit.

– Kiváncsi voltam. És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány vagyok, a kinek nem szabad kiváncsinak lennie.

Megilletődésemben – esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem életem egész reménytelenségét – nem tudtam mit felelni. Ismét ő szólt:

– Nem is kérdezősködöm többet erről. Csak még egyet mondjon meg. Azt hiszem, hibát követtem el.

– Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez. Megkérdeztem Valériát, nem tart-e velünk? Azt mondta: igen.

– Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott. Az igazat megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki. Akkor még azt hittem… csak most látom, hogy tévedtem. Kellemetlen lesz magának, ha csakugyan eljön ő is?

– Édes istenem, nekem teljesen mindegy. Ha eljön, -119- ott lesz; nem okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is foglalkozzék velem, és nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a nélkül, hogy ez feltünővé válnék. A hol annyian vannak, könnyü dolog elkerülni valakit, a kit nem kedvelünk. Maradunk a régiben és nem látjuk meg egymást.

– Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe kerülnek. Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, de azt kezdem gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját. Talán csak ezért jön el. Azért kérem, ne éreztesse vele a neheztelését. Megteszi a kedvemért?

– Mindent. De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene megtennie…

– Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni. Csak maga ne legyen rideg, vagy éppen visszautasító. Valériának se akarnék kellemetlenséget okozni.

Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem lesz kifogása a viseletem ellen.

– Máris hálás vagyok a bárónénak – szóltam, hogy nagyobb súlyt adjak a fogadalomnak.

– Jó, hogy emlékeztet. Ma nagyon is sokáig beszélgettünk. Már mindenki alszik: ideje, hogy elbúcsúzzunk. Tehát: ne felejtse el, a mit igért, és jó éjszakát!

Valóban az volt, jó éjszakám. Ámbátor még sokáig hallgattam az éj hangjait. Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud lenni a csöndes éj, az álmok éjszakája.

Másnap kirándultunk a tengerszemhez. A tengerszem nem annyira a tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének sötétzöldje nélkül legfeljebb -120- halastónak néztem volna. A legszerényebb tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket mintha csak azért alkotott volna a természet, hogy kirándulások czélpontjaiul szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy kicsit kocsikázni, aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek fel, majd igen jó étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza. Ennek a czélnak tökéletesen megfelelt.

Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a melyek közül már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen csakugyan velünk tartott szép ellenségem is. Eleinte azonban nem volt hozzá szerencsém, s egy darabig azt hittem, hogy Kata tévedett.

A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin indult útnak. Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a rövid idő alatt ki ne essem a szerepemből, természetesen az egyik kocsiba kerültem, a hol kedvemre gyakorolhattam magamat a mulattatás mesterségében, mert nem kevesebb, mint három Nusit bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér angol hölgyet. Ez idő szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély legnépszerübb alakjai. Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy térfogatnak örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt, végül én, mert szegény és vidám voltam.

A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé – meg kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett legyőznöm – s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat. Sikerrel végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez alkalommal nem versenyzett velem.

Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss Nelly más társaság után nézett, s helyette -121- ujabb Nusik jelentkeztek, a kik közül egy páran, talán hogy kipróbálják a tornázásban való ügyességemet, azt követelték, hogy virágot szedjek nekik. Volt köztük egy – Géraldine-nak nevezték, és ha jól emlékszem, a másodunokatestvérek sorába tartozott – a ki ugyancsak megdolgoztatott. Szép, karcsu, jó alaku, fekete leány volt; ragyogó, nagy szemének eleven járása és határozott, túlságosan élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak. Ez a Géraldine valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a poney-ját szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg.

Katát az egész úton nem láttam. Olyankor, ha csapatosan mentünk valahová, nem igen volt mellettem. Lehet, hogy ez véletlenül történt; lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen gavallérját. De engem boldoggá tett az a gondolat, hogy férj és feleség vannak így; azok a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik egymást: társaságban, a hol sokan látják őket, nem nézegetnek egymás szemébe, az asszony szinte kikerüli a férjét, hogy senki le ne olvashassa róluk az érzéseiket, de alig várják, hogy megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik egymást, hogy elfelejtsék a többieket mind, és végre arról beszélhessenek, a mi igazán érdekli őket.

És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy pillantást váltottunk, hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a mit napközben gondoltunk. De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem az én egyetlen barátomat. A mint a cousine-ok között buzgón végeztem tisztemet, a púpos János képe jutott eszembe: sok kis gyerek ül egy nagy talyigán, a talyigát egy nagyfejü, nevető szemü szamár húzza, a szamár körül is gyerekek, egyik a fülénél fogva vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik és tolja, a harmadik egy pálczikával püföli -122- a lábát, a negyedik szóval noszogatja – de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé kifárasztották.

Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok nem tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a nagyfejűt miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a híres tengerszemhez.

A társaság másik része már ott volt, de nem egy csoportban. Kata, a báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a többiek állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít. A terítés természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek a fűre; az ifjuságnak ott kellett lakmároznia. De néhány kényelmesebb ülőhely is találkozott: a padon kivül egy-két simára levágott fatörzs, melyek nem minden haszon nélkül helyettesítették a székeket. Az egyiket mintha csak Miss Nellynek készítették volna.

A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata teljesedett volna.

Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért is, hogy megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól. Géraldine az uzsona alatt egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem biztatott.

Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a szép asszony gondolkozását, – és Géraldine éppen ujra be akart fogni igájába: a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s megváltott Géraldinetól ezekkel a szavakkal:

– Nem sokáig terhelem – szólt, meglassítva a lépteit, hogy utolsóknak maradjunk. – De egy kis beszédem van önnel.

– Kata figyelmeztetett – kezdte – hogy hibát követtem el önnel szemben.

– De, méltóságos asszony!… (Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha bárónénak szólítják.)

– Kérem, hallgasson meg. Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha végig hallgat, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni rám.

– Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a bárókisasszonynak. Többek között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s mindenekelőtt: mert nem volt okom panaszra.

– Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam. A büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha megértjük egymást. Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én éppen olyan jól tudok, mint ön?! Hogy én önt megbántottam, arra nem Kata figyelmeztetett; ezt én tudtam jól. Csakhogy tegnapig nem törődtem vele, hogy ön megsértődött-e vagy egyszerüen zsebre vágta a bántalmat, mert hozzászokott a bántalmakhoz. És ha önt véletlenül beteggé teszi a harag, a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se törődtem volna.

– No lássa! E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről. Elég az hozzá, Kata tegnap felvilágosított. Megmagyarázta, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az ember, a ki ilyen bánásmódot érdemelne. -124-

– Ah! A bárókisasszony csupa jóság, de… legyen szabad megjegyeznem… neki még oly kevés az élettapasztalata!… Hátha ő téved, s én nem érdemlek ennyi figyelmet?

– Ne gúnyolódjék. Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé joga erre. A kérdésre különben szivesen megfelelek. Igenis, teljesen megbízom a Kata itéletében. Ez nem olyan tizenhat éves leány, mint a többi; talán már észrevette. Vakon elfogadhatja a Kata nézeteit; nem teszi ki magát vele semmiféle nagyobb csalódásnak. De nekem most nincs szükségem arra a föltétlen bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek. Tegnapig egyszerüen nem volt véleményem önről; ma már van. Azelőtt nem érdekelt, hogy ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny-e, s gondol-e valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem észre. Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették a figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a bántalomra.

– Ilyen hamar. Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném. Annyi leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve köteles tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy uj feladattal állok szemben. Nos, elismerem, hogy igazságtalan voltam ön iránt; de ha megkövetem önt és bocsánatot kérek a bántalomért, el kell mondanom a mentségemet is.

A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a szép Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat.

Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével. -125-

– A báróné nagylelküsége… bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, ha a tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán nem tudom…

– Szólítson, a hogy kedve tartja. Az a megjegyzés csak az ismeretlennek szólt.

– Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül dús kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen bántalomnak nevezni. Az első alkalommal nem lehettem olyan szerencsés, mint most, mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi az egész. Nem szeretném kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, s kérem, ne térjünk vissza az én multkori balesetemre, a melynek a czímén igazán nem érdemlem meg, hogy a báróné ennyi kegyet pazaroljon rám.

– Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen felejteni. Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely káros vagy értékes, a szerint, hogy mit óhajt inkább: kényelmes, nyugodt életet-e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve magával? Az ön dolga. De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első benyomásához: ez előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél előbb túlesünk a kimagyarázkodás szükséges jelenetén. Annyival inkább, mert ön egyelőre téved. Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el akarom mondani a mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa kellemes dolgot fogok mondani önnek.

Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára. Abban, a mit mondott, de még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz fűződésében, olyan határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, látnivalóan önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép asszonyoknál, legalább is szokatlan, s rendesen csak olyanoknál tapasztalható, a kik csak az olvasmányaiknak -126- és csak az olvasmányaikban élnek. Ezt a hajlandóságot hamarjában sehogy se tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel, a szőke úrral és egyéb emlékeimmel. De ha már az okoskodó szavak is megleptek, az utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért, valósággal kiváncsivá tett.

– Tehát meg kell önnek mondanom – és azt hiszem, méltányolni fogja ezt a mentséget – hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban voltam, a milyenben talán még soha; pedig már volt részem rossz napokban. Hogy mi zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; különben nem tartozik a dologra. A nélkül is elhiheti nekem, hogy nagyon izgatott valami; ha jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is elmondok, mert éppen nem vagyok közlékeny természetü. Ön, meglehet, azt fogja mondani, hogy abban az órában, a mikor a jablonkai állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta, hogy ön rám szoruljon, már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak; legalább is lecsillapultnak látszottam. Ebben van valami igazság; csakugyan akkor már kezdtem csendesedni. De még később is nagyon ideges voltam, s mialatt ön mellettem ült, nem igen tudtam egyébre gondolni, csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a nyugalmamtól. Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam uralkodni magamon, mással is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön az első, a kit megsértettem, mert nem szoktam színeskedni, udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik azt mondják, hogy gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok. De nem lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett ellenem, s a kinek az arcza leszereli -127- a kötekedő kedvemet. Csakhogy önnel szemben nem tudtam ilyen szelid lenni.

– Mert mindjárt az első perczben megboszantott – még a vasúton, alig hogy helyet foglaltam a kupéban – s mert az, hogy ujra találkoztunk, kellemetlen hatással volt rám.

– Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni. Alig helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki rám nézve nem volt senki és semmi, ön jónak látta a tekintetével tudtomra adni, – és milyen kifejezetten adta tudtomra! – hogy a megjelenésemet kedvére valónak, s a személyemet… hogy is mondjam?… izlésére méltónak találja. Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s olyan durván, a milyen durva az ön néma vallomása volt?! Az ön tekintete ezt mondta… nem, ezt kiáltotta: »Tetszel nekem; pompás teremtés vagy!« Nos, kedves művész úr, ez utálatos volt!

Mintha villamos ütés ért volna. Tessék elképzelni Szent Antalt, a kit két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb teremtések; Szent Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, oldalán a világ egyik legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi illattal terhes levegő; fenn derüs, halványkék, örökkévalóságot igérő égbolt; alant a mélységben, csörgedező patak, mely folyton azt beszéli, hogy az idő eljár; a távolból villik nevetése hallatszik… és a szép asszony, a ki eddig a kazuisztika témáihoz hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli a szót, a kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre.

És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most megrótt tekintet, önkéntelenül, valamely -128- mágnesség erejénél fogva, oda csapódott a hirtelen megvillant fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól ragyogó szempár mély tüzébe.

Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek. Csodálatos arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő – vagy az indulat? Világos tavaszi ruhája mintha magából a szépségéből fakadt volna ki, mintha pompás alakjának teljes kivirágzása lett volna… És nagyon közel voltam hozzá; mikor arczomba vágta az »utálatos« szót, szinte éreztem a lehelletét.

Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az ostobaságot, tehát igy szóltam:

– Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a szememet, mint hogy megbántsam… bár ezt büntetésnek is sokallanám… És őszinte megbánással kérek bocsánatot. De engedjen meg egy kérdést.

– Tudom, mit akar kérdezni. Hogy, ugy-e, nem ön volt az első férfi, a ki billet doux-t küldött számomra a tekintetével? Nem, nem ön volt az első. De ez nem menti önt. Akármilyen megszokott valami ez a nem kérdezett, sértően tolakodó némabeszéd: az én érzésem szuverén, s nekem jogom van mindannyiszor felháborodni, a hányszor valaki helyénvalónak találja, hogy engem ilyen formán megtiszteljen. És ha valamennyi férfi azt gondolja, hogy neki joga van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a kegyes tetszését, a lovagias szolgálatokra való hajlandóságát, vagy nem tudom mit, ezt én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak, minél több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a hódolatnak ez a formája mindennapos.

– Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki nem így fogja fel a dolgot. Van -129- a ki megbocsátja az illetlen érdeklődést, s nem lát benne egyebet, csak azt, hogy fölkeltette a szépségét megillető elragadtatást, a minek még semmi következése.

– Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az úgynevezett hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment elfogadhatóknak találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek csak csinos állatok.

– A báróné igen szigoru. Ebben a pontban az emberiség egy nagy része elnézésre szorul. És ha a hiba, a melyet a báróné annyira elitél, meglehetősen gyakori, ennek a magyarázata talán az, hogy az érzés, a melyből keletkezik, nagyon természetes.

– Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz. Tőlem az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt teheti, a mit akar. Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen. De mire jó az a lelki finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a művelt embert a műveletlentől, ha nem arra, hogy a legtermészetesebb érzéseinkkel se okozzunk kellemetlenséget senkinek?!

– Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom. Tekintsen arra az enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a lovagiasság egy csunya kinövése.

– Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem követelek senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok. De az már a személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, egy akárki, csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy – bármilyen formában – tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, s kedve szerint megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert asszony vagyok. Ha szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én – én -130- vagyok, a kihez, se szóval, se tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem.

Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom. No lám, no lám, minő császárnői kevélység lakozik egyik-másik hölgyben, a ki alattomban szivesen perdül tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt feltűnés nélkül tehesse. De annyit már megtanultam, hogy a »semmin se csodálkozni« elvét főképpen az asszonyokkal szemben kell alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az ellentét a között, a mit a vasúton láttam, és a között, a mit most hallottam, nem árultam el a meglepetésemet. Csak ennyit feleltem:

– Mindezt meg tudom érteni. De kevesen gondolkodnak így, és én nem ismertem a bárónét.

– A mint hogy én se ismertem önt. Ha elmondanám, hogy mit képzeltem önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után itélve, egyszerűen letaszítana a mélységbe. Szóval meg akartam önt büntetni; izgatottságomban, elkeseredésemben, szinte örültem, hogy véletlenül a körmeim közé került valaki, a kivel jogosan éreztethetem a bennem meggyűlt sok keserüséget, haragot és ember-gyűlöletet, vagy inkább megvetést, mert ez az igazi szó. Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más ember, mint a minőt a külseje mutat. Igaz, akar egy jó tanácsot? Ne öltözködjék úgy, mintha mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet nem állna egyébből, mint hogy az ember reggeltől estig angolok társaságában ebédel! A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen boszantóan korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis egyéni ízlést.

– Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam alkotta jelmezben élhetném végig az életet.

– Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott. Láttam a képeit, s őszintén szólva, nem ragadtak el. Lehet, -131- hogy valamennyi lelkiismeretes munka. Annyi bizonyos, hogy az egyik unalmasabb, mint a másik. De azt hiszem, ön többet ér, mint a munkái.

– A báróné kissé kegyetlenül dicsér. Felvilágosított róla, hogy az arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és – a mi sokkal fájdalmasabb – a munkáim se találtak a bárónénál részvétre. Ezek után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok hibám ellenére mivel érdemeltem ki a bocsánatát?

– Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán. Ezek előttem értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán sokat tart. Adjon kezet és béküljünk ki.

Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha kezét, melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, hirtelen arra gondoltam, hogy mindez, a mit beszélünk: csak komédia.

Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy a különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz túlságosan büszkévé, de megelőzött.

– Mondja – szólt, rövid elgondolkozás után – sokára lesz kész a munkájával?

– Ez nem csupán tőlem függ – feleltem kitérően, mert az jutott eszembe, hogy ugyan miért sietnék vele?

Ez talált. Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem megszökni, most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett vallanom magamnak, hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem engedte, hogy megszökjem. És ebben a perczben gondoltam rá először, de nem szivesen gondoltam rá, hogy lesz egy -132- nap, a mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a máris felejthetetlen tájékhoz.

– Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt. Meg akarják kérni, hogy készítse el a Kata arczképét is. Ne vállalkozzék erre. Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már hozzáfogott, csomagoljon össze, utazzék el, és valahogy vissza ne nézzen!… a mesevilágra nem jó visszatekinteni.

Sehogy se akartam megérteni. Bántott, hogy beleavatkozik abba, a mi nem tartozik rá.

– Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez fölösleges, mert ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez kötelessége. Hanem azért meghallgathatja, a mit mondok; azon a czímen beszélek, hogy Katához ma még én állok a legközelebb. Nos, nekem nem tetszik, hogy Kata olyan melegen védelmezi önt. Csak rövid ideje, hogy megérkezett, s már valóságos barátság van Kata és ön között. Mi jut eszébe, hogy kis lányokkal kezd barátkozni?

Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett ismernem, hogy igaza van.

– Csak most látom – szóltam – hogy a báróné olyan jelentőséget tulajdonit a »barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam. Ezt nem magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe ejtette a túlságosan aggodalmas szeretet… -133-

– Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet. Nézze, Géraldine visszaköveteli önt.

Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk. Elvált a nem messze zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a meggyőződésben, hogy már eleget pihentem.

– Látogasson meg egyszer odaát – szólt a szép Valéria, valamivel halkabban, hogy Géraldine ne értse. Nagyon jó czigányunk van, s ha udvarolni akar valakinek, udvaroljon nekem. Ennek sincs semmi czélja, de ez legalább nem sodorja veszedelembe.

VI.

Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon-e vissza, mikor már közel ért a czélhoz.

– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar még tudtomra adni?

Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit régebben nem sejtettem.

– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a titokról, melyet csak ő tud.

Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott a kis lány szivében?

Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se mondhattam el neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert sokallja a barátságunkat. Valéria volt az egyetlen, a ki erről a barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi.

A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni kezd velem, Kata iránt való -135- szeretetből. El akar bolondítani, hogy nevetségessé tehessen Kata előtt. Ez a gondolat mulattatott.

És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria maga is érdekel.

Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete büntelenebb volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak perczei, a mikor megingott, megzavarodott.

A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes.

Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha csak egy pillanatra is!

Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és vakmerő. -136-

De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. Ha valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett, az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.

Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna, ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek.

Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután, hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak aláfütöttek a reményeimnek.

A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan letárgyaltuk a kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére. Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam.

Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy asszony, férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta. Természetesen felháborodik, de a férj messze jár, s az -137- asszony magánosságában, önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase vallana meg senkinek. Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja elárulni, hogy titkait megtudta.

Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra határozottan emlékszem, hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét, áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:

– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból, hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok leggonoszabbjai közül is kimagaslik.

– Talán nem is emberi találmány – vitatkoztam a szép asszonynyal. – Az állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután fölnevelte kicsinyét, tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik.

– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény számára valami okosabbat kellett volna kitalálni. -138-

– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, el tudja képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között?… stb.

De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek találjon. S azért így feleltem:

– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára hamarabb meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása.

– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak akkor szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem házasodik meg.

– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri.

– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A gazemberek. Ezek elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással, hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget.

– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg. Ezek között akad egy pár jóhiszemü.

– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, és mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba. Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat jelentékenyen -139- erősiti az, hogy vannak gazemberek, a kik egyszersmind ostobák is.

– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét, és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott.

– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis asszonyságban se bízom. De lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen. Csakhogy én nem a csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről, az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni.

– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz betegeket, a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?

– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… vagy azt se ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?

– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. Megházasodni ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos, nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki. Néha az ostobaságnak is szerencsés a következése; vannak burokban születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a -140- szerencséjöket. De hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki veszít, megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy-e, hogy asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, és mit mutat a tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az urát.

– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább felvidulva – kilenczvenkilencz!

– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem fontos. Szóval a legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a világban. Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én az a századik leszek, a kit nem csalnak meg!«

– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A szerint a számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik, mikor a többi négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év mulva jönnek haza, és így tovább? -141-

– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a kik rászolgáltak. Mert az egész világ segítségére van annak az asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon.

– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt hiszem, a legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy még a között a nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat. Azok a nagyon vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj, öreg, majd meglátod, milyen gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem lehetnek túlnyomó számmal. Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy jókora százaléka éppen nem forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény; de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a kedv, hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az érzelmi életnek.

– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, hogy az uram valahogy meg ne tudja!« Mert az egész világ úgy van berendezve, hogy az asszonyt mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá. Először a személyek, és még inkább a dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik után; -142- csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy hiába várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg, hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága. Egyszerre azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is, ha Cherubin már kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá, Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá akarja szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a férje, de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek sikertelenül fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. Legelsőbben az életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik. Igen, maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben. Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az asszony már elkövetett… minden odavezet.

– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik, vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság. Ez a bátorság meglehet valakiben, minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is. Épp oly akadémiai tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja, és megvallom, ma még igen kevéssé izgat -143- annak a képzeletbeli lénynek a sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának nevezett. Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné, mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen. De nem tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad!…« Különben meg vagyok győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az érdekeit. Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel szemben…

– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A házasság – lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve két ember érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának ennek a szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie. S ha már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat. Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell élniök. Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont következtetése; ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a melynek -144- látható jelei vannak. A kik sokáig élnek együtt, utóljára nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz. És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt fog elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt, az egyén érdekének javára…

– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok semmit. Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél.

– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A báróné nagy súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne lehetnének a férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java sohase házasodnék meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó tulajdonságokat?!

– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, annál tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha mondom. Hogy ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a részegségről azt mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is. A különbség csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a rosszakat pedig megkettőzteti. -145-

– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz tulajdonságot, elválik a feleségétől?…

– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos egy szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát, zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, mint valaha. Mondom, hogy nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben.

– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, milyen csodálatos kék színt öltött a hegy!

Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. Mindössze annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.

– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, mialatt a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit – az ilyen nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik ismertető jele az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne, hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán miért ócsárolná a házasságot és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért, hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?!

Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a -146- komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam magamban, hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni, ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a mentségéül eszembe jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a fényűzés apró áldásait.

De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt, mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert Spencerig:

– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden bevezetés nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem beszélünk erről.

– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó lesz, ha egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A báróné, úgy látszik, abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre, a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol. Talán úgy van; de az meg -147- egészen bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos, az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek legyűréséhez nincs bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt érdemel.«

Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem tréfálok-e?

– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. Kissé kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel nélkül furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb mindegyik közül. A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni. A létra legfelső foka felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s a pápával együtt belekerül a világtörténelembe. Nos, a világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen kivételes fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról. Ő magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a gondolatát, mert nem tudom, hogy milyen helyet foglal el a létrán. -148-

– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a vezető egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.

– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek tartja magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem vitatkozik az egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan képzelődő, mint a többi.

Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére. A kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a barátaim munkái. Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.

De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget környékének egész mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, – bár önzésből csak ritkán mondtuk fennen, – hogy mindannyiunk közül a púpos János a legkeményebb legény. -149-

Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. Minél tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam. Folyton az járt az eszemben:

– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta rá, hogy nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni!…«?!

Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy mondására emlékeztem.

Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem volna.

Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi engem akkortájt a legkevésbbé érdekelt.

– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. Az írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj!

– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! És az olvasói?!

Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! Védelmezni kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal. Olyan lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a szegény embert.

– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a -150- tanulsága ugyanaz, a mit Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!

– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást mond. Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt hirdeti, hogy az élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem igaz. Vagy ha igaz, akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot. Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna. Az én lelkemben nincsenek ilyen mocskok.

Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. Inkább azon tünődtem, hogy:

De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával, egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a közlékenységét.

– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók azt írják le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk. És mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy bokrétába fűzik azokat a hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka ellen védekeznek.

Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam a saját szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr mocskot.

– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az ellenvetésemre. – Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre -151- kész martir, meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud.

Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot fognak vetni a tulajdon balesetére.

De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, a melyek nem tettek okosabbá.

– Micsoda képtelenség is – fejtegette tovább a nézeteit – ha egy férfi azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! Hogy ne legyen más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása, csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! Az a szegény fiatal teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, mindent tudni óhajt, egy eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista. Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt. Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói is vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket azonban nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó, éppen nem tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat sem! Nem élsz attól a -152- naptól fogva, a mikor már nem vagy fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását. Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez igazodjék. Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek iránt a szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha véletlenül lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az ilyen lelki életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a legjobb esetben más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; és idővel, minél fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa ehhez, hogy az asszony, akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell érdemelni. Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló betyár, a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a kalandos hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, előre el van -153- veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot? És ha bízik? Ó, a szegény ember!

– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, ha valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz – legyen olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani. Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról.

– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy látszik, önnel kár komolyan beszélni.

Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam megérteni, miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről. Csak azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája? Vagy czéljai vannak a filippikájával? Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan megriasztanak? Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a falra?

És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet, a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben.

A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe, le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem Katára czéloz, mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról, és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, -154- a melylyel Katáról szokott beszélni. Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá előttem azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a témájához, minden igaz ok nélkül.

A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is emlékszem, hogyan talált rá ürügyet.

Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét benne voltunk a rendes kerékvágásban.

– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett százszor e tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné. Tehát hazudik, hogy szeressék. Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá. Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet, mint ő?! Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent elmondott volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben az időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek, akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról! Mert az a szegény -155- asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt? Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana el senkinek. Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában, igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit; mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai rosszak. Csak a külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj se képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette volna…

– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! Csak ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. Tehát sohase jut eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget, vagy egy jómodorú úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik, nagyobb, mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?!…

A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem volt vége akadémiai tárgyalásainknak. -156- A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított.

Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott:

– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a táncz, akkor értem.

– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes, valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… érintkezése a szónak elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a másiknak.

– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a fődolgok kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása. A házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés elő-örömei, az i, a min még nincs rajta a pont. Fuj!-nak is lehetett volna nevezni.

– És a gondolatra senki se féltékeny! Pedig a tett csak sántikál és kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha.

– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja. Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, -157- azok közül, a kiket ismerek. De hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?!

– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a nő rendesen nem választ, hanem ahhoz hajlik, a ki a legravaszabbul tudja fölkelteni az érdeklődését.

– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de nem-et mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek föltételei vannak, az nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira szeret, hogy még a templomról is megfelejtkezik?

Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam, valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság, mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott. De minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.

Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában.

VII.

Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának idején, be fogok törni a Hygiea-villába – nem tudnám megmondani. Már akkor megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, megismerkedésünk első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a férfiúi büszkeségemet, vagy legalább is minden hiúságomat. Már akkor valami efféle kóválygott az eszemben, s mialatt a dunajeczi kastély felé haladó kocsiban némaságra kárhoztatva üldögéltem mellette, a boszúállás vágya így morgott, hörgött bennem (természetesen nem olyan fennen, hogy ő is hallhatta volna):

– Várj, ezért elégtételt fogsz adni! Akarva, nem akarva, olyan elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak nem adhat!

Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás hamarosan elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy boszútervem, ha nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő kérdése, tehát csak gyerekes óhajtás. Igaz az is, hogy azóta a sértés ügyét lovagiasan elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond gondolat, melyet az első dühroham sugallt, a lehiggadás órájától fogva heteken át egyáltalán nem foglalkoztatott. -159-

De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak szunnyadt, mint a bibliai leányzó. Legalább nagyon kevés kellett neki, hogy ujra életre keljen.

Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg egyszer csak végképpen elszenderedik – ha véletlenül nem hallom, hogy a szép Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész életről s különösen a házasságról. Elsorvadt volna – azok nélkül az erkölcsi fejtegetések nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem mindennap volt részem. Azok nélkül a séták nélkül – a nagy Fürdőház tájékán, s a hegyi utakon szoktunk bölcselkedni – a melyeknek ezt az összefoglaló elnevezést adhatnám: »Utazás az erkölcs körűl.«

Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a báróné erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez ébresztette fel. A kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei.

Igy vagy úgy – elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre gyakrabban kisértgetett. Eleinte nem hagyott békét… utóbb valóságos rögeszmévé érlelődött bennem… és végűl teljesen hatalmába kerített.

– Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a kiknek a legkevesebb közük van az erkölcshöz… a kik, a legjobb esetben, már összekülönböztek az erkölcscsel… Ez az asszony, ha nem sokkal rosszabb, mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: egyszerüen rossz és képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet bizonyos korban a legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen megelégedve. Azért foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások rosszaságával, mert ki akar egyezni a lelkiismeretével, -160- és igazolni szeretné maga előtt, hogy a mit ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye… Ugy látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van. A gyümölcs megérett, és annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa alatt.

Időközben nagyon összebarátkoztunk. Észrevettem, hogy tetszem neki; hogy megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető ifjuúrnak talál. Nem titkolta el, hogy ő, a ki másokat éppen nem szokott kitüntetni, örül, ha egyre gyakrabban találkozunk. Valósággal a bizalmasává tett. Életének legfontosabb eseményeiről ugyan nekem se szólt egy szót se, de sok olyan dolgot mondott el az érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát előtt szokás elárulni. Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi kastély lakói közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan kevéssé lelkesedik Kata környezetéért. Ebben az egy pontban tökéletesen egyetértettem vele.

Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.«

Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat. Látta, jobban látta, mint magam, hogy Kata milyen mély hatással volt rám, s mert mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, érzése szerint magyarázza mások viselkedését, ebből azt következtette, hogy udvarlásom csak a szép asszonyokat megillető hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás, melyre csak az a gavalléros szándék ösztönöz, hogy őt egy kissé elszórakoztassam. Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott – pedig ugratott és én ugrottam – csak azért tette, mert ártatlannak látszó udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, -161- mint valami csinosan játszott szinpadi enyelgés – aztán, ezenkívűl talán még azért is, mert azt remélte, hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerűl engem elszórakoztatnia, ez csak javára válhatik Katának, a kit ő már akkor féltett attól a veszedelemtől, hogy komolyabb embernek hisz, mint a milyen vagyok.

De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi fáradság«-omat; nem hittem, hogy igazán annak véli. Nagyobbat ugrottam, mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a fülemüle felelete a fülemüle-szóra. Azt képzeltem, hogy játékunk az az örök játék, a melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig valójában előre halad s megteszi a feleutat, hogy hamarább találkozzék Jancsival; hogy szavaink csak ugyanarról a közeledésről akarják elterelni a másiknak a figyelmét; hogy enyelgésünk az a hagyományos másról való vitatkozás, a melyben minden szónak csak az a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az egyet, a miről egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre gondol… minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy rejtekutakon járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja boruljon rá, hogy fátyola csak egy pillanatra legyen föllebbenthető, s hogy mindig megőrizzen egy takarót a lélek titkolózásában…

A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép Valéria irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak halálosan nem szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az Asztalos Gyula nevű fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan forgolódik körülte. De én ezt nem is vártam; nekem elég -162- volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha nem méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a kellemes viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen nem elriasztó külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, hogy nincsen szeretetreméltó tulajdonságok híjján. Ahhoz, hogy czélomat elérjem, minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam. Úgy okoskodtam, hogy hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép Valériába, és ez mégse csökkenti a buzgalmamat. Annyira meg voltam győződve, hogy a szép Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató, legalább is afféle, tökéletesen megpuhított lélek, a kinek már csak alkalom kell, hogy végképpen az ördögé legyen, – a vasúti kaland és erkölcsi tanakodásaink annyira megtévesztettek, hogy a szerelmes nyugtalanság segítségét nemcsak elérhetetlennek, de egyszersmind szükségtelennek tartottam, s boszútervemet pusztán arra építettem, hogy: én tizenkilencz, ő egy híjján húsz… és a többit megteszi majd: a váratlan támadás, a meglepetés.

Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a melylyel a nagy hadvezérek győznek.

És itt egy vallomást kell tennem. Vagy nyolcz esztendőn át jóformán csak a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az élményeiből azt a meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint a játékban, a szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a legelső időben. A mi meg akar történni, annak hamarosan kell megtörténnie; csak az nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem azonnal mer. Azt tartottam, hogy – különösen a nem könnyű esetekben – a legjobb rendszer a huszáros roham.

A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is sokszor gondol arra, a mire én gondolok, -163- s hogy ő, addig is, míg ellenem kell védekeznie, már védekezik önmaga ellen, ha ugyan alattomban már előre meg nem adta magát – nyomban föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig várakozni az érett gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg is rázom, ha kell.

Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan körültekintés. Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak engem tüntet ki kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót most is távol tartja magától. Pedig a fürdőn találkozott akárhány lovag, a ki érdeklődve hallgatta volna a szép asszony erkölcsi fejtegetéseit, s ezek között lehetett olyan is, a ki nem rejtegetett semmiféle erkölcstelen szándékot. De Valéria kitért valamennyi elől; nem férhetett a közelébe egy se. Ez fölkelthette volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a milyennek Valériát néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha az udvarlók seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél nagyobb udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon, egy kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak. Kinyithatta volna a szememet az a megfigyelés, hogy Valéria nem igen tűri a társaságot, s ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel szemben feltünően visszahúzódó. Még az asszonyokkal se barátkozott, s majdnem mindig egyedül találtam.

Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer nem tett tünődővé a kételkedés. Valéria viselkedését, mert kedvemre volt, természetesnek találtam. Beértem azzal a magyarázattal, hogy különbnek tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett volna, ha mindig nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, s szinte magától értetődőnek -164- tartottam, hogy olyanok kedvéért, a kik nem érdeklik, nem akarja feláldozni az én társaságomat. A legkomolyabb huszonnyolcz esztendős embert is megtéveszti néha a magában való bizakodás.

Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se verhette volna ki a fejemből.

És végre: egyre jobban izgatott a játék – a mit egy kissé ment a huszonnyolcz esztendőm. Ebben a korban a bölcsek még nem tökéletesek; kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a kísértések virágos kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak az anakoréták élnek.

Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már csak az alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem – nekem, ahhoz, hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán csak az alkalom hiányzott.

És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert ügye van. Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és legtüzesebb kohók folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják.

Egy délután, tenniszezés közben, Kata – mintha csak azt várta volna, hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak – a hogy a két lány egy kicsit messzibbre szaladt, hirtelen így szólt hozzám:

– Egy darabig este nem fog látni. Valami gyanusat vettem észre; azt hiszem, leskelődnek utánam. És én senkinek sem akarom az orrára kötni, hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze hozzá. Remélem, hogy felültetem a kémet, ha két vagy három este nem mutatkozom. Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly aggasztóan közel van… -165- hamar, hamar, folytassunk egy meg nem kezdett társalgást!…

Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam meg, mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se maradhattunk magunkra. Feltünt, hogy néhány nap óta ez mindig így van. Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se törődött se vele, se velem. Most a véletlen mindig úgy intézte, hogy akármennyit jártam utána, folyton csak a többiek közt láthattam. Talán nem is a véletlen intézte így?!…

Mert – tisztában voltam vele – abban, hogy hozzá lássak a huszáros kirohanáshoz, eddig csak az az egy dolog késleltetett, hogy semmiért se akartam lemondani a Katával való esti találkozóról, szerenádjaimról, a hogy Kata nevezte. Ez a tizperczes találkozó volt a legnagyobb gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam ujabban a fürdőn, egész nap alig vártam az estét. De valami nagy – és talán átlátszó – hazugság kieszelése nélkül nem is tehettem azt, hogy ne legyek ablakomban, mikor Kata a szerenádot várja. És megcsalni Katát! Nem, ehhez nem volt semmi kedvem.

– Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! Ön azt állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be. Ha nem is meri megvallani, mit érez, még magának se, nemhogy annak, a ki mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán szerelmesek… -166- és tessék! Ön az üdvösségről, vagy nem tudom miről álmodozik, és miután egy kissé kiábrándozta magát, azonnal a szórakozás után szalad! El akarja hitetni velem, hogy önt egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog hatni az egész életére, és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár napig nem láthatja kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja egy pár napi szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás bűvös köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú, a ki vadúl rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz csínyeket követhessen el! Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula!

Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam, egyetlen-egy mentséggel felelhetek.

Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal teli Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a bennök lappangó rossz, javíthatatlan Gyula – ez igaz, de nem mentség.

Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt.

Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve bennem, s még csak megszólalni se fog soha. Ha álmodoztam, tudtam, hogy álmom soha se válhatik valóra; »égre vágyódás«-om tehát nem szakított el a földtől.

A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik. De csak úgy remélhettem a sikert, ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber szemeket, s ha mindjárt -167- az első perczben meggyőzöm a szép asszonyt, hogy támadásomról, már akármilyen eredménynyel jár, soha senkinek még csak sejtelme sem lehet.

A szép Valéria a fürdő legmagasabban álló és a többiektől meglehetősen messzeeső villájában lakott, az első emeleten. Két szobát bérelt, és az övé volt az első emeleten lévő veranda is. Csak egy szobalány volt vele, s ez a második emeleten aludt.

Este tiz órakor a villa kapuját bezárták. De a szép asszony ilyenkor még nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha éjfélig olvasgatott, a függő villamos lámpa világánál. Két nap egymásután éjszakára is a fürdőben maradtam, s vacsora után felsétáltam a villa elé, jó éjt kivánni szépemnek. A hódolatnak ezt a kétségtelen jelét természetesnek találta, s azzal hálálta meg, hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám a verandáról. De, hogy ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára elküldött.

Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány pontban féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a lakás kulcsát, s ettől fogva eltűnik. Tizenegykor bizonyosan már alszik odafenn.

A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba. Valériának, hogy szobáiba juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia. A folyosón balra az első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak innen lehetett eljutni.

Gondosan szokott elzárkozni; mindig elcsukta a verandának a folyosóra vezető ajtaját is. De nappali szobája erkélyes volt, s egyszer, mikor fenn jártam nála, láttam, hogy az erkélyajtónak nincs kulcsa. Utóbb, a mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a -168- fürdőben valakit megloptak, hallottam is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett.

A ki keres, talál. A második emeletnek az a szobája, mely a Valéria nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel költözött ki, s a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban. Tovább nem; mert egyet gondoltam és elloptam. Kedvezett a szerencse; senki se volt a folyosón, senki se látott.

Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba nem kap hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre.

Nos, el is jutottam. Minden úgy történt, a hogy terveztem, egészen a terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig.

Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, mozdulatlanul vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a villamos lámpát. Éjfél táján minden elsötétedett. Még egy darabig vártam, mert a vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott. Végre mély csend ült az egész tájékon.

A feladatom első része nem volt nehéz. A földszint verandájáról feljutni előbb az első, aztán a második emeleti verandára: semmiféle nehézséggel se járt. Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki jó tornász, ennyit mászni nem olyan nagy dolog. És egyelőre nem koczkáztattam semmit. Ha véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy a szobalányhoz igyekeztem. Egy kicsit kinevetnek, és sebaj.

A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt zárva. Odafenn senki se aggodalmaskodott. Igyekeztem tolvajmódra járni, s meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal előbb az -169- üres szoba ajtaját, majd az erkély fölött lévő ablakot. De most következett a feladat nehezebbik része. Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az első emeleti erkélyre, egy vékony, rövid kötélen, a melyet a függöny-zsineg megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem.

Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a dolgomat, kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s azonkivül a botrány!… De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült. Érosz isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett rám, de magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy becsületére váltam az atletikai klubnak.

Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a sötétbe, s lábujjhegyen néhány lépést tettem előre… a mikor egyszerre csak gyökeret vert a lábam, s szinte megdermedtem.

Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat hallottam: a szép Valéria hangját, meg egy férfiét. Tisztán hallottam a hangjukat; tisztán hallottam azt is, hogy nevettek.

– No, itt én teljesen fölösleges vagyok! – morogtam, pár pillanatnyi várakozás után.

És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem! Az igazat megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb. Azt reméltem: az ajtón fogok kimenni, hajnal felé, s a folyosóról a lépcsőn kerülök a második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az ablakot.

S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a második emeletre! Koczkáztatnom kell -170- a nyakamat ujra, nagyobb veszedelemnek indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha véletlenül bajom esik, egyszersmind nevetségessé váljak! Nagyon szégyeltem magam.

Ha a kötél valamivel hosszabb volna!… ha leszedhetném a két vasgombról, hogy lebocsátkozhassam az erkélyről!… Vagy ha megkisérthetném a leugrást!… Ha át tudnék kúszni a verandára!… Csakhogy mindez pusztán óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még veszedelmesebb, mint a szomorú visszavonulás felfelé.

Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis testgyakorlatot, mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, és valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, visszakerültem oda, a honnan kiindultam, azon az úton, a melyet egy macska se talált volna kényelmesnek.

Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak. Minden áron tudni akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett.

Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol fog kilopózni a jól ismert épületből. A kit titokban, éjjel bocsátanak be, s titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a kapun keresztül, hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a melynek a kulcsa akármelyik cselédtől megszerezhető. (Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha nem féltettem volna olyan ostobán annak a hölgynek a jóhírnevét!)

El voltam rá készűlve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, és csakugyan, magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora kitartásra. Órák multak el, -171- és még egyre ott állottam, őrhelyemen, a villa mögött meredező fenyőfák között.

Végre – már világosodni kezdett – emberem kibujt a hátulsó kis ajtón, a melyet aztán gondosan bezárt. Majd, határozott léptekkel, mint a ki jól ismeri a járást, megindult azon a szűk gyalogösvényen, mely a fürdőtelep mögött, a hegyen át, Jablonkára visz.

A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel odább a magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az arczát. Megismertem. A szőke volt; a vasúti szőke ember.

Éktelen harag fogott el. És nem tudtam, hogy kire haragszom jobban: magamra-e, vagy arra az asszonyra?

VIII.

Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. Mélységesen szégyenkezve gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni szerettem volna az elmémben egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet, Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a rossz Gyulának minden gondolatát.

Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.

Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt. Észre kellett vennem, -173- hogy szemmel tartják… mintha tőlem őriznék. És Kata is mintha szökött volna előlem. Néha meg olyan különösen nézett rám!

Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De mihelyest eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a parkban.

Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül találtam, de csak egy pillanatra.

A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele.

Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára beszéltünk tanúk nélkül?

– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és megkérdezhetem…

– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja meg, hogy udvarolni járt!

Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás rejtőzött volna.

Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már ott voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.

– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó napot.

Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.

Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi ezután következett, abban nem volt köszönet.

Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik czigarettát a másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem akart kivilágosodni.

Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a szokatlan világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is megdöbbentett.

– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy olyasmit vettem észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék a Guszti néninek. El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek. De ez most már meghaladott álláspont. És azért nem is beszélem el az apró megfigyeléseimet… nincs sok időnk… különben is fölösleges. Mert már nem csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne. A Guszti néni tudniillik színt vallott. Nem mondom el, mit szónokolt… most is minden pillanatban rám nyithatja az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától! Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha társaságban lát, -175- úgy találhatja, hogy megváltoztam… Előre figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy akármit lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem változtat meg! De színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a nagypapának. Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság későn jutott eszembe. Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik. Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet! Megértett?

– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet nem tudtam mondani.

Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak bezárult.

– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a pad alatt!

Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen (nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – azalatt oda jutottam, hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon!

Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban! Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s azóta kitették melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített virágokhoz hozzáérni tilos!« -176-

S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhödöm a bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, hanem, telhetetlenül, a szórakozásra is ráéheztem, hogy profán szívvel az élvezetet kerestem akkor, a mikor csak az áhitatnak lehetett helye bennem!

De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a buta véletlen.

A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk – a legjobb érzéseinkért!

Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta – a mit különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét.

– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert eddig nem tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat győz meg róla, és ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki. Ennél is többet. Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös. Talán még többet, még többet!… Milyen jóleső, milyen édes érzés! Csakhogy… és mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a mikor még nem is örülhettem a fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez – már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja, megmérgezi az örömömet! Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre -177- bejelenti, hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, – ha tettetem, hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények születnek a kiválasztottak számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út! Az az édes kis teremtés persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli: mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis ügyes játszadozás után, jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó, ha jó a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom mindenképpen: a reménytelenség.

Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni, hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! – bizony, ez nem éppen megtisztelő feladat!

Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású, más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban, a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke művészléleknek, hanem síma beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak, fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem csak a munkámat, – ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett játékrendezés, haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze, – mit is keresek én itt, hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se fogják előttem leereszteni?!

IX.

A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg »kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és kért, tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is.

A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az ecsetemet, mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek nesztora – a nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – felugrott volna tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és átnyujthassa.

(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet merek vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az isten, de csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a bárókisasszonyokat, és nem azért, hogy meg is lássam őket.)

Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a dunajeczi kastély birálóinak – pedig egyre -180- több és nagyobb lelkesedést fakasztott – annál kevésbbé tetszett nekem. Hogy röviden jellemezzem, azokat a szavakat használom, a melyek magukban foglalják minden idegenkedésemet. Hideg és élettelen volt. Csinos, tetszetős, síma, hibátlan, kifogástalan, szóval rossz. Azt az elragadó földi bájt, mely a Kata arczáról sugárzott, anyjának arczképére nem tudtam átlopni.

Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker vigyorgott szemembe.

– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna egy lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni.

Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az elégedetlenségből kevés is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy sajnálattal gondoltam arra a szomorú békességre, a melyben otthon éltem.

– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban folyton, mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, Géraldine-ok.

Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek ugyan elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se szabadulhatok meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen kevés telik ki tőlem! – de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, minduntalan parancsolnak velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. Aztán csak cselédsorban lévő emberek békülhetnek ki azzal a szereppel, a melyet itt nem háríthatok el magamtól, a melyet most, akarva, nem akarva, játszanom kell.

Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy magam is szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen tudnám tükröztetni képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi gyönyörüséget találok? -181-

Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig tartó habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom – arra kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a másik arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám.

Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért késlekedem, mert jól esik tovább is látnom őt.

Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy pár hónap multán mégis csak el kell szakadnom tőle.

Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak?

Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; ennyi az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre fog esni, hogy végre is le kell mondanom róla.

Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek hirtelen elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig mozdulatlanul ülnek mély tengerfenéken, de ha egyszer neki lendülnek, hogy no most hamar cselekedni fognak, akkora elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez igazán esztendőkig kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki akarnák pótolni a sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt, hogy semmiféle anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel.

A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a világból, a hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl csak ujabb keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen támadt, de nem tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon. -182-

Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a családomban – pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e miatt azonnal el kell utaznom. Este, mikor a többiek már visszavonultak, megirtam a bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam és elhajtattam Jablonkára, az éjszakai vonathoz.

Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, hogy végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt bennem, s a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam el. Valami szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton hagyni.

A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét.

– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – igaz, hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől megválni most olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak megadatott, s a boldogság mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez az Eldorádó épp olyan elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság maga. A lehetetlenségek sárkányaival kellene megküzdenem, hogy eljuthassak a közelébe, s ennek a küzdelemnek a vége az volna, hogy le kellene buknom egy örvénybe akkor, mikor már láttam a vizen imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó körvonalait. Jobb előbb mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak pillanatoknak a fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a minek áhitjuk, reméljük.

Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság isteni italának -183- egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd is azt a leányt, a kit ma minden élő lény közül a legjobban szeretsz, s a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, a melyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig solus eris, egyedül léssz.

És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a tájékra, a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a melyet a sötétség eltakart előlem.

Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott benne: »Várom.«

Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam meg a feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely nyilatkozat-tételre szólított fel: elkészítem-e az unokája arczképét, avagy családi gyászom következtében netalán úgy alakultak a körülmények, hogy ezek immár megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem össze a hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, teljesen lehetetlen, nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ siettem eldobni ezt a fogalmazványt!

Nem részletezem itt, hogy ezen a tizenegy napon át Kata mennyire hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot, mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre.

– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre két nyúl után szalad! -185-

A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen tisztelettel tiltakozom.

Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi engem az utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető legkeservesebben foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg elmémben, mint az a tudat, hogy van valahol egy Ausztrália nevű világrész, a mely csodálatosan különbözik a miénktől, s a melyről ennél sokkal többet nem igen fogok tudni, mert ezt a messzeeső világrészt én soha se fogom látni. Arra, hogy Kata egyszer olyan vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam, mely lelkemet minden tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb izgalmakkal fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, mint egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha.

A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van bennem egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, a mi később történt.

Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén felsorolt léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a komoly érzés ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit eleve végzetesnek sejtettem.

És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, hogy egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell vallanom, hogy addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam tisztán, csak gyanitottam, -186- hogy ez a kis lány milyen mély hatással volt rám. És azt képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a szívtől…

Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett látnom, hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – furcsának tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá tartozik a történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik éjszakán, a melyet már otthon töltöttem: egy álomlátásból megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt érzek, sokkal jobban hozzá forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint öntudatom hinni akarta. Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a szívem nagyon hangosan szólalt meg, és felvilágosított.

»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell mesélnem, hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az ostoba álom, vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden fegyelem alól kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása.

Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az alant nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a kedvesem, rongyos ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya egyik sarkában, a legvédettebb helyen húzódott meg, és a fegyvereinket töltögette. Az embermagasságú falak csak úgy a hogy oltalmaztak bennünket; jobban védett a sötét, csillagtalan éj. Gránátok és bombák röpködtek a fejünk felett, s a fekete éjszakában nem láthattam Katát, csak olyankor, ha alulról egy-egy óriási tüzes csóva lobbant fel, mely megvilágította a táj egy részét, néha az égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz ilyen kivilágítással kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk… boldogan láttam, hogy: még most is ott van!… és összemosolyogtunk. Ajkamon még ott égett a csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte… hanem ujra -187- meg ujra átéreztem annak a tudatnak a gyönyörüségét, hogy: ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő él! ő az enyém!… a karomban csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt zeneként hallgattam, és az az egyre ismétlődő, a felcsapó lángok nyomán ujra meg ujra felvillanó gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – valami soha se ismert édes érzéssel töltött el…

Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes kábultságomból, mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, mielőtt megízlelte az álmában látott édességet, felsóhajtottam:

És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az öntudatlanul átélt gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az élet örömét, az élet tudatának testi gyönyörüségét még soha se éreztem át ennyire, az élvezetnek ilyen erejével, mint most, a mikor nem voltam magamnál.

– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, ilyen odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan csapongását.

De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában küzdünk, mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem hogy milyen tüzű lelket viszünk az ügy szolgálatába.

És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az életet, hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó.

Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam. -188-

Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam »átkos hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről most már tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik és még valóra válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell mondanom, az egész életem olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint ezek a legutolsó napok?!

Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a megtisztelő, hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével mehetek vissza, mintha csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se fogja gyanítani, hogy nem ez volt a szándékom, és hogy, mint egy megvert kutya, csak visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent mondjak; mert ha most igent mondok, senki előtt se kell szégyenkeznem – magamat kivéve.

De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes lelki vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy cseppnyi akaratom!

Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a legjobbnak gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok szenvedni, mint képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek arra a fájdalmas elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, minél keservesebb rám nézve, hogy szakítanom kellett, annál bizonyosabb, hogy: jobb előbb szakítani, mint később, a mikor csak még keservesebb volna.

Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a csodában való reménységről – az ő nevében is?

– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, -189- hogy visszamenjek – siettem elhitetni magammal, a mit jól esett elhinnem. – Lesz, a mi lesz. De Kata megvárhatja, és meg is várja tőlem, hogy öregasszonyos szomorkodás helyett megkíséreljem kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy mi az ördög…

– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? Az, hogy egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy ezentúl nem láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében beszélhetek vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés már megszakadt közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira elkeserített, azóta leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, visszavonulásom bizonyára eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell gondolnia, hogy rosszúl okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, a minőkkel gyanúsított, semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen hosszú időre. Ha nem így volna, ha nem így gondolkoznék, okvetetlenül megakadályozza, hogy visszahívjanak. Tehát most már nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni Katát, legalább egy darabig nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha őröket állítana melléje olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek, vagyis azt teszem, a mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is megértette, hogy mi keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az igazi oka hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos találkozóinkról nem mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja találni a módját, hogy olyan szabadon találkozhassunk, mint az első időben; talán még többször láthatom, mint eddig…

Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a leghamarább induló gyorsvonattal.

XI.

Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s délután két órakor már a kastélyban voltam.

A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A főispán, szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra. Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő talál kerülni: és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.

A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A dohányzóban? Furcsa!

Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte megzavarodtam.

Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó szőke embert… a szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a kire egy idő óta gondolni sem akartam.

A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét szobájában meghallottam ugyanennek -191- az embernek a nevetését. Annyira elbámultam, hogy észrevehették rajtam.

– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert: Albert báró!

Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és ugyanazon személy!

Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet… képzeletem elvégezte a munka többi részét, és – mindent megértettem.

Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, hogy úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik, a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket.

Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – szemtelenül hazudtam, mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy én úgyis csak jelentkezni óhajtottam…

– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje engem nem zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí.

– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a -192- gyanúját elaltassam – mert a legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek-e a megtisztelő felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én életviszonyaimban is változás állott be… – és így tovább, mintha könyvből olvastam volna.

El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.

Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig olyan egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt hozzám, mint eddig.

A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam: fölkeresni Katát.

– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a parkban találja őket. Már epedve várják.

Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor messziről megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb hollóseregben…«

Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek között ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett.

– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az egyik Nusi. -193-

– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a Géraldine-ok egyike.

– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott égi ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt.

És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig vártam, hogy abba hagyhassam ezt a komédiázást.

Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is csalódtam. Egy negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott a víg bandától.

Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan néztünk egymás szemébe, így szólt:

– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. A felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, soha se fogok férjhez menni.

Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se tudtam, hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a gyönyörüségtől! Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben. Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne mindez?

Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a részletei kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – megvallottam neki, milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még -194- jóra fordulhat, s hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden reménységemet. Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette azokat az embereket, a kiktől a jövője függött.

– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap reggel, és tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan képzelik, én azt fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak.

– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. Talán csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De megigérte, hogy mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet. A sürgönyömet is ő küldötte el.

– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az egész kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is fölér egy egész táborral… és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. Mit gondol, már nem gyanakszik?

– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit gondol magában.

– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem gondolja, hogy így van?

– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is maga készítse el: a nagypapa kívánsága; -195- az édes anyám arczképe nagyon tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát visszahívja… csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal áll elő… ha elmond mindent, a mit észrevett. Ezt nem merte tenni. A nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól. És ez a leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt látná, hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt gondolhatja, hogy maga is meg tud birkózni velünk.

– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy semmit se jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát biztató jelt.

– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán mégis javunkra vált.

(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – ez úgy se érdekel senkit.)

– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen fogadott, mintha soha se -196- gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem költöztetett máshová.

– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra, és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar. Az is valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.

– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig. Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk.

– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a sarkunkban.

– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, hogy felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak. Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!

– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni egyszer igen-igen szerelmes volt a bácsiba…

– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi házasságot.

XII.

Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson. Igaz, még nem régen nagyban fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a mióta megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon halandó, – a mióta mindent, de mindent megértettem, – már nem volt mért húzódoznom ettől a találkozástól.

Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult rendes sétájára, hegynek fel. A legelső fordulónál elállottam az utját. (Ismertem az utjait s valamennyi szokását.)

Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok előtte. Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott:

– Igenis, Don Juan. A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se udvarol nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don Juannak nevezem. Tessék, a míg én abban a boldogító hitben éldegélek, hogy egy -198- magasabb rendű, mondhatnám szent czélból, sikerült elbolondítanom ő veszedelmességét, addig ő, suttyomban, meghódítja a kis hugom szívét, természetesen egy szót se szólva arról, hogy odaát, túl a hegyen, miket szokott suttogni a nénike fülébe! És milyen ármányos! Én se vagyok a leggyermekesebb lélek… de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden asszonyi éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével, mert soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár! Lám, lám, mikor elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több gondozást… csak meg kell várni, míg a mag kikel… mikor látja, hogy a szénája már rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és nagyot, vakmerő játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy visszahívják, hogy utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne legyen egyéb dolga, mint: aratni.

– Nem is vagyok olyan nagy betyár! – feleltem. – Ez a sok ravasz számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben. Csak azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet.

– Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, senkit se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról ábrándozom. Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a báróné csak tréfál velem, e felől nem lehettek kétségeim.

– Szépen vagyunk. Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon kezelhető udvarlót, az ex-udvarló ezt be is jelenti, ugyszólván hivatalosan jelenti be, tudtomra adja, hogy nem álomképének, hanem ügyvédjének óhajt… és később talán nászasszonyának, mert nem jó az embernek egyedül lennie… És most én, én boronáljam össze ezt a házasságot?!

– No, magam se bízom valami nagyon ennek az ügynek a sikerében! De ez a szegény kis Kata!… Ha tudná, milyen szép akkor, a mikor szerelmesen sír!… Lelketlen ember, hogy’ tehette ezt?!… De ezen túl volnánk, és egyelőre ott tartunk, ugy-e, hogy most már csapjak fel házasság-közvetítőnek?!… Mondja, nem találja furcsának, hogy csak azért, mert imádom ezt a kis lányt, és mert részvéttel vagyok egy érdemes ex-udvarlóm iránt, éppen én legyek az, a ki kimódolja ezt a majdnem lehetetlen házasságot, éppen én, a ki a legjobban tudom, hogy a szerelmi házasság soha se vezet jóra, én, a ki esküdt ellensége vagyok minden házasságnak?!…

– Bocsánatot kérek, báróné, ha nagyon merésznek talál… De szeretném, ha megengedné, hogy őszintén feleljek.

– Tehát, engedelmével szólva, ha egy északi regényíró, a ki ötször vált el, s a kit egymásután öt különböző feleség csalt meg, mert mind az öt utálatosnak találta… ha egy ilyen északi regényíró engesztelhetetlen gyűlölséggel szónokol a házasság intézménye ellen, ezt még meg tudom érteni. De azt már kevésbbé tudom megérteni, hogy mért szónokol a házasság intézménye ellen egy olyan szép asszony, a ki csak egyszer vált el, s a ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével?!

– És maga… honnan szedi ezt a gyanusítást? – kérdezte a meghökkenés pár pillanatnyi némasága után. (Kiélvezhettem a hatást.) -200-

– Én nem gyanusítom a bárónét, és soha se mondok olyat, a mit nem tudok bizonyosan. Csakhogy… van nekem egy kis ujjam, az igen sokat tud, és nekem mindent megsug. Egész regényt tudnék elmondani, a melynek a részleteit mind a kis ujjam pletykálta el nekem.

– Tehát a kis ujjam sokat pletykált nekem egy szép asszonyról, a ki nagyon szerette az urát és mégis elvált tőle, pedig az is nagyon szerette őt. Nem az érzéseik választották el őket, hanem a makacsságaik, vagy a mint ők mondták: a viszonyok, az idegen emberek, a társadalmi élet követelései. Azok a félreértések, melyek abból keletkeztek, hogy a világ ellenére kötött házasságban nem élhettek kedvök, igényeik szerint. Nem tudom, folytathatom-e, mert a kis ujjam, ha egyszer hozzá fog a pletykáláshoz, nagyon illetlen tud lenni.

– A szép asszony és a férje, így fecsegett a kis ujjam, minthogy az egész világ ellenére kötötték meg a házasságukat, már az első naptól fogva érezni kezdték Jázon és Medea átkát, azt az átkot, mely mindig feltámad, a mikor két külön világból való ember házasodik össze. Mert csak egymásért és csak egymásnak akartak élni, mindenekelőtt a nélkülözést vállalták a nyakukba; a nélkülözést, a melyet, míg külön-külön éltek, otthon nem ismertek. Ez már kezdetben beárnyékolta egy kissé a boldogságukat; mert nem olyan sorsban nőttek fel, hogy a nélkülözést fel se vették volna. De a nélkülözés még hagyján; vannak ennél nagyobb bajok is. És később meg kellett érniök a -201- keserűségeket is. Minthogy az egész világ ellenére keltek össze, az egész világ letett róluk; a régi társaságukat, mely hozzájuk való volt, elvesztették, az uj társaságot, mely önként közeledett feléjök, nem találták kedvökre valónak. Az uj környezet embereinek minden lépése, minden hangja sértette az ízlésüket, bántotta az önérzetüket, megalázta őket maguk előtt. Visszavonultak ettől a társaságtól, a melyben nem találtak örömet csak boszúságot, és egymásban keresték a kárpótlást azért, a mit a társaságban nem tudtak feltalálni. Igen ám, de – férfié az élet gondja. Az önkéntes szegénység arra kényszerítette őket, hogy bele nyugodjanak minden szegény ember sorsába; a kereset szüksége a férfit naponkint sok órára elvonta az otthontól. S a különválás, a kénytelenséggé vált kétfelé járás óráiban, a magánosságban, az egymástól való lassú elszokásban észrevették, hogy tulajdonképpen áldozatot hoztak egymásért. Észrevették, hogy, ha nem is vallják meg egymásnak, és ha még maguknak se akarják megvallani, azért bizony: néha szenvednek, s míg örömeik egyre fakúlnak, szenvedéseik egyre terhesebbek. Szenvedéseikért előbb maguk-magukat okolták; később úgy gondolkoztak, hogy mind a ketten hibásak; végül mindegyik a másikat okolta. Utóbb már azért is nehezteltek egymásra, hogy a másik szenved, hogy a másik most már nincsen oda a boldogságtól, hogy a másik néha elgondolkozik. Ezután már nem következhetett egyéb, mint hogy fenszóval is okolják egymást; nem következhetett egyéb, csak a kölcsönös szemrehányások, az egyre gyakoribb és egyre hangosabb viszálykodás. Aztán… aztán a férfi, a ki hamar elunta az örökös viszálykodást, elkeseredésében visszatért a régi életmódjához, s ezzel a koczka el volt vetve. A viszálykodások mind élesebbek, s ha tompább hanguak, de -202- egyre mérgesebbek lettek, s végre, néhány lázas jelenet után, elhatározták, hogy elválnak, mert azt hitték, hogy már nem szeretik, hogy már gyűlölik egymást, pedig csak haragudtak egymásra, a helyett, hogy az egész világra, a végzetre, vagy nem tudom kire és mire haragudtak volna… Nagyon szemtelen vagyok?

– Magát nem terheli semmi felelősség; felhatalmaztam rá, hogy csak beszéljen el mindent, a mit hallott. Pletykált még egyebet is… a kis ujja?

– Igen. Elmondta, hogy az a szőke férfi, a kiről a történet szól, teljes négy éven át üldözte az elvált feleségét, mert hamarosan megbánta, hogy beleegyezett a válásba, és nagyon szeretett volna kibékülni a szép asszonynyal. De a szép asszony konokabb volt, mint a férfi, s négy éven át mindenünnen bujdokolt életepárja elől; ha az megjelent valahol, a szép asszony mindjárt tovább állott onnan. Pedig neki is nehezére esett a konokság.

– Ezt is tudta. Elmagyarázta nekem, hogy ha a szép asszony annyi rosszat mondott a többi asszonyról, azért történt, mert örökkön az bántotta, hogy neki, a ki minden asszonynál különbnek tartja magát, házasságon kívül kell élnie.

– A világért se hallgattassa el. A kis ujjának a magyarázatai ugyan csak vakmerő találgatások, a melyek épp oly illetlenek, mint a milyen önkényesek, de engem azért érdekelnek. Folytassa, és semmit se hallgasson el.

– Tehát a kis ujjam elmagyarázta azt is, hogy a -203- szép asszony azért jósolt olyan rossz véget minden férjnek, mert boszantotta, hogy az az ember, a ki őt, hite szerint, nem érdemelte meg, nyugton alszik, a lehetetlen helyzetben sem félti őt, a lehetetlen helyzetben is bízik benne, annyival inkább boszantotta, mert tudta, hogy a betyárnak igaza van!… Hogy a szép asszony azért rágalmazta meg a női lelket, még legtitkosabb gondolataiban is, mert rettenetesen haragudott azért, hogy neki soha se volt más gondolata, csak az a haszontalan ember!… És elmagyarázta végül, hogy a szép asszony azért lázongott a házasság intézménye ellen, mert nagyon is érezte ennek a kötésnek a hatalmát, és át kellett látnia, előre érezte, hogy minden büszkesége ellenére se tudja megtagadni szerelmi háláját attól a férfitól, a kinek egyszer odaadta magát.

– Mégis magának volt igaza. A kis ujjának a magyarázatai csakugyan olyan… hogy is mondjam?… olyan… minden tartózkodás nélkül valók, hogy lehetetlen végig hallgatni mindazt, a mit magának elsuttogott. Maradjunk csak a pletykáinál. Az eseményeknél, a melyeket elbeszélt vagy elhazudozott magának…

– Beszámolok azzal is, a mit elbeszélt, mert nem hiszem, hogy füllentett volna… Tudtomra adta, mindenekelőtt, hogy a szőke férfi, a ki elválása óta folyton rajta volt, hogy visszahódítsa a feleségét, éppen azon a napon törte meg először a szép asszony ellenállását, a melyik napon engem az a szerencse ért, hogy a bárónéval megismerkedhettem. Az előbb említett nevezetes esemény, tudniillik a makranczos hölgy megszelídítése, a gyorsvonaton történt, Füzes-Abony és Miskolcz között. Az elvált férj az elvált feleséget akkor csókolta meg vagy négy év után először, egy kicsit erőszakkal… s ez a családi jelenet úgyszólván -204- az orrom előtt, mert tőlem nem messzire, zajlott le, egy lefoglalt kocsiszakaszban. A szőke férfi ekkor csikarta ki a szép asszonytól azt az igéretet, hogy ujra látni fogják egymást – a mit az elvált feleség már csak azért se tagadhatott meg, mert látta, hogy az ura most az egyszer nem ereszti ki a körmei közül, mert látta, hogy a szőke férfi még egy kis botránytól se riad vissza, csak hogy czélját érje, és a szorongatott, szégyenkező szép asszony folyton attól tartott, hogy a le nem függönyzött kocsiajtón kiváncsi szem pillanthat be… és méltán tartott ettől, mert ezt a családi jelenetet egy másik kocsiszakaszban nagyon sajátságos és feltűnő némajáték előzte meg, a mely máris fölkeltette…

– Egy kiváncsi kis ujjnak a figyelmét. No és még egyebet is tudott mondani ez a kis kiváncsi?

– Még egyebet is tudott mondani. Elbeszélte, hogy a makacskodó szép, mikor látta, hogy kényre-kegyre meg kell adnia magát az ellenségnek, a ki őt kiböjtölte, kifárasztotta, s nem tudom miféle emlékezések erejénél fogva lenyügözte – a daczot, mely benne élt, minden bajainak ártatlan okozója: a házasság ellen fordította, s azt eszelte ki, hogy a házasélet mindennapos kicsinyességei, nyomoruságai közepett nem lehetnek többé boldogok, csak titkos szerelmi viszonyban, a melyet a világ nem sejt, külön-külön élve és csak a szerelmi mámorban találkozva, a mit a szőke ember, a ki szükség esetén a biliárdon is tud aludni, mosolyogva vállalt.

– Hihetetlen, de igaz. Tudtomra adta aztán a hírforrásom még azt is, hogy én, a mint akaratom ellenére, öntudatlanul közbenjárója voltam a szerelmes párnak a vasúton – mert én voltam ártatlan okozója, hogy a szép asszony a lefoglalt szakaszba menekült, a hol -205- meg kellett kötnie a miskolczi békét – később, mikor a miskolczi békekötés összes pontozatai… hogy is mondják ezt a diplomaczia nyelvén?… igen: »érvénybe léptek«… tehát később én csak arra szolgáltam a szép asszonynak, hogy – ha már se a bánatát, se küzdelmeinek a történetét, se szerelmi élete ujjászületésének a titkát nem kiálthatta ki a világnak, a hegyeknek, a virágoknak, a madaraknak és a kislányoknak – legyen valakije, a ki meghallgassa, a mit elmondhatott.

– Végül szemtelen hírforrásom most azt hireszteli… nem tudom, ezuttal alapos-e az értesülése?… hogy az elvált házaspár nemsokára végképpen ki fog békülni, s ismét férj és feleség lesz isten és emberek előtt is. Nem tudom, hogy ez egyszer nem csalódik-e?… de alighanem most is jó az értesülése, mert hosszu idő multán most történik először, hogy abban az időben, a mikor Albert báró a kastélyban tartózkodik, a báróné nem siet vissza Budapestre.

– Magának ördöge van, nem kis ujja!… Különben mindebből egy szó se igaz… csak annyi igaz, hogy kibékültem a férjemmel és megint együtt fogunk élni.

– Az már igazán nem fontos, hogy eltalált-e valamit. De mit is beszél folyton rólam?!… a mikor nem rólam van szó!

– Csak annyit akartam mondani, hogy a báróné a házasság intézményének nem olyan engesztelhetetlen ellensége, mint a milyennek mutatja magát.

– Mért? Mert megadtam magamat a sorsomnak? Hja, az én dolgaimat már nem lehet másképpen összedrótozni! De ez nem szól a házasság mellett, sőt! És nem tagadom, ennek a szegény kis lánynak a jól felfogott -206- érdekében nagy kedvem volna lebeszélni magukat minden szép szándékukról, ha azt hinném, hogy ennek a kisérletnek, a legszebb szónak és a legokosabb szónak is, foganatja lehetne. És ha már erről beszélünk, vallja meg őszintén, hogy mindabban, a mit maga körül lát… és, példának okáért, abban a regényben is, a melyet rólam eszelt ki, nem találja-e meg az elrettentő példát?

– Ijesztgetni ne ijesztgessen, báróné. Láthatja, hogy úgyis eléggé meg vagyok riadva. Hiszen, ha nem volnék megriadva, akkor egyszerüen az ölembe kapnám ezt a kis lányt, és elszökném vele.

– S azok közt a viszonyok közt, a melyekkel el kell számolnunk, alighanem ez volna legokosabb. Mert hogy szép szerével csak úgy magának ajándékoznák Katát, abban nagyon, de nagyon kételkedem. És hogy végre arról is beszéljünk: mit lehetne hát tenni?!… mondja – mert ez az első kérdés, a főkérdés… s Kata ezt nem kérdezhette meg magától – mondja: elszánt ember maga? Kész maga mindenre, de mindenre?

– Nem vagyok elszánt ember s nem vagyok kész mindenre. Az én sorsom, báróné, olyan bizonytalan, mint az, hogy mi lesz holnap ezzel a falevéllel. Ha azt mondom, hogy igen-igen szegény ember vagyok, ezzel szemérmetesen keveset mondok. Már pedig én nem akarom, hogy Katát valaha szegénységben kellessen látnom. Nem akarom megérni, hogy olykor-olykor rongyos czipőcskében járjon, hogy néha egy kicsit éhesen feküdjék le a szerelem karjaiba, s hogy olyankor, ha társaságba vágyik, a cselédekhez üljön le beszélgetni. Nem vagyok elszánt; félénk, gyáva vagyok. Tartok tőle, hogy a báróné kalandornak fog nézni, de – mégis így van.

– Nem nézem kalandornak, hanem ellenkezőleg -207- látom, hogy derék ember, a miben különben soha se kételkedtem. Egy kalandor, édesem, nem haboznék. Az úgy gondolkoznék, hogy: első a feloldhatatlan, vagy legalább is igen nehezen feloldható kötés, a többi aztán megjön magától. És magának annyival könnyebb volna nem habozni, mert Kata, úgy látom, nem habozik. Hát az igen szép, édes barátom, hogy maga nem hajlandó koczkára tenni Katának az egész jövőjét, akkor, a mikor Kata maga hajlandó erre… és még szebb, hogy maga ezt félénkségnek nevezi – pedig több bátorság és elszántság kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki megszöktessen egy szerelmes kis lányt – … és azt se tagadom, hogy nekem ez az úgynevezett gyávaság jobban tetszik, mint a mindenre kész szerelem, ha még oly tüzes is… csakhogy… csakhogy a tökéletes becsületesség, kedves barátom, igen hálátlan dolog, és az erőszakos emberekkel szemben csak egy fegyverünk lehet: az erőszak. Azért most már azt kérdem, el van-e készülve arra, hogy, ha a másik utat-módot választjuk, könnyen elveszíthetünk mindent, még a csatateret is, s akkor bizony, egyszerűen le kell mondani?!…

Ezzel a Memento Morival kezdtük meg a tanácskozást arról, hogy miképpen fogjunk hozzá a békés ostrom nehéz munkájához.

Én abban a véleményben voltam, hogy mesterkedéssel, taktikával nem sokat segíthetünk magunkon, s hogy mindjárt színt kellene vallani. Vagy-vagy. Vagy mutatkozik irányunkban némi jó hajlandóság, vagy kiderül, hogy soha se leszünk képesek ezeket a vén szíveket meglágyítani. A jobbik esetben – úgyis nagy időbe fog kerülni, a mig Kata kikönyörögheti a beleegyezést; a késlekedésnek tehát semmi értelme. -208- A rosszabbik esetben pedig – jobb, ha mindjárt megtudjuk a sorsunkat, legalább nem reménykedünk hiába.

– Ajtóstól ne rohanjunk a házba; ne rontsunk el mindent előre a vigyázatlansággal.

Úgy okoskodott, hogy minden attól függ: le tudjuk-e szerelni a félelmes Guszti nénit? Ha Guszti nénit a pártunkra tudjuk hódítani, azt az egyetlen lényt, a kinek a szavára az öreg úr sokat ad, mert ez a lánya mindig együtt érzett vele – akkor nyert ügyünk van. Akkor az egész család letérdepel az öreg kegyelmes előtt, s az öreg kegyelmes, látva, hogy még leggőgösebb leánya is a Kata javára használja fel a befolyását, nem lesz meglágyíthatatlan, annál kevésbbé, mert hiszen a kis unokája fog siránkozni előtte, az, a kit a legjobban szeret a világon. Ha azonban Guszti nénit nem tudjuk meghóditani, akkor mindennek vége. Mert ha az öreg kegyelmes azt látja, hogy helyette a leánya lengeti a feudalizmus zászlaját, akkor bizony maga is visszavonul megközelíthetetlen fellegvárába; azt már nem engedheti, hogy valaki nagyobb arisztokrata, hajthatatlanabb és gőgösebb legyen, mint ő, ha ez a valaki a leánya is.

– Csakhogy Guszti nénit még nehezebb lesz levenni a lábáról, mint a vén kegyelmest, mert a nagyapa gyöngéjéhez még csak hozzá lehet férni, a nagynéni ellenben inkább: a családi akarat, mint: a családi érzés. És ez a csöndes, szorgos, mindent látó s mindenütt jelenvaló személyke éppen nem látszik érzelgős teremtésnek.

– Udvaroljon neki – folytatta Valéria, ugyanazon a hangon – már csak a szegény főispán kedvéért is!

– Szeretem, hogy nem ment el a kedve a tréfálkozástól. Katával tegnapelőtt nem voltunk ilyen vigan.

– Azért, hogy ilyen siralomházi vidámságot lát rajtam, ne gondolja, mintha nem volnék érdemes Katára.

– Maga olyan jóravalónak látszik – felelt a báróné – hogy a legrosszabbtól tartok. Fájdalom, a siker soha se azoké, a kik a leginkább érdemlik.

– Ha minden áron keseríteni akar, lelke rajta! De szeretném, ha Katának valami biztató ujságot vihetnék.

Abban állapodtunk meg, hogy Valéria teszi meg az első lépést. Beszélni fog az egérkével, és felfedi előtte, a mit az egérke úgyis gyanít, hogy Kata vonzalommal van irántam. Ez kitünő alkalom lesz elhitetni az ellenséggel, hogy nekem sejtelmem sincs semmiről, és hogy eszembe se jutott udvarolni Katának. Kitünő alkalom lesz továbbá, kitapogatni: milyen, mekkora ellentállást szándékoznék kifejteni a jó Guszti néni, abban az esetben, »ha a Kata vonzalma komolyabbá válnék«, s kitünő alkalom végül: észrevétlenül kegyelmet esdekelni számomra, nagy hírnevem és fényes jövőm nem feltünő, de figyelmet keltő ügyes emlegetésével… ezt rábízhatom.

– Mondja meg neki – szóltam – hogy egy festőből minden lehet. Még nagy festő is; fejedelmek és pápák barátja! -210-

– Azt fogom mondani, hogy máris az; ez hatásosabb lesz. Igaz!… a képhez még ma fogjon hozzá!… El kell hitetnie, hogy csak a munkájának él.

– Annyival inkább sietek hozzáfogni, mert ez a kép lesz az egyetlen erősségem. Egy pár nap mulva, a mikor már javában dolgozom rajta, Guszti néni, ha véletlenül meg is tudja a titkunkat, nem teheti ki egykönnyen a szűrömet.

– Én semmit se hiszek, de Kata azt hiszi. Úgy okoskodik, és igaza lehet, hogy nénje addig, a míg be nem fejezem a képet, mindenesetre hallgatni fog; mert ahhoz, hogy a kastélyból kilökhessen, mindent el kellene mondania az öreg kegyelmesnek. Már pedig az öreg kegyelmes beteges ember, a kit féltenek minden izgalomtól.

– Kata még gyermek, és nem ismeri ezeket az embereket. Én jobban ismerem őket. Ha Guszti néni mindent fölfedez, és akkorra, mikor a maga teljességében megismeri a veszedelmet, nem tud megbékélni ennek a házasságnak a gondolatával: biztosíthatom, nem fogja a nagypapát kimélni. Akkor az lesz a fődolog, hogy ez a házasság ne történjék meg; inkább üsse meg a nagypapát a guta!

XIII.

Mialatt a Kata arczképét festettem, oly gyorsan multak a napok, mint se azelőtt, se azóta soha, – s ennek az időnek a történetét nem tudnám pontosan elmondani. Az izgalomban átélt óráknak csak egy-egy percze marad meg elevenen emlékezetünkben; egy-egy nagyon is átérzett benyomás örökre bevésődik elménkbe, de benyomásaink nagy részét – minthogy akkor szálltak meg, a mikor tulajdonképpen nem voltunk magunknál – elfelejtjük, a mint elfelejtjük álomképeinket, a melyek akkor foglalkoztatták gondolkozásunk műhelyét, a mikor az öntudatunk szendergett.

És mennyi izgalmat éltem át ezalatt a néhány hét alatt! Mennyi édes izgalmat – ha Katával olykor kettesben lehettünk, vagy olyankor is, ha társaság közepett ült előttem, mialatt én festettem, s gyönyörködve láttam, hogy ez a képem nem lesz olyan rossz, mint a másik! És mennyi más, nagyrészt gyötrő izgalmat! Az aggodalom és a boszúság, a reménykedés és a csalódás, a várakozás és a keserűségek, a felbuzdulás és a megaláztatás minden izgalmát!

Az első napok nem igen tájékoztattak bennünket a felől, hogy remélhetünk-e valami sikert. Az egérke igen hidegen fogadta Valéria közlését. Azt mondta neki: -212-

– Tudod – színeskedett Valéria – az efféléről a legjobb és legengedelmesebb kislányokkal se lehet okosan beszélni. Kata úgy gondolkozhatik, hogy végre is: ez már az isten tudja hányadik mésalliance volna a családban!… és, meglehet, nem fogja megérteni, hogy mért találnátok ezt olyan szörnyüségnek?

És mikor Valéria, azon a czímen, hogy milyen veszedelmessé lehetek, felmagasztalt előtte, csak ennyit felelt:

– Igazán kitünő fiatalember. Csak egy hibája van: az, hogy szó se lehet róla.

Az, hogy a közlés nem izgatta fel, jót is jelenthetett, de rosszat is. Azt is jelenthette, hogy nem botránkozik meg Katának az ábrándozásán, hogy a kis lány gyerekes vonzalma nem teszi aggódóvá, hogy nem háborodnék fel azon, ha Kata hozzám kívánkoznék feleségül, és hogy bele tudna törődni, ha arra kerülne a sor, hogy Kata rangján alul kössön házasságot. De jelenthette azt is, hogy nyugodt, hideg, elszánt ellenségünk lesz.

Csak később tudódott ki, hogy szűkszavúsága a kegyetlenebb gondolatot leplezte.

Akkor tudniillik, mikor Valéria egyre sűrűbben kezdte környékezni, s megvallotta neki, hogy ő bizony a Kata pártjára áll.

– Nem látom át – ügyvédkedett mellettünk a báróné – mért kellene ellenkezni, s mért kellene szerencsétlenné tenni ezt a nagyon érzékeny kis lányt egész életére. -213-

– Erről a házaszszágról nem lehet szó – mondta ki szigorú végzését az egérke.

– Eh, nem először történik, hogy ilyesmit kell megérnie, és mindig kiállotta.

– Meg vagyok győződve, hogy ha te is a Kata javára szólnál, hamar bele nyugodnék.

A báróné nem adta meg magát, s bár mindinkább fogyó reménységgel, de azért nem kevesebb kitartással fáradozott tovább érdekünkben. Egy idő óta minduntalan ott volt a kastélyban, s a mint utóbb megtudtam, párthiveket toborzott. Albert bárót, a kivel már nyilvánosan is kibékült, egyetlen szóval megnyerte az ügyünknek, a mi annál kellemesebben lepett meg, mert a mésalliance ellen tüzelők táborában rendesen az a legindulatosabb, a kinek magának is mésalliance terheli a lelkiismeretét. De pártunkra hódította Valéria a miniszternét is, a ki különben mindig kegyes szemmel nézett rám.

Ez a szövetség egészségesebb ügyre érdemes hévvel igyekezett meggyőzni Guszti nénit, hogy a Szepessy-családban egy bolond házassággal több vagy kevesebb az már nem számít.

S ekközben én is rajta voltam, hogy megszelidíthessük a konok ellenséget. Szót fogadtam Valériának, és – ah, mily lelkesen udvaroltam a márványszívü hölgynek! Olyan lelkiismeretesen igyekeztem minél kedvesebbnek, a megtestesült szeretetreméltóságnak mutatkozni, hogy ezzel az erőkifejtéssel valami szerencsésebb -214- halandó két asszonyt is meghódíthatott volna, a kik közül az egyiknek az apját s a másiknak a férjét ölte meg. De az egérke változatlanul hideg maradt. Mintha észre se vette volna Jaufre Rudelhez méltó gyöngédségemet, vagy mintha keresztül látott volna rajtam. Meg volt írva, hogy miután nyolcz évig nem panaszkodhattam: a dunajeczi kastély körül barangolva, minden elképzelhető alakjában megismerjem a szerelmi szerencsétlenséget.

Az egérke még ekkor is abban a hitben élt, hogy nekem sejtelmem sincs Kata kislányos érdeklődéséről. Azt az arczátlanságot, hogy egy senki és semmi föl merje vetni a szemét egy Szepessy-leányra, az egyetlen egy leányra, a ki a Szepessy nevet viseli, olyan elképzelhetetlennek tartotta, hogy gőgje megtévesztette az éleslátását.

Hanem egy szerencsétlen napon megtudta az igazat. Kitől és hogyan tudhatta meg? – soha se derült ki; alighanem meglesett valaki a parkban, a mikor azt hittük, hogy egyedül vagyunk.

Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették. Kérdőre vont, hogy mindez igaz-e. Nem tagadtam le semmit.

Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan fejtegette, hogy az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő lehetetlenség.

Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen lehetetlenségek ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem egyszer történt meg már ilyen lehetetlenség – magában a Szepessy-családban is.

– Nem tagadom – selypelt tovább – hogy Kata nyugalmára nagyon kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az összeköttetésünket. De ez egyelőre szintén lehetetlen. Sőt, ellenkezőleg, kérnem kell – és számítok a lovagiasságára, hogy tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre – kérnem kell, mondom, hogy maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna. Igen, tegye meg, ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán iránt, a ki önnek semmit se vétett… tegye meg az ő érdekében, hogy egyelőre ne hagyja el a kastélyt. Míg a Kata képe el nem készül, az ön eltávozása igen feltünő volna. Meg kellene mondanom atyámnak az igazi okot. És atyám már nemcsak igen öreg, hanem egyszersmind igen beteg ember. Közlésem olyan felindulást okozhatna neki, a mely megölhetné.

– E helyett csak arra kérhetem – folytatta – arra kell kérnem, hogy ne igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se mondjon neki semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben megerősitené. Ugy-e, meg fogja igérni nekem, becsületszavára, hogy kerülni fog minden alkalmat, a mikor Katával magára maradhat, hogy soha se fog olyat mondani neki, a mit tanúk előtt, a mit előttem nem mondana, és hogy mások előtt se fog beszélni vele olyan értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?! Igérje meg, szavára! Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman!

– Dehogy vagyok gentleman! Én csak egy mázoló legény vagyok, a kit, ha nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép szemébe, pusztán azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő volna.

– Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel tőlem, mint a mennyit megigérhetek.

– Akkor hát – szólt – úgy védekezem, a hogyan tudok. Különben köszönöm az őszinteségét; az is valami.

Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete nélkül. Vagy a Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok követték nyomon. Még Valéria se maradhatott egyedül vele; ha egy-egy perczre összesugtak, az egérke nyomban előkerült, mintha a falból bujt volna ki.

Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni a dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel Katát. Utóbb már, az űlés félóráját kivéve, egész nap alig találkozhattam vele.

Párthíveim ezalatt két irányban működtek. Egyfelül, nem hagytak békét az egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték! Másfelül, elképpedésemre, folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének mások az én helyemben, s hogy itt meg ott, ezek meg amazok hogyan oldották meg ugyanezt a gordiusi csomót. Szép hegedűszóban, de félreérthetetlenül, azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, hogy: nincs más választásom, mint megszöktetni Katát.

– Szöktesse meg!… A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, de az erőszaknak mindig megadják magukat! Ez nálunk már hagyomány; még talán a czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak az erőszaknak engedünk!« De annak aztán mindig engedünk!

Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam-e ki rajta a tanácsát? Isten bocsássa meg, de azt -217- hiszem, hogy ebből a kísérletből nem következett volna semmi szörnyű vérontás.

Az erőszak! Persze, hogy mindíg az erőszak a legokosabb, a mit csak megtehet az ember!

Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti magát?! Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak meg?! Mi vár akkor Katára?

Időközben titkunk nem maradt titok. Guszti néninek a kémei fecsegtek-e? Vagy a Kata őrízetére kirendelt szoknyás kis testőröknek nyilt meg a szemök? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a titok lassankint kiszivárgott, s a kastélyon belül, a legszélesebb körben is megtudták, hogy kitől és miért kell Katát olyan gondosan őrizni. A leánysereg egy idő óta minduntalan szétszakadozott kisebb csoportokba; hol itt, hol amott bujt össze két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk akadt. A cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele, hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: az öreg kegyelmes.

– A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák hajba kaptak magán. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk az erősebb.

Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek. Az ő gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az urak.

A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok. Természetesen rögtön a pártomra állt. -218-

És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél ritkábban láthattam Katát, annál gyakrabban élvezhettem az ő társaságát.

– Lánczhordtát! Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?! (A feleségét értette.)

Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden este hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a melyeknek a tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell verni, és ha már nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni.

– Hanem azért ne félj! – biztatott. – Majd teszek róla! Csak azért is megkapod a kis lányt! Majd teszek róla!

Nem is igen lehetett többé reménységem. A képem majdnem egészen kész volt – kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek találtam – még csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi ürügye, és csak az imádság tartott a kastélyban. És az ellenséges erő ki tudta vinni, hogy az ülés rövid félóráját nem számítva – a mit nem lehetett számítani, mert ez alatt az egérke le nem vette rólam a szemét – már soha se juthattam a Kata közelébe.

Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet csempészett hozzám.

»Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni. Elszakadok tőlük, ha akarja. Követem akárhová. A magáé vagyok.

Éjjel – a viszontlátásra!

Kata.«

Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, a melyet az élet valaha adott.

És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes perczét is beárnyékolta valami.

A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki azelőtt mindíg vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, a két kis szemebogara folyton rajtam volt.

Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a császár előtt. S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet várta, ezt mondta némán, de érthetően:

– Ó, most már elismerlek úrnak! Ha az ocsmány kis öreg állat felfordul, te léssz itt az úristen. Ura a földnek, a melyet belátsz; satrapája ennek a sok gyámoltalan asszonynak. És ha eszedbe jut, hogy egyet rugj rajtam, csak jogaidat gyakorlod: megfizetsz érte. Mindezt kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó vagy!

Arczomba szökött a vér erre a gondolatra. Eszembe jutottak a lovászmesterek, házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek el; és a festők, a festők is!

XIV.

A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység – és még egy másik mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan szakadék – választotta el:

A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe:

– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság árult el bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg beszélgettünk.

– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most, mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába.

– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe jutott valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor Gyurka -221- Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a parkban, a nagy halastónál találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a kioszkba… csolnak mindig van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk. Addig aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is hideg van. Megkapta a levelemet?

Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem a parkba; Kata már a halastónál várt.

Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját. Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi el, hogy a bárókisasszonyt látja.

Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. Csak a nagy szeme volt asszonyi.

Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis szigetre. -222-

Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És én, mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a mit egyszer régen olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság, valamelyes lelki élet csillan fel… Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam vagyok, a védelmező! Különös feladat!

Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem, körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes szókat, a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. Különben ez volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután így szóltam:

– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga az egyetlen öröme?!

– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga az első, a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez az öreg ember azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése szerint érezzen – szenvedést okoz. Megrontotta ezzel mindazok életét, a kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett, mindegyiknek temérdek szenvedést okozott. Mintha bizony valami dicső életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik -223- a tetszéséhez, a parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi szenvedést okozott a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú élete csupa szenvedés… Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló. Aztán magán kivül most már igazán senkije, semmije. Senkit se szeret, csak magát; maga neki: minden gyönyörüsége, minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért mégis szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a mire már elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. Hanem magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést; hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát is!

– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni, hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva vagyok – hanem azt fogja képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni, elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval az önkéntes számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész, nagylelkű, szerető szívű -224- leányt, magát a leányt, a javai nélkül, nem vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, hogy: íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte, és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem öröméről, testem-lelkem üdvösségéről!

– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem kisértésbe, hogy visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem sejti, hogy mekkora áldozatot akart hozni értem. Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, hogy a szegénységben, a szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni. Maga üvegházi virág; a mezőn elhervadna. Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe. Igaz, eleinte volnának édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok szenvedést, akár a sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel fölérő boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a legjobban szeretek a világon!

– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket, magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a szerelem halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit -225- meg ne öljön, a mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon, hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi; fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is gyanítja, mik azok a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában! De én láttam, már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes tud lenni – a családban! Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi, hogy lélekzik. Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene kiállania, milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek a szennyes ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak elhagyatottság van, és veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő! Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol: vagy a sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben két embert, a kik a sok szenvedéstől, -226- elkeseredéstől már csak kiáltozni tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették, és ez a két ember mi vagyunk!… Nem!

És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe – ez volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a honnan hoztam.

Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha valamelyik cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket.

Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.

Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. Milyen kicsiny, szegényke!

– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – lemondtam örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha valaki megtudná a történetemet, vagy a leggaládabb önzéssel vádolna, vagy hamarjában nem tudna megérteni… végre is régente nem történtek effélék. De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak, csak szerettek.

XV.

Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg, párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni. Az egérkét kivéve, az egész család »letérdepelt előtte«, a hogy Valéria igérte. Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki tudja?! Talán Kata nem is mond el mindent?!…«, – példálóztak, hogy Kata is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, – végül minden hangnemben kérték – a kegyelmét és, természetesen nem az én kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki. De minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott. A többieket egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett.

A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül. Elszántsága, nyíltsága és kitartása, úgy látszik, -228- meghatották egy kevéssé. Könnyei pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak.

Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg. Magához hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi klenódiumot: a sok százados gőgöt.

– Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét. Ez nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is. De én sokkal jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy mit érzek én, hanem azzal, hogy mi az ő óhajtása. Nem titkolom el Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át, szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség tanácsát. Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet. Megadom tehát magamat a nagyobb erőnek, mely kis unokámat elragadta tőlem. De házamban régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre. Én is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem. Ha kis unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt. És ha Nagyságod szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt áldozatot. -229-

– Az én családomban – folytatta az öreg – az a felfogás, és Nagyságod meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét, mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él. Azok, a kiknek a képeit Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a vagyonhoz, a melyből éltek. A legtöbben örökölték. Némelyek donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául. Nagyságod talán azt fogja mondani – mert a mai világból való emberek már ilyeneket szoktak mondogatni – hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal vették el másoktól, véres harczokban; lehetséges. De az bizonyos, hogy egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat méltán kellemetlenül érinthetné. Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem. Csakhogy úgy vélem, és ebben tér el családunk nézete a közfelfogástól, hogy ez a hívatás csupán akkor gyakorolható a hívatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből gondtalanságnak örvend. A művészetről, mint kenyérkeresetről, azt vélem, hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása. -230- Nem akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes, de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos pénzösszeget kap, hol kevesebbet, hol többet, a szerint, a mint a vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is kivánja jutalmazni a művészt. Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod irányában viseltetem. A föltételem tehát a következő. Minthogy, ismerve Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék, Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával teljesen fel fog hagyni. Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot.

– Őrült, de nem rosszhiszemű – szóltam magamban. – Hiszen akkor megfognám, ha igent mondanék!

– Könyörgök Nagyságodnak – fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni – gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja.

Tehát választanom kellett. Választanom egyfelől a gondtalanság, a nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről -231- balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve.

Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig osztályrészemnek tartottam, – a boldog jövő és a között, a minek eddig éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam.

– Kegyelmes uram – morogtam, de nem fenszóval, csak magamban – ön igen nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az ön szeszélyét nem tartom tiszteletben! Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért! Az életemet is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van. De az énemet, azt a mi vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a boldogságért sem! Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom visszaadni! Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a mellemet verni, és jobb, ha nem mondok semmit.

Nos hát, itten már nincs keresetem. Előre, induljon a gálya! Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül! De a lelkem szava szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy Isten tudnom adta. Ám jöjjön ujra, mindig a balsiker; legyen örök Szépem halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az álmomnak fogok élni! Előre, induljon a gálya!

– Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek… – nem fejezte be; zokogásra fakadt.

Azután… azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és elváltunk örökre.

A GONDOLATOLVASÓ

– Hogyan? Ön a Cumberland II.!… Ön az a gondolatolvasó, a kit ezek a plakátok hirdetnek!… Ön, Don José Maria Gomez, az én Don Ruy Gomez de Silva barátom fia!… A kit, mig Madridban laktam, gyakran tisztelhettem házamban!… Ön, a ki Castilia egyik legrégibb családjából származik, ön, a ki mintaképe volt a komoly, tanult, törekvő fiatal embereknek!… és – gondolatolvasás!… Eh, ön tréfál!

– Nem tréfálok, kedves Villegas úr, és ha holnapután este elfárad a Thalia-terembe, meggyőződik róla, hogy igenis a Cumberland II. én vagyok!

A beszélgetők: egy idősebb úr és egy jól öltözködő, csinos, de nagyon halvány arczu fiatalember, a ki csakugyan hasonlított a plakátokon látható arczképre, künn ültek az utczán, egy kávéházi asztalka előtt, a Galleria Vittorio Emanuele egyik legnépesebb pontján, szemben Milano legdrágább szállójával.

– De hát hogy jutott eszébe?!… vagyis… mert az igazat megvallva, nem értem… de nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy…

– Hogy miképpen jutottam idáig? Vagyis hogyan sülyedtem ennyire? Nagyon egyszerü történet. A mint jól tudja, átkozott rossz pályát választottam: műépítész -236- lettem. És attól a naptól fogva, hogy megkaptam az oklevelemet, Spanyolországban nem építenek többé házakat. Senki se építtet házat; az emberek inkább nem laknak, csakhogy házat ne kelljen építtetniök.

– De, édes istenem, ebből még nem következik… Jól van, elképzelem, hogy nem jutott hamar semmiféle megbízáshoz, még azt is, hogy nem kapott alkalmazást a nagyobb vállalatoknál vagy valamelyik már elismert műépítőnél… csakhogy engedjen meg, ön teljességgel nem volt rászorulva arra, hogy azonnal keressen… ön kivárhatta volna a jobb jövőt… hiszen az ön atyja vagyonos ember!

– Igen, az apám vagyonos ember, de lobbanékony és heves. Különben méltán boszanthatta, hogy a két fia közül az egyik semmit se csinál, csak játszik és költ, a másik pedig tanul, próbálkozik, kész volna a csillagokat lehozni az égből, de olyan élhetetlen, hogy egy fityinget nem tud megszerezni. Azt hiszem, rám még jobban haragudott, mint az öcsémre; attól legalább soha se várt semmit, minden reménységét belém helyezte és huszonnégy éves koromban, miután addig folyton taníttatott, én is csak ott voltam, a hol az öcsém: mind a ketten az öreg úr nyakán élősködtünk. Elég az hozzá, egy rossz órájában, a mikor az öcsémért nagyobb összegü játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az arczunkba, hogy ingyenélők vagyunk.

– No és a többit elképzelheti. Ha más ember sért meg ilyen mélyen, és nem az apám, azon az emberen keresztülgázolok. Az apámtól természetesen nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól se nyelem le, hogy engem ingyenélőnek nevezzen. Még abban az órában elhagytam az apám házát.

– Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy -237- szó miatt, melyet az atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem is úgy gondolt…?!

– Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még egyszer, joggal, ingyenélőnek mondhasson. Meg akartam élni a magam emberségéből, és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az apai ház küszöbét nem lépem át mindaddig, mig nem lesz vagyonom.

– És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu ideig tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között?… hogy elváljanak évekre, meglehet mindenkorra?… és hogy ön tönkretegye a jövőjét?

– Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok. Különben meg kell vallanom, később megbánta a heveskedését. Üzent, hogy megbocsátja a szökésemet. Kerestetett; nyomomba akarta uszítani a rendőrséget, a mely persze semmit se tehetett volna ellenem, mert nagykoru vagyok, és nem követtem el semmi olyast, a mi jogot adott volna a rendőrségnek arra, hogy beleavatkozzék a dolgaimba. Aztán magándetektiveket fogadott fel, hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet. De én olyan jól eltüntem, hogy hiába kerestek.

– Czéltalan volna. Mire az apám ideérne, én már más városban leszek. Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol. Letartóztatni nincsen módjában, de azt hiszem, bele is fáradt…

– Hogy önt ne lehetne letartóztatni?!… De hiszen álnéven bolyong a világban!

– Nem én. Bejelentem én mindig az igazi nevemet is. A Cumberland II.? – az csak művészi név! Mintha azt mondanám: Pulcinella. -238-

– Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az tisztára őrültség! Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a jóistennek, tudom, hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, tudom, hogy az emberi lélek rendkivül bonyolult gépezet, és hogy az emberek gondolkozása a végtelenségig különböző lévén, nincs az a bolondság, a melyre ne akadna vállalkozó, de azért el merem mondani, hogy önnél nagyobb bolondot keveset láttam szabad lábon… Ne haragudjék, hogy így beszélek; öreg ember vagyok, önöknek jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért se akarnám megbántani.

– Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember közül kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön. De már én olyan vagyok, a milyen; castiliai vagyok!

– Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom a castiliai büszkeséget. Mert – engedje meg még ezt a bizalmasságot is! – ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már nem olyan nagy hidalgo az egész világgal szemben. Mert végre is, az a mesterség, a melyet ön most folytat, nem valami előkelő foglalkozás, sőt… hogy is mondjam?… legjobb lesz, ha megmondom kereken… egy kissé világcsalás!

– Ebben ön téved. Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a czipőkészítés se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal tisztességesebb ember lehet, mint akárhány királyi kincstartó. Nem előkelő foglalkozás! Persze, hogy nem előkelő foglalkozás, ha az ember pénzért mutogatja, hogy mit tud! Sokkal szebb foglalkozás, ha az ember a várkastélyában ül és beszedi a jövedelmeit. De sohasem előkelő, ha az ember a közönség garasaiból él s a közönség tetszéséből eszik, -239- vagy nemtetszéséből koplal. És szorosan véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő. Pénzt örökölni sokkal előkelőbb. Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem kell a pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, csak ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez. Hajdan, mint műkedvelő, sportot találtam benne; nagyobb tökéletességre tettem szert ezen a téren, mint a többi ember; most tehát, mikor rászorultam a pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez nem értek, s mert ezt jobban tudom, mint más. De kereken tagadom, hogy ez a mesterség »egy kissé világcsalás«; épp olyan tisztességes mesterség ez, mint a czipőkészítés vagy a házépítés.

– Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót: »gondolatolvasás« – meglehetősen félreérti. Hát ha én azoknak, a kik egy lira belépődíjat fizetnek, valami affélét bizonygatnék, hogy le tudom olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, vagy mit gondol ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s akkor engem ki kellene seprüzni a világból.

– Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerübbet, megérti valamennyit. A legegyszerübb mutatványom az, hogy: megtalálom az elrejtett gombostűt. Engem becsuknak valahová, az impresszáriómmal együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott tárgy: ne mondhassa senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el nekem a rejteket, valami titkos jellel… ó, a gyanusítás mindig nyomon követ!… Mialatt mi foglyok vagyunk, a nézők -240- elrejtik a tűt; akárhová, akármelyik emeleten, ha akarják: a pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül, valahol a harmadik házban. Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom egy olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s ujjaim hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok. Én megyek elül, ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, egyenesen oda megyek, az ismeretlen épület labirintusain keresztül, a hol a gombostűt elrejtették; ha más házban rejtették el, kivezetem emberemet az utczára, megtalálom a házat, s megtalálom a tűt.

– Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem mindig gyorsan, de mindig biztosan. Én tudniillik az ő gondolataiból olvasom ki, hogy merre menjek; nem szóval árulja el a rejtekhelyet, hanem a gondolataival. Mert minden gondolatára reagál a szívműködése, s ütőere mozgásának még oly csekély elváltozásait is megérzem, az ujjaim hegyén át. Ha ő ellenséges indulattal van irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja bebizonyítani, hogy szemfényvesztő vagyok, ha gondolatában félrevezet, ha más helyre gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem az igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová csal. De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi helyre gondol, s arra, hogy jól megyek-e: akkor az ő ütőere biztosan vezet engem, mert folyton elárulja, jó utra léptem-e, mindig megmondja: »viz«… »tűz!«… »nem«… »igen!« Ez az egész; nagyon egyszerü dolog, de tessék utánam csinálni. Megmondom, mi szükséges hozzá. Először is rendkívül fejlett tapintóérzék. Nézze, milyen puha, finom kezem van; az ujjaim hegyének -241- az érzékenysége kivételes. Azután az egész idegrendszernek hasonlóan kivételes érzékenysége, fogékonysága, ingerlékenysége. Nálam ez is megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot. A mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az egészségemet, mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a betegségemet, s a tréning napjain mesterségesen idézem elő, temérdek teával és fekete kávéval, az idegeim ingerlékenységét. Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok aludni; csak olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek; ilyenkor altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek. Mert a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes figyelem, a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése. Mondhatom, mindig össze kell szednem minden megfigyelő erőmet. Azután nagy gyakorlat kell hozzá, és higyje el, nem közönséges lelkierő. Mert a megerőltetés olyan nagy, hogy az ember könnyen kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést jelenti. Nem képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat. Ha az előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem. Gondolja, hogy nem érdemlem meg, a mit szerzek? No, lehet, hogy nem érdemlem meg. A mit teszek, nagyon kicsinyes, igaz. Csakugyan nem mozdítja elő az emberiség jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt. De hogy ez nem tisztességes kenyérkereset, azt már senki se mondhatja. A mit egy liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már csak azért is, mert nem igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt szintén meg tudná csinálni. Aztán keservesen megszolgálom a kenyeremet; megdolgozom azért a kis bevételért, a melyet némelykor -242- nem veszek be. És végül az egészségemet adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több esztendőt árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a mesterséget folytatom, és bizony potom pénzt kaptam érte. Hol itt a világcsalás?

– Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé«-t is. Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, hogy ez komolyabb mesterség, mint képzeltem… az orvosokat különösen érdekelheti. De egyben megmaradok a véleményemen. Bizony, kedves José Maria, kár, hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt a nagy lelki erőt, és mindezeket a kivételes képességeket, általában egész komolyságát, tanultságát nem fordítja valami érdemesebb dologra.

– Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa. Meg vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi erőfeszítéssel más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, hogy kénytelen volna az életéből ujabb és ujabb esztendőket adogatni el… Egyébként hogyan jövedelmez a mestersége? Szerez legalább vele? Gyüjthet így akkora vagyont, a mely lehetővé teszi, hogy egy pár év mulva visszavonulhasson és a pihenésnek élhessen?

– Hogyan jövedelmez a mesterségem? Nem egyformán. Néha jól, néha rosszabbul. Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem éppen kedvezők. De sok helyütt szép eredményeket értem el. Hogyan jövedelmez? Hm… Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy félreértett. Az imént én nem akartam panaszkodni; ó, semmi okom panaszkodni!…

– Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást… Csak az ön iránt való érdeklődés… -243- Szóval, nagyon örvendek, hogy találkoztunk. A mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek földivel!… És annak örömére, hogy találkoztunk… Pinczér, egy üveg xeresit!… Igaz, most jut eszembe!… Nálam ma nagyobb fogadóest van… legyen szerencsém; nagyon fogok örülni… Tudja mit? Keressen meg nálam egy gombostűt! Ó, nem akarom kihasználni a többi vendégem szórakoztatására!… de azt hiszem, nem ártana önnek sem… mert sokan járnak a házamba olyanok, a kik minden társaságban megfordulnak… és nem rossz reklám volna holnaputánra, ha holnap az én vendégeim az egész Milanót tele kürtölik azzal, hogy mit láttak… De kocczintsunk! A szegény Don Ruy egészségére!

Kocczintottak. Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is megnedvesítette vértelen, vékony ajkát az aranysárga borral.

Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő sokaságból egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant ki, a kinek a szája nyájas mosolyra nyilt.

Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem lehetett más, csak: impresszárió.

II.

– Kérem, mutasson be! – szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de olyan kiejtéssel, mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét nem a dajkatejjel szivta be magába.

Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek. Most a gondolatolvasó is francziául szólalt meg:

– Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és legszerencsétlenebb emberét. Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, Varsóban ismerkedtem meg vele, nemzetiségére nézve: apai ágon levantei, anyai ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy az én impresszárióm. Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a filozófiája kissé felszines; hanem azért nagyon jó fiú. No, Mr. Brown, mi ujság?

– Az az ujság, – felelt Mr. Brown, olyan előkelő fesztelenséggel, a melynek láttára José Maria ajka széléről valami mosolyféle lebbent el – hogy holnaputánra az összes jegyeket elkapkodták. Mindössze két elsőrangu ülés maradt meg… kettő vagy három… három vagy négy, szép, finom sarokülés, valamennyi az első sorban és éppen a középen, a terem legjobb helyén… ezt az öt-hat jegyet magamhoz vettem… és ha a barátja netalán parancsol… -245-

– Ó hogyne, hogyne!… – bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown fehér mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy akármilyen kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó már gyakrabban láthatott borus napokat.

– De semmiesetre! – tiltakozott José Maria. – Ön, a kit talán szabad atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy visszautasítaná azt a páholyt, a melylyel tiszteletemet óhajtanám kifejezni.

Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza. Törte a fejét, mi módon viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár xeresit töltött Mr. Brownnak.

Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral kinálják meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak minden magyarázatot, minden titulust. Nem hiányzott belőle az »élni tudás«, s ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok között, még csak egy pillantással se veszi észre az ember. Elővett a tálczáról egy piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, aztán egy másik piskótát csipett fel, és ezt is megmártogatta, olyan mozdulattal, a melyet csak valami párisi szinésznőtől leshetett el.

– Arról beszélgettünk, – szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez a bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el – hogy nekem nagy örömet okozna és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna haszontalan, ha az én kedves José Maria barátom nálam is bemutatná ma este egy kisebb társaság előtt, a mit holnapután a nagy nyilvánosság elé visz. Az ilyesmi reklámul szolgálhat.

Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre. Azt szerette volna kifürkészni: kérhet-e ezért és mekkora összeget? De José Mariának egy tekintetéből, mely -246- villámokat lövelt rá, nyomban megértette, hogy ez a reménység is csalfa reménység volt, hogy mint már annyiszor, most is ujra csalódott!…

– Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem élhetek a szerencsével, mert akármilyen jól esnék is a reklám, kifáraszthatna, ha ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel a föllépés előtt, tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután szükséges erő koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba…

– Lárifári – vágott közbe Mr. Brown. – Biztosíthatom, kedves Villegas úr, hogy mindenesetre elmegyünk!… Hogyne mennénk el!… Miért ne mennénk el!…

Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria aggodalmait. A gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy köszöni a meghívást, de nem élhet vele.

– Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van – erőszakoskodott Mr. Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy miért vonakodik José Maria olyan állhatatosan. – Mert, barátok közt nem titkolom el ön előtt, hogy a jelen pillanatig még egyetlen egy jegyet se tudtunk eladni! Egyetlenegyet se! – ismételte vésztjósló nyugalommal.

– Mindig kitör belőle a lengyel! – szólt spanyolul Villegashoz. – Különben jó fiu, és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s mindig lengyel marad! De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, hogy mi afféle éhenkórászok vagyunk. Csak a balsikertől való félelem beszél belőle; az aggodalom elvette az eszét.

– Hiába beszél spanyolul – haragudott Mr. Brown – nem fogja félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat!… Én megmondom, a mit -247- mondani akarok, és kijelentem, hogy ebben az egyben már nem fogok engedni. Végre is az impresszárió dolga, hogy az efféléről határozzon. Én vagyok az impresszárió, vagy ön? Nos, ha én vagyok, akkor elmegyünk. Minden bizonynyal, kedves Villegas úr, minden bizonynyal.

– Akkor itt hagyom önt végképpen. Nem bajlódom tovább az ön ügyeivel. Keressen magának más impresszáriót. Én nem szaladgálok tovább. Ön eszeveszettül makacs. Elmegyek ebben a perczben. Adja el a jegyeit ön maga. Itt vannak.

És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet négy különböző zsebből kotorászott elő.

– Persze, hogy visszajövök. Mit csináljak itt, Milanóban, ön nélkül?! Én nem produkálhatom magamat!… mit tegyek?… a hatalmában vagyok! De ez nem ok, hogy visszaéljen a helyzettel! Nem ok, hogy szeszélyből megtagadja azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek tart!

– Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát – szólt közbe Villegas ur – és igérje meg, hogy eljön. Ha estig mást gondol: megkeres egy gombostűt. Ha nem: igérjük, hogy egy szóval se fogjuk erőltetni. De mindenesetre a vendégem lesz!

José Maria lassankint megingott. Attól tartott, hogy ha sokáig vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni. Nem akarta, hogy mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; inkább megigérte, hogy elmegy. Földije megmutatta, hogy a Galleriának melyik házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és tizennyolcz piskótát, aztán elbúcsúzott tőlük. -248-

Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó szemrehányással halmozta el impresszárióját.

– Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül! Azt hiszi, Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele erőnek erejével, noha önt nem is hívta?!…

– Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák meg valahová, azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és meglopjanak mind a kettőnket!…

– Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között!… Gyönyörü ötletei vannak, mondhatom! Ez a Villegas engem még a jólétben ismert; pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem méltányolja, ha az ilyen ember belelát a gyomromba!… Aztán semmi kedvem elmenni. Miért menjek el? És ön nem nyugodott addig, mig meg nem igértette velem!…

Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség«-nek nevezett mozdulattal dőlt hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a Szardanapálé lehetett, a mikor már mindent megizlelt és mindenbe beleunt. És azon a hangon, a melyen a művészek a szinpadon beszélnek egymáshoz, alig mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a közönség ne hallja őket, igy szólt, utánozhatatlan előkelőséggel:

– Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel. Éhes vagyok; enni akarok.

– Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem vacsoráról van szó, csak száraz mulatságról, teáról és művészetről…

– És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már harminczhat órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő rezsimet, és azért mégse panaszkodom.

– Hja, ön jóllakik filozófiával is! De az én gyomromnak másféle követelései is vannak.

– Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember tulságosan elkényezteti magát! Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az emberi szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint a mennyit az örök emberi telhetetlenség, az inyesség, a mindig tulságos mértékben kielégített s éppen azért falánk vágy, a tulságos gyakorlat által fokozott inger, a gyomor idegessége s a második természetté vált rossz szokás diktál be az emberbe.

– Ön szerencsés ember, mert ön filozóf. Ön ki tudja számítani, hogy: ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi ideig teszi lehetővé – és ez önnek elég. De az én gyomrom ordít.

– Ez tévedés. Ön ordít és nem a gyomra. A gyomra szerény, csak a psychéje követelő. Különben egyáltalán nem értem ezt a követelőzést. Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített valahonnan… nem akarok tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a rejtelmes ügynek a részleteit… most pedig annyi piskótát kebelezett be… mondhatom, sokfelé jártam már a világban, sok mindenfélét láttam, de hogy valaki egyszerre annyi piskótát evett volna meg!…

– Nagyszerű! Úgy segítek magamon, a hogyan tudok! Csak nem fogok éhen halni azért, mert önnek a szeszélye így kivánja?! Végre is kettőnk közül csak én vagyok részvétre méltó. Mert én kényszerűségből -250- koplalok, mig ön szabad akaratból. Ha olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az hagyján; ám legyen tetszése szerint; úgy kell neki! De én ártatlanul koplalok. Hogy jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni akar, mert önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?! Vagy nem ön maga akarta így? Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk. Ehhez nem kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés. Ha egy legelsőrangú fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, ha magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, – pedig ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi?! – akkor most ehetnénk, ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit akarunk, s ha kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, egyszerüen bemennék a szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy adjanak ide ezer lirát. Pénzt söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe nyúlunk! De ön makacskodott, önnek egy zugfogadó kellett, a hol már a harmadik napon számlával álltak elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot se kapunk hitelbe, és én itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy sakál-csorda, pénz helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány piskótával a gyomromban, és ön nekem – bölcselkedik!… mikor én Arisztotelesz, Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál spaghettiért!

– Kibírja! Legyen nyugodt, kibírja! Látott már ön más szeleket is! Nekem pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok-e, a mikor a vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig olyankor böjtölök, mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a gazdagok fényűzését… Egyre megy, higyje -251- el, egyre megy. Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem szeszélyből mondtam önnek ellent, hanem józanságból. Megpróbáltuk egypárszor, a mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer nagyon rossz rendszer. Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta jövedelemhez, addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase maradt elég pénzünk a továbbutazásra. Meguntam, hogy mindig mindenünnen a szálló kapusától kölcsönzött pénzen utazzunk el a harmadik osztályon, egy pár garas ára cseresznyével a zsebünkben. Nem csalunk meg senkit, de ez nagy szépséghiba volt a viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert önnek most aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára is, Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért!

– Szépséghiba! Persze, ha ön ilyenkor is az esztetikával bibelődik!… Az esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való mulatság, a kik unalmukban már nem tudnak mit csinálni, tehát folyton azon törik a fejöket, hogy mi hibát lelhetnek másokban, s ha csak messziről megérzik a szegénység szagát, már finnyáskodnak. De a magunkfajta munkásembernek nem szabad finnyásnak lennie. Élnie kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy éhen haljunk. Tudom, hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk! Hol volnánk már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi! Hja persze, ha az ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is iszonyodik, – pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! – bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül! De hogy jutok én ebbe a krédóba?!… hogyan, miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok bele -252- én, éppen én?! Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy ön micsoda puritánná tett engem! Önnek csak akarnia kellene, és annyi kölcsönt vehetne fel, a mennyit akar. Önt olyan föllépéssel s olyan bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az istenek, hogy mondhatom, halálos vétek, ha ezt az égi adományt parlagon heverteti. Csak meg kell jelennie, és még a Wertheim-zárak is felpattannak. De hiába. Mert képtelen vagyok rábírni önt, hogy egy kis kölcsönért megmozduljon; a legártatlanabb, a legszendébb kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan megesik, hogy még azt a kölcsönt is visszaútasítja, a mely önként kinálkozik, a mely úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek! Velem kaczérkodnék a kölcsön, a kutyafáját! De milyen galádul csúfolódik az emberrel a sors! Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos látásom van, azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat bizalmatlanság fogadja és minden lépésem gyanut kelt. Elég mutatkoznom, és az emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van: minden második halandó úgy beszél velem, hogy jobbkezét a kabátja belső zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját. Nem mondom, hogy mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert azzal fizetett ki, hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a pénzügyekben. Nézze meg jól az én arczomat. Ez az arcz az, mely minden szobaleányt és minden félvilági nőt megőrjít, s őt ha elmondanám önnek, hogy milyen hódításokat tettem a legjobb körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ romlottságán…

– Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud meglenni a nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és olyankor, a mikor én nem ülök fel önnek: magamagát áltatja. -253-

– Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely bizalmatlansággal ne találkozzék. De hát ön azt képzeli, hogy én nagyra vagyok a szerelmi sikereimmel? Ördögöt! Arról nem is beszélek, hogy ha most egy nagy fazék káposztaleves és a szép Helena között kellene választanom, becsületszavamra egy pillanatig se haboznám… Csak annyit mondok, hogy egész szerelmi jövőmet odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen önnek van, mert az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó uzsorást is; és ez már beszéd! Mit érek vele, hogy mosolyomtól elolvadnak a nők, ha komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a pénzemberek csak gúnyos vigyorgással felelnek?! Nem ezt, nem ezt kértem én osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át pukkadozzam mérgemben. Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse pottyant az ölébe, mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz százezreket érő forgó tőke, véka alá rejtőzik ezzel a könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely nekem többet érne minden pénzverő gépnél! Most is! Látott valaki ilyet?! Hallott valaki ilyet?! Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott tyúknak… meg lehetne enni egyszerre. Úgy pottyan közibénk, mint a hogy a mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek szájába… és éppen a legjobbkor! Mint a vérmességtől folyton szédülő ember, szinte várja, hogy eret vágjanak rajta… Ismeri önnek egész úri atyafiságát, önt magát is minden fentartás, minden rejtett gondolat, minden gyanakvás nélkül becsüli: kettejük találkozásából a korlátlan hitel égi szikrája -254- pattan ki… És a hízott jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü, ismervén rendeltetését, vár és egyre várja a taglót… Nagy kínban van, mert nem tudja, milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját, csekk-könyvének legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát, villáját, szántóföldjeit, szélmalmait, mindent, a mit ön akar… És ön, ön, a ki már kéket és zöldet lát az éhségtől, mert, ha nem csalódom, már harmadnapja viszi túlságba a vegetariánus életmódot… egy örökkévalóságig tartó üres csevegés után, mely engem előbb izgatottá, aztán hiszterikussá, s végül lázas beteggé tett – mert már egy végtelenség óta egyre szenvedélyesebben, egyre ingerültebben vártam, és vadul kalapáló szívvel, a lélekzetemet is elveszítve vártam, hogy mikor tér rá ön, végre, valahára a fődologra… – ön elereszti őt úgy, a hogy jött!… elbocsátja őt, mi több: kimenti karmaim közül, a nélkül, hogy átvenné azt a sok, sok ezer lirát, a mely neki már a száján lebegett!… sőt a nélkül, hogy megadóztatná legalább öt lira erejéig!

– Persze, a rögeszme! Hát, kedves mester, én tudom, hogy ön kiváló, tudós, nagyelméjü ember… sőt ritka ember… mert én méltánylom a művészetét is… az egész világon a legjobban én méltánylom… sajnos, csak igen kevesedmagammal méltánylom… De akármilyen szembeszökők az ön jelességei… engedje meg kijelentenem, hogy önön már nem lehet segíteni, mert mindig élhetetlen volt és mindig élhetetlen marad. Élhetetlen és nem tébolyodott, ó nem, mert ön a tébolyodottságot csak szinleli, csak szemérme palástjának használja… de élhetetlen, rettenetesen élhetetlen!

– Éppen azért társultam egy élelmes emberrel, -255- mert én élhetetlen vagyok. Én bizony nem értek hozzá, hogyan kell közvetíteni a művészetet a közönséggel, hát kerestem egy élelmes embert. De úgy veszem észre, hogy ez az élelmes ember is átkozottul nehezen tud zöld ágra vergődni, mert a legutolsó eredmény az, hogy ez az élelmes ember ugyanott van, a hol én vagyok, sőt az élelmes ember még jobban kékül-zöldül, mint én, az élhetetlen! És mig én valamiképpen belenyugszom sorsomba, vagy legalább nem zúgolódom, az élelmes ember szeretne fellázadni, de nem tud… nagy kedve volna itt hagyni a faképnél, de hozzám van kötve, az élhetetlenhez, mert nélkülem nem tud mit kezdeni!

– Sohase csúfolódjék, mert én csakugyan élelmes ember vagyok. Én például nem követnék el olyan bolondságot, hogy végig éhezzem Közép-Európa összes nagyvárosait, egy olyan impresszárió társaságában, a kinél szerencsétlenebb flótás még nem született erre a világra, ha csupán egy pár soromba, egy rövid levélkébe kerülne, hogy haza mehessek és visszaüljek a jólétbe. Nekem, kedves mester, volna annyi sütnivalóm, hogy már régen megírtam volna az apámnak azt a bizonyos levelet, a mely tudatja vele, hogy minden meg van bocsátva… vagy betoppannék hozzá, minden bevezetés nélkül, és fütyülnék Mr. Brownra. A ki ilyen elemi dolgot mulaszt el, akármint vélekedjék egyébként a jelzálog nélkül való kölcsönkérésről, az joggal mondható élhetetlen embernek. Én ilyen szarvashibát sohase követtem el; az én lelkiismeretem tiszta. És azt mondhatnám, hogy nem ismerek nálam élelmesebb embert. Igaz, hogy hiába vagyok élelmes, mert nekem soha semmi se sikerül, de ez nem az én hibám.

– Ez csak a rémséges, az égbekiáltó, a szemtelen balszerencse, ugy-e?! Nem, Mr. Brown. A filozófia arra -256- tanít, hogy semmi se történik ok nélkül. A balsiker, ok nélkül, nem üldöz senkit. Mindig az emberben van a hiba.

– Akkor az arczomban van a hiba, de nem a psychémben, mint ön szokta mondani. Talán az arczom kifejezésében. Vagy annyira meglátszik az egész megjelenésemen, hogy tetszem a nőknek, hogy a férfiak csak irigységgel és kajánsággal tekinthetnek rám, s igy előre meg volt írva, hogy, a szerelmet kivéve, semmiben se lehet szerencsém. Minden tündér ott volt a bölcsőmnél, csak a szerencsegolyóbison utazó tündért felejtették el meghívni. De az élelmesség tündére ott volt. A minek bizonysága az, hogy, ámbátor semmihez sem értek a világon, az impresszárióságot kivéve, ismereteim, ha encziklopedikusok is, mindenesetre fölötte hézagosak, és ámbátor a világ legélhetetlenebb, legholdkórosabb emberével szövetkeztem arra a czélra, hogy üzletet csináljak: ezzel a holdkórossal is megkerestetem a mindennapi piskótámat. Megélni egy olyan élhetetlen ember keresete nyomán, a milyen ön!… ennél nagyobb élelmesség már nem képzelhető.

– Gratulálok az élelmességéhez!… de, jól van, nem vitatom el többé ezt az erényét. Annyi bizonyos, Mr. Brown, hogy az ön balszerencséje még az én élhetetlenségemet is tulszárnyalja. És igy olyanformán bolyongunk a világban, mint a vak és a sánta, a kiknek a története az ön encziklopedikus ismereteiből aligha hiányzik. Ön egy sántát czipel a hátán, de világtalan lévén, kissé sokat bukdácsolunk, sőt mondhatnám, hogy minduntalan a földhöz vágódunk. Mindegy, Mr. Brown; azért bolyongjunk tovább.

Egy percz multán már benne voltak abban a tömegben, a mely a Galleriából a dóm felé hömpölygött. Szép időben, déli verőn a Galleria olyan népes, hogy az idegennek egy pillanatra úgy tetszik, mintha Párisban járna. Alig tudtak előre haladni.

De még ebben a nagy tömegben is feltüntek azok előtt, a kik csak azért mennek ki az utczára, hogy minél több ismerős és ismeretlen embert lássanak. A gondolatolvasó érdekesen halvány feje kimagaslott a sokaságból; Mr. Brown pedig a szemébe mosolygott minden csinosabb fehérszemélynek. Fehér mellényének sajátságos zománczszerüségét csak az avatottabb szem vehette észre, s mozgásának könnyedségéből, fesztelenségéből olyan gondtalanság, vidámság és előkelőség sugárzott, mely a haza igyekező ruhapróbáló-kisasszonyokra csak a legkellemesebb hatással lehetett. De a kalapskatulyát czipelő kis nőcskék között is akadtak, a kiket ez a hódító mosoly álmodozóvá tett, s a kik, miután Mr. Brown tova lebbent, így sóhajtoztak magukban:

III.

Este tiz órakor José Maria és Mr. Brown beállítottak Villegas úr házába.

(Arra gondolt, hogy hátha nem tud ellentállni a kisértésnek, és mégis csak enni fog valamit?! Legalább leszolgálja, a mit megeszik.)

– Akkor végig vezetem önt minden szobán, mert talán könnyebbségére lesz, ha már ismeri egy kissé a házat.

– Köszönöm – felelt José Maria, s valami bágyadt mosoly vonult át az arczán – olyankor, ha be van kötve a szemem, sohase botlom el.

– És még egyet. Bemutatom önt mindazoknak, a kik tehetnek egyet-mást a végből, hogy önnek holnapután közönsége és kellő sikere legyen, de mindenekelőtt bemutatom Pellegrini grófnénak. Mert Milanóban ma ez a szép asszony gyártja az ugynevezett közvéleményt. A miért ő lelkesedik, az divatossá válik; a mit ő kicsinyel, annak nálunk nem lehet sikere. Meg is várja, hogy az, a ki a közfigyelmet egy perczre le akarja kötni, előbb bemutatkozzék neki. Már itt van: keressük meg. -259-

Buffet-n haladtak keresztül. A gondolatolvasó tejfehér arczán valami könnyed pirosság jelent meg.

Már ekkor a vendégek között elterjedt a hír, hogy eljön az a Cumberland II. is, a kinek előadását már két napja hirdetik a plakátok. Sokan ráismertek az arczképéről.

– Valami világfájdalmas vonás van az ajka körül – mondták azok az asszonyok, a kik a buffetben időztek.

Villegas úr tovább vezette José Máriát s közben elpletykálta neki, a mit a grófnéról tudott.

– Mondhatom, igen veszedelmes személy és sokféleképpen veszedelmes. A törvény előtt felesége egy öreg diplomatának, a ki úgy fél tőle, mint a tűztől, s azért, ha csak teheti, elküldeti magát a pokolba, Londonba, vagy Japánba, ha pedig Milanóban kénytelen tartózkodni, úgy tesz, mint a struczcz: bedugja a fejét a homokba. Az asszony, a mint látni fogja, nagyon szép, és már jó ideje zavartalanul éli világát. Igen sok kedvese volt, de a szerelem eddig nem tett rá nagyobb hatást, mint a viz tükörére akármilyen sok evezőcsapás: maga a nagy viztömeg mozdulatlan marad, s mikor az evező tovavonul, egy percz mulva már a viz tükörén sincs nyoma. Mindig ő mondja fel a barátságot, és nagyon hamarosan. Afféle női Don Juan, vagy női Faust, a ki még nem találta meg azt a pillanatot, melyhez így szólhatna: »Maradj, oly szép vagy!« De azért, vagy éppen azért, folyton keresi ezt a szép pillanatot; idegesen, lázasan keresi; rémesen kaczér, ellenben nagyon jószívü. Hanem vagy igen nagy a becsvágya, s olyan Achillesre vár, a ki egyszersmind Apollo, vagy nagyon sokat kellett csalódnia, -260- elég az hozzá, most is ott van, a hol kezdte, mert a barátjaival se törődik többet, mint az öreg diplomatával, s mindig csak az uj szerelmet lesi. Ideges türelmetlenségében, unalmában, folytonos lázában minden iránt érdeklődik, s mindenben érezteti a hangulatát, vagy szeszélye változását. Ha holnap megtetszik neki valaki, a ki a szivére pályázik, – mert olyan szép, hogy az elrettentő példák ellenére is bőven akadnak ilyen pályázók, – ismét gyönyörünek látja a világot, s bizonyosak lehetünk benne, hogy a hangverseny-teremben bemutatkozó zongoraművésznek szerencsés estéje lesz. Ha azonban holnapután olyan valakit vesz észre, a ki félénk, vagy egyelőre nem értette meg az üzenetet: »Dites-lui, qu’on l’a remarqué!«… vagy ha mához egy hétre nagyon megcsalódik utolsó szerelmei valamelyikében, akkor az egész világgal éreztetni fogja a rosszkedvét: önnek holnapután nem lesz sikere, s mához egy hétre adhatnak a Scalában akármit, az előadást botrányosnak fogja találni. Azért azt ajánlom önnek, hogy nagyon mélyen ne nézzen a szemébe, mert ön is úgy járhat, mint a többiek, mint a neslei torony áldozatai, ellenben igyekezzék fölkelteni az érdeklődését, mert ez többet érne, mint ha az ujságok holnap hasábokat irnának önről.

– Azt hiszem, hogy ön egy kissé túloz. Az angyal se olyan, mint a milyennek festik, s az ördög még kevésbbé, különösen, ha az ördög az asszonyi nemhez tartozik. Aztán meg Milano nem olyan kis város, a hol egy ember csinálhatná a sikert és a divatot, akármilyen szép, akármilyen előkelő, akármilyen divatos és akármilyen gonosz is ez az ember. De mégis, ezek után megvallom, jobban szeretném, ha nem mutatna be.

– Nem, hanem a nélkül, hogy művészetnek tartanám, a mit csinálok, megbecsülöm azt, a mi a kenyeremet adja. Sikert csak ettől várok és óhajtok; a sikert se óhajtom, ha ezt nem a lelki képességemnek köszönhetem, hanem annak, hogy a megjelenésem, az arczom, a tekintetem vagy a mosolyom milyen hatást tett Kirke grófnéra. Nem szeretem a Kirkéket; nem akarok disznóvá változni.

– Ej, ez már tulságosan castiliai gondolkozás!… Különben, elismerem, hogy egy kissé túloztam, a mi megnyugtathatja önt. Nincs szó egyébről, mint hogy illendőségből eleget tegyünk annak, a mit ez az asszony joggal megvár tőlem, és a minek az elmulasztása igazságtalanul káros lehetne önre nézve.

Pellegrini grófnét a nagy teremben találták. José Maria egy kissé megilletődött: az »imádkozó leányok«-nak festenek ilyen arczot.

– Grófné, megigértem Cumberland urat; ime, itt van. Az igazi nevén Don José Maria Gomez de Silvának hivják; a predikátumait Victor Hugo négy sorban mondja el Hernaniban. A személyazonosságot én magam bizonyíthatom; ismerem az apját, ismerem őt magát is, négy éves kora óta, s nem tévedek a személyében, mert három évvel ezelőtt épp ilyennek láttam őt Madridban. Bátran nyujthatja feléje a kezét; ez a szép kéz most is csak nemes ember kezét fogja érinteni.

(Villegas úr nem volt meggyőződve, hogy a grófné kacsója másféle kezet még nem érintett.)

Aztán odább állott. De a teremben maradt, s más vendégeivel beszélgetve, félszemmel azt nézte, hogy a szépművészetek milanói főfelügyelője, a ki az imént -262- kiváncsian emelte fel szép szemét, miképpen fogadja José Mariát.

Boszúságára azt kellett látnia, hogy a társalgás nem tart sokkal tovább, mint maga a hosszas bemutatás. Ugy látszott, rövid mondatokat váltanak; a gondolatolvasó olyan maradt, mint a jégcsap, s a hogy pár percz multán a grófnét nagyobb udvar fogta körül, José Maria eltünt a közelből.

Villegas úrnak úgy tetszett, hogy a grófné olyanformán biggyeszti az ajkát, mint a mikor valamit kicsinyleni szokott.

– Szegény földim! – gondolta az emberséges spanyol. – Sohase lesz belőle semmi!

Ugy vélte, a legjobb lesz, ha akkor kezdeti meg vele mutatványainak előadását, a mikor már mindenki eljött és még senki se készül haza, s kérésére José Maria tizenegy órakor dologhoz látott.

Az előadás kezdete a legrosszabbat jósolta. José Maria szerencsétlenségére, mindjárt először egy olyan fiatal úr jelentkezett médiumnak, a ki nagyon eredeti szellemnek tartotta magát, s a ki a gondolatolvasóban kalandort gyanított. Elhatározta, hogy leleplezi a csalót, s mikor José Maria elmagyarázta neki, hogy mi a tennivalója, az jutott eszébe, hogy nevetségessé teszi Cumberland urat. Fölviszi a padlásra. Vagy ha odáig nem is, a harmadik emeletig mindenesetre megsétáltatja. Csak ez járt a fejében, és örömmel látta, hogy a gondolatolvasó úgy indul meg, mintha az ő sugallatát követné. José Maria fölment a harmadik emeletre, egy darabig keresgélt, aztán észrevette, hogy félrevezették.

Kijelentette, hogy más médiumra van szüksége. Villegas úr, a ki nem szerette volna, ha felsül a mutatványaival, s most már félteni kezdte a pártfogoltját, -263- míg amazok odafent jártak, föltette magában, hogy ő maga áll kötélnek. És ebben az elhatározásában csak megerősödött, mikor látta, hogy José Maria halott-halványan érkezik vissza, szemkötőjével a kezében, tehát: kézzelfogható elismerésével annak, hogy a kisérlete nem sikerült. »Én jobb médium leszek, – ajánlkozott Villegas úr – önnek ideges emberre van szüksége.« José Maria, bár úgy nézte, hogy Villegas úrnak az idegei hajókötél-keménységüek, s különben sem szivesen vállalta a házigazdával való szereplést, elfogadta az ajánlatot, mert attól tartott, hogy másodszor is rosszhiszemü médiumra találhat. De elindulni se tudott, s azonnal kiderült, hogy Villegas úr elfelejtette, hová rejtették a gombostűt. Végre, harmadszorra, sikerült a kisérlet: egy szőke kisasszony jelentkezett médiumnak, s Cumberland nyílegyenesen indult a gombostű felé, a melyet nyomban meg is talált, minden keresgélés nélkül. Hogy eloszlassa az első rossz benyomást, megismételte a mutatványt, – most már egy jóképü úriemberrel, – tétovázás nélkül haladt le a földszintre, bement a ruhatárba, s kihúzta a gombostűt egy felöltő béléséből.

Már akadt hang, a melyik nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással, de a többség még kételkedett.

– Ez semmi, – szólt Pellegrini grófné, mikor Cumberland visszatért a terembe, – harmadszorra én is megtalálom.

José Mariának, akarva, nem akarva, elő kellett hozakodnia műsorának mindegyik számával.

A második mutatvány az volt, hogy: a gondolatolvasó teljesíti a társaságnak valamely, előtte eltitkolt kívánságát. Csak annyi segítségre van szüksége, hogy attól fogva, mihelyt a terembe lép, olyan valakinek az ütőerén tarthatja a kezét, a ki hallotta ezt a kívánságot. -264-

Válaszsza ki Guicciardini grófné bokrétájából a hófehér rózsát és nyujtsa át Bonafede kisasszonynak. Oldja ki Bragadino úr nyakkendőjét és kösse meg ujra. Húzza ki az órát a Pandolfini úr zsebéből, nézze meg, aztán kérje el a Tarchetti úr óráját, győződjék meg róla, hogy valójában mennyi az idő, a második órát adja vissza, és végül igazítsa meg Pandolfini óráját a szerint, a mint a Tarchetti órája jár. És így tovább.

Cumberland egy pár percz alatt pontosan teljesítette minden feladatát. Sokan tapsoltak; de Pellegrini grófné gyanakodott:

– Valaki megsugja neki, hogy mit csináljon – jegyezte meg, eléggé hallhatóan.

Hanem mindjárt el kellett ismernie, hogy a gyanuja alaptalan volt. Cumberland uj mutatványnyal állott elő, a melyet egyetlenegy czinkostársnak a segítségével nem hajthatott végre; azt pedig már nem lehetett elképzelni, hogy a sorra jelentkező kilencz-tiz médium mind egyetért vele. A gondolatolvasó, mindannyiszor más-más médium ütőerét fogva, arra vállalkozott, hogy lerajzolja azt az európai nevezetességet, a kire a médium gondol, csak annyit köt ki, hogy az illető igazán nevezetesség legyen, a kinek az arczképét mindenki ismeri. Lerajzoltatták vele a pápát, az uralkodókat, a nagy szinésznőket és egy-két híres zeneszerzőt; a sokaság éljenezni kezdett, és Pellegrini grófné csak annyit mondott:

A legnehezebb mutatványát Cumberland utóljára hagyta. A körülötte lévőknek elmondta, hogy mutatványának a czíme: Egy gyilkosság fölfedezése, s ő a detektiv szerepét fogja játszani. Őt elzárják, mint -265- előbb; úgy, hogy nem tudhat semmiről, a mi a ház többi részében történik. A társaság ezalatt megállapítja a gyilkosság részleteit. Kiosztják a szerepeket: a társaság melyik tagja lesz a gyilkos, melyik az áldozat, s meghatározzák, hogy hol lesz a gyilkosság szinhelye: a palotának bármelyik részében. A megállapított helyen a gyilkos megérinti az áldozatot egy ezüst késsel, a milyen sok van a házban; ezt a kést megjelölik egy karczolással, hogy a társaság annak idején ráismerjen, s elrejtik a többi, hasonló kés közé. Mikor mindez megtörtént, Cumberland kijöhet fogságából. A szeme be van kötve; csak egy ütőér vezeti, a gyilkosság egy szemtanujának az ütőere. S a detektiv fölfedezi, hogy hol történt a gyilkosság, megtalálja az áldozatot…

Még nem készült el az elüljáró beszéddel, a mikor észrevette, hogy Pellegrini grófnő Bragadino úr karján kisétál a teremből. És tisztán hallhatta a grófné szavait:

José Mariát ez nem zavarta. Csak arra gondolt, hogy most következik a legnehezebb feladat! A négyszeres-ötszörös munka. Fáradtságot érzett; a mulatság végét már elengedte volna. De már benne van. Világos, hogy könnyelműség volt belebonyolódni ebbe az erőpazarlásba. Attól tartott, hogy nagyon kimerül, s hogy holnapután nem fog rendelkezni minden képességével. Hanem hiába, most már nem elégedhetik meg az eddig elért félsikerrel. Eleinte balszerencséje volt; a csorbát ki kell köszörülnie. Ha nem akarja megkoczkáztatni, hogy a döntő estére eljátszsza a közönség érdeklődését: meg kell mutatnia mindent, a mit tud.

Fogságát, mint előbb, most is megosztotta üzlettársával. Mr. Brown olyan volt, mint egy hervadt virág. -266-

– De hát sohase fogunk vacsorálni?! – kérdezte Mr. Brown, kétségbeesetten.

– Hol van? Az egész házat felkutattam, földszintet, második emeletet… hiába, sehol, semmi!…

– Talán azért nem találta meg, mert olyan lázasan kereste. De mért nem szólt előbb?!

– Nagyon el voltam keseredve. Azt hittem, túlságosan ideges, s féltem, hogy ezzel még jobban felizgatom…

Az ajtó kinyilt. Megjelentek a bizalmi férfiak s Cumberland úr szemét bekötötték. A gyilkosság szemtanuja oda nyujtotta kövér, hideg kezét; a detektiv megindult.

Nehéz munkája volt, de nem mult el húsz percz, s mindent fölfedezett. A második emeleten, a folyosó közepére érve, toppantott: »Itt történt a gyilkosság!« Egy lépésnyit se tévedett; ott állott meg a krétával megjelölt helyen. Lenn a földszinten, megtalálta az áldozatot; az áldozat a cselédszobák egyikében várta. Fölment az első emeletre, s a kis szalonban rátette kezét a Tarchetti úr vállára: »Ez a gyilkos!« Végül fölemelte egy zongorának a fedelét, s a hangszer belsejéből egy kis bőrládát vett ki, mely tele volt késsel. Keresgélni kezdett a kések között… keresgélt, keresgélt… a szemkötő felett izzadság-cseppek gyöngyöztek… végre fölkiáltott: »Ez az a kés!«

Mindenfelől taps hallatszott. Cumberland levette a szemkötőjét, meghajolt, aztán zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.

– Ez mind igen szép, – szólt Pellegrini grófné, a ki Bragadino úrral éppen akkor lépett be a szobába, – -267- de el tudja-e olvasni, a mit én gondolok? Mondja meg nekem, például, hogy hol van ebben a perczben és mit csinál az impresszáriója? Nézze, kiolvashatja a gondolataimból. Tessék, fogja meg az ütőeremet!

Hogy hol van az impresszáriója és mit csinál? – ezt ugyan könnyü volt kitalálnia. Ej, ej, a szép grófné nevetségesnek találta Mr. Brownt, és most nevetségessé akarja tenni mind a kettőjüket!

Egy pillanatig habozott. Szeretett volna úgy felelni, a hogyan máskor szokott válaszolni hasonló kérdésekre. Ezekkel a szavakkal: »A grófné nagyon lenéz engem, mindamellett meg fogja bocsátani, ha én magam komolyan veszem a mesterségemet…«

De nem állhatta meg, hogy ki ne aknázza a kedvező pillanatot, a mikor föléje kerekedhetik igazságtalan bírálójának. A grófné egész este pályázott rá: most is ki akarja csúfolni… valamelyes szelid megtorlást Cumberland is megengedhet magának.

– De hisz ez nagyszerű ember! – kiáltott fel a grófné, őszinte bámulattal.

És a mint önkéntelenül felpillantott a gondolatolvasóra, egyszerre észrevette, hogy Cumberland, így egészen közelről nézve, nagyon, de nagyon csinos ember.

José Maria mosolyogva nézett a grófné szemébe… s a világért se hitte volna el, hogy milanói sikerét nem verejtékes munkájával szerezte meg, hanem ezzel a mosolylyal.

IV.

A grófné másnap beharangozta Milano városát – a dóm harangjai nem versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével – s az előadás estéjén a gondolatolvasónak »zsúfolt ház«-a és nagy sikere volt.

Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria és Mr. Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb vendéglőjében. Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld megemészthető javait Mr. Brownnál lelkesebben méltányolta volna.

– Látja, hogy nekem van igazam? – szólt Mr. Brown, pezsgőt töltve magának. – Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga helyén, a maga idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden tudásnál, minden komoly munkánál! Mundus vult decipi, ergo decipiatur.

Elhatározták, hogy megismétlik az előadást. Az ujságok olyan elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est sikerét is bizonyosra vehették. Még hozzá most már hirdetésre is költhetnek.

A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta meg José Máriát. Megint szép közönségük és nagy bevételük volt. De Mr. Brown nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, hogy: -269- »Mundus vult decipi…« – és José Maria másnap délben, mikor fölébredt, Mr. Brownnak már csak hült helyét találta. Ellenben helyette egy levelet talált az éjjeli szekrényén. A levélben ez állott:

Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; becsületszavamra, meguntam. Én nem születtem arra, hogy éhezzem. Ehhez tehetség kell. Önnek van hozzá tehetsége, nekem nincs.

Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy ebből a kronikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni. Elvétve, nagyritkán, csinál az ember szerencsét… Milanóban például szép szerencsét csináltunk, – ezt a gyönyörü várost nem is fogom elfelejteni soha! – de ez, fájdalom, kivétel. A rendes dolog az, hogy a pénz elfogy, egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz ujra kezdődik. Ez még isten tudja meddig tarthatott volna, és én már belefáradtam.

Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza megyek Varsóba. Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember valami mást, valami okosabb mesterséget.

Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam. Az útiköltség is sok; meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok.

Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel, testvériesen, becsületesen. Számítgattam, számítgattam… még abba is belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek… de sehogy se ment a dolog, becsületszavamra. -270-

Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg irántam való jóságát… hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul becsapnom, önt, a kit mindenekfelett tisztelek, becsülök!… legyen szabad mondanom: szeretek!… Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, hogy mennyire tisztelem és szeretem önt!… s hogy, a látszat ellenére, mennyire ragaszkodom önhöz! Tűzbe-vízbe mennék önért!… bármely perczben odaadnám az életemet, hogy önnek egy kis szolgálatot tegyek!… higyje el, még éhezni is tudnék az ön kedvéért!…

És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett történnie. Igen, Don José, ön is hibás!… Ön olyan becsületes ember, hogy tisztára lehetetlenség önt meg nem csalni! Miért legyek éppen én az az egyetlen egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, a ki önt sohase csalja meg?!

Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy egyszersmind pénzzavart zúditok a nyakába. Nem, ezt nem tettem. A fogadószámlát kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki vannak egyenlítve: nem tartozik ön semmivel, senkinek a világon!

Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek. Végre is ön be fogja látni, hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig éltessen az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon ereszteni. Hadd erőltesse meg magát egy kicsit! Végre is, ön most már szivességet is tett neki. Melegen ajánlom, ne engedje ki az obligóból. Jó ember az, csak meg kell nyomni.

És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot. Irja meg Don Ruynak azt a bizonyos, rég várt levelet, -271- a melyben megbocsát neki! A feleletet nyugodtan várhatja meg Villegas úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem fog sokáig késni. Hallgasson rám, kérem! Nem illik egy apát ilyen sokáig boszantani. Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s nem olyan derék fiatal embernek, mint ön, a ki még hozzá nemes ember! Higyje el, hogy ez az élet nem méltó önhöz. Gondolja meg, hogy végre is nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni?! Disznó mesterség ez; én mondom önnek!

A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget mikor szándékozom önnek visszatéríteni? – erre nézve a következőket kell előadnom:

Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, akkor a kérdés tárgytalan. Mert ön várkastélyában semmiesetre se fogja azt lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. Brown, mikor ad életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben? Ha azonban ön makacskodnék s – érthetetlenül – megmaradna a mellett, hogy tovább kisérti az istent ezen az istentelen pályán, akkor mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét, részletekben, már a hogyan tudom. Ha rossz sora lesz, csak irjon bizalommal régi czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) – s ha csak igen nagy bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet megküldését.

Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem baráti jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig változatlan barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe zárom.

José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; nem mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, bármikor, idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson annak, a kit többé nem nevezhetett kenyeres pajtásának. (Előbb se nevezhette annak valami nagyon gyakran.)

– Azt sajnálom a legjobban – szólt magában – hogy egyedül hagyott, a zsivány! Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom neki, hogy vidámmá tette harmadfél esztendőmet!…

A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, tekintete az éjjeli szekrénykére tévedt. A fehér márványlapon egy majdnem egészen teli czigaretta-skatulyát pillantott meg.

Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre hajléktalanul. Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi lesz?!…

Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas? Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tünik el a világból? Vagy megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát? Elment Villegas úrhoz, kibékült az apjával, és most várkastélyában ül?

Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószinünek, hogy José Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát. Később, idővel. Az idő -273- mindent megőröl. Idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.

Mindegy. Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José Mariára. Nem tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért tetszettek neki a merev jellemek.

Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, valahol Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. Brown jól okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja adni a derekát. Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a legszebb asszonyból is öregasszony válik.

Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy azok az asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell válniok, legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek. És czéljai lehetnek azzal is, hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, mindig akadnak jellemek, a melyek egy darabig, legalább egy darabig: hajlíthatatlanok.

GÓLIÁTH

Egy öreg bohém – sok verses színdarab költője – beszélte ezt a történetet, az »Eldorado«-kávéházban, a hol éjente fiatal czimboráinak hazudozni szokott.

– Azelőtt – így kezdte – még nem régiben is, két otthonom volt. Az egyiket sokszor változtattam, a másikhoz hűséges voltam vagy harmincz esztendeig. Azt a fészket, melyet közönségesen otthonnak mond az ember, a zugot, a hol a hajnalt és a reggelt átaludni szoktam, meg-megcseréltem; a futó évek folytán hol itt, hol amott ütöttem tanyát. Másik otthonom, igazi otthonom az »Arany Csillag«-kávéház volt.

Ha itthon voltam, a városunkban, nem mult el nap, hogy be ne tértem volna a gazdagok negyedének egyik legfüstösebb zugába, egy-egy órát agyonmélázni a mellett a kedves márványasztal mellett, melybe egy figyelmes és kőfaragó hajlamokkal megáldott pinczér belevéste a névbetűimet. És a mikor idegen földön barangoltam, álmodozva gondoltam az »Arany Csillag«-ra, mint emberséges férj a távol szomorgó feleségre. Ahányszor nagy útról tértem vissza, első látogatásom a kávéházamat illette.

Volt az életemnek olyan korszaka is, mikor az »Arany Csillag«-ba czimborákat csődítettem magam köré. De soh’se jártam oda a társaság kedvéért. Ez a kávéház nem a klubbot pótolta nekem: a hol az ember -278- ujságokat olvas és ujságokat beszél meg; nem kerestem benne szórakozást, a játék se volt gyönyörűségem. Igazában talán azért jártam oda, amért más ember kimegy a fenyvesek közé vagy a folyópartra, valahányszor rabjául esik annak a furcsa, félig édes, félig szomorú hangulatnak, melyet a legokosabbak melankóliának neveznek.

A kávéházba már akkor is kevesen jártak, mikor én először vetődtem oda. A leggyakoribb vendégek gabonaügynökök voltak, a kik délutánonkint a közeli tőzsdéből átjöttek kártyázni. Magamforma, szellemi munkával foglalkozó ember nem igen tévedt oda. Rajtam kívül a kávéháznak csak egyetlen egy törzsökös vendége volt, a ki némi érdeklődést tanusított a nyomtatott betű iránt. Hanem ez az egy aztán nevezetes ember volt, legalább rám nézve nevezetessé vált.

Mikor első ízben botlottam be az »Arany Csillag«-ba, már ott találtam. És az alatt a harmincz esztendő alatt, melyet a szokás szolgálatában ennek a kávéháznak áldoztam, ő is ott ült a kávéházban minden áldott nap, kivéve néhány rendkivüli esetet; de ezekről a rendkivüli esetekről nincs még mit szólanom. Az első tíz esztendőben úgyis nagyon gyéren fordultak elő.

Ez a másik, írástudó-féle vendég még hűségesebb oszlopa volt a kávéháznak, mint én magam. Velem megesett, hogy néha esztendőszámra idegen országban gyászoltam az »Arany Csillag«-ot; amaz nem utazott soha. A mig csak valami nagy betegség le nem verte a lábáról – és ez igen ritkán történt – minden este, pontban hat órakor megjelent a kávéházban, beletemetkezett a külföldi lapokba, a melyeket csak ketten olvastunk, s mikor az óra nyolczat ütött, összeszedelőzködött -279- és csöndesen elsompolygott. Oszlop létére nagyon kevés vizet zavart a kávéházban.

A legpontosabb ember volt, a kit ismertem. Perczre járt, perczre evett, perczre köhögött. Egy-két félszeg mozdulata tudós ember pedantériájáról árulkodott. Tudósra vallott arczkifejezésének az az egyetlen jellemzetes vonása is, melyet csak később, nagysokára vettem észre, mikor jobban megismertem. Ez az arcz zavartalan nyugalomról, állandó lelki békéről beszélt; ha ki nem nevetnének, azt mondanám: komoly derültség ült rajta. Meggyőződtem róla, hogy ezt a nagy nyugalmat, ezt az örök derűt a léleknek is, az arcznak is, csak a könyvek adhatják meg, azok a könyvek, a melyeket szerelemmel és pedig hűséges szerelemmel szeretünk.

Akkor még jobban érdeklődtem az emberek iránt, mint mai napság. Pár hónap multán bosszantani kezdett, hogy fogalmam sincs róla: ki lehet ez az én testvérem a »Journal des Débats«-ban? Kérdezősködtem. Megtudtam, hogy egy kissé csillagász, nagy mértékben fizikus és mindenképpen mathematikus. Különben pedig tisztviselő a meteorologiai intézetben, és Bruck úrnak hívják. Az ördögbe is, kitalálhattam volna a foglalkozását. Az ember nem ok nélkül bujja a lapokban a meteorologiai tudósításokat.

Mindenkor szent félelemmel viseltettem az exakt tudományok, s különösen e tudományok mívelői iránt, ettől fogva tehát illő tisztelettel tekintettem kávéházi szomszédomra.

Figyelmemet természetesen csak tekintettel fejeztem ki, a mit nemsokára Bruck úr szives volt viszonozni. Akkortájt került színre első verses vígjátékom: »Diana«, a melylyel némi sikert értem el. Kevéssel az előadás után Bruck úr egy jóakaró pillantása megértette velem, hogy tudja: ki vagyok, s hogy, a mi őt illeti, megkülönböztet -280- a gabonaügynököktől. A figyelem jól esett, bár puszta udvariasságnak vettem. Mit neki – tünődtem – a világ minden Dianái?!

Lassan-lassan, hónapok, évek multán, némi rokonérzés fejlődött ki köztünk. Hanem azért egyikünk se közeledett a másikhoz. Sohase szóltunk egymáshoz egy szót se. De mit is szólhattunk volna? Mit érdekelte őt Poe Edgar és Gérard de Nerval! S mit tudtam én a minimumhoz és a maximumhoz!

A mint az idő telt, megszoktam Bruck urat, mint megszoktam a névbetüimmel jelzett márványasztalt s a tiszteletemre kijavított karosszéket. Éreztem, hogy hiányoznék, ha hirtelen elmaradna a kávéházból, s néha-néha elgondolkoztam rajta: micsoda élete lehet ennek az én tudós szomszédomnak?

Egyszer oda voltam vagy másfél esztendeig. A vándor-éveimet éltem. Mikor visszatértem, s ismét fölkerestem az »Arany Csillag«-ot, az első nyájas arcz, melyet megpillantottam, a Bruck úré volt. Látszott rajta, hogy örül a megérkezésemnek. S mértéktelenül tartózkodó barátkozásunk ujra kezdődött. Társaság gyűlt asztalom köré, vidámság költözött az »Arany Csillag«-ba. Asztalunk körül sok bolond tréfa s dísztelen szó hangzott. Mindez hidegen hagyta szomszédunkat. Ilyen türelmesen békés és komoly lehetett a názárethi arcza, mikor megcsúfolták. Nagyritkán azonban megesett, hogy mikor valami túlságosan bolondot mondtam, Bruck úr is elmosolyodott. Erre a mosolyra igen büszke voltam.

Határozottan megszerettük egymást, Bruck úr meg én. Úgy hogy valósággal megijedtem, mikor egyszer néhány hétig kimaradt a kávéházból. Tudtam, hogy valami nagy bajnak kellett környékeznie. Úgy is volt, alig tudta meglábolni. A viszontlátás megható volt, és -281- légies nyájaskodásunk, melyet csak a két halhatatlan árnyék: Jaufre Rudel és Melisande túlvilági barátkozásához hasonlíthatok, mind élénkebbé vált. Már majdnem megismerkedtünk.

Úgy tíz év telhetett el azóta, hogy Bruck urat először láttam, mikor szomorú emlékezetű »Psyché«-met színre hozták. »Psyche« alaposan megbukott. Sem azelőtt, sem azután nem bukott meg verses színdarab olyan rettenetesen. Az egész nézőtér pisszegett; a második felvonás után valóságos üvöltözés támadt. Csak egy ember volt a földszinten, a ki az utolsó perczig kitartóan, szinte kétségbeesetten tapsolt, hogy megmentse a darabomat: Bruck úr.

Mély hálát éreztem iránta, melyet nyilvánítani semmiféle alkalmam nem kinálkozott. De kevéssel utóbb legalább udvariassággal viszonoztam a szivességét. Valami értekezést olvasott fel az akadémiában. Nagyon tudós felolvasás volt, annyi szent. Már a czíme is olyan tudós volt, hogy egy szót sem értettem belőle. Nem tudtam kitalálni: fizikai vagy mathematikai tárgyú-e? Hanem azért elmentem az akadémiába, meghallgatni a felolvasását. S ha nem féltem volna, hogy felriasztom szomszédaimat, az öreg fő-főcsillagászokat, bizonyára közbe is kiabálok: »Bravó, helyes!«

Bruck úrnak jól esett a figyelem. Mikor lejött a felolvasó emelvényről, engem is könnyed meghajlással üdvözölt, mint a gratuláló öreg csillagászokat.

A sors mind közelebb és közelebb hozott bennünket egymáshoz. Úgy esett, hogy az öreg Pistika, a pinczér, a ki körülbelül tizenöt év óta szolgált ki bennünket, egyet gondolt és meghalt. Nagyon derék fiú volt ez az öreg Pistika. Maga volt az eleven figyelem. Úgy ismert már bennünket, a két törzsökös vendéget, hogy kitalálta a gondolatainkat, nem kellett vele hosszan értekeznünk. -282- Kedvelte ugyan az italt, de végletekre csak ritkán vetemedett. Az öreg Pistikának egy éktelen frakkon kívül semmije és senkije se volt a világon. Nem volt annak még kutyája se. Hárman kísértük ki a temetőbe: a pap, Bruck úr, meg én. A temetés után Bruck úrral néhány udvarias szót váltottunk a földi lét mulandóságáról, meg az érdemekről, melyek túlélik a gyarló testet, s aztán kezet fogtunk. Attól fogva köszöntünk egymásnak.

Később, néha, helyet foglalt a társaságunkban is. Igen keveset beszélt, de a szakjába vágó vitás kérdésekről szívesen és készségesen adott felvilágosítást. Szócsatáinkat mindíg figyelemmel hallgatta, de békés, derült mosolygásából kiérezhettük, hogy a Sirius magasságában van irodalmi vitatkozásaink felett. Ha általánosabb érdekű tárgyakról volt szó, s nagyon erőltettük a nyilatkozásra, udvariasan, bár kissé kitérőleg válaszolt kérdéseinkre, óvatosan, tekintettel a józanság törvényeire, a tények logikájára, a statisztikára, a személyekre, tekintettel az egész világra. Maguk a tárgyilagosság és a realitás nem lehettek volna tárgyilagosabbak és reálisabbak.

Vagy husz évet értünk meg második otthonunkban, mikor egyszerre, váratlanul, az »Arany Csillag« a hulló csillagok sorsára jutott. Kávéházunk, helyesebben szólva: kávéházunknak a gazdája megbukott. A szomorú ujság mind a kettőnket lesujtott. Az utolsóelőtti este, mielőtt Pistika utódja végképpen bezárta a kávéházat, bankettet rendeztem a névbetüs márványasztalon. A néhány árva vendég haza szállingózott: mi maradtunk utolsóknak, a csillagász meg én. Kívüle csak két vendégem volt: a kisasszony, meg a szerencsétlen Csillag. Míg én ezt a derék embert biztattam a kétségtelen jobb jövővel, a meteorolog a -283- kisasszonynyal foglalatoskodott. Most beszélt vele legelőször, húsz esztendő multán. Ez a leány megöregedett mellette, s Bruck úrnak mindeddig nem volt hozzá egyetlen szava. Nem tudom, a szokatlan állapot, vagy a bor tette-e, de a csillagász arcza egész este piros volt. Mikor haza mentünk, megvallotta nekem, hogy nem szokott hölgyekkel társalogni.

Egy pár hónapig úgy bolyongtunk az utczán, mint két kivert kutya. Ha véletlenül találkoztunk, fájdalmas mosolylyal köszöntünk egymásnak. De az »Arany Csillag« fénye nem aludt ki egészen. Akadt uj ember, a ki ujra megnyitotta a kávéházat. Bruck úr is, én is, diadalmasan vonultunk vissza az ujonnan kifestett zugba.

S aztán még vagy tíz évig zavartalan barátságban éltünk, most már egymás oldalán. Beszéltünk a minimumról és a maximumról, beszéltünk Poe Edgarról és Gérard de Nervalról; hol én unatkoztam, hol ő; de türelmesek voltunk egymás gyöngéje s elismerők egymás tehetsége iránt; a szeretet sokféle különbséget kiegyenlít. A társaságom is megszerette Bruck urat: nagyon nyájas ember volt, bár kissé hideg és tartózkodó. De a légynek se vétett.

Mondom, nagyon tartózkodó s izgatottságra képtelen embernek ismertem. Annál inkább meglepett, mikor egy este valami kicsinység miatt, melyről sehogyse tudtam belátni, hogyan érdekelhette, egészen kijött a sodrából.

A mult télen történt. Asztalunk körül ismét irodalmi vitatkozás támadt. Nem kiméltük egymást, s úgy rémlik, az én »igazság«-omat nagyon eláztatták, mert emlékszem, hogy ezt az inkább nagyhangú, mint tartalmas kijelentést koczkáztattam meg:

– Az igazságot nem lehet csak így egyszerűen letorkolni. -284- A remeket nem lehet csak így hirtelenében tönkre ócsárolni. És ha az egész világ agyon neveti is. Az igazság, melyet valamely remekben kifejeztél, akárhogy temesse el a léhaság, a közönbösség és a gyerekes gúny, kitör sírjából és eget kér, kikel és termékenynyé válik, mint a mag, mely háromezer évig a fáraók sírjában hevert, s háromezer év multán a földbe jut és kicsírázik.

Valami képzelhetetlen történt: Bruck úr, a ki rendesen elnéző és néma tárgyilagossággal hallgatta gyerekességeinket, Bruck úr szeliden megveregette a vállamat.

A meteorologtól ez a vállveregetés valóságos ömlengésnek tűnt fel. Annyi volt ez, mintha más valaki a nyakamba borult és megcsókolt volna. Mindnyájan összenéztünk. Bruck úr kissé elpirult. Hanem még akkor este hazakisért. Először életemben. Csikorgó hideg volt, nem akartam elfogadni a szívességét. Hiába. S ettől fogva elkisért minden este, messze eső lakásomig, bárhogy szabadkoztam.

Ezeken az esti sétákon, meg máskor is a kávéházban, szivesen beszélgetett irodalmi dolgokról, rendesen magától. Mással nem igen elegyedett szóba, de velem szemben szinte közlékenynyé vált. Egyről-másról elmondta benyomásait. Úgy látszott, érdeklődni kezdett az irodalom iránt. De önmagáról is elmondott egyet-mást. Hogy árva és örömtelen életet élt, hogy egész élete a munkáé volt, hogy szereti Shaksperet, s hogy Julius Caesart könyv nélkül tudja.

– Akar nekem egy nagy, igen nagy szivességet tenni? – kérdezte egy este, mikor éppen búcsúzkodtunk. -285-

– Úgy kérem, látogasson meg holnap három és négy óra közt. Nagy, igen nagy szivességre kérem.

El nem képzelhettem, mit kivánhat tőlem. Másnap pontosan megjelentem a lakásán. Igen szivesen fogadott; láthatólag izgatottan várt.

– Engedje meg – szólt – hogy elhagyjak minden fölösleges bevezetést. Azonnal látni fogja, mire nézve kérem nagybecsű véleményét. Hadd térjek mindjárt a dologra.

Leültetett egyetlen karosszékébe. Megkinált egy ezüstgöngyölegbe burkolt szivarral, melyet nyilvánvalóan külön az én számomra vásárolt. Aztán asztalához ült, kiszedett a fiókból valami papircsomagot, ránézett a csomóra s így szólt:

Olvasni kezdett. Verses tragédia volt valósággal, s nem valami tréfa; verses tragédia zsidókkal és filiszteusokkal. A zsidók és a filiszteusok nagyon mulatságosak voltak benne. Ilyen színdarabot csak egy meteorolog írhatott. Irtózatos kedvem lett volna hahotázni.

De a hogy jobban megnéztem emberemet, elment a kedvem a nevetéstől. Szeme vad tűzben égett, arcza lángolt, ki volt kelve magából.

Kezet szorítottam vele. Szerencsét kívántam munkájához, s elmondtam Góliáthról mindazt, a mit Macbethről gondoltam.

Végig olvasta, s én nagyon komolyan hallgattam. Nem éreztem többé a nevetés ingerét. -286-

Ujból kezet fogtam vele és ujból magasztaltam. Elmondta, hogy harminczkét éve dolgozik ezen a munkán. Húszszor is megváltoztatta, átalakította, ujra írta. S megkérdezte tőlem: ebben a formában hagyja-e végkép, vagy még változtasson rajta valamit?

Tudtam, hogy ha a változtatás ellen nyilatkozom, ezután már színházi összeköttetéseimre kerülhet a szó. Kellemetlenül éreztem magamat. Gyönge voltam, a mit később keservesen megbántam. Ajánlottam, hogy valamelyik lényegtelen jeleneten tegyen változtatást. Egy-két évet akartam nyerni.

Nagyon hálálkodott a tanácsért. Idegesen szorította meg a kezemet, s biztosított, hogy soha se fogja elfelejteni.

Akkor este különösen vidám volt. Részletes magyarázattal szolgált az asztaltársaságnak a new-yorki szabadság-szoborról. Hol van a világító tornya, milyen sebességgel haladnak a tengeren át a vándorló madarak, hogyan csalja őket a fény a toronyhoz, mint verődnek a falhoz s hullnak élettelenül a torony párkányzatára.

Hanem, mikor egyedül maradtunk, velem csak Góliáthról beszélt. Temérdek dolgot tudott róla mondani. S minden szaván meglátszott, hogy erre az egy kártyára tette az életét.

Úgy három hónappal ezelőtt az én csillagászom halott-halványan érkezett az »Arany Csillag«-ba. Megsemmisülten rogyott egy székre, s aggódó kérdéseimre nagynehezen ezt hebegte:

Valami gazember feltörte az íróasztalát, elvitte az apró értékeit s mindenféle írással együtt Góliáthot is.

Igyekeztem vigasztalni, megnyugtatni. Bizonyítgattam, hogy az, a mi a Góliáthban remek, megvan. Megvan -287- a fejében. A mi a fődolog, azt a tolvaj nem vihette el. Szomorú mosolygással hallgatott.

Mert hát nemcsak a new-yorki halvány fény: az Ideál, ez az óriási világító torony is megkívánja a maga áldozatait. Szegény madarak!

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9	»à la Watteau»	»à la Watteau«
15	nem vise ték	nem viselték
23	Így törtent	Így történt
83	»Szeretlek.»	»Szeretlek.«
83	«Magyar Művészet«	»Magyar Művészet«
94	»haragszom rád»-ot	»haragszom rád«-ot
103	nyivánuljon	nyilvánuljon
107	Asztalos.»	Asztalos.«
115	magyarazat nem	magyarázat nem
119	vissza. utasító	visszautasító
119	okozni-	okozni.
121	Es máskor	És máskor
151	„Ne szalaszd	»Ne szalaszd
174	kettesbsn	kettesben
284	hagllatta	hallgatta

Megjegyzés:

SOLUS ERIS

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

A GONDOLATOLVASÓ

I.

II.

III.

IV.

GÓLIÁTH

TARTALOM.

Javítások.