*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67909 ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

40. KÖTET

CARMELA

Irta

DÓCZI LAJOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

[Illustration]

CARMELA

KIS MURÁNYVÁR. – MENNYI?

FIFINE BOSSZÚJA.

SAECKERHETS-TAENDSTICKOR.

EGY VEGYES HÁZASSÁG.

A GRÓF SZAVA

IRTA

DÓCZI LAJOS

R. HIRSCH NELLI RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




DÓCZI LAJOS.

1845–.

A hatvanas évek vége felé a «fiatal óriások» egy kis csoportja a
fürdő-utczai Kávé-forrásban tanyázik. Bohó álmokat álmodoznak,
hirnévről, dicsőségről, irodalomról, költészetről beszélgetnek,
olvasmányaikon éldelegve maguk próbálják megrebbenteni a szárnyaikat.
Talán egyik legigénytelenebb köztük s testben is legvéznább Dux Lajos,
ki mint a bécsi Presse levelezője szerzi meg a jogczimet, hogy
idejárjon. Német lapba ír, de azért a magyar irodalomért rajong, mert
magyar a lelke és a szive. Sopronban született 1845-ben.

Az ifjú óriások egyik-másikának már neve kezd lenni az irodalomban. De
hol van ő még attól? Az a név, a mit ő viselni fog, még ismeretlenül
sincsen meg s nem fordul elő az ország semmiféle anyakönyveiben,
schematismusaiban, népszámlálási névjegyzékeiben, nem hogy irodalmilag
ismerős lenne.

Sok víznek kell lefolyni addig a Dunán, míg Duxból Dóczi, Dócziból
Dóczy, Dóczyból báró Dóczy lesz.

A talentum fénye és a szerencse mosolya, e kettő kellett ahhoz a
karrierhez, melyet a németkereszturi szegény boltos fia befutott. Egy
nem lett volna elég.

Az 1867-iki kiegyezés után, mikor a magyar kormány megalakult, a
Kávé-forrás fiatal óriásai is elhatározták, hogy hivatalt vállalnak.
Akkor ez igen könnyen ment. Csakúgy be kellett állítani a miniszterhez a
művelt ifjaknak, hogy szolgálni akarnak, mire a miniszter bólintott a
fejével, hogy jól van s kiszólt a hivatalszolgához:

– János, állítson be kend valahová asztalokat a fogalmazó uraknak.

(De ha jó kedvében volt, akkor esetleg «titkár uraknak» mondta).

Igy léptek szolgálatba akkor többek közt Toldi István, Berczik Árpád,
Bródy Zsigmond, Halász és Dux Lajos is, kit mint politikai resszortban
jártasat és ügyeset Horváth Boldizsár beosztott Andrássy miniszterelnök
mellé.

És ez jó volt neki is, ki egy hatalmas patronust kapott e nagy emberben,
a kinek minden iránt volt érzéke, a mi egy országot nagygyá tesz, és jó
volt Andrássynak is, a ki egy hű embert kapott Duxban, csak talán az
irodalomra nem volt jó, mert egy énekes madarunk olyan aranyos, vonzó
kalitkába jutott, ahonnan nem igen igyekezett kiszabadulni, hogy a szent
berkekben csicseregjen, a hol a voltaképeni helye lett volna.

Mind a mellett 1871-ben, midőn a Teleki vígjátékok nyertesének a
«Csók»-nak jeligés levélkéjét felbontották az akadémián, abból egy
ismeretlen név került elő: _Dóczi Lajos_. Az akadémikusok és írók
csodálkozva oszlottak szét, tünődve rajta, ki lehet az illető. A mi nem
is csoda, hiszen ez a név akkor egy pár órás volt csak, mivelhogy reggel
jelent meg a «Budapesti Közlöny»-ben a névmagyarosítások közt, hogy Dux
Lajos belügyminiszteri engedélylyel Dóczi-ra változtatta meg a
vezetéknevét.

A név és a «Csók» tehát egy idős, – a név azóta patinát kapott, a darab
ellenben most is oly friss és üde, mint a most szakított szamócza. Még
mindig adják s a közönség megtölti a szinházat. A csók definicziója
költészetünknek egyik maradandó gyöngye.

Mikor 1872-ben Andrássy Bécsbe ment a külügyek vezetésére, már annyira
kedvelte Dóczit, hogy magával vitte és vice-versa Dóczi is jobban
szerette Andrássyt, mint a muzsákat, teljes odaadással bocsátotta finom
hajlékony tollát rendelkezésére s tíz-tizenkét évig kizárólag a
hivatalnak élt, hol gyorsan haladt a dieta classis lajtorján, kinevezték
osztálytanácsossá, kisérte Andrássyt különböző diplomatiai útjain,
minélfogva tele lett a kabátja rendjelekkel, magyar nemességet kapott,
majd osztályfőnök lett s végül báróságra emelte a király kegye kevéssel
nyugalomba menetele előtt.

Bár élete legszebb részét Bécsben töltötte, nálánál senki sem élt jobban
benne a magyar bohémvilágban. Talán nincs jelentékeny író, a kivel ne
levelezett volna, mint a hogy Goethe és Schiller korában leveleztek a
litterátorok.

Egyébként is annyira magyar tudott ő ott maradni a császárvárosban, mint
senki sem jobban a magyarok közül. Egy afféle magyar agens Bécsben.
Annak tette meg a közvélemény.

A kinek magyarnak hivatalos baja volt Bécsben, valaki okvetlenül
utasította:

– Ha nem menne a dolog, keresd fel Dóczit!

A ki doktor-professzort ment konzultálni, annak is azt a tanácsot adták:

– Jó lesz, ha felkeresed Dóczit és kérsz tőle egy pár ajánló sort,
jobban megvizsgál a doktor.

Ha Bécsről volt szó, a Szent-István torony meg Dóczi jutott eszébe
legelébb az embereknek; ha onnan jött valaki, azt kérdezték tőle:

– Nem találkoztál Dóczival vagy valakivel?

Szóval az volt Bécsben Dóczi, a mi Thallóczy mostan, szives kalauza,
mentora, protektora minden oda érkező magyarnak.

A Csók utáni kilencz évre terjedő hallgatást alig tudjuk megmagyarázni.
Hogy tudott annyi ideig nem írni, megfoghatatlan. De végre is biztos
volt, hogy visszaesik az irás mámorába, mint az alkoholista: nincs abból
hosszú szabadulás.

S Andrássy bukása után csakugyan megszületett a Csók testvére az _Utolsó
szerelem_ 1879-ben s néhány évvel utána _Széchi Mária_, mind a két darab
verses formában telve bájos részletekkel, melyek szerzőjüket első rangu
költőink közé emelik.

Nyelvezete néhol nem magyaros, de oly hajlékony és annyi árnyalatot tud
vele kifejezni, hogy finom vonalak és szinek visszaadására azt még
előtte senki sem használta annyi sikerrel. Sokan támadják nyelvét
belekötve egy-egy kifejezésébe, mely a «debreczeni fülnek» idegen, pedig
aligha nem az lesz a vége, hogy Dóczit egykor a magyar nyelv művészei
közt fogja emlegetni az okosabb utókor, mely belátja, hogy a mit Dóczi
hibázott a nyelv ellen, azt a nyelv muzsikája, lágysága érdekében tette;
a mit a vámon ártott a nyelvnek, behozta neki kétszeresen a réven.

Még jobban tünik ki nyelvalakító és finomító ereje a Goethe Faust-jának
fordításánál. 1872-ben adta ki a magyar Faustot s vannak helyei, a hol
az eredetit közelíti meg e koloritban utolérhetetlen átültetés.

De csinált legyen Dóczi bármit, az mind magán viseli talentumának gazdag
erejét. Irályát hatalmasan tudta alkalmazni a genrehez. Mondják, hogy
diplomatiai fogalmazványai példái a ravasz simaságnak, a melyek a Beust
stylusát is verik. Publicistai dolgozatai súlyos argumentumokkal,
ágyukkal, torpedókkal megterhelt pánczélos hajók, tárczái, melyeket
német nyelven írt álnév alatt leginkább a _Neues Pester Journal_-ban,
könnyed játszi röppentyűk.

Alig van olyan műfaj, melybe bele nem kóstolt volna. Irt elmés verseket
a hajdani Borsszem-Jankóba, csinált opera-szöveget. Az elbeszélő
irodalmat is művelte. Sőt ebbe a gyüjteménybe mint egyenesen ilyen
került be.

Mit mondjunk róla mint prózai elbeszélőről? Azt, hogy a romantikus
iskola hive, mint színműveiben. Thémái érzelgősek, de az előadása
fordulatos, élénk, szines és lebilincselő. Az olvasó érzi, hogy gazdag
forráshoz jutott.

Dóczi ez idő szerint hatvanegy éves fiatal ember, élénk, virgoncz mint
egy fürj. A rózsa-bimbók évadja mindazonáltal elmult. Ideje, hogy
átcsapjon a prózai elbeszéléshez. Szőlőt vár őszszel a közönség s ha a
Párkáknak van eszük, el nem engedik neki a kilencz esztendőt, a melylyel
adósa maradt az irodalomnak.

_Mikszáth Kálmán._




CARMELA

_Első kiadása megjelent 1890-ben._


I.  (Villa Montelione.)

Sicilia keblén mint egy drágakő ragyog a gyönyörű Palermo. Az utas a kék
tengeröbölben, mely e szép várost mossa, megtalál mindent, a mit szíve
kíván – és még valamit a minden fölé.

A «minden» ennyiből áll: Kies, verőfényes éghajlat, hatalmas, de mégis
bájos vidék, elegáns és kényelmes nagyvárosi élet, mely a hamisíttatlan
nemzeti jelleget a nemes vendéglátással egyesíti. A Hôtel des Palmes
fogadósa itt úgy fogad bennünket – oly kedvességgel és méltósággal –
mintha nem fogadós, hanem szíves házigazdánk volna. A számos főnemesi
családok ősi palotái viszont a legkisebb ajánlatra oly könnyen nyílnak
meg a művelt idegen előtt, mint másutt a fogadók.

A «valami» még ezeknél is becsesebb: Palermonak lehető kevés a
látnivalója. Mikor Olaszországot és Siciliát átbarangolván, a napszámos
lelkiismeretességével letaroltuk mind azon élvezeteket, melyeket a
művészet és történelem emlékeiben az őskor ránk hagyott, Palermóban
mintegy puha párnán leli magát az eltompult utazó. Egy múzeum s
egynéhány templom képezi Baedeker egész programmját, mely alig egy-két
napot vesz igénybe. A mi ezután következik, ép oly könnyű, mint kellemes
«munka». A hátralevő napok és hetek azon nagyszámú nyaralók, kastélyok
és campagnák látogatásával telnek el, melyek a helybeli Principe, Duca,
Marchese és Conte-családok (a herczegek és őrgrófok itt sűrűn
tenyésznek) birtokát képezik és az idegenek előtt vagy nyitva állanak,
vagy igen könnyen megnyílnak. Az utas itt sétaközben kellemesen
foglalkoztatja érzékét a szép iránt vagy kíváncsiságát s hamar
otthonosnak érzi magát a buja, de jól ápolt növényzet közt, illatos
virányokon, melyek majd a hegyoldal árnyasabb teknőibe simulnak, majd
kikönyökölnek a tenger szellős, napos végtelenségébe. A kastély
belsejét, termeit, szobrait és festményeit hamarosan megbámulva,
szivesen visszasiet a parkba, virágzó narancs- és czitromfák, pálmák és
cziprusfák alatt elmerengeni, a mi valóságos gyógyító fürdő testnek és
léleknek.

E nyaralók egyik legszebbike a Montelione herczegé, a Monte Pellegrino
lejtőjén. Nyájasan dől e magasló hegy sziklás ölébe, mely Palermó
látképén úgy uralkodik, mint Budapestén a Gellérthegy. A palota
csarnokából a legtágabb kilátás nyílik egyrészt a tengerre, másfelől a
széles virányra, mely közt a város terjeszkedik, s melyet a hegység
félköre komolyan koszorúz. E nyaralóban játszódik le kis történetünk
első fejezete, melyről előre megvallom, hogy semmi sem fog benne
történni. Csak négy személy találkozik – illetőleg: nem találkozik –
benne, kiket a véletlen, e kifogyhatatlan mesemondó, egy kettős regény
bonyodalmaiba sodort.

[Illustration: A tengerpart.]

A kert rácsozata előtt nyitott bérkocsi áll. Egy feltünően szép pár
készül abból kiszállni. A férfiú vagy harmincz éves; tekintete azok
közül való, melyek gyöngédség és mosolygás közt is megtartják
komolyságukat. A nő vagy tizennyolcz éves, szűziesen duzzadó barna
szépség, kit azonban szőkének hinne az ember, ha nagy, tengerkék szemeit
kinyitja. Mindketten a rácskapú felé tartanak, hol a kapus elutasító
mozdulattal mutatkozik. A rács mögül tudatja velök, hogy a nyaralót ma
nem lehet megtekinteni. A herczeg és a herczegné ma reggel hazaérkeztek
Rómából; a herczeg ágyban fekvő beteg. Az idegenek visszaszállnak
hintajukba, midőn fényes úri fogat hajtat föl, melynek láttára a kapus
sietve kitárja a rácsszárnyakat. E fogatban sugár hölgy ül, parancsoló
komolysággal fiatal szép arczán; elmenet érdeklődő tekintetet vet a szép
ifjú párra s meghallja, a mint a kékszemű kis hölgy mondja: «Beh kár,
Oszkár! Úgy örültem ennek a sétának.» E _németül_ mondott szavak
fölkeltik az úri asszony figyelmét. A mint kiszáll, az idegenekre
tekintve pár halk szót mond a portásnak s ez siet a pár után, mély
bókkal jelentve, hogy a herczegnő ő kegyelmessége meghívja őket a park
megtekintésére. A jövevények a parkba lépnek, mialatt a herczegnő a
csarnokba vonul s ott megfordul, hogy még egy pillantást vethessen
rájuk. Meg nem állja, hogy halk Ah! kiáltással ne adózzék a fiatal pár
szépségének. «Összevalók!» sóhajtja. E sóhaj tán azt jelenti, hogy nem
mind összevalók, a kik összekerülnek? Tán épenséggel azt árúlja el, hogy
a közel hetvenéves herczeg, ki fönn a selyemágyat nyomja, nem illő párja
e lángoló szépségnek, a ki egy évvel ezelőtt hozzá kapcsolta fiatal
életét? Ha így volt, a herczeget kisebb szemrehányás érhette, mint
nejét; mert a római Quirinal-fogadó összes vendégei, kik tavaly a table
d’hôte tagjai voltak, tanúskodhattak róla, hogy a herczegnő volt az, ki
a kissé arszlánkodó aggastyánt e feltünő, sőt elfogulatlanok előtt
egyenesen nevetséges frigyre úgyszólván provokálta.

Félóra telhetett el, mióta a fiatal házasok a kertben jártak, midőn a
herczegnő elhatározta, hogy szunnyadó férjét magára hagyja és egyet
sétál a szabadban. A fasorok közt találkozott a párral és
tiszteletteljes üdvözletükre mint földijük, németűl szólította meg.
Meglepetéssel hallotta, hogy a menyecske olasz, férje pedig magyar.
Nyájasan kísérte őket tovább, a kert szépségeit magyarázva, s jobbadára
a férjhez intézte szavait, kinek komoly és tartózkodó modora érdekelte.
Egy árnyas szőlőlugas kijáratához érkeztek s épen ki akartak lépni a
sárguló indatető alól, midőn a herczegnő csodálkozva vette észre, hogy
az idegen férfi nejét hirtelen visszavonja a lugas árnyékába, a
herczegnőt a beszélgetés derekában magára hagyván. Az úri hölgy
ösztönszerűleg kitekintett, hogy ily feltünő viseletének okát kutassa.
De egy pillantás elég volt arra, hogy ő is mély pirulással a lugasba
visszaszökjék, mintegy elrejtőzve.

[Illustration: Egy árnyas szőlőlugas bejáratához értek.]

Pedig semmi különös sem történt. A kavicsos úton egy úr sétált azon
nyiltabb tér felé, hol a lugas végződött. Karcsú sugár férfiú volt,
közel a negyven évhez, feltünően ruganyos járással és határozott
sasprofillal, melynek büszke vonalait a lágyan pelyhedző szőke bajusz és
szürke-kék szempár minden keménységből kivetkőzteté. Világias és előkelő
megjelenésében semmi sem volt, a mi férfit vagy asszonyt első tekintetre
visszariaszthatott.

A herczegnő csakugyan nem soká engedett az első hirtelen benyomásnak.
Gyors elhatározás kifejezésével, noha eleinte habozó lépésekkel ismét a
lugas nyilása felé tartott, mintha el volna tökélve, hogy az új
jövevénynyel elfogulatlanul találkozzék. De emez – lejtőn haladva –
sebes járással már a park kijárata felé érkezett, s a herczegnő, kinek
pirulását most sápadtság váltotta föl, már a portáslak előtt látta őt
megállani, hol bevett szokás szerint nevét az idegenek könyvébe
jegyezte. Még mielőtt a herczegnő közeledhetett volna, az idegen úr
elhagyta volt a parkot.

A herczegnő oda ment a portás lakához és előkérte a könyvet. «Ő volt!»
mondá németül és nagyon izgatottnak látszott, «Balga félelem! Hisz úgy
sem ismer!»

Az idegenek könyvében utolsónak e név állott: _Portenstein Erik
herczeg_.

Mialatt a herczegnő elmerengve nézte az erőteljes vonásokat, melyekkel e
név írva volt, a fiatal pár is a kijárathoz közeledék. A herczegnő
eléjök tartotta a könyvet, erősen szeme közé nézvén a fiatal embernek.

– Egy neme a kényszernek, – mondá nyájasan, – hogy velem ismeretséget
kössön. De ha talán előlem is ki akar térni, mint azon úr elől, ki most
hagyta el a parkot, akkor feloldom a szokás alól.

A fiatal ember némán meghajtotta magát és kezébe fogta a tollat. A név,
mely legalól állt, nem kerülheté el figyelmét, de úgy tett, mintha
egészen közönyösen hagyná. Mégis feltünő távolságban írta alája a
magáét: _Partos Oszkár, akad. festő, Bécsből_. A herczegnő czélzatos
megjegyzését, hogy azon úr elől ki akart térni, válasz nélkül hagyta.

A herczegnőnek, úgy látszott, ez nem volt kedvére. – Nem mulatna velünk,
– kérdé, – egy pillanatig szép nejével? A házban van egy és más dolog, a
mi művésznek érdekes lehet. Egy kis társalgás is jól esnék honi
nyelvemen.

A festő hiába czélozgatott a háziúr beteg állapotára – a nyájas meghívás
elől ki nem térhetett. Föltevése, hogy a herczegnőnek különös oka volt
őket marasztalni, alaposnak bizonyult; az úri högy folyton Portenstein
herczegről szólt s nem szűnt meg őt kérdésekkel faggatni, hogy miért nem
szeretne vele találkozni. Partos úr nem tagadta, hogy a herczeget
ismeri; de csak annyit mondott róla, hogy évek óta nem érintkeztek
egymással s hogy kényes természetű okai vannak arra, hogy ne óhajtson
vele találkozni. Többet nem lehetett belőle kivenni. Félórai ottmulatás
után a fiatal pár elbúcsuzott s a herczegnő nem tudott meg mást, mint a
fiatal festő bécsi lakása czímét, «minden eshetőségre,» – mondá, – «mert
magam is festek egy kicsit s Bécset még nem ismerem.»

Partos úr nejével még az este elhagyták Palermót. A herczegnő
Portenstein herczeg után minden fogadóban tudakozódott, de eredmény
nélkül. Csak az újságból tudta meg, hogy az előkelő tourista a városban
meg sem szállott, hanem csak arra mentében érintette a kikötőt, hogy a
genuai hajóval, a melyen érkezett, Tunis felé utazzék.


II.  (Partos úr festménye)

A bécsi műtárlat déltájt meglehetősen üres volt. A magyar osztály egyik
képe előtt már vagy negyedórája sugár termetű, majdnem túlságosan karcsú
elegáns úr állott és több ízben csöndesen rázogatta a fejét. Egy másik
úr, közepes termetű, kissé testes és daróczos Jaeger-öltözéke daczára
előkelő alak, egy darabig szórakozottan kóborolt az osztály négy fala
közt, míg a másik látogató különös viselkedése magára vonta figyelmét. A
hogy mindig azt az egy festményt nézte, s alig távozva ismét visszatért,
hogy újra fejcsóválva vizsgálja, az mégis furcsább volt, sem hogy fel ne
költse a kiváncsiságot. A gyapot-ruhájú arszlánt különben is érdekelni
látszott, hogy épen ez a festmény volt az, mely annyi figyelmet, vagy
tán épen visszatetszést keltett a «magas» látogatónál. E jelző duplán
illeti meg az idegen urat. Nemcsak czédrus hajlékonyságú magas alakja
volt az, a mi a nagy urat elárulta, hanem egy feketén öltözött, csupasz
arczú és kissé himlőhelyes férfiúnak jelenléte is, ki a küszöbön
meredezett. Nyilván főkomornyikja vagy futárja volt, mert az idegennek
méltóságos tisztelettel utána hordozta felöltőjét, látócsövét és
műlajstromát.

– Erneste! – szólítá francziásan gazdája.

– Herczegség? –

– The name of the painter? – s újjal a képre mutatott.

A futár, ki nyilván mindenféle nyelvre és taglejtésre volt dresszirozva,
egyet lapozott a lajstromban s pár percz mulva a katalógus nyelvén
németül hangosan jelenté:

– 724. szám, Önimádat; Partos tanár. –

– Partosz, – ismétlé az idegen s arcza csalódást is, megnyugvást is
mutatott. – C’est donc un Espagnol!

Ezzel tovább indult, de mégis fejét rázva, ismét visszanézett a képre.

A Jäger-mezben díszelgő úr élénken, de udvariasan útját állta.

– Megbocsát, uram, ha egy tévedéstől meg akarom menteni. A magyar
osztályban vagyunk s e kép szerzője, ki véletlenül ismerősöm,
magyarországi. Partosnak hívják, Partosch Oszkárnak. Szabad talán
kérdeznem, hogy a festményt rossznak találja-e? Báró Tessen, – tevé
hozzá, könnyedén meghajtva magát.

– Portenstein Erik herczeg, – viszonzá az idegen még mélyebbre hajtva
fejét, s bokáit katonásan összecsapva, hogy a báró udvariasságát
kamatostul visszaadja. – Igen köszönöm az útbaigazítást. Erneste tehát
rosszúl olvasott. Magyar! Mindegy. A kép nagyon érdekes, különösen reám
nézve az.

Mindketten visszatértek a festmény elé. A tárgya maga nem volt valami
megragadó, de modora olyan, hogy a mű a rikító naturalizmus dívó
alkotásai közt méltán feltűnhetett. Félig befüggönyözött festőteremben
befejezett szűzanya-kép volt az állványhoz támasztva, teljes
világosságban. Bal felől a festő állott, kezében palette és az utolsó
vonásoktól még nedvesnek látszó ecset. Tekintete félig leselkedve, félig
mosolyogva egy átellenben álló fiatal nőalakon függött. Szegényesen
öltözött lány volt és arcza nagyon hasonlított a festett Madonnáéhoz, de
mégsem volt vele azonos. Nyilván mintául űlt a képhez, s a festő
kivánságára, ki a hatást ő rajta akarta kipróbálni, most nézhette
először a kész festményt. A dicsfény aranysugaraival pompázó
istenasszonynak benyomása női mására hatalmas volt – és épen ez képezte
a festmény eszmei tartalmát. Az alkotás fensége oly teljesen hatotta át
az egyszerű leányt, hogy megfeledkezvén magáról, mintegy térdre akart
borúlni. Hogy ezt meg is tegye, meggátolta úgy látszott a tudat, hogy ő
a képpel azonos; de meg nem állta, hogy balját, mint áhítatos imádság
közben, szívére ne szorítsa, jobbjával pedig keresztet ne vessen
homlokára. Ha a festő czélja valóban az volt, hogy előadja, miként hat
az eszményített szépség a vele szemben álló eredetire, akkor az
eredménynyel meg lehetett elégedve.

– Azt tetszett mondani, – jegyzé meg Tessen báró némi szünet után, –
hogy e kép herczegségedre nézve különös érdekkel bír. Őszintén
megvallom, azon kissé skeptikus mód, melylyel nézte, azt a benyomást
tette reám, hogy a kép nem nyerte meg tetszését.

[Illustration: Mindketten visszatértek a festmény elé.]

– Dehogy nem, dehogy nem! Ellenkezőleg. De nyugtalanít.
Visszaemlékezéseket kelt föl bennem, melyektől szabadulni akartam s
melyekkel úgy hittem, hogy már végeztem.

– A tárgy csak nem ismerős herczegséged előtt? Részemről annyira
eredetinek tartom, hogy csodálnám, ha reminiscentiát lelne benne. Vagy
az arczokat ismerné? Az is meglepne, mert herczegséged nyilván idegen
Bécsben.

– Nem a tárgyat értem, báró úr; az egészen eredeti. De hogy a festő
ilynemű tárgyat választott, az egy régi ismerősömet hozza eszembe. A kép
eszméje az, hogy a valóság és a művészet közt egy köznek kell lennie,
elég nagy köznek arra, hogy a reális objectumot, midőn magát a művészet
által megnemesítve látja, a maga imádására szorítsa. Ez eszme engem egy
fiatal művészre emlékeztet, ki ezen meggyőződéssel egészen el volt telve
s a kivel erről sokat vitatkoztunk. Modora is ugyanaz volt. Ő is
régiesen festette az új tárgyat; csakhogy túlozva, nem ily biztos
mérséklettel. Ilyenné kellett volna fejlődnie, ha megérni láttam volna.
A képen szereplő festő bizonyosan maga – Partocz úr?

Tessen báró mosolygott. – Partosnak írja magát, «s»-sel, a mit a
magyarok «sch»-nek ejtenek. Nem ő maga. Mindig mondtam neki, tegye bele
a képbe saját vonásait s a szűzanya számára válaszsza mintául gyönyörű
feleségét. Nem állott rá. Pedig nagy kár. A két arcz maga
megbecsülhetetlen vonzó erőt adott volna a képnek, holott a minták,
melyeket választott, voltaképen igen közönségesek, hogy ne mondjam
ordinairek, s csak a felfogástól nyerik varázsukat. Már ez hozzátartozik
az ő tételeihez. A művészet, szokta mondani, ne keressen olcsó hatásokat
ott, hol a természet már mindent bevégzett. Igy tehát a Madonnának egy
mosóleányt választott, festőnek pedig pláne egy bárót.

Portenstein herczeg hamisan mosolygott a báróra.

– Ezen becsűből kiszámíthatnám, hogy mennyit tart ön egy grófról vagy
herczegről. De mit látok? Mille pardons! A képen a festő – ön maga!
Persze, szépítve, az eszményig fokozva, I beg your pardon! De persze, a
szédelgő Jäger tanár costume-je, az ő birka-romantikájával… Bocsásson
meg, kedves báró – de sohasem bírtam megérteni, hogy tudtunk épen mi
németek, a kik aesthetikai érzékkel és tudományos alapossággal
kérkedünk, ennek az inaesthetikus és tudományellenes kuruzsló és
szabószédelgésnek annyira felűlni!

– Szent igaz! – kiáltá Tessen báró s örömében dörzsölte kezeit. –
Csakhogy önnek, herczeg, nincs joga így beszélni. Viselt-e már
Jägeröltözéket?

– Soha – és nem is fogok.

– Lássa! De én viselem, már három hónapja, és fogom viselni még kilencz
hónapig. Egy esztendő göndör gyapjúban, síma, hűsítő fehérnemű s
keményített gallér nélkül, minden nélkül, a mi ellenáll; oly ránczosan,
pelyhesen, puhán élni – kemény sors. De megfogadtam, meg is tartom.

– És mi okon, ha szabad kérdenem?

– Ugyanazon okon, a miért spiritista lettem, a miért öt évig Wagner
zenéjét űztem s a miért egy év óta festek. Rá akarok jönni a szédelgés
bibéjére, s a magam tapasztalásából akarom rámondhatni, hogy
«Schwindel».

– Hogy-hogy? A festészet is?

– A festészet magában nem, de az a lárma, a mit a művészi
természetességgel csinálnak, a realizmussal, naturalizmussal,
impressionalizmussal, stb. stb. Nem magyarázhatom meg most kellőképen,
mert reggeliznem kell. De annyi szent, hogy meg kell mindent próbálni
személyesen, mielőtt rámondjuk, hogy szédelgés. Schopenhauert is
tanulmányozom, csakhogy rájöjjek, hogy a pessimizmus hazugság. Hogy a
fájdalom távolléte az egyetlen boldogság, melyre képesek vagyunk! Mintha
az éhség távolléte pótolhatná azt az élvezetet, melyet két tuczat
osztriga és egy szarvasgombával készült Chateaubriand után érezek. De
igazán éhes vagyok s igyekeznem kell, hogy ezt a fájdalmat rögtön
«távollevővé» tegyem. Herczegséged megbocsát – Bécsben tovább
méltóztatik időzni?

– A körülményektől függ, báró úr. Aligha maradok addig, hogy
Jäger-tanulmányainak befejezését vagy a Nirwánába való visszavonulását
bevárjam, de talán egy hétig, vagy egy hónapig – vagy egy esztendeig…
Nem ismerek Bécsben senkit és semmit – sehol be nem mutattam magamat,
sehová ajánlatot nem hoztam. Méltóságod első ismeretségem. Jó jelnek
tekintsem-e ezt, hogy huzamosban fogok maradni? Hallom, az asszonyok itt
szépek, az emberek vidámak és nem szőrszálhasogatók. Az éghajlat
borzasztó ugyan, kivált mikor Egyptomból érkezik az ember, de a jó kedv
a legjobb kandalló. Nem szentelne nekem egy órácskát, hogy Bécsről
beszélgethessünk? Szerettem volna megkérdezni azt is, érdemes-e azt a
Partoczky festőt…

– Partos «s»-sel.

– Partost, s-sel személyesen fölkeresni? Nem lehetne szerencsém önnel
reggelizni?

– Egy föltétel alatt, herczeg!

– S mi az?

– Hogy mindjárt, de mindjárt reggelizzünk. Oly éhes vagyok, hogy képes
volnék gyilkolni.

– Én meg oly szomjas, hogy még a vizet is meginnám. Jerünk.

A gépies Erneste urának egy intésére előre sietett s már a hintó ajtaját
nyitogatta, midőn az urak leérkeztek. Öt percz múlva Portenstein herczeg
és Tessen báró ott ültek Sacher tejüveg-ablakainak egyike mögött, kis
kellemes asztalka mellett mely Erneste szótalan parancsaira telni
kezdett mindennel, a mi drága és jóízü.


III.  (Az Egyik.)

A Schopenhauer tanának valóban nincs hathatósabb czáfolata, mint egy jó
dîner kettecskén, illetőleg déjeûner, tehát voltaképen ebéd. Léterőnk
ezen megújítása déltájt oly időre esik, midőn a vágy élénkebb, s az
élvezet képességét a nap fáradalmai vagy unalma még el nem csigázták. Az
ily csöndes lakoma elménket is, érzékeinket is azon kellemes hullámzásba
hozza, melyen a rokon lelkek beszélgetése kedélyesen el szokott ringani,
de mely esetleg a jelentősebb gondolatcsere tengerszínére is átcsaphat.

Minden ember más-más úton jut az élet öröméhez; ehhez képest a reggebéd
a két új ismerős mindegyikére más-más hatással volt. Tessen báró, ki
étlen kissé ugri és mozgékony férfi volt, minden fogás után nyugodtabb,
malasztosabb és egyensúlyosb lőn, míg végre boldog megnyugvás csöndes
holdfényében sugárzott, és készebb volt hallgatni, mint beszélni. A
herczeg ellenben, ki eleinte csak udvarias és várakozóan óvatos, szóval:
kissé poroszos embernek mutatkozék, minden pohár után élénkebb és
közlékenyebb lett, s lassanként oly csevegésre és ábrándozásra
sodortatta magát, mely némileg merev vonásaiba kellemes élénkséget
hozott és a sötét szempilla alatt világosan szürkéllő szemeit szép
tűzben ragyogtatta. Persze, Tessen bárónak az étvágya, a herczegnek a
szomjúsága volt nagyobb.

A mit a báró Bécsről mondhatott, abból hamar kifogyott a nélkül, hogy a
herczeg sokat közbeszólott vagy tulságosan érdeklődött volna. A
beszélgetés már-már akadozni kezdett, midőn Tessen visszatérvén a Partos
festményére, azt kérdezte a herczegtől, hogy tán volna-e kedve megvenni?

– Kész örömmel, – válaszolá amaz, – ha meg birom fizetni. Igaz, hogy nem
tudnék vele mit csinálni. Nincs nekem arra való falam…

– Nem nagy kép.

– Ha akkora lenne is, mint a tenyerem, nem tudnék neki más helyet, mint
bőröndömben. Én földönfutó herczeg vagyok; nagybirtokos ugyan, mert
enyém a nagyvilág, de nem birok egy holdnyit sem a világból. Kivált
most, hogy egész évi jövedelmemről szóló checket vettem föl, joggal
mondhatom, hogy omnia mea mecum porto.

Tessen báró mosolygott. – Ugyanezt fogom én is nemsokára mondhatni,
csakhogy check nélkül.

– Be ne várja, báró. Tartson meg annyit, hogy szükség esetén a föld
bármely zugán egy ebédet és egy ágyat megfizethessen. A nagy birtok nem
jó dolog; attól az ember vagy korhely lesz vagy zsugori, vagy ha éppen
semmi szenvedélyre sem képes, még csunyább valami, t. i. pedáns.
Mérsékelt összeg ellenben, csinos évi járadék, mely nem köt semmi
röghöz, a világ uraivá tesz bennünket.

– Ezen, tartok tőle, már tul vagyok. Régóta nem kalkuláltam, de
hozzávető becslés szerint, és bankárom arczkifejezése után ítélve, azt
vélném, hogy még vagy öt évig eléldegélek, ha jövedelmemet a gyep meg
nem toldja vagy el nem vág belőle. Eh mit – aztán majd a szerzést kell
megpróbálni. Szerzett ön már valamit, herczeg?

– Nem. Én csak tékozoltam. Ifjuságot, vagyont, s ha úgy akarja, hitet,
reményt és szeretetet. Szereztem azon egy kis tapasztalást, lemondást,
világtudást és – egyszer egy jó barátot. Azt is eljátszottam. Az
egyetlen tétel, melyet nem kellett volna koczkáztatnom. De nagy
nyereségre játszottam. Azt hittem, hogy egy nőt nyerek vele. C’était
gros jeu. A jó barátot elvesztettem s a nőt meg nem nyertem. Ez a mai
festmény eszembe hozta barátomat, a kit soha sem fogok többé meglátni és
«nőmet», a kit nem láttam soha.

– Igazán kiváncsivá tesz. Partos műve egy barátjára emlékezteti, kit nem
fog soha viszontlátni. Ezt értem, noha hozzá kell tennem: Chi lo sa? A
világ mai nap igen kicsiny. De az asszony, a kit soha sem látott? Talán
valamely ismeretlen szépség, ki a névtelen levél vagy ujsághirdetés
többé nem szokatlan utján akarta magát az ön nyakába varrni s kit
elvégre a jó barát vett el?

– Dehogy! – mondá a herczeg, hirtelenebbül ürítve a bordeaux-ival telt
poharat, mint a hogy tán akarta, – ön összetéveszti a két történetet.
Azaz, hogy téveszthetné, mikor egyiket sem ismeri? De elmondom mind a
kettőt. Mindenik töredék s mai nap az ilyen jobban érdekli az embert,
mint egy egész, a mit úgy se tud már senki sem csinálni.

– Mind a kettő már előre érdekel, herczeg. A fekete kávét és a szivart
semmi sem fűszerezi jobban, mint valósággal megesett történetek regényes
háttérrel. Természetes, hogy minden nevet elengedek, kivéve az önét,
melyet már ismerek. S discretiómra mindenképen számíthat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A herczeg cigarettere gyujtott s így kezdé:

– Az a nő, kiről ön szólott, a «többé nem szokatlan uton» jelentkező
szépség, nem az, a kire az imént czéloztam. De ő is létezik, s vele sem
találkoztam soha. Soha se kivántam látni, sohasem érdeklődtem iránta és
ma sem tennék tiz lépést, hogy láthassam. Mégis e nő nagyobb szerepet
játszik életemben, mint mind az a nő, a kit valaha ismertem, vagy soi
disant szerettem. Tán tudja, vagy nem tudja, hogy vagy öt évvel ezelőtt
azon a ponton voltam, hogy majd kiballottiroztak – szégyenszemre – a
berlini nemesek clubjából? Nem hallotta az esetet?

– Tudom az esetet, mihelyt herczegséged megengedi. Becses neve ismeretes
volt előttem. Csak azt hallom először, hogy szégyenről lehetett volna
szó. Háromszázezer márka játékadósságot nem birt a határnapig lefizetni.
Ennyi volt az egész.

– S ez busásan elég volt. Bátyámnak, a családfőnek, becsületszavamra
megigértem volt, hogy nem nyúlok többé kártyához. Becsületszavamat meg
nem szegtem, de kijátszottam. Egyik barátom – már mint klubtársam –
helyettem játszott. Mikor háromszázezer márkáig uszott, nehéz választás
előtt álltam. Vagy meg kellett volna engednem, hogy a szegény ficzkó,
mint fizetni-képtelen, a táblára kerüljön s ezzel elveszítse diplomata
pályáját, vagy föl kellett a dolgot fedeznem bátyám előtt. Utóbbi
esetben becstelenné válok a fenséges családfő szemében, az előbbi a
magam szemében tett volna becstelenné. Többet adtam a magam, mint
Portenstein-Schlackenhausen fejedelem véleményére és kereken fölkértem,
hogy adja ide a szükséges összeget. Bátyám kész volt ezt megtenni, de
oly föltétel alatt, melyet uzsorás is sokalt volna. Azt kivánta, hogy
évi százezer márka járadék fejében a majoratus örökségéről kötelezőleg
lemondjak – öcsénk javára. Bátyám nyavalyás és nőtlen volt. Ajánlata
egyszerűen azt jelentette, hogy egy millióért, illetőleg kettőért (mert
egyet adósságaim törlesztésére költött) fizessek ötven milliót, biztos
ötven milliót, a mint hogy bátyám két évvel utóbb egyenes örökös nélkül
el is halálozott.

– Tehát…? – veté közbe Tessen.

– Tehát nekem ma fejedelemnek kéne lennem. Nem vagyok az. A kemény
föltételtől visszariadva, azt kérdeztem bátyámtól, hogy ő helyemben
ráállna-e az ilyen alkura? Azt felelte hideg gunynyal, hogy nem képes
magát helyzetembe beleképzelni, mert az egy szavaszegett ember helyzete.
Ebben igaza volt. Azután fölhányta, hogy leküzdhetetlen kártyázó és
tékozló hajlamaimnál fogva nem vagyok alkalmas házunk uralkodó ágát
tovább folytatni, hogy erős szenvedélyeim és gyönge jellemem
nemzetségünket és nevünket okvetlenül tönkre tennék. Vagyonunk,
folytatá, csak kisebb részben tartozik a majorátusba, tulnyomó része
allodium, melyről úgy is szabadon rendelkezhetik öcsénk javára. De jobb
szereti, úgy mond, ha minden együttmarad s nekem a majorátusi jövedelmet
megadja évi járadékul, ha irásban adom, hogy a közvetlen öröklésről
lemondok és tiz évig nem teszem lábamat Németországba. Nem akarom önnek
apróra elbeszélni a gyöngéd családi jelenetet, mely alatt heves
kifakadásaimra az uralkodó bátya szivtelen czélozgatásokkal felelt, s
nem átallotta meghalt anyánkat sujtani, hogy engem érhessen. Elég az
hozzá, a lencsés tálat lábához dobtam és el voltam tökélve, hogy mindent
megteszek a világon, csak a bátyám akaratát nem, – s hogy főleg azt
teszem meg, a mi leginkább ellenkezhetett az ő akaratával. Mindenekelőtt
egy pénzügynökhöz mentem, a kit vampyrnak neveztünk, de a ki bátyámhoz
hasonlítva, előttem akkor úgy tünt föl, mint a tiszta emberszeretet
nemtője. Schorf bácsi kétségbe volt esve. Ő (természetesen) nem volt
direct tőzsér, hanem csak szíves közvetítő; a tőzsérek pedig hüledeztek
és féltek bátyámtól. Azután már ki volt használva és merítve minden út
és mód, melylyel az uzsorát az adás-vevés alakjába palástolni lehetett.
Vettünk mi búzát, szénát, esernyőket, drágakövet, sőt gőzmozdonyokat is
a legóriásibb áron, kölcsönbe, hogy potom áron fölválthassuk készpénzre.
Schorf bácsi immár csak egy utat látott, mely gyökeres orvoslást igért,
de mely az ő hite szerint is kissé paprikás volt. Kitalálja, báró, a
mint én is kitaláltam: házasságról volt szó. Állottam több izben ezen út
szélén, de sohasem éreztem kisértést, hogy rálépjek. Eléggé korhely
voltam arra, hogy lassanként a Portenstein-Schlackenhausen család összes
holmiját a tejbe aprítsam, de hogy önmagamat is «becsapjam», ezt annyira
lehetetlennek gondoltam, mintha arról lenne szó, hogy levágjam a fejemet
és papirba burkolva magam vigyem hónom alatt a zálogházba. Ezuttal
azonban az ügynök tanácsa veszélyes hangulatban talált.

A pillanat bajából bátyám nélkül, sőt ellenére kigázolni mondhatatlan
gyönyörnek látszék előttem. De nem értem volna be ennyivel. Nem
parirozni akartam a vágást, hanem visszavágni. Bosszút akartam állani a
megbélyegzés és kitagadás kisérleteért, melyet rajtam elkövettek.
Házasság, a milyet Schorf közvetíthetett, tőrdöfés lehetett kaján bátyám
szivébe. Hajlottam is Schorf beszédére s a vampyr nemcsak az eszmével,
de a gyors megvalósítás eszközeivel is előállott. A dolog oly fényesnek
látszott, a hogy a fenforgó viszonyok közt csak képzelni lehetett. Egy
német vállalkozó, ki Oroszországban nagy kőolaj-aknákból számos millión
kivül bárói czímet is nyert, nemrég Berlinbe érkezett volt, hogy valami
súlyos bajából kigyógyíttassa magát, illetőleg élet-halálra szóló
műtétnek tegye ki magát. Ez operáczióra nem akarta magát rászánni
mindaddig, mig egyetlen lányáról rangjához, azaz fejedelmi vagyonához
illő házasság által nem gondoskodott. Gyakorlati módon fogta meg a
tervet, oly emberekkel beszélve meg azt, mint Schorf bácsi, kiknek a
főrangu világban ismerőseik voltak. Sőt az öreg petroleur báró engem meg
is nevezett volt, mert észrevette, hogy Melitta szemei (mily név!) a
futtatások alatt rajtam megakadtak. Fényes parthiet akart, és németet,
mert leánya (szörnyűség!) az orosz nevelés alatt nihilista hajlamokat
szívott magába. Ez ellen nem nyert volna megnyugvást, sőt még fokozta
volna a bajt, ha valami orosz herczeghez adja, a milyen tuczatszámra
kinálkozott. Szóval, Schorf bácsi szerint én született férje voltam a
szép Melittának, s ő a hozzám való feleség. Csak «igen» szavamba
kerülne, hogy a pénzt megkapjam és Würtz báró (így nevezem) végre
megoperáltathassa magát.

Nem untatom önt lelki állapotom és küzdelmeim leirásával. Elég az hozzá,
igent mondtam és Schorftól csak annyit kivántam, hogy hamar végezzen. A
vampyr mindenekelőtt össze akart hozni a leánynyal vagy alkalmat adni,
hogy legalább lássam. Megtagadtam; még fotografiát sem akartam látni.
Szép vagy rút, jó vagy rossz, mindegy volt nekem; el voltam határozva,
hogy vakon megcsináljam az üzletet. Azt kivántam, lenne rút; így
legalább az az érzésem maradt volna, hogy kisebb a csalás, a melyet
rajta elkövetek. A leány engem meglátott volt; híremet ismernie kellett;
minek még ismerkedni? Tőlem akármilyen lehetett, az nem változtathatott
a helyzeten. Mentől rosszabb, annál jobb. Schorf majdnem megijedt, hogy
oly könnyen vettem a dolgot. Fölvetette, hogy a kisasszony csak
megkívánhatja, hogy óvjuk meg a decorumot; tegyek legalább úgy, mintha
előbb meg akarnám ismerni és szeretni. Hallani sem akartam erről. Üzlet
volt az egész és üzletnek akartam; csak ily czimen állanék rá és csak
úgy, ha mindkét részről eziránt tisztában lennénk. Nem is birnám
másként; rá sem adhatnám magamat az efféléhez szükséges hazugságra.
Sarokba szorítottam Schorfot, azt kivánva tőle, hogy a cásust a maga
ridegségében terjeszsze a petroleumbáró elé. Ha ő rááll, akkor szerezzék
meg a kisasszony elvi beleegyezését. Ha ez is meglesz, hozza el Schorf a
pénzt, a melyre szükségem volt s ipam uram neki mehet az operácziónak.

Schorf végre erre is vállalkozott. Elment s engem átengedett zavaros
érzéseimnek. Forrón kivántam, hogy a czudar csiny sikerüljön; de mégis
reménykedtem, hogy nem fog sikerülni. Fel voltam bőszülve magam ellen s
úgy éreztem, hogy így kellett nekem; nem is érdemlek egyebet, mint hogy
ez uton kalandor nő férje legyek. Mégis oly föltételeket szabtam, melyek
a sikert valószinűtlenné tették. Hisz nem igen volt képzelhető, hogy
jóravaló leány – ha csakugyan lánynak nevezhető – ily lealázó alkura
ráálljon. Elgondoltam, hogy egyik és másik esetben mivé lehettem. Bátyám
föltételeinek megadni magamat, önmegsemmisítés volt; elvenni azt a nőt,
ki ily föltételek alatt hozzám jön, az önmegvetés örökös pokla. A két
véglet közt mint arany középút egy jól töltött revolver kinálkozott. De
primo, nem akart a fejembe menni, sőt igaztalanságnak tetszett, hogy így
sikkasztó módjára következzem el a világtól azért, mert ötven millióból,
a mely tagadhatatlanul az enyém volt, egyet elkártyáztam; secundo pedig,
a mit primonak kellett volna mondanom, halálom meg nem mentené, sőt
ellenkezőleg tönkre tenné azt a szegény fiút, a ki értem ment bele a
játékadósságba.

Ily gondolatok között töltöttem a délutánt, nem sokkal jobban, mint egy
elitélt, a kinek a között kell választani, hogy mint szeretne jobban
elpusztulni, kötél vagy kard által? Hosszú három óra mulva – mégis mily
hamar! – elhozta az ügynök a választ. «Rendben van», mondá. A dolog
nekik is nagyon sürgős, mert Würtz bárót holnap kell megoperálni,
állapota nem tűr halasztást. A kisasszony belenyugodott: szemem láttára.
Atyja mindent megmondott neki; tisztán, kereken, világosabban, mint a
hogy én mondhattam volna. Nyugodtan hallgatta. Nagyon szép. Eleinte nem
tudta, kiről van szó. Mikor megneveztem herczegségedet, elpirult és
mindjárt rá elsápadt; igazán, pirult és sápadt. De azontúl egész
nyugodtan hallgatott apjára, s mikor ez kérdezte, belenyugszik-e? egész
higgadtsággal mondta: bele. A dolog most úgy áll, hogy még ma elhozhatom
az összeget, mihelyt herczeg úr egy sor írással kötelezi magát Würtz
Melitta bárónőt nőül venni. Itt van nálam a bárónak is írott
nyilatkozata, hogy e házasságba beleegyezett s hogy halála esetén
lányára egész vagyonát hagyja – legalább 30 millió rubelt – ha az
operatió sikerűl, a felét. – E szavak után Schorf bácsi, a ki
szokatlanul izgatott volt, izzadó homlokát megtörülte, a két iratot
elibém rakta és rám nézett. Nyilván maga is hihetetlennek tartotta volt,
hogy a dolog ily könnyen menjen s a kerek szép summát, melyet az ügy
neki hozhatott, leolvashattam aggodalmas arczáról.

Mindenekelőtt azt kérdeztem tőle, hogy a baronesse-nek multjában
nincsen-e valami folt. Életére esküdözött, hogy szó sem lehet erről. Ezt
annyival inkább tehette, mert ellenkező esetre kötelező módon igértem
neki, hogy megfojtom. Aztán azt kérdeztem, jót állhat-e róla, hogy Würtz
báró nem rabolt, gyilkolt, vagy gyujtogatott? Ez iránt is ünnepélyes
esküt hallottam. Erre aztán behunytam a szememet, a dolgok fordulatában
a fátum ujjmutatását láttam s aláirtam a házassági igéretet…

Két órával később levelet kaptam, két írásmelléklettel. Az egyik
visszaküldött házassági igéretem volt, a másik Würtz báró aláirásával
ellátott utalvány háromszázezer márkára, fizetendő az előmutatónak. A
levél, melyre nagyjában most is emlékszem, körülbelül így szólt:

«Uram! Atyám hirtelen meghalt. E pillanatban sem szabad elfelejtenem,
hogy ön bajban van és hogy ügye sürgető. Itt küldöm a két irást, melyet
atyám iróasztalán találtam, midőn halva leltem őt székén. Nem
engedhetném, hogy a törvény közegei rájuk tegyék kezüket. Hogy az ön
írását is visszaküldöm, nem akar nagylelkűség lenni. Az alkunak, hogy
önnek vagyonomat fölajánljam s cserébe nevét nyerjem, most is állok. De
nem akarnék kényszerhelyzetével visszaélni. Fogadja el, kérem, az
összeget, melyre szüksége van, mint szegény atyámtól fölvett kölcsönt.
Ha valamikor oly helyzetben lesz, – hisz kell oly helyzetbe jönnie, –
hogy a kölcsönt megfizesse, akkor szabadon válasszon, hogy akar-e nejévé
tenni vagy sem. Várok; de várakozásom önt ne kötelezze semmire. Mint
gavallér mindent meg fog ön tenni, a mit a legszigorúbb tisztesség
megkövetelhet, ha az atyámtól fölvett kölcsönt az ő örökösének
visszafizeti.»

– Így szólott a levél. Mit mond hozzá?

Tessen báró gondolkozott. – Nem tudok magamnak a hölgyről fogalmat
alkotni. A herczegi rangba volt-e belebolondulva vagy herczegségedbe?
Mindegyik esetben a levél igen okos, az eljárás pedig nobilis volt. De
önt gênirozhatta, hogy ily formán egészen alul kerekedjék.

– Úgy van, – felelé a herczeg, – gênirozott, még pedig olyformán, mintha
valaki csöndesen fojtogatott volna. Soha sem fogom elfelejteni azt a
különös benyomást. Magam elé képzeltem a hideg és határozott leányt, a
ki apja halálos ágya mellett így birt írni és cselekedni és borzadtam a
gondolattól, hogy ez az én feleségem lehetett volna. A nagylelkűség is
nyomott, melyet ő az ügybe belevitt, s mely az én eljárásomból
hiányzott. Hisz el voltam tökélve egy aljasságra, de csak azon
föltevésben, hogy a szóban forgó nő annak részese lesz. De hogy az a
leány, ki nevemre spekulált, erkölcsileg fölém kerekedjék, azt el nem
viselhettem. Világos lett előttem, hogy a menekülést ily áron el nem
fogadhatom, s e világosság könnyített szivemen s jótékony meleget
árasztott belém. Fogtam az utalványt levelestül s mindkettőt
visszaküldtem az inassal, a ki hozta. Irtam hozzá egy pár sort, mely
nehezen jött ki tollamból: hogy az ő eljárása után tudom, mily méltatlan
volt az enyém, mind ő vele, mind magammal szemben, s hogy hálás vagyok
azon gyöngédségért, melylyel erre figyelmeztetett; biztos lehet benne,
folytatám, hogy az alku által meg volna csalatva, mert a férfiu, a kivel
megkötné, nem éri meg a pénzt, még kevésbbé a leányt. Hozzátettem
udvariasan, hogy most már örülök, hogy őt soha sem láttam, különben az
út, melyen haladnom kell, valószinűleg el volna előttem zárva; hogy most
már férfi akarok lenni s hogy ezt neki köszönöm. De ha egy javulni
készülő férfiú adhatna tanácsot egy jó nőnek, akkor arra kérném őt,
keressen házastársat, a ki hozzá méltó, ne pedig nevet, a melylyel
semmit sem nyerne. Miután pedig e levelet elküldöttem volt, elmentem
bátyámhoz és alázatosan elfogadtam minden föltételeit.

Két nappal rá úton voltam Olaszország felé – mint uj, boldog, szabad,
fiatal ember. A természet és művészet szépségeitől, melyek lépten-nyomon
felém ragyogtak, mámor fogott el: a szabadság, a humanizmus, a tisztaság
mámora. A füledt, izgatott club-élet után ezen szépségtől és fenséges
emlékektől illatozó levegőben úgy éreztem magamat, mint a ki a sírból
támadott föl s áldottam az ismeretlen nőt, a ki a szabadság és
világosság e honába vezérelt. Nem hinném, hogy sok asszonynak lett volna
annyi befolyása férjére, mint ennek a leánynak reám, kit sohsem láttam s
kit alig fogok valaha meglátni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ez az Egyik. A cognac megérdemli a da capot. Így! S most, ha uj
szivarra gyujt, szólhatunk a Másikról.

Tessen báró nyilván szivesen vette mind a kettőt, az uj szivart, meg az
uj kalandot. Kényelmesebben mélyedt bele székébe s míg a pinczérek a
késedelmező vendégek fölött meggyújtották a gázlángokat, a herczeg így
folytatta:


IV.  (Küstner Oszkár.)

– A másikat Spadaro Carmélának hivják. Bátran megmondhatom igazi nevét,
elmondom akárkinek, mindig azon reményben, hogy olyanra akadok, a ki már
hallotta és hirt mondhat Carmeláról. Hanem hiába, soha sem fogok többé
róla hallani. És mégis úgy érzem, mintha nem végeztem volna vele
egészen.

Soha sem láttam őt, sem magát, sem arczképét. Csak azt tudom róla, hogy
létezett s hogy a legszebb lánynak mondták Capri szigetén.

Capri legszebb leánya! Tudja-e hogy ez mit jelent?

Ezen esetlenűl faragott szigeten, mely mint závár tolakodik a szép
nápolyi öböl elé, s látszólag kihült, de hőn verő kőkeblén az édes bort
s a legillatosabb narancsos berkeket ápolja, e csöndes kis világon, mely
a legzajongóbb nagyváros közelében a megelégedett kisvárosi lét
mérsékelt és ép érvelésével éli napjait, e külön hazában, melynek fiai
soha sem vágyakoztak ki a nagyvilágba, oly női nemzedék terem, mely az
én ízlésem szerint az asszonyi állat legszebb és legnemesebb typusa.
Terem és újul tisztán és vegyítetlen, az ősrómaiak sűrű vérével ereiben,
Itália ős tüzével szemeiben, a fenséges egyenmérték antik vonalaival
arczában, egy klasszikus nép szép rhytmusával minden mozdulatában. Mind
ezt még emeli e bronz arczok kellemes mélasága, melyet az északról oda
szakadt jövevény kihívó tekintete sem komolyabbra, sem derültebbre nem
változtathat; a szép arcz ilyenkor sem el nem fordul, sem el nem pirul,
hanem csöndesen, harag nélkül, a mélyre nyúló pillák lebocsátása által
elzárulva azt látszik mondani: «Nem ismersz». Nem állítom, hogy e
szigeten sok oly kiváló szépség legyen, ki első látásra fölizgatja
érzékeinket; de minden lakóival köz a capribeli szépség, s jut belőle
még a poros napszámosnőnek is, ki téglát hord a házépítéshez, gazdagon
diszíti a pórleányt és nyomai világosan megvannak a matróna megviselt
arczában. Bizony megfogható, hogy a kedélyes Albergo-Pagano-ban
csapatosan ütnek téli tanyát a festők. A természet sehol sem szebb, mint
itt. Az újat, a mit évenként hoz, busásabban és korábban nyujtja, mint
egyebütt, a régit pedig, a mit ezredéven át teremtett, e klasszikus
nemzedékben, mely gót, vandal s egyéb barbarokkal össze nem keveredett,
csodásan tudta fentartani.

[Illustration: Ezen esetlenül faragott szigeten.]

– Az ön rajza, – jegyzé meg itt Tessen báró, – igen csábító. De
csudálnám, ha a mai barbárság, a festő és nem festő german nép, mely a
déli szépségen könnyen fellobban, nem ejtett volna némi csorbát e
szigetfaj tisztaságán. Herczegséged például nem tesz rám oly benyomást,
mintha ily alkalom adtán a Schopenhauer-féle «szenvtelen szemlélet»-tel
beérné.

Portenstein herczeg mosolygott.

– A mi engem illet, igaza lehet. A festők e helyen kevésbbé
hevülékenyek, mint az ember gondolná. Először is attól tartanak, hogy a
legkisebb meggondolatlanság megfosztja őket mintáiktól, melyek a szülék
szigoránál fogva úgy is bajosan kaphatók; másodszor pedig tapasztalás
mutatja, hogy a hódításnak itt nagyobb az ára, mint másutt. Sokan, kik
szeretőre halásztak, feleséggel tértek haza vagy pedig ott ragadtak.
Törököt fogtak.

– Sapristi! Ez nagy paragrafus.

– Reám nézve nem, – felelé a herczeg.

– Azt meghiszem, – szólt nevetve Tessen. – Nem kell attól félni, hogy
egy capribeli parasztlányból Portenstein herczegnőt csináljon…

– Ellenkezőleg, kedves báró. Nagy szerencsének tartanám, ha oly nőre
akadnék – akár Capriban, akár Chinában, – a ki ily elhatározásra
rávehetne.

– No, no!

– De bizony. Elengedtem önnek úti benyomásaim részletes rajzát. Csak
általában említettem, hogy a szabadulás mámora fogott el, a látás,
tapasztalás és tudás édes szomja éledt fel bennem akkor, midőn egyszerre
a messze világra utalt végzetem. E szerint ön azt gondolhatná, hogy azon
tisztító katasztrófa után, melyet Melitta baronessenek köszönhettem,
mint szárnyas angyal lebegtem a lét fölött. Pedig az ellenkező történt.
Abba hagytam a kártyázást; de élni kezdtem világomat, a mit azelőtt nem
tettem soha. Persze, Berlinben elsőrendű világfinak ismertek. De édes
Istenem! Mi az, a mit a nagy város viveurnek nevez! Oly ember, a ki
nappal alszik s alkonyatkor kél, hogy a világot gázfényben tekintse; oly
ember, ki társaságban ebédel, társaságban jár színházba, társaságban
kártyáz, s a társaság kedveért tart szeretőt, mert volt-e már világfinak
titkos szerelme? Egyáltalán köztudomású, a kártyás ember nem tud
szeretni. Maga Venus üljön ölébe, ő mégis csak a végzetes ötösre gondol,
mely százezer márkát hozhatott volna, ha véletlenül négyes talál lenni.
Elég az hozzá, én a nagyvárosban, harmincz éves korom ellenére, soha sem
szerettem… még rossz értelemben sem. Az új élet fölkeltette bennem e
nemes érzéket is. Olyan lettem, mint a megifjodott Faust, a ki (persze
nem a könyvtárból, hanem a kaszinóból) kilépett a valódi életbe, az új
ifjúság varázs-italával ereiben. Valóban nekem _minden_ asszony Helena
volt. Egy cseppet sem szégyenlem bevallani, hogy nem volt egykönnyen nő,
a kit öregellettem vagy fiatallottam, a kit szépnek vagy rútnak találtam
volna arra, hogy érdekeljen; mihelyt csak olyan volt, hogy még meg
kellett hódítani, már érdemesnek találtam, hogy ostromoljam.

– Ördögöt! Válogatás nélkül?

– Semmiben sem voltam válogatós, csak jellem, temperamentum dolgában.
Minden asszony egyéniség, az egyéniség pedig mindig fölfedezés. Csak egy
neme van a nőknek, a melyben semmi egyéni nincsen és mely a fajban ki
van merítve: a megvásárolható asszony. Mondhatom, a legerkölcsösebb
kéjencz vagyok, a ki valaha létezett. Utálom és kerülöm az erkölcstelen
asszonyt.

– Ehem.

– Semmi ehem. Erkölcstelennek csak azt a nőt nevezem, a ki eladja magát.

– Értem, – mondá Tessen kedélyesen. – Erkölcsösnek nevezi azt a nőt, a
ki szerelmében nem ismer törvényt, csak a szerelem törvényét. Csakhogy
az ily nő a hűséget sem ismeri el törvénynek. Ha aztán nem máshoz, hanem
önhöz is hűtelen, akkor is elismeri – erkölcsét?

– Minden esetre, – mondá a herczeg mosolyogva. – Csakhogy én rajtam az
efféle meg nem eshetik.

– Alapos okai lehetnek e biztos föltevésre, – jegyzé meg a báró, – nem
firtatom.

– Egyetlen egy okom van, de ez elégséges. Én minden nőt csak _egyszer_
szeretek életemben.

– Ménkőbe! Akkor nyugtalan élete és hálátlan szíve lehet.

– Akár szívtelennek is mondhat. Küstner is annak nevezett. Pedig –

– Küstner? Szabad tudnom, ki az a Küstner?

– Küstner Oszkár, az a fiatal festő, kire engem az ön Párducza, vagy
hogy hívják, emlékeztetett.

– Furcsa, – mormogá Tessen magában, – hogy ő is Oszkár.

– De csak most veszem észre, mily kanyarodóra tévedtem. Hisz Küstnerről
akartam önnek szólni és Spadaro Carmeláról – jó barátomról, a kit
elvesztettem és a nőről, a kit elszalasztottam.

– Ah, elképzelem! A jó barát, a ki mindenünk, jobb felünk, második
énünk, s a ki végül a szeretett nőt elkapja orrunk elől! Régi história!

– Mi jut eszébe? – kiáltá a herczeg oly élénken, mintha fel akarna
szökni helyéről. – Hogy jön ily gondolatra? De nem, – folytatá
nyugodtabban, – ön nem ismeri Oszkárt. Igaztalan volt irántam,
hálátlanúl, gyerekesen, ostobául cselekedhetett, de csalárd – az nem
lehetett soha. Hallgassa meg, milyen ember, mielőtt ítélne róla.

Velenczében találkoztunk. Csinos, erőteljes fiú volt; nyilt arczán annyi
egyenesség és férfias dacz, hogy viseltes ruhája álöltözetnek látszott.
Ott ült az akadémiában és másolt. A fiatal ember minden körülmények
között feltűnt volna; de a hogy a tisztes nyomor minden jeleivel e
foglalatosságban láttam, mely oly nyomorultan fizet, kiváncsiságommal
együtt részvétemet is felköltötte. Néztem munkáját, eleinte csak üres
bámészkodásból, aztán azzal a szándékkal, hogy veszek tőle valamit, hadd
szerezzen hozzá illőbb öltözéket. De nevezetes volt, hogy mily rosszúl
másolt. Ha ott nem függ előtte a kép eredetije, bajos lett volna
megmondani, hogy mi akar lenni a másolat. Nem is mertem dicsérni a
művét; azt hittem, okvetetlenűl észre venné, hogy alamizsnát szántam
neki. Csak ott álltam a háta megett s mikor egy ízben hátrafordúlt, meg
nem álltam, hogy meg ne rázzam a fejemet.

– Rossznak találja a képet, uram? – mondá mosolyogva, megütközés nélkül.

– Nincs annyira rosszúl festve, mint rosszúl látva, fiatal ember. Ön más
valamit fest, mint a mit festeni akar. Pardon, – tevém hozzá, – ez csak
az én véleményem.

– Egészen helyes vélemény, uram, mihelyt fölteszi, hogy azt akarom
festeni, a mit itt magam előtt látok. De ez nem volt szándékom.

– Ah! Ön tehát nem másol?

– Másolni is szoktam, – felelé a fiatal festő némi pirulással; – de csak
oly képeket, melyeket el akarok adni.

– Érdekelne, – felelém gyorsan, – ha jó másolatát kaphatnám a Carpaccio
zenélő angyalainak. A mit ön itt csinál, az inkább csak variánsa; van
talán kópiája?

A fiatal ember az állvány mellől, a hol több kép volt visszáról
felállítva, kihúzott egyet. Oly meglepően hű másolat volt, hogy
elkiáltottam magamat bámultomban.

Ez önkéntelen bók mintha bosszantotta volna. Az árát kérdeztem s kissé
habozva 100 lirát mondott; hozzátette aztán, hogy ha sokalnám, olcsóbban
is adná. Az utóbbi mondást hallatlanná tettem és a képet megvettem; az
örömet is sikerült valahogy ignorálnom, melyet a gyors alkú fölött
akaratlanúl elárult. Megmondtam neki a nevemet, a fogadót és bucsúztam,
– de pár lépést téve, visszafordultam és csak odavetve mondám, hogy tán
ráérne személyesen hozni el a képet a másikkal együtt, mely nem eladó,
mert szeretném a kettőt összehasonlítani és fölfogásáról vele
beszélgetni.

Este felé elhozta a képeket s ezzel alkalmat adott ismeretséget kötnöm
egy oly emberrel, a ki minden irányban határozottan vonzott. Fiatalsága
daczára volt kifejlett, noha szögletes jelleme, szilárd és benső művészi
meggyőződése. A két utánzási mód közti különbséget érdekesen fejtegette.
Másolatait, – úgymond, – azért csinálja, hogy megélhessen, szabadabb
reproductióit azért, hogy haladjon. Az utóbbiaknál az eredetiből csak a
tárgyat és az adott világítást szokta elfogadni, hogy e kereten belől
szabadon próbálja ki tehetségét. Ez a gyakorlat érdekesebb és szerinte,
érdemesb is a másiknál. S a hogy a két festményt egymás mellé tette,
magam is úgy találtam, hogy a másod alkotás többet ért a másolatnál.
Megmutatta, hogy a másolatban, bármily hűnek látszott az egész, minden
részlet merev, félénk és elfogult, a «tanulmány»-on ellenben minden
mozdulatteljes, merész és szabad; hogy az egyik minden tökéletlensége
mellett annál jobban lekötheti az embert, mentűl tovább nézi, míg a
másik csak az első, futólagos tekintetet bírja kiállani. Midőn
lassanként belemelegedett – mert eleinte nehézkesen és csak szavaimra
válaszolva beszélt, – művészi fejlődésére vittem a szót, hogy
rátérhessek személyes viszonyaira. Ez megint szófukarrá tette. Annyit
vehettem ki belőle, hogy előbb diák volt és csak az egyetemen fordúlt a
festészet felé. Sokkal később tudtam meg, – mert ismeretségünket
mindenféle ürügy alatt folytattam, – hogy jólétben nevelkedett; hogy
atyja, a ki földbirtokos vagy haszonbérlő lehetett, hirtelen
elszegényedett; hogy ő maga jog helyett bölcsészetet hallgatván,
egyszerre kenyérkeresetre volt utalva s így jutott eszébe, hogy a
rajzolásból és festésből, melyet addig szenvedélylyel, de csak
mulatságból űzött, kereseti forrást csináljon. Mester és iskola nélkül,
rokonai ellenére, kik más pályán támogatták volna, de ez úton cserben
hagyták, rálépett az önmívelés terére, s a holtakat, a cinque cento
festőit választotta tanítókul. Így került Bécsből, hol rajzleczkéket
adott, Velenczébe s innen végig akarta magát «másolni» egész
Olaszországon.

Nem fárasztom önt, kedves báró, e viszony leírásával, mely részemről
legalább igazi barátsággá izmosodott. Sikerült ezen _selfmaking_ ember
tartózkodását annyira legyőznöm, hogy Olaszországon át úti társam lett s
vállalkozott az én csekély festői tehetségemet, melyet e czélra
elővettem, a magáéval együtt kiművelni. Hozzá szoktunk egymáshoz és jól
összefértünk, noha – vagy talán mert – fiatal társam a mindennapi
érintkezés bizalmassága elől mindig kitért. Soha sem akart az én
coupémba szállni; a hol lehetett, más vonaton ment s legközelebbi
állomásunkon, hol külön lakást fogadott, újra találkoztunk. A tanításért
fizetést húzott tőlem, a melyből megélt, annyival inkább, minthogy
képeit idővel (eleinte persze titkos közbenjárásomra) mind jobb áron
kezdte eladogatni. Érintkezésünk művészi és elméleti volt, a nélkül,
hogy társadalmivá lett volna; mert ő mindig a herczeget szólította meg
bennem és a formákban valami büszke szerénységgel ragaszkodott a rang
megkülönböztetéséhez, noha a lényegben mindig nagyon egyenesen mondta
meg véleményét. Egyáltalán különös volt, hogy ez a nálamnál vagy tíz
évvel fiatalabb ember idővel engem fiatalított, magát vénítette.
Meggondoltsága az én impulsiv lényemmel, nézeteinek és törekvéseinek
egyenessége az én barangoló, sétáló életemmel oly ellentétben állt, hogy
Telemachosnak éreztem magamat egy önkéntelen Mentor társaságában. Meg
vagyok győződve, hogy – noha volt elég ízlése, a vett jótéteményekről
soha sem szólni – benső ragaszkodással és háladatossággal viseltetett
irántam; de azért annak, hogy mit érez személyem iránt, sem szóval, sem
mozdulattal soha sem adta jelét. Sem alázkodni, sem paczkázni nem
szokott; de volt valami benne, a mivel sajátságosan tudott hizelegni.
Tudott oly módon hallgatni, hogy közlékenynyé lettem, s tudott kevés
szóval úgy ellenmondani, hogy ellenvetései sarkalták eszemet és
eszmevilágom minden rúgóit mozgásba hozták. Nevetni fog, báró, de nem
tagadom: az ő társaságában szellemesnek éreztem magamat. Nem különös ez?

– Cseppet sem az, herczeg. Küstner úr az ön aczéljához való kova volt.
Kérem, ez aperçu-t megjegyezni; jobb, mint a miket különben mondani
szoktam. Esprit par ricochet.

A herczeg nevetett.

– Ön ép oly szellemes, mint türelmes ember. Csöndes figyelme az oka,
hogy mindinkább elkalandoztam a tárgyamtól. De itt úgy látszik,
visszazökkenünk a kerékvágásba. Hogy is kerültünk Küstnerre? C’est ca.
Ön úgy találta, hogy az a mód, a hogy én a nőket szeretem, háladatlan
szívre mutat. Erről jutott eszembe Küstner, a ki egyenesen szívtelennek
mondott. Most már az ő révén visszatérhetünk tárgyunkra.

– Spadaro Carmelára? – kérdé Tessen báró, némi nógatással.

– Még nem, – mondá mosolyogva a herczeg. – Ráér? Igen? Nos hát,
gyujtsunk új szivarra, és vitatkozzunk az én szerelmi elméletemről à
trois: Ön, Oszkár meg én. Maga a kérdés az, a mi engem érdekel. A kérdés
a lényeges. Spadaro Carmela voltakép csak fictio.

Az új szivar égett és a herczeg folytatá:


V.  (Elméletek.)

– Küstner rossz embernek tartott, minthogy – úgymond – a szórakozási
viszketegnek, nem is szenvedélynek, kész vagyok annyi nőt – bocsánat, ez
roppant bárgyúan hangzik az én ajkaimról. De nem tagadhatom, hogy sokan
voltak.

– A semel pro semper elvénél fogva, – mondá Tessen nevetve, – a melyet
herczegséged vall, nem is lehetnek kevesen. Valóságos írtó gazdaság.

– Tehát mondjuk: annyi nő boldogságát föláldozni. Hiszen én nem tehetek
róla, – tevé hozzá a herczeg inkább szégyenkezve, mint dicsekvőleg. –
Mikor az ember ily hosszú legény, kóbor princz és hozzá egy kissé
lelkiismeretlen, akkor nem oly nehéz a hódítás, hogy nagyra lehetne vele
az ember. Nem is voltam vele nagyra. Kaczérságnak és tetszelgésnek,
akárhányszor mondtam ezt Küstnernek, semmi része sem volt az én
kalandjaimban. Szórakozási ösztön sem vitt rá, mert én soha sem szoktam
unatkozni. Küstner végre rájött, hogy ördögi tudvágy sarkal női szívek
bonczolására s ebben lehet is valami. Ama vérszopóhoz hasonlított, ki a
Marschner «Vampyr» czímű operájában szerepel (mely, mellesleg mondva,
előttem csak undok butaság) s végül vivisectornak nevezett, a ki tengeri
nyulak helyett asszonyok sziveit bonczolgatja. Nem tudom, hogy e pontban
miért nem tettek rám benyomást komoly szavai, melyekre különben igen
sokat szoktam adni. A vivisectort csak nevettem s azt feleltem, hogy az
én tengeri nyulaim még mind életben vannak. De megkisérlettem magamba
szállni, hogy tán sikerül-e némi jóakarattal lelkiösmereti furdalásokat
fedezni fel magamban? Sehogy se sikerült. A tény az, hogy sohasem
hazudtam, mikor egy nőnek azt mondtam, hogy szeretem. De akkor sem
hazudtam, mikor a szerelemnek vége volt, hanem – bucsúzva vagy
bucsúzatlan – egyszerűen odább álltam. Az én hibám-e, hogy mindeddig az
első szerelmi láng fellobbanásán túl egy nő sem bírt lekötni? Lássa, én
azt hiszem, hogy nagy ideálista vagyok. Ne mosolyogjon! A szerelemben a
quid? előttem közönyös; a quomodo? a legfőbb mértékben érdekel. A czél,
a melyre törekszünk, minden nőnél ugyanaz. De az út, a melyen haladni
kell, az akadályok és kerülők, a tempó és a hangnem, mindeniknél más.
Hát csoda-e, ha oly ember, kit az ilyen érdekel, ki nem láthat női
arczot a nélkül, hogy magában kérdezze: vajjon milyenre változnának e
vonások, ha a legtompább közönytől a legfőbb boldogság kifejezéseig
emelkednének? ha, mondom, ily ember a szerelmet nem mint regényt, hanem
mint tárczaczikket, vagy, mondjuk Isten nevében, mint novellát nézi, s
ha nem akarja ismétlések vagy «folytatása következik»-féle hatásokkal
profanálni azt az érzést, a mi rövid teljességében oly isteni, mint akár
Zeus ősatyánk szerelme?

Önzőnek és kegyetlennek nevezte ezt a fölfogást az én fiatal barátom.
Ezt a vádat egész komolysággal tagadom. Engem semmi tudományos,
lélektani bogár nem vezet. Komolyan szeretek, midőn udvarlok, és igazán
szenvedek, mikor szeretek. De szerelem és szenvedés nálam megszünnek egy
bizonyos pontnál; az asszony is miért ne szünhetne meg szeretni és
szenvedni? Higyje meg, legtöbb esetben meg is szünnek, s a mi őket néha
arra készti, hogy egy megkezdett viszony szálaihoz görcsösen
ragaszkodjanak, az nem a szenvedély, hanem a hiúság.

Tessen báró itt oly mozdulatot tett, mely önkéntelenségében ép oly
határozottan, mint udvariasan azt fejezte ki, hogy asztaltársának
okoskodása nem fér a fejébe. Mint jó modorú ember azonban csak annyit
mondott, hogy a herczeg igazán nem tud-e oly asszonyt képzelni, a ki egy
férfiút valóban szeret, a ki tehát őt magához lánczolni, ne pedig
«végkielégítni» szándékozik. Hisz elvégre vannak oly nők is, a kik nem
játékra és mulatságra vannak teremtve. Vannak hitves nők és anyák – és
van egy meglehetősen elterjedt intézmény, melyet kezdenek ugyan némelyek
elavúltnak tekinteni, de a mely eddigelé az egész társadalom alapját
teszi: a házasság. Hát hogy erről mi a herczegnek a véleménye?

Ő herczegsége a megjegyzésekhez oly buzgón integetett a fejével, mintha
minden szó az ő lelkéből volna véve. Aztán felszökött helyéről – az
ebédlőben már nem volt más vendég – és a bárót fölszólította, üljön a
kandalló elé, a hol kellemes tűz lobogott bele a félhomályba.

– Oda lyukadt ki, – mondá élénken, – az ön okoskodása, a hova akartam,
arra a pontra, a hol Oszkárral kenyértörésre került a dolog. Szánjon
nekem még egy félórát. Ön tapasztalt, okos ember; nem olyan idealista,
mint Küstner, mégis látom, van önben sok az ő becsületességéből és
józanságából. Ön az igazi békebiró köztem és ő közte. Üljön le, ide
velem szembe. Nem iszik még egy cognac-ot? – Jó, én is csak egyet. Most
hallgasson rám.

A _házasságot_ említette. Nem tagadom jogosultságát. Szükséges az az
egyetemre, szép és fenséges az az egyesekre nézve. De a boldog és a
szerencsétlen házasságok aránytalansága köztudomású és szembeszökő.
Millió házasság van, melyet ész és érdek teremtett. Az ész és érdek
dolga azokat vaskapcsokkal összetartani. Ha magasabb belátás és erősebb
érdek nem jön közbe, hogy szétrobbantsa, akkor az ily házasságot idővel
a megszokás és a barátság is körülfonja puha, szívós indáival, és
Philemon meg Baukisz, karonfogva, lassankint halálra köhögik magukat és
egymást. Az ily házasságról, akár boldog, akár boldogtalan, nem akarok
beszélni; az nem érdekel, mert nem probléma.

Hanem szólok arról a házasságról, mely noha nem szabály, csak kivétel,
mégis nagy számban fordúl elő: a tiszta _szerelmi házasságról_.
Mondhatja-e, hogy száz, nem: ezer ilyen házasság közt van több, mint
kettő, mely beváltja, a mit igért? Elsoroljam-e az ezerféle
mozzanatokat, melyek az első mézeshéttől fogva közbe szoktak lépni, a
kiábrándulás, a kétkedés, a lankadás, a lohadás mozzanatait, melyekből
az a különös tünemény származik, hogy e szerelmesek életében, kiket
lobogó vágyuk hozott össze, a ma soha sem hasonlít a tegnaphoz, sem a
holnap a mához, még pedig azért, mert – nagyon is hasonlítanak? Tudom, a
kivételekre fog hivatkozni. Megengedem a kivételeket és meg fogom
mondani, hogy véleményem szerint miért csak kivételek? De a szabály az,
hogy a házasság a szerelembe nem fokozást, de még állandóságot sem hoz,
hanem csak lankadást, melynek vagy keserű lemondás, vagy nyilt szakadás
a vége. És tudja, miben látom az okát? _Az emberek szeretik egymást, a
nélkül, hogy egymást ismernék_. Még ez nem baj. De összekelnek, mielőtt
szerették volna egymást, és ez baj. Szerelmi házasságnak hivják, ha égő
vágyaktól kergetve, tekintet nélkül a világra és a körülményekre, egymás
nyakába röpülnek, rangot, vagyont, hitet, nyelvet, e nagyhatalmat
semmibe se véve, időt és tért üres képzeletnek tartva, csak egymást
áhítva. És büszkén kérdik: Ha velünk a szerelem, ki ellenünk? De lehet-e
az, kérdem, szerelmi házasság, a mit nem előzött meg a szerelem, hanem
csak a szerelem látszata? Hát egyáltalán tudhatják-e azok a fiatalok, a
kik egymást vágyakozásukból ismerik, hogy vajjon szeretik-e egymást?
Persze, ismerik egymást; ismerték, szerették egymást gyermekkoruktól
fogva; lelkük találkozott: oly sziveknek, kik egymásért vannak teremtve,
elég egy pillantás, hogy úgy ismerjék egymást, mintha örök időtől fogva
egy lényt képeznének. S a többi, s a többi… Gyönyörűen hangzik ez és
bizonyos tekintetben igaz is lehet. _Arra_ a szerelemre, a mely eddig
összekapcsolta őket, eléggé jól ismerik egymást! S ha a házasság nem
volna egyéb, mint ezen szerelem folytatása, akkor még megjárná a dolog.
De a házasság _másféle_ szerelem, még pedig az igazi. S hát lehet-e azt
mondani, hogy olyan emberek, kik a jó erkölcs korlátai által
elválasztva, évekig epekedtek egymás után, kik, – ha messze mentek –
egymásból csak ajkaik lehelletét és hajuk illatát ízlelték, hogy _azok
ismerik egymást?_ Egyáltalán nem, kedves báró. Szóval – én évek óta el
vagyok határozva, hogy az első nőt, a ki még akkor is leköt, midőn –
megismertem, hitvesemmé teszem.

– Azt nem fogja megtenni.

– Meg én. Azaz, megtenném, ha megtörténnék rajtam a szerencse, hogy
képzeletem szerinti szerelemmel találkoznám. Miért tartja a dolgot oly
hihetetlennek?

– Először is, a mennyire ismerhetem herczegségedet, nincs közvetlen
veszedelemben. Ön, úgy látszik, a szerelmet oly betegségnek nézi, mely
csak recidiva által válik halálossá. És minthogy eddig mindeniken
visszaesés nélkül ment keresztül, nincs ok félni, hogy ezentúl
recidiváljon. De ha megesnék is, bizonyára az utolsó pillanatban vissza
fogna riadni. Mert nem fogja annyi nő közül, a ki herczegi koronáját
viselhetné, épen azt választani, a kit – gyöngének ismert.

– Pedig megteszem, ismétlem önnek, ha e nő az első, _a ki odaadása által
nem játsza el tiszteletemet_. Csak nem fogja tagadni, hogy lehet ily
leány, sőt ily asszony is? Hát oly nagy dolog az az erény, mely nem
áldozza föl magát a világ minden kincseért, de igenis egy lat aranyért,
mihelyt esketési gyűrűvé van kovácsolva? Oly lény, ki nem gondol
egyébre, mint szerelemre, ki szabódás, ellenkezés nélkül, a világra és a
közfogalmakra való tekintet nélkül, meggondolatlanúl, de önzéstelenül
csak a természetnek és szivének enged, ne lehetne szeretetreméltóbb,
tisztább és magasztosabb, mint a hősnő, ki szerelmét határnaphoz köti,
ki erős az ellenállásban, de egyszerre megpuhul, mihelyt a világi és
egyházi hatóság megadta az engedélyt? Kit akarna inkább feleségnek:
Heilbronni Katát vagy az orleansi szűzet? Az erős Brunhild magasztosabb
eszménye a nőiségnek, mint a szegény Gretchen? Mellesleg mondva, előttem
egészen megfoghatatlan, hogy az a Faust doktor hogy hagyhatta oda azt a
kedves Margitot. El kellett volna vennie. Csak nevessen. Talán rossz
dráma lett volna – ámbár nem épen megvetendő tragikai csomó, egy angyal
férjének lenni, mikor az ördögnek adtuk el lelkünket – de mindenesetre
jó és szép dolog lett volna. Megfoghatatlan gőg is attól a lateinertól,
hogy mésalliancenak nézte az ily frigyet. Végre is csak a szegény
Gretchen pártfogásának köszöni a mennyekbe jutását és megváltását. Úgy
van! Az ily szerelem maga a megváltás, a mennyország. Ugyanígy mondtam
annak idején Küstnernek is. Azt mondtam neki, hogy én is olyan
Faust-féle vagyok, persze tudomány és ördög nélkül; csak egy Gretchenre
kéne akadnom, hogy nyugtot és boldogságot találjak. Megmagyaráztam, hogy
kalandjaim és szerelmeim nem frivolitásból és szívtelenségből erednek, –
csak Margitot keresem. S mikor először emlegették előttem Spadaro
Carmelát…

– Valahára! – fakadt ki Tessen.

– Igaza van. Valahára! Beszéljünk hát valahára Carmeláról!


VI.  (A Másik.)

– Anacapri egy kis helység, mely a sziget kimagaslóbb szirtjén, mint a
kis Capri város szegényebb húga, szerény, parasztos magányban éldegél.
Egy órányira kigyózik a jól ápolt országút, szédítően függve a tenger
fölött, Capriból Anacapri felé, a mely még dicsőbb kilátásba nyílik,
mint a mélyebb teknőbe simuló városka. Ebben is van egy csomó
úgynevezett Hôtel, Albergo és Locanda, mind apró és olcsó szálló-fészek,
oly festőknek való, kik itt megvalósítják a lehetetlent, azt t. i., hogy
még olcsóbban éljenek, mint Capriban. E helységnek ritkán látható
csillagzata volt Spadaro Carmela.

Csodákat regéltek szépségéről, de arról a gondosságról is, a melylyel
őrizték. Testvérnénje, hír szerint ép oly szép, ha nem szebb még, mint ő
maga, egy franczia művész ledérségének áldozata lett. A szégyen, a testi
és lelki szenvedés korai halálba sodorták. Anyja, ki özvegy állapotában
egy szegényes szállót tartott, e szörnyű eset után megfogadta, hogy
második lányának jobb gondját viseli s már el volt tökélve, házát eladni
és biztos keresetéről lemondani, csakhogy idegennel ne kelljen többé
érintkeznie. E szándéka egy ott élő német embernek értésére esett, ki
már egy-két éve a kis fogadóban élt s ki e pompás levegőben talált volt
gyógyulást súlyos bajából. Kiszolgált porosz altiszt volt, a kinek
orvosa déli éghajlatot rendelt, Caprit jelölve meg neki oly pontúl, a
hol kevésből eléldegélhet. Ez ember otthoni kis földjét eladván, úgy
találta, hogy az anacaprii kis fészekben, mint jómódú magánzó,
kamatjaiból megélhet. A korcsmárosné visszavonulási szándéka mint
Damokles kardja függött szerény jóléte fölött. Végre ajánlkozott, hogy
megveszi a fogadót s az alkudozásnak az lett a vége, hogy a fogadósnét
is elvette. Férfioltalom alatt a szegény asszony kevésbbé féltette
kisebbik lányát s így a fogadónak német gazdája, Carmelának német atyja
lett.

Rüdeke úr e kettős hivatalát egy porosz királyi őrmester egész
tekintélyével és alaposságával teljesíté. A fogadót jó karban, a leányt,
a kit gyöngéden szeretett, szoros őrizet alatt tartotta. Ritkán engedte
idegenekkel érintkezni, soha sem olyanokkal, kik gyanúra okot adhattak.
Szeretete és szigora fokozódtak, mikor felesége meghalt s a leány
egészen reá volt utalva. Legszivesebben fogadta házába a német festőket,
kivált ha szegényesen léptek föl. Mostohalányát alaposan megtanította
német szóra, s a hir azt beszélte, hogy német festőhöz remélte nőül adni
– a minthogy pl. a Capribeli híres fogadós is, az öreg Pagano, a
nagynevü párisi festőhöz, Hennerhez adta lányát, ki most évenként a
leggyönyörűbb freszkókkal ékesíti ipja vendéglátó hajlékát.

A hir, mely a fiatal Carmela páratlan szépségét és szemérmetességét
emlegette, untalan körülzsibongta fülemet, mikor pár hét óta Capriban
mulattam. Több ízben fölsétáltam Anacapriba, s azon a czímen, hogy
földije vagyok, de meg nem nevezve magamat, egy-egy pohárkára betértem
Rüdeke bácsihoz. Reményem, hogy a szép lány elémbe kerül, mindannyiszor
dugába dőlt. Elhatároztam, hogy nehány napra egészen odaköltözöm.
Ecsetet, vásznat és festéket hurczoltam magammal, remélvén, hogy
Cerberus hazámfia majd tehetséges festőt lát bennem s így tán nyilik
alkalmam, a féltett lánykával találkozni. Küstner, a kit magammal
kivántam vinni, a «betörés»-ben semmi áron sem akart részt venni.
Egyedül költöztem tehát oda s festő szerepemet, úgy hittem, meglehetős
szabatossággal játsztam. Rüdeke tiszteletteljes, de nem igen nyájas
gazda volt. Részemről nagy odaadással és szorgalommal vázoltam,
rajzoltam és festettem, s azt hittem, már teljesen meg van nyugodva s
kezdtem mostoha lányát szóba hozni; hogy annyit hallottam kedvességéről
és tisztességéről s hogy boldog volnék, ha csak egyszer is mintául ülne
– természetesen, apja jelenlétében. A bácsi fejét rázta, azt mondván,
hogy az ő leánya még nem ült senkinek és hogy nem is fog; megigérte
anyjának, hogy meg nem engedi. Tréfára fogtam a dolgot s azt mondtam,
hogy mégis csak veszedelmes, a fiatal leányt még a férfi látásától is
félteni; hisz tudja, hogy német leányaink, a kiknek teljes szabadságuk
van, meglehetősen erényesek, – s hogy az elkülönítés a lányokat rosszabb
gondolatokra viszi, mint a jól mérsékelt szabadság. Hát hogy valóban nem
lehetne-e a szép gyermeket egész tisztességgel megnézni és
tökéletességeiben gyönyörködni? Hisz a festő elvégre nem
boszorkánymester, a ki mindjárt megbűvölné?

[Illustration: Festő szerepemet meglehetős szabatossággal játsztam.]

Rüdeke vállat vont. – A festő, – mondá – még nem ördög. De egy
festőruhába bujt _herczeg_ nem lányomnak való társaság. – Ezzel
alázatosan levette süvegét s ott hagyott.

Le voltam tehát leplezve s ezen az uton tovább nem haladhattam. Nagyon
bosszantott és bántott a dolog. E láthatatlan lány szépsége mind
sűrűbben kóválygott képzeletemben. E mellett gyötört az is, hogy a
lányról csak lelki képzetet bírtam magamnak alakítni: látható kép nem
akart bennem létrejönni, sőt féltem, hogy képzeletem szegényesnek és
köznapinak talál bizonyulni, ha magasztalt szépségéről fogalmat alkotok.
Ellenben jellemét világosan elgondoltam. Úgy képzelém, hogy ábrándos és
gyermekded egyúttal; hogy kifejlett nőiesség duzzad benne, körülborongva
az ártatlanság ködétől, mely inkább a vallásosság, mint a vele született
jellem eredménye lehetett; hozzá erős, mélyen érző szívet, mely a
legnagyobb szenvedélyre és a legnagyobb odaadásra képes: szóval
Margitot, olasz vérrel. Elképzeltem, hogy e lélekkel szembeszállok;
kifestettem, hogy mily édes volna e szívet föltárni önmaga előtt.
Belehevűltem azon sejtelembe, hogy ő az a lény, mely nekem a keresett
nyugpontot megadhatja, a ki a tünékeny diadalon túlragadna odáig, a hol
lekötném magamat és a szerelem vándoréveit befejezhetném. Elhatároztam,
hogy nem engedek, mig őt meg nem láttam. Első kisérletem megbukott –
tisztára. A féltékeny őrt mindenekelőtt biztonságba kelle ringatnom s e
czélra legjobb volt, tisztesség okáért még egy hétig ott maradni s aztán
visszavonulni. Ezt meg is tettem s bucsúzásomkor láthattam, mily jól
esett a fogadósnak, hogy a gyanús vendégtől szabadul.

Capriba visszaérve, fiatal barátomnak számot adtam az expediczió
sikertelenségéről. Úgy találta, hogy jól van ez így s hogy a sors
megóvott egy nagy bűntettől. Ez alkalmat adott azon régi vita alapos
megújítására, melyből ön az imént egy mutatványt kapott. Kifejtettem
neki, hogy nem vagyok kéjencz, hogy látnom kell azt a lányt: talán
mindkettőnk szerencséjére. Oszkár ép oly hitetlen volt, mint most ön.
Azt mondta, ha mennybéli angyal volna is a lány, nyomorúltan ott hagynám
a porban, mihelyt megtépegettem volna szárnyait. Egyébaránt bizonyosan
szó sincs róla, hogy angyal s ne hitegessem azzal sem őt, sem magamat,
hogy épen egy anacapribeli pórleány legyen hivatva a földönfutó
gyönyörvadászt patriarchává varázsolni. Aztán hihetőleg sem szépsége,
sem lelki kitünősége nem lesz oly egetverő, mint a hogy elképzelem.

Ezt nyilván fölcsigázott képzelődésem lelohasztása végett mondotta. De
én szaván fogtam, hogy megnyerjem kigondolt tervemnek.

– Hisz ebben, – mondám, – igaza is lehet s őszintén szólva, jobban is
szeretném, ha így lenne. Az ön kezében van, hogy bizonyosságot
szerezzek. – S mikor csodálkozva nézett rám, előálltam javaslatommal.
Azt mondtam, hogy a Rüdeke gyanúja elől, melyet eljárásommal
fölkeltettem, még ma Nápolyba megyek, még pedig mindenestül, mintha
végleg elutaznám. Szerencse, hogy ő – Oszkár – arra a kivánságomra, hogy
velem jöjjön Anacapriba, rá nem állott. Most egészen véletlenül, a
nélkül, hogy a derék Rüdeke gyanúját felköltse, ott cseppenhet. Neki,
csöndes és higgadt magaviselete mellett, bizonyára sikerülni fog, a
lánynyal találkozni és szólhatni. Bolondság tőlem, beismerem; de ennek a
bolondságnak, mondám, nem lehet máskép véget vetni, mintha azt a csodás
lényt meglátom és megismerhetem, ha másként nem, egy elfogulatlan és
megbizható barátom szemei által.

– Mondta, hogy «barátom»? – kérdé Tessen báró. – Igen? Nos, az jó volt,
de szükséges is; mert mint szegény és herczegségedtől függő embert
sajátszerűen érinthette az efféle ajánlat.

– Hüm, – dörmögött a herczeg, ajkába harapva. – Tehát ön is! – – De
legyünk igazságosak, kedves báró. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy ő ez
időben már egy cseppet sem függött tőlem. Több mint három év múlt el,
mióta találkoztunk. Művészi egyénisége ez idő alatt kifejlett és
megállapodott; festményei jól keltek, persze csak külföldön, a nélkül,
hogy otthon is hírt szereztek volna neki; ehhez az is járult, hogy egy
nagynénjétől újabban kis vagyont örökölt. Hisz tényleg nem sokkal ezen
epizód után vissza is küldte egyszerre mind azt, a mit évek alatt reá
költöttem. Tehát függő állásról szó sem lehetett. De ha másként lett
volna is, nem úgy bántam-e vele mindig, mint barátommal? Vonzalmamért és
bizalmamért nem tartozott-e többel, mint hálával, nem tartozott-e
barátságával? Hát folyton arra kellett volna gondolnom, hogy én herczeg
vagyok, ő meg roturier? Nem kivánhattam-e inkább én, hogy ő felejtse el
a köztünk létező különbséget és hogy a szolgálatot, melyet tőle kértem s
melyet csakis jó baráttól lehet kérni, baráti szolgálatnak tekintse?
Tehettem én arról, hogy herczeg voltam, ő meg festő s hogy nem volt más
barátom? Csak igazságosak legyünk! Legyünk igazságosak!

Elhallgatott és némi elfogultsággal várta a Tessen válaszát. De ez, úgy
látszott, nem igen kivánt itéletet mondani.

– Tehát megtagadta? – kérdé kitérve.

– Nem. Ráállott, de kiérthettem volna szavából, hogy kutya van a
kertben. Egy órával később visszatértem a tárgyra, oly hangon, mely
meggyőzhette, hogy kérésemet nem könnyelműségből, se nem kicsinylésből
intéztem éppen ő hozzá, hanem ellenkezőleg azért, mert nagyon becsültem
a jellemét. Én, mikor kicsit elmélyedek érzelmeimben, inkább
szenvedélyes, sőt, tartok tőle, sentimentalis ember vagyok. Megvallom –
nevetséges ugyan, de úgy volt – majdnem könnyeztem, midőn bocsánatot
kértem tőle, ha kérésem tán megbántotta volna. Megmagyaráztam neki, hogy
az ő közbenjárása kezeskedik mellette, hogy a titokszerű Carmelához azon
erkölcsi komolysággal fogok közeledni, mely az ő itéletét megilleti –
mert ő rajta, Oszkáron, lesz az itélethozás. Csak ha ő is azt hinné,
hogy e leány képes egy magamszőrű bűnöst megtéríteni, fognék hozzá
közeledni. Ebben csak megnyugodhatott?

– És mit felelt?

– Meglehetős ridegen szólott. Képzelődésem láza, mondá, oly fokot ért
el, hogy nem fogok engedni és tágítani, mig a lányt meg nem láttam. –
Nos, – folytatá, – ha ez így van és herczegséged el van tökélve, e
szerencsétlen gyermek nyomát követni, akkor nem árthat, sőt csak
használhat, hogy én előbb ismerjem őt! Lehet, sőt valószinű, hogy sem
szépsége, sem lelki magva nem éri fel ezt az emésztő tüzet.

– Nos, – mondá Tessen, – hisz így megegyeztek?

– Meg, – felelé a herczeg, – s én meg is voltam nyugodva. Csak időt
kért. Megállapodtunk, hogy addig maradok Nápolyban, míg ő ír vagy maga
jön át érettem. Elmentem és két hétig hir nélkül maradtam. Irtam, hogy
nincs-e semmi közölni valója? Semmi válasz. Telegrafiroztam. Semmi. A
harmadik hét végén már szakadt a türelmem fonala, Capriba mentem
mindenekelőtt, a régi fogadóba. Azt mondták, hogy Küstner elhagyta a
szigetet s levelet hagyott számomra. E levél arra kért, hogy feledjem el
őt mint egy háládatlant; hogy visszafizeti, a mit rája költöttem, nem
mivel ezzel leróni vélné tartozását, hanem mert módjában van s mert igen
jól tudja, hogy festő-tanulmányaim csak jótéteményeimnek ürügyei voltak.
Ezeket szivéből köszöni s mindig tisztelni fog, mint jó és nemesszívü
embert stb… Jellememnek azt a sötét oldalát, folytatá, mely nem
jóságosnak, sőt gonosznak és kegyetlennek tetszik, nem itélheti el
egészen, mert végre is azon belátáshoz jutott, hogy az (képzelje csak,
báró!) _részbeli elmezavarból_ ered. Ez okból a rábízott ügyben úgy
viselkedett velem szemben, mint egy őrülttel szokás. Tévútra vitt.
Rüdeke házába azzal a szándékkal lépett, hogy a leányt, ha beteges
vágyaimnak tápot nyújt, tőlem és terveimtől megmentse. Ezt megtette, a
lány biztonságban van – s én (már Oszkár véleménye szerint)
megmenekedtem egy bűntény, a lány a szerencsétlenség elől. Jól tudja,
hogy ez nekem rosszúl fog esni; nem is fogom őt viszontlátni soha. Végül
biztositott, hogy megbocsáthatok neki, mert ő is megbocsát; s hozzáfűzte
– elég impertinensül – azt a tanácsot, hogy ha jövőre találkoznék, a kit
barátságommal ki fogok tüntetni, sohse bízzam meg oly szereppel, a
milyent ő neki szántam.

A levelet széttéptem s szótlanul ott hagytam a fogadót. Útközben eszembe
jutott Rüdeke után tudakozódni, azon ürügyön, hogy Anacapriban lakást
akarnék rendelni egy ismerősöm számára. Erre megtudtam, hogy Rüdeke
elköltözött a szigetről, lányostul. Örökölt, mondák, s szállóját eladta.
Nem maradt hátra más, mint ott hagynom a helyet, hol a képzelt
szerelemért elvesztettem a barátomat.

Ez a Carmela és Oszkár története. Voltakép nincs rajta semmi s önt hiába
untattam egy óra hosszat. Partagosz úr festménye az oka. Szeretném látni
ezt a művészt. Hol is lakik?

– A városon kivül, valahol Nussdorf felé. Külön házban él szép
feleségével, a kit nem mutat be sehol. Ő sem igen fogad. Tanár az
akadémián s ott találni őt műhelyében. Ha holnap délben meg akarja
látogatni, előre bejelentem neki herczegségedet. Valószinűleg egy szép
hölgyet is fog ott találni, a ki érdekelhetné: Montelione herczegnőt.

– Palermóból?

– Ismeri?

– Őt magát nem, hanem gyönyörű nyaralóját. Ott voltam öt évvel ezelőtt.
Hogy kerül Bécsbe ez az asszony?

– Fest; Partos tanítja. Sokat fecsegnek róla, mert a hölgy nem mutatta
be magát a társaságban s minden délelőtt ott ül az érdekes magyar
műhelyében.

– Szép?

– Gyöngy. De hisz látni fogja. Hát bejelentsem?

– Kérem. De – most jut eszembe, hogy holnap nem lehet. Lord Avendalehoz,
ki ma este érkezik, reggelire igérkeztem. Tehát holnaputánra, ha szíves
lenne…

– Tehát holnapután.

Ezzel Tessen báró elbúcsúzott, mélyen meghajtva magát új ismerőse előtt.

– Érdekes bolond, – mormogá, mikor kiért az utczára.


VII.  (Ledér asszony.)

A festő-akadémia szellős, de mogorva termeinek egyikében ütötte fel
Partos tanár úr művészi tanyáját. Ott állt ma is, mint minden nap,
vászna előtt, talán még szótlanabbul, mint máskor. Mint hetek óta, ma is
ott ült vele szemben érdekes fiatal tanítványa, özvegy Montelione
herczegnő, csöndesen dolgozgatva. Néha-néha oda pillantott a mesterre, a
kinek mindene, kivéve szemét és kezét, aludni látszott. A herczegnő
szépsége megkapó volt már az első tekintetre is. Sudar, tán túlságosan
magas termete, parancsoló, halvány arcza, kissé gúnyos, de üde ajkai,
ébenfekete hajzata, mely fénylő simára volt fésülve, a szépség oly
részletei voltak, melyeket csak utólag méltányolt a néző, miután az
_egész_ kábító hatásától magához térhetett. Ilyenkor aztán észrevehette,
hogy ez előkelő, szép és fiatal asszony arczán valami unottság és
szeszélyesség uralkodik, valami perczenként ellebbenő homály, mint az
őszi napfényben derengő vidéken, melyen a szél kergette felhők árnyai
mutatkoznak. E szempár néha fényes, néha sötét volt, vidám sohasem.

– Mester, – mondá vagy tíz percznyi hallgatás után, – maga ma
unalmasabb, mint rendesen.

A mester próbált mosolyogni, mi elég rosszul sikerűlt, és – hallgatott.

– Mester, – folytatá a herczegnő, – maga nem csak unalmas, hanem goromba
is.

– Hogy-hogy?

– Hallgatásával nem csak beismeri, hogy maga unalmas, hanem még hozzá
teszi, hogy én is unalmas vagyok.

– De herczegséged – hiszen…

– Persze, herczegséged! Egyebet nem tud mondani. Pedig maga nem ostoba.
Tudja, mi nekem a herczegség? Sifli!… Ich pfeif’ drauf!

Partos ámulva tekintett föl s méltatlankodott.

– Már honnan vette megint ezt a kifejezést?

– Jó bécsi kifejezés. Szeretem. Az Orpheumban pompás couplet-t énekelnek
ezzel a végsorral: Ich pfeif’ auf All’s in der Welt, besonders auf’s
Geld. Szörnyű schneidig.

S ezzel elfütyölte a nótát is.

– Tehát az Orpheumba jár? – kérdé szemrehányólag a művész. – Ön, mívelt
és előkelő hölgy létére, valóban élvezetet talál a Sängerei-ok alantas
mókáiban?

– Hogy ne találnék? Hát min mulassak? Talán a bécsi felsőbb társaságba
járjak? Elle m’a rudement embêtée, a római, a párisi, a londoni magas
aristokratia. Szent Isten! S ebbe a társaságba vágyódtam én,
gyermekkoromtól fogva! Ennek a becsvágynak a kedveért mindennemű
alacsonyságot követtem el, sőt férjhez is ezért mentem. Az úgynevezett
gondviselés elmés volt. Azzal büntetett, hogy megtette kivánságomat.
Brr! Pedig azt mondják, hogy a bécsi társaság még rátartóbb és butább,
mint a Faubourg St. Germain-é. Nem kérek belőle. Éljen a Sängerei. Ich
pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

S ujra elfujta a nótát.

– Mit rázogatja bölcs fejét? – folytatá bosszankodva. – A népénekesek
nótáiban gyakran ugyanannyi bölcsesség rejlik, mint a legmagasztosabb
művészetben, mindenesetre pedig több elmésség van bennök, mint a divatos
vigjátékokban. Azt hiszi tán, mert Montelione herczegnőnek hivnak, csak
jambusokban mulathatok? Hisz ezt is megteszem, de csak néha. Tegnap
«Faust»-ban olvasgattam. Fenséges. De az értelme ugyanaz maradna, ha így
átkozná el a világot:

  Wenn aus dem schreklichen Gewühle
  Ein süss bekannter Ton mich zog,
  Den Rest von kindlichem Gefühle
  Mit Anklang froher Zeit betrog,
  So pfeif’ ich Allem –

– Az égre! – rimánkodott a festő.

A herczegnő csak folytatta:

  So pfeif’ ich Allem, was die Seele
  Mit Lock- und Gaukelwerk umspannt –

  – Ich pfeife auf den Saft der Trauben,
  Ich pfeife auf die Liebeshuld,
  Ich pfeif’ auf Hoffnung, pfeif’ auf Glauben
  Und pfeif’ vor Allem auf – Geduld!

[Illustration: – Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.]

Igy travestálva a Göthe megrendítő sorait, a különös asszony földhöz
vágta ecsetjét, nagyot kaczagott a Partos szörnyűködésén és czigarettát
kért.

A festő szánakozó csodálattal nézte kipirult szép arczát.

– Mit gondol most? – kérdé a hölgy, rágyujtva. – A tisztelt tanár úr
bizonyosan úgy találja, hogy igen kommunis vagyok? – S ezzel a zsámolyt
odatette szorosan a Partos székéhez, leült és kihivóan nézett szeme
közé.

– Azt gondolom, herczegnő, hogy ön angyal, a kibe egy ördög bujt. Ha
valaki ezt az ördögöt kikergethetné!…

– Pompás. Maga ritkán beszél, de akkor nagyot mond. Csakhogy miért nem
akad ördögűző számomra? Angyal! Az nem. De maradhatna egy nő, s ez több,
mint angyal, mert nem olyan unalmas. Tudja-e, Partos, hogy ön voltaképen
nevetséges ember? Most megmondhatom, mert a veszély elmult. Egy ideig
azt hittem, hogy maga fogja az ördögöt belőlem kiűzni. De maga kutyába
se vett, s így nem maradt számomra egyéb, mint hogy magát is –
tanárszámba vegyem.

S ezzel szeme közé fujta a dohányfüstöt.

– Az égre kérem, – mondá Partos bosszúsan, – ne rágalmazza magát. Lázító
az, a hogy a herczegnő önmagával bánik. Nem úgy tesz-e, mintha rám
akarta volna magát kötni?

– Úgy teszek, kedves tanár, mert úgy van. Rá akarom magamat valakire
kötni – minden áron. Magára inkább, mint másra. De maga philister.
Nemcsak hogy szereti feleségét, hanem hű is hozzá. Ez kezdetben
imponált; most nevetségesnek találom. Legyen tehát nyugodt; nincs már
baj. Rágalmazom magamat? Hogy-hogy? Mert kimondom az igazat? Tehetem.
Gazdag vagyok, független, nincs előítéletem. Megengedhetem magamnak az
igazság luxusát. Az igazság az, hogy mindnyájan – hímek és nőstények – a
tilos után epedünk. Maga kivétel – talán. Talán mégsem. Ha annyira
ragaszkodik a feleségéhez – megengedem, hogy eléggé szép asszony – akkor
fölteszem, hogy e nő önre nézve a tiltottnak ingerével bir. Talán nem is
szereti önt; ez is inger. Talán úgy lopta. Mit néz olyan különösen rám?
Jó, ne személyeskedjünk. Hát, mondom, mind a tilos felé vonzódunk.
Csakhogy maguknak, férfiaknak, kiváltságuk van arra, hogy fölkeressék a
tilost, ellenben nekünk várnunk kell, hogy az keressen föl bennünket.
Persze, mi sem vagyunk hijával a tisztes provokáczió némely eszközeinek.
Egy lopva vetett pillantás, egy-egy szándékos pirulás, egy-egy sóhaj –
és főkép a kaczérság grand-jeu-je: a tulságos szemérmetesség, mely oly
nyomatékos a visszautasításban, hogy utóvégre mint kihívás hat… Eh, én
gyűlölöm ez álczákat; én tagadom a támadás privilegiumát, melyre a
férfiak igényt tartanak. Unatkozom, de mennyire! ezen a világon, mely
mindent ád, csak tápot nem szivemnek, sem tüzelő anyagot égő
képzeletemnek. Tehát keresem, igenis _keresem_ azt a férfiut, a kit
szerethetek s a kinek meg is fogom mondani, hogy szeretem, oly
egyenesen, oly kereken, vagy tán – mit tudom én? – oly reszketve és
pirulva, mint akármely ifju szokta megmondani imádottjának. Térdepelni
sem röstellek majd, a hogy az urak térdepelnek, ha kedvem lesz rá.
Szemérmetesség, női tartózkodás – persze! Szemérmetlenség-e, oly érzést,
melyet mindenki magasztosnak mond, elárulni, csak azért, mert asszony az
ember? Nőietlenség-e, odaadást mutatni, mikor égünk az odaadás vágyától?
A szinlelés teszi-e a nőiességet? Belénk neveltétek ezt az úgynevezett
nőiességet, a hogy a khinaiak elkorcsosítják asszonyaik lábát, hogy ne
bírjanak messze járni. A török a nő arczára erőszakolja a leplet; a
keresztyén a nő _szivére_ kényszeriti a pánczélt. A zsarnokság mind a
két esetben ugyanaz. Talán nemcsak zsarnokság, hanem raffinement. Hogy
önök ne nélkülözzék a hódítás ingerét és örömét, azért _nekünk_
erősséget kell játszanunk s a szemérmetesség bástyája mögött éheznünk és
dideregnünk! Tiszta szédelgés!

Partos félre tette ecsetét és ránézett. – Herczegséged, – mondá, – most
addig beszélt bolondokat – pardon – mig végre okosat is talált mondani.
Lássa, én erősen hiszem, hogy bolondságai a rossz könyvekből erednek,
melyeket olvasni szokott, okossága pedig a saját fejéből.

– Kiváncsivá tesz, – felelé a herczegnő. – Bók az ön ajkairól, zsémbes
mester, oly ritka dolog, hogy kár volna meg nem érteni. Halljuk!

– Azt mondotta, hogy a szemérmetes tartózkodás, melyet a nőtől
követelünk, talán csak a férfiak találmánya, a kik akadályokat kivánnak,
hogy legyőzhessék. Legyen így. Mi következik belőle? Az, hogy az asszony
sokat veszt bájából, mihelyt maga hárítja félre ezen akadályokat. Én
különben másként vélekedem. Én azt hiszem, hogy a szemérem és
tartózkodás a nő lényéhez tartozik s hogy, a mit ön intézménynek tart, a
természet törvénye. De akármint legyen is, a nő mindenesetre helytelenül
cselekszik, ha kevésbbé szép akar lenni, mint a milyen. A _kihívó_
asszony pedig nemcsak hogy veszít szépségéből, hanem egyszerűen _rút_.
Utálom a festett nőket; a legszebb szín, melyet nő arczára rakhat, undok
a természetes bőr életteljességéhez képest. De hát mit mondjunk oly
nőről, a ki _szennyes_ színekkel kendőzi magát, csakhogy olyan ne
legyen, mint a többiek? Kéjencznek ez pikáns lehet; az igazi férfiút
vissza fogja riasztani. Az ön beszéde, herczegnő, csupa korom, csupa
önfeketités. Egy szót sem hiszek el belőle; de azon számos pillanatban,
mikor furcsa nézeteit vitatja, herczegséged minden szépsége és szelleme
daczára előttem már – nem nő… Lássa, ez udvariatlan beszéd. De jó
szándékkal mondom. Nyilvánvaló, hogy herczegséged még sohasem volt
szerelmes. De ha az lenne és választottja előtt ily hangon találna
szólani, akkor nem fog neki tetszeni. E dicső termettel, e büszke, szép
arcz-éllel, e szikrázó szemekkel vissza fog neki tetszeni! Nem hiszi el?
Herczegséged «Faust»-ból idézett, a maga módjára. Én is szoktam benne
olvasgatni, mert hát mi egyebet olvasson a mai ember, ha költészetet
keres, a mely modern, de még sem rút? Azt a fiatal boszorkányt, kit
Mefisztó a Valpurgisz-éjjeli tánczra Fauszt mellé ád, szépnek vagy
rútnak képzeli-e?

– Csodaszépnek – természetesen.

– Lássa, pedig ezt a pokoli szépségű lényt, a ki oly csábítóan tánczol
és danol, az epedő Faust hirtelen ott hagyja. Miért?

  «Nem bir örvendeni danáján,
  Piros egérke ugrott ki a száján.»

Ah! Herczegséged befogja száját! Helyes. Fogadja meg tanácsomat s tegyen
ugyanígy, mikor ideáljával találkozik. Meglátja, ennek csodás hatása
lesz. A térdeplésre nem is fog rákerülni a sor, legalább az ön részéről
nem. Haragszik?

– Nem. Csak folytassa. Szeretem, mikor oly nevetségesen eloquens. Magán
jól fest az erkölcsösség.

Partos nem nagyon kapott a dicséreten. Megint előfogta ecsetjét és
koronként oldalt nézve szép tanítványára, festés közben folytatta:

– Nem szeretek ily hosszan beszélni; önhittségnek látszik. De ha már
elkezdtük s herczegséged kegyes meghallgatni, kiöntöm a szívemet. Mondja
csak, herczegnő, milyen gyönyörűséget talál abban, hogy tönkreteszi
hírnevét?

– Hirnevemet?

– Azt, Bécsbe érkezik, hol mint Montelione herczeg özvegye minden ajtót
nyitva talál s ezen ajtók mellett elhalad, anélkül, hogy csak be is
kukkantana. Az olasz nagykövetnél egyszer tett látogatást, azóta feléje
sem néz. Inkább a consulhoz jár, mert az az apró szinházak apró
nagyságait víg vacsorákra gyűjti; egy operette-tenorral, a ki még
ostobább, mint hangjánál fogva lehetne, a czigányokhoz kísérteti magát;
holdfényben kocsikáz a bankárvilág gavallérjaival, híres ujságírókkal
sétál a Ringen. Az emberek arról disputálnak, hogy számos udvarlói közűl
melyik dicsekedhetik kegyeivel; s mert egyikben sem tudnak megállapodni,
majd nemsokára azt fogják mondani: Mindenki. Szóval, míg más asszony
azon van, hogy lehető tiszta hírrel lehető sokat élvezzen, herczegséged
mindent megtesz, hogy apácza-életet folytatva, ledér nő hírébe jusson.

– Apácza-élet! Hogy’ tudja?

Partos vállat vonva hallgatta e kihivó kérdést.

– Tudom, mondá, mert hetek óta naponként látom és hallom a herczegnőt és
mert nem estem a fejem lágyára. Engem el nem ámít. A herczegnő a bűn
szájhőse, olyan vasgyúrója a könnyelműségnek, ki mint a latin
comoediabeli Bramarbas folyton emlegeti azon hőstetteket, melyeket –
elkövetne. Pedig semmit nem fog elkövetni. Egy utczai kisasszony jobban
adná Lucretiát, mint ön Messaliánt. Mondjon le erről a szerepről. Lássa,
ha nem szeretném, nem mernék egy herczegnővel így beszélni, s ha nem
ismerném jól, a megtiszteltetést, melyben kis nőmet látogatásával
részesíteni szokta, bizonyára el nem fogadnám. Nem tudok mást képzelni,
mint hogy szörnyen unatkozik, s a világi tisztesség ellen elkövetett
apró rugdalózásokkal csak bátorságot akar magának csinálni, a gyakorlati
ledérségre való bátorságot, melyre eddigelé nem tudott szert tenni. Ne
tegye! Ne pazaroljon el oly jószágot, melyre valamikor igen nagy és
sürgős szüksége leszen.

– Hogyan érti ezt? – kérdi a herczegnő élénken. Ajkai körül a gúny már
régen eltünt, és feszült komolyság, sőt bágyadt szomorúság lépett
helyére. Hangja rezgett, mikor e kérdést tette és Partos nyugtatólag
fogta meg kezét.

– Eljön ám! – mondá biztatón, a hogy a gyermekeknek a karácsonfiát
szokás igérni. Eljön bizonyosan, talán már közel is van. Minden pillanat
meghozhatja Őt, a sors küldöttét, az ön reményeinek vagy félelmének
tárgyát. Hogyan tudna előtte megállani, ha hozománya meg volna szegve,
női természete meg volna hamisítva? Ön nem arra való, hogy ha szeret egy
férfiút, hazudni tudjon neki. Oly csábítónak tetszik-e önre nézve, hogy
majdan az első ember elé, a ki szívét hangosabb dobogásra készti, ily
vallomással lépjen: «Kerestelek mindenféle tévúton, míg rád akadtam;
most te vigy vissza a jó útra?» Hiszen nevetséges, hogy férfi létemre
önnek prédikálok. De nem is erkölcsöt prédikálok én, hanem okosságot és
őszinteséget. Ha már minden áron le akar térni a szokás és erkölcs
ösvényéről, ha nem akar egy férfi eszménye, hanem csak szeretője lenni –
Isten neki. De akkor tartogassa e boldog ember számára mind azt, a mit
neki nyujthat: nem csak a gyümölcsöt, hanem a takargató lombot is, nem
csak szépségét, hanem a hamvát is, a szeplőtlen nőiességet. Azt hiszi,
hogy a jövő ezen embere jobban fogja önt szeretni, ha tudja, hogy nem
áldozott neki semmit? Hiszen van olyan is; vannak emberek, a kik az
asszonyban is, mint a vadban, a haut-goût-t szeretik. Az ilyenre vár?
Reménylem, hogy nem. Rosszúl is járna vele, mert az igazi haut-goûtra a
herczegnő nem fog szert tenni. Ön nem is fáczán, –

– Hanem liba, – mondá a herczegő nevetve. – Ön mindig szeretetreméltó.

– Igazán kár, herczegségeddel komolyan beszélni, – felelé a festő s
visszatért vásznához. Bántotta a fordulat, melyet a hölgy a
beszélgetésnek adott.

A szép asszony megint elkomolyodott. Merengve nézett Partosra, aztán
odament, vállára tette kezét és halkan mondá:

– Nem kell haragudni. Igazán liba vagyok. Mondja meg őszintén: komolyan
hiszi, hogy – eljön?

A festő mélyen nézett a komoly, halavány arczulatba, melyből a derült
boldogságnak még lehetősége is mintha száműzve lett volna.
Összefacsarodott a szíve, midőn e lankadt, kietlen vonásokban olvasott.

– Hisz jönnie kell, – mondá szintén halk hangon, mint a ki maga sem hisz
jóslatában. – Csak kell, hogy éljen valahol az a megváltó lovag, a kire
ennyi szépség várakozik. Csak aztán késő ne legyen.

– Késő? Bizony – máris elkésett. Évekkel, örökre! Hát azt hiszi, tanár,
hogy olyan volnék, a milyen vagyok, ha még becsülném magamat? J’ai perdu
l’estime de moi-même, voilà tout. Eh mit! Pfeif drauf!

Ő is visszatért festőpolczához.

– De az ég szerelmére, – kiáltá Partos bosszúsan, – mit vétett ön
voltaképen? Hiszen lehetetlen, hogy csalódjam. Tisztességes asszonynak
tartom! Bocsánat! Ez persze a legkevesebb, a mit egy herczegasszonyról
mondhat az ember.

– Hagyjon nekem békét a maga herczegasszonyával, – fakadt ki
türelmetlenül a hölgy. Nem vagyok én herczegasszony; talmi aristokrata
vagyok. Atyám becsületes munkásember volt, a kinek okosabb tervei voltak
velem. De én, liba, herczegnő akartam lenni, vagy nihilista, vagy más
valami portentum. A könyveknek vagyok áldozata, melyeket faltam. Magam
is akartam valamivé lenni, miután atyám gazdaggá tett. A selfmade woman!
Én a magam alkotása vagyok. Hahaha! Gyönyörűen sikerült, mondhatom. Hogy
mit vétettem, kérdi ön? Hát nem elég az, hogy Montelione herczegné
vagyok? A római table d’hôte-nál azt a szegény öreg embert, kinek nevét
viselem, elkaczérkodtam magamnak. Tudtam, hogy nincs benne két
esztendőre való élet; tudtam, hogy vagyona elsülyed az adósság árjában;
de nem tágítottam, míg férjem nem lett, mert herczegnő akartam lenni. S
ezt egy tizennyolcz éves leány tette! Egy gyermek! És még becsüljem
magamat!

Partos egy darabig elhallgatott. – Ez az egész? – kérdé aztán. – Nem
szép dolog – de elvégre ön szép volt és gazdag s mindenesetre többet
adott, mint a mit kapott. – Higyje meg asszonyom, – folytatá, erélyes
homlokát ránczbaszedve, – kevés ember van a világon, a kinek nincsen
semmi oka, önmaga vagy más előtt elpirulni. De azért szomorú volna
lemondani az önmagunk becsüléséről. Emberek vagyunk. A viszonyok néha
oly tömkelegbe sodornak, melyből a legbecsületesb lélek sem tud egyenes
úton szabadulni.

Ezt Partos annyi meggyőződéssel mondta, hogy a herczegnőnél kevésbbé
élénk eszű nő is kiérezhette, hogy tapasztalásból beszél.

– Ön is? – kérdé ámulva. – Lehetséges ez? Az ön lelkét is furdalná
valami?

– Általánosságban szólottam.

– Magáról szólott. Bocsásson meg, indiscrét vagyok. De – mégse.
Föltártam önnek egész valómat, mint jó barátnak. Ön szívemhez szólott,
mint barátom, mint gyóntatóm. Úgy-e, ön azt bizonyítgatta, hogy egy-egy
botlás miatt nem kell mindjárt beadni a kulcsot, hogy az ember
kiküzdheti újra az önmaga iránti respectust? Jó; hajlandó vagyok
kisérletet tenni, ha megmutatja, hogy mikép járt el ön? Oly derék és
jóravaló ember mivel vádolhatja magát? Nem lehet az oly rettenetes
dolog, hogy rám ne bízhatná. Elmondja?

Partos mosolygott. – Egy cseppet sem rettenetes, – mondá, – de nem
szeretném elmondani.

– Tehát semmi rossz dolog? – kérdé a szép asszony.

– Semmi rossz. Inkább jó szándék. De gyávaság – nem, csak félénkség a
kivitelben az, a mit szememre hányhatok. Kérem, ne tegyen több kérdést.

– Nem teszek. De találgatnom szabad. Tudom, hogy ki lebegett szeme
előtt, midőn azt mondotta, hogy mindenki lehet olyan helyzetben, hogy
valaki előtt elpiruljon. _Portenstein_ herczegre gondolt.

Partos türelmetlenül felelt:

– Herczegségednek még most is e rangtársán jár az esze, a kivel
állítólag sohasem beszélt. Annyit kérdezősködött utána s én mindent
elmondtam, a mi érdekelhette. Megrajzoltam jellemét, gondolkozásmódját s
megmondtam azt is, hogy nagy fájdalmamra ez ismeretséget – mondhatom: e
baráti viszonyt – meg kellett szakítnom.

– De hogy mi okból tette, azt soha sem akarta megmondani.

Partos, e megjegyzést hallatlanná téve, így folytatá:

– Elmondtam, hogy elvesztettem nyomát, mint ő az enyimet s hogy remélem,
hogy soha sem fogunk többé találkozni. S mikor kívánságának eleget
tettem volt, kértem herczegségedet, ne szóljunk többet e tárgyról.
Herczegséged megígérte…

– Meg – de eszem ágában sincs megtartani ez ígéretet. Eh, mit! Ide
jöttem Európa legdélibb pontjáról ebbe a hideg Bécsbe, csak hogy mindent
megtudjak, a mit ön a herczeg felől tud. Palermóban észrevettem, hogy
fordúlt meg ön hirtelen, hogy irult-pirult, midőn a Montelione-parkban
véletlenül rábukkant. Ön ezt fölindulásával magyarázta, melyet az
elhagyott jóbarát hirtelen föltünése okozott, a kitől haragban vált meg.
De magát a haragot, a szakítás okát és folyamát nem akarta elmondani.

– Herczegséged meg fogja engedni, hogy erről most is hallgassak. Nem
vagyok híve a gyónásnak.

– De meghallgatta az enyimet.

– Sohasem bátorkodtam kérdezősködni. Még az iránt sem, hogy mi oknál
fogva érdeklődik azon férfiú iránt.

– Hát elmondom.

– Nagyra becsülöm a herczegnő kegyét, de le volnék kötelezve, ha e
tárgyban nem tisztelne meg bizalmával.

A herczegnő ajkait harapta. Bizony, a festő magaviselete e perczben elég
rideg volt, és oly természetre, mint Montelione herczegasszonyé volt,
sértőleg is hathatott.

De a herczegnő elnyomta érzését és azzal az udvariassággal, mely
bizonyos körökben gorombaság, könnyedén meghajtotta fejét.

– Barátomnak tartottam a tanár urat, – mondá. – Bocsássa meg
elbizakodásomat. Nem fog ismétlődni.

Az ajtó felé indult, midőn belépett Tessen báró.


VIII.  (Hogyan történt?)

Tessen kiérezte azt, a mit minden okos ember kiérez, mikor oly szobába
jön, a hol ketten bizalmasan feleseltek. Ily helyen annál hűvösebb a
levegő, mentül hőbb volt a tusa, s a feszültség annál feltünőbb, minél
fesztelenebbül akarják leplezni. A báró, a ki sokkal gyöngédebb
természetű okokra gondolt, mint a melyek valósággal fenforogtak, mint
igazi világfi azzal sietett a helyzeten könnyíteni, hogy egy ugrással in
medias res rohant, Partosnak másnapra bejelentvén «legujabb barátját,»
Portenstein Erik herczeget. – Megbocsát, – tevé hozzá, – hogy bejelentés
nélkül jöttem. De mikor magam is mást jelentek be, – de mi lelte
magukat?

E fölkiáltást a báró a legnagyobb discretio mellett sem volt képes
elnyomni. A kiket ő ez új tárgy hirtelen fölvetésével ki akart segíteni
a zavarból, azok szobrokká kövülve álltak előtte, merev tekintettel,
egymásra bámulva.

Partos előbb tért magához.

– Nem csalódik? Portenstein _Erik_ herczeg?

– Úgy van. Portenstein Erik herczeg. Mi ebben oly különös? Egyptomból
érkezik – véletlenül találkoztunk. Talán ismeri?

Partos új kérdéssel felelt.

– És azt mondta, hogy engem, Partos Oszkárt, akar meglátogatni?

– Úgy van, önt, Partos Oszkár tanár urat. De mit csodálkozik ezen?
Hiszen úgy tesz, mintha tanuló volna a festő-egyetemen, nem pedig egyik
híres professora.

– Jó, jó – de hogy egy Egyptomból érkező utas az én nevemet ismerje, az
mégis feltünő.

– Megengedem. De nem is a neve tünt fel neki, hanem festménye, az
«Önimádat» a kiállitáson. Sajátságosan meghatotta. Persze, személyes
vonatkozás is volt a dologban. Azt mondta, hogy a festmény modora oly
valakire emlékezteti, a kivel barátságos viszonyban élt, egy fiatal
festőre, a ki – sajátságos! – szintén Oszkár volt. Kister vagy Küster…

– Küstner Oszkár, – mondá Partos és félre téve ecsetjét, föl s alá járt
a műhelyben.

Tessen csodálkozva nézett a herczegnőre, ki a maga részéről le nem vette
szemét Oszkárról. A halványság és lankadtság eltüntek a szép asszony
arczáról. Kipirúlt arcza, szikrázó szeme egészen más nőt mutattak…

Tessen ámulva nézte a föl s alá rohanó Partost.

– Ön ismeri Küstner Oszkárt? – kérdezé.

– Mint magamat, felelé Partos keserűen. Aztán félig magában folytatá: –
Mit bámulok? Hiszen egyszer meg kellett ennek történnie. Hideg vér,
hideg vér.

Tessen előtt kezdett valami derengeni.

– Saperlipopette! – kiáltá, homlokára csapva tenyerét. – Ez szép
história. Akkor talán méltóztatik ismerni a híres Spadaro Carmelát is?

Partos ökölbe szorított kezekkel rohant a báró felé.

– Hogy ismerem-e? – dörgé. – Igenis, ismerem. Talán azt gondolta az úr,
hogy el fogom tagadni? Feleségem!

A báró meghajtotta magát.

– Gratulálok, – mondá. – De azért nem kell úgy kiabálni. Persze, már
tegnap is eltalálhattam volna. – S azzal a közvetlenséggel, mely a bécsi
ember ajkára nevezetes pillanatokban mindig bécsi kifejezést csal,
fölkiáltott: – Verfluchtes Kaffeehaus!

Partos megint föl s alá rohant, mint oroszlán, ki először van a kalitban
s minden vasrúd között kibuvót keres.

– Zu dumm, – mondá végre ő is, bécsiesen. – A dolog nem olyan tragikus.

– Én is a mondó volnék, – jegyzé meg Tessen némi félénkséggel.

– Tehát a herczeg önnek mindent elmondott? Ez hasonlít hozzá.

– Mindent, a mit tudott. De hogy kegyed Küstner és hogy neje született
Spadaro Carmela, arról a legkisebb sejtelme sincs.

– Óh! Hisz méltóságod maga is csak tőlem tudta meg. Milyen ostoba
vagyok! De a rossz lelkiösméret mindig ostoba.

Itt megszólalt a herczegnő is.

– A rossz lelkiösméreten – mondá higgadtan, de némi gúnynyal is –
legjobban könnyítünk, ha meggyónunk. De tanár úr nem híve a gyónásnak.
Elkísér-e, Tessen?

Tessen karját nyújtotta.

– Ne még, – kiáltá Partos. – Kérem herczegségedet, maradjon. Szükségem
van jó tanácsra. Meggyónok.

– Hát egyedül távozzam? – kérdé Tessen discrete.

– Maradjon, kérem, báró úr is, ha nem untatja a dolog. Megbeszélni a
herczegnővel is lehet az ügyet, de a jó tanácsért, tartok tőle, önhöz
kell folyamodnom. Egyébaránt úgy is mindent tud, kivéve az összefüggést;
érdekemben van, hogy éppen ezt ismerje. Kérem, üljenek le, – bezárom az
ajtót, üljünk hadi tanácsot.

Kiment és megmondta a szolgának, hogy nincs otthon senkinek; Partosnénak
is, ha véletlenül jönne, mondják meg, hogy az úr elment. Aztán
visszatért, az ajtóban megfordította a kulcsot és fölkérte a bárót,
mondja el, miképen ismerkedett meg a herczeggel és mit tudott meg tőle.
– Ezzel, – mondá, – fölment engem sok ismétléstől és a herczegnőnek
módot nyujt arra, hogy egy embert, kit csak híre után ismer, a saját
világításában is megismerjen.

Tessen elmondta tegnapi benyomásait, azok elhagyásával, a mik a herczeg
száműzetési korszaka előtt történtek; ezeket kényes természetűeknek
tartotta s különben sem tartoztak a Partost érdeklő dologhoz. A
herczegnő feszűlten, növekedő érdekkel hallgatta. Minden részlet
fontosnak tetszett előtte, a mi a herczeg jellemére és gondolkozására
világot vethetett, úgy hogy több helyütt fölkérte Tessent, hogy a
herczeg saját szavait ismételje; a Carmela története csak másod sorban
érdekelte. Végül, mintha egészen elfeledte volna, hogy Partost nem a
herczeg jellemzése, hanem a saját, meglehetősen kényes helyzete érdekli,
elkezdett a német aristokrata elveiről értekezni, a kit ő egy cseppet
sem hóbortosnak, hanem inkább elsőrangú gyakorlati bölcsésznek
tekintett.

– Bocsánat, herczegnő, – jegyzé meg Tessen, én csak elmés bolondnak
nézem őt. De nem erről van most szó, – ha nem csalódom – arról, hogy
kedves mesterünk kényes helyzetében miként viselje magát a herczeggel
szemben? Ha be lehetne bizonyítani, hogy ezen érdekes jövevény
rögeszmékben szenved, akkor a legegyszerübb dolog az volna, ha egy
félreeső nyájas házikóba vitetnők, kerti kilátással. Csak hogy tartok
tőle, hogy erre a kellő bizonyság nem lesz egyhamar megszerezhető. Még
egyszerűbb lenne a dolog, ha ő herczegségét egészen épeszű embernek
lehetne tekinteni. Ez esetben Partos úr őt a legmelegebben fogadná,
elvinné házába és bemutatná neki hölgyét, hogy ime, herczeg, ez Partosné
született Spadaro Carmela; be fogja látni herczegséged, hogy bizonyos
tervek, melyeket e hölgyre nézve táplálni méltóztatott, ma már túl
vannak haladva s nem kerülhetnek többé napirendre. A baj az, hogy a
herczeg se nem egészen bolond, se nem teljesen ép elméjű. Ebben rejlik,
szerény hozzávetésem szerint, az egész nehézség.

– Nem egészen, – felelé Partos, a ki e jelenés alatt egy szót sem szólt,
s most visszanyerte higgadtságát. – A nehézség rám nézve főleg abban
van, hogy egyszer életemben nem mondtam igazat, illetőleg elhallgattam
az igazságnak egy részét. Ha úgy jártam volna el a dologban, mint minden
másban szoktam, akkor most a herczeget vagy épen nem, vagy teljes
nyugalommal fogadnám. Hogy elfogult lelkiismerettel kell őt
viszontlátnom, az nyomja szívemet. S még más is. A nőm sem tud semmit
arról, hogy mily úton jutottam hozzája. Azt hittem, hogy bemocskolnám
lelkét, ha a herczeg szándékairól beszélnék neki. Most mind ezt
tisztázni kell. El lehettem készülve erre. Hazugság nem maradhat
elintézetlen. Olyan, mint a szálka a húsban; ki kell húzni, vagy
gennyedés támad.

– Hazugság… hazugság… – mondá Tessen elgondolkozva. – Úgy emlékszem,
boldogúlt atyám aphorizmáiban (legértékesebb hagyatéka) olvastam egy
tanácsot a hazugságról… «Ne hazudj soha – _félig_.» – Azt hiszem, kedves
tanár, hogy tovább kéne hazudnia, véges végig. A herczegnek sejtelme
sincs arról, hogy bájoló neje ugyanaz a hölgy, ki iránt neki is
érdeklődni méltóztatott. Minek tudná meg ezentúl? Ha pedig nem tudja
meg, akkor ő Nagysága egyszerűen az ő régi, bár hűtlen barátjának
felesége, és

[Illustration: Egyszer életemben nem mondtam igazat.]

– _Nem_ voltam hűtlen, – felelé a tanár nyomatékkal. – Hallgassák meg,
miként történt minden. Én már láttam volt Carmelát, midőn a herczeg őt
még csak nevéről ismerte. Az anacaprii kis templomban találkoztunk. A
bibliának nincs mindig igaza. Nem az talál, a ki keres, hanem az, a ki
nem keres. A homályos szentélyben egy oltárkép előtt álltam s hogy a
kellő nézpontot megleljem, egy lépést hátráltam, midőn lábam valamiben
megakadt. Nem értem rá megnézni, hogy mi – mert már is hanyatt feküdtem,
bosszankodva és szégyenkezve is, mert mellettem valaki kaczagott. Egy
lányka volt, ki ott imádkozva térdepelt s kinek ruhájában megbotlottam.
Ez a lány Carmela volt. Bocsánatot kértem, a miért elestemben
káromkodtam. Azt felelte, hogy sebaj, az apja is szokott káromkodni, még
pedig szintén németül, s hogy a legjobb emberek is néha káromkodnak. Így
megeredt a beszélgetés – németül is folytattuk, mert ő mindjárt egy
kicsit kérkedett ebbeli tudományával, s úgy találtam, hogy rendkívül
szép és vidám lelkű egy teremtés. Mélyebb benyomást nem tett rám. Azért
nem is szóltam a herczegnek a találkozásról, a mint egyátalán elvem
volt, a szép asszonyokról és lányokról, a kikkel találkoztam, előtte
hallgatni. –

– Helyes! – dörmögé Tessen.

Partos folytatá:

– Mikor a herczeg először említette nekem a híres Carmelát, igazság
szerint talán megmondhattam volna neki, hogy ismerem. Meg is teszem, ha
hozzá tehettem volna, hogy kevésbbé szép hírénél. Ezt hazugság nélkül
nem mondhattam, tehát inkább elhallgattam. Hazugságom tehát voltakép
igazmondásból eredt. A herczeg mind jobban belehevült szeszélyébe s azt
javasolta, hogy együtt költözzünk a Rüdeke házába. Ez elől kitértem; de
nagyon furdalt, hogy az elfogulatlan, kedves teremtést űzőbe vette.
Megvallhatom ma, hogy atyja szigora daczára nem jól őrzöttnek tartottam
a leányt. Vidámságát és pajzánságát könnyelműségnek néztem, s a hogy
velem tréfálgatott és végül megkért, hogy ne áruljam el, hogy oly
hosszan beszélgettünk, azt a benyomást hagyta volt bennem, mintha épen a
szigorú őrizet tette volna őt titkos pajkosságokra fogékonynyá. Azt is
mondotta, hogy apja úgy őrzi, mint valami elbűvölt herczegkisasszonyt, s
nevetve hozzá tette, hogy a szomszédasszony is a kártyából «Principé»-t
jósolt neki. Mindez fejemben járt, mikor a herczeg Anacapriba készült. A
nélkül, hogy legkevésbbé is magamra gondoltam volna, a szép leány
szerencsétlenül járt nénje kísértett előttem s elképzeltem a mostoha apa
gyötrelmeit, ha Carmela is úgy találna járni. Elhatároztam, hogy
megintem s megmondom neki, ki az a festő, a kit hajlékába fogad. A
herczeg felsült s én szabadabban lélekzettem egy jó cselekedet
öntudatában, melyben az önzésnek semmi része sem volt. Tudják, mi
következett. A herczeg nem mondott le az ostromról; azt kívánta, hogy
mint szövetségese, mint kémje lopózzam abba a várba, melyet ellene
védelmeztem. Ezt sokalltam. Azon a ponton voltam, hogy egyszerűen
szakítsak vele. De eszembe jutott, hogy akkor már azért sem mondana le a
játékról. A mily kártyás természetű, gondolám, csak fokozná a tétet,
mindaddig, a míg megnyeri a parthiet. Fejes lettem, mikor őt oly
nyakasnak láttam s elhatároztam, hogy ez egyszer elvágom az útját.
Fogadkozásaira, hogy csak azt a nőt keresi Carmelában, a ki örökre
lekösse, s hogy csak akkor fog vele «kezdeni», ha én is az «igazi»-nak
találom, semmit sem adhattam. Carmela nem volt Gretchen, s a herczegről
egyáltalán nem hittem, hogy Faustnál lelkiismeretesebb fogna lenni.
Hagytam tehát Nápolyba menni és megszálltam Rüdekénél, de csak azért,
hogy kereken megmondjam ennek, mi járatban vagyok. Többet is tettem.
Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e eladni a lányát,
hozzátévén, hogy utóvégre lehet, hogy ezzel a lányt is szerencséssé
teszi. Sőt azt hiszem, egy kicsit biztattam is, elmondván neki a herczeg
sajátságos nézeteit, még pedig egészen a herczeg értelmében: hogy t. i.
le is köthetné magát annak, a ki le bírná kötni. Szóval, bizonyos
ujsághirdetések stilusában szóltam, melyek azon erényes mondattal
szoktak végződni, hogy «házasság nincs kizárva.» Ennyire szívemen
feküdt, hogy a herczeggel szemben tiszta legyen a lelkiismeretem. Hisz
az öreg német tisztes képű gazember is lehetett, a kis leány pedig oly
ártatlan-ravasz keverék, mely legalkalmasabb a herczeg kóborlásainak
véget vetni. E beszéddel majdnem életemet koczkáztattam; mert Rüdeke, a
ki idővel fél taljánná lett, dühében kés után nyúlt. Kicsavartam kezéből
s most már szívem szerint beszéltem neki. Az öreg erre sírt, mint a
gyermek s egyszerre oly gyámoltalannak is érezte magát, mintha gyermek
volna. Mit tegyek? – kiáltá folyton – mit tegyek? Aztán fölnézett
elhúnyt felesége arczképére, melyet valamely festő fénykép után
ajándékba készített neki s térdre borúlt előtte: «Tanácsolj! Szegény
gyermekedet akarja!» Igazán szívszaggató látvány volt. Egyszerre
felugrott, mintha látománya lenne. – Tudja, mit fogok csinálni? – kérdé.
– Ő súgta meg, a jó asszony. Azt teszem, a mit ő akart annak idején s a
miben én meggátoltam. Elmegyek, elhagyom ezt a szerencsétlen házat. Mert
félek, nem annyira a herczegtől, mint magamtól. Leszúrnám, a hol érném.
S aztán mi legyen Carmelából?

[Illustration: Úgy találtam, rendkívül szép és vidám teremtés.]

– Ez oly argamentum volt, mely rám is hatott. Azért helyben hagytam
elhatározását, sőt segítettem a kivitelben, egy kis tőkét kölcsönözvén
neki (jókor örököltem), mely a kis birtok árához csatolva, elegendő
lehetett új életpálya megkezdésére. Eddigi üzlete folytatásáról szó sem
lehetett s így elhatározta, hogy Rómába megy s ott valamely fogadóban
mint kapus keres alkalmazást, a miben németül tudása segíthette. Nem
tettem ellenvetést, csak annyit jegyeztem meg, hisz elég lesz, ha
félesztendőre tűnik el innen. A herczeg, ha egyszer nyomuk veszett,
egyhamar nem fog Capriba jönni, s aztán csak találkozik Carmelának való
férj, s ezzel minden félelemnek vége szakad. Egy héttel rá a terv végre
volt hajtva s már hírt is vettem Rómából, hogy az öreg ott lakást
fogadott s keresi az alkalmazást. Most már én is fölszedtem sátorfámat s
a herczeg számára hátrahagytam a tudvalevő levelet. Egy kissé bántott,
hogy így suttyomban kellett eltünnöm; de mégis nyugodt voltam, mert
egészben tisztességesen jártam el.

– Bizonyára, – mondá Tessen.

– Eddigelé igen, – jegyzé meg a herczegnő.

Partos folytatá:

– Keressük tovább, hogy hol rejlett a bűnöm; mert kell bűnnek lenni a
dologban, noha minden oly természetesen fejlődött, mintegy magától.
Legkevésbbé sem volt szándékom az elköltözöttek nyomát tovább követni.
Az öreg Rüdekének meg kellett mondanom, hogy mikor, hol ér el levele,
mert mindenképen szívén feküdt, hogy a fölvett kölcsönt a kis birtok
árából megfizethesse. Hazamenet meg sem álltam Rómában, és mindent, a mi
oda számomra érkezhetett, Firenzébe rendeltettem. E küldemények között
egy levelet találtam, mely arra bírt, hogy Rómába visszatérjek. Rüdeke
beteg volt s Rómába czímzett levelében megkért, látogatnám meg
keresztülutaztomban. Rossz állapotban leltem szegényt. Az orvos azon
kérdésemre, hogy nem a római éghajlat árt-e neki s hogy baját talán
elkerülhette volna, ha Capriban marad, tagadólag felelt. A betegség a
tüdő meg-megujúló gyuladása volt s az orvos hite szerint bárhol is így
jelentkezett volna. Ez megnyugtatott magamra nézve, de nem a szép leány
tekintetében, a ki, ha helyesen olvastam a betegnek és az orvosnak
arczvonásaiban, nem sokára egyedül fogott a világban állani. Rüdeke úr
nyilván sejtette a dolgot, noha a lány jelenlétében a legnagyobb
bizalmat mutatta közel felépülése iránt. Egy este – mert kötelességemnek
tartottam, mindennap elnézni hozzá – Carmelát a külső szobába küldte és
nyíltan kezdett velem közel haláláról beszélni. Végül azt kérdezte
tőlem, el fogom-e hagyni árváját vagy oltalmazni fogom-e? Zavarba
jöttem, mert magamban már rég kezdtem azon gondolkozni, hogy mint
menekülhetnék a kedves lány veszélyes légköréből? Hogy a beteg embert
megnyugtassam, azt feleltem, hogy baját nem tartom ugyan veszedelmesnek,
de hogy barátságomban minden körülmények között bízhatik, s leánya is,
ha tanácsomra találna szorulni, reám számíthat. Ezzel nem érte be.
Tekintete aggódó és nyugtalan lett, kezem után kapott, mintha nem akarna
többé elbocsátani, aztán tört hangon kérdé, hogy hát ne vihesse sírjába
azt a vigasztalást, hogy Carmela lesz a feleségem? Meg voltam ijedve.
Carmela e szomorú időkben, a mikor mindennap találkoztunk, új és egyre
mélyebb benyomást tett lelkemre. _Szépsége_ ellen a rendkívüli hír, mely
mint harsonás megelőzte, megóvhatott; kedves, egyszerű _lelke_
védtelenül talált. Különösen egy tulajdonsága vált veszedelmessé, mely
ily ritka szép lényben meglepő, mintegy csodaszerű volt: a szerénysége.
Tudta, hogy szép, mégis úgy tett, mintha a szépség semmit sem nyomna.
Már több ízben kérdeztem volt magamban, hogy e bájos teremtés az ő
végtelen egyszerűségében nem volt-e igazán az a lény, a ki a herczeget
lefegyverezhette és megjavíthatta volna? Ezen gondolataim közé úgy esett
az öreg ember kérdése, mint kő a kút mélyire. Visszhangjából, mely
tompán kongott lelkemben, egy örvény mélységét véltem fölismerni – s így
kitérőleg feleltem: hogy Carmela nem mutatott szerelmet irántam, hogy
rosszabb volna őt oly férfihoz adni, kit nem szeret, mintha önnön
oltalmára bízná stb. Az öreg bocsánatot kért merészségeért, hiszen
tudhatta, mondá keserűen, hogy szegény leány becsületes úton nem jut
szerencséhez. Hiába iparkodtam őt megnyugtatni. Végre látván, hogy
falnak fordul és nem felel, jó’szakát mondtam neki és elmentem.
Keresztül kelle mennem a külső szobán, a hová Carmelát küldötte volt.
Úgy éreztem, el kell lopóznom a nélkűl, hogy feléje nézzek. De midőn a
gyengén megvilágított szoba első tekintetre üresnek látszott, mégis
önkénytelenül visszafordúltam. Ott guggolt Carmela, összezsugorodva egy
szekrény mögött, arczát, két tenyerével eltakarva, mint egy gyermek, a
ki a villám elől búvik. Hallottam görcsösen elfojtott zokogását s úgy
éreztem, hogy nem hagyhatom el vigasztaló szó nélkül. Nyilván
hallgatózott volt – beteg atyja miatti aggodalmában – s most tudta, hogy
gyámolója el van veszve. De a többit is hallotta, a mit beszéltünk; ez
meglátszott kínos zavarából, a midőn biztattam, hogy számítson reám, ha
véletlen baleset fogná érni, pár akadozó szóval megköszönte «kegyes
jóakaratomat,» – hozzá tévén, hogy ő nem fél – megél valahogy Capriban.
De szegény atyja! S megáradtak könyei. Vigasztalgattam; egyszerre
erőszakosan kirántá magát fájdalmából, megtörlé szemeit s jó’szakát
mondott. Feléje nyujtott kezemet mintha nem látná, szótlanúl bement
atyjához.

[Illustration: Tudta, hogy szép…]

Elnéztem hozzájuk másnap, s a következő napokon. A tartózkodás, melylyel
Carmela ezentúl fogadott, nem hagyott nyugtot. Az elfogulatlanság eltünt
érintkezésünkből – és ez a betegágy melletti csöndes együttlétet még
veszélyesebbé tette, mint a minő azelőtt volt. Minél kevesebbet
szóltunk, annál beszédesebb lett tekintetünk s egy este, midőn a lány
borus szeméből csöndes könnyek peregtek, kezeink is találkoztak. A beteg
szundikált s én mintegy félve hajoltam föléje, a hogy a tilosban járó
gyermek szokott félszemmel anyjára nézni. E közben valami hőséget
éreztem kezemen. A szegény leány térdre borulva csókolgatta kezemet. S a
midőn ijedten elrántom kezemet, s ő zokogva mondá: – Hagyjon el
bennünket! Ne törődjék velünk! – fölemeltem és karjaimba zártam…

A beteg fölébredt; fölemelkedett ágyában, mosolyogva felénk terjeszté
reszketeg kezeit, aztán könnyebbülten és kimerülten visszaejté fejét a
vánkosra és meghalt.


IX.  (Hadi tanács.)

A herczegnő és Tessen báró megoszlott érzésekkel hallgatták ez
elbeszélést. A hölgy súlyosnak és kényesnek találta az esetet.
Megengedte, hogy Partos végzetszerüleg jutott oda, hogy Carmelát nőül
vegye. Védangyal gyanánt akart belenyulni életébe s végre kénytelen volt
a cselekvő gondviselés szerepére vállalkozni, hogy a leány ne legyen
szerencsétlenné azon ember által, ki fejébe vette, hogy sorsát intézi s
ki talán szerencséssé is tette volna. Ez a féligazság átka, mondá, mely
mindnyájunkat elér, a kik oly eszményi erő után törekszünk, melynek csak
az észben van forrása, de melyről igazi természetünk nem tud semmit.
Természetünk – ezt vitatá az előitélet nélküli hölgy – eredettől fogva
önző és élvhajhász. A legnagyobb ámítás és kétszínűség, ez ösztönöknek
magunkban és másokban hadat üzenni. Így Partos, midőn látszólag minden
önzés nélkül egy kéjenczet rossz cselekedettől s egy ártatlan leányt az
elcsábíttatástól akart megóvni, csupa rossz és hűtlen dolgot mívelt s
mindhármukat megcsalta: először is jóltevőjét, ki elől most álnév alatt
bujdokol; azután feleségét, kire a maga szerényebb sorsát tukmálta,
választást nem engedve, meg se mondva neki, hogy oly ember, mint a
herczeg, rá vetette a szemét; s végül önönmagát, mert most csak
fölmondásra kötött házasságban él. Mihelyt ugyanis neje megtudja, hogy
mi előzte meg e házasságot, érezni fogja, hogy most is van joga –
választani.

Tessen lázítónak találta e felfogást. Az ő szemében Partos fölmentésére
nem kellett semmi hivatkozás a fátumra; még ha kezdettől fogva is az
volt a szándéka, hogy a leányt magának szerzi meg, akkor is teljesen
igaza volna. Jóltevőjét semmiben meg nem csalta, csak férfiasan
megtagadta tőle a kerítő szolgálatot. Neje iránt nagylelküen és
gyöngéden járt el, midőn nem zavarta meg tiszta lelkét annak
megmondásával, hogy mily veszélytől mentette meg. S a mi Oszkárt magát
illeti, a báró nem látott veszélyt. A herczegnek nem kell megtudnia,
hogy Partosné valaha Spadaro nevet viselt, még azt sem, hogy Carmelának
hívják. A herczegnek így (ha egyáltalán szükséges őt a tanárnéval
összehozni) semmi sem fog feltünni. – Ha önnek volnék, – végzé Tessen
báró, – a herczeget el sem fogadnám: ha mégis megtenném, nem mutatnám be
nőmnek; ha mégis bemutatnám, nem mondanám meg, hogy ki a feleségem, még
pedig nem magamra való tekintettel, hanem magáért a herczegért, ki e
részben maniakus és fejébe venné, hogy ön elorozta boldogságát.

Partos egyik nézettel sem tudott megbarátkozni. Nem tett rosszat, mondá,
de mégsem érzi magát egészen tisztának a herczeggel szemben. Épen ezért
kénytelen őt fogadni, mert a bujósdinak végét kell vetni. Szabadulni
akar a hazugságtól. Majd megmondja neki: Én vagyok Küstner és ez
Carmela. Ezzel be kell érnie a herczegnek. Persze az, hogy másnak a
felesége, a herczeg szemében még csábítóbbá fogja tenni Carmelát. De ez
a csáb egyszersmind korlát, melyen vágyai meg fognak törni s melyet vagy
respectálni fog, vagy –

A herczegnő közbe vágott. Igen feszülten kisérte volt a beszédet, s most
ellenvetéseit feltünő higgadtsággal és tisztasággal tette meg, mi
lázasan égő tekintetével erős ellenmondásban volt.

– Az ön felfogása, – mondá, – igen tiszta és egyszerű; de a lehető
következések kevésbbé egyszerűek. A herczeg az ön nyiltságára bizonynyal
nem fog hadüzenettel felelni. Még önmagának sem fogja tán bevallani,
hogy régi terveivel még most sem szándékozik felhagyni. Az első
felháborodás elmulván, tán kezet fog önnek nyujtani azon nagylelkű
kijelentéssel, hogy jól tette, a mit tett, s hogy Carmela a legjobb
kezekben van. Ekkor aztán ön nem igen fogja eltilthatni, hogy egymással
ne érintkezzenek, hacsak nevetségessé nem akar válni. E mellett azt
koczkáztatja, hogy neje azt, mit öntől meg nem tudott, egész
tisztességgel tőle tudja meg, még pedig az ő világításában. A herczeg
aligha azt fogja neki mondani, hogy azért vetette magát utána, mert
_kedvesévé_ akarta tenni; de igenis enyelegve, vagy komolyan meg fogja
vele értetni, hogy szerelmes volt beléje – a híre után. Nem lesz elég
udvariatlan, elhitetni vele, hogy személyesen megismervén őt, kevésbbé
szépnek és bájosnak találja, mint a milyennek gondolta. S bizonyára nem
fogja titkolni előtte, hogy esetleg _herczegnővé_ tette volna – sőt
tartok tőle, egész bizonyosnak fogja utólag mondani azt, a mi annak
idején halvány lehetőség volt. Nem mondom, hogy ez elég, egy nőt, a ki
önt oly bensőleg szereti, magából kiforgatni. De nyugtalanitani és
zavarni fogja őt, hogy ön sohasem szólt neki a dologról és el fog
gondolkozni azon, hogy ön volt az, ki atyját rávette, hogy Capriból
elköltözködjék. S ha végül ön jókor állna is a résre, hogy háza küszöbét
férfiasan megvédje a herczeg ellen, mi következhetik? Egy hüvös reggeli
óra a Prater tisztásain, a midőn ön pisztolyát azon jóltevő mellének
szegezi, kit halálos ellenségévé tett.

– Eh, – mondá Tessen kissé idegesen, – olyan tragikus vége csak nem
lesz.

– De lehet, – viszonzá nyugodtan a herczegnő, – s a kimenetel nem lehet
más, mint végzetes. A megsebesült vagy a megölt vetélytárs
veszedelmesebb, mint az éptagú udvarló.

– És hát mit tenne herczegséged az én helyemben? – kérdé Partos.

A herczegnő lassan és meggondoltan felelt:

– Két útja van. Az egyik az, a melyet én követnék, de melyet önnek hiába
tanácsolnék. _Elmondanék mindent_ mindkettőjüknek, úgy nőmnek, mint a
herczegnek s aztán hozzátenném: – Monsieur et Madame, faites votre jeu.
Ismeritek egymást. Jogtalanul közétek állottam, íme szabad az út. Ha
szeretitek egymást, akkor hivatlan prókátor voltam s illik, hogy
eltünjem. Ha nem szeretitek egymást, akkor helyesen tettem, s nem én
vagyok az, a kinek el kell tünnie. – Szivbeli ügyekben nincs más
parancs, mint a természeté. Elvek, törvények csak zavarni és kötni
tudnak, megoldani és helyrehozni nem. Ha így jár el, két hét alatt tudni
fogja, hányadán van; s ha jól ismeri feleségét, már most is előre
tudhatja, hogy az ön javára dől el a kisérlet. De ön nem fogja ezt az
útat választani, mert ön az elvek és a tisztesség embere. Szóljunk hát a
másik útról. Ön hazudni nem akar, de az igazat sem mondhatja meg. Tehát
iparkodnia kell oly helyzetet teremteni, melyben lehető kevés
kérdezősködésnek van kitéve s nem kényszerül hazudni, sőt feleségét is
hazugságra tanítani. A herczeg tudhatja, hogy ön nős; de azért nem kell
nejével találkoznia. _Nejét el kell tüntetni._

– Eltüntetni?

– Még pedig azonnal, még ma. A legegyszerűbb dolog a világon. – Csak
bemutat nejének? – mondja a herczeg. – Kétségbe vagyok esve, – feleli
ön, – nőm a napokban elutazott… Gyengélkedik… vérszegény… az orvosok
déli levegőt rendeltek, stb. A herczegnek semmi gyanúja, mert hisz’
megérkezése előtt utazott el ő nagysága. A legrosszabb esetben odavetve
kérdezi, hogy hol van a tanárné? Ön ép oly hangon azt feleli, hogy
cousinejével a Rivierára ment és orvosi tanács folytán a szükséghez
képest vándorol az egyik helyről a másikra. Ezzel vége. Különösen a
_cousine_ meg fogja ölni a gyanúnak minden lehetőségét is, mert hisz
Spadaro Carmelának nincs cousineje.

Tessen ezt a javaslatot egészen okosnak találta.

Partos szíve is könnyebbültnek látszott.

– Csakhogy honnan veszem azt a cousinet? – kérdé habozva. – Carmelának
csakugyan nincs, és nem ismer egy nőt sem Bécsben – a minek különben
magam vagyok az oka.

– Megmutatom önnek, hogy mi az igazi barátság, – felelé a herczegnő,
inkább gúnyos, mint jóakaró mosolylyal. – Kész vagyok, önnek nemcsak
tanácscsal, hanem tettel is kezére járni. _Én_ leszek a cousine. Nem
csekély áldozat, mert égek a vágytól, e herczeggel megismerkedni. De
lemondok e kivánságról – legalább egyelőre – hogy önnek kezére járjak.
Ha rám bizza nejét (tudja, hogy jól férünk meg egymással), akkor holnap
virradóra _Abbaziában_ lehetünk, még pedig oly név alatt, melyet én
fogok választani s melyet önön kívül senkinek sem kell tudnia, még a
bárónak sem. Szeretném látni, hogy ily körülmények közt hogy jöhetne
Erik herczeg a mi nyomunkra?

Tessen, mint egy claqueur, úgy tapsolt a pompás tervnek, mely egyszerre
megszabadítá az önvádtól, hogy ő hozta a bajt a festő házába. Kevesebb
lelkesedéssel, de igaz hálaadatossággal fogadta Partos a herczegnő
ajánlatát. Tudta, mily élénk a herczegnő titokszerű részvéte a herczeg
iránt és egész nagyságában becsülte az áldozatot. Egy kicsit meghökkent
ugyan az ellenmondáson, melyben a herczegnő szolgálatkészsége a herczeg
nézetei iránt tanusított rokonszenvével állott. De másrészt tudta, hogy
ez asszonynak a végletekre hajló jellemében a könnyelműség összefér a
legeszményibb önmegtagadással s azonfelül a herczegnő áldozatkészségét
arra magyarázta, hogy nyilván maga szereti a herczeget s így érdekében
áll őt a Carmela nyomáról elvonni. E fölfogásban annyi megnyugvást
talált, hogy örömest megállapodott benne. Biztosabbnak érzi magát az
ember, midőn felebarátja önzésére, mint ha nagylelküségre számit.

A herczegnő ajánlatának főelőnye a festő szemében az volt, hogy nejét
megkimélhette azon veszedelemnek még sejtelmétől is, melyet Partos a
herczegben megtestesítve látott. A hirtelen elutazást a herczegnőnek
teendő szivességre lehetett magyarázni. Sokszor panaszkodott volt
Carmelának e szellemdús asszony fölött, ki a nélkül, hogy rosszat tenne,
mintegy készakarva rossz hírbe keveri magát; sokszor beszélte el, hogy
kérte a herczegnőt, változtasson magaviseletén s szabaduljon a hozzá nem
való összeköttetésektől. Most úgy adhatta elő nejének az utazási tervet,
hogy arról van szó, hogy a herczegnő néhány hetet Abbaziában töltvén,
egy csapásra kirántsa magát tarthatatlan viszonyaiból, s hogy e czélra a
Carmela társaságát kéri, a ki iránt mindig nagy rokonszenvet mutatott.

Így minden mintegy magától látszott összeilleni, s Tessen azon
megnyugvással távozhatott, hogy a megoldás megvan és elfogadtatott. A
herczegnő kész volt Partossal azonnal Währingbe hajtatni, hogy a fiatal
asszonyt úti társul megkérje.

… Hét órakor elvitte a vonat a két szép asszonyt. Partos föllélegzett,
midőn a pályaudvarról visszament a városba. Felesége kívül volt a bécsi
levegőn; Oszkár most már nem félt a herczegtől, sőt sajátságos vágyat
érzett, a találkozást siettetni. Kocsiját a Sacherfogadóba utasítá és
kérdezősködött Portenstein herczeg után; nem volt otthon. Partos
névjegyét hagyta hátra, melyen a – «Partos Oszkár, akadémiai tanár» –
mellé onnan ezt a két szót jegyezte: – «quondam Küstner.» – Aztán
merengve ment vissza elhagyott otthonába.


X.  (Szereti-e az urát?)

Kettecskén utazni vasúton sajátságos dolog, mely annyiban hasonlít a
házasélethez (hisz mai nap ez is rendesen a coupéban kezdődik), hogy
sohasem folytatódik úgy, a hogy kezdődött. Ha meghitt ismerősök
találkoznak a robogó boudoirban, akkor menten oly erővel ered meg a
közlékenység áradatja, hogy azt hinné az ember, sohasem fog megapadni,
hanem észrevétlen, mintegy játszva fogja az utazókat a megérkezés
kikötőjébe ringatni. De lassanként mégis sekély pontokra ér a
beszélgetés; a közlés «esése» csekélyebb lesz; a társalgás, mint az
elsekélyedő Tisza, több ízben oly helyre kanyarodik vissza, a hol már
megfordúlt, és nemsokára mindkét fél, midőn még látszólag élénk közöttük
az eszmecsere, titokban a könyv vagy az ujság felé kandikál, s
elgondolkozik, vajjon sértő volna-e most már valami olvasmányba
mélyedni? Még nem őröltek le két órát a naphosszat tartó útból, s már is
mindenik arcz egy holt lap betűin csüng, mindenik elme más-más
gondolatokkal foglalkozik – épen mint olyan házasságban, mely túlságos
áradozással kezdődött.

Ellenkezőleg járnak többnyire, a kik mint ismeretlenek szálltak az úti
kalitba, s kik eleintén a jól nevelt kulturlények rejtett
ellenségeskedésével méregetik egymást, hogy egy tekintettel
elhatározzák, vajjon az úti társ mely osztályhoz tartozik: a tolakodóan
udvarias vagy a dölyfösen tartózkodó osztályhoz? Állomás robban el
állomás után, s a két emberfia a coupé két szélső pontján némán dűl
vánkosára s minden telhetőt megtesz arra, hogy a másikat kitagadja a
világból. Végre a véletlen elárulja, hogy nem siketnémák. Egy málhadarab
gurul le a hálóból s mindketten sietnek fölszedni. A véletlen
mindnyájunk gazdája – a tőle való függés kollegákká tesz bennünket. A
málhadarab mindegyikünk fejére eshetett volna, az enyimre úgy, mint az
övére. Szintúgy a nap is, a mint a Semmering kanyarodóin majd jobbról,
majd balról süt be a kocsiba, mindkettőnket megizzaszt, s az alagutakban
betolakodó füst mindkettőnket fojtogat. A hőség vagy a füst az egyik
utasból egy szitkot vagy egy sóhajt csikar ki, mely a másik lelkén is
könnyit. Ez adja az első szót: – F… meleg van! – S szó szóra talál, s az
utolsó állomáson a két utazónak, ki talán tíz óra hosszat nem találta
meg a nyelvét, annyi a kérdeni és mondani valója, hogy sajnálnak
megérkezni… ép mint némely házasságban, mely lelkesedés nélkül
kezdődött.

A ki e megfigyelésben némi igazságot talál, az föl fogja tenni, hogy a
két hölgy, ki a Bécs-Mattuglie-Fiume-i szalon-kocsiban most ért a
Semmering hátára, még igen kedélyesen fog elmulatni; mert eddigelé, noha
meglehetősen jól ismerik egymást, Meidling óta csak igen ritkásan
beszélgettek egymással. Már a fiatalabbik, a mint a legközelebbi alagút
végén a döbörgés elgyengül, kis bőrvánkosát készül igazítani, hogy
elszundikáljon, midőn társa hirtelen elhatározással mellette terem,
megfogja kezét és e szókat intézi hozzá:

– Mondja, gyermekem, – _szereti az urát?_

A kérdés eléggé sajátságos volt arra, hogy a bájos kis asszonykát egy
pillanatra kihozza sodrából, még ha jobban lett is volna rá előkészítve.
De a kérdés oly csodálatosan vágott össze a tárgygyal, a melyre a
szépséges nő eszméi már vagy két órája szakadatlanul voltak irányozva,
hogy hatása e pillanatban villámszerű és kábító volt. Partosné oly
szótalan ámulattal nézett utitársára, mintha valaki, a kivel ép most
álmodott, egyszerre kézzelfoghatólag termett volna előtte. Úgy látszott,
várta, hogy a kérdés ismétlődjék. E szünet közben vessünk egy tekintetet
a kedves nőre.

Spadaro Carmela nem remeke – klasszikus értelemben – azon ódon talajnak,
a melyen bölcsője ringott; de annyival bájosabb emberi lény, mert
távolról sem hasonlit istennőhöz. Szépségét a természet úgyszólván elmés
ötletekből alkotta szeszélyes összhanggá, mintha a teremtő erő rajta be
akarta volna bizonyítani, hogy a legnagyobb genie, a természet, mindenre
képes, még a szabály ellenére is. Carmela selymes bőrének bronze-szerű
alapszíne van, mely a nyakán, ott, hol a hajzat apraja fodorodik,
majdnem feketére sötétül; de barnás orczáin dús és életteljes pirosság
játszadoz, mintha a délies arczulatból éjszaki egészség akarna
kicsattanni. Finom és rendes a fekete szemöld, hosszú és gazdag a még
feketébb pilla, gyengéd hullámokban simul a sötét selyemhaj, mely oldalt
világitva, aranyos barnaságban csillog. De mindez csak alapszín, mely a
fényesítő főszint várja – egy oly zene alharmoniája, melyet csak a
melodia ébreszt igazi életre. E főszint, e vezérhangot a világos azurkék
szempár adja meg, melyen át Carmela lelke oly békésen s mégis valami
ámuló csodálkozással tekint világgá. Mikor alszik vagy szemeit behunyja,
akkor vonzó, kedves arczot látunk, melyben az orr parányi félrehajlása
és a telt ajaknak érzéki szélessége nem marad észrevétlen; de ha ez a
két szem végtelen kéke tárva áll, akkor mindenek előtt őket látod, s
minden egyéb csak az ő gazdag, meghatóan gyermekes fényükben tünik fel.
E szempár nevetségesen nagy és nevetségesen világos; nézése oly őszinte
és egyenes, e mellett oly kérdő és kiváncsi, a milyen csak a gyermeké
lehet. Nem csoda, ha az egész asszonyra a gyermekség bélyegét nyomja.
Pedig e nő termete egyáltalán nem gyermekded: ez alakon duzzadó élet és
teljesség uralkodik – «alkotmányos» módon, mert e ruganyos erőt
természetes arányosság és jól választott, elegáns egyszerű ruházat
mérsékli. A Vénus-alkat féktelen vágyat kelthetne, de a kedves, nagy
szemek óriási ártatlansága minden bűnös gondolatot elcsitít és
lefegyverez. Lehetetlen volt őt látni és nem szeretni; de hogy vágyra is
gyúljon az ember, vagy nem volt szabad a szemébe nézni, vagy el kelle
altatni e hűséges őröket. Igazán, szivtelen kéjencz lehetett, kiben első
tekintetre hevesebb kivánságokat kelthetett e verőfényes arczulat, mint
hogy a tiszta homlokot gyöngéden simogatva, csak nézze, nézze…

Pedig a lélek, mely ez arczban tükröződött, igen távol állt a puszta
gyermekdedségtől: abban egy kis manó egy angyallal ölelkezett: a
pajzánság az ábrándossággal. Mi mindkettőt féken tartotta, az Carmela
házassága volt egy komoly és jelentékeny férfiúval, kiben Carmela
nemcsak férjét és urát, hanem jóltevőjét és gyámolítóját is látta.
Ilyennek ismerte őt atyja szavaiból, a nélkül, hogy sejtette volna a
veszélyt, a melytől megóvta. Csak azt tudta, hogy atyja kénytelen volt
Capriból menekülni, hogy e menekülést Partos elősegítette, hogy atyjának
egy kis vagyont kölcsönzött s hogy őt végül elvette, s így férje, atyja,
hazája, mindene lett. Elég volt ez arra, hogy hozzá teljes életén át hű
bensőséggel ragaszkodjék. Partos határozott, világos lénye, gyengéd és
komoly vezetése azonban még tetézte azon mű sikerét, mely Carmela
lelkének teljes meghódításában, szivének ájtatos megadásában állott. Nem
volt a nőben gondolat, óhaj és ösztön, mely ne Partosra vonatkozott
volna. Csak benne és vele gondolkozott és érzett, a mint hogy egész
eszmevilágát tőle nyerte s egészen uj szellemi lénynyé vált az ő
vezetése alatt. Férje csak ritkán s csak meghatározott czélokra vitte őt
a városi életbe; így hát búsásan ráért, eltelni mindazon tanulmányokkal,
melyeket a festő gazdag és finom szelleme számára kijelölt. A fiatal nő
lassanként valóságos conpendiumává lett a legjobb értelemben vett
míveltségnek; e miveltség modern volt a fölfogásban, melyet kedves
esteli beszélgetéseik közben szívott magába, de klasszikai volt
tartalmára nézve, mert Partos a legjobb korszakok javából merítette
oktatása anyagát. A hogy öltözetet a művész izlésével, a magyar ember
eredetiségével s a bécsi lakos chic-jével szemelt ki számára, úgy
alakitotta át lelkét is. A délszaki nő tiszta és fogékony természetét a
peripatetikus bölcsész becsvágyával igyekezett a műértő asszony
színvonalára emelni, a nélkül, hogy gyermekded kedélyén csorbát ejtsen.
Tökéletes alkotás sikerült neki e nőben, és ő szerette nejében
alkotását. Vajjon nejét is szerette-e? Nem állt-e mint egy megfordított
Pygmalion egy élő Galateával szemben, a kit addig formált, mig elég
tökéletes volt arra, hogy szoborrá merevedjék?

Carmela nem vetette föl e kérdéseket; de néha érezhette, ha öntudatára
nem jutott is, hogy egészen férje szerint alakulván, a gyűjtött kincsért
sokat el is ejtett abból, a mi a magáé volt. Pedig az ily hódítás az,
mely sohasem foly le lázadás nélkül. Könnyebben áldozzuk föl azt, a mink
van, mint azt, a mi bennünk van. Carmela néha sajnálta levetett hibáit
és – némely bolondságát. Ha csak tarka sallang lett volna is, mégis
helylyel-közzel híját érezte és kedve volt búsulni utána. Férje
boldogította s ő büszke volt, vele lépést tarthatni; de néha
elcsodálkozott, hogy mért tudott ő leánykorában a legbolondabb
csekélységen jókat nevetni, a legbárgyúbb mesén pedig jó verset sírni, s
mért, hogy mindebből most egészen kitanult? Mily pompásan tudta ő régen
a tanítót kifigurázni, hogy a többi lányka görcsöket kapott nevettében;
hogy tudott éjféltájban átsuhanni Maruccia nénihez, a ki mesélt és
jósolgatott neki! Mind ez a bohóság hová lett? Néha oly jól esett volna
az ura fülebotját megfogni s addig nyomni, míg feljajdul; miért állott
ellene e csábnak? Egy este, mikor Oszkár sokáig késett a városban, már
el is bújt a szekrénybe, hogy jót nevethessen rajta, mikor majd hiába
keresi és elkezd aggódni. De nem volt bátorsága kijönni a szekrényből, a
míg férje a szobában volt; csak mikor észrevétlenül tehette, osont ki
félve rejtekéből s egy másik oldalról ment elejébe, szégyelve a csint.
Úgy szeretett nevetni – de mostanság bizony csak akkor nevetett, ha ura
méltóztatott rákezdeni.

Ezekről az asszonyka eddig mélyebben nem gondolkozott; ma mindez nem
akart kimenni a fejéből. Hisz ma váltak meg először, mióta férjnél volt;
vagy ezer éjszaka közül ez volt az első, a midőn nem pihent oldalán. E
kirándulás eszméje oly váratlanul jött, s oly hirtelen hajtatott végre…
Ijedtség is, öröm is volt neki utazni. Megijedt, hogy férjét elhagyja;
de örült is rajta, nem tudva világosan, miért? Csak utazás közben
gondolta el, hogy tán az önmagával való találkozásnak örült, mert
egyedül lévén, tán újra megleli a régi, bohó Carmelát? E mellett egy
kissé bosszantotta is, hogy ezen fontos lépésben neki magának semmi
része sem volt; csak a herczegnő kegyelméből kapott szabadságot és
csodálkozni sem igen mert, hogy Oszkár eleresztette. Férje azt mondta,
hogy utazik, ezzel minden el volt határozva. Hisz ő szivesen utazott,
örömestebb, mint hitte volna; de miért nem mondta soha férjének, hogy
szeretne utazni, és miért nem jutott Oszkárnak eszébe, hogy tán nincs
kedve elmenni? Tán haragudott urára? Dehogy! Óh – dehogy! Inkább magára
haragudott, hogy oly könnyen elvált tőle és hogy most inkább kivágyódott
az ismeretlen felé, mint vissza az ismert világba. Oszkár ebben ártatlan
volt. Hisz Oszkár őt úgy szereti – oly komolyan, oly biztosan, oly
szentül, a hogy csak a maga művét szereti az ember. Hátha hálátlan
vagyok? kérdé magától, – hátha…

– Ismételem a kérdést: _Szereti az urát?_

A nagy szemek még nagyobbat bámultak mint rendesen, mikor a kérdés így
ismétlődött. Már-már zavartan el akartak fordulni, a mi annyi lett
volna, mint bevezetés arra, hogy minden kétségeit kivallja – mert a
férfi akkor tekint félre, mikor hazudni készül, az asszony akkor, midőn
igazat mond, – ekkor fölébredt benne az asszonytermészet. Eszébe jutott,
hogy szép és fiatal nő az, a ki vallatja, a ki oly hirtelen le akarja
rántani a leplet szíve szentségéről. Ez önvédelemre sarkalta. A kék
szemekből a kis manó villámlott ki s mosolyogva viszonzá:

– Hogy szeretem-e az uramat? _Hát ön szereti-e?_

A herczegnő nagyot nevetett.

[Illustration: Hogy szeretem-e az uramat?]

– Ön egy kis ravasz, – nem csalódtam magában. –

– Hogy-hogy, Principessa? –

A társalgás olaszul folyt, olasz élénkséggel. A herczegnő még közelebb
ült Carmelához; szép arczát két tenyere közé fogta és bizalmasan beszélt
szeme közé:

– Mindig gondoltam, hogy maga nem lehet oly egyszerű, a milyennek
látszik. Minden szép asszonyban egy ördög lakik, különben nem is lehetne
szép. Az úgynevezett malaszt nélküli szépségek voltaképen hamisság
nélküli szépségek. Tudtam én, hogy él önben az ördögöcske, ha méltóságos
urától nem mer is mocczanni. Alig kerül ki a mester bűvköréből, már
megszólal a pajkos manó. Azt kérdi Manócska, hogy én szeretem-e a maga
urát. Nem, Manócska, nem szeretem. Tán szerettem volna, de ő oly
unalmasan becsületes és hű – oly antik, – én meg únom az antik alakokat,
kivéve a satyrokat. Az én kérdésemnek egészen más a czélja, mint hogy
elszeressem a maga férjét. Egy történetkém van a maga számára, de csak
úgy mondhatom el, ha bizonyos vagyok benne, hogy maga egészen bizonyos
arról, hogy szereti az urát.

– Egy történetke! Jaj, mondja el!

– Elmondom, – de előbb biztosíték kell. Oly történet az, melyet férje
nem mondott el magának, pedig ő is tudja. Tehát vannak rá okai. De nekem
is vannak okaim, hogy elmondjam. Partosnak kötelessége lett volna, hogy
önt beavassa; de talán kételkedett, hogy eléggé szereti-e, hogy baj
nélkül meghallgathassa. Azért újra kérdem: szereti-e az urát?

Most már lehetetlen volt nem válaszolni. Nőolvasó be fogja ismerni, hogy
oly asszony is, ki férjét gyűlöli, ez esetben kész lett volna esküvel
erősíteni hő szerelmét. Történetkéről volt szó! Carmela is megesküdött,
és nem tett hamis esküt. De midőn a herczegnő komolyabban ismételte,
hogy oly mélyen és igazán szereti-e Oszkárt, hogy egy _hibáját_ is
megbocsátaná, akkor az asszonyka egészen kipirult és sugárzó szemekkel
kiáltá:

– Carissima principessa, mondja el, mondja el! Szeretem Oszkárt – ki ne
szeretné? De ahhoz, hogy _imádjam_, csak egy hiányzik; az, hogy valami
hibája is legyen!

– À la bonne heure, – mondá a herczegnő könnyebbülten. – Világos. A
tanár úr tökéletessége elnyomja önt. Ezen könnyíthetünk. De a kis
história nem oly komoly, mint a bevezetés volt, hanem igen jó megfér egy
kis vacsorával, a milyent a fogadós ide csomagolt. Mindenekelőtt
terítsünk.

A díszes ét-kosár, mely minden kivánatos ízzel meg vala rakva, nemsokára
kifejtette szép adományait. Az utazás egyetlen alkalom, a mikor a nő
férfiak jelenléte nélkül is élvezetet talál az evésben. A herczegnő ép
oly jóízűen evett-ivott, mint a hogy mesélt; Carmela kellemes és
fokozódó izgalommal hallgatta, s észrevétlenül lépést tartott vele az
evésben és ivásban is. A história, melyet hallott, az ő saját igazi
története volt s a herczegnő örömmel látta, hogy Carmela tisztán kómikus
oldaláról fogta föl. Nagyokat nevetett az asszonyka Portenstein herczeg
fölsült cselein, bolondos elvein, s hogy mily könnyen fog szíve tüzet,
hogy még könnyebben elhamvadjon. S azon is nagyot nevetett, a mivel a
herczegnő befejezte történetét, mondván: – Mindebből láthatja, hogy
derék ura voltaképen hamis kópé (persze szerelemből) s hogy a szegény
herczegnek szépen kitörülte a szemét.

Nevetett, mondjuk, de némi erélylyel hozzátette:

– De az enyimet is. Voltakép Oszkár sem volt jobb véleményen rólam, mint
az a drágalátos Principe. Ugyan miért? Igazán azt hitte-e, hogy csak egy
pillanatra is habozhatnék, ha választanom kellene? Ilyen két ember közt!
Egy naplopó és egy művész közt, egy kéjutazó és egy gondolkozó közt, egy
szerelmi mesterember és egy – férfi közt! Hisz az nem is választás!
Volna-e nő, a ki itt még ingadoznék? A férfiak nagyon ostobáknak
tartanak bennünket.

– Ki tudja? – viszonzá elmerengve a herczegnő, karikát fujva
czigarettejéből. – Volt-e önnek más választása? Tudhatta-e előre, hogy
vajjon egy ily gavallér, egy előkelő bolygó, egy pompás tollú
vándormadár, ki csak souverain élvezetre van teremtve, a világ díszeül,
nem teherhordó állatnak – hogy vajjon ily férfi nem tenne-e, – tán épen
állhatatlanságánál és megfoghatatlanságánál fogva, – nagyobb benyomást
szívére, mint ünnepélyes férj ura? Persze, a házasság…! Ha ez a női
boldogság eszményképe, akkor meghiszem, hogy a professzor úr a férfiak
netovábbja. De ha a házasság csak eszköz, és a czél a szerelem, akkor az
oly férfiú, milyen a herczeg, mégis kissé veszedelmessé válhatnék
magácskára nézve.

– Ennyit sem, ni! – felelé Carmela, középső ujjával elfricskázva a
czigarette hamvát a herczegnő köpenyéről. – Szeretnék vele találkozni,
hogy bebizonyítsam.

– Az nem oly lehetetlen, mint gondolja, – mondá a herczegnő nagy
élénkséggel, még közelebb férkőzvén az ámuló Carmelához. – Hallgasson
rám, lelkem…

A vonat már a zöld Styria déli határán dübörgött; a kocsi-osztályokban
már a kék lepel borította az álmos mécseket; az utasok már jobbadára a
leghihetetlenebb fekvésben szundikáltak s a legképzelhetetlenebb
hangokon hortyogtak s csak mint a más világról hallották a mozdony
füttyeit: de a két szép asszony még mindig vigan fecsegett és szőtte a
beszéd fonalát végtelenül. A herczegnő előbb csak atyja elköltözéseig
mondta el Carmelának a történteket, most megtoldotta a legújabb
fordulattal, a herczeg Bécsbe megérkeztével. Carmelát a Partos
aggódásai, a «Corpus delicti» hirtelen eltávolítása (a hogy ő az
abbaziai kirándulást nevezé) mód nélkül mulattatta. Azután önmagáról
beszélt a herczegnő, vigan, cynikusan – de ezt már komolyabb részvéttel
hallgatta a kékszemű asszony; a kis ördög, úgy látszik, már elszundikált
lelkében, s csak az angyalka virrasztott… Az elbeszélés után vita
következett, elmélkedés a nőkről, a férfiakról, szerelemről, házaságról,
arról, a mi tiltva van s arról, a mi meg van engedve… És végül tréfák
következtek, meg _tervek_, meg egy kis _összeesküvés_…

Carmela nem emlékezett, hogy éltében ily jól mulatott volna; kevés híja,
hogy azt nem találta, hogy először boldog életében. Több ízben behunyta
szemeit, mintha így jobban tudná megragadni vidám gondolatait, melyek
csapongtak agyában és nem akartak helyt állani. A herczegnő mind
hosszabb szüneteket tartott s végre elhallgatott; Carmela lassanként
álomba mosolyogta magát.

A Karst fölött szürkült a reggel s már távolról az Adria rózsás tükre
ragyogott. Carmela békésen aludt, mosolygós gödröcske játszván üde
arczában. A herczegnő erősen nézte. – Mily szép ez a nő! Csak álmában ne
lássa! Nem is fogja!

Egy negyed óra multán a vonat megállott a mattuljei kis pályaudvaron, a
hol az abbaziai kocsik várták az ásítva didergő utasokat.


XI.  (Viszontlátás – elválás.)

A legkellemesebb meglepetéssel olvasta volt Portenstein herczeg a
névjegyet, mely az elveszett jóbarát közellétét oly váratlanul
jelentette. Midőn másnap a festő-akadémia elé ért, valóságos
szívdobogást érzett. Ösztönszerű lénye előre is lelkesedéssel töltötte
el az újra éledő baráti viszony iránt. Nem lehetett már harag közöttük;
hisz Oszkár az idegen név mellé odaírván a régit, gyöngéden jelezte,
hogy vele szemben a régi akar lenni. Hogy _neki_ is van megbocsátani
valója, az a herczegnek örömében eszébe sem jutott. Megszokta, hogy
fiatalabb, de határozottabb társában felső forumot lásson. Most a jellem
főlényéhez még a bevégzett művész tekintélye is járult – a tanítványból
mester fejlődött. Elfogult örömmel kopogtatott a herczeg az ajtón,
melyre Partos neve írva volt – s melyen belől a festő már hasonló
nyugtalansággal várakozott, az alig engedelmeskedő ecsettel kezében.

Az első pillanat megoldta az igézetet. Egy kézszorítás, egy ölelés – s a
herczeg azonnal érezte, hogy minden rendben van. De szóval is el akart
hárítani mindent, a mi a multból nyomasztólag hatolhatna közéjök. – Egy
indítványom van, kedves Oszkár, – mondá. – Beszéljünk mindenről a
világon – hísz annyi a megbeszélni való, – csak _egyről_ ne. Azt
indítványozom, _temessük el ezennel ünnepélyesen Spadaró Carmelát_. Ő
választott el bennünket – voltaképen nem ő maga, hanem az a délibáb,
melyet én róla alkottam. E percztől fogva megszünök rá gondolni – nem
fogok róla kérdezősködni, ezennel bevádolom, elítélem, lefejezem,
eltemetem. Halva van – requiescat – jól van?

Partos egy kicsit elpirult s azt mondta, hogy – jól van. – Aztán –
kérdezetlenül – kezdte magyarázni, hogy miért változtatta meg nevét.
Magyarországon születvén, hol családja egyik ága a Partos nevet viselte,
azon rokona kedveért, kitől örökölt, ő is Partosnak nevezé magát. S
ezzel áttértek a festményre, a mely őket újra összehozta, megnézték a
műhelyben levő munkát és vázlatokat s beszéltek a fejlődésről, melyen
Oszkár felfogása és technikája keresztül ment. Ez oly élénken
foglalkoztatá a lelkes műbarátot, hogy hajdani párfogoltjának külső
életviszonyaira alig gondolt. Nem igen érdeklődött családi élete iránt s
inkább csak udvarias sajnálkozással vette tudomásul, hogy Partosné
egészségére való tekintetből távol van. Csak annyit kérdezett, hogy
nincs-e komoly baja, a mely a művész munkakedvét rontaná s azon
készséggel és orvosi bölcseséggel, melyet mindnyájan tanúsítunk, mikor
valami betegséget csak hallomásból ismerünk, hozzá tette, hogy
bizonyosan meggyógyul, csak gyermeke legyen.

Aztán magára tért át a herczeg, utazásaira és benyomásaira. Elmondta,
mekkora híját érezte Oszkárnak keleti utazása közben. Most azon a ponton
volt, hogy öccse, az uralkodó herczeg óhajtására haza menjen, de nem
végleg – legalább a mennyire tőle függ, – mert ő borzad azon otthontól,
mely oly ridegen kilökte magából. Az uralkodó herczeg igen szerencsétlen
volt. Egymásután elhaltak gyermekei. Vakbuzgó hitében balsorsát annak
tulajdonította, hogy a család kegyetlenül bánt Erikkel, midőn a
lemondásra kényszeríté. Pedig ő – Erik herczeg – nem tart haragot.
Hajlandó hazamenni, hogy erről biztosítsa öccsét és megvigasztalja.
Aztán megint világgá – talán Indiába… vagy déli Afrikába.

Oszkár általában nagy változást talált pártfogójában, még pedig az ő
felfogása szerint, kedvező változást. A herczeg komolyabbnak, mélábbnak,
sőt, bizonyos értelemben, fiatalabbnak látszott, mint négy évvel
ezelőtt. A viszontlátás örömében oly bensőséget, ragaszkodást és
egyszerűséget mutatott, mely Oszkár előtt egész új dolognak látszott s
melegebben vonzotta őt hajdani párfogója felé. Kissé bántotta, hogy
titkon megszólalt szivében azon önző gondolat is, hogy az álmodott
Carmelára nézve ez a mostani Erik mindenesetre veszélyesb lehetne, mint
az akkori szellemeskedő tourista.

Partos ettől fogva gyakran és hosszan találkozott a herczeggel és
mindannyiszor Carmela merült föl előtte, naponként élénkebben és
aggasztóbban. Pedig nem igen tudta, mi nyugtalanítja? A kedves és drága
lény távolléte volt-e, vagy szemrehányás a multból, vagy aggódás a jövő
iránt?

Partos sokat gondolkozott most feleségéről s erre az ő levelei is
szolgáltattak anyagot. Az asszony gyakran írt, még pedig jól és
érdekesen; de e levelek hangja új volt Partos előtt. Levelei csapongók
és pajzánkodók voltak. Carmela jó kedvvel rajzolta a fürdőtársaság
egyforma életét s hozzátette, hogy az majdnem oly unalmas, mint a
währingi élet. A tájat gyönyörűnek találta és Caprihoz hasonlította, de
hozzá tette, hogy Capri mégis csak más, – vajjon soha se fognak-e többé
Capriba menni? Azt is írta, hogy isteni jó kedve van; csak egy kicsit
vágyik férje urát látni, ha csak azért is, hogy megpróbálja, fél-e még a
tanár úrtól? – Ez nagy szegett ütött Partos fejébe. Tehát félt tőle!
Többször gondolta volt ezt, de nem akarta elhinni. Egyik levelében
Carmela hirtelen átmenettel azt a kérdést vetette föl, hogy miért oly
tökéletes az ő ura? Hogy az ily hibátlanság hiba az ő (Carmela)
szemében. Gondolkozzék az Istenért, hogy nem talál-e valami hibát
lelkiismeretében? Kétszeresen tudná akkor szeretni.

E levél kissé megijesztette Partost. Attól félt, hogy a herczegnő
társasága elrontotta a kis angyal ártatlanságát. Szívéből kezdé
óhajtani, hogy a herczeg távozzék és az epizódnak vége legyen. Ez óhaj
váratlanul teljesült. Egy sietve írt levélben Portenstein értesítette,
hogy hirtelen el kell utaznia; nem tudja, mikor térhet vissza Bécsbe, de
mindenesetre meg fogja írni.

Partos mintha újjá született volna, oly könnyűnek érezte lelkét. Egy
jókedvű, majdnem bolondos levélben – maga sem tudta, hogy jutott e
hanghoz, – értesíté Carmeláját, hogy keresett magában hibát, talált is
eleget s alig várja, hogy neki meggyónhasson. Csak igyekezzék mentől
előbb hazajönni, mert eddig a herczegnő is bizonnyal ráunt Abbaziára. A
herczegnőnek pedig megirta, hogy az ellenség eltünt s nincs többé
szükség arra, hogy a herczegnő az ő kedveért száműzetésben éljen.
Abbaziában élni, írá, és Meyersberg nevet viselni, mégis nagyobb áldozat
az ily szép nő részéről, semhogy sokáig elviselhesse.

Első nap csak a herczegnő felelt. Azt írta, hogy Carmela társaságában
oly jól és boldognak érzi magát, hogy áldozatról szó sem lehet. Csak nem
lesz a tanár úr oly önző és irigy, hogy sajnálja tőle azt a
megtisztulást és földerülést, melyet ő e kedves lélekből merít?
Carmelának is jól esik az ottani élet. Oly víg, oly gyermekes, oly
bolondos, mint soha: iskolás gyermek módjára élvezi a szabadságát. Ehhez
egy kis czélzást csatolt a herczegnő, hogy tán nem ártana, ha a bájos
gyermek otthon is tarkább oldaláról ismerné az életet. Oly okos és
tanult nő, az összhangzatos míveltség remeke: miért a világ elől őt, s a
világot előle rejtegetni?…

Partost e levél gondolkodóba ejtette. Mindig meg volt győződve, hogy
feleségét boldoggá teszi. Addig védekezett azon túlzott hálaérzet ellen,
melylyel neje benne oltalmazóját, jóltevőjét és mesterét tisztelte, míg
végre mégis hallgatagon beleszokott felsőbbségébe. Most elmerengett
azon, hogy mily szomorú lenne, ha kisülne, hogy azon lénynek, kit saját
képmására formálni vállalkozott, igazi jellemét sem tudta fölismerni. S
a mint így felcsillant előtte a lehetőség, hogy Carmela talán másforma,
mint a minőnek ő eddig gondolta, hogy azon forma mögött, melyet urától
nyert, egy sajátságos, előtte még ismeretlen lény lappang – valami
nyugtalan, új érzet, valami új szerelem ébredett szívében. Nyugtalanság,
hogy e lény őt igazán szereti-e? Új szerelem – az új lény iránt! S most
úgy érzé, hogy eddig nem is szerette nejét, mert hisz önmagába csak nem
szerelmes az ember. Álmodozni kezdett ez új szerelemről, oly
boldogságról és örömről, melyet eddigelé nem ismert, talán – apai
örömről…

Másnap Carmelától jött levél. Jelenté, hogy a herczegnőnek nincs nagy
kedve visszamenni, ő maga azonban kész utazni, akár egyedül is, ha
Oszkár úgy kivánja. De mielőtt hazamenne, egy vallomást kell tennie,
mely már sokszor volt a nyelvén, de nem mert vele előállani. Pedig
gyerekség az egész s most is szó nélkül hagyná, ha egy véletlenség nem
jött volna közbe, melyet intésül kell tekintenie. A herczegnő Abbaziában
egy igen előkelő és szellemes úrral ismerkedett meg, kit Bruckthal
grófnak hívnak s ki igen sokat van velünk. – Az én szememben, – írá
Carmela, – azzal az egy vonzerővel többje van, hogy egy kicsit rémszerű.
Ugyanis csodálatos módon hasonlít valakihez, a kit évekkel ezelőtt
sajátságos körülmények között láttam, – otthon, Anacapriban. S itt
következik a vallomásom. Soha sem mondtam meg neked, hogy leánykoromban
érdeklődtem egy férfi iránt, persze csak gyermekmódra. Német festő volt,
a ki apámnál megszállt. Apa akkor padlásszobámba zárt s nem engedett
nappal lejönnöm. Ez ingerelt s én folyton az ablakból leskelődtem a
festőre. Meg is láttam, s magas, imponáló alakja annyira megtetszett,
hogy kedvem volt lekiabálni: «Itt vagyok!» Mert elhitettem magammal –
hisz oly fiatal voltam! – hogy ő álruhában bujt princz, ugyanaz, kit
Maruccia néni nekem egy ízben a kártyából megjövendölt. Ennyi az egész.
Vétek volt-e, hogy neked el nem mondtam? Hisz tréfából megtettem volna,
ha egyáltalán szoktunk volna egymással tréfálózni. De komoly vallomásnak
mégis nevetséges lett volna. Ma sem írnék a dologról, ha ez a Bruckthal
gróf nem volna szakasztott olyan – mint az a német festő. Megfoghatatlan
módon hasonlítanak egymáshoz. Meg nem állhatom, hogy legközelebb meg ne
kérdezzem tőle, volt-e valaha Capriban…

Partos fejéhez kapott, mikor e levelet elolvasta. Forróságot érzett s
homloka mégis oly hideg volt. Azt hitte, hogy mindjárt, készület nélkül,
a pályaudvarra kell sietnie, s a leggyorsabb vonaton délnek röpülnie,
hogy kedves madarát visszahozza a biztos kalitkába. Valami még
tartóztatta. Egy kicsit szégyenkezett is, meg aztán véletlenség is
lehetett a dologban. A festő, a ki elől akkor Carmelát dugdosták, más is
lehetett, mint Erik herczeg, s akkor Bruckthal gróf sem lehetett
Portenstein. Egy napig várt, hogy kijózanodjék s okosan tudjon
gondolkozni. Másnap a következő levelet kapta Abbaziából:

«– április 1-én.

Drága Oszkárom!

Igen, csodálatosak a sors ösvényei. Vagy úgy mondjam: az _ön_ útjai?
Mert _ön_ az, ki mint a végzet, mint a gondviselés intézkedett
helyettem. Megleltem őt, Spadaro Carmelát – megleltem, kezemben tartom
és úgy remélem, enyém lesz. A valóság fölülmulja sejtelmeimet,
képzeletemet, legforróbb vágyaimat. Minden, a mi alantias és állhatatlan
volt bennem, e nő által megnemesül, megállapodik. Érzem, ő benne van
boldogságom, de azt is tudom, hogy e boldogságot végleg csak az _ön_
kezéből illik megkapnom. Valamikor megigértem önnek, hogy e nő, ha
szeret, nem fog nekem csak játékul és mulatságul szolgálni. Beváltom
igéretemet, nőmmé akarom tenni. De elismerem, hogy önnek van joga a
döntő szót kimondani. Jőjjön el. Türelmetlenül várom! Boldog barátja

_Erik_.

U. i. Carmela nem tudja, hogy ön lejön. Az új hôtelben lakom, Bruckthal
gróf neve alatt».

Partos Oszkár sápadtan, de nyugodtan állt ott műhelyében, midőn e
különös levelet olvasta. A határtalan gúny, mely abból kirítt, nem
csikart ki belőle szitkot vagy dühkiáltást. Azon emberek közé tartozott
ő, kiket csak a lehetőségek nyugtalanítanak, de a bizonyossággal szemben
megtalálják a kétségbeesés nyugalmát.

Leírta a következő táviratot:

«Bruckthal gróf, Abbazia. Megtiltom, hogy az illetővel találkozzék. Este
indulok. Fegyvert viszek.

_Oszkár_.»

Milyen nyugodtan és egyformán baktatott az esti vonat a Semmering felé!
Nyugodtan és egyformán mindazoknak, kiket üzlet vagy mulatság vitt
délfelé s kiknél az első órák csevegés és lakmározás közt, a többiek
békés szundikálással multak el. Nekik a dübörgő vaskocsi oly békés
fekvőhelyük volt, mint gyermeknek a bölcső… De a megdühödött szörny
zajongásával zúgta körül a vágtató gépezet azt a halvány férfiút, ki a
coupé sarkába dőlve némán, mozdulatlanul bámult ki a holdfényben derengő
hegyek közé. A vonat őrjöngeni látszott, a nélkül, hogy előre menne.
Bércz és örvény, hegy és völgy kisérteties halványságban röpültek el
szeme elől, mindig másformán, mégis mindig ugyanazok, – mint a mult,
melyet elfelejteni nem lehet, s mely még sem tér vissza soha… soha! Oda
van, oda egy élet boldogsága – egyetlen hazugság, jámbor hazugság miatt.
Hát érdemes volt becsületesnek lenni?…

A vonat tovább száguld, bele a hosszú, hosszú éjbe, melynek vége –
megsemmisülés…


XII.  (A herczeg naplójából.)

Márczius 24-én (Bécs).

Irásba kell tennem, hogy elhihessem. A holtak föltámadnak. Spadaro
Carmela él… Látni fogom.

Nevetséges. Hát hittem én valaha e szeszélyben? Mi nekem Spadaro
Carmela? Hogy évekkel ezelőtt bele lovalhattam magamat egy rögeszmébe,
annak még volt értelme. Carmelát szülőföldje legszebb lányának mondta a
hír; féltékenyen őrizték; legjobb barátom útjába állott vágyaimnak és
erkölcsös ellenkezésével föltüzelt. De mikor itt viszontláttam a jó
barát becsületes, férfias arczát, az első percztől fogva igazat adtam
neki s szégyelni kezdtem a gyerekes szeszélyt. Zsákban macskát szeretni!
S érte föláldozni egy barátomat, a ki tőlem annyira elütő, ki valódi
támasz és horgony lehet csapodár, libegő dilettáns életemben. Mikor
Küstnert újra szívemre zártam, Carmela csalképe mint egy Homunculus
cserépre törött; nevettem magamon s bizonyos voltam, hogy többé rá se
gondolok.

Ma pedig ezt a levelet kapom:

«Spadaro Carmela él. Ha Erik herczeg szívében vagy képzeletében is él
még, akkor módjában lesz a herczegnek összehasonlítani képzelete
alkotását az eredetivel. Carmela rá fog ismerni a herczegre, ámbár
sohasem látta életében. Kíváncsi, hogy ő is megismeri-e Carmelát? Se
nevével, se szavával nem fogja magát elárulni; de Abbazia száz vendége
között lehetetlen lesz vele nem találkozni. Ez nem komoly szándékú
légyott, hanem meghivó álarczos bálra, világos nappal. A herczeg
okosságától és loyalitásától elvárható, hogy utazása irányát és czélját
titokban fogja tartani mindenkivel, különösen Partos úrral szemben».
Aláírva: «Caprice de Capri». Kelt: «Abbaziában, márczius 22-én».

… Gúny ez vagy valóság? Regény, vagy adoma? Ki tud itt valamit Spadaro
Carmeláról, kivéve engem, Partost és azt a Tessen bárót? A báró csak nem
engedi meg magának az ily tréfát? Nem hinném; hisz ő kerüli a szorosabb
ismeretséget velem; igaz, el is hanyagoltam őt, mióta Oszkárral
találkoztunk. Kérdést semmi esetre sem intézhetek hozzá, ez nem illenék.
Akár tréfa, akár komoly dolog: hallgatok és utazom.

_Abbazia_, márczius 25-én.

Itt vagyok, Bruckthal gróf neve alatt. A hely gyönyörű – marasztaló; az
élet unalmas és majdnem elkerget. Még eddig nem tünt fel senki és semmi.

– Márczius 26.

Megint senki, ismét semmi. Áttanulmányoztam az idegenek névsorát s a
lajstrom szerint szemlét tartottam a vendégek fölött. Sok beteg, néhány
szépség, semmi érdekes. Csak három név van a listán, a kinek nem
láthattam tulajdonosát: egy tábornok özvegye, a ki podagrában szenved;
egy szerkesztő, a ki nem mozdul szobájából, míg a déli szél fú és
«_Meyersberg asszony, társalkodónőjével_». E két nőről azt mondják, hogy
szépek és fiatalok, de kerülik a társaságot. Csak pár napig időztek a
fogadóban, aztán egy magasabban fekvő, régi nyaralót rendeztettek be
maguknak s e félreeső helyen laknak. E rettenetes név alatt csak nem
képzelhetem, hogy Capribeli vad zergém lappangjon? Vagy tán a
társalkodónő? Brr! Cselédség! Megjárja ráadásul az úrnő mellé. De mint
causa principalis a cziczus mégis csak szegényes hódítás. Megeshetik,
hogy a hozzáférhető hölgyekhez tartoznak és hozzáférhetetlenség színe
alatt akarnak feltünni. Mindegy – utána nézek.

– Márczius 27.

Láttam a Torlics-villát s hallottam, hogy Santa-Luciát énekelték; ennyi
minden. Igaz, hogy a fordulóra érve, a honnan a nyaraló először tünik
szembe, két nőalakot láttam a verandán. De mire odaértem, eltüntek. Ez
inkább mondva csinált szenteskedés. Az ember nem bujkál a saját házában,
ha csak ingerelni nem akar. Furcsa! Csak nem fogok sub titulo Carmela
valami hétköznapi készpénz-kalandba bonyolódni?

– Márczius 28.

Ez a nap is sine linea. De azt mondják, hogy a két hölgy igérkezett a
holnapi jótékonysági tombolában részt venni. Voltaképen már kiváncsi sem
vagyok, hanem csak szerfölött unom magamat. Hogy unatkozom, annak
legjobb bizonyítéka az, hogy elmélkedem. Hosszú sétát tettem az erdőn
keresztül Ika felé s úgy találtam, hogy mégis nevetséges élet az, a mit
én folytatok. Séta a világon végig. Gyöngy dolog annak, a ki életével
elkészült vagy új életre készül. Békésen tekinteni egy világra, melyet
meg akarunk hódítani, vagy a melylyel nehéz küzdelem után leszámoltunk,
mélységes élvezet lehet a gondolkozásnak és az érzelemnek. Úgy találtam
én is, mikor a katasztrófából a békébe, a játék és élvvadászat éjéből a
szemlélet és okulás országába léptem. Azt hittem, végzek valamit, mert
bűnhődtem, s elképzeltem, hogy vagyok valaki, mivel új emberré akartam
lenni. De mily nevetséges ma előttem az a képzelt vértanúság – s mily
csekély a különbség mai tudós ostobaságom s a hajdani
kaszárnya-tudatlanság közt! Nem vagyok-e ugyanaz a lapos filkó, a ki
azelőtt voltam? Nem futok-e szívbeli ösztön nélkül, csak a változás
kedveért, bolondul az ismeretlen után? Mindaz, a mit tapasztaltam és
olvastam, a mivel gondolkozva és gyűjtve gazdagítottam elmémet, megóv-e
attól, hogy ma is – noha más formában – kártyás ne legyek, a ki
unatkozik, mihelyt nincs nyerni és veszteni valója? E dicső öböl iránt,
melyben a leáldozó nap a hegységet, a tengert és a távol fehérlő kikötőt
a béke rózsás képébe egyesíti, nem volnék-e vak és tompa, mihelyt ama
félreeső nyaralóban ingert lelnék titkos és tilos gyönyörökre?… Bizony,
tartok tőle, hogy az embert a szellemi oldaláról művelni hiábavaló
törekvés. Az összhang, melyet keresünk (vaj’ létezik-e?) nem abban
rejlik, hogy _olvasmányainkat_ mikép válogatjuk, hanem abban, hogy
honnan veszszük óhajtásunk tárgyait. Eugène Suet és Zolát olvasni, mikor
Wilhelm Meister ott van a könyves polczunkon, durva és barbár dolog. De
úgy _élni_, a hogy a naturalisták _írnak_ s a szerelem nagy rejtélyét
egy sor lóugrásos talányra fejteni, az még sokkal durvább és barbárabb
dolog. Az Ika-i vendéglőben egy paraszttal találkoztam, a kinek zsémbes
felesége ki akarta kaparni a szemét, mert kocsmába tévedt a szegény. Az
emberek nevettek a gyámoltalan tökfilkón, a hogy csitítani iparkodott a
kofálkodó asszonyt és alázatosan haza ballagott vele. Én meg azt
gondoltam magamban – c’est bête! – hogy ennek az embernek jobb dolga
van, mint nekem. Hiába, valami páratlan kéj és boldogság lehet az
_otthonban_, ha az ember érte izzadtságot, gondot, nélkülözést,
megalázást eltűr, és semmikép ki nem szidatja magát hajlékából.
Hazamenet aztán elgondolkoztam, hogy nem jobb lett volna-e, azt a
petroleuse szépséget, Melitta baronesset elvenni s családapává lenni?
Mily végtelen unalom ez, mely ily gondolatokra tereli az embert! De most
csak azt a tombolát várom meg. Ha itt nem ölt testet a Carmela-rém,
egyenest Oszkárhoz sietek, egy új élettervet beszélni meg vele. Megesik,
hogy ez az egész kaland az ő tréfája s nincs más czélja, mint hogy azt a
régi rögeszmét végleg nevetségessé tegye. Igaza is lenne. Ha jól
meggondolom, még ma kéne elutaznom. De mégis – maradok.

– Márczius 29.

Óh! – Óh! – Óh!

_Van_ helyzet, a mikor gondolatainkat és érzéseinket lehetetlen hívebben
kifejezni, mint ha egy álló félóráig nem írunk egyebet, mint csupa Óh-t
meg Ah-t, meg felkiáltó jelt.

Óh!… Hogy jártam! Mi történt én velem! Mily meseországban vagyok?
Lehetetlen – és mégis megtörtént. Láttam Carmelát és – nem tudom,
milyen. _Két_ Carmelát láttam, s most nem tudom, – _melyiket_ szeressem!

Pedig mind a kettő szép, bódítóan szép – s mindegyik Carmela akar lenni.
Melyik igazán ő? És melyikről kivánom én, hogy ő legyen? Gondolataim
összezavarodnak, még a papiron is; szörnyű nevetséges helyzetben vagyok,
de mégis komoly izgatottságban – mert érzem, hogy történik valami…

De hát legalább itt, naplómban, csak kell, hogy tisztába jöjjek a
helyzet felől. Majd ha nem lesz éjfél, ha nem ülök magamban a nyugodt
mécs világánál, ha nem a csendes hold lesz társam, a ki bűvösen reszket
föl hozzám a tenger tükréből, ha ismét azzal a két dicső Sphynx-arczczal
állok szemben – akkor nem érek rá többé magamhoz térni s okos gondolatra
jönni… Hogy’ is esett a dolog?

Meglátom végre Meyersbergnét és társalkodónőjét. Ők is meglátnak s
észreveszem, a hogy egyikök, a nagyobbik, társát, a kékszeműt, meglöki
és figyelmezteti, hogy «ez az». Gépiesen közeledem asztalukhoz,
legkevésbbé sem sejtve, hogy mitévő vagyok. Látom, hogy az egyik – szeme
után a _Feketének_ nevezem – mélyen elpirul, a másik – mondjuk, szeme
után: a _Kék_ – majdnem fölkiált örömében. Ez bizonyos. Nem képzelődés;
tisztán láttam. Én zavarba jövök s megállok két lépésnyire, nem tudva,
mit csináljak. Ekkor a Fekete fölkel, elémbe jön s megszólít olaszul:
«Örvendek, Erik herczeg». El vagyok ámulva – de ámulatom fokozódik,
mikor megfogva kezemet odavezet a másik elé, s így mutat be bennünket
egymásnak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela.» Szemem szikrát
vet, mikor rá akarom szegezni a bájos lényre, kitől lázas álmaim
megtestesülését várom. De a biztos valóság érzete csakhamar eltünik, még
mielőtt megmondhatnám. Mert Spadaro Carmela is fölkel, mélyen bókol, s
pajzán méltósággal, mely rettenetesen illik neki, most ő mutat be a
másiknak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela». Odanézek a másik
Carmelára, mosolyogni akarván a jó tréfán, – de ez oly halványan és
izgatottan áll előttem, hogy nem mertem tréfára venni a dolgot. Félve
szegezi rám nagy fekete szemét, ingadozik, keze reszketve keresi a szék
támláját. Sietek a széket odaigazítani és szó nélkül közéjük ülök. Ne
tagadjuk, hogy a szívem erősen dobogott. Ez ő, gondolám (a Feketét
értve) s majdnem magam is reszkettem. De a Fekete időközben magához
tért. «Carmela!» mondja feddő hangon, s mosoly mutatkozik finom ajkain,
«nem így volt kikötve! Esküszöm önnek, herczeg, _engem_ nem hívnak
Spadaro Carmelának». Nagyon együgyű lehettem, de tény, hogy e szóra
ismét egész erővel a Kéket fogtam szemügyre s hogy a Fekete egyelőre a
földbe látszott sülyedni. Hiába, az ábrándkép, a melyet magunk
csináltunk, úrrá lesz hajlamaink felett. A Kék azonban nem látszott az
én igézetem alatt állani. «Én meg», mondá nevetve, «esküszöm, hogy
_engem_ nem hínak Spadaro Carmelának. Úgy volt kikötve», folytatá
barátnője felé, «hogy Excellenza maga keresse ki közülünk az ő
Carmeláját. Nos, uram, egyikünk az. Akar bizonyítékot? Bármelyikünk kész
(választhat), önnek az anacaprii szállót, a táj képét, az udvart, még a
szobának is, a hol lakott, minden bútorát töviről-hegyire lerajzolni. De
hisz erre nincs is semmi szükség. Herczegséged tudta, hogy Carmelát
szereti, mikor még csak a nevéről ismerte. Oly bizonyos volt ebben, hogy
mindjárt kérőt is küldött hozzá. Abban is meglehetősen bizonyos volt,
hogy szerelme viszonzásra fog találni – már a maga módja szerint. Csak
ne szabadkozzék! Hisz az nem önhittség volt, csak fatalizmus. Egyszerűen
meg volt győződve, hogy a végzet önöket össze fogja hozni. A végzet
igazat ad önnek. Most itt ül – Carmela mellett. Jog szerint rá kellene
ismernie ezer nő közt; hiszen százak közül, kiket herczegséged
szeretett, – a maga módja szerint – csak ő lesz vala képes önt lekötni.
Nos, nem százan vagyunk, csak ketten. Nem eshetik nehezére a választás.
Sejtelmes szívnek, műértő szemnek, mint a herczegé, semmi sem lehet
könnyebb ennél. Paris úrfinak három istennő közül kellett választania, –
pedig nem volt annyi tapasztalása, mint herczegségednek. Önnek csak két
földi nő között kell döntenie. Melyik hát a szép, az egyetlen? _Melyik
Spadaro Carmela?_ – De az Istenért, hamar vágjon más képet! Ott
leskelődik Alberti, bécsi gyáros, a ki photografirozni tanult s ma
lekapja az egész tombolát. Ha ezzel az arczczal kerülne a képre, a
melylyel most bámul reám, mily szerencsétlenség lenne az herczegségedre
nézve!» – S itt nagyot kaczagott.

– De Carmela! – feddé a másik.

– Mit parancsolsz, Carmela? – kérdi alázattal a kék.

– El fogod riasztani tisztelt vendégünket, ha ily udvariatlan vagy. –
Aztán hozzám fordulva: – Kedves herczeg, – mondá még sápadtan, de nyájas
mosolylyal, – ön a mi hivásunkra jött s reméljük, hogy meglátogat
bennünket a Torlics-villában. Ne haragudjék e bolondos teremtésre – s
nekem is bocsássa meg, hogy nem vagyok sokkal jobb nálánál. Én ugyan nem
vezetem, mint ő, orránál fogva, hogy megbotoljék a sötétben, de mégis –
a sötétségben hagyom herczegségedet. Igen is, egyikünk Spadaro Carmela.
Mindketten kivántuk személyes ismeretségét, miután távolról hozzánk
hatolt a híre. Előnyösb helyzetünket arra használjuk, hogy álarczos bált
csinálunk, álarcz nélkül. Ön, mint az urak szokták, vendégorcza nélkül
jelent meg, mi – csak a nevünket rejtegetjük… Reménylem, nem bántja, ha
kissé megkínozzuk. Egyet már is nyertem az alakoskodással: Erik
herczeget zavarban látom, s szeretem ilyennek látni. Nem gondoltam, hogy
efféle úr zavarba ejthető. Jól fest rajta az elfogultság s azt hiszem,
hogy szellemességének is becsületére válik. Csak okos ember nem
restelli, hogy zavarba is tud jönni; ha kevésbbé lenne az, akkor
iparkodott volna egy halom frázis alá rejteni elfogultságát.

[Illustration: Melyik Spadaro Carmela?]

Ezt a Fekete igen elmésen és respectussal is mondotta. Hangjának
melegsége jól esett nekem s végre képes voltam szintén szólani egy pár
szót.

Okosat beszéltem-e vagy bolondot? Iparkodom recapitulálni.

– Köszönöm, hölgyeim, – mondám, – hogy az álarczosok kiváltságát oly
mérséklettel használják. A maszkok gorombábbakat is szoktak mondani.
Nagyságtokról elismerem, hogy a lehető legkiméletesebben adták értésemre
(mindegyikök a maga módján), hogy ostoba képet vágok. Kérem, ne bánják;
nem mondhatom, hogy valami lángész vagyok; de azt elhihetik, hogy nem
vagyok olyan ostoba, a milyennek e perczben látszom. Igaz, hogy sok is
lenne. De hisz minden ember együgyű olyanokkal szemben, kikről ő semmit
sem tud s kik róla mindent látszanak tudni. Csakhogy önök sem tudnak
mindent, – legalább szabatosan nem. Küstner barátom – más nem lehetett a
forrásuk – az én furcsa, mondjuk: könnyelmű eszméimet mindig az ő komor
jelleme szemüvegével nézte; azért festette le feketébb színben, mint a
milyenek valaha voltak. Ha tehát önök Spadaro Carmelát ismerik, ha ezen
ritka hölgy itt jelen van, akkor mindenekelőtt hadd kérjek tőle
bocsánatot istentelen szavaimért. Azok nem egyes személyre, hanem csak a
nemre vonatkoztak általában, s e szavakban ama hölgy maga annyira
ártatlan, hogy őt bizonyára nem sérthetik. Ezenfelül mondják meg neki,
hogy sohasem véltem őt oly könnyű szerrel megnyerhetni, a hogy ezt ma
egy édes szájacska oly keserűen vetette szememre. Hisz a mit képzeletem
ő benne keresett, az nem a könnyű, hanem a nehéz hódítás volt, – sőt
mondhatnám, a hódítás lehetetlensége…

Úgy éreztem, hogy jó úton vagyok. De az ördöngős satan bleu szavamba
vágott.

– Úgy, úgy! – mondá, – a herczeg olyan, mint az a bizonyos úr a
keztyűsboltban.

– Hogy érti ezt? – kérdém.

– Nos az az úr, a ki szűk keztyűt rendelt. Ha fel birom húzni, mondá,
akkor nem kell.

– Az adoma, – felelém, – igen csinos, de rám, szép ellenfél, nem illik.
Ha csak a lehetlenség birna rám vonzerővel, akkor eddig sohasem
szerettem volna, s e perczben – az ön lábaihoz borulnék.

A kék ördög nevetett. – Meg is tenné okvetetlenül, csak bizonyos volna
benne, hogy én vagyok Carmela.

Ismét zavarba jöttem, s nem találtam feleletet; ismét a fekete angyal
segített ki a bajból. – Elég volt, – mondá, szelíden, – a tréfából;
máskorra is hagyjunk belőle. Mára engedjük át a herczeget kétségeinek.
Ha holnap meg akar bennünket látogatni, akkor elkezdheti a találgatást;
illik, hogy ily nehéz rejtvényen egy éjjel gondolkozhassék.

Ezzel általánosabb mederbe terelte a beszélgetést, utolsó utazásaimról
kérdezősködött, a kék ördög látható bosszúságára, a ki ezentúl
ritkaszavú lett. Azért mégis azt hiszem, hogy a kékszemű a Carmela, mert
ő mindig Carmeláról akar beszélni. Szebb is, mint a fekete. Vagy tán nem
szebb, de gazdagabb szépségekben. Arczocskája valóságos kincses
szekrény. Az ember nem győzi sorra venni bájait – úgy szólván zavarja
egyik a másikat. Hanem végre is megpihen a szem e tengerszemek kék
fényében. És az a duzzadó, ruganyos, kedves ifjú termet! Ezt a gyönyörű
márványt, a ki érzővé tehetné! A ki érezné, hogy melegszik, enged, éled
– ezt a tiszta kék szemet a ki zavarttá csókolhatná, míg eltelne a
szerelem méla bújával és a fekete pilla nedvesen és reszketegen
ereszkednék le, elfödni mámorát… óh Carmela!

Carmela! Hátha még sem ő az? Hátha a másik…? Nem vagyok valóságos
bolond? Tegyük, hogy a másik Carmela, ezzel kevésbbé szép lesz a kék
szem? Sőt hiszem is, hogy a Fekete a Carmela. Az ő szépsége
klasszikusabb, stylszerűbb: az egész nő _egy_ szépség. Az ő komoly,
erőteljes és mégis szelid lényében Capri borának egész heve és édessége
egyesül. Van oly szép termete, mint a másiknak, csakhogy nemesebb, mert
sugarabb, s az idomok nem akarnak túláradni a kereten, hanem harmoniába
szorulnak. Aztán csupa szellem és lélek. Itt nem kellene érzést
keltegetni; azt hiszem az első, forró tekintetre lobbot vetne magától.
Ez a nő olyannak látszik, hogy a ki szerelemre tanítja, annak egyetlen
csókjáért meg tudna halni. Ezek a szemek a csók közben nem zárulnak be,
hanem megmerevednek a boldogságtól. Oh Car – Milyen nevetséges vagyok!
Ágyba!

Márczius 30.

Páratlan szép napot élveztem. Jó ebéd a Torlics-villában, tiszta olasz
konyha. Séta a babérfaberkekben, csolnakázás az öbölben. Carmeláról szó
sem volt. A Kék unatkozott s majd elszundított a csónakban. A Fekete
semmi áron sem engedte aludni. Félt talán, hogy magunkra maradunk? Mikor
a Kék egy pillanatra behunyta szemeit, azt véltem, hogy a kék szem
eltünésével veszteni fog szépsége. De még szebb volt így. Ha ő lenne!

Márczius 31.

Kirándulás Fiumébe. Felejthetetlen. A Fekete fájdalmat okozott. A
hôtelban ebédeltünk – pezsgőztünk is. Megeredt a nyelvem, s egy kicsit
elmélkedtem a házasságról és a szerelemről. Az volt a szándékom, hogy
megtisztult állapotomat kifejtsem; magamat akartam mintegy térítgetni.
Alig pendítettem meg a tárgyat, a Fekete czigarettát kért és átvette a
szót. El voltam ámulva, mikor egészen az én tónusomban – a régiben –
mondta el nézeteit. Az én rendszerem, csakhogy határozottabban, a
végletekig következetesen kifejtve, női ajakról! Rémes torzképnek
látszott. Azt hittem volna, hogy parodizál, de a higgadt meggyőződés
hangja, melyen szólott, kizárt minden tréfát s az előadás közvetlen
eredetisége figyelmet követelt. – Szerelem! – mondá körülbelül – csak
egy érzelmet tudok, a mely e nevet megérdemli. A szerelemnek eszményét
abban találom, a mit az _istenek_ szerelméről tudunk. Nem az isteni
szeretetről, hanem az istenek szerelméről. A hogy az emberek szeretik
egymást, az mégis jobbadára nyomorúságos dolog. Az ő szerelmes
gondolataikba annyi más gondolat vegyül! Félelem, tekintetek, önösség,
hiúság, gyanakodás, erény, szemérem, lappangó remények, elnyomott
aggodalmak – mindez oly zenekar, mely a vezérhangot ledörgi, hogy a nóta
nem is juthat szóhoz s csak hébe-közbe nyöszörög ki a lármából. Egészen
más az, a hogy az istenek korából zeng el hozzánk a szerelem dallama.
Jupiter nem ismert méltóságot, mikor szeretkezett. Danae nem fertőztette
meg menyasszonyi nyoszolyáját a német Elza buta kiváncsiságával, a ki
Lohengrin elé odateszi az idegenek könyvét, hogy töltse ki e rovatokat:
«Honnan jő? Hová megy? Meddig marad? Mi a polgári foglalkozása?» Abból a
régi szerelemből persze még származhattak félistenek. A mai még
fejedelmi vérből is csak szatócsokat tud nemzeni. S ha még csak a
kiváncsiság tenné! Ez nőies dolog. De mikor alapja csak gyávaság,
utálatos meggondoltság! A _Honnan_ és _Hová_ csak ürügy, a mit kérdezni
akarnak, az a _Meddig?_ Örökké! Ezt akarják mind válaszul. Örök
szerelem! Mily nevetséges! Az örök szerelem a természetesség után jött
korszak találmánya. A nemes és boldog szakokból nincs hagyomány, mely
azt mondaná, hogy ketten _örök_ szerelmet esküdtek egymásnak. Sem a
biblia nem tud róla, sem Homér, sem Sophokles. Még Shakespeare sem
ismeri, legfeljebb iróniával tünteti föl néha. Romeo is változó holdra
esküszik örök szerelmet Juliának – ugyanazon nézők előtt, kik félórával
előbb hallották, hogy Rozamundot nem hagyja, de soha. Örök szerelem!
Mintha a valódi szerelemből _egy_ pillanat már nem volna maga az
örökkévalóság! Örökké foglak szeretni! Nem annyi az, mintha Nagy
Frigyessel azt mondatják: Indulok – a hétéves háborúba? Az örök szerelem
fogalma nevetség, de komoly oldala is van. Megmérgez minden igazi
érzést. Megfizethetetlen vámmal sujtja a legmagasztosabb érzések szabad
forgalmát s ezzel aljas csempészetre ád alkalmat. Az «örök szerelem»
balhite az oka, hogy mikor a magunkról való megfeledkezés egy sorba
helyezne bennünket az istenekkel, a legsilányabb próza visszaránt a
porba; hogy oly pillanatban, midőn két lény a legfőbb önzetlenséggel
összeforrna, az _Egyik_ nem gondol másra mint: «Hogy fogok tőle
szabadulni?» s a _Másik_ csak azt, hogy: «Mikép fogom magamhoz kötni?…
Fi donc!»

Elragadó volt az ő büszke gúnyosságában, mikor ezeket mondta; de noha
lelkemből mondta, még sem esett jól. Egész nap nem bírtam róla levenni
szememet, de nem is igen beszéltem többet, ha elkerülhettem.
Elmerengtem, elhallgattam s jól esik, hogy ismét magamra vagyok.

Mi fáj hát abban, a mit mondott? Maga az elmélet? Inkább azt hiszem,
hogy a _gyakorlat_ elképzelése bánt. Ha arra gondolok, hogy ez a szép
asszony, az ő tiszta és büszke arczával tényleg is gyakorolja azt a
kultuszt, melyet oly határozottan vall, akkor összeszorul a szívem és –
olyant látok, a mi nem szép. S ha magam lennék is a szerencsés, a ki az
ő teljes odaadásának gyümölcsét szakíthatnám, úgy érzem, hogy nem
örülnék neki. S ha hozzá elgondolom, – a mi voltakép nagyon valószinű, –
hogy nem volnék sem első, sem utolsó – fi donc! mondom, a hogy ő mondta.
Pedig – – az ily fölfogást máskor a nőknél egy cseppet sem resteltem,
sőt úgy találtam, hogy magasztos, főkép pedig – kényelmes. De azok más
nők voltak. Meg úgy hiszem, hogy ha a kékszemű mondta volna, egy cseppet
sem bántam volna. A kedves Kék! Oly ártatlanul hámozta a narancsot,
mintha egy szót sem értene abból, a mit a másik Carmela mond. A másik!
De hát, vigyen el az ördög, _melyik_ is voltaképen az igazi? Rá kell
jönnöm; ezt a nevetséges helyzetet nem bírom tovább. Oszkárnak bizonyára
benne van a keze. De miért áll az ellenséghez, miért nem hozzám
szegődik? Lovagiatlanság lenne-e őt beavatni? Eh mit – úgy is tudnia
kell róla – cselre cselt! Holnap utolsó kisérletet teszek, hogy magam
segítsek magamon. Ha nem sül el, akkor adieu, discrétion, – Oszkárhoz
fordulok.

Ápr. 1.

Elment a levél Oszkárnak s egy kicsit nyugtalan vagyok miatta. De nem
lehetett másként.

Most már tudom, hogy _Ő_ Carmela. Annyival nagyobb szükségem van
Oszkárra. Kedves, édes, szépséges teremtés! Hogy meghatott, hogy
megrendített! Oly régen szeretni! Oly soká követni engem hű szemével!
Annyira fölolvadni szerelmében, hogy még gondolataimat is magáéivá
tette, csakhogy nekem megtessék! A ki erre képes volt, az nem lehet más,
mint ő, kivel gondolatban eljegyeztem a lelkemet.

Egyedül leltem otthon, a másik nem akart mutatkozni. Halvány volt és
szomorú és épen oly rossz éjszakát tölthetett, mint én. Megjelenése úgy
fájt, hogy majdnem szótlan lettem. Nem is mertem kérdezni, hogy mi
történt vele, hogy ennyire megváltozott tegnap óta. Végre megszólalt
magától, félénken, majdnem reszketve. Mondjam meg, milyennek képzeltem
annak idején Carmelát, s mily képet csináltam magamnak jelleméről.
Rajzoljam le neki akkori lelkiállapotomat, őszintén leplezzem le, hogy
mit éreztem, akár szerelem lett légyen, akárcsak kiváncsiság, vagy még
rosszabb valami?

Szavai oly egyszerűek voltak, oly kérő volt tekintete, hogy egyszerre,
mintegy meztelenül láttam előtte szívemet s mint egy vízbefuló egy
szalmaszál igazságot kerestem, hogy abba kapaszkodjam. Hiába. A nagy
hazugság ott állt előttem; tiszta volt, hogy Spadaro Carmela iránt semmi
mást, de semmit sem éreztem, mint a kóborló ember banális kiváncsiságát.
Egy név, egy legenda felgyujtott, mint egy szalmaköteget, mely után hamu
is alig marad. És ezt most megmondjam neki? gondolám. Hisz az igazat
akarja tudni. Megmondtam; tehettem, mert a mit mondottam, az nem neki
szólt, a szépnek, élőnek, jelenvalónak, hanem az üres légalkatnak, mely
csak saját henye agyvelőmnek szülötte volt. A vallomás nem őt alázhatta
meg, csak magamat.

Elmondtam ezt neki, nyiltan, gyengéden megfogva kezét. Éreztem, hogy
keze reszketett s csakhamar vissza is vonta. Ez nem illett megszokott
lényéhez, de illett érzelmeimhez s majdnem jól esett. – Kedves szép
gyermek, – mondám, – Carmela meghalt, a rémkép szétfoszlott, a bálvány a
földön hever – ne tegyen több kérdést utána, ha nem akar bántani és
sérteni. Egy nő áll előttem, a kit Carmelának hívnak vagy sem, de kinek
amaz együgyű diákképzelgéshez semmi köze nincs; a kiben minden becses,
minden vonzó, minden fontos reám nézve, csak egy nem: neve és
származása. Így nézzünk egymás szemébe, így szóljanak lelkeink
egymáshoz, azon borús ködfátyol nélkül, melyet ama név közénk bocsát,
tréfa, gúny és czélzás nélkül, mint két ember szokott, a ki először
találkozik életében s egymás hírét sem hallotta. Úgy legyen?

Az igazságban különös ékesszólás van. Szavaim mélyen hatolhattak
szivébe. Láttam, hogy szép keble a fodros ruha habja alatt halkan
hullámzani kezd, hogy komoly, fenséges arczát csodálkozva, ámulva, aztán
mintegy megdicsőülve fordítja felém. Kezével, melyet előbb visszavont,
bensőséggel, melegen megszorította az enyimet.

– Úgy legyen! – mondá s megint elfordult. Azt hiszem, egy könnyet
rejtett el előlem. És e perczben tisztában voltam, hogy ő az, a kit
annyi ideig kerestem.

– Úgy fogom hívni, a hogy maga akarja, – mondám, elcsodálkozva, hogy
mily halkan beszélek. – Carmelának nevezzem?

– Nevezzen – Mélának, – viszonzá még halkabban.

Megcsókoltam finom kezét és gyöngéden kérdezém, hogy mi történt vele
tegnap és ma közt, hogy oly egészen másnak találom? Hogy remélem, nem
esett baja?

– Semmi bajom, herczeg, – mondá s mintegy kérdőleg nézett szemembe. –
Csak elgondolkoztam azokon, a miket tegnap beszéltem és – és –
elszégyeltem magamat.

E szavakat kimondva, a támlásszékbe vetette magát, tenyereit arczára
csapta és keserves zokogásra fakadt.

Nem tudom, meddig néztem őt némán, meghatottan, meddig álltam ott
mozdulatlan és tehetetlen, meddig voltam rémült tanúja e szilaj, forró
fájdalomnak, a milyent csak egy ostorozott test vonaglásai, egy
meggyötört angyal sóhajai bírnak kifejezni. Mindent megértettem, s el
voltam telve bánattal és csodálattal. Ez oly nő vezeklése volt, a ki
elég tiszta arra, hogy bukottnak nézze magát, mert szavával vétkezett.

De hát így volt-e? Nem túlságos bűnbánat ez egy szóval ejtett bűn miatt?
Nem kellett valami nagyobbnak, valami tettleges botlásnak lappangni
alatta? Halkan megszólítottam s szeliden lebontottam kezeit könnyben
úszó arczáiról. Mint a síró gyermeknek, megsimogattam puha haját, míg
búbánata apadni kezdett.

– Igaza van, barátom, – mondá végre, – gyermek vagyok s a szerint kell
velem bánnia. Üljön le és hallgasson meg. Azt akarom, hogy ne higyjen
egy szót sem abból, a mit tegnap beszéltem. Elérem-e? Képes leszek-e, s
ön – képes lesz-e eltörölni annak minden nyomát? Őszintén, igazán!
Mondja, képes lesz-e?

– Én mindent hiszek, a mit ön mond, a hogyan és a mikor mondja. Tegnap
is hittem önnek, ma is hiszek. A színlelés nem az ön kenyere.

– Igaza van, – mondá méla mosolygással, – de tegnap kivétel történt. Ön
hitt nekem, jól éreztem. Nem is volt puszta színlelés. Hiszen, Istenem,
én nem is tudok hazudni. De mégis hazugság volt – hazugság, mert oly
dolgokról beszéltem, a melyeket nem ismertem – helyesebben: a melyeket
nem ismerek. _Ezt_ elhiheti. Kérem, ezt az _egyet_ higyje el. A
szerelemről úgy beszéltem önnek, a hogy a kegyeskedő az égi lényről
beszél, a kit sohasem látott. Csak az éj sötétében jutott eszembe, hogy
ön szavaim után hihetné, hogy a szerint _éltem_, a hogy beszélek. Ez nem
igaz. Az örök szerelemre mondom, _nem igaz!_ Soha férfit nem szerettem –
ez előtt. Cselekedhetném úgy, a hogy szólottam – de nem tettem. Elhiszi?
El! Köszönöm! Köszönöm! – Most pedig – az ég szerelmére – hagyjon el!

Könyörgő tekintetének engednem kellett. Helyéről felszökve,
összekulcsolt kezeivel az ajtó felé mutatott. Hallgatagon ott hagytam a
szobát, noha minden ízem marasztalt, és a nélkül, hogy tudtam volna
miként, az erdei kanyarodón találtam magamat – hazamenőben.

Hangos nevetés zavart föl merengésemből. A _másik_ állott előttem.
Széles karimájú parasztos szalmakalapja elragadóan furcsa keretül
szolgált a kedves arcznak. Csókolni való volt, s hogy ezt neki meg nem
mondtam, az legjobban bizonyította, hogy mily hatást tett rám Carmela.
Komoly hangon kértem, engedje meg, hogy egy darabig elkisérhessem. Mély
bókkal felelte, hogy ez neki nagy megtiszteltetés; s hogy tudom-e már
végre, melyik az _igazi?_ Tudom, mondám, s megkértem, mondjon el
mindent, a mit barátnője felől még tud. Erre már komolyabban nézett;
elfogadta karomat s fölszólított, hogy csak kérdezgessek, ő majd
megfelel, a mennyire csak lehet.

Mindenelőtt azt kivántam tudni, hogy Spadaro Carmela honnan ismer engem?

– Nem ismertem be, – felelé a Kék sajátságos mosolylyal, – hogy az én
barátném az ön Carmelája. De tegyük föl, hogy ő az, akkor igen jól el
tudom képzelni, hogy önt ismerheti. A herczeg úr ott lakott az ő
házukban. Hogy ön nem láthatta őt, abból korán sem következik, hogy ő
önt ne látta légyen. Gyermek volt s a gyermek kiváncsi. Talán – nem
mondom, hogy így volt-e, de így lehetett – talán a padlás-szobából, a
hová atyja őt eldugta, ki-kitekintgetett a veszélyes emberre, talán
mindenféle gondolatra jutott unalmas számüzetésében… Talán nemcsak az ön
külső megjelenése – mely iránt fogadja teljes elismerésemet – hanem
előkelő rangja is foglalkoztatta lányias képzelődését… Homályosan
emlékszem, hogy egy vén asszony kártyából azt jövendölte neki, hogy egy
Principe felesége lesz. Herczeg, szép ember, incognitó, jövendölés:
kőből kellene annak a lánynak lenni, a ki ezek iránt érzéketlen maradna.

A kék szemű ezen szavaknál ismét csintalanul nézett, mintha kifigurázna;
de azért megmaradt a benyomásom, hogy Carmela szerelmi vallomását hallom
– másodkézből. Minden derengeni és világosodni kezdett előttem. A lány
már Capriban érdeklődött irántam s Oszkár annyival inkább féltette
terveimtől. Most, hogy megjavultnak talált, maga ejtette módját, hogy
Carmela közelébe férjek. Oszkár most mint egy Mágusz állt előttem. Majd
hogy kalapot nem emeltem, midőn a kedves kék szeműhez lehetőleg könnyed
és elfogulatlan hangon azt a kérdést intéztem, hogy hát Partos Oszkár
mije Carmelának? – _Mindene_, – mondá a kicsi ünnepélyesen; – de önnek
mégsem áll útjában.

Ezzel ott hagyott s ismét homályban maradtam. Csak az világos előttem,
hogy Oszkár tanácsa és segítsége nélkül a tömkelegben tovább nem
haladhatok. Azért írtam neki – s holnap reggel kezében lehet a levél –
holnapután itt lehet ő maga…

Mily új érzés; inkább izgatottság, mint öröm, több borzongás, mint vágy.
De ez érthető. Nem kaland előtt állok – vőlegénynek érzem magamat –
vakon belenyúlni a jövő titkába, – e szép rejtélyt feleségül venni –
hogy ne lenne szédítő érzés? E papiron, mely őszinteséget követel, nem
is merem boldogságnak nevezni, a mit most érzek. Mégis ezt az elfogult
félelmet nem adnám a gyönyör minden viharos rázkódásaiért, melyeken
keresztül mentem. Egy Magdolna, ki tisztának találná magát – csak ő
érezhetne olyant, mint most én, midőn egy érzelem szűziességét fedezem
föl magamban. Tudja Isten, azt hiszem, nem is úgy szeretek, mint férfiú,
hanem azzal a felső óhajtással, melylyel e leány gondol az ismeretlenre;
mintha – menyasszony volnék…

Szeretném látni őt, – mindjárt, ez új, szokatlan érzés világában – őt,
ki enyém, s kit mégsem akarnék magamévá tenni imádság, gyónás, eskü
nélkül. Borzalmas szép lehet, ezt a holdvilágos tavaszi éjt ablaka alatt
tölteni és közelvalóságát érezni. Nem birok ellenállani. – Megyek!

– Április 2. 5 óra reggel.

– – – Áldalak Carméla! Imádkozom hozzád, édes, magasztos bűntársam! – –
–

Meg kellene halnom. Boldogabb embert még nem temettek a földbe.

Van hát odaadás, mely szentebb minden lemondásnál. Van boldogság, mely
imádkozni tanít, hogy: köszönöm, teremtőm, hogy létrehoztál!

Carmela _nőm_. Annak tekintem, bármi történjék. Háza előtt találtam őt,
épen mintha összebeszéltünk volna, hogy éjjel találkozunk. Hallgatagon,
megbeszélés nélkül jöttünk le a tenger szélére. Egy gazdátlan csónakba
szálltunk. A teli hold világított az esküvőhöz, a derengő oczeán, a
távoli hegyek voltak tanúink. Nőm, nem kedvesem. Ő az első, az egyetlen,
a kit nem nézek bukottnak, mert enyém lett. Ily odaadón, ily önfeledten,
ily kéretlen, egyszerűn, óhajtás és megbánás nélkül még asszony nem
szeretett senkit… Enyém, bármi történjék. Oszkárt türelmetlenül várom.
Szükségem nincs rája, de diadallal állhatok eléje, mert igazam lett.
Sejtelmem jósszerű volt. Carmela az lett, a minek képzeltem: megváltóm.

A nap jelentkezik. Csaknem fáj a hajnal. Hát ha fordulatot hoz? Ez
éjszaka bár örökké tartana.

De holnap is lesz éjszaka…

– Ápril 2-dikán, este.

Ott voltam; Carmela nem volt látható. A hölgyek Fiuméba rándultak.
Különös. A cselédség nem tudja, mikor jönnek meg.

Furcsa. Nyugtalan vagyok s úgy érzem, hogy utánuk kellett volna mennem.
Mégis itt ülök és mélázom. Minek is sietnék. Oszkár eljön s nélküle úgy
sem teszek döntő lépést. Miért nem? Nem elég erős-e érzésem arra, hogy a
maga törvénye legyen? Mit mondhat ő olyant, a mi elhatározásomat
gyengíthetné vagy megszilárdíthatná?

Elhatározásomat! Hát el vagyok csakugyan határozva? Carmela nem kivánt
elhatározást. De úgy érzem, hogy nem láthatom őt viszont máskép, mint e
szóval: Légy nőm!

S hát kell-e, hogy viszont lássam?…

… Minő gondolatok ezek!… Utálat!…

… Az utálat nem dönt. Meg kell magamat ismernem. Ha azon gondolatnál,
hogy ő mindörökre az enyém lesz, egyebet érezhetek a legmélyebb
boldogságnál, akkor őt csak boldogtalanná tehetném… S ha egyáltalán
lehetséges volna, hogy valaha ráunjak, akkor jobb lenne és férfiasabb,
az első ölelés után megfutamodni, mint bevárni – az utolsót.

Futás. Gyáva szó. De bizony futás lenne – még pedig rögtöni. Szökés –
Oszkár elől. Szemébe bírnám-e mondani, hogy mégis neki volt igaza?

De hát akarok-e én futni? Nem vágyódom-e e nő után? Nem szeretem-e őt?

Vágyódom utána, szeretem őt, nem féltem, hogy értékéből valaha
veszítsen. De féltem magamat… Azt hiszem, akkor szeretném őt _örökké_,
ha többé nem látnám soha.

Minő pokoli kétségekkel gyötrődöm? Sohsem ingadoztam, mikor szakítani
kellett. Csak akkor volnék ingadozó, mikor kötni kell magamat?
Megváltozott a jellemem?

Nem. Szívemben nincs habozás – csak a fejemben. A megrögzött szokás,
mely utolsót vonaglik.

Mindegy – e napom meg van keserítve. Mért kellett elmennie? Ha most elém
jönne, váratlanul, egész szépségével és szerelmével – egy pillanat alatt
tisztában volnék…

– Portenstein Carmela – … illik ez így?…


XIII.  (Kiderül.)

A herczeget félbeszakították. Táviratot hoztak: Oszkár jelentette, hogy
reggelre itt lesz.

Erik herczeg nem tudott hova lenni ámulatában, haragjában. Megtiltja,
hogy Carmelát lássa! Fegyvert hoz! Ez már sok volt a protectióból.
Világos, Oszkár jogot tart e nőre. De minő jogot? Nem lehetett a férje –
a herczeg meg volt győződve, hogy nem… Föl kellett e rejtélyt derítenie.
Partos csak másnap érkezhetett. A herczeg el volt tökélve, hogy nem
várja meg, hanem még az nap menekül Carmelával. Most már nem ismert
habozást és kétséget. Most már tudta, hogy szereti és hogy nem hagyja.

Fölsietett a Torlics-lakba. A «másik» fogadta. Kivánságára, hogy Mélával
szeretne szólni, azt a különös választ nyerte, hogy rosszul van és
_senkit_ sem fogadhat. Hiába volt minden kérlelés. A kis kék szemű
komolyabban nézett, mint máskor, s nyomatékkal kérte, hogy álljon el
kivánságától. A herczeg erre csak azt kérte, hogy néhány sort írhasson s
várhasson a feleletre. Hamarosan megírta, a mi mondani valója volt, a
borítékba beletette Oszkár táviratát is és várakozott. Tíz percz mulva
kijött a kék szemű s egy kis papirt adott neki; csak annyi állott rajta:
– Nem láthatom. Holnap hírt kap tőlem. – Dúlt szemmel nézett Erik a szép
asszonyra. Ez nem tudott magyarázatot. Csak annyit mondott szomorúan: –
Nagyon megbánthatta Mélát. Sokat sír. – Aztán jó’szakát kivánt.

Mennie kellett. Ő sem töltött sokkal jobb éjt, mint Partos Oszkár. – –

Reggeli kilencz órakor szemben állott egymással a két férfiú.

– Partos úr, – mondá a herczeg, magát feszesen meghajtva, megkaptam az
ön táviratát. – Szabad-e mindenekelőtt kérdeznem, milyen jogon meri
megtiltani, hogy az illető hölgyet láthassam?

Partosnak erőfeszítésbe került a szólás. A gúnyt nagyon is arczátlannak
találta. Véresre harapta nyelvét, mielőtt rekedt halksággal mondá: –
Herczegségednek tréfálni méltóztatik. Spadaro Carmela az én nőm.

A herczeg szeme villámlott. – Áruló! – kiáltá. Aztán elcsodálkozva
nézett Oszkárra. – De nem lehet. Nem igaz… S ha úgy volna is, akkor
alapos kifogásom alá esnék e házasság.

– S mi lenne e kifogás!

– Az, hogy – nehéz ezt elmondani… Az, – hogy e házasság – – érvénytelen.

Most már Oszkáron volt a sor csodálkozni.

– Nem értem herczegségedet, – mondá. – Nem hittem volna, hogy az
elégtétel elől, melylyel nekem tartozik, ily feleseléssel akarjon
kibujni. Végezzünk. Kérdezze meg jelenlétemben magától e nőtől, hogy
kinek a nevét viseli – illetőleg viselte.

– Je ne demande pas mieux, – felelé a herczeg. – Menjünk el hozzá
azonnal.

A két úr szótlanul ment le a fogadó lépcsőjén s egymás mellett haladtak
föl a Torlics-nyaraló felé. Partosnak összefacsaradott a szíve, mikor
meggondolta, hogy a herczeg vezeti őt, hogy ő maga nem tudja az utat
azon házhoz, hol a neje lakik… Szó nélkül haladtak egymás mellett,
egyenlő nyugodt lépéssel, dobogó szívvel. Midőn a nyaralóhoz értek,
élénk sürgést-forgást láttak a ház körül. Egy kocsi állott a kapu előtt;
a kertész a cselédekkel málhát rakatott föl a bakra.

– Óh! Itt van! – kiáltott föl Partos, a kapufélfához kapaszkodva.
Felesége e perczben jött ki a küszöbre, útra öltözve, rövidke fátyollal
kalapján. Mindez, az üde reggeli levegővel elragadó széppé tette a
kedves nőt. Oszkárt felismerve, nagyot sikoltott örömében. – Oszkár!
Hála Istennek! – S oda sietett keblére.

Oszkárt e hang megremegeté az örömtől; mégis félretolta karjával a szép
asszonyt és a bámuló herczeghez fordult:

– Herczegséged még szükségesnek látja a kérdezősködést?

– Nem értem, uram. E hölgy –

– Az én nőm.

– Akkor csak szerencsét kivánhatok. De ő nem Spadaro Carmela.

– Igenis az. Inkább az, mint Partosné. Szóljon maga, asszonyom!

Carmela nagyot kaczagott. Visszaveté fátylát, hogy még jobban
nevethessen férje ura szeme közé.

– Nem tagadhatom, – mondá mély bókkal a herczeg felé, – hogy én vagyok
Spadaro Carmela. De én ezen udvarias gavallér Carmelája vagyok, a ki
épen most lökött el magától. Van azonban másik Carmela is, a ki, úgy
látszik, a herczegséged Carmelája. Fájdalom – nincs többé jelen. Ma
éjjel szökött el mellőlem, nem hagyva hátra mást, mint számomra öt szót
és herczegséged számára egy levelet, melyet most akartam arra menet a
fogadóba felküldeni. Égek a vágytól, megtudni, hogy miért tünt el oly
hirtelen. Nekem csak ezt írta: – Isten hozzád. El kell mennem. – De tán
bemehetnénk a házba? Szabad a karját kérnem, tanár úr? De ne taszigáljon
ám!

Oszkár félénken és bámulattal nézett kis feleségére. Ugy találta, hogy
nagyot változott az asszony; de még nagyobb változást önmagában fedezett
föl. Tudta, hogy nagyot vétett neje ellen s mégis a helyett, hogy
restelné, boldog volt. Gépiesen nyujtotta karját. Azt sem tudta, hogyan
érkeztek a szalonba s pár percz mulva oly helyzetben látta magát, a
milyenben sohasem volt életében: ott térdelt a gyönyörű teremtés előtt,
szép kezeit csókolgatta és mint a megvert gyermek, sírt: – Óh, lelkem,
Carmela – mennyit szenvedtem!

Carmela pedig oly végtelen boldognak érezte magát protectori állásában:
hogy ő fent ül, a férje meg térdel, hogy ő bolondozott, s a férje kér
bocsánatot – mindez oly új és mulatságos volt, hogy könnyei közt is
nevetett. – Óh te szegény, szegény bűnös! – És kedvére csókolgatta
Partos égő homlokát.

A herczeg ezalatt a verandára ment és fojtott lélekzettel olvasta az
eltünt nő bucsúszavait. Sokáig olvasta, nedves pillákkal: pedig nem is
lehetett oly hosszú az a levél, hogy oly soká kelljen olvasnia. Végre
kihívta magához Oszkárt. – Ő nagysága, – mondá Carmela felé némi
zavarral, – meg fog bocsátani, hogy…

– Jól van, jól, – felelé az asszonyka. – Nem hittem volna, hogy
herczegséged csakugyan megszomorítja azokat, a kik jó szívvel vannak
hozzá. Ön az oka, hogy kedves barátnénk elmenekült. Nem tudom, mivel
bántotta meg. De nagy dolog lehetett. Tegye jóvá, mert szeretném
herczegségedet szeretni.

Ezzel félre vonult. A herczeg odaadta Partosnak a levelet. – Remélem, –
mondá izgatott hangon, – hogy most ismét jó barátok lehetünk. Több
megbocsátani valóm van, mint neked, fiatal ember. Capriban megóvtál egy
betöréstől – de csak azért, hogy magad lophass… Ne szabódjál, ne
méltatlankodjál, nem – adok ezekre semmit s te sem vagy jobb a Deákné
vásznánál. De a dolog rosszabbra is fordulhatott volna. Ha a te
feleségedbe találok bolondulni – pedig ördöngös nő s egészen arra való –
akkor egyikünk ma nagyon boldogtalan lenne, sőt valószinűleg mindhárman.
A végzet okosabb volt. Boldog vagy – de az én boldogságom is a te
kezedben van. Mondd meg tisztára, _ki az a leány, ki ezt a levelet
írta?_ Hol kell őt keresnem? Tudnod kell róla, mert megérkezésed hírére
szökött meg és te rád hivatkozik. Olvasd!

A levél így szólt:

«Isten hozzád, Erik, te régi vágyam, kései szerelmem, egyetlen álmom,
egyetlen valóságom! Megérkezik az az ember, a kitől meg fogod tudni,
hogy nem vagyok érdemes birtokodra: neki elhiheted. De _nekem_ is higyj,
mikor azt mondom, hogy megérdemeltem a rövid boldogságot, melyet tőled
nyertem. Évekkel ezelőtt bele akartam tolakodni életedbe – nyomorult,
nőhöz nem illő módon. _Ezt_ a vétkemet bocsásd meg a _másik_ kedveért, a
mely a _nő_ vétke volt. Bebizonyítottam, hogy van szivem. De e másik
vétkem, melylyel az elsőt jóvá tettem, egyszersmind száműz mellőled –
futnom kell, mert hiányzik bennem a gyalázat bátorsága. Futok, mert
rossz vagyok arra, hogy feleséged, de nem vagyok elég rossz arra, hogy
csak kedvesed legyek.

Óh mért nem maradtam jobb, vagy mért nem lettem rosszabb!

Nem tudlak kiérdemelni! A nő, kit karjaidba zártál, ha úgy élt is mint
egy Diána, de úgy gondolkozott, mint egy Bacchansnő. Gazdagság,
becsvágy, tétlenség és zabolátlan képzelet – szövetkezve oly
olvasmánynyal, mely a valóság örve alatt eltörölné az erkölcs nemességét
– mindez megmérgezé eszmevilágát, letarolta szemérmetességét – s így
eszével vétkezett, a nélkül, hogy a bűnt ismerte volna. Partos
megmondhatja, mennyire meg volt ő rémülve a női természet torzképe
által, melyet bennem fölfedezett. De ő nem tudja, mi volt a főoka e
fásultságnak; nem sejti, hogy szerencsétlen voltam, mert a magam
becsülését elvesztettem oly botlás által, melyet _veled_ szemben
követtem el. Ő megmondhatja, hogy az a nő, ki olyanokat beszélt és
cselekedett, mint én, nem lehet a te nőd. De azt nem tudja ő, hogy oly
nő, ki mindezeket még azzal tetézi, hogy a szeretett férfiút csellel
magához vonja, azért még nem elég silány arra, hogy becsülés nélküli
szerelemben boldogságot találjon. Megaláztam magamat, jó Erik, hogy
fölemelkedjem. S íme, nem lelek magamban erőt az emelkedésre. A
szemérem, melyet holtnak hittem, akkor ébred föl bennem, mikor el akarom
temetni. Rémült tekintettel néz rám, mint a kísértet és fülembe súgja:
Még élek! Ne temesd el az élőt! – S ez űz el mellőled!

Ne kövess! Áldjon meg a sors! Kövesd férfiasságod fényes csillagát! Légy
boldog! Légy nyugodt! Ugy emlékezzél rám, hogy általad nem rosszabbá,
csak jobbá lettem. Isten veled! Isten veled!

_Mela_.»

Oszkár fejcsóválva adta vissza a levelet.

– Mindig ilyennek ítéltem, – mondá, – mégsem tudok kiokosodni belőle.

A festő bámulattal vette észre az aggódó tekintetet, melylyel a herczeg
szeme rajta csüggött.

– Ki az a nő? – ismétlé… – Szeretted?

Partos meg nem állta, hogy ne mosolyogjon. – Féltékeny! A herczeg! Ez új
dolog. Nem. Nem szerettem, sem ő engem. Hogy a _botlás_ alatt mit ért,
arról semmi képzetem… de hiszen azt mondja, hogy a herczeggel szemben
követte el. A legrosszabb, a mit róla tudok, az, hogy frivol beszédekben
leledzett és a szerelemről furcsa fogalmai voltak – körülbelül olyanok,
mint herczegségednek. De különös is az, Erik herczeg. Először találja
meg herczegséged egész tökélyben, a mit keres; egy ragyogó szép nőt, a
ki szereti, de nem akarja lekötni, sőt maga szántából valósítja meg a
«soha többé!» elméletét – és herczegséged ezzel sincs megelégedve. Azt
hinném, hagyná menni ez üstököst a maga pályáján. Vagy komolyan
menekülni kiván, akkor hasztalan üldözné! vagy csak színleli a futást,
akkor visszajön magától.

A herczeg az asztalra csapott az öklével, hogy indulatán könnyítsen.

– Ember! Hát nem értesz? Szeretem őt! Meg kell őt találnom. Meg fogom
találni. De az a botlás! Miféle botlásról beszél?

Oszkár gondolkozott. – Talán házasságát érti, – mondá kételkedve.

– Házasságát! – kiáltá a herczeg. – Hát csakugyan férjes nő!

– Nem tudom, miért nem bír herczegséged e gondolathoz hozzá szokni.
Férjnél volt. Önt szeretve, egy majdnem gyámoltalan aggastyánnak,
Montelione herczegnek, karjai közé vetette magát, csakhogy herczegnő
legyen; mert annyit tudok, hogy nem aristokrata vérből való; valami
dúsgazdag német gyárosnak a leánya.

A herczeg újra bele nézett a levélbe. Apró lidérczek czikáztak
emlékezetében. Minél jobban nézte az írást, annál ismerősbnek tetszett
előtte. Végül az aláíráson akadt meg a szeme. Mela! Most is folytatja az
alakoskodást? Igazán Carmelának hívták-e őt is? – Partos e kérdésre azt
felelte, hogy Mela csak megrövidítése a _Melitta_ névnek, s hogy látott
névjegyet, melyen Montelione herczegnő egyszerűen Montelione Melának
nevezte magát.

A Melitta névre a herczeg homlokára csapott. Ő az! Wuertz Melitta! mondá
mosolyogva. A _másik!_…

A verandára sietett, mintha ki kellene integetnie a tengerre, hogy
visszahívja a szökevényt. Merengve dűlt a hintaszékbe, a melyen Melitta
ülni szokott. Lelkében, mint viharos éjjel, nagy hullámokat vetett a
visszaemlékezés. Ott látta magát berlini szobájában, élete legborúsabb
óráján: előtte a becstelenség, mögötte a meghunyászkodás, kezében a
töltött pisztoly, melytől egy perczig a lét ostoba rébuszának együgyű
megoldását várta. Aztán látta a visszatérő ügynököt, a hogy párolgott az
izgatottságtól – és látta a hideg, számító bankárleány alakját, a ki
apja halottas ágya mellől pénzutalványt küld neki, egy jól fogalmazott,
okosan gondolt levélke kiséretében. S most – az volt az a hőkeblű lény,
ő, a forró, odaadó, önmegtagadó, jóságos, szégyenkező szökevény!

Szíve egyszerre tágult és elszorult valami fájó melegségtől. Részvét
fogta el, fájdalmas könyörület e nagy, e nyugtalan és mégis oly
állhatatos szerelem iránt. És büszke is volt rá, hogy így meg volt
szeretve… S most égett a vágytól, megjutalmazni és viszonozni e
szerelmet, boldogítani és megnyugasztani azt az izzó, gyötrődő
asszonyszívet s mint édes vánkoson rajta pihentetni meg jövendő életét…
Honvágyat érzett utána és végre megnyílott előtte a legédesb szerelem
titka: az a szerelem, mely isteni is meg emberi, az a szerelem, melylyel
_boldogítunk_…

Boldogan, majdnem derülten tért vissza Partoshoz, hogy többet tudjon meg
Melittáról és eddigi életéről. Partos nem igen tudott újat mondani,
kivéve azt, hogy a Montelione-parkban is közel voltak egymáshoz. Erik
ebben új bizonyságát látta azon végzetszerű hűségnek, melylyel ez
asszony lelke folyton körülte lebegett.

Carmela, kit Oszkár segítségül hívott, már többet tudott mondani. Ő
ismerte a Melitta történetét és kárörvendve leplezte le a cselt is,
melyet a két asszony idejövet kiforralt, de melyet ő, Carmela, a maga
feje szerint módosított a kivitelben. A herczegnő ugyanis nem akart
eleinte egyebet, mint alkalmat arra, hogy Portensteint lássa és vele
megismerkedjék; Melitta maga a társalgóné álarcza alá akart rejtőzni.
Hogy ő is Carmela legyen, nem jutott eszébe. – Ez az én eszmém volt, –
mondá büszkén Carmela és nagy fölénynyel mosolygott az ura felé. – De
tegnap óta, – folytatá, – Melittának nyilván komoly oka volt megbánni a
tréfát. Fiuméba bizonyosan már szökés szándékával ment, mert ott
meglátogatott egy Florio-féle gőzöst, mely Genuába készült s melynek ma
reggel kellett indulnia. Aztán haza jöttünk, s leszállás közben valami
parancsot adott a kocsisnak. Éjszaka illant el és most kétségkívül úton
van Corfú felé s onnét haza megy Palermóba…

– – Másnap Portenstein herczeg is elindult Sicilia felé…

*

Partos tanár úr szép nejével már jó ideje elhagyták währingi magányukat
és Bécs kellő közepében laknak, vígan lubiczkolva a bécsi víg élet
árjában. Carmela asszony nagyban aratja a hódításokat, de csak egy
udvarlójára büszke, olyanra, a kit minden nap újra akar meghódítani s ez
az ő férje. Mióta kis Erik fiuk született, a szép asszony még inkább
szépül s a tanár úr néha furcsa komolysággal kérdi, hogy mi vége lesz
már ennek? De a szép asszony még komolyabban felel, hogy a tanár úr
nyugodt lehet, mert ő bizony megöregszik, mire csak félig is oly szép
lesz, mint Portenstein herczegnő.

A herczeg levelei Palermóból oly boldog békét tükröznek vissza, hogy
Oszkár mosolyogni kénytelen rajtuk. De azért nagyon jól esnek neki. A
jámbor hazugság jó véget ért. Hanem Partos sohasem felejté el azt a
vasúton töltött végtelen éjszakát s megfogadta magában, hogy a
gondviselést ezután a sorsra bízza, vagyis a jó Istenre, a kinek megvan
az ilyenhez való bölcsesége, meg – némi gyakorlata is.




KIS MURÁNYVÁR

Diáktörténet

(1866)


A leány szíve néha olyan, mint az erdőség sürűjébe rejtett sziklavár.
Azt hinnéd, könnyen behatsz a berek szentélyébe, ha játszva konyítod
félre az ellenszegülő bokrokat: de egyszerre ott állasz merev falak
tövében s képzelni sem mered, hogy valaha megszálljad. De ha van szíved
akarni, nem szabad elveszteni bátorságodat. Íme a titok! Mindegyikébe a
sziklaváraknak, bármi jól legyen is megőrizve, egy titkos, kicsiny
_hátsó_ ajtó vezet, ezt kell fölfedezned; ha kopogtatsz – de halkan ám!
– örömest fog előtted kitárulni és bevonul a titokteljes szerelem,
halkan, csendesen, észrevétlenül…


I.  (Emma.)

Emma oly név, mely a b…i egyetem hallgatói közt szájról-szájra jár. Emma
a marczona öreg Brummer, az egyetemi portás csodabájú tizenhét éves
leánya: az érdes sziklatönk oldalán nyilt kedves virág. Apja lánya ő,
ugyanabból a merev anyagból készült; bájoló szobor, rideg érczszívvel a
rideg érczkebelben. Mindazon deli ifjak közt, kik százával népesítik az
egyetemi épület komor folyosóit, nem volt eddig csak egy is, a ki avval
dicsekedhetik, hogy egyetlen nyájas sugarát fogta volna fel a sötét,
fekete szemnek; egy sem, a ki csak félénk köszöntéssel is mert volna
neki alkalmatlankodni.

Midőn a kis Széchi Mária – úgy nevezé őt az egyetemi polgárság magyar
része – a portáslakból a folyosóra lépett, a Muzsák vakmerő fiai
egyszerre félénken léptek vissza és élő sorfalat képeztek a leány előtt.

Ilyenkor pedig ő, sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást, oly
nyugodtan és csendesen haladt át a rá leselkedő szemek kereszttüzén,
mintha csak kívüle senki sem lett volna jelen. Képzelhetni fájdalmát
azon ifjú uraknak, kiknek mindegyike annyi hódításról tudott beszélni, a
hány győzelemről Napoleon öreg katonái.

Értetődik, hogy a körülmények ilyen szerencsétlen állásánál fogva
mindenki: a legmartialisabb körszakállú szintúgy, mint a legábrándosabb
szőke fürtű és csupasz állú fő, bűverejében való hitéről lemondani
kényszerült és hogy a kis Emma szivét bevehetetlen várnak tekintették,
melyhez a hódításnak gondolata sem férhet. Nem mintha nem lettek volna
egyes vakmerők, kik egy-egy félénk támadást mégis koczkáztattak. Az
egyetem legifjabb polgári, kik átjutván az érettségi vizsgálat szűk
kapuján, az «alma mater» emlőiből legelőször csak a nagyvárosi arszlán
büszke öntudatát szítták, ezek, mondom, sohasem hittek azon jelentés
hűségében, mely a kis «Széchi Máriát» illetőleg közszájon forgott és
gyakran határozták el, – nem tudom, a díj nagysága, vagy a győzelem
dicsősége által tüzelve – egy-egy merész rohamot intézni a kis Emma
szíve ellen. Kinálkozott is némi alkalom, a portás szép leányával
érintkezésbe jönni. Emma mogorva atyjával osztozkodott az egyetemi
hallgatókhoz érkező levelek kiadásának hivatalában. Ilyenkor egy-egy
kiváló áhítattal odalehelt: «Jó estét»-tel, egy-egy különös czélzattal
ejtett: «Nincs levelem»?-mel meg lehetne kisérteni a szerencsét. – De –
különös! – nem volt példa rá, hogy az ilyen vakmerő ugyanazon arczczal
hagyta volna el a portás szobáját, a melylyel belépett volt. A jövet
mindig kissé sápadt arcz, menet mindenkor gyanusan közeledék a karmazsin
piroshoz, s a jövet «eget kérő» orr, menet mélyen lenyult az ajak fölé,
rosszul palástolva azt a keserű vonást, mely ott a «lefőzést» hirdette.
S e symptomákat az egyetemi ifjak már oly jól értették, mint a sok
tengert látott hajós a tengeri betegséget. Hisz mindnyájan
tapasztalásból ismerték a keserves állapotot s vigasztalás volt másokon
látni, mit mások ismét rajtok nevettek.

[Illustration: Sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást.]

Ily módon már mindenki kikapta küzdelme díját: a karmazsin arczrózsát s
a keserű mosolyra szemérmesen lenyuló orrt – s egyszerre csak elismert
dolog lőn, hogy Emma kisasszony vagy épen nem nő, vagy ha az, akkor
boszorkány, a ki hétköznap lányfővel jár, de a szombati estéket a
Gellérthegy titkos soiréein tölti, hová Brummer úrnak hires seprőjén
szokott ellovagolni.

Pedig ezzel nagyon igaztalanok voltak a jó fiúk a szép Emma – és nagyon
elnézők önmaguk iránt. Mindnyájan zajos hirtelenséggel kopogtattak volt
a sziklavár nagy kapuján, nem vévén fáradságot arra, hogy a titkos hátsó
ajtót kikémleljék. Pedig az ő szivében is volt ily hátsó ajtó, mert Emma
bizony csak nő volt.


II.  (Andaffy Béla joghallgató úrnak helyben.)

Az egyetemi templom tornyáról ledörmögé a rekedt óra a nyolczat. E
dörmögés estenként hű visszhangra szokott lelni a portás lakában.
Brummer úr szeretetreméltó szokásai közé tartozott, hogy a harang utolsó
ütését jóízű morgással kisérte, mely Emmának jelül szolgált arra, hogy
félre tegye kötését és elfoglalja az íróasztal mögötti helyet, mert
Brummer úr a korcsmába készül. Ezt pár perczczel később egy másik
hangosabb dörmögés szokta követni, mely majd hogy emberi szóhoz nem
hasonlított és mely Emmára nézve azt jelenté, hogy: «Szervusz, bakot ne
lőjj: a leveleket össze ne téveszd!» Végül zajosan csapta be maga után
az ajtót s ez megint jel volt; mert ilyenkor rögtön megnyilt a konyhára
vezető ajtó és besompolygott Zsuzsa, a vén szakácsné, gyertyavilággal,
melyet szótlanul letett az asztalra. Szintoly némán húzódott aztán a
szoba legsötétebb zugába s folytatta Emma kötését.

Sajátságos csend volt az, mely e szoba szűk birodalmán souverain gyanánt
uralkodott. Egy fiatal és egy öreg asszonyszemély, kiket az általános
felfogás a fecsegés fonalának soha ki nem fáradó párkái gyanánt tekint,
együtt van és hallgat. Még a légy is elült. Kerüli a nyugtalan ezt a
csendes szobát: nyilván elunná magát.

Egyszerre az öreg asszony fölegyenesedik összezsugorodott helyzetéből.
Emma mindig nyugalmas szemét az ajtó felé emeli. A folyosóról szokatlan
zajos léptek hallatszanak s fölrepül az ajtó, még mielőtt a heves
kopogtatásra «Szabad»-dal lehetett volna válaszolni.

– Jó estét! Kérem levelemet.

Emma csodálkozva és nem minden rosszalás nélkül tekint a
türelmetlenkedőre, azután nyugodtan az előtte fekvő levelekre és kérdi:

– Czíme?

– Andaffy Béla.

– Nem jött ily czímű levél.

– Lehetetlen! Óh, teljes lehetetlen.

Emma könyvet vett elő s azt az ifjú elé az asztalra téve, mondá:

– A lajstrom.

Az ifjú futó pillantást vetett a könyvön át a leányra, azután mohón
nyelte a lajstromot.

– Semmi! – szólt végre felindulással – semmi! De hisz ez nem lehet!
Ebben tévedésnek kell lenni. Óh, kérem, az egekre kérem, nézzen utána a
levelek közt. Talán mégis… De… bocsánat, visszaélek türelmével!

Emma öntudatlan pillantást vetett a hirtelenkedőre. Nem volt egyéb, mint
néma kinyilatkoztatása annak, hogy: «Uram, ön sokat késik itt és
szokatlanul sokat beszél». E futó pillantásnál nem kerülheté el Emma
szemét némi sajátság, mely Andaffy úr alakját feltünővé tette.
Hollófürtű, nagy izmos ifjú állt a leány előtt, sürű szakálla után
itélve, már huszonnyolcz éves lehetett, míg sajátságos kék szempárja
gyermekdeden mosolygó sugárral látszott meghazudtolni az arcz
komolyságát és érettségét. Ki csak szemeiből itél, tizenhat éves fiúnak
nézi. Az összbenyomás az volt, hogy bizony nem volt csúnya.

Nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy e pillanatban a kis Emma fejében
is ilyesmi fordult meg. Ő csak épen megnézte volt a fiatal embert, s
amúgy mellesleg emlékezetébe véste alakját. Többször jöhetett még
levélért és akkor elkerülhette azt az alkalmatlan kérdezgetést neve
után.

– Visszaélek türelmével! – volt az ifjú utolsó szava. Emma ily
udvariassági phrasisokra nem szokott felelni. Nem annyira a felizgatott
ifjú megnyugtatása végett, mint azért, hogy minden további
kérdezgetésnek elejét vegye, csak annyit mondott, hogy negyedóra mulva
érkezik az esti posta.

Az ifjú erre sem készült még visszavonulni.

– Ah, – mondá hévvel, – köszönöm, kisasszony! Ez reményt nyujt. Hisz nem
tart soká – bevárom.

Erre sajátságos szünet állott be. Emma hallgatott, kimeritettnek látván
a tárgyat; Andaffy pedig valamit várni látszott, de midőn e valami nem
akart megtörténni, bizonyos elfogultsággal kalapja után nyult és kiment.

Az utczára szolgáló ablakot nehéz cseppek verdesték; künn meglehetős
erővel eredt meg az eső. De eszeágában sem volt a kegyetlen lánynak,
hogy Andaffy urat a szobában várassa.

Itt benn ismét a régi csend vette át uralmát. Csak az ajtó előtt
hallatszottak egyarányos léptek, ez ifjúéi, ki eső és szél daczára ott
várakozott.

Emma akaratlan is hallgatózott e léptekre. – Fontos hirek lehetnek, –
mormogá. Az öreg Zsuzsi bámulatában elejtette kötését. Megesett az a
hallatlanság, hogy Emma magával beszélt!

Újból léptek, a levélhordó volt. Jól ismerte a ház rendjét, csak
fejbólintással köszöntött, aztán az asztalra tette a leveleket s a
könyvecskét, melyben az átvételt nyugtázni kellett.

Szokása ellenére ma Emma elmulasztá azt, mi máskor első teendője volt.
Nem számlálta meg a leveleket s a levélhordót várakoztatta.

– Itt van! – szóla egyszerre. – Ah, gyönyörű illat! – És gyönyörködve
hajolt le egy csinos, halavány-rózsaszín borítékú levélkére, melyre
finom, árnytalan betűkkel volt írva: «Andaffy Béla joghallgató úrnak
helyben». A pecsét helyét egy kicsi, ékes jegy foglalá el, melyen grófi
korona alatt «E» betű volt látható.

A boríték oly finom, átlátszó papirból volt, mintha igazán gyengéd
rózsalevelekből készült volna. Szerfölötti megerőltetés nélkül lehetett
volna kibetűzni a levél tartalmát.

A levélhordó még folyton várakozott. Emma kezében tartva a levelet, az
ajtóra nézett; de az ifjú nem jött még; nyilván a levélhordó távozását
várta.

Végre minden rendben volt. A postás átvette könyvecskéjét és távozott.
Ugyanazon pillanatban lépett be Andaffy úr.

– Nos?

– Itt van.

– Hála Istennek, – szólt az ifjú a legnagyobb elragadtatás hangján és a
levelet kiragadva a leány kezéből, ajkaihoz vitte.

Azután rögtön mintegy föleszmélve némi elfogultsággal tekintett a portás
lányára, kilesni elhamarkodása hatását s készen valamely ártatlan
körülménynyel magyarázni szerfölötti örömét. De Andaffy úr csalódott.
Emma nyilván nem vett észre semmit, legszorgosabban el lévén foglalva a
levelek rendezésével. Ez láthatóan megnyugtatá az ifjút. A legnagyobb
higgadtsággal tette tárczájába az áhított levelet s hideg köszöntéssel
távozott.


III.  (Egy parfümirozott levél következményei.)

Ismert dolog, hogy az érzékek visszaemlékezése erősebb, mint az elvont
észé. Egy parányi kis nóta, egy sajátságos, röpke illat, egy régen
izlelt íz világosabban és sokkal több részlettel képes elénk varázsolni
a rég letünt napokat, mint az elvont emlékező tehetség leggondosabb
buvárkodása.

Mind ez nem annyira igaz, mint régi. Persze, hogy az. De nem is azért
áll itt e bevezetés, hogy szellemdús legyen, hanem hogy természetes
módon magyarázzon meg egy nagyon különös dolgot, mely nagyon különös
dolog pedig abban állott, hogy Emma kisasszony még a következő estén is
visszaemlékezett a tegnapi kis jelenetre. Mondom, ez különös volt; sőt
mondhatnám, hogy hallatlan volt, mert könnyebben történhetett, hogy
lúdtoll hagyjon nyomot a csiszolt üvegen, mint hogy egy földi anyagból
készült fiatal ember, akár egy negyedóra hosszat is, magára vonja a kis
Emma figyelmét. Ki merné állítani, hogy a 28 éves szakállú és 16 éves
szemű fiatal ember a vasnőre valami benyomást gyakorolt? Bizonyára
senki, a ki Emmát ismeré. És mégis e napon Emma folyton a rózsaszínű
levélre gondolt. Miért? Mert – – oly sajátságos illata volt.

Gyarlóság, a te neved orr! Szemünk, szájunk elzárhatjuk; kellemetlen
szavakat hallatlanul hagyhatunk elsuhanni fülünk mellett; de sohasem
gátolhatta meg halandó, hogy orra szárnyai egy váratlanul felpárolgó
szag előtt föl ne táruljanak. Emma el tudott haladni a legdelibb ifjak
gazdag során a nélkül, hogy csak egynek képe is visszasugárzott volna
fekete szeme camera obscurájából; a legnyájasabb szavakat hallgathatta a
nélkül, hogy hallotta volna; de nem akadályozhatta azt, hogy egy
parfümirozott levél édes illata orrába ne csempészsze magát s ott
naphosszat ne fészkelődjék.

Két nap mult el így s már is kezdett elpárologni a lenge illat a kis
szobából, midőn ismét a levélhordó nyitott a szobába. Ez alkalommal a
számlálás ugyan a régi rend szerint kezdődött, de nem ment egészen
végbe: itt volt ujra a kis levélke, itt újra az ismert parfum. Emma
öntudatlanul kivette a rózsaszinű borítékot társai közül és csak miután
ezt félre tette, végzé be a levélhordóval való teendőit.

Különös egy levélke volt biz az! Oly csinos, takaros, oly sima, illatos,
oly igazán csókolni való! S hisz az az ember valóban meg is csókolta.
Persze ő, t. i. Emma, nem akarta észrevétetni, hogy e csókot látta, mert
ő nem avatkozott soha más dolgaiba. – Levelet megcsókolni! Bolondság! Mi
kellemes is lehetett egy ilyen papirban?

Emma közelebbről nézte a levelet. Diszítésül inkább, mint zárul látszott
reá illesztve a pecsétjegy. Menthetetlen bűnnek tetszett Emma előtt, ily
csinos, kedves borítékot a postabélyeggel elidomtalanítni. Pedig épen
oly gyönyörű szép s karcsu «K» betű volt ez, mely a bélyeg kerületétől
ketté hasítva látszott ki, – a szó, mely oly arányosan és szépen, de
mégis bizonyos bizonytalansággal volt írva: «K–e–d–ve–sem!» Kedvesem!!
Emma gyorsan a többiekhez dobta a levelet, s ösztönszerűleg
visszafordult a vén Zsuzsa felé. Bolondos gondolat volt az öreg Zsuzsára
nézni. Ez csak kötögetett, szundikált és nem láthatta, hogy mit gondolt
a kis Emma!

E perczben kopogtatás hangzott s hevült arczczal lépett be Andaffy.

Még mielőtt kérhette volna levelét, Emma oda nyujtá azt.

– Köszönöm, kisasszony, – szólt Andaffy melegen, – nem is tudja, mily
boldoggá tesz.

Semmi válasz.

Az ifjú összeszedni látszék minden bátorságát; nyilván valami merényt
készült elkövetni.

– Kisasszony, egy kérelmet koczkáztatnék, ha nagyon terhére nem esnék.

Emma kérdőleg tekintett fel hozzá.

– E levél, – folytatá az ifjú felbátorodva, – nagyon-nagyon fontos
híreket hoz nekem. Engedje meg, hogy itt fussak végig rajta.

Emma hallgatva oda tette az ifjú elé a bal keze mellett álló gyertyát.
Andaffy felszakítá a levelet és a gyertyához hajolva, mohón falta a
betűket. A leány mindig hevesebben látta hullámozni keblét, mindig
ragyogóbban csillogni szemét; ekkor váratlanul átosont Andaffy tekintete
a papiron és Emmáéval találkozott. Későn fordult ez ismét az asztalra
vissza. Emma azt érzé, a mit eddig soha: hogy elpirult.

– Még egyszer köszönöm! – szólt az ifjú bucsuzván, – az én
boldogságomhoz csak az hiányzott, hogy ily áldott galambpostája legyen!

Emmát komolyan kezdék bosszantani a rózsaszín borítékok. Volt bennök
valami nyugtalanító gonoszság; illatukban nyilván valami bűvszer
rejlett, mi az embereket átvarázsolta, természetükből kiforgatta. Ki
látott ilyent? Beszélt-e vele egy deák valaha annyit egy levélről?
Nézett-e ő valaha annyi megérkező levél közt csak egyet is nagyobb
figyelemmel?

S mi gondja van egyáltalán idegen levelekre, ha még oly édesen
illatoznak is? Mi köze ahhoz, vajjon az a jogász örömmel veszi-e
levelét, vagy sem? Mit törődik ő ez idegennek családi viszonyaival? Mert
nyilván nővére vagy anyja volt, kitől a levelek jöttek. Ki más is
szólította volna őt «kedvesem»-nek?

Hogy nővére volt-e vagy anyja, – azt egyébiránt könnyen meg lehetne
tudni. Csak az első szót kellene olvasni a «kedves» után, hogy
«testvérem» vagy «fiam» áll ott. Olvasni? – Emma már másodszor is
elpirult s elhatározá, hogy ily bohóságokra többé nem gondol, és hogy a
rózsaszinű boritékot, ha még egyszer mutatkoznék, figyelmére sem
méltatja. Emma a vén Brummer lánya volt és ha valamit egyszer
elhatározott, az oly szilárdan állott, mint a szikla.

Rendesen két-két napi közökben érkezett meg a kis levél; rendesen minden
második estén eljött Andaffy és örömsugárzó arczczal vette a levelet.
Már megszokta azonnal megnyitni leveleit és Emma jelenlétében elolvasni.
De úgy látszott, hogy vigyázóbbá lett, mert gyakorta félbeszakítá az
olvasást, kilesendő, nem nyugszik-e rajta a leány kérdő szeme? – Pedig
nyugton lehetett; sohasem találkozott többé Emma tekintetével, mely
merev közönynyel függött az íróasztalon.

Idővel sajátságos fordulat állott be a különös levelezésben. Úgy
látszott, hogy a levelek mindig hosszabbakká lettek, mert gyakran egy
negyed óra is eltelt, míg az ifjú átolvasta.

Egyszersmind a hatás is egészen más kezdett lenni. Emma figyelmét nem
kerülhette ki, hogy Andaffy az olvasás után nem mutatta többé azon
örömet, mely eleinte annyira feltűnt. Sőt egy alkalommal úgy rémlett a
lánynak, mintha valamit elmorzsolna szempilláin. Már meg sem szokta
köszönni a leveleket, hanem néma bucsúval távozott. Emma nem akarta
feszegetni magában, hogy mind ez mit jelent, hisz elhatározta, hogy nem
gondol többé a levelekre.

Ekkor egy este megtörtént a történhető legszörnyűbb: nem volt rózsaszínű
boríték a levelek között. A levélhordó nagy csodálkozással látta, hogy
számlálgatja Emma a leveleket egyszer, kétszer, háromszor is, a nélkül,
hogy az átvételt megerősítette volna.

– Hiányzik tán egy? – kérdé aggódva.

– Igen! persze! – – azaz hogy… Jól van, egészen jól van, – tevé hozzá
gyorsan és megerősíté az átvételt.

A levélhordó fejcsóválva hagyta el a szobát.

Emma nagy nyugtalansággal tekingetett az ajtóra.

– Az Istenért, mit fog mondani? – mondá oly hangosan, hogy az öreg
Zsuzsi ámultában ujjába szúrta a kötőtűt. Emma is összerezzent, mert
épen most hallá az ismert lépteket. Érzé, hogy szíve összeszorul. Mit
fog mondani az a szomorú fiatal ember? Bárcsak ne is jönne, mert szörnyű
lesz őt látni.

Andaffy belépett; Emma régóta ma tekintett rá nagyobb figyelemmel. Az
ifjú nagyon megváltozott. Szakálla hosszabb, arcza halaványabb, szeme
oly mélán szomoru, oly felhőborús volt, mintha belőle minden perczben a
könyek zápora akarna megeredni.

– Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.

Emma nem mert reá tekinteni. Mintha nehéz álom nyomta volna, oly lassan,
fojtottan fakadt ajkáról a szó, midőn mereven az asztalra szegezve
szemeit – mondá:

– Andaffy úr! – először szólitá őt nevén – ma nem jött az ön számára
levél.

[Illustration: – Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.]

Andaffy összerezzent; kalapja kiesett remegő kezéből. Görcsösen
megragadta Emma kezét és remegő ajakkal kérdé:

– Nem jött? Ma nem jött?

Emma annyira megijedt, hogy észre sem vette, hogy keze az övében
nyugszik, vagy inkább nyugtalankodik és remeg.

– Ma – nem – jött – ismétlé gépiesen.

Andaffy arcza rémítő kifejezést öltött.

– Jól megnézte-e a levelet? – kérdé esdekelve és mintha köny függne
szempilláin.

Emma nem igen látott sírni, főkép ily fiatal embert. Brummernek csak
akkor voltak könyei, ha a kapadohány fölötte sürűen füstölgött orrába; a
vén Zsuzsi csak olykor jött kipirult szemekkel a füstölgő konyhából.
Emma maga, sziklakemény szive s mindennapi, csendesen áradó életmódja
mellett sohasem érzé azt a bizonyos reszketést fekete szempilláiban.
Mindennek daczára vagyis inkább mindezek okáért sajátságos érzelmek
kezdték őt ostromolni az idegen könyük láttára: érzé, hogy remegő s
félhomályával minden tárgyat megremegtető fátyol ereszkedik szemére,
midőn nagy erőlködéssel ismétlé:

– Minden bizonynyal, ma nem jött levél.

Andaffy nem tudott érzelmeinek ura lenni.

– Tehát vége mindennek! Jó éjt! – és kirohant a viharos éjszakába.

Emma látta őt eltünni, kipirult arczczal és vadul lobogó fürtökkel.
Ijedve képzelé őt bolyongani a hólepte utczákon, fedetlen fővel a vihar…

– Oh, ég! Hisz kalapja még itt van a padlón!

Egy ugrással az ajtóban termett, és kisietett a kapu elé.

– Andaffy úr! – kiáltá a legmélyebb felindulás hangján. – Andaffy úr, a
kalapját! Ön itt feledte a kalapját! Megbetegszik, az istenért!


IV.  (Egy nyugtalan éj.)

Az öreg Brummer nem kevéssé ámult, midőn tizenegy órakor hazatérve, még
kivilágítva látta ablakát.

– Mennydörgős adta lánya! – dörmögé, a zárba téve kulcsát, – csak nem
aludt el az égő gyertya mellett!

Csakugyan! Ott ült az asztalra borulva, fehér karja vánkosára hajtva
fejecskéjét és szunnyadt. Brummer úr legalább azt hitte, hogy szunnyad;
mert midőn belépett, a lány egészen kikelve fölriadt és szótlanul, mint
alvajáró, eltünt kamarájába.

A hajadon ágya olyan, mint egy földre ereszkedett pelyhes felhő, mely
angyalt visz el honába. Alig száll belé kedves gazdája, a dagadó pehely
lassan fölemelkedni kezd a föld zsibongása fölé. A tárgyak hátrább s
hátrább maradnak, bódító, édes semmibe folyva szét és lenn a mélységben
zavarodva sürögnek a nyugalom ellenségei, a gondolatok…

Emma álma mindig édes szokott lenni. Alig kötötte fejére a hófehér
fejkötőt, feje már fáradtan a lágy vánkos mélyébe, az összekulcsolt
kezek pedig csendesen a takaróra sülyedtek. Egy mély lélekzet és Emma
aludt, – álmak nélkül.

Ma ez máskép volt. A vánkos nem jól volt elrendezve. Az ágy kemény volt
és redős. És minden ránczból apró kis manók lebegtek ki, merész
tolakodók, kik az álmot elűzék, csupa rózsapapirt zörögtetve kezeik
között. S midőn végre bezárá szemeit és fáradt lelke föl akart emelkedni
az álom lenge honába, egy lázas kezet érze a magáén nyugodni és fülében
remegő hang susogá: «Nem jött?… Ma nem jött?»

Mért nem érkezett ma levél? Nem tudta a küldő, mi nagy fájdalmat okoz
ezzel Andaffynak?

Nem tudta, mi epedő vágygyal sóvárog ez a finom vonások után? Hisz már
oly régóta megszokta őket!

De micsoda levelek is lehettek, melyekre oly titokteljes
szabályszerűséggel vártak? Micsoda levelek lehettek, hogy ujjongó
örömhangokat s kétségbeeső könyeket sajtolhattak ki egy férfi szivéből?

Kitől eredtek? Nem olyanok voltak-e, mint egy felsőbb hatalom, melyről
az ifjú jó és balsorsa, öröme és fájdalma függött? Nem hasonlók voltak-e
a gondviseléshez, mely majd áldva, majd sujtva vezeti az ember sorsát?
Egy hatalmas tündér, istenség volt talán az, a ki írta?… És mi oka
lehetett, szegényt annyira sujtani, hogy ma nem írt neki? Nem volt-e
többé oly méltó kegyére, mint azelőtt? – Nem, ez ifjú nem lehetett
büntetésre érdemes. Szeme még most is oly hű, oly jámbor, mint valaha; –
ő jó ember. Annál gonoszabb az a gonosz tündér… Vajjon milyen lehetett?
Mindenesetre szép volt és ifjú, mint ő…

Mint ki?… Emma már nem volt egészen ébren s ha nem aludt is, de
álmodott, és nem volna szép, álmát kilesnünk.

Másnap este Emma szokott némaságával ült az asztal előtt. Nagyon
nyugtalannak látszott és több ízben tekintett az ajtó felé. Végre
megérkezett a levélhordó. Emma fölsóhajtott, mert az elmaradt
rózsalevélre gondolt. De ime! Nem a rég ismert illat volt-e az, mely a
levélhalomból elészivárgott! Ide vele! És egy heves mozdulattal
kiragadta a rózsaszinű borítékot a még föl nem bontott csomóból.

A levélhordó elámult. – No lám! – dörmögé – most föltépte a levelet.

Emma kiejté a levelet kezéből. – Az Istenért! Mit tegyek?

– Én nem vagyok oka, én leragasztva hoztam! Miért is ehült rá úgy erre a
hiábavalóságra?

– Csak… Semmi… Olyan nagyon jó illata van!

– No nyugodjék meg, hisz csak ragasztójegy van rajta s ennek nincs
csorbája. Könnyű lesz ismét beragasztani. Micsoda könnyelműség
becsületes levelet ily izével pecsételni be. Az a bolond divat! – És
dörmögve távozott.

Emma reszketett az indulattól. Andaffy, kit a levél elmaradása
bizonyosan nem hagyott nyugodni, minden perczben megjelenhetett. Mit
kelle gondolni felőle, ha fölszakítva találja a levelet? Gyorsan! Ezen
segíteni kell. Reszkető kézzel vevé elő a rózsaszínű borítékot, hogy
elhamarkodása nyomait egy gyors szorítással eltüntesse. Egyszerre, midőn
a pecsétjegyet megáztatandó a boríték felső részét fölemelé, megállott
és félbenhagyta munkáját.

Arcza égett, szemei mohó csillogással függtek a félig föltárt vonásokon,
melyek nyilakként látszottak keresztül-kasul szelni egymást.

Mi zavarta meg a leányt? Mért nézett oly aggodó szemmel majd az ajtóra,
majd a kötögető öreg asszonyra?

Görcsösen nyomá két kezét hullámzó keblére. A kis szoba oly csendes,
néma volt, hogy szivének heves, áruló dobogását hallani vélte.

És újra a levél után nyult. Valami delejes erőnek kelle e sima,
varázsillatú papirban rejlenie. Mint egy álomban látta le-letünni a
rózsaszinű leplet a fehér tartalomról; le-le, lassan, majdnem
észrevétlenül – s íme a boríték az asztalra hullott s a levél Emma
kezében volt.

Emma összerázkódott: «Ha most találna jönni!»

És szörnyű félelmének engedve gyorsan keblébe rejté a levelet.

Ha Andaffy e perczben találna jönni, Emmára nézve nem maradt más
kigázolás, mint – hazudni, s azt mondani, hogy nem érkezett levél. Emma,
a sziklaerős, nyugodt lelkű Emma, megszegte a levéltitkot; ő, kinek
közönyös kezén bizton és sértetlenül ment át sok ezer levél; ő, ki oly
féltékenyen őrzé az érintkezés határait és egy bizalmas szócskát sem
viselt el: most tolakodva hatolt be egy idegen viszonyaiba és nem átallá
kikémlelni magán élete titkait!

E változás egy éj műve volt: Emma a mult éjjel először nem aludt volt.


V.  (A levél.)

Lepergett egy félóra. Andaffy nem jött. Lassan-lassan eltünt a lázas
hév. Emma arczáról lassan-lassan lelohadt a vihar. Csak szemei
csillogtak még mélyebben és tüzesebben és keblét bűvös lánggal égette a
levél titka.

Emma az öreg nő után nézett. Ez elszundikált volt, miután a harisnyát
elkészíté. Most egyedül volt Emma magával. Elővevé a levelet és olvasá:

«Oh kedvesem! Mit véthettem ön ellen, hogy ma nem jött el? Készen vártam
a leczkére és alig valék képes palástolni lázas várakozásomat. Pedig
mellettem ült anyám, rám szegezve azt a szörnyű kémlő tekintetet, melyet
egy idő óta rémülve vettünk rajta észre.

S ön, kiért szenvedék és aggódám, ön nem jött. Nem jött, épen e napon,
melynek oly iszonyúnak kellett reánk nézve lennie, s melynek rémülését
egyedül kelle tűrnöm.

Vagy már sejté ön a rettenetest, a mi történt? Már megsúgta tán szive,
hogy minek kelle bekövetkeznie?

Igen, Bélám, a mitől rég rettegtünk, s a mit kimondani még sem mertünk:
megtörtént. Béla! Szivem megszakad e gondolat szörnyű súlya alatt Béla –
el vagyunk árulva!

Szerelem! Rettenetes édes titok! Megmérhetlen kínos gyönyör! Mért adtak
téged nekünk az istenek, ha nem tudnak adni erőt, tégedet elrejthetni,
megőrizhetni.

Bélám! Kedves, szegény Bélám! Mily remegve féltettük a kincset! Mint
szenvedtünk és tűrtünk érette! Mint ültünk szemközt egymással égő
ajakkal s nem mertünk szólani, kéz-kéz mellett, s nem mertünk
érintkezni! Csak egymás szemeiben mertünk olvasni; csak pillantásaink
voltak érzelmünk félő, titkos hirnökei. Oh átok reátok, ti csalárd
hirnökök, – ti voltatok árulóink.

Nem írtam önnek tegnap; nem is írhattam, mert őrszemek kisértek.

Ma, midőn oly nehezen vártam jöttét és a várakozásom arczomra írta
türelmetlenül kérdő szavát: «Hol maradt ő!» anyám e szavakkal szólított
meg:

– Grófnő! Úgy látszik, rosszul érzi magát. Ez a zongorajáték önt
szerfölött hevíti.

– Oh nem, kedves anyám! – felelék ijedten, – egyáltalán nem!

– De igen, édes gyermekem, s én elhatározám egészsége érdekében a
leczkét egyelőre felfüggeszteni. Monsieur Andaffy nagyon is szenvedélyes
zenész, magával ragadja önt is szenvedélye rohamába, pedig az ön alkata
nagyon gyönge. Jövőben ön két kézre fog zongorázni. Meg fogom ezt
mondani Andaffy úrnak.

Oly hangon mondotta ő ezt, melynek fagyos éle elvágta minden további
ellenvetésemet. Ott ültem, érezve, mint dúlta a vihar belsőmet és mégis
erőszakosan kelle fékeznem keblem hullámzását, hogy kínom ki ne áradjon.

Végre, midőn ön nem jött, szobámba mehettem és kínom ezredrészét
könyzáporba önthettem ki.

Oh, Andaffy, Andaffy! Mivé tett ön engem! Miért kelle nem sejtő, ifjú
életemnek az ön szeméhez füzetnie, mért minden gondolatomnak és
vágyamnak önnel egybefolynia, hogy önön kivül élni, létezni megszünjem?
Rang- és kortársaim ezrei oly boldogúl élnek, örömet lelve apró
csecse-becsén és gyermekes tréfákon, boldogok ruhájuk pompája, büszkék
hiuságuk által, míg én…

Oh nem! nem! Bocsáss meg, oh bocsáss meg, kedves ifjú, egy gyenge
boldogtalan lénynek! Bocsáss meg nekem, ki nem vagyok méltó büszke
lelkedre, de bocsáss meg általad szentelt fájdalmamnak! Óh rút
hálátlanság, mely egy perczig uralkodtál rajtam! Nem! Nem szabad
szemrehányásokat tennem neked, mert te valál ébresztőm egy halvány
színleges életből a valódi létre.

Mi a leány, mielőtt szeretni tanul? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény!
Emberi lény, mely előtt zárva minden, mi az istenség képmásává tehetné!
Beszéde hiú s hallgatása álméltóságban pompáz, mely a semmis,
tartalmatlan belsőt szemfényvesztő palásttal takarja. Boldogtalanok, kik
nem fogadták be keblök merev földébe a szerelem csiráját! Életük a
derült egű, de virágtalan pusztához hasonlít. Örökké felhőtlen felettök
a menny, örökké nyugodt s vihartalan a lég; de siket-némákként járják
pályájukat és virág nem nyílik derült egük alatt.

Itt fekszem térdeimen én, a dúsgazdag grófi gyermek, jajgató, tört
keblemmel és fohászkodom a szeretet atyjához és hálát adok neki ez
összezúzott szivért; hálát neki, hogy megáldott legszentebb érzelmével
általad, éltem mennyei harmatja te! És hálát adok neked is, kedves
Bélám, hálát, hogy felemeltél a csillogó arany porból szived trónjára,
fölnyitád előttem azon varázsvilágot, hol a szeretet templomában te vagy
a király és áldozár, azon bűvös világot, melynek fénye oly igézőleg
sütött reám, lángoló szemedből. Oh Béla, Béla, ne hagyj el, mert örökre
tied vagyok!

Örökre! Mert most sem fognak tőled elragadhatni. El vagyok határozva,
merészelni a legmerészebbet, daczolni világot hódított balitéletekkel,
daczolni a rossz világgal, érted, ki jobb világom vagy!

Van egy hű anyai barátnőm, ki gyermekségem boldog éveit őrizé és
boldogságomért most is mindent megtenni kész. Őt szabad olykor
meglátogatnom. Reá fogom bízni titkunkat; ő lehetővé teendi, hogy
gyakrabban találkozzunk.

Isten hozzád, Bélám, élj addig boldogul és bízd szerelmem erős szárnyára
lankadó reményedet. Viszontlátásig, élj boldogul!

Még egyet! Ervin bátyám egyetemi barátod, tarts tőle, mert őt tartom
árulónknak!

A sírig

_Evelinád_.»


VI.  (Stadiumok.)

Közel tizenegy óra volt, midőn Emma fölkereste ágyát. Szemei izzó
fényben égtek az apadhatlan könyek fátyolán keresztül. A levelet újra és
újra átolvasta volt és minden olvasás után úgy érzé, mintha egy-egy
ürömcsepp hullana szive fenekére.

«Mi a lány, mielőtt szeretni tud? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény!»
Könnyű papirra lehelt röpke szavak voltak ezek és mégis az ő szivét
nyomták, sebezték s úgy érzé, mintha izzó betűk vésettek volna keblébe,
mélyen, fájóan, eltörülhetetlenül! Igen, ő jelentéktelen, korlátolt
teremtmény volt e szép tündöklő grófi leány mellett, ki boldognak érzé
magát, leszállhatni rangja polczáról, le a nemes ifjú szivéig! Oh! Mi
volt ő hiú, üres elzárkózottságával, merev, érzéktelen, száraz
kőszivével, nevetséges negélyével, nagyralátó mindennapiasságával amaz
eszményi lényhez képest, ki tudta mi az: szeretni; – ki oly odaadó, oly
lángoló, oly szép volt! Oh igen, szépnek kelle lennie, szépnek, mint a
rózsa, mely a győztes lovag sisakját diszíti. Oh, bizonnyal, ő igéző
szép volt!

És Emma izzó arczát a vánkosba nyomta és keservesen zokogott.

Sokáig sírt így, nem tudván eltelni a soha nem ismert könyekkel! Enyhe
vigaszt talált ő a könyek végtelen ömlésében. Lassan-lassan szálltak le
az álom szánakozó istenei, lelki szárnyaikkal hűsítvén a forró szép
homlokot, édes bódító csókban szíván fel a fájdalom harmatját. Emma
pillái lezáródtak.

Irigyelték őt, a bájos jó gyermeket! Tudtán kívül, álmában, e poros
világból az édenbe viszik őt mosolygó angyalok: földön szunnyadt el, s
ha majd fölébred – szeretni fog.

Rózsaszemű tündérrel álmodott, oly széppel, dicsővel, mint a júliusi nap
hajnala.

Remegve lépett a tündérhez, oda terült lábai elé és csókkal illeté
ruhája illatos szegélyét.

– Könyörület, dicső lény, könyörület a koldúsnak, ki megelégszik
boldogságod hulladékaival! Tied ő, egyedül a tied! Ő tégedet szeret! De
engem ne hagyj elsülyedni jelentéktelenül, érzéktelenül: hagyd őt
szeretnem!

Ekkor csengő, hangos kaczajra fakadt a rózsaszemű tündér, karjait
szétterjeszté és szétfolyt párolgó ködbe. S midőn a köd eloszlott, a
tündér helyén nem volt semmi, mint egy rakás rózsaszín levél. S ezek
susogni, zörögni, oszlani kezdének s előlépett egy ifjú, ragyogó, de
szelid s tavaszi mennyként mosolygó szemekkel s föltárá karjait és – ő
volt, és Emma boldogan nyugodott karjai közt.

… Andaffy nagyon csodálkozott, midőn másnap megjelenvén, nem csak
levelet, hanem nyájas megszólítást is kapott.

– Látja, Andaffy úr, – mondá Emma nyugodt bensőséggel, bár szemét más
felé fordítá, – látja, már tegnap jöhetett volna. A levél már egy napja
várja önt.

Andaffy hévvel ragadta meg kis kezét, melyet ő szeliden visszavont.

– Oh, mily jó ön! Ön aggódott egészségemen! Ön tegnap visszahítt! Ön
részvevőnek mutatkozott irántam. Hogy érdemlem meg ezt? Én szerencsétlen
elhagyatott ember vagyok, ki jóságát semmikép meg nem hálálhatom. De ön
épp oly angyali jó, mint angyali szép!

Emma gyorsan elfordult. Vérét lázadva érzé szivébe tolulni.

– Hisz… ön… el sem olvassa a levelet! – remegé elfogultan.

Andaffy felszakasztá a borítékot.

– E levél könyek nyomát viseli – szóla megdöbbenve és pillantása
kémlőleg függött a leány arczán.

– Talán… sírt a levél írója, midőn – megírta?

– Úgy van, ő sírt. Oh, e drága könyek! – szóla Andaffy hévvel – s el sem
olvasva a levelet megragadta és hevesen megszorította a leány kezét, és
ismétlé: «Ő sírt.»

Emma nem mert föltekinteni, gyorsan valami dolgot keresett a levelek
körül. Midőn megint fölnézett, Andaffy már nem volt a szobában.

Hetek folytak el és Emma ezalatt titkos részese volt egy boldogságnak,
mely nem volt az övé. A levelek mind oly könnyen voltak beragasztva,
hogy egyszerű kiváncsiság, nem pedig lángban égő titkos szerelem kell
vala ahhoz, hogy fölbontásukra csábítsa a tizenhat éves leányt. Emma
tolvaja lőn a rózsaszinű levelek titkának. Aggódó lelkiismeretét azon
gondolattal szeretné csitítgatni, hogy ez oly orzás volt, mely csak őt
boldogítá, a nélkül, hogy a mások boldogságát megzavarta volna, valamint
olykor tán egy elrejtve virágzó ibolya ugyanazon napsugárban fürdik,
mely teljes arany áldását a ragyogó tulipán kelyhébe önti.

S ő fürdött a napsugárban, szeme derült sugarában, s csak az volt
sajátságos tulajdona e napnak, hogy csak napnyugat után tünt fel a kis
Emma láthatárán. Mert szabályszerűleg, mint eddig, minden második estén
vendége volt Andaffy a kis szobának. Mintha nem is a levelekért járt
volna el, gyakran leült Emma mellé s csak félórai beszélgetés után vitte
el az előbb oly epedve várt kincset.

Emma nem is tudta, miért tesz ő kivételt éppen ezen ifjú irányában, míg
a többiekkel csak éppen oly idegenszerűen bánt, mint azelőtt. Nem is
vetett számot magával: azt érzé csupán szive mélyében, hogy az ő élete
csak most kezdődött. Mily üres volt eddig minden vágya és gondolata!
Most volt egész nap mire gondolnia. Nyugtalan kis fejéből, mint az erdei
forrásból bugyogtak a csillogó, villogó eszmék, melyek egymást űzék,
mint hullám a hullámot, előre csak egy czél felé, s a czél Ő volt. S ő
oly jó, oly nyájas volt! A homályos kis szoba napfényt nyert mosolyától,
s Emma szivében a boldogság s megelégedés űztek vidor gyermekjátékot.

Ez első állomása volt Emma szerelmi történetének; a szerelem boldog
gyermek-napjai, midőn ez nem akar mást csak szeretni; midőn távolból
szeretünk, igény nélkül, óhaj nélkül, azt sem kivánva, hogy azon
istenség, kinek áldozunk, hódolatunkról csak tudjon is. De ez
megváltozék. Idővel a kis Emma, valahányszor egy-egy levélből tudomást
vett a szeretők leendő találkozásáról, metsző fájdalmat érze szivében.
Ily estvéken aztán nem volt képes, sem a szokott nyájassággal az ifjú
szemébe nézni, sem közönséges elfogulatlanságával folytatni a
beszélgetést. Nem felelt az ifjú szavára még akkor sem, midőn az
részvevőleg tudakozódék szomorúságának oka után. És mégis, midőn elment,
nagyon fájt neki. Ez volt a féltékenység korszaka.

Még a harmadik, a legnehezebb stadiumon kelle Emmának keresztül mennie;
azon phasison, midőn a lánggal égő szerelem szenvedélye hatalmával
leküzdi azt, mi erősebb az egész világnál, azaz: önmagát. E végső
harczot sem kerülheti ki a kis Murányvár. Nagy vala a kis «Széchi Mária»
bűne Amor ellen: ezért meg kell töretnie merev kis szivének, hogy
fölvegye magába a szerelem dús vetőmagvát. Kisérjük a kedves gyermeket
még e próbára is; ez lesz az utolsó.


VII.  (A katasztrófa.)

Egyike volt azon estéknek, melyeken rózsaszínű levél nem szokott jönni.
Azon végzetteljes napot kivéve, melyen Emma az idegen levél pecsétjével
együtt önnön szívét is fölbontá, szakadatlan rendben minden második
estén érkeztek volt a levelek. Ma már azért sem jöhetett, mert küldő és
vevő – a mint Emma azt a tegnapi levélből megtudta volt, – ma a szokott
helyen találkoztak pártfogójuk oltalma alatt.

Emma elzárkozék, s mélázva ült az asztal előtt, kezére támasztva fejét.
– A boldog grófi lány! Titkon az éj fátyla alatt láthatta őt s nem kelle
annyiszor elfordítania kipirult arczát. Óh, ha ő is így találkozhatnék
vele, csak egyszer! Tán kimondhatná azt, mi úgy égette szívét, mire oly
büszke volt s mit mégis kimondani szégyelt – – tán kimondhatná.

Nem! Azért sem! Soha soha! Inkább hamuvá égni titkos lángtól, mintsem
koldulni annak hulladékiért, mit Andaffy oly pazarul vetett oda egy más
leánynak. Nem, ezt nem teszi soha!

No várj, kis Széchi Mária! Murányvárt már körülállják Amor király nyilas
őrei. El nem osonsz! Föllázadni ő felsége tekintélye ellen? Várj csak!
Megadod az árát!

Megérkeztek a levelek. Emma bámulva látta, hogy az ismeretes rózsaszínű
boríték is ott volt közöttük. Ma is? Mért ma is? Hisz egy óra mulva
találkozniok kellene!

Remegő kézzel nyitá meg a borítékot. A levél csak kevés sorból állott,
de ezek nehéz tartalmúak lehettek, mert Emma mihelyest átolvasta,
sikoltva dőlt a székre és kezével takarta el arczát.

A levél tartalma a következő:

«Kedvesem! E sorokat éltem veszélyeztetésével irom.

Bátyám megtudta titkunkat. Tudja a helyet, az órát és magán kívül van.

Megtiltotta elhagynom a házat. Magához vette pisztolyait. Csak egyikét
tölté meg. Véres elégtételről szólott.

Béla! Bátyám aristocrata!

Nem tudom, mi ád erőt az írásra, ha nem a kétségbeesés ereje az, mely
belőlem szól: Béla! kerüld e találkozást. A kétségbeesés őrjöngése az,
mely azon reménynyel biztat, hogy e sorok még jókor fognak kezedhez
jutni.

Jókor! Óh mennyei hatalmak! Bennetek bízom! Engedjétek e levelet, melyen
Béla élete függ, egyik jó angyaltok által kezéhez jutni. Imádkozok és
reménylek.

_Eveline_.»


VIII.  («Kis Murányvár» megvétele.)

A külváros mohos temploma előtti nagy tér csendes volt s csak a sűrűn
ültetett gesztenyefák árnyai népesíték meg a nappal oly látogatott
sétányt. A teli hold olykor biztatólag mosolygott le, mintha azt akarta
volna mondani: «Ne féljetek! Itt vagyok én!» De ekkor felhő foszlányok
lebegtek boszantón agg szemei elé, s elkomorodott a jó öreg az izetlen
tréfán.

Tizet kongott a torony órája, midőn a városból kiszolgáló járdán két nő
alak közeledék. Minél kisebb lett azon köz, mely az elsőt a sétány
teréről elválasztá, annál nagyobb lett az, melyben társnéja őt követte.
Végre mintegy futva ére el az első a tér közepére, s a második csak nagy
lihegve jött utána.

Tíz óra! Itt a hely, a tizenhatodik fa mellett. Ő nincs itt! Óh, ha nem
jönne! Mily boldog volnék!

– Hah!

A meglepetés e hangját azon körülmény okozta, hogy azon fa árnyéka, mely
mellett a nők állottak, egyszerre hosszabbra nyult s egy férfiúi alak
vált ki belőle.

– Ne ijedj meg, kedvesem. Én vagyok.

– Ön!

– Ön! Mi hideg e nyári est; édes, meleg szavadat jéggé olvasztja! – Ön.
Óh, add kis kezedet, hadd melegedjék forró ajkamon! s az ifjú hévvel
ragadta meg a leány kezét.

Ez egy perczig szótalan maradt: egyszerre, mintha hirtelen gondolat
villant volna föl agyában, megrázkódva súgá: – Ime kezem; de csak azon
föltétel alatt, hogy általa engedi magát vezéreltetni.

– Hová?

– El innen.

– El? Miért!

– El. Rögtön el. A többit azután.

– Rögtön el? De miért el? Én szeretem e helyet, s neked ez rémületes! És
«_Önnek_» szólítasz? Te nem szeretsz!

– Andaffy! Az Istenért, jőjjön velem! Bizzék bennem!

– Én nem bízom benned. Nem vagy őszinte irántam. Nem követlek, míg meg
nem tudom e különczködés okát!

– Okát! Hallja tehát! Én… Nem, nem! most nem mondhatom meg! Andaffy!
Kérem, esedezem, kövessen! Óh, minden perczben… Andaffy, kövessen, ha…
szeret!

– Ah! – felelt Andaffy elragadtatva, – a varázsszó ellenében tehetetlen
vagyok. Vezess, angyalom!

A leány hévvel ragadta meg Andaffy karját és majdnem futva vezette őt
magával. Gyakran tekintett maga körül, mintha valamitől félne. Teste
remegett, keble hullámzott, mint a tengerár, melyet a teli hold bűvös
fénye vonz.

Lassan-lassan lecsendesedett viharos izgatottsága. Minél közelebb
jutottak a belvároshoz, annál lassabb lőn járása, annál csendesebben
vert szíve.

Mindkettő szótalan volt. A leány mélyen látszott valamiről gondolkozni;
az ifjú a leány szavát várta.

Egyszerre, midőn a belváros tekervényes utczahálózatába értek, egy
szeglet mellett a leány elbocsájtotta az ifjú karját és maga után vonva
kisérőnőjét, eltünt a jobbja mellett kezdődő utczába.

Két ugrással utána termett az ifjú és kezén ragadta a szökevényt.

– Andaffy! kérem önt, bocsásson! Én nem vagyok az, kinek ön tart.
Bocsásson!

– Tehát, ki vagy! – kérdé az ifjú, és az ellenszegülőt a közelben
pislogó lámpa felé fordítá.

– Én vagyok!… Emma!

– Emma, igen, Emma. S ki másnak tartottam volna önt?

– Annak, kit ön a templomtéren várt. Óh, ön nemes ifjú; elnyomja
bámulatát, hogy meg ne sértsen. De kiméljen tovább is, bocsásson! Nekem
haza kell mennem!

– Haza? Igen! De engedje meg, hogy a kedves tisztet, melyet a szerencsés
véletlen rám bízott, szent kötelesség gyanánt teljesítsem. Fogadja el
karomat és hadd kisérjem kegyedet.

Emma habozott, de végre elfogadta az ifjú karját. Néhány perczig ismét
szótlanul haladtak egymás mellett, midőn Emma egyszerre megállott és
újból kiragadta karját az ifjúéból.

– Nem lehet! Ezt nem birom tovább; ön valamit gondol, mondja ki!

Andaffy mosolyogva közeledett a leány felé és lehajolva piruló arczára,
mélyen tekintett tündöklő szemébe.

– Kimondjam, mit gondolok? Jó! De csak az ön felszólítására. S ez jusson
eszébe, ha az a kis daczos szív zokon találná venni, mit a fülnek súgok.
Én azt gondolom, hogy mi fölötte boldog lehet az, kinek kedvéért ön ma e
szokatlan sétát tette.

– Ön… _még_ valamit gondol.

– Hogyan?

– Ön nem kérdi: ki az?

– Mert tudom.

– Nem tudhatja. Az égre esküszöm, hogy nem is fogja tudni.

– Neve…

– Ne mondja ki! Kérem, ne mondja ki! Ha már kell, hogy kimondassék,
legyek én az, a ki mondja. Uram, én bűnt követtem el, s magam akarom
magamat megbüntetni s azért magam vallom be; én önt megcsaltam!

– Lehetetlen, szép Emma!

– Én tilos módon hatoltam be leveleinek titkába!

– Lehetetlen, szép Emma!

– De megnyugtat az, hogy a bűnöm félig gondviselés műve volt, mert ez
mentette meg az ön életét.

– Lehetetlen, szép Emma!

– Lehetetlen, szép Emma! Óh ne ejtsen kétségbe e nyugalmával. Ön
gúnyolja vallomásomat – ezzel büntetésemet kiállottam. Vegye e levelet,
mely ma jött az ön számára. Ezt felbontottam s ez meg fog mindent önnek
magyarázni. Ön megvethet, de ezzel tartozásom le van róva. Isten önnel!

Emma e szavait a visszafojtott zokogás szakítá félbe! elfordult és
indulni készült, de az ifjú gyengéd erőszakkal tartá vissza.

– Emma! Hallgasson meg! Hallott-e valaha ajkamról szót, mely a gúnynak
csak árnyékával is bírt?

– Nem, de ma…

– Ma?

– Ma ön egészen megváltozott. Ön máskor szomorú volt, ma víg, máskor
beszédes, ma szótalan, ma nyájas hozzám, ma oly… oly lenéző nyájas, oly
szánalmasan leereszkedő!

– Óh, Emma! Ez élesen látó szép szem is megcsalhatta önt! Ön félreért
engem; nyugodtabb vagyok önnél, mert önt tévedésben látom, míg én
világosan látok mindent. Tévedését sajnálom s ön leereszkedőnek tart. Ön
azt vallá, hogy engem megcsalt. Én azt felelém: lehetetlen, szép Emma.
Hogy ön Emma, azt ön maga bevallotta; hogy szép, azt sem fogja
tagadhatni.

– Andaffy úr, ön ismét gúnyol.

– Az égre! Nincs nagyobb gúny, mintha az ajak önmagát akarja
meghazudtolni! De tovább. A gúnyt e szerint csak abban találhatta, hogy
azt mondtam: Lehetetlen. Pedig igazam volt. Lehetetlen volt, hogy ön e
levél olvasása által megcsaljon, mert e levél nem nekem volt szánva…

– Nem önnek? De hát…

– Nem nekem, sem Evelinának, a ki _nem létezik_, hanem önnek.

– Nekem? Hogyan? Andaffy úr, én szegény leány vagyok, védtelen ön
ellenében. Ne faggasson talányokkal! Ne játszék velem!

– Emma! Ön látott engem gyakran, ön beszélgetett velem, ön szemembe
nézett. Mondja ki nyiltan: hiszi-e valóban, hogy önnel játékot űzhetnék?
Hiszi-e? Emma! Szóljon!

– Óh… nem!

– De tudja-e, hogy ki űzött játékot önnel? Ön maga! Ön elámítá önmagát!
Ön e kis szív dobogását, mely hivatva volt, egy életboldogság ütere
lenni, egy szélkelep üres kelepelésére akarta hangolni. Emma, nézzen
szemem közé! Nem játék volt-e ez? Ön élni akart és nem szeretni. Nem
játék volt-e ez! Én csak ámítást győztem le ámítással! E levelet
szétszakítom és eloszlatom vele az álomképet, mely lelkedet fogva tartá!
Te letettél az ámításról; te lemondtál önmagadról, hogy megmentsed
veszélyben vélt életemet! Ez erős szivedhez szintoly méltó volt, mint
az, hogy csalásomat – most megbocsátod! Emma! Nem csalatkozom benned!
Nemde, megbocsátasz?

Emma egy ideig szótalan maradt, míg Andaffy csókokkal halmozá el kezét.
«Kis Murányvár» meg volt véve. De a kis Széchi Mária most is erős volt
és érzelmének urává levén, e szavakkal búcsúzott:

– Andaffy! Evelina holnap írni fog. Jőjjön el a levélért.

E szavakkal elsuhant.

Andaffy másnap is levelet vitt a portás szobájából. Mik voltak a
levélben, ezt, kedves olvasó, a legjobb akarat mellett sem mondhatom el,
mert ezek – már való dolgok voltak.




MENNYI?


X vármegye Y. városa fölött beborult az ég. Bele is ütött a mennydörgős
ménkő a legmagasabb épületbe, a törvényszék házába. Az elnök urat
agyonütötte, a jegyzőt csak súrolta. Más szóval: a törvényszéki elnök
bűnügyi vizsgálat alá került, a jegyzőt felfüggesztették. Az igazságügyi
miniszter pedig, a ki mindig készletben szokott tartogatni jó és
megbizható tisztviselőket, de bölcs takarékossággal nem pazarolja őket,
csak mikor a rosszakat kikóstolgatta, – a miniszter úr, mondom, egy
újdonatúj törvényszéki elnökkel és egy egészen jó karban levő
aljegyzővel ajándékozta meg a megye székvárosát.

Az új törvényszéki elnököt Zalabérnak hívták s körülbelül 40 éves
lehetett; a jó karban levő aljegyző neve Lezsinszky volt, kora nem
egészen harmincz. Zalabér negyven esztendős létére újdonatújnak volt
nevezhető, míg a huszonnyolcz-huszonkilencz esztendős aljegyzőnek
amolyan viseltes szine volt. A jegyző úr ugyanis eddigelé «élt», az
elnök ellenben csak hivataloskodott. Ez szembeötlő dolog volt még azokra
nézve is, a kik véletlenül nem tudták azt a nyilvánvaló dolgot (az
utolsó főrendi vita tette nyilvánvalóvá), hogy Lezsinszky úr voltaképen
Lezsinszky báró volt s csakis családi okokból – azaz szegénységére való
tekintetből – nem élt a méltóságos titulussal. Mily jól és mily gyorsan
élhetett, hogy előbb kopott ki a Lezsinszkyék vagyonából, mint
gesztenyeszin hajából! S mi mindent követhetett el, a mig annyira
jutott, hogy az évi 1200 forintos fizetéssel járó aljegyzői állással
beérje! Lezsinszky úrnak csakugyan – ruganyos alakja és kellemes arcza
daczára (mert hiába, a kék vér nem tagadja meg magát) – valami
hajótörött, menekült, maradék formája volt. Kivágott topánja, tarka, de
elmosódott harisnyája, jól kikefélt kalapja, kissé görnyedt, de azért
öntudatos tartása, viseltes keztyűje, mely nélkül sohase lépett ki az
utczára, rövid pálczája, melyet nem a kezében, hanem mindig a bal hóna
alatt hordott, rácsoló «r»-je és gáncstalan udvariassága, melyből mindig
valami eltitkolt fölény rítt ki: mindez afféle Robinsonnak tüntette fel
őt, a kit a fővárosból a vidéki élet szigetére vetett ki az élet vihara,
s a ki most már csak elnyűvi utolsó emberi ruháit, mielőtt véglegesen
hasonló állati bundába bujnék, a milyent a többi vidéki állat visel.

Egészen másforma volt az elnök úr. Zalabér úr ő nagyságán minden
szabatos és tisztességes volt. Látszott, hogy a nagyságos úr teljes
életében egy czélra törekedett, sohasem forgácsolta el erejét és idejét.
Ez az ember bizonyára nem szokott szerelmeskedni, se kártyázni, se
gírálni, se duellálni, különben negyven esztendős korában csak nem lenne
törvényszéki elnök és nőtlen. Zalabér egyike volt a magyar faj azon
ritka példányainak, melyeket a föltámadt Magyarország minden várakozás
ellenére itt-ott fölszínre vetett: értem a komoly és józan törekvőket.
Midőn huszonhárom éves korában bejutott az állami szolgálatba, tisztában
volt az iránt, hogy az új államszervezetnek nagy szüksége lesz munkabiró
és alapos emberekre, s hogy fajunk ily erőkben nem bővelkedik; hogy
tehát oly embernek, a ki kész is, képes is dolgozni és magát
összeszedni, lehetetlen carrièret nem csinálni. Zalabér tehát
összeszedte magát és dolgozott, s így tizenhét évi munka és törekvés
útján lassan, fáradságosan, de csalhatatlan bizonyossággal odakerült, a
hol most állott: az Y-i törvényszék elnöki székébe. A zarándoklás
dülőjén túl volt s föltehető, hogy Zalabér úr, midőn a magaslatot
elérte, egy perczre föllélekzett s így szólott magában: – Most már
kifúhatom magamat, pihenhetek és boldog lehetek. A boldogság pedig nem
állhat csupa carrièreből, sem a pihenésből. A boldogsághoz, úgy sejtem,
szerelem kell. Szeretni akarok; s hogy tisztességgel szerethessek, meg
kell házasodnom. Életösvényem meredek részét, a melyre nem jó málhát
vinni, bevégeztem. A mi hátra van, az valóságos séta, még pedig, ha
csinos feleséget találok s a feleséggel csinos hozomány jár, igen
kellemes séta.

Rendszeres ember így szokott gondolkozni, s így föltehetjük, hogy
Zalabér törvényszéki elnök úr is így gondolkozott, midőn a városi
kaszinóban kötött ismeretségeket a családi körökig folytatván, az
aljegyző úrral egyetemben, ki meghitt barátja volt s kit jó modora miatt
igen nagyra becsült, Y. városa hölgyeinek, anyáknak és leányzóknak
egyaránt magát bemutattatta.

Képzelhető, hogy az Y-i hölgyvilág különben oly csöndes pontytavában
mily élénk mozgalom támadt, midőn ez a két nevezetes agglegény-csuka
kezdett abban uszkálni. Állami alkalmazásban álló, rangos és fizetéses
kérő oly ritka dolog, hogy ha kettő egyszerre lép föl egy kis városban,
nincs oly anya és eladó leány, a ki izgalomba ne jönne. Tény, hogy Alter
és Kiss, valamint Monaszterly és Kuzmik soha sem szállítottak annyi
remekművet Y. városába, mint azon farsangon, mely a két új birósági
személy kinevezését követte; a mi mellesleg mondva, világosan bizonyítja
azon tétel igazságát, hogy a megbízható igazságszolgáltatás az ipar
emelkedésére is a legüdvösebb hatást gyakorolja.

Sajnálattal kell azonban kiemelnünk, hogy a divatárus üzletnek ezen
örvendetes lendülete nem bizonyult tartósnak, Y. városa csakhamar
meggyőződött arról, hogy a bárót (Lezsinszkyt szabadkozása ellenére csak
így czímezték) nem lehet komolyan venni, mert ő maga nem akarta magát
komolyan vétetni. Ő mindig csak az apákkal és az anyákkal foglalkozott,
a lányokkal mindig meg igyekezett értetni, hogy ő «passé», vagy «fâné»
vagy «raté», s folyton adta a jóakaró apai barátot. Mikor pedig a fiatal
hölgyvilág üde naivitásával ennek erélyesen ellenmondott, a báró úr más
módon iparkodott kitüntetni, hogy ő nem számbavehető ember; ugyanis
jóízű tréfálódzással, de kiállhatatlan következetességgel hánytorgatta
az ő 1200 forintos fizetését s nagyon is kétes előmenetelét, tekintettel
azon sajnos körülményre, hogy csak ideiglenesen van alkalmazva, s hogy
végleges kinevezése oly vizsga letételétől függ, melyre csak a jövő
évben készül – készülni. Az ily beszédek mind az Y-i hajadonokra, mind
az ő körültekintő tisztes anyáikra oly fagyasztó hatással voltak, hogy a
báró úr nemsokára elérte kivánt czélját, azt, hogy őt senki se tekintse
számbavehető kérőnek.

Zalabér úr viszont más, de még hathatósabb eszközt talált a legtöbb Y-i
anya és lány kijózanítására: _egy_ lánynak udvarolt. Ezzel a többiek
mindjárt tisztában voltak az iránt, hogy Zalabér úr nem komoly ember.

Ennél az egy lánynál azonban Zalabér úr aránylag rövid idő alatt annyira
volt, hogy megkérhette volna, ha… ha megkérhette volna. Egy nevezetes
akadály állotta az útját; prózai, közönséges akadály, de olyan embernek,
a milyen az elnök úr volt, igen lényeges és életbe vágó akadály. A lány
szép volt, jó családból való (igazi gentry vér), jó nevelésű, fiatal,
szelid, jókedvű, házias, ábrándos is – szóval megvolt minden kivánható
jó tulajdonsága; de nem tudódott, hogy mekkora a hozománya.

Hogy _lesz_ hozománya, az kétségen felül állott. Az egész megyében nem
volt fiatal ember, a ki Köpcsényi Annát fényes parthienak ne tartotta
volna. Atyja, Köpcsényi Fábián, földbirtokos volt; egy nagy pusztát
birt, kettőt még nagyobbat haszonbérben kezelt. Azonkívül nagymérvű
bortermelést űzött, s volt nagyszabású mintapinczéje, melyben saját
terményein kívül még speculatióra vett borokat is a legújabb rendszer
szerint kezeltetett. Az öreg Köpcsényi modern ember volt és azt
állította, hogy a gentry az ő régi állását csak az újkor eszközeivel
tarthatja fönn. Ő tehát a mezei gazdaságot iparral és kereskedéssel
egyesítette; búzát, gyapjút, bort nemcsak hogy eladni szokott, hanem
venni is. Volt pénztárosa meg könyvelője; – sőt azt is rebesgették, hogy
mindenféle részvény is hever a pénztárában, s hogy a pesti tőzsdén külön
ügynöke van.

Világos volt, hogy ilyen ember az ő egyetlen lányát (két fia volt még)
nem fogja bizonyos hozomány nélkül adni férjhez. De ez a «bizonyos», a
mely voltaképen bizonytalant jelent, nagy szeget ütött a törvényszéki
elnök fejébe. _Mennyi?_ Ez volt az a kérdés, mely örökké gyötörte. Mig
erre feleletet nem tudott, addig nem birta magát döntő lépésre
határozni.

Ezt a fölfogást önök, tisztelt uraim, kik e sorokat olvassák, s még
inkább önök, tisztelt hölgyeim, igen együgyűnek és mód nélkül
közönségesnek találják. Magam is. Azonban az ember sokra képes,
akarattal meg kitartással, a mint a kezükön járó és a lábujjaikkal varró
«művészek» bizonyítják; de odáig a legügyesebb kautsukember sem vitte,
hogy ki tudjon bújni a bőréből. Zalabérnak egyenesen más bőrbe kellett
volna bújnia, mint a melyben eddigi terhes és díszes pályáját
végigjárta, hogy az említett köznapi felfogástól szabadulhasson. Nem
volt poéta (a ki tudvalevőleg semmibe sem veszi a földi javakat, mikor
hőseinek megházasításáról van szó), de Harpagon sem volt, hanem
egyszerűen rendszeres ember. Sohasem volt két lába egyszerre a
levegőben, sohasem tett ugrást, mindig csak járt, a mi annyit jelent,
hogy nem bízott sohasem a bizonytalanban s tudnia kellett, hová vezeti a
legközelebbi lépés, mielőtt a fél lábát is fölemelte. Az ilyen ember, ha
nem vezeti is önző pénzvágy, nem képes vaktában házasodni;
rendszeressége és hívsága gátolja ebben, mert nem tudná magának
megbocsátani, ha kisülne, hogy bármit elmulasztott, a mit okos és
meggondolt ember nem szokott elmulasztani. Kétségtelen, hogy midőn a
házassági szándékot – elvben – megállapította, első sorban szerető szív
után vágyódott. De másrészt meg volt győződve, hogy sem neje őt, sem ő
nejét nem lesz képes boldogítani, ha nem lesznek oly helyzetben, hogy az
első három év költségvetését pontosan megállapíthassák, és tényleg meg
is valósítsák. A rendszeres ember ilyen. Ha az elnök úr bizonyossággal
tudhatta volna, hogy jövendőbelije, mondjuk: harminczezer forintnyi
vagyont hoz a háztartásba, akkor megcsinálta volna a kálkulust, hogy
ennek a kamatjából és az ő saját jövedelméből kitelik-e annyi, hogy két
gyermekkel tisztességesen megélhessenek, s ha a számítás jól összevág,
azt hiszem, a harminczezer forintos Köpcsényi Annát inkább elvette
volna, mint bármely milliomos lányt. Közönséges földbirtokos apával
szemben nem is lett volna ennyi aggodalma. De Köpcsényi Fábián
vállalkozó, spekuláns, szóval kiszámíthatatlan ember volt. Lehetett
millionárius, lehetett bankrótos. E kétségek örvényéből csak egy
határozott kérdés és egy ép oly határozott válasz ránthatta volna ki
Zalabér urat. A kérdés az lett volna, hogy: – _Mennyi?_ – A válasz az,
hogy – _Ennyi._ – De Zalabér úr sokkal finomabb ember volt, semhogy ily
kérdést tehetett volna, Köpcsényi úr pedig valószinüleg sokkal büszkébb,
semhogy ily kérdésre feleljen.

Ily körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy Zalabér úrnak
érintkezésében a Köpcsényi családdal bizonyos tespedés ne álljon be. A
fontos ügy, mint Bismarck mondá, kezdett eliszaposodni. Ezt nemcsak a
szép Anna érezte meg, hanem atyja is kénytelen volt észrevenni. Egyik
este Zalabér úr bevégezvén látogatását, Köpcsényi papa odaült leánya
mellé és meggyóntatta. Kérdezősködésének veleje az volt, hogy Zalabér
mondott-e már neki valami lényeges dolgot?

Anna elpirult s kétségkivül, ha lett volna édes anyja, annak a keblébe
rejtette volna zavarát. De Köpcsényi úr özvegy ember volt s az özvegy
ember egyetlen leányában mindig van valami érettebb, meggondoltabb
vonás, a mely abból az érzésből ered, hogy neki az anya szerepét kell
elvállalni önmaga felett is. A szép Anna sokkal okosabb és becsületesebb
lány volt, semhogy édes atyjával ily komoly ügyben bujósdit játszék.
Tehát kereken kimondta, hogy Zalabér úr neki udvarolt, hévvel és
határozottsággal, bizonyos pontig; de hogy ezen a bizonyos ponton
egyszerre megállott, mint a czölöp, s onnan hetek óta nem mozdul, sem
előre, sem hátra.

Köpcsényi papa, a ki igen gyakorlati és szemfüles ember volt, erre
ümgetve járt föl s alá a szobában, aztán még néhány részlet után
tudakozódva, egyenesen megkérdezte lányát, hogy hát mit gondol ő a dolog
felől? Hogy mért állhatott meg az a vonat az állomáson kivül? Hogy
nincs-e tán oka Zalabérnak azt hinni, hogy a pálya «el van állva?» Hogy
ő, Anna nem adott-e valami tévedésből olyan jelt, a mit a másik
«megállj!»-ra magyarázhatott stb… S mikor Anna a maga szokott
egyenességével azt felelte, hogy a pálya szabad, hogy neki Zalabér igen
tetszik, s hogy mindig igen kellemesnek és vonzónak találta a vele való
érintkezést, Köpcsényi úr ismét gondolatokba merült, hogy hát akkor mi
az ördögért «bremzol» az az ember? újra föl és alá járt a szobában, míg
végre homlokára csapva megállott és fölkiáltott, hogy: – Megvan!

Meg is volt. Az oly gyakorlati ember, a milyen Köpcsényi úr volt, nem
maradhatott sokáig kétségben, hogy mi az oka Zalabér úr habozásának.
Csakhogy a gyakorlati ember egy pontban hasonlít az eszményi emberhez,
hogy ő is túlságba eshetik. Köpcsényi úr kitalálta, hogy a törvényszéki
elnök urat mi bántja; ennyiben igen gyakorlati volt. De az már nagyon is
gyakorlati volt, hogy lányának is megmondta a dolgot. – Látod fiam, –
mondá egész jókedvvel, – a dolog igen egyszerű. – Zalabér azért nem megy
előre, mert fenn akarja magának tartani az utat hátrafelé, a mig nem
tudja hogy «lehet». Édes lányom, nem kell őt megitélned, ha komoly ember
létére azt hiszi, hogy pénz nélkül nem lehet. Én részemről ezt rendén
valónak találom s mondhatom, hogy én épen ilyen vőt óhajtottam magamnak,
ilyen férjet neked. Ő tudni akarja, hogy mennyi a hozományod. A mai
világban ez lényeges, joga is van rá, mert mi is tudjuk – az országos
költségvetésből, – hogy neki mennyije van. Ez közös érdeketek;
haszonleső vagy korhely kérő beérte volna azzal, hogy közfelfogás
szerint jómódú ember vagyok és vakon megkért volna. Az ilyen embernek
elég annyi, hogy van «pénz» hogy mennyi van, s hogy számszerint mennyi
lesz belőle az övé, azzal nem gondol, mert sem számolni, sem gazdálkodni
nem akar, csak arra számit, hogy bármennyit költsön, itt lesz az
ipamuram, az ő gondja, nem az enyim. Zalabér nem így tesz. Hogy nem
házasodik, a mig nem tudja, hogy megélhettek-e együtt, az becsületes
dolog, hogy nem kérdezősködik, az gyöngédségre vall. Most a mi dolgunk –
az én dolgom, ép oly gyöngéd, diszkrét módot találni arra, hogy tudassam
vele, a mit tudnia kell. Hisz, hála istennek, eléggé örvendetes a
helyzet s nincs okom a titkolózásra.

E szavakkal Köpcsényi úr az ő csinos lányát térdére ültette, megcsókolta
és elmondotta neki ügyei állását. Hozzátette, hogy boldognak érzi magát,
hogy őt jómódúvá, sőt gazdaggá teheti; hogy százezer forintot rendelt
neki hozományul, s hogy végrendeletében legalább ugyanannyit, ha többet
nem, remél rája hagyhatni. Ezzel, ha megtudja, Zalabér úr igen meg lehet
elégedve. Évi 5000 frt ráadással úgymond, s egy törvényszéki elnök
jövedelmével elég csinos háztartást lehet alapítani, kivált mikor még
ugyanannyira van kilátás… Ezzel egy báró is beérhetné… Ad vocem báró!
Pompás! Tudod, mit gondoltam? Elmondom a dolgot, csak úgy odavetve,
Lezsinszkynek. Az jó barátja az elnöknek és visszamondja neki, ha nem
bizom is meg vele. Kétségkívül ez a legdiszkrétebb útja… Ha eljön a
báró, küldd be hozzám egy pipa dohányra. Ezzel Köpcsényi úr még egyszer
homlokon csókolta szép leányát és visszavonult a maga szobájába.

Anna pedig, a ki ma hallotta először, hogy ő milyen gazdag lány,
szótlanul és mozdulatlanul ült ott és hiába próbált örülni.
Gondolkozott, gondolkozott, de semmi okos és világos dolgot nem tudott
kigondolni; csak a fejét rázta, folyton azt súgva: – Mennyi?

Igazán megkedvelte volt a törvényszéki elnököt. Szépen termett, jó
magyar arczú és igen okosan beszélő ember volt, s azonfelül törvényszéki
elnök. Nagy dolog az egy vidéki lány szemében – de még a nagyvárosi lány
sem szokta megvetni, ebben a mai, férfiszegény világban. Anna nemcsak
hogy Zalabérhoz vonzódott, hanem valljuk meg, egy kicsit büszke is volt
a törvényszéki elnökre. Nem volt az csupa hiúság; a szivének is jól
esett, mint valami hálaérzet fogta el az, hogy a kitünő férfiú a város
és megye valamennyi szépei közül őt tüntette ki figyelmével, még pedig
őt egyedül, kaczérkodás és tapogatózás nélkül, az első naptól fogva, a
mióta megismerkedtek. E különböző érzések – egy tiszta, fiatal szivben
találkozva, a hajadon lány ifjú képzeletének hevénél összeszűrve, –
bizonyára kitesznek egy érzelmet, melyet a lány szerelemnek mondhat.
Anna hitte, hogy szereti Zalabért, tudta, hogy büszke rá. S íme, öt
percz óta ezt a szerelmet hűlni, ezt a büszkeséget lohadni érezte.
«Mennyi? Mennyi?» ez zsibongott a fülében. Okos lány volt, húszéves
volt, apja lánya volt, de azért nem birta azt a kérdő számszót ez
esetben annyira természetesnek találni, mint a hogy édes atyja tette. Az
meg sehogysem fért a fejébe, hogy Zalabér úr e kérdésen oly nagyon
fönnakadt, hogy «sem előre, sem hátra». Úgy érezte, hogy ha még oly
fontos lenne is a kérdés, férfinak egy kedves lányért mernie is kell
valamit; s hogy az, a ki nem mer, nyerni sem érdemes. Igazságtalanságnak
tünt fel előtte, hogy Zalabér ily körülmények közt nyerhesse el őt, meg
azt is, a mi – vele járt. E gondolatnál Anna a tükörbe nézett s
önkéntelenül szebbnek találta magát, mint félórával azelőtt. Talán
bizony gazdagabbnak is?

Lezsinszky bárót jelentette a szobalány. Anna tudhatta, hogy el fog
jönni, mert megbeszélték, hogy ma hozza el Blaháné legújabb nótáit s
hogy ő fogja Annát kisérni a zongorán. Mégis meg volt lepve a lány, hogy
épen ma jön Lezsinszky. Elpirult láttára, mert eszébe jutott, hogy édes
atyja általa akar Zalabér elhatározására hatni; e gondolatra szeretett
volna a föld alá sülyedni – szerette volna a törvényszéki elnök urat
arczúl ütni. Hát lehetséges, hogy annak az embernek oly közönséges, oly
aljas gondolkozásmódja legyen? Nem lehetett valami más oka
tartózkodásának? Hátha féltékeny? De ugyan kire? Talán bizony
Lezsinszkyre? Nevetséges. Lezsinszky sokat járt a házhoz, de sohasem
udvarolt; alighogy beszélt Annával; csak a zongorán kisérgette nótáit.
Aztán Lezsinszky egyáltalán nem «komoly ember». Hát mi más oka lehetett
Zalabér kételyeinek? Ezt kéne kitudni, még mielőtt a papa azt a végzetes
és döntő «felvilágosítást» megadja. Mert arról bizonyos volt a lány,
hogy ha Zalabér az ő készpénz értéke tudatában kéri meg őt, akkor
mindennek vége, és Köpcsényi Annából sohasem lesz az életben
törvényszéki elnökné.

Ez járt a fejében még mindig, mikor Lezsinszky már régen a zongora
mellett ült és ő maga is már elénekelte volt gépiesen az első nóta jó
részét.

A báró egyszerre abba hagyta a játékot és fölnézett a szép éneklőhöz. –
Magácskának valami baja van, – mondta az ő szokott magnásos és
protektoros fölényével. – Talán abbahagynók?

– Igenis, barátom, hagyjuk abba. Tele van a fejem.

– Akkor magára hagyom. Minek untassam?

– Nem untat engem, – ellenkezőleg. Nagy szolgálatot tehetne.

– Én? – mondá Lezsinszky nagy csodálkozással. – Ez már nagy dolog; hogy
én szolgálatot tehessek valakinek – azt nem igen reméltem megérni. Hát
még magának!

Anna komolyan, majdnem bánatosan nézett rá. – Édes báró, – mondá végre
reszkető hangon, – igen nagy és nehéz kérésem volna önhöz, olyan, a
mihez igazán – nagy bizodalom kell.

Lezsinszky elejtette a már kezében levő kalapot. Folyton mosolygó arcza
mély komolyságot öltött; gavalléros fejhajtással mondá: – Beszéljen,
kisasszony és mutasson bátran annyi bizodalmat, a mennyire szükség van,
többet, mint a mennyit megérdemelni látszom. Lump vagyok ugyan, de csak
a magam kontójára. Barátaim ügyében egészen tisztességes ember vagyok.

Anna csodálkozva nézett rá, de sokkal jobban foglalták el saját
gondolatai, semhogy eszébe jutott volna, a kellő udvariassággal
ellentmondani. A pamlaghoz vezette látogatóját és akadozó
szégyenkezéssel így szólította meg:

– Kedves báró, ítéljen rólam elnézőleg, ha olyant találok mondani, a mi
– nem illik egészen fiatal lány szájába. Igen sajátságos és súlyos
helyzetben vagyok… Mindenekelőtt tudja meg, hogy atyám várja önt
szobájában, egy pipa dohányra, mint mondá. Úgy tudom, hogy a pipa dohány
csak ürügy. Igazi szándéka az, – meg ne ítéljen, kérem! – hogy önt
felhasználja – az én érdekemben. Meg akar engem házasítani.

Lezsinszky zavarba jött. – Hogy érti ezt, kisasszony?

Anna erőt vett magán és folytatta:

– Édes atyám azt hiszi… azt képzeli, hogy az ön barátja, Zalabér úr,
érdeklődik irántam…

– Helyesen képzeli, – vágott közbe Lezsinszky. – Csak nem kételkedik
benne, hogy így van?

A lány vállat vont. – Meglehet. De nem ez a fődolog. Atyám szívesen
látná, ha én – Zalabérné lehetnék; de úgy hiszi, hogy az elnök úrnak…
tájékozásul némi felvilágosítással tartozik az ő… anyagi körülményeiről.

– Óh! – kiáltá Lezsinszky tiltakozó mozdulattal. – Csak nem hiszi, hogy
Zalabér…

– Én semmit sem hiszek, mondá Anna, – s bizonyos lehet benne, hogy nem
szólanék önnek e dologról, ha igen kényes és kényszerítő okaim nem
volnának. Szóval, atyám, úgy tudom, az ön révén akar Zalabér úr
tudomására juttatni bizonyos adatokat, melyekről azt hiszi, – ő, nem én,
– hogy Zalabér úr elhatározásaira döntő befolyással lesznek.

– Kisasszony! Atyja igaztalan az én barátom iránt. Szavamat adhatom,
hogy –

Anna, a ki örömmel hallgatta ezt a tiltakozást, mégis közbe vágott;
félt, hogy Lezsinszky szavai őt meg találják ingatni eltökélt
szándékában.

– Hallgasson végig, báró úr, – mondá némi hévvel. – Nem arról van most
szó, hogy én milyen véleményen vagyok az ön barátjáról, hanem arról, a
mi előttem sokkal fontosabb, hogy neki ne legyen oka rólam táplálni
lenéző, sőt megvető véleményt. Atyám beszélni fog önnek az ő vagyoni
körülményeiről. Kérem, legyen meggyőződve, hogy édes atyám derék,
nemeslelkű ember, de legyen elkészülve egy dologra, arra ugyanis, hogy
az én kedvemért, mikor azt hiszi, hogy az én boldogságomról van szó,
mindenre képes, még – hazugságra is.

Lezsinszky elbámult. – Nem értem, – mondá némi elfogultsággal.

Anna, nekibátorodva, mind élénkebben folytatá:

– Édes atyámnak egyátalán valami beteges hajlama van – nagy, kerek
számok csoportosítására. Az a szerencsétlen vállalkozási szenvedélye
okozta ezt. Tartsa, kérem, ezt eszében, mikor vele beszél: ezt és
irántam való vak szeretetét. Atyám fog önnek beszélni az ő nagy tőkéiről
s a nekem szánt hozományról és örökségről. Lelki békém érdekében s az ön
barátjának érdekében, melyet én is szivemen viselek, arra kérem önt,
hogy hallgassa meg azt, mit atyám önnek mondani fog, látszólagos
jóhiszemmel, de – _ne vegye komolyan_ és… ne mondja vissza Zalabér
úrnak… fáj, hogy így kell önnek beszélnem, de helyzetem kényszerít s
reménylem, hogy nem fog érte elítélni. És… én azt hiszem… hogy atyám
vagyona, az is, a mit tán nekem szánt, szerencsétlen, túlzott
vállalkozások által nagyon meg van terhelve s hogy nekem voltaképen
semmi, – de _semmi vagyonom sincs_. Ezt – ezt az egyet szeretném Zalabér
úrral tudatni, és önt arra kérném, – ha igazán számíthatok barátságára,
– hogy barátjának ezt bizalmasan megmondja. Megigéri?

Lezsinszky e vallomást növekedő bámulattal hallgatta. Oly nagy volt
csodálata, hogy nem bírt ülve maradni. Mikor a lány befejezte szavait és
kérdő tekintettel fordult hozzá, a báró meghatottan állt előtte és
kérdésére kérdéssel felelt:

– Szereti ön Zalabért?

Anna is fölkelt székéről. – Hogy szeretem-e? Az – a mostani körülmények
között igen meddő kérdés. Tudassa vele a dolgok valódi állását; ez az
első, a leglényegesebb, a mit megnyugtatásomra tehet. Én most nem érzek
egyebet, mint aggodalmat; hogy szeretem-e Zalabér urat, azt – majd
meglátom. Most pedig igérje meg, hogy megteszi, a mire kértem. Megteszi?

– Meg.

– Köszönöm. Most pedig, kérem, menjen be atyámhoz.

Lezsinszky hosszú, bámulatteljes pillantást vetett a szép leányra, aztán
oda nyujtotta kezét. Úgy érezte, hogy meg kell ezt a kis kezet
csókolnia, de meggondolta magát, mély tisztelettel hajtotta meg fejét és
bement az öreg Köpcsényihez.

Másnap Anna erős szívdobogást érzett, különösen estefelé. Mégsem hitte
volna, hogy ennyire szeresse Zalabért. Eddig megmondhatta neki
Lezsinszky, hogy ő neki semmije sincs. Vajjon hát eljön-e mégis a
szokott órában? Ha igen, akkor ez nagy diadal: akkor aztán csakugyan
dicsekedhetik az ő elnökével mind a vetélytársakkal, mind édes atyjával
szemben. De ha nem jön? Akkor – no akkor is jól van. Akkor világos, hogy
Zalabér őt sohasem szerette, s akkor ugyancsak könnyű lesz róla
lemondani. Könnyű-e? Hát mért dobog úgy a szive? Pedig bizonyos, hogy
nem jön. Már hat óra. Csak igaza volt a papának. Mind ilyen a férfi…
Hallga! Ni! Léptek, kopogtatás. Csakugyan – ő.

Anna kipirultan, sugárzó szemekkel ment eléje. Sohasem érzett iránta ily
mély, ily őszinte vonzalmat. Keze reszketett, mikor odanyujtotta. Az
elnöké is; csakhogy más okból. A lány előzékenysége mintha zavarná,
mintha visszariasztaná. Elfogultnak, szórakozottnak látszik. Hát miért
jött el?

Lidércznyomás alatt nyög az olyan beszélgetés, a melynél senki sem szól
arról, a mi szivén fekszik. Zalabér is, Anna is mint igazi mentőangyalt
üdvözölték az egy órával később érkező Lezsinszkyt. Ő is kissé
elfogultnak látszott, de a világfi elfogultságában is el tudja kerülni
az ügyetlenséget. Lezsinszkynél az elfogódás nem akadozásban, hanem
abban nyilatkozott, hogy megeredt a nyelve. Tréfált, csevegett,
zongorázott és mindenképen «lendíteni» igyekezett a hangulaton; sőt
egy-két ízben úgy rémlett a lány előtt, hogy majd bátorító, majd
méltatlankodó jelekkel sarkalni iparkodik valamire a ritkaszavú elnök
urat. Anna nem értette a helyzetet; végre, hogy némi felvilágosítást
nyerjen, a zongorához szólította a bárót. – Énekeljünk egyet.

Lezsinszky követte a lányt a zongorához, és mialatt együtt keresgéltek a
kotta között, Anna súgva kérdezé: – Megmondta? – Meg, – felelé
Lezsinszky. – Nos?… – kérdé a lány feszülten. – Nos – itt van. Kell
ennél több? Látja, hogy gentleman.

Gentleman, persze. Restelt szakítni az nap, mikor először látta tisztán
a helyzetet. Lezsinszky a beszélgetést ravaszul azon kezdte, hogy
szereti-e a lányt? Az elnök határozottan mondta hogy igen. Csak ezután
állott elő a báró a többivel, híven referálva mind Köpcsényi papa
százezreiről, mind a lány zérusairól. S mikor Lezsinszky azon végezte,
hogy – «Angyal ez, barátom, a milyen nem születik minden nap. Érdemeden
felül is boldog lehetsz vele. Hogy szerethet, hogy atyját így beárulja
neked!» – akkor az elnök úr kénytelen volt azt felelni, hogy – bizony
ritka teremtés. – S mikor a szokott látogatás órája ütött, eljött, mint
rendesen, de inkább kénytelenségből, mint szabad akaratból, inkább
szeméremből, mint szerelemből.

És így eljárt a házhoz még jó darabig – beszélgetni, társalogni, de nem
nyilatkozni. Anna már megszokta így; barátságosan fogadta, de nem várt
tőle semmit és inkább Lezsinszkyvel beszélgetett. Hanem az öreg
Köpcsényi nem tudott beleszokni ebbe a kétes helyzetbe; napról-napra
jobban csodálkozott, míg végre elhatározta, hogy törik, szakad,
valahogyan dülőre viszi a dolgot. Egy este látogatóba küldötte Annát és
maga várta be Zalabért. Lezsinszkyre fordította a szót s azt kérdezte az
elnöktől, hogy mi a véleménye e mágnás hivatalnok jelleméről? Zalabér
azt felelte, hogy könnyelmű – volt, de szorgalmas hivatalnok s kiválóan
becsületes ember. – Hát föltétlenül megbízik minden szavában? – kérdé a
földbirtokos. – Föltétlenül, – volt a felelet.

Köpcsényi úr a füle botját vakarta. Már bizonyos, hogy ha a báró
visszamondta, a mit tőle hallott, akkor Zalabér hitelt is adott neki. De
hát ha nem mondotta?… Itt új gyanú támadt az öreg úrban és félig tréfás
hangon folytatá:

– Hát nem tartaná őt arra képesnek, hogy egy kis ártatlan csínnal
kifogjon rajta? Példának okáért, hogy valami gazdag parthie kedvéért,
melylyel báróságát felfrissíthetné, egy kicsit elárulja barátját? Tegyük
fel, hogy Lezsinszky megtudná, hogy van egy lány, a ki ön iránt
érdeklődik, s hogy a lányra jócska vagyon néz, mondjuk egy negyed
millió, lehetetlennek tartja, hogy a báró úr ezt ön előtt eltitkolja,
vagy valami zavart csináljon, hogy ő foghassa el az aranyhalacskát?

Zalabér eleinte nagy érdeklődéssel hallgatta az öreget. Eszébe jutott,
hogy Anna az utóbbi hetekben igen bizalmasan és nyájasan társalkodott
Lezsinszkyvel és hogy ebből ő nem egyszer azt a reményt merítette, hogy
hátha a báró vállalja magára a csomó megoldását, hátha ő veszi el azt a
derék, szegény leánykát? De mikor Köpcsényi uram a negyedmillióra tért,
akkor a törvényszéki elnökben megszakadt a türelem fonala, szánakozva
nézett az öreg úrra és elhatározta, hogy véget vet mindennek. Köpcsényi
úr állítólagos szélhámossága megszüntette minden további tépelődését. –
Hogy nincs semmije, – gondolta magában, – azt elnézhetném; de
svihákoskodik is. Svihák legyen az ipam? Ments isten!

Másnap nem jött el, harmadnap sem. Anna nem csodálkozott elmaradásán; de
Lezsinszky magán kívül volt.

A következő délelőttön a törvényszéki pandurok nagyon csodálkoztak, hogy
mily szokatlan zaj van az elnök úr irodájában. Lezsinszky volt nála és a
beszélgetés oly hangon folyt, mintha a két úr meg akarná egymást
fojtani. – Egyszersmindenkorra mondom, – így hangzott az elnök kemény
szava, – hogy nem lehet. – Én meg azt mondom, – dörgé a báró hangja, –
hogy ha van benned becsületérzés… – Ezentúl csönd lett, de öt perczczel
utóbb Lezsinszky kijött és sietve otthagyta a hivatalt.

Egyenesen Köpcsényiékhez ment és bejelentette magát Anna kisasszonynál.
– Búcsúzni jöttem, – e szavakkal üdvözlé az elhalványodó leányt.

– Elmegy? – kérdé az, egy székhez kapaszkodva.

– El. Elhagyom ezt a várost, a megyét, a hivatalt.

– És miért?

– Azért, mert nem szolgálok Zalabérral.

– S miért? Megsértette?

– Nem, mert megsértett; hanem mert nem gentleman.

Anna könnyebben lélekzett; kitalálta, hogy Zalabér levetette végkép az
álarczot és most ő is szabadabban nézett Lezsinszky szemébe. Elmondatta
vele, hogy mi történt, aztán szeliden, sőt némi vidámsággal mondá:

– Nem kell hamarkodni. Ön túlságos szigorral ítél barátja felett.
Mindenekelőtt tudja meg, hogy Zalabér úr nekem soha sem mondta, hogy
szeret, tehát semmit sem vethetek szemére, ha elhatározásaiban szabadnak
érzi magát. Aztán – beszéljünk őszintén, nincs-e igaza, ha nem mer egy
majdnem vagyontalan lányt elvenni? Csak térjen magába és mondja, hogy ön
is nem úgy tenne-e az ő helyzetében?

– Az ő helyzetében – _én?_ – kérdé Lezsinszky csodálkozva. – Ha nem
volnék elkallott existentia, ha tanulmányom, biztos hivatalom és
kenyerem volna, a melyből a feleségem is megélhetne – és _ilyen_
feleségem!… De hogy’ képzeljem magamat ilyen helyzetbe?

– Ne térjen ki a kérdésem elől, – felelé a lány. – Úgy a hogy itt áll, a
maga helyzetében is, a mely még sokkal közelebb áll az enyimhez,
elvenne-e?

E szavakat oly kedvesen, oly édes pirulással, mégis oly pajkosan, sőt
némi gúnyolódással mondotta, hogy a báró fejéhez kapott, nem tudva, jól
érti-e vagy sem? Megfogta a lány kezét; a kéz reszketett, a piruló arcz
elfordult, – már most tudta, hogy megértette.

– Isten és emberek előtt, – mondá dobogó szívvel, de határozott és
ünnepélyes hangon, – szegényen és gazdagon, mint napszámos, vagy mint
herczeg: mindenképen ellenkezőjét tenném annak, a mit Zalabér tett, ha
ön – engem szeretne.

– Pedig _szeretem_, – mondá a lány, egyenesen nézve szeme közé – régóta
szeretem és neje akarok lenni, noha azt mondja, hogy lump. De az majd
elválik. Akar-e atyámhoz jönni? Én fogom megkérni tőle az ön kezét.

Lezsinszky keblére ölelte a könyek közt mosolygó lányt és háládatos, hő
imádattal nézett harmatos szemeibe. Aztán összeszedve minden bátorságát
– mert félt az öreg úr regényes százezreitől – begombolta kabátját és
bekopogtatott Köpcsényi úrhoz.

Bámult az öreg és majdnem a föld alá nézte a váratlan kérőt, mikor Anna
előállott a dologgal. Köpcsényi Fábián meg volt győződve, hogy az ő
negyed milliója zavarta meg a báró fejét és lesujtó, majdnem sértő
tekinteteket vetett Lezsinszkyre. – A báró úr, – mondá végre, – nagyon
megbecsül tisztességes szándékával; de félek, hogy nem vagyunk
összevalók. Én nem báróságot óhajtok a lányom számára, hanem _férfiút_,
a kinek viszonyai körülbelül megegyeznek –. De itt Anna félbeszakította
Fábián úr szónoklatát: – Édes apám, – mondá, – ne beszéljen ezekről. Mi
csak áldását kérjük, egyéb semmit. Valahogy csak megélünk. Lezsinszky
tudja, hogy nincsen semmim s hogy nem is lesz…

– Mi–i–it? – dörgé az öreg kidülledt szemekkel. – Nincs semmid? És nem
is lesz? Tudja? Tudja ám, hogy van is, lesz is, jobban mint magad. És
tőlem tudja! Különben nem is állna itt mint kérő.

Lezsinszky nagy zavarban állott ott s kissé elszorult a szive, hogy
milyen megátalkodott szédelgő az ő leendő ipja… De azután ránézett
mosolygó kis menyasszonyára és az ő biztató szeméből erőt merített ennek
a kínos jelenetnek az elviselésére. Köpcsényi Fábián e közben egy kicsit
meggondolta magát; egy kicsit haragudott arra a tökfilkó törvényszéki
elnökre, a ki így lóvá tétette magát, egy kicsit örült is, hogy nagy
kópé az a báró, egy kicsit meg megindult a szíve a lánya kérésén:
szóval, belenyugodott a dologba és elhatároztatott, hogy másnapra
közhírré teszik az eljegyzést.

Lezsinszky nagyon boldog volt ezen a nevezetes napon: de mégis bántotta,
hogy este felé az öreg úr behívta szobájába és egy álló óráig magyarázta
neki – a negyed milliót. Örült, hogy szabadult tőle. – Szentül hiszem, –
mondá magában, mikor haza felé ment, – hogy nem csaló, hanem félbolond.
Maga is azt hiszi, hogy gazdag ember…

Zalabér volt az első, a ki szerencsét kivánni jött s ez alkalommal
kibékült a báróval, tudatva vele, hogy alapos reménye van, végleges
kinevezését, melylyel nagyobb fizetés is jár, felsőbb helyen
kieszközölni… Az egész város pedig tele volt a Lezsinszky szerencséjével
– némi boszuságára a bárónak, a ki tudta, hogy nem a menyasszonyát
irigylik, hanem a hozományt, mely pedig – nincsen.

Az esküvő előtt három nappal azonban egy kis kellemetlen jelenet történt
a jegyesek közt. Megérkezett ugyanis az Anna kelengyéje Budapestről. Az
öreg úr dicsekedve mutatta meg vejének, – a vő ellenben igen nyugtalan
pillantásokat vetett a menyasszonyra, a ki majd megpukkadt nevettében.
Végre Lezsinszky félrevonta jegyesét a mellékszobába és komolyan kezdett
tiltakozni a kelengye ellen, hogy ez comtessenek vagy bankárlánynak való
kelengye, nem egy jegyzőné asszonyságnak s hogy ő nem veheti a lelkére
az ily adósságra szerzett pompával kezdeni háztartását… Anna elpirult,
aztán fülébe súgott valamit – a mire a vőlegény roppant ostoba képet
vágott és kissé elhalványodott… Nem merném mondani, hogy nem örült, de
azt sem lehet tagadni, hogy szörnyen elszégyelte magát.

Ugyanis Zalabér jutott eszébe, s hogy mily színben fog ő feltünni az
elnök előtt, ha kisül, hogy… Szaladt is nyomban az ő nagyságos főnökéhez
és elmondta neki az egész dolgot, töviről-hegyire, főkép azt, hogy Anna
Zalabér ellen fordította cselét, de őt is megejtette vele. – Most már,
barátom, – így végzé, – vagy bocsáss meg, vagy verekedjünk meg. Hanem
őszintén szólva, jobb szeretném, ha megbocsátanál, mert nem szeretek
lőni, mikor nincs igazam.

Zalabér úr sem kivánt lőni; nyilván ugyanazon oknál fogva.





FIFINE BOSZÚJA


A Rue de la Paixbeli Cercle des Courses verandáján…

Ön csodálkozik, bájos olvasónő és kérdi, hogy mi a kő ütött a szerzőbe s
hogy magyar ember létemre és mágnás nemlétemre mi az ördögöt keresek
Párisban a Sportsmenek klubjában? Nos, beismerem, hogy a mit itt
elmesélek, az ép úgy történhetett áldott hazánkban, mint a sokat
átkozott franczia Babylonban. Hősömet szintúgy nevezhetném Mindszenty
grófnak, mint a hogy valósággal Comte Gaston de Tourain-nek hívják. A
Cercle helyébe nagysád bátran képzelheti a hatvani-utczai Nemzeti
Kaszinót. De én magam ezt nem tehetem, mert bajban volnék, hogy tán
kitalálja történetem személyeit. Ellenben nagysádnak nem baj az, ha az
egész históriát Francziaországba helyezem. A francziáknál úgy is divattá
lett egy idő óta, hogy regényeikben azt, a mi képtelen, Magyarországon
játszatják. Nagylelkű boszút veszek rajtuk. Mert először is az én
novellámat nem fogják francziára fordítani, tehát a párisiak nem fognak
rajta boszankodni; másodszor pedig ez az én történetem, ámbár eléggé
csodálatos dolog, de korántsem oly képtelen, hogy valósággal meg ne
történhetett volna. Nem is mondom én, hogy meg nem történt. Lehet, hogy
épen azért teszem át szinhelyét idegen földre, _mert_ valósággal
megtörtént. Ki tudja? Tőlem nem fogja azt megtudni senki – de senki.

Tehát a Cercle des Courses verandáján egy szép tavaszi estén ott ült
Olivier de Cuny és az esti lapokat böngészte. Unatkozott, de nem azért,
mert az esti lapokat olvasta. Inkább megfordítva állt a dolog. Azért
olvasta az esti lapokat, mivel unatkozott. A club üres volt, mert szépen
sütött a nap és pünkösd szép ünnepe a küszöbön állott. Cuny Olivér a
pompás étteremben egymagában végezte el ebédjét. Semmi sem gátolta, hogy
a Champs Elysées egyik kávéháza előtt jobb levegőben és víg társaságban
ne élvezze siestáját: ott a leghiresebb viveurök közt szíhatta volna
czigarettejét, ihatta volna cognacos kávéját és nézhette volna a Bois de
Boulogneból hazaözönlő fogatokat, melyeknek mindegyikéről egy-egy kis
regényt tudott vagy költött az arszlánvilág. De Cuny nem érzett kedvet e
társaságot fölkeresni, mert ő ott nem tudott volna kedvére unatkozni.
Pedig van óra, van nap, vannak hetek, midőn csupa unalomból nem is
akarunk egyebet, mint unalmat: a hogy példáúl egy fájó fogat megpiszkál,
megszivogat, megnyomogat és megkopogtat az ember, hogy az
elkerűlhetetlen fájást szándékos fájdalommal tetézze. Cuny Olivér tehát
_akart_ unatkozni. Elégedetlen volt, nem sorsával, de önmagával. Gazdag
volt, tűrhetőn csinos és fiatal (Párisban a férfi 40 éves korában kezd
fiatal lenni) és hozzá még tehetséges is. Sokat olvasott, meglehetősen
festett s még meglehetősebben irt. A club számára irt bohózatos revueje
még irodalmi körökben is feltűnt és literátor hirébe hozta. Ez sarkalta
becsvágyát s ő elhatározta, hogy most már magasabbra tör. Darabot akart
irni, formális, teljes színművet; égett a vágytól, hogy kipróbálja
tehetségét; gondolkozott, tervezgetett, készült: de irni, ahhoz lusta
volt. Tárgynak s anyagnak nem volt híjával; száz terv közül
választhatott. Csakhogy ezek a tervek, melyek már évek óta vonzották,
épen olyanok voltak, mint némely asszony. Első tekintetre megragadók,
vonzók, eredetiek; de ha az ember megismerkedik velük, közönségesek,
laposak s a mellett kiszámíthatatlanok.

Az esti lapok is unalmasak voltak s Olivér épen a szőnyegre akarta
ejteni az utolsót, mikor a szinházi rovatban egy kis közlemény
megragadta figyelmét. Elolvasta és mosolyogva rázta fejét. – Ejnye! Ki
hitte volna!

A közlemény így szólott:

«A Bouffes de l’Elysée szinházat érzékeny veszteség sújtja. Mademoiselle
Adolphine Orsay, kit a közönség inkább Fifine kisasszony néven ismer,
kijelentette az igazgatónak, hogy visszavonul a színpadtól. Hogy hova és
meddig, senki sem tudja. Fifine az ő kedves kis lakásából – s úgy
látszik Párisból – egyszerűen eltűnt, szó nélkül, nyomtalanúl. Hogy
boldog vagy boldogtalan szerelem-e az, a mi a szinpadot e bájos
művésznőtől megfosztja, egyelőre el nem dönthető kérdés. De hogy
szerelem van a dologban, kétségtelen; mert Fifine kisasszonyt évek óta
nem látták imádó kiséretében. Már pedig az oly művésznő, a kinek nincsen
imádója, okvetetlenül szerelmes. E hitünkben nem fog semmi sem
megingatni, még az sem, ha maholnap ki talál sülni, hogy a szép hölgy
klastromba vonúlt. Sőt ebben új bizonyságot fogunk látni a mi
föltevésünk mellett.»

– Lám, lám! – mondá Olivér, a findzsa szélén lehorzsolva czigaretteje
hamvát. – Ki hitte volna! Gaston négy napos házas, Fifine eltűnt. Hát
mégis van igazi szerelem? Csak nem lett öngyilkos? Eh! A ki az élettől
készül megválni, az nem ir előbb a szinházigazgatónak. De utolsó levele
Gastonhoz! Hogy szólt csak?

«Ön tehát házasodik s velem egyszerűen tudatja, hogy vége mindennek.
Pedig nincs? Csak házasodjék meg és legyen boldog, ha tud. Nem fogom
megakadályozni, bár tehetném; nem akarok nevetséges lenni és hasznát sem
tudnám venni az oly szeretőnek, a kit erővel küzdöttem vissza magamnak.
De _boszút_ fogok állani, _példátlan, hallatlan boszút_. Megmondom
előre, hogy el legyen rá készülve. S ha majd azt mondhatja, hogy tud
példát rá, hogy nő _így_ boszúlta meg magát hűtlen kedvesén, akkor nem
bánom, ha azt is mondja, hogy megérdemeltem hűtlenségét.»

Így szólt körűlbelől a Fifine levele. Szegény Gaston félt tőle, én meg
betüről betüre kimutattam neki, hogy vak töltés: az igazi boszút nem
szokták előre hirdetni. De hogy a lány így eltűnik, az mégis csak szeget
üt a fejembe. Hallatlan boszú? Hát valóban újat találna? Kiváncsi
volnék, hogy van-e leleményessége, hogy talál-e valami igazán eredetit?
Olyant, a mi se nem vitriol, se nem méreg, se nem pisztoly, sem
öngyilkosság az esketés alatt, sem elkeseredettségből kötött házasság,
sem hirlapi botrány, sem névtelen levél az anyóshoz vagy a
menyasszonyhoz… De mi hát? Ha újat találna – akkor igazán kedvem volna,
vele megismerkedni és őt munkatársul szerződtetni új darabomhoz… Új
darabomhoz! Milyen tökkel ütött csacsi vagyok! Van is nekem darabom! Jut
is valami eszembe!… Mi baj, George?

George a klub komornyikja, nagy ezüst tálczával állt ott, melyet mély
tisztelettel odanyújtott az önmagával társalgó Olivér orra alá… «Távirat
de Cluny úrnak. Az inas utána hozta, mert rajta áll, hogy sürgős.»

Olivér átvette a sürgönyt, nagy szemeket meresztett, mikor elolvasta. –
Gastontól. Négy napi házasság után. Hihetetlen.

A távirat így szólott:

«Jer azonnal Tourainba. Iszonyú helyzet. Állomásfőnöknek telegrafirozz,
hogy mely vonattal érkezel. Titoktartás szükséges. Incognitó jőjj,
kastélyba nem szállhatsz. Tragédia vagy bohózat: tőled várom a
megoldást. Gaston.»

Olivér előkérte a vasuti menetrendet; rövid lapozgatás után a touraini
állomásfőnöknek ezt sürgönyözte: «Reggeli ötkor érkezem. Cuny.»

Aztán haza hajtott – pakkolni.

*

Reggeli ötkor a Pomme d’or-hoz czimezett touraini szálló legszebb
szobájában együtt ült a két jó barát.

– Fránya színben vagy, Gaston. Csak nincs komoly baj? – kérdé Olivér.

– A legnevetségesebb dolog a világon. De nekem elég komoly arra, hogy
öngyilkosságba kergessen, ha nem tudsz kigázolást.

– Na, na! Halljuk csak.

– Azon kezdem, a mit különben úgy is tudsz, hogy Geneviève, az én kis
feleségem, most lesz tizennyolcz éves. Mikor először beszéltem neki a
szerelmemről, mindjárt e szavakkal szakított félbe: Gaston úr, mielőtt
tovább beszélne, feleljen egy dologra – de becsületére: mondta-e már
azt, a mit nekem mondani készül, más lánynak is?

– Sapristi. Erős dolog. Azt mondtad persze, hogy soha!

– Természetes. Geneviève elragadó volt. Elszánt komolysága, mosolygó
ajka, könybe lábadó szeme oly hatással voltak rám, hogy a szentségre is
megesküdtem volna. Bizony a legnagyobb szentségtörés az lett volna, az ő
szent hitét megingatni. Tehát becsületemre mondtam, hogy soha.
Mondhattam is, mert igazán azt, mit iránta éreztem, még soha más nővel
szemben nem éreztem volt. Ha pedig nem éreztem, hát nem is mondhattam.
Nem igaz?

– Igaznak tán igaz, de logikának roppant illogikus. Tovább. Ebből a kis
sophismából csak nem eredhetett valami komoly baj?

– Nem ám – ha ezzel beérte volna. De ő mind inkább beleszeretett ebbe a
gondolatba, tán jobban, mint belém. A leggyöngédebb odaadás a
legrajongóbb szerelem perczeiben mindig erre tér vissza. Minden
reményét, szerelmét, büszkeségét és bizalmát, szóval egész élete
boldogságát erre az egy rögeszmére alapította, melyet meg nem szűnt
fejtegetni és részletezni, melyet mind nyakasabban igyekezett fixirozni:
az én – az én – hogy is mondjam – az én érintetlen tisztaságom
eszméjére. Nem irtóztató ez?

– Hüm… Persze… De ha hisz benne…

– Hisz. Szörnyen hisz. Én csak lassan kezdtem őt egészen érteni.
Anyjának az a szerencsétlen gondolata volt, hogy őt az ellenkezőre
készítse elő. A derék asszony jót akart és másforma leánynyal szemben ez
egészen gyakorlati s okos eljárás is lett volna. De Genevièvere
rettenetes hatása volt a dolognak. Magánkívül volt, mikor anyja hosszas
kerülgetés után meg akarta vele értetni, hogy a férfiak általában, azaz
legtöbben közülök… s a t., hiszen értesz. A lány meg volt rettenve s oly
természetességgel, s oly meggyőződötten kérdé: hogy, úgy-e bár, az ilyen
férfiak nem szoktak megházasodni?, hogy édes anyjának nem volt
bátorsága, a megkezdett leczkéből kivonni az erkölcsi (vagy mondjuk: az
erkölcstelen) tanulságot. Meg volt győződve, hogy Geneviève, ha csak
legcsekélyebb gyanúja támadhatna, hogy én is ama «legtöbb férfi»
osztályba tartozom, legyőzhetetlen undorral fogna tőlem elfordulni.
Anyósom tehát meghagyta lányát ama boldog hitében hogy én valami Cherub
vagyok, s nekem az a szép s nehéz szerep jutott, hogy menyasszonyomat e
hitében megszilárdítsam. Mentségemre hozzátehetem, hogy szentűl
megfogadtam magamban, hogy a kegyes hazugságot igazzá teszem és a
jövőben valósággal az leszek, a minek a multra nézve látszanom kellett.

– Nagyszerű. Igen szépen volt mondva. Nos – tovább?

– Kérlek, ne tréfálj. El fog múlni a tréfáló kedved. Szándékomat azzal
kezdtem foganatba venni, hogy Fifinenek kiadtam az utját.

– Ad vocem Fifine. Tudod-e, hogy eltűnt Párisból?

Gaston nagyot sóhajtott.

– Hát ki tudná, ha én nem? Itt van.

– Itt! Tourainban?

– Itt. Kastélyomban.

– Nálad! Négy nappal esküvőd után?

– Nálam? Nem. A feleségemnél. Nem négy nappal esküvőm után, hanem
_esküvőm napja óta_. Háznépemhez tartozik.

– Az lehetetlen! – kiáltá Olivér. – Tourain Gaston gróf, neje Tourain
Geneviève, született Sayès bárónő és Orsai Fifine, a Bouffes de l’Elysée
énekesnője együtt töltik a mézesheteket Tourain kastélyban! Ilyent még
nem gondolt ki regényköltő.

– Bizony, Olivér, – bajos elképzelni az én helyzetemet. Megérkezünk a
menyegző napján – boldogságban úszva, ebbe a magányos révbe. Az
állomáson diadalkapu, a park határán rózsakoszorús, fehér lányok,
tarczkdurrogás, szónoklatok; – a kastély ajtajában reszketeg örömmel
fogad Madeleine, az öreg kulcsárnő és bevezet bennünket őseim lakába.
Megcsókolom kis nőmet, a ki reszket a boldogságtól és az izgalomtól s
öltöző szobájába kísérem. A mint onnan visszafordulok, hogy magam is
szobámba vonúljak, ott látom Madeleinet, a ki bátorítólag nógat egy
másik személyt, hogy csak álljon idébb. Amaz nagyon félénk teremtésnek
látszik, mert a biztatás daczára az ajtósark félhomályában áll meg. Az
öreg Madeleine mentegeti, hogy a gróf úr megbocsát, de szegény lelke úgy
látszik megijedt a gróftól. A grófnő új komornája. Hiszen
megtelegrafiroztam gróf úrnak, hogy Jeannette, az a szobalány, kit Sayès
bárónő előre küldött, hirtelen elment; láza lett és semmi áron sem
akarta magát falun gyógyíttatni. Szerencsére volt egy ismerőse Párisban,
a kinek épen nem volt állomása, s a kit jó lélekkel ajánlhatott.
Telegrafiroztunk s épen ma jött meg, elég jókor. Neve Suzette, Lafleur
Suzette, papirosai rendben vannak. Megengedi, gróf úr, hogy bemutassam?
No, álljon hát errébb, bolondos leány! A gróf úr nem fogja megharapni…
Erre a kis Suzette közelebb jő. Az inas behozza a lámpást. Odanézek. Kit
látok, a mint mély bókkal bemutatja magát? Ő az! _Fifine_, Orsay Fifine,
mint _feleségem szobalánya_!

– Hatalmas!

– Kővé merevedtem. Egy hang sem fért ki torkomon. Még mielőtt magamhoz
térhettem volna, Fifine befejezte alázatos bókolását, egész nagyságában
fölemelkedett és egy elszánt, megvető s kihivó pillantást vetve rám, szó
nélkül benyitott feleségem lakosztályába, hogy az átöltözésnél segítse.

– Borzasztó helyzet! Szegény Gaston! És mit akart? Mit akar még?

– Ezt kérdeztem magamtól, ezt kellett tőle is kérdeznem. Okvetetlenűl
szólanom kellett vele, úgy éreztem, még az nap, négy szem között. Ki
kellett tudnom, hogy mi szándékkal jött és minden áron kivinni, hogy
pusztuljon el innen. De hogy lehessen vele egyedül szólni – feltünés
nélkül? Facsartam az agyvelőmet, hogy módot találjak, és el voltam
keseredve a sors keserű iróniáján, mely azt hozta magával, hogy esküvőm
napján nem volt egyelőre forróbb óhajtásom, mint az, hogy légyottom
legyen Orsay Fifine-nel, a komédiás nővel.

– Bizony szép boszú! – mondá Olivér őszinte bámulattal. – Rettenetes
leány! Nagyszerű leány!

Gaston folytatá:

– Végre találtam módot. Behívattam Madeleinet és azt mondtam neki, hogy
mégis megfontolandó dolognak tartom, oly cselédet venni föl házunkba, a
kit egyikünk sem ismer; hogy szükségesnek látom, a szobaleányt és
papirosait valamivel jobban megtekinteni; küldje hozzám az új komornát
bizonyítványaival együtt, még ebéd előtt. Madeleine kissé furcsán
nézett; de tiz percz mulva magunkra voltunk Fifine-nel.

– Roppantul érdekel a dolog. Hát mit mondott?

– Lehető rövidre fogom. Kérdésemre, hogy mért jött ide, kereken
kimondta, hogy azért jött, hogy engem megbüntessen s hogy ugyanazért itt
is fog maradni. Hogy irásban adtam ki neki az utat, nem adva neki jó
szót, nem nyujtva alkalmat utolsó találkozásra, magyarázatra, egy
bucsúkönyre, egy könyörületes végölelésre, az gyávaság volt. Hogy
leveleire nem feleltem, hogy azokat végül el sem fogadtam, hogy ajtómat
elzártam előle, az alávalóság volt. Hiszen tudta, hogy meg fogok
házasodni; erre el volt készülve régen, nem is hitte, hogy őt fogom
elvenni, nem is próbált rávenni ilyenre. De azt várta s várhatta, hogy
_szeretni_ őt fogom, nem pedig feleségemet. Mások is így tesznek – nekem
pedig, úgy mond, kötelességem volt így tenni. Mert – – itt jött a boldog
vége: mert ő, Fifine, szeret engem – mindig is szeretett. Hogy
kétkedem-e ebben? Hogy lehetek-e elég nyomorúlt, ezt kétségbevonni? És
most özönlött a szó ajkairól, mint a láva. – Szerettelek, Gaston. Nem
tehettem róla. Kénytelen voltam vele, mert te rákényszerítettél. Mért
voltál oly jó irántam? Mért bántál velem olyan tisztességesen, nem mint
egy maitresse-szel, hanem mint egy szerető leánynyal? Ha úgy akartál
velem végezni, mint fizetett kedveseddel, akkor nem volt szabad így
_kezdeni_. Nem volt szabad bennem fölkelteni és táplálni a hitet, hogy a
magamformát is lehet becsülni és szeretni. Te fölemeltél és
fölmagasztaltál önnön szemeimben; ezért szerettelek, gyöngéden,
bensőleg, szenvedélyesen, mint életemet, mert hisz te benned egy új
életet éltem. Nem vetted észre? Mire vélted hát, hogy gazdag ajándékot,
lovat, fogatot, házat nem fogadtam el tőled, még kiséretedet sem – hogy
eltitkoljalak a világ előtt, holott a szép Gaston gróf szerelmével
dicsekedhettem volna? Szerettelek – és bizton reméltem, hogy méltóvá
teszem magam szerelmedre. És e reménybe, e boldogságba belevágsz egy
száraz obsittal, egy brutális szakítással, melyből semmit sem lehet
kiolvasni, mint azt a négy betűt, hogy _kell!_ Ez nem tőrdöfés volt,
hanem arczúlütés; ez több volt, mint a mit elviselhettem. Megfogadtam,
hogy nem fogom elviselni és állok is fogadásomnak. Én nem akartam
tágítani egy kis baba elől, a ki nem tett, nem szenvedett érted semmit,
a kinek semmi érdeme, nevén és vagyonán kívül… Ha pedig kell tágítanom,
nem teszem küzdelem nélkül, hanem megpróbálom vele birkózni – szemtől
szembe. Láss bennünket együtt, egymás mellett – én pedig látni akarom,
hogy melyikünk tud téged jobban szeretni, ő-e vagy én – s hogy
melyikünket tudsz igazabban szeretni, engem-e vagy őt? Nászod éjjelén
tudj engem hajlékodban, s aztán legyen bátorságod, nődnek esküdni azt a
szerelmet, a mely az én jogos tulajdonom. Akarom, hogy virradóra
találkozzál velem és estére ki ne térhess előlem és örökké veled legyek
és kisértsek előtted mindaddig, míg… igen, míg tudni fogom, a mit tudni
akarok.

– De az égre, – vágtam közbe, – mit akarsz… mit akar tudni? Megmondok
mindent azonnal, a mit tudni akar, csak hagyja el aztán ezt a házat! –
Hogy mit akarok tudni? – felelé lángoló szemekkel. – Azt akarom tudni,
hogy melyikünket szereti? Győzzön meg róla, hogy feleségét szereti; ezt
úgy fogja bebizonyítani, ha engem erőszakkal hurczoltat el innen, mert
önként nem megyek. Vagy győzz meg arról, hogy engemet szeretsz: akkor
önként megyek el innen. De ne gondold, hogy szónak, eskünek higyjek; be
kell _bizonyítanod_, hogy engem szeretsz, hogy jobban szeretsz, mint őt,
s a bizonyítékot abban fogom látni, hogy visszatérsz hozzám, még mielőtt
az övé lész. Egy órát követelek szerelmedből, aztán – el fogok innen
tűnni és várni fogok arra a napra, a mikor egészen visszatérsz hozzám.
Most válaszsz!…

– Átkozottul kényes egy választás, – veté közbe Olivér. – Hanem azért ha
neked vagyok, a kettő közül valamelyiket okvetetlenül megtettem volna,
hogy szabaduljak tőle.

Gaston szomorúan rázta fejét. – Bámulom elhatározottságodat. Én egyikre
sem tudtam magamat elhatározni. E nő szenvedélyessége, vagy ha úgy
akarod, szemtelensége, egészen elkábított, kővé meresztett. De az iránt
tisztában voltam, hogy erővel el nem távolíthatom, mert zajt ütne s a
maire előtt kisülne, hogy ki; sőt a más okmányainak használata miatt
bűnvádi eljárás alá is kerülne. Másrészt azt is világosan éreztem, hogy
e nővel nem szerelmeskedhetem, még színre sem, – két lépésnyire nőmtől,
nászom éjjelén. Könyörgésre fogtam tehát a dolgot. Szívéhez, jobb
ösztöneihez akartam szólni. Fölhánytam, hogy a miért boszút akar rajtam
állani, a miért ily nevetséges és egyszersmind veszedelmes helyzetbe
hoz, az nem hibám és vétkem, hanem érdemem. Ha rosszul bántam volna
vele, ha úgy tekintettem volna mint a szinpadi félvilág egyik csillagát,
akkor a szakítást természetesnek találná és belenyugodnék. Hát igazságos
dolog, kérdém, boszút állani rajtam, mert tisztességesen viseltem
magamat iránta? Szabad azért tönkretennie nemcsak az én boldogságomat,
hanem kis feleségemét is, a ki pedig oly teljesen ártatlan a dologban? –
De minden könyörgésem hasztalan volt. – Dobass ki, – mondá – vagy zárj
szívedre. Ezzel az eltökéléssel jöttem ide s e mellett állok. Nem birsz
kidobatni úgy-e? Nos, hát maradok. Látni akarom, hogy szeretitek-e
egymást, ti tisztességes népek, és hogy mikép szeretitek egymást? Látni
akarom, hogy jobb-e, szebb-e, igazabb-e ez a törvényes szerelem a
mienknél? Hátha tanulok valamit? De egy dolog iránt meg lehetsz
nyugodva. Ha azt látom, hogy igazán szeretitek egymást, akkor nem lesz
semmi baj – legalább nektek nem. De én látni akarok és e szerint akarok
itélni. Boszúm egyik felét, azt, hogy kezemben vagy, már most is
élvezem. A többit majd meghozza az idő… Nos, gróf úr, rendben találja
papirjaimat? Természetesen, hisz szobalányom bizonyítványai. Rendben?
Jó! Hát jó ’szakát kivánok a gróf úrnak. – S ezzel ott hagyott. – Mit
mondasz ehhez, Olivér?

– Azt mondom, szegény Gaston, hogy ha ezen négy nap alatt meg nem
őszültél, igen sokáig fogod megtartani szép gesztenyeszín fürteidet.
Négy napot tölteni ebben a rémes helyzetben, ezzel a Damoklesnővel fejed
fölött… Kell valamit találnunk.

– Persze, hogy kell… Különösen, mert…

– Nos, mert…? Miért akadsz meg?

– Mert… még nem mondtam el mindent s mert az, a mit még mondanom kell,
egyszerűen kimondhatatlan… Olyan borzasztóan nevetséges, hogy az ember
belebolondulhatna, ha jókor főbe nem lövi magát.

– No, no! A megőrülést bajos golyóval megelőzni, mert az tölti meg a
pisztolyt. Ha nevetséges a helyzeted, akkor nevetni kell rajta; ha
komoly, akkor segíteni kell. Hát csak ki vele, fiam: ez is olyan lesz,
mint a foghuzás. A kinek fáj, az tragikusan veszi, a másiknak kómikus,
mert tudja, hogy nem tarthat sokáig. Nos hát, miből áll az a
kimondhatatlan?

Gaston kínosan köszörülte a torkát, aztán elszántan mondá:

– Fifine magamra hagyván, nőmhöz mentem. Megebédeltünk – ebéd után a
daemonszerű szobalány levetkeztette nőmet, úgy látszik, igen nagy
körülményességgel, mert másfél óráig tartott ez a műtét. Végre magunkra
voltunk Genevièvevel. Gyermekded szerelme, boldog odaadása már már
elfelejtetik velem borzasztó helyzetemet, el az egész világot. Karjaim
közt tartom nőmet, ölelem, csókolom s a rózsaszínű függőlámpán kívül
nincs tanúja boldogságomnak, midőn Geneviève még egyszer kibúvik
karjaimból és halkan kérdi, hogy hát igazán ő-e az első, a kit «így»
ölelgetek? Egy forró «igen»-nel túl vélek esni a dolgon és újra szívemre
akarom őt zárni; ekkor Geneviève egy boldog mosolygással elém tart egy
kis keresztet, melyet nyakán szokott viselni és édesen súgja: Hát
esküdjél meg! El akarom tőle kapni a keresztet; figyelmeztetem, hogy
nemcsak gyermekes dolog, hanem egy kicsit szentségtörő is, ilyent
kivánni tőlem. Ő csodálkozva, ámulattal néz rám. Hiszen, úgy mond, ez
rendes, elfogadott dolog. Minden tisztességes nő ezt az esküt kivánja
urától, mielőtt – egészen urának tekintené. E nélkül nem is illik –
urának tekinteni. Csak formalitás, mert hisz meg van győződve, hogy eskü
nélkül is igazat mondok, de ennek a formának eleget kell tenni; ez
becsület kérdése a nőre nézve. Ezt én talán nem tudom, de ő tudja. Hát
esküdjem meg. – Én még mindig azt hiszem, hogy tréfál; kérdezem, hogy
kitől hallotta: ő azt mondja: «Olyantól, a ki tudja. Esküdjél!» és
megint elibém tartja a keresztet. Én elvesztem a türelmemet és azt
mondom, hogy ha szeretne, az ilyen eszébe sem jutna. Ő sírni kezd – és
az éj el van rontva. Két óra kellett, míg türelmes rábeszéléssel
lecsendesítettem zokogását s mikor végre fáradtan elszendereg, még jól
esik szobámba vonulhatni és elgondolkozni helyzetemen. Álom nem jött
szememre. Már kora reggel kijövök az ebédlőbe s ott találom Fifinet,
azaz Suzettet a legegyszerűbb szobalányi öltözetben, reggelire terítve.
A mint pedig elmegyek mellette, oda súgja: «Hát megesküdött?» – Érted,
Olivér? _Ő_ –

– Ő!

– Igen is, ő tette fejébe a szegény Genevièvenek ezt a bogarat! Ő
hitette el vele, hogy ez az eskü okvetetlenül szükséges, általános
szokás és hogy tisztességes nő, a ki megbecsüli magát, nem szokta azt
elengedni.

– Sátáni gondolat!… Nos, azóta?

– Azóta… Ne kérdezd. Nap nap után kél és nyugszik, egyformán, csak
fokozott kínok közt. Három napot elviseltem. A negyediken elküldtem azt
a táviratot, innen az állomásról. Tanácsolj, segélj, tégy valamit. Vidd
el azt a nőt a kastélyból, élve vagy halva – csak úgy, hogy feleségemnek
fel ne tünjék. Keress, találj – rendelj, intézkedj tetszésed szerint; de
hamar segíts, mert különben szerencsétlenség történik.

– Saperlipopette! mondá Olivér tünődve, – persze, hogy el kell tenni őt
láb alól – de hogyan?… A kastélyban nem tud senki rólam. Az igen okos
elővigyázat volt. Ezt a Fifinet csak lesből lehet megfogni. Hátha valami
ürügyet találnál, hogy leküldjék a parkba, úgy alkonytájban?… A faluból
két erős suhanczot kerítenék s aztán…

– Az istenért, Olivér, – kiáltá kétségbeesetten Gaston, – ha _te_ is
csak ennyit tudsz kifőzni, mi legyen belőlem? Lármát ütne, ellentállana
és legjobb esetben későbbre tartogatná boszuját. Hiszen ha haragban megy
el innen, akkor ezer módja lesz, hogy feleségemnek mint volt kedvesem
mutassa be magát!

– Az ördögbe is! Roppant kényes feleséged van. Hát arra kell dolgozni,
hogy önként menjen el Fifine? Az roppant bajos lesz!

– Pedig nemcsak önként kell mennie, – tevé hozzá Gaston, – hanem
békülten is.

– Sapristi. Nehéz megoldás. Ennyi erővel egy jó vígjátékot is lehetne
kigondolni. Én csak egy utat látok.

– Nos?

– Add meg neki az utolsó légyottot. Hagyd meg neki azt az elégtételt,
melyre, úgy látszik, roppant sokat tart: hogy _egyszer_ diadalmaskodjék
a feleségeden, akkor aztán békéd lesz. – Mit rázod a fejedet? Olyan nagy
áldozat lenne az? Fifine talán nem is olyan szép, a milyennek a
szinpadról látszik?

– Dehogy nem! Még sokkal szebb. De én szeretem nőmet és nem akarom
megcsalni. A multra nézve hamis esküt nem teszek. De a jövőre nézve
letehetem az esküt.

Olivér nagy izgatottan sarkalta képzelő és gondolkozó erejét. Látszott,
hogy minden áron meg akarja találni az utat e tömkelegből. Egyszerre
fejéhez kapott. – Hátha! Hátha! Ez nagyszerű lenne!

Gaston kezdett reménykedni. – Találtál valamit? – kérdezé nagy
feszültséggel.

– Még nem tudom, hogy lehet-e. De ha van lehetőség, csak ezen az úton
van. Mondd csak: te, látom, irtózol a hazugságtól; de úgy reménylem,
csak nőddel szemben. Hanem Fifinetől tán nem sajnálnál egy kis ártatlan
cselt?

– Egy gyilkosságot sem.

– Akkor, édes Gaston, talán van mód a menekülésre. Ne ujjongj. Merész
játék, különösen részemről, mert… no, nem akarok dicsekedni, hogy nagy
áldozatot hozok, csak előre figyelmeztetlek, hogy meg ne itélj, mert
barátságból teszem és könyörületességből. Hanem ni, már hét az óra.
Otthon kell lenned, mielőtt házadnépe ébren lesz, hogy senki ne
gyanakodjék. Egy darabig elkisérlek, – az alatt megbeszélhetjük a
többit.

*

Gaston szerencsésen bejutott a kastélyba, a nélkül, hogy valaki
észrevette volna. Gyorsan belebújt reggeli pongyolájába és papucsban oda
lopózott neje szobája elé. Ott várta, nem a feleségét, hanem Fifinet, ki
ilyenkor szokta megkezdeni szolgálatját a grófné mellett.

Csakhamar el is jött. Fürkésző pillantást vetett Gastonra, midőn a
grófné ajtajában találta őt. Lehetett valami a gróf arczában, a mi
önkéntelenül elárulta, hogy valami változás állott be, mert az álkomorna
gúnyosan kérdezé: – Hát mégis – megesküdött a gróf?

– Nem, Fifine, – felelé Gaston. – Nem tettem és nem is fogok. Elérted, a
mit akartál.

– Ugyan mit?

– Bebizonyítottad, hogy nőm nem tud szeretni. Hideg és szívtelen.

– Az nem igaz! Hazudsz! A nőd angyal, s te nem vagy érdemes szerelmére.

– Az is meglehet, – felelé Gaston keserűséggel. – Annyi bizonyos, hogy
én nagyon szerettem őt, mikor elvettem. Nem is a vagyonáért vettem el,
sem azért, mert rád úntam, hanem egyszerűen azért, mivel beleszerettem.
Jobban mondva, azért, mert meghatott az ő szerelme. De most belátom,
hogy az a mód, a hogy ő szeretni tud, nem nekem való. Nem vagyok Jákob,
a ki ezer angyallal tudott megbirkózni. Én már ez egy angyallal sem
birok és teljesen belefáradtam – a birkózásba. Más csókok voltak azok,
Fifine, melyeket _mi_ cseréltünk.

– Hallgass, te hálátlan!

– Hallgatok, mert e helyt nem tanácsos sokat beszélgetnünk. Minden
perczben nyakunkra jöhet valaki. Hanem ma éjjel – a parkra nyíló
pavillonban többet mondhatnék. A te szobádtól csak egy folyosó választja
el. Én a park felől jöhetnék, mert van hozzá kulcsom. Lásd, jól esnék,
ha kipanaszkodhatnám magamat. Mondd, hogy ott léssz – éjfélkor! Csönget
a feleségem. Mondd hamar: ott léssz-e?

Fifine félig gúnyosan, félig sajnálkozva nézett rá.

– Szegény fiú! – mondá. – És szegény grófnő. De megfogadtam és nem
hátrálok.

– Hát eljössz? – suttogá Gaston sürgető hangon. – Kérlek, Fifine –
térden állva, ha akarod, – eljössz-e?

– El! – mondá Fifine elszántan és benyitott a grófnéhoz.

Gaston könnyebbülten lélekzett. Csak ma segíts, pokol! Holnap megtérek a
mennyországhoz.

*

A kastély nagy órája elütötte a tizenkettőt. A kerti épületszárny
földszinti termében ott várakozott Fifine, kaczérul elterülve a nagy
virágos cretonne-divánra. Lába felől egy kis zsámolyféle szék állott,
egészen arra való, hogy egy bűnbánónak térdeplőül szolgáljon. A
szinésznő nem állhatott ellen jelenetező ösztönének; külsőleg is úgy
rendezte a hely színét, a hogy képzeletének legjobban megfelelt. A
szomszéd növényházból minden mozdítható plántát és bokrocskát a pamlag
köré állított; maga egy csábító, Suzette komornához nem igen illő
pongyolába volt öltözve, mely azonban igen szépen illett Fifinehez.
Kedvencz parfumjével sem fukarkodott s hogy szépségével maga is
elteljen, a salonbeli girandolet is elhozta volt, melynek nyolcz
rózsaszín gyertyája kéjesen és bizalmasan világította meg az erkélyt.

Már több percz mult el az utolsó óraütés után s Fifine már is
gyanakodott, hogy tőrbe csalták, mikor a kert felőli ajtó megnyilt és
Gaston lábújjhegyen beosont. – Az égre, – suttogá, – el kell oltani a
gyertyákat! Éjféltájban a falu őre a parkban teszi meg körútját. Ha
világosságot lát a pavillonban, kitelik tőle, hogy a kastély népét
fölveri. Remélem, hogy elkésett – de biztonság okáért még kinézek, hogy
még nincs-e itt?

Ezzel eloltotta a gyertyákat és kiosont a parkba, a kerti lak ajtaját
félig nyitva hagyván.

Fifine egy darabig ott ült a sötétben. Már azt kezdte hinni, hogy Gaston
magára hagyja. De nem. Ott jött megint és óvatosan betette maga után az
ajtót.

A szoba oly sötét volt, hogy csak tapogatózva találkozhattak. Fifine
elhagyta egy perczre a pamlagot és elébe ment, nehogy a férfi a diván
felé közeledvén, fölborítsa a virágos edényeket. Megfogta a kezét, és
úgy találta, hogy egészen hideg az izgalomtól.

– Nem volt senki a parkban? – kérdé a szinésznő.

– Nem. Minden csöndes; bizton vagyunk.

Fifine odavezette a pamlaghoz és a zsámolyra térdeltette. – Ne szólj! –
mondá, nyaka köré fonván karját, – és hallgass meg. Kényszerítettelek
erre a találkozásra. Ez bosszúállás volt. De nem akarom, hogy bosszúból
csókolj meg. Nemcsak gyűlöletemet akartam megmutatni, hanem szerelmemet
is. Valld be, hogy hallatlan szerelem kell ahhoz, a mit én tettem. Lásd,
kedves, most itt vagy lábaimnál, karomban tartom fejedet, enyém vagy; de
én nem akarok tőled semmit, a míg azt hiszem, hogy nem szeretsz. Mondd,
csak egy szóval, hogy szeretsz. Mondd, hogy hiszesz szerelmemben.

E közben egyik kezével szivéhez nyomta a férfi fejét, a másikkal
gyengéden simogatta gazdag hajzatát. – Ugy-e bár, hiszed, hogy igazán
szeretlek.

– Nem, – suttogá amaz.

– Mit? Kétkedel! Hát úgy szerettelek-e én, mint az a másik? Gyanakodtam
én, kértem én esküt, szabtam én föltételt? Nem voltam a tied testestül,
lelkestül? Nem vagyok-e most is, noha nem hallok tőled egyebet egy
szívtelen «nem»-nél? Nem szólok-e hozzád mint kérő, noha annyit vétettél
ellenem? És nem hiszed, hogy szeretlek! Gaston! Érezd csókomat és aztán
tagadd, hogy szeretlek!

S a szenvedélyes nő őrült csókokkal halmozta el a két keze közé fogott
arczot. Homlokát, szemeit csókolgatta és végül durczásan kitérő ajkait.
De ezzel aztán véget ért az ellenállás, melyet a férfi magára
erőszakolt; a szájára nyomott csókot visszaadta, nem oly forrón és
hevesen, mint a hogy kapta, de hosszan, édesen, majdnem végtelenül, úgy
hogy Fifine elkábultan csüggött rajta, s boldogan sóhajtva, suttogá:
Szeretsz! Jobban, mint valaha!

E szavakra a másik hirtelen kibontakozott öleléséből, felugrott és
öklével nagyot ütve az asztalra, fölkiáltott: – Vigyen el az ördög! Nem
bírom! Szegény teremtés!

E hang nem volt Gastoné. Fifine felsikoltott. – Ki az?

Az idegen ember e közben gyujtót dörzsölt az asztalhoz és meggyujtotta a
girandole gyertyáit.

Fifine rémülten nézte az ismeretlent, arczára csapta kezeit: – Dupla
árulás! Gyalázat! Gyalázat! – kiáltá, aztán a pamlagra vetve magát,
keservesen zokogott.

– Hála Istennek, sír, – mondá Olivér magában. – Most már lehet vele
beszélni.

Ezzel odaült elébe és csöndesen várta, hogy a csalódott nő kitombolja
fájdalmát.

*

Fifine sírt, sírt, mintha soha sem akarna a sírásból kifogyni, – mintha
elfelejtette volna, hogy fájdalmának és szégyenének tanuja is van. Végre
belefáradt a zokogásba és próbálta letörülni könnyeit. Ekkor Olivér
csendesen megfogta kezét, megsimogatta forró homlokát és őszinte
megindulással mondá: «Szegény gyermek!» Fifine fel akart szökni
helyéről, de nem volt hozzá ereje.

– Ki ön? – kérdé kimerülten.

– Cuny Olivér vagyok; gézengúz, mint Gaston barátom. De még sem akkora,
mint ő; mert engem, fájdalom, még sohasem szerettek ennyire.

Fifine fölegyenesedett és ránézett. Ez ember részvétében valami sértő
volt a szinésznőre nézve; mégis jól esett neki őszinte, meleg hangja.
Fifine félrenézett, megtörülte kisírt szemeit, azután ujra oda tekintett
Olivérre, hogy kitalálja igazi gondolatját. Nem lehetett észre nem
vennie, hogy szép ember ül vele szemben, nem oly fiatal mint Gaston, nem
oly üde, de finomabb vonású, szellemesebb kifejezésű: oly arcz, melyen
komoly gondolkozás, változatos élet, gúny és mélaság mély és érdekes
nyomokat hagytak. A mi pedig különösen vonzóvá tette, az kék szemeinek
őszinte, egyenes nézése volt.

– Hallgasson meg, gyermekem, – mondá Olivér. – Fülemben cseng még egy
szó, melyet fájdalmában ejtett és mely nekem is fájt. _Árulást_
emlegetett. Jogos a vád, de inkább engem illet, mint Gastont. Mert ő,
szegény, az önvédelem kínos helyzetében volt, én nem; aztán e cselnek
gondolata nem tőle eredt, hanem éntőlem; rá kellett erőszakolnom. A
dolog most úgy áll, hogy Gaston mindenesetre meg van mentve; mert ha
most lárma keletkezik és önt együtt találják én velem, akkor a grófnővel
senki sem fogja többé elhitetni, hogy Gaston az _ön_ kedvese. De
megvallom, hogy még többre is el voltam határozva, ha valami bolond
becsületesség – de erről jobb nem szólani. Elég az hozzá, hogy engem nem
kényszerített semmi, legfeljebb az a kis barátság, a melyet Gaston iránt
érezek. De mi a barátság a szerelemhez képest? Annyi, mint a szivar a
máglyához hasonlítva. Ad vocem, szivar. Megengedi, hogy rágyujtsak? Nem
tiszteletlenségből, hanem kénytelenségből mondom; nem tudok szabatosan
gondolkozni, ha nem szivarozom.

Fifine némán bólintott és Olivér rágyujtott. Aztán folytatá, nem
közömbösen, hanem növekedő melegséggel:

– Tehát, édes nagysád, én vagyok az áruló és a nyomorult, nem pedig
Gaston. S hozzá tehetem, szavamra, hogy én sem lettem volna azzá, ha önt
ismertem volna. Másnak képzeltem, egészen másnak. Csak a szinpadról
ismertem, kedves, ledér szerepeiből, melyekben a könnyelműséget oly
pompásan tudja kedvességével bearanyozni. Azt gondoltam tehát, hogy a mi
önt ide hozta, nem annyira szerelem, mint «toquade»; s hogy bizonyos
felhevülés perczében, e kerti lak homályában… a körtét is ananásznak
fogja venni, s hogy utólag – nos utólag úgy fogja találni, hogy ananász
híján a körte sem megvetendő.

Fifine elfordult; nem volt egészen világos, hogy haragjában-e, vagy hogy
egy mosolyt rejtsen el. Olivér komolyan folytatá:

– Azonban az ön szavai, hangja és érintése nagyon meghatottak. Főkép
pedig utolsó csókjának tüze, a mely… no, nem akarom részletezni e csók
édességét. Elég az hozzá, hogy épen ez az édesség, a mely más embert
arra vitt volna, hogy a nem szándékolt csalást is minden áron végletekig
vigye, én rám oly nagy hatással volt, hogy felköltötte
becsületérzésemet. Ismerje el, hogy ez tőlem szép volt. Szamár voltam,
de tisztességes ember. Oh, ne tiltakozzék! Nem is tudom, hogy melyiket
akarja tagadni: a szamarat, vagy a tisztességes embert? Csakugyan a
szamarat? Jó! Majd elválik. Ha sikerül, becsületes szóval elérnem azt, a
mit illetlen csellel kellett volna elérnem, akkor magam is azt fogom
mondani, hogy nem voltam szamár.

– Hát mit akar elérni? – kérdé a nő figyelmesen.

Olivér megfogta kezét és ezúttal meg is tartotta a magáéban.

– Azt, hogy megmentsem Gastont, de önt is. Nyerje vissza ő a nyugalmát,
ön pedig a maga becsülését. Lássa, ön okos nő, nem akarom üres bókokkal
ámítgatni. Megmondom őszintén, kisasszony, hogy nem tartom hős
természetnek, sem az erény, sem a bűn martyrjának. Erénye nincs; de van
szíve és jelleme. Nincs igénye asszonyok becsülésére és barátságára –
bocsánat, de az igazat akarom megmondani – nincs igénye _minden_ asszony
becsülésére és barátságára, de a férfiak joggal szerethetik és
becsülhetik önt – a maga módja szerint. Ismételve kérem, bocsásson meg.
Tudom, hogy kemény dolgokat mondok. De nem azért mondom, hogy lerántsam
önt, hanem hogy fölemeljem. Ön maga ellenkezőleg cselekedett.
Leszállott, lealázta magát, midőn magát a jelen helyzetbe tette. Ön,
asszonyom, úgy cselekedett, mint egy nő, a kinek nincsen veszteni
valója. Ezzel nagyon vétett önmaga ellen. Mert ön nem olyan jó ugyan,
mint Geneviève grófné, a kivel versenyre szállott, de sokkal jobb, mint
egy Cocotte.

– Uram! Ez sok! Ön insultál engem!

– Nem, asszonyom; ezt nem teszem. Mondja meg őszintén, Orsay kisasszony:
az, a mit ön tett, nem több-e könnyelműségnél és erkölcstelenségnél, nem
szívtelenség-e és gonoszság? Még pedig annyival nagyobb szívtelenség,
mert ellenségének jó szívére volt számítva! Mert ha Gaston nem volna az,
a ki, ha kevésbbé jó és tisztességes ember volna, akkor ön nem merte
volna azt tenni, a mit tett; akkor ön félt volna attól, hogy kidobatja
házából abban a perczben, a mint fölismeri. Ön az ő eljárását gyávának
és aljasnak találja; ő nagyobb joggal mondhatná annak az önét. Mert ő az
ön jóságában bízott; ön vétkezett az ő jó szíve rovására.

Fifine piruló arczczal hallgatta e beszédet. Haragudni akart, de nem
bírt. – Még végre azt is ki fogja sütni, – mondá izgatottan, – hogy nem
szeretem őt?

– Nem. Szerette őt, de csak – szerelemből. Úgy értem ezt, hogy ön a
szerelemhez ragaszkodott és csak ezért szerette őt. Elfelejti, hogy a
szerelem megmarad, ha Gaston eltünik is. Ön _fog_ ujra szeretni, igen
is, fog, bármennyire tagadja, – a hogy szeretett volna akkor, ha Gaston
meg talált volna halni. Igaz, hogy csak olyant fog szeretni, a ki
érdemes szerelmére, a ki nem pénzen veszi meg, mint az áruczikket s nem
teszi a kirakatba, hogy dicsekedjék vele. Önt ily módon nem lehet
megnyerni, mert ön igazán elragadó, szép és a maga nemében tiszteletre
méltó nő – oly nő, kit magam is szerethetnék, végtelenül…

– Ön igen kegyes.

– Nem vagyok kegyes, csak őszinte. Igen is, én tudnám önt szeretni,
jobban, mint Gaston, mert én nem arra születtem, hogy feleséget
szeressek. De Gaston nem olyan, mint én vagyok; ön pedig – ezt is meg
kell mondanom – nem olyan, mint Geneviève. Nagyra vagytok, ti világ
szépei, a fényes szereppel, melyet ellenállhatatlan csábos szerelmetek a
mi életünkben játszik. Nagy a hatalmatok, s megengedem, joggal
dicsekedtek vele, hogy ha ezrekre megy azok száma, kiket
szerencsétlenekké tesztek, mégis csak ti vagytok azok, kiknek szerelme
igazán boldogítni képes, mert nem lehet ráúnni. Jól van. De nem szabad
magatokat összehasonlítani, nem szabad egy rangra helyezkedni azokkal a
nőkkel, a kik nekünk kínok között megszülik gyermekeinket, s a kik még
nagyobb szenvedéssel, mert örökös lemondással, nevelik a jövőt. A
feleségekkel és anyákkal nem szabad szembe szállnotok; azok szentek és
kell, hogy azok legyenek. Nekünk, világfiaknak, megvan a mi külön
világunk; hagyjuk meg a családnak is a magáét. Le kell tenni arról a
mesterkélt lenézésről, arról a daczos irigységről, melylyel ti, Páris
uralkodói, az általatok megcsalt hitvesekre tekinteni szoktatok. Persze,
ti a természet jogait emlegetitek, a valódi érzést, mely a pap áldásaira
nem szorúl. De képzelje csak, jó Fifine, hogy önnek – a természet
jogánál fogva – egy kis lánya volna, mondjuk, a Gaston lánya, s hogy
önnek kellene ezt a lányt felnevelni. Milyen hitet és gondolkozást
akarna e leány lelkébe ültetni? A magáét-e vagy – amazokét? És mily
módon kivánná ezt a lányt, mikor idején lesz, a szerető férfiú keblére
tenni? Azon a módon-e, a hogy ön egyesült Gastonnal – vagy azon, a hogy
Gaston Genevièvet kapta? A holdvilágos Champs des Elysées valamely
fogadójában-e, a fülemilék csattogása mellett, vagy a sekrestye komoly
alkonyában orgonaszó mellett, a tisztes pap által, a ki kötelességére
figyelmezteti? Mit gondol?

– Igaza van, – mondá a színésznő tünődve, – Ön jól –

– Prédikál… úgy-e, azt gondolja? Bizony én is olyan pap vagyok, ki vizet
prédikál és bort iszik. Nem is a magam erkölcsét hirdetem, hanem egy oly
intézmény morálját, melyen a világ rendje nyugszik. Én nem élek ez
intézmény határain belűl. Nincsen családom, nem is lesz; apró örömeimet
és gyönyöreimet csak úgy keresgélem össze, mint a veréb az ő táplálékát
s e mellett tűrhetően érzem magamat. Önnek sem való, szép gyermekem, az
az úgynevezett örök szerelem, mely, négy szem között mondva, nem is
annyira szerelem, mint hűség… A házasság igazán nem a szerelem, hanem a
hűség intézménye. Adjuk meg mindenkinek a magáét. Miénk a szerelem,
legyen övék a hűség… Mit mond ehhez?

Fifine ránézett, és igazi szinész természettel visszatükrözte Olivér
szavainak elegyes hatását: szemeiben könyek voltak, ajkain egy pajkos
mosolygás. Nem szólt, csak oda nyujtotta neki másik kezét is. Olivér
mind a kettőt egymás után megcsókolta; az egyiket udvarias tisztelettel,
a másikat – másképen, úgy hogy Fifine ösztönszerűleg visszahúzta – az
egyiket. Végre megszólalt, komolyabban, mint sem Olivér várta volna.

– Cuny úr, – mondá, – ön nekem rémítő gorombaságokat mondott és én még
sem birtam rá megharagudni. Ez gondolkozóba ejt. Elérte, hogy… hogy
szégyelem ittlétemet. Kalandos vállalat volt – én pedig nem vagyok
kalandornő. Úgy-e nem? Nem tudom, honnan van, de ön impertinentiáival
igazán hízelgett büszkeségemnek. Úgy van, büszkeségem nem enged tovább
itt maradnom. Ezt akarta elérni; elérte. Most pedig jó’szakát. Meg van
elégedve?

– Az lehetnék, ha igaz, hogy egy jó cselekedet öntudata a megelégedés
forrása. De ha arra gondolok, hogy mennyibe került –

– Önnek!? – kérdé Fifine csodálkozva.

– Nekem, persze, hogy nekem. Egy kissé – korán gyujtottam meg a
gyertyát. Ha a sötétségnek előnyt adtam volna a világosság fölött, s a
hallgatásnak a beszéd fölött…! A hallgatás arany!

– Hallgasson hát! – mondá Fifine pirulva. Csak most érezte, hogy éjjeli
pongyolában egyedül van egy szép férfiúval. – Hallgasson és hagyjon el!…
Hanem egy óra múlva várjon rám a park rácsa előtt és kísérjen vissza –
Párisba.

Olivér szót fogadott. Csöndesen kiosont az ajtón. Fifine gondolkozva
hallgatta elhaló lépteit, aztán lábujjhegyen szobájába sietett.

*

A kelő nap verőfényével elöntötte a touraini kastély kupoláit. A grófné
csengetett – csengetett – meg újra csengetett szobalányának, hiába. Hova
lett Susette? A cselédség is hasztalan kereste. Szobájában egy levelet
találtak, a grófnőhöz czímezve. Geneviève fülig pirulva olvasta, a mint
következik:

«Bocsássa meg, grófnő, a rossz és illetlen tréfát, melyet egy
meggondolatlan nő az ön angyali tiszta lelkén elkövetett. Szerelmes
voltam az ön urába: ő volt az egyetlen férfi, a ki szerelmemre nem
hajlott. Bosszúból elvállaltam a komorna szerepet méltóságodnál,
bosszúból hitettem el önnel, hogy kötelessége a gróf szerelmének oly
föltételt szabni, melyre valóban semmi joga sincs. Az ön jósága,
szenvedésének látása lefegyverzett. Legyen boldog, föltétlenül. Ön igazi
angyal és érdemes oly férjre, a milyen Gaston gróf.

Susette.»

… Igazán furcsa dolog, hogy a grófnő nem tudta megtalálni azt a kis
aranykeresztet, mely keresztanyja ajándéka volt és melyet mindig nyakán
szokott viselni. Az öreg Madeleine tűvé tette érte a kastélyt –
mindhiába. Erősen gyanúsította azt a sehonnai leányt, a megszökött
komornát, hogy az lopta el. De a grófnő komolyan kikérte az ily
gyanusítást és azt mondta, hogy majd előkerül.

Elő is került, mikor keresztségre vitték első kis lányát; annak
akasztotta a nyakába.




SAECKERHETS-TAENDSTICKOR


A fogadó külön kis ebédlőjében egy csapat orvos ült együtt kedélyes
vacsora mellett. Tudós urak nem szoktak ily helyen tudós tárgyak felett
disputálni. A doktor urak sem a tüdővész bacillusairól vagy a
hypnosisról, hanem azon fontos kérdésről vitatkoztak, hogy melyik jobb:
a svéd gyufa-e vagy a phosphoros masina? – Tisztelem, – mondá az egyik –
a svéd Tændstikornak a Sækerhetjét, mert igazán biztos és jól fog; csak
olyan bűze ne volna. – Dehogy van, – mondá a másik, – bűze egy csepp
sincs, csak hogy veszedelmesebb, mint a phosphoros, mert melegben mind
egyszerre gyúlad. – Az első megint azt vitatta, hogy egy cseppet se
veszedelmes. – Mit, – kiáltá közbe egy harmadik, ki véletlenül a
legfiatalabb és legcsinosabb kartárs volt, – a svéd gyújtó ne volna
veszedelmes? Talán azért, mert csakis a neki való skatulyán fog tüzet?
Hisz éppen az teszi veszedelmessé!… – Hogy-hogy? – kérdik a többiek…
Mindjárt elmondom, csak hadd gyújtsak előbb rá. A história éppen egy
szivarhosszat tart. De félbe ne szakítson senki, legalább addig ne, míg
a szivarba tart. – Mind ráálltak. A fiatal doktor rágyujtott a szivarra,
meg a történetkére, a mint következik:

– Czifrázgatás kizárva. Nem vagyok regényíró, történetem meg minden
cziczoma nélkül is eléggé furcsa és nevezetes. Egyik kartársunk,
mondjuk, hogy dr. Izé, – vagy legyen dr. Körényi, hiszen a név nem
változtat semmit a dolgon… hát mondjuk dr. Körényi már félév óta
folytatta praxisát, a mi azt jelenti, hogy félév óta nem látott beteg
embert. Csinos lakást bérelt volt egy újonnan épült ház harmadik
emeletén, csinos sárgaréztábla hirdette a nevét, az ajtó melletti
csengetyű szára is sárgaréz volt, csakhogy már erősen kezdett
rozsdásodni. Szemtül, ugyanazon a folyosón, a német színháznak valami
negyedrangú primadonnája lakott, szép, kaczér, de roppant egészséges
teremtés. Az egész házban nem volt senki, a ki ne lett volna fiatal, ép
és egészséges. Az első emeletet Feledy fiatal képviselő lakta, fiatal
feleségével. A doktor hiába reménykedett, hogy itt valamely szép napon
vagy estén csak történik valami, a mi egy orvos jelenlétét fogja
szükségessé tenni. Hiába használta fel az első alkalmat, hogy magát a
képviselőnek bemutassa, hiába vetett figyelmes szemeket a menyecskére,
semmi változás sem akart mutatkozni.

Azzal a tompa resignátióval, mely minden alkonyatkor meg szokta őt
szállani, hagyta el doktorunk egyik téli estén szép magányos lakását, a
hol 3-tól 5-ig megint csak kanári madarainak rendelt. Szomorú nótát
fütyörészve ment le a lépcsőn, de eszébe jutván, hogy doktornak nem
szabad szomorú nótát fütyörészni, szivart dugott a szájába, elővette
elegans tula-gyufatartóját (fiatal doktornál az elegantia fontosabb a
tudománynál) és boszankodva látja, hogy a fényes szerszámban egy szál
gyujtó sincs. Megállt és azon gondolkozott, hogy érdemes-e két emeletet
mászni a gyujtóért, mikor csöndesen megnyilt mellette a Feledy lakás
ajtaja. Egy piros-pozsgás, fitos orrú kis szobalány kukucsált ki és
pirúlva suttogott oda a doktornak: – Teins úr, szabad kérnem egy szóra?
– Körényi azt hiszi, hogy valahára hivatja őt Feledyné és nyájasan
közeledik a cziczushoz. A szobalány egy kicsit zavarba jön és rebeg
valamit rosszullétről és szívdobogásról; hogy, reményli, a doktor úr nem
fogja rosszra magyarázni, de ő már oly régen szenved szívszorulásban,
nem tudja, mi lelte. «Patiens!» ujong magában a doktor és menten késznek
nyilatkozik, a kis beteget alaposan megvizsgálni. De a szobacziczusnak
ellenvetései vannak. Ő, úgymond, mindig egészséges volt,
bizonyítványaiban is az áll, hogy egészségesen bocsátották el, és ha az
uraság megtudná, hogy ő nyavalyás, még föl találna neki mondani, a mi
nagy gyalázat volna. Úgy szeretné, hogy titokban rendeljen neki a
doktor, s azért oly időben óhajtana nála jelentkezni, mikor senki sem
látja. Az orvos, a ki nem veszi észre, hogy a szép lány inkább az orvost
kivánja, mint az orvosságot, ártatlanul kérdezi, hogy mikor akar hát
hozzá feljönni? A kis lány nem tudja magát elhatározni, haboz,
gondolkozik s végül azt mondja, hogy ha az orvos úr rosszra nem
magyarázná – a férfinép olyan csintalan! – hát legjobban szeretne jönni
– éjféltájban. Úgy is ilyenkor szokott a doktor hazajönni; a gazdája is
ez időtájt már itthon szokott lenni a klubból – ez volna a legjobb óra.
Ha az orvos úr hazajövet amúgy halkan megkopogtatná – kétszer egymásután
– az ajtót, akkor ő tudni fogná, hogy az orvos úr már itthon van és tíz
percz múlva, mikor minden lecsöndesedett, felosonna hozzá. Nagyon
szégyenkezve mondja ezeket a szép szobalány, de hát ki venné észre a
pirulást, mikor már egészen besötétedett, a légszeszláng pedig nincs még
meggyújtva? De a szobalány erre nem gondol, hanem utolsó szava után
hirtelen visszavonul és beteszi az ajtót, s a doktor úr úgy találja,
hogy ő éjfélre le van foglalva a nélkül, hogy egy szóval is elfogadta
volna a légyottot. Qui tacet, consentire videtur. E fölötti merengésében
ismét meg akarja gyújtani a szivarját, újra megnyitja tula-dobozát és
újra üresnek találja. Újra elgondolkozik, hogy visszamászszék-e a
harmadik emeletre (az újdonatúj háznak igen furcsa és nyaktörő lépcsője
van), mikor újra megnyilik az első emeleti lakás ajtaja és kijön Feledy,
a képviselő. Belülről egy kedves hang szólal meg: – Tizenegy órakor,
kedvesem! Megigérted! – Meg, édesem, – így szól vissza a honatya, –
hanem te is megigérted, hogy elalszol és nem virrasztasz megint, a míg
hazajövök! – E szavakkal Feledy bezárja az ajtót és megfordulva (a
házmester most gyujtotta meg a földszinti gázlángot) ott látja ajtaja
előtt Körényit, a ki még mindig ingadozik, hogy fölmenjen-e vagy lefelé?
A képviselő kissé kurtán fogadja az orvos köszöntését, gyanús tekintetet
vetve a fiatal emberre. Körényi viszont, kinek a szobaleánynyal történt
megállapodás forog eszébe, kissé zavarba jő és – tüzet kér a
képviselőtől. Feledy odaadja égő szivarát, újra gyanúsan néz rá, és egy
ártatlan megjegyzést vet oda, hogy ebben a házban veszedelmes gyufa
nélkül járni; a lépcső oly furcsa zegzugformában van építve, hogy ha az
ember tíz óra után jön haza, mikor a házmester már eloltotta a lángokat,
gyujtó nélkül akár a nyakát szegheti. Körényi helybenhagyja e véleményt
és kijelenti, hogy szilárd elhatározása, a legközelebbi trafikban gyufát
venni. Ezzel a két úr lemegy a lépcsőn, a kapunál bucsút vesznek
egymástól, és a téli est sűrű ködében a két égő szivar kétféle irányban
szegi a homályt. Feledy a bizottsági ülésbe megy, honnan tizenkét
whist-robberre készül a klubba; Körényi a kórház felé tart, hogy egyik
collegájával a szokott vacsora-társaságba menjen, folyton azt
hánytorgatva magában, hogy patiense akadt-e vagy kedvese? Szívdobogás
vagy…? Nem tud tisztába jönni, de el van határozva, hogy éjfél előtt nem
megy haza, hogy Feledy úrral ne találkozzék. Ez a képviselő oly
gyanakodó tekintetet vetett rá… Tán észrevette, hogy a szobalánynyal
diskurált, vagy talán a feleségét félti tőle?…

Mind két úr lehető kellemesen tölti az esti órákat; kevésbbé hamar múlik
az idő a képviselő fiatal nejének, a kinek a klub miatt az ő szeretett,
egyetlen Ödönével már nem egy barátságos összetüzése volt. A szép
asszony forrón szereti Ödönt, de, ha lehet, még forróbban gyűlöli a
klubot. Ödön is szereti nejét, de nem tagadja, hogy a klubot is szereti
és kijelentette, hogy igen nehezére esnék ezen ártatlan szerelméről
lemondani. Ő képviselő ugyan, de nem képmutató. A nejével e részben
folytatott vitatkozásokban nem szorítkozott a szokott érvelésre, hogy a
politikai klubot nem szabad a közönséges casinókkal összetéveszteni s
hogy a képviselőnek a klubból nem szabad hiányozni. Nem, ő kereken
kimondta, hogy szenvedélyes whistező és rosszul esnék neki e mulatságról
lemondani. Az asszonyka, egyenes támadásaival czélt nem érve, cselt
próbált; a míg férje távol volt, soha sem ment aludni, úgy, hogy
hazatérő ura reggeli 1 meg 2 óra felé is ébren vagy – a szőnyegen
szundikálva találta szerető párját. Erre aztán komolyan megharagudott.
Ödönt, a kedves, jólelkű, szelíd embert, haragban látni, sőt kemény
szavakat hallani tőle: ezt meg nem birta a szerelmes feleség. Létre jött
a béke, a következő alapon: Az asszony megigéri, hogy tíz órakor,
legfölebb fél tizenegy felé, ágyba fekszik és elaluszik. Ödön viszont
arra kötelezi magát, hogy ezentúl mentül korábban, semmi esetre sem
éjfél után, keresi föl a házi boldogság csöndes fészkét. Ezért viszont
engedélyt nyert, hogy elvihesse magával a lakás egyik kulcsát, nehogy
csöngetésével kénytelen legyen az asszonyt első álmából fölverni. – Ma
becsületére igérte, hogy 11 órára otthon lesz. Az asszonyka mégis
nyugtalankodott. Az a kártyázó szenvedély természetellenes dolognak
tetszett előtte s néha meg nem állta, hogy más valamit ne sejtsen, a
minek a kártya csak lepleül szolgál. Nem egy ízben, mikor haza jövet a
harmadik emeletbeli német szinésznővel találkoztak, föltünt Feledynének,
hogy ama hölgyecske oly különös tekintetet vetett a képviselőre; igaz,
hogy Feledy nem viszonozta a pillantást, de a gondos menyecske mégis
csak gyanakodott. Ez este is a harmadik emeletre tévedtek gondolatai és
felmerült sejtelmes lelkében a törvényes ajtó mellett lábujjhegyen
elsuhanó férj látománya, a ki lépteit egy törvénytelen hölgy kiséretében
a harmadik emelet felé irányozza… Megváltás volt tehát neki, mikor a
Zsuzsi tíz óra felé jelentette, hogy a komédiásné ma feltünő korán jött
haza, csak most fogja elütni a tizet. Már tíz óra! A képviselőnének
eszébe jutott, hogy ilyenkor le kell feküdnie. Kötelességszerűleg
ásított egyet s fölkereste ágyát, azon eltökélt szándékkal, hogy
mindjárt elalszik, de egyszersmind azon halk reménynyel, hogy 11 órakor
férje egy csókkal fogja felkölteni. Hanem a remény rossz altató;
Feledyné oly nyomatékkal várta a kellemes felköltést, hogy el sem tudott
aludni.

Pár perczczel múlt el éjfél, midőn a Dunasor két ellenkező irányából két
izzó szivarvég tartott egymás felé, míg a kapu alatt találkoztak. Ismét
egymásra ismertek, némi bosszankodással, a képviselő és a doktor. A
képviselőnek eszébe jutott, hogy ő az orvos füle hallatára szavát adta,
hogy 11 órakor otthon lesz. A doktor, ki a fölvetett kérdést, hogy
patiensre talált-e vagy szeretőre, a harmadik pohár bor felett akkép
döntötte el, hogy lehetne bizony mindkettő egyszerre, igen
alkalmatlannak találta a honatya elkésett hazajövetelét. Mialatt azonban
a házmester azon gondolkozott, hogy nem a ballábára húzta-e föl a jobbik
papucsát, az uraknak tisztességből mégis kellett egy pár szót váltaniok;
Feledy tehát, ut aliquid dixisse videatur, odavetette, hogy a doktor úr
szivara ég, tehát, úgy látszik, van már gyufája? – Ördögöt van! – felelé
a másik, nagyot ütve homlokára, – rittig elfelejtettem venni! – Sebaj, –
mondá Feledy kedélyesen, – itt van az enyim, vegyen belőle! Ezzel a
hálás doktornak oda nyujtotta dobozát, melyből az sietett a maga
skatulyáját megtölteni. Ezalatt végre megnyilt a kapu és a két úr a
házmesteri gyertya elhaló fénye mellett fölment az első emeletre. Feledy
kihúzta a kulcsát, az elkésett férj gyöngéd óvatosságával csendesen
megnyitotta az ajtót és jó’szakát mondott, a sötétben hagyva a doktort.
Körényi nem mervén kopogtatni, míg a képviselő le nem feküdt, színből
feljebb akart menni és, hogy ezt láthatóvá tegye, mindjárt az
ajándékgyufához folyamodott. Tüntetőleg dörzsölte az elsőt a tuladoboz
érdes oldalához. Nem fogott. Másikat próbált, az sem fogott. Mi a f…?
Talán csak nem svéd gyujtó? Persze hogy az! Nem gyulad meg az a
tuladoboztól, ha kivilágos virradtig találja is dörzsölgetni. No, de se
baj, úgy is csak színre akart egy grádicscsal feljebb menni. Most hát
csak csöndesen vár, míg Feledy a hálószoba szentélyébe ér, aztán majd
halkan kopogtat Zsuzsinak, akkor lesz világosság is, meg meleg is… Ott
áll tehát a sötétben azzal a szívdobogással, melyet a sötétben való
várakozás mindig okoz, ha nem nagy dolgot várunk is.

Feledy eközben mindent rendben talált: t. i. csöndesen és sötéten, a
hogy kivánta. Az asszony tehát alszik. E fölötti megelégedésében (no,
meg mert két nagy slemmet is csinált a klubban) meg nem állta, hogy
halkan ne fütyörészszen, mi alatt kabátját levetve, zsebeit kiüríti és
tárczáját, szivartáskáját, kulcsait, aprópénzét az asztalra teszi.
Azután gyufadobozába nyúl, hogy világot gyújtson, de csöndesen
elkáromkodja magát. Az a szerencsétlen doktor egyetlen gyújtót sem
hagyott benne. A képviselő úr tapogatva éri el a szomszéd szoba ajtaját;
ott az iró asztalon a nagy gyufatartó áll. A mint oda ér, a gyujtó után
nyulva, valami nedves hűvösséget érez ujjain. A fekete pokolra! A tintás
edénybe nyult, annak szakasztott az a formája van, mint a gyufatartónak.
Visszatapogatózik az ebédlő felé, a melynek ablaka előtt gázláng szokott
égni, s fölhúzza a roulettet, hogy egy kis világosság jőjjön a szobába.
Az előszobához szolgáló ajtó is nyitva maradt, légáramlatot érez. A mint
be akarja tenni ezt az ajtót, a bejáró felől halk kopogtatás üti meg
fülét. Csodálkozva siet oda, kinyitja az ajtót és kérdi: – Ki az? Mi az?
Körényi majd felfordúl meglepetésében, de hamar föltalálja magát. –
Bocsánat képviselő úr, azt hittem, hogy még nem alszik. – Nem is alszom,
vagy tán azt hiszi, hogy álmomban járok? – Dehogy hiszem, dehogy! Hanem,
pardon, az a gyujtó, a mit adott… – Igenis, a gyujtó, – vág közbe
dühösen az ingujjban didergő honatya – mind elvitte, a mi volt. Talán
nem elég? – Sok is, kevés is, mert nem ég. Nyilván svéd gyufa, az én
skatulyámon nem fog. Talán ha… Körényi ezeket mind hangosabban mondotta,
hogy a szobalánynyal megértesse gazdája jelenlétét, nehogy rosszkor
találjon megjelenni. De ezt meg a képviselő nem szerette. – Az ég
szerelmére, beszéljen halkabban, mert a feleségem föl talál ébredni és
észre veszi, hogy ily későn jöttem haza! Hát mit akar voltaképen? – Arra
akartam kérni, hogy – adja ide a skatulyát is, a mely ehhez az átkozott
gyufához való. – Jó, hát isten neki, oda adom a skatulyát is. Nekem úgy
se használ s így legalább magam is csinálhatok világot. – Ezzel Feledy
visszasiet a szobába, hamarosan leveti czipőjét és lehető nesztelen
léptekkel kihozza a skatulyát. – Itt van ni, dörzsölje, dörzsölje. De
siessen, mert az ajtó nyitva van és bolond légvonatot érzek. Ez alatt
fél kézzel nyitva tartotta az ajtót, várva, hogy «legyen világosság».
Körényi azonban a gyufákat a maguk édes anyai skatulyáján is hiába
dörzsölgette, nem akart világosság lenni. – Nem megy, nyögé panaszosan,
mintha nedves volna a skatulya. – Nedves? hogy a kénes mennykő üssön
belé! Persze, hogy nedves: a tintától! A tintás ujjammal fogtam meg.
Adja csak ide! Ezzel átveszi balkezével a dobozt és a tulsó, szintén
præparált oldalához dörzsöli a gyufát. Óh gyönyör! A gyufa ezúttal
fogott, nyájas láng lobog fel serczegve, de – hah! – egyúttal hatalmas
durranás is hallatszik… A folyosóra menő főajtót becsapta a léghuzam, a
kilincs bezárult. Most ott áll a két úri ember és szép világosság
mellett bámulja az ajtót, akár az új kaput. Feledy néma őrjöngéssel oda
rohan az ajtóhoz és rázogatja, bár tudja, hogy hiába: mert az a kilincs
csak olyan szerencsétlen ámító szerszám, nem mozdul az, se lakatosnak,
se varázsigének; az ajtót csak kulcscsal lehet kinyitni, a kulcs pedig
benn fekszik az ebédlő asztalán. – Az a gyufa, – kiáltja Feledy
rekedten, – az az ön isten verte gyufája! Mondtam, hogy vegyen! – Erre
Körényi is dühbe jött, kivált mert ezalatt a kezében lobbanó masina a
körmére égett. – Itt van! – kiáltá, oda dobva a még meglevő pár gyujtót,
– itt van a maga drágalátos gyufája! Szép szerszám, mondhatom, hogy enné
meg az az Öxenstierna! – Feledy tajtékzott a dühtől. – Még ön veti a
szememre az én gyufámat, a mi van; holott én azért didergek itt
sötétben, hidegben, hajlékomból kizárva, mert önnek nincs! Erről
számolunk… De addig is mit csináljunk? Hová dobta a többi gyufát? Ebben
a sötétben még farkasszemet se nézhetünk. – Ezzel a szerencsétlen
képviselő és házasember leguggolt és a folyosó kövein keresgélé az
eldobott gyufát, a miben a doktor, érezve bűnös voltát, telhetőleg
segítette. Találtak is egy-kettőt, meg is gyujtották, hogy megvilágítsák
a helyzetet, csakhogy a helyzet nem akart világosodni. – Mit csináljak!
Mit csináljak? – dörmögé egyre-másra a tanácstalan törvényhozó. – Hát
csöngessen! – mondá az orvos; – igen egyszerű dolog. – Egyszerű ám
önnek! De ha nőm felébred, ha kijön, és ingujjban, harisnyában lát engem
a folyosón! Teremtő istenem, csak én tőlem kérjen még valaki gyujtót
ebben az életben! De hát mondjon már valami okosat, tanácsoljon,
rendeljen, maga boldogtalan doktor!

Már most Körényi tudott volna ám rendelni, csak hogy nem akart. Kétszeri
halk kopogásra megnyilt volna az ajtó, de ez árulás lett volna, melyet a
szívdobogós szobaleány meg nem bocsáthatott. Az jutott tehát eszébe,
hogy jőjjön fel a képviselő az ő harmademeleti lakásába, talán az ő
különféle kulcsai között találkozik véletlenül olyan, mely az első
emeleti zárba illik. Feledy elfogadta az indítványt, s a két úr a
szerencsétlen svéd gyufa fénye mellett felkapaszkodott a harmadik
emeletre.

Oda lenn, az «országgyűlési szálláson» ez alatt két női szív lázas
dobogásnak eredt. A szobacziczus hallott valami párbeszédet a gyufáról,
örült a doktor leleményességének s azt hitte, hogy a képviselő
bosszúságában belülről csapta be az ajtót. Szívdobogása erősebben jött
rá mint bármikor, de elhatározta, hogy még egy darabig vár a kúra
megkezdésével, míg gazdája lefeküdt és álomba merült. A szép Feledyné
viszont, a ki félébren várta volt ura hazatérését, a zajra behunyta
szemét, hogy férje azt higyje, hogy igéretéhez híven elaludt. De percz
perczre múlt, s a várt hűtelen még sem akart a Hymen szentélyébe lépni.
A honanya nyugtalan lett, fölkelt, gyertyát gyujtott, papucsába bujtatta
reszkető kis lábait és kinézett az ebédlőbe. Az ablak nyitva, a
képviselő kabátja és czipője, órája, erszénye ott van, ő maga sehol.
Szegény asszonyka halálra ijedt; már azt hitte, hogy ura kiugrott az
ablakon, mikor kívülről suttogást hall és a folyosón meglátja a gyenge
világosságot. Oda siet, ki akar nézni a kulcslyukon, de már akkor a
világosság fölfelé távozik s a folyosó elsötétedik. De minél sötétebb a
folyosó, annál világosabban látja benne a hölgy az ő boldogtalanságát.
«A harmadik emelet! A német szinésznő!» Ez villan meg fájó lelkében, s
mint a villámra a mennykő, úgy következett benne az első fájdalomra a
bosszúállás eltökélése. «Utána! Rajta kell érnem!» Visszasietett
szobáiba, hamarosan valami ruhába bújt, aztán kiosont, halkan betéve
maga után az ajtót, nehogy férje észrevegye, hogy nyomában van. De a
sietős öltözés is időbe került; mire az asszony a lépcső első fokát
elérte, már a felső emelet is elsötétült s csak fenn egy ajtó nyilása és
bezárulása hallatszott. – A nyomorult! – sohajtá a féltékeny nő, a
lépcsőn tovább tapogatózva. – Várták, várta az a drágalátos színésznő.
De én is várni fogom, kedvese ajtaja előtt várom, akár virradtig. – Ez
elhatározással ért föl végre a harmadik emeletre és kétségbeesésében
egyik ablakfülkében húzta meg magát, mert nem tudta, hogy melyik a
színésznő lakása.

Tíz perczig didereghetett így a szegény hölgy, midőn az alsó emeleten
halk lépteket vélt hallani. Nemsokára közeledtek a léptek, gyertyavilág
derengő visszfénye által megelőzve. Feledyné szégyelletében egészen a
fal mellé lapult, és csak oldalt mert a fülkéből kipillantani. Mily
meglepetés! Zsuzsi, az ő szobalánya! Bizonyosan őt keresi! Mit mondjon
neki? Leleplezze előtte szégyenét?… De ni, Zsuzsi nem igen keresgél,
hanem az álomjárók biztosságával egy ajtónak tart, melyen Feledyné a
Körényi nevét látja aranyos betűkben ragyogni. Ez ajtón halkan kopogtat
a Zsuzsi, az ajtó megnyilik, Körényi egy pár szót suttog a szobalány
fülébe, kifujja a gyertyalángot és behúzza a cziczust az előszobába.

Feledyné keserű érzelmeit e látvány csak fokozta. A mily hangulatban
volt, a Zsuzsi magaviseletében is hűtlenséget látott s úgy találta, hogy
a világ tele van árulással. De aztán a maga bajával eltelve a folyosó
másik ajtaja felé fordítá minden figyelmét. Ott kellett laknia a
színésznőnek, onnan kellett kijönnie a hűtlen férjnek. Vajjon bevárja-e?
Nem jobb-e, csöngetni és egyenesen követelni a férjét?

Mikor éppen ezeken gondolkozott, rémületére újból megnyilt a Körényi
ajtaja s kilépett – uram fia! – Feledy képviselő úr, ingujjban,
harisnyában, félkezében égő gyertya, a másikban egy csomó kulcs.
Szakasztott olyan volt, mint a betörő, csak hogy feltünő jó kedvben:
mert hunczfutosan mosolygott, mikor az ajtó mögötte bezárult és oly
tekintettel nézett vissza, mintha azt mondaná: «Nagy kópé!» Ez a mosoly
onnan eredt, hogy a képviselő, midőn az orvos kikisérte, észrevette
volt, hogy a ruhásszekrény mellett valami nő-alak bujdokol. Hanem a
mosolyt hamar elűzte a saját helyzete által okozott gond. Fog-e majd
egyik a sok kulcs közül? És ha nem fog, mi lesz? Ez volt az ő
létkérdése. Így ment le az első emelet felé, észre nem vevé kővé meredt
feleségét.

– Ha egyik se fog, mi lesz? – e nehéz gondolattal közeledett a képviselő
ajtaja felé, figyelmesen nézve a kezében levő kulcsok repertoriumát. De
ki írja le bámulatát, mikor látja, hogy nincs szüksége kulcsra, mert
lakása nyitva áll? Mi történhetett? Mindegy. Bemegy és maga után szépen
beteszi az ajtót.

Az asszony ez alatt elgondolta volt, hogy először is bizonyos, hogy
férje nem volt az énekesnőnél; másodszor, hogy talán a szobalánynyal
volt légyottja az orvosnál; harmadszor, hogy ez képtelenség, s hogy ha
ezért jött volna fel, akkor nem megy le mindjárt, midőn a komorna
érkezik; negyedszer, hogy ha most férje leérkezik és őt nem találja
ágyában, hogy mi baj lehet ebből és mily megszégyenülés! Ez argumentatió
révén Feledyné visszatér az első emeletre, majdnem egyidőben férjével,
azt remélve, hogy míg ura egészen levetkezik, addig ő észrevétlenül
visszatalál ágyába, melyet nem kellett volna elhagynia. Igen jó
okoskodás, de végeredményében, mint sok még bölcsebb következtetés,
nagyon módosult egy véletlenség által, melyet nem lehetett előre tudni:
e véletlenség az volt, hogy Feledy betette maga után az ajtót… Ott állt
az asszony, kizárva az ő saját hajlékából. Mit csináljon? Csengessen?
Azt is megteszi, ha más mód nem lesz; de a míg van reménye, férje tudta
nélkül osonni vissza ágyába, addig nem hagyja magát. Eszébe jut, hogy
Zsuzsi ott fenn van a doktornál; az bizonyosan vitt magával kulcsot.
Visszasiet a harmadik emeletre – azaz sietne, ha nem kellene tapogatózni
– el lévén tökélve, hogy csenget a doktornál, azon ürügy alatt, hogy
visszaköveteli – szobalányát.

Feledy e közben levetkezett, folyton azon töprenkedve, hogy miért
találta nyitva az ajtót, mikor az imént a rázásnak sem akart engedni?
Azután óvatosan benyitott a hálószobába, szörnyen félve, hogy ébren
találja élete párját és mélyen gondolkozva, hogy mikép igazolja egy
órakor történt érkezését? De a gondolkozás hiába történt: a hitvesi ágy
üres volt. A képviselő nem hitt szemeinek. Megtapogatva az ágyat,
hangosan kiáltotta a felesége nevét – mindhiába. Ekkor eszébe jutott az
orvos előszobájában elbujtatott nőalak; eszébe a doktor feltünő
ólálkodása az ő folyosóján. Irtóztató gyanú ébredt föl lelkében,
ösztönszerű fellobbanással fogta az ágya felett függő revolvert s bal
kezében a gyertyát tartva, mint a fáklyát lobogtató fúria rontott fel az
orvoshoz.

Fölérve a harmadik emeletre, gyanúja dús táplálékot talált. Ott érte
nejét sokat mondó pongyolában, a mint az ajtóban értekezett a doktorral.
Körényi ugyanis a csöngetésre megjelenvén, telhető elfogulatlansággal
kérdezte volt, hogy beteg-e valaki s mikor a nő azzal a kérdéssel
felelt, hogy nem látta-e a doktor úr az ő szobalányát, azzal a
lovagiassággal, mely a galanteria honában a szobacziczust is megilleti,
határozottan ki kezdte tagadni Zsuzsit a világból. Ekkor merült fel a
fegyveres férj bosszúálló alakja. A doktor és az asszony rémülten néztek
Feledy vérben forgó szemébe; ő pedig a rémületet vallomásnak nézve, szó
nélkül a doktor fejének szegezte a revolvert. Egy sikoltás és a lövés
eldördült – a levegőbe, mert az asszony meglökte volt férje karját és
így elsüttette vele a fegyvert. A durranásra sikítva rohant elő Zsuzsi
is, a házban megnyilt minden ajtó, a házmester cseh szitkok között
futott fel a lépcsőkön. «Tűz! Gyilkosság! Fogjátok el!» hangzott
mindenfelől és a zavar oly teljes volt, hogy senki sem tudta, hányadán
van, legkevésbbé a négy főszereplő… Végre a doktor feltalálja magát és
három bűntársát behúzva szállására, bezárkózik velük.

Mindhárman egy kis félóra mulva könnyebbülten, de kölcsönös
szégyenkezéssel hagyják ott a doktor lakását. Belátták, hogy nagyobb baj
nem történt, és hogy mindenikük bűnös egy bizonyos mértékben,
legbűnösebb persze Zsuzsi, a ki menten megkapta a fölmondást – az ő
szívdobogása miatt. A szomszédoknak is ez szolgált felvilágosításul,
hogy t. i. a szobalánynak alvajáró rohama volt, s hogy Feledyék betörést
sejtve, őt üldözték pisztolylyal. De a szomszéd nép igen skeptikus faj
és folyton házasságtörést, botrányt, válást emlegetett. Csak nagysokára
hallgattak el e kellemetlen pletykák. Mindennek pedig nem volt más oka,
mint az istenverte Sæckerhets-Tændstickor, az a semmire kellő svéd
gyufa…»

A szivarnak vége volt, a doktor elhallgatott. Mindnyájan nevettek; csak
egy «furfangos író»-féle akadt a társaságban, a ki fejét vakarva mondá:
– A história igen csinos, de csak nem kivánod, hogy elhigyjük? – De
bizony kivánom, – felelé a doktor, – még pedig egy igen döntő okból. – S
mi az? – Hogy engem nem hívnak Körényinek, de azért mégis magam vagyok
az a doktor, kiről a mese szól, és Zsuzsi volt első patiensem. – Mi a
manót? Patiensed-e vagy kedvesed, vagy mindkettő? – Csak egyik a kettő
közül. Találjátok ki, hogy melyik?




EGY VEGYES HÁZASSÁG



I.

A főrendek elvetették a törvényt, de az egyes kivételt meg nem
gátolhatták. Maguk csinálták azt a vegyes házasságot, a melyről ez a
történet szól. Elmondom minden túlzás és czélzatosság nélkül, úgy a hogy
történt, illetőleg úgy, a hogy nekem elmondották.

A vegyes házasság miatti nagy csata előestéjén történt. Az a lázító
törvény, mely szerint zsidó és keresztény összekelhettek volna, az alsó
törvényhozók részéről már el volt fogadva s minden istenfélő lélek a
felső táblába helyezte reménységét. Csak ez menthette meg az országot a
förtelemtől, csak ez dönthette meg azt a szerencsétlen törvényt –
melyről persze mindenki úgy beszélt, mintha _megparancsolná_ a
keresztény és zsidó közti házasságot, pedig – csak _megengedte_. A
pártok küzdelme erős volt s mind a két rész a legszokatlanabb
eszközökhöz nyúlt, hogy a győzelmet a szent ügynek biztosítsa; – még
imádkoztak is.

X… megyevárosában ez időtájt amaz alacsony, czopfos és nobilis
palotácskák egyikében, melyeket a főnemesek hajdan a vidéki központokban
emelni szoktak, két hölgy ült együtt a legkomolyabb és egyszersmind
legérdekesebb beszélgetésben. Az egyik _még_ igen szép, a másik _már_
gyönyörű volt: amaz özvegy Putnoky grófnő, emez Kerényi Vilma bárónő, a
főispán egyetlen leánya. A két hölgy élénken beszélget. De nem
toiletteről ám, vagy szerelemről, vagy lóversenyről, – hanem isteni
félelemről, politikáról és vegyes házasságról.

Putnoky grófnő igen kegyes és ájtatos hölgy. Mozgalmas multja és csöndes
jelene, melyben a mise és gyónás nagy szerepet játszik, klastromi életre
látszanak őt utalni. De ő úgymond, még egy időre kénytelen lemondani e
végső boldogságról, mert úgy érzi, hogy a jó ügynek még világi téren is
tehet szolgálatot. Vilma bárónő ellenben csak most nőtt ki a
kolostorból. A Sacré-Coeur folyamait ez évben végezte el s e mintaszerű
intézetből kitünő nevelésen és angyali tisztaságú sziven kívül még két
dolgot hozott magával: őszinte iszonyt a világ rosszaságától és igazi,
lelkes vallásosságot.

Vilma bárónő nagy szomorúságban van, mert leverő dolog az, mit anyai
barátnőjével közölnie kell. A főispán papa, ki állásánál fogva a
kormányt tartozik pártolni, nem akar leánya kéréseinek engedni. El van
határozva, hogy a vegyes házasság kérdésében szavazni fog, még pedig a
kormány javaslata mellett. Hiába kérlelte Vilma, hiába vesztegette
könnyeit, meg okait, melyek részben a Putnoky grófnő fegyvertárából, de
nagy részt a leány őszinte, hivő lelkéből voltak merítve; a méltóságos
papának csak az volt a válasza: – Kedves lányom, nem értesz te ezekhez;
a mi pedig a meggyőződést illeti, tisztelem a tiedet, te pedig
respectáld az enyimet. Különben sem kivánom tőled, hogy zsidó férjet
válassz magadnak.

Ez a válasz, sértő végpointejével, teljesen elnémította Vilmát s nem
volt mit tenni, mint ide sietni és a grófnő résztvevő keblébe önteni
bánatát.

A grófnő nem szörnyűködött oly nagyon, mint Vilma várta volna. Vállat
vont, rezignáltan összekulcsolta finom, halvány kezeit és azt mondá: –
Szomorú dolog, édes lányom, de, őszintén szólva, atyádtól nem is vártam
különbet. Anyja fia, a mint te, hála Istennek, a _te_ anyád lánya vagy.

– Mit ért ezalatt Szerafin néni? – kérdi a bárónő nyugtalanul. – Édes
atyám anyja kevesebb volt az enyémnél?

Putnoky Szerafin grófnő csodálkozva nézett kis húgára. – Szegény lelke,
– gondolá – hát semmit sem tud! Meg kellene őt kimélni e fájdalomtól, de
– az ügy nem engedi!

Szerafin grófnő tehát az ügy nevében megeresztette közlékenysége
zsilipjeit s Vilma most először értesült arról, hogy ő «nem tiszta
magyar vér» ivadéka. Nagyapja, az öreg Kerényi, miután az ősi vagyonnak
a legúribb módon nyakára hágott s több rendbeli gavalléros kihágások
által nagyúri házasságra is elvesztette a qualifikácziót, nem látott más
menekvést, mint gazdag parthie útján jutni új vagyonhoz és tekintélyhez.
Felesége pedig, Vilma nagymamája, a ki az oltár elé már mint jó
katholika keresztény menyasszony lépett, s kinek máskülönben a legkisebb
folt sem szennyezé be emlékét, születésénél fogva, hogy is mondják – izé
– no hát – zsidó volt.

– Ne beszéljünk már erről – vigasztalá a grófnő az elhalványodott
bárónőt – vagy is inkább szóljunk róla azzal az eltökélt szándékkal,
hogy vallásos buzgalmunknak új ösztönt nyerjünk és családotok ezen
foltját keresztényi cselekedetek által jóvá tegyük. Gondold meg, mi
történhetett volna! Ha őseink elfogadtak volna egy olyan törvényt, mint
a milyent ma a kormány keresztül akar vinni, akkor nagyanyád még ki sem
keresztelkedett volna, (hisz a pénz az övé volt s a föltételeket ő
szabhatta), te pedig ma – zsidóleány volnál.

Vilmát a hideg rázta. Vére forrongott, de nem ám a különös ősanya
védelmére, kinek vére az ő ereiben is tovább folyt, hanem inkább lázadva
az összevegyítés gondolata ellen. Kész lett volna ereit felvágni, ha
bizonyos lehetett volna abban, hogy ez által vére minden «idegen»
elemtől szabadúl. – Szörnyű! Szörnyű! – suttogá borzongva. A grófnő
közbeszólott:

– Hallgass meg, galambom. Kell valamit tenned, és szerencsére módodban
is van olyat tenni, – a mi apád és nagyapád hibáját jóvá teheti. Apád
tudtával nem eshetik a dolog, de mégis úgy, hogy atyai és tisztviselői
tekintélye ellen nem vétesz… Csak ezt a levelet kell aláirnod; én majd
elküldöm.

A grófnő iróasztalához ment és a következő levelet mutatta meg Vilmának,
a ki növekedő ámulattal olvasta:

«Kedves rokon!

Ne csudálja és ne értse félre lépésemet; fiatal leány létemre nem írnám
ezt a levelet, ha komoly indító okaim nem volnának. Nem köznapi dologról
van itt szó, hanem szent ügyről, az isteni vallás nagyobb dicsőségéről,
és azon felül, ha szabad ez ügyet világi érdekkel összekeverni, a
Kerényi név becsületéről is. Tudom, kedves gróf, hogy ön
tiszteletreméltó okokból e büszke névről egyelőre letett és csak Rényi
Árpádnak hivatja magát. De nekem, rokonának, a ki egy jó barátnőm utján
annyi jót hallottam ön felől, tán szabad önt Kerényi grófnak szólítanom,
s szabad önt kérnem, – hogy emlékezzék meg ez egyszer nevéről és
eredetéről. Siessen ide, szálljon meg az «Erzsébet» fogadóban és mutassa
be magát – (de se mint Rényi Árpád, se mint Kerényi gróf, mert atyámnak
nem szabad a dolgot megtudnia) – barátnőmnél, Putnoky Szerafin
grófnőnél. A többit tőle fogja megtudni. Én előre örvendek az
alkalomnak, hogy tudós és érdekes cousinommal megismerkedhessem. A ki
megkülönböztetett tisztelettel és rokoni szeretettel ismeretlenül is
maradtam

igaz híve…

(_Utóirat_. Megbocsátja, hogy e levélhez Fischer és társa ottani czéghez
szóló utalványt melléklek, kinél Putnoky grófnőnek heverő tőkéi vannak.
Barátnőmnek nagy szivességet tenne, ha ezt az összeget ott fölvéve azon
jó ügy szolgálatára használná fel, melynek érdekében ez utat megteszi.)

Czím:

Nagyságos Rényi Árpád jogakadémiai tanár úrnak ***-on.»

Vilmát erősen meglepte e levél tartalma. Tudta, hogy létezik családjának
elszegényedett grófi ága, de erről a mester-unokabátyjáról most hallott
először. Szerafin elmondta neki, hogy az utolsó gróf, ki a Kerényi nevet
viselte, nagy botrányokat csinált és végül mint lovas kapitány nem
egészen tiszta adósságok miatt főbe lőtte magát. Felesége, ki uráért a
két ágbeli rokonságnál és a főnemesség szélesebb köreiben sokat koldult,
ez által végre megunatván magát az úri világgal, kénytelen volt fiával
és beteges kis leányával Bécsbe költözködni, a hol a fiatal Árpád gróf
leczkékkel kereste a maga és hozzátartozói kenyerét s befejezte egyetemi
tanulmányait. Idővel letett nevéről és eltünt – de neve, a Kerényi Árpád
név ott maradt a főrendiház lajstromában, bár a királyi meghivót évekig
nem lehetett hozzá eljuttatni. Már most a pártvezénylet, összekeresvén
mindazokat, a kiket a jó ügy melletti harczra felhívhat, Bécsben
fölkereste Kerényi gróf nyomait s így fölfedezte, hogy igen szerény
viszonyok közt, mint Rényi Árpád tanárkodik egy vidéki jogakadémiánál.
Elhatároztatott, hogy a párt költségén szavazni hivják a vegyes
házassági törvény ellen. Csak hogy félő, hogy az ellenpárt is számot
tart a fiatal grófra s hogy a főispán a jó ügy ellen toborzza
szavazatát. A főispán kettős tekintélylyel hathat, mint rokon az
elszegényedett családtagra, mint magas állású tisztviselő a nyilvános
tanárra. Ezt a befolyást csak a Vilma által irandó levél birja
ellensúlyozni. Vilma is Kerényi vér és hozzá igen kedves, ragyogó
teremtés; ha ő, a titok regényes fátyola alatt az elszegényedett gróffal
találkozik, a siker majdnem bizonyos. Ha a grófi tanárt sikerül rávenni,
hogy ez egyszer főrendi székét elfoglalja és a törvényjavaslat ellen
szavazzon, akkor a főispán szavazata úgyszólván meg lesz semmisítve, s a
legrosszabb esetben nem fogják legalább azt mondhatni, hogy a Kerényi
család által szenvedi az ország a vegyes házasságból eredő
szerencsétlenséget és gyalázatot.

Vilma ábrándos, hivő és lelkesen vallásos leány volt. Intette ugyan
valami sugallat, hogy tán nem illik ily módon kezdeni levelezést egy
ismeretlen fiatal emberrel. Úgy érezte, hogy nem díszes dolog, egy eddig
ignorált rokonságra oly alkalomra hivatkozni, mikor ő szorult a rokonra
s nem az ő reá. Másrészt az sem tetszett neki, hogy némi érdeklődő
kiváncsiságot fedezett föl magában a grófi méltóságból kivetkezett
tanító iránt. De mindezen skrupulusait mint az önzés kifolyásait végre
is mellőzendőnek itélte és késznek nyilatkozott, hogy aláírja a levelet.
Azonban kikötötte, hogy az utóirat elmaradjon. Illetlennek gondolta a
fiatal embert ily kézzelfogható módon emlékeztetni szegénységére.
Putnoky grófnő megtette ezt az engedményt, azon hallgatag tartalékkal,
hogy utóirat nélkül intézi el a pénzdolgot. Vilmával megiratta a levelet
postscriptum nélkül, de szó nélkül melléje csatolta az ötszáz forintra
szóló utalványt.

A levél elment és három nappal utóbb Putnoky grófnő ***-ból a következő
táviratot kapta:

«Levelet megkaptam. Holnapután alólirott odaérkezik, Erzsébetbe száll és
méltóságodnál azonnal tisztelegni fog, hogy a levéliró kivánságait
meghallgassa. Helley József.»


II.

Szerafin grófnő elégülten mosolygott, midőn két nap mulva az inas
behozta a névjegyet, melyen nyomtatva ez állott: «Helley József»,
irásban pedig: «Rényi Árpád megbizásából». Tetszett neki a gróf
óvatossága, melyet odáig terjesztett, hogy vele szemben is megóvta
incognitóját; ebből bizonyosra vette, hogy a tanár úr a főispán ellen
kész szavazni.

– Isten hozta, kedves gróf, – e szavakkal üdvözlé a belépőt – és kegyes
bizalmassággal nyujtotta feléje fehér kezét, – igazán, Isten hozta.

A fiatal ember mélyen meghajtotta magát, oly mélyen, hogy el sem
fogadhatta a feléje nyujtott kezet. Azután fölegyenesedve egy lépéssel
hátrább állott.

Szerafin grófnő tengerkék, szép szemeivel nagyot bámult s maga is
egygyel _hátrább_ lépett, hogy – _közelebbről_ figyelhesse meg a
jövevényt.

Középnagyságú, jól termett ifjú volt; öltözékében és modorában kissé
vidékies elegantiával, de igen határozott kifejezéssel mind vonásaiban,
mind tekintetében. Vonásai szabályosak és szépek voltak, de e perczben
valami kemény tartózkodás árnyéka lebegett rajtuk. Merész hajlású orra
adta meg az arcznak a külső jelleget, kissé fátyolos tekintetű barna
szeme zárkozott, gondolkozó természetre vallott, de néha pajkosan is
tudott villogni. Alig lehetett harmincz éves.

– Bocsánatot kell kérnem méltóságodtól – mondá rövid szünet mulva, –
hogy túlságosan kegyes üdvözlését el nem fogadhatom. Nem vagyok gróf.
Helley József a nevem.

– Elhiszem, uram, a meddig önnek tetszik magát így nevezni, de azt már
nem igérhetem, hogy mások is ily hivők lesznek állításával szemben. Ha
Kerényi gróf megbizásából jött uraságod, akkor tudni fogja, hogy
voltakép ő maga az, a kit ide vártunk. A személy és az ügy, a ki és a
mely őt ide hivta, ép úgy kizár minden közvetítést, mint a hogy a
fenforgó viszonyok igazi és fölvett nevének használatát kizárják a
hivatlanokkal szemben. A kormánynak nem szabad megtudnia, hogy Kerényi
gróf vagy Rényi Árpád tanár úr e városba érkezett. C’est convenu. De az
sem igen lehetséges, hogy _mi_ mással érintkezzünk, mint a nevezett
„_két_“ úr egyikével. Ennélfogva ejtsük el a szükségtelen titkolózás
fátyolát s beszélgessünk, kedves Helley úr, a mint jó barátok közt
szokás, nyiltan és bizalmasan.

A szép grófnő (nem látszott többnek negyven évesnél) e szavakat igen
nyájas mosolylyal kisérte és vendégének támlás széket mutatott, oly
tekintettel, melytől a jég is elolvadhatott volna.

Helley úr a mosolyt igen tiszteletteljes meghajlással nyugtázta és
leült.

– Rényi barátom, – mondá aztán – mint tanár, előadásai által le van
kötve és nem indulhat útnak, a mikor neki tetszenék. De másrészt
ismeretlen szép rokonától nem tagadhatja meg azt, hogy oly ügyben,
melyet az fontosnak talál, vele ne közlekedjék. Azért engem bizott meg,
hogy nevében szóljak Kerényi bárónővel, hallgassam meg parancsait és
bizonyos esetekben, ha utasításom keretén belül mozognak, nevében
feleljek is ő méltóságának.

Szerafin grófnő szép ajkait harapta. Kissé keménynek találta ezt a
koldusnak képzelt grófcsemetét. Szilárdúl meg volt győződve, hogy a
gróffal magával van dolga, kivált, mert oly határozottan ragaszkodott
ahhoz, hogy egyenesen Vilmával végezzen. – Ugy hiszem, – gondolá –
engedni fog. De, hogy csakis Vilmának akar engedni, azt sejteti velem,
hogy nem fogja olcsón adni a szavazatát. «Tant pis pour elle.»
Fennhangon pedig így folytatá:

– Ön tehát Vilma bárónővel akar beszélni. Jó. Mihelyt névjegyét
behozták, őt természetesen ide kérettem. Minden perczben várom. Minthogy
úgy látom, hogy ön nem hajlandó egyelőre a dolgot velem is tárgyalni,
megbocsát Helley úr, ha félrevonulok és önöket magukra hagyom.


III.

Pár percz mulva Helley úr és Vilma bárónő együtt voltak a grófnő
boudoirjában és sajátságos zavarral néztek egymás szemébe.

Vilma is meg volt győződve, hogy Kerényi gróf maga áll vele szemben. A
grófnő még a külső teremben figyelmeztette volt, hogy óvatosan és okosan
beszéljen rokonával. – Velem szemben igen tartózkodó, majdnem
visszautasító volt, – mondá, – és teljességgel nem akart mint gróf
Kerényi szerepelni. Azt hiszem, ezzel ki akarja emelni, hogy csakis a te
kedvedért jött el. Úgy látszik, megtartotta egész grófi büszkeségét és
megtoldja a proletár gőgjével. De azért légy te csak nyájas és bizalmas.
Majd összehoz benneteket a vér.

Vilma tehát azon eltökéléssel lépett be a boudoirba, hogy igen nyájas
lesz. Hiszen _szegény_ rokonával fog találkozni! De talán épen az
eltökélt szándék volt az, a mi elfogulatlanságából kivetkőztette és a
nyájas szót nem engedte ajkára jönni. Elpirult és zavarba jött. Helley
sietett őt zavarából kisegíteni. Mély bókkal üdvözölte, s szemei nagy
tiszteletet, de meleg szivélyességet is fejeztek ki. Ő szólalt meg
először.

– Parancsait jöttem kérni, bárónő, barátom, Kerényi Árpád gróf számára.
Ő kész minden teljesíthető kivánságának eleget tenni. Bízzék benne
teljesen bárónő – ő csak a grófi czímről mondott le, nem a gentleman
rangjáról. De hogy semmi se legyen közte és méltóságod között, a mi
zavart vagy félreértést okozhatna, engedje meg mindenekelőtt, hogy ezt
az iratot visszatehessem kezeibe.

Vilma csudálkozva nézett a papirra és végtelen zavarára az utalványt
ismerte föl, melyet a grófnő az ő tudtán kívül csatolt a levélhez. A
méltatlankodás megoldotta nyelvét; élénken tiltakozott az ellen, hogy
neki e tapintatlanságban része lenne. Helley ismét segítségére jött.

– Legyen nyugodt, bárónő. Kerényi gróf tudja, hogy manap szokás az
elszegényedett mágnásokat összetoborzani, hogy a vegyes házassági
törvény fölött szavazzanak. De azt is tudja, hogy nem öntől, nem egy
kedves leány tiszta lelkéből eredhet az a gondolat, hogy az ő szavazatát
pénzen vásárolják meg. A bárónő sokkal jobb, – szabad tán mondanom, hogy
sokkal szebb, semhogy a napi politika szennyesével foglalkozhatnék. Édes
atyja, a főispán, a dolog intézője. Jó. Rényi tanár megbizott, mondjam
meg önnek, hogy igenis volt szándéka, grófi czímét néhány napra
visszafoglalni, a főrendiházban megjelenni és a vegyes házasság mellett
szavazni, a mint azt Kerényi báró az ő jelen álláspontján csak
kivánhatja. De Rényi ezt szabad akaratjából, meggyőződése folytán akarta
megtenni, nem egy kormányközeg pressziójára, kit fölöttesének el nem
ismer, sem egy gazdag rokon intézésére, ki rossz és szomorú napjaiban rá
sem hederített.

A fiatal ember arcza e szavaknál kissé kipirult, hangja rezgett. Vilma
még inkább meg volt győződve, mint eddig, hogy Kerényi gróf áll előtte.

– Igaztalanul vádolja atyámat, Ré – hogy nevezzem? – mondá a leány
megakadva.

– Helleynek, Helley Józsefnek, bárónő.

– Valóban, igaztalanul vádolja atyámat – Helley úr. Ha van, a kinek ön,
vagy Rényi barátja jogos szemrehányást tehet, akkor _én_ vagyok az.
Atyám mit sem tud arról a levélről. Ezt abból is láthatja, hogy a mit
öntől – a mit a gróftól kérni akartam, épen _ellenkezője_ annak, a mit
tán édes atyám kivánna tőle. Az én óhajtásom az, hogy rokonom emlékezzék
meg nevéről ez alkalommal és vesse azt a mérlegbe azon iszonyatos
törvény _ellenében_, melyet édes atyám, fájdalom! pártolni tartozik.

Helley József nagyot bámult e szavakra, – erősen odanézett a kis bárónő
szeme közé s mikor észrevette azt a gyermekesen könyörgő tekintetet, és
az öntudatlanul összekulcsolt kis kacsókat, meg nem állhatta, hogy ne
mosolyogjon.

– Mit hallok? – mondá. – Ön, bárónő _ellene_ van a javaslatnak? És a
maga szakállára – bocsánat, de nincs más szó rá – a maga szakállára
dolgozik atyja ellen? De már ezt meg nem álmodta az én barátom, különben
– bizonyosan maga jött volna el s nem küldött volna megbizottat.

Vilma nagy zavarral nézett rá. – Hát – igazán – nem ön az? Utálok minden
színlelést. Én nem tudok színlelni. Jól esnék, ha most unokabátyám ülne
itt előttem és vele kibeszélhetném magamat. Ne vegye rossz néven, de ha
ön nem Kerényi gróf, akkor – nem tudok önnel szívem szerint beszélni.
Igazán – nem ön az?

Helley a szép lányt, a ki e szavaknál már készült fölkelni üléséről,
barátságos, kérő tekintettel marasztalta.

– Hallgasson meg, bárónő. Én nem lehetnék idegenebb önre nézve semmivel,
ha Rényi tanár volnék is, mint a milyen most vagyok. Igaz, nem vagyok
gróf-forma. De Rényi sem mutat különbet, mint én, arról biztosítom. Ám
képzelje egy perczre, hogy én Rényi vagy Kerényi Árpád vagyok és
próbáljon mégis beszélni szíve szerint. Azt az egyet szavamra igérhetem,
hogy mindent úgy fog megtudni, a hogy a bárónő most elmondja és hogy
rajta kívül egy lélek sem lesz beavatva. – Nos? – Nehéz. – Jó, tehát
megpróbálok ön helyett beszélni. Azt mondaná ön: «Kedves rokon, tedd meg
a kedvemért, szavazz a törvény ellen. Ha a te meggyőződésed mást mond
is, én ezt tartom igazi kötelességednek. Reménylem, csak nem számítasz
valami gazdag zsidó leányra, a ki adósságaidat kifizetné, de családunkon
foltot ejtene – s a többi, s a többi.»

– Csalódik, Helley úr, – viszonzá Vilma kipirulva, harag nélküli
komolysággal. – Én nem így szólanék rokonommal. Mindenekelőtt nem
tegezném rokonomat, mert nem ismerem elég közelről. De rokonsági
kötelékünkből, melyet nem én tagadtam meg, ki az ő lételéről sem tudtam
eddig, jogot és bátorságot merítenék, hogy megkérjem: emlékezzék meg ez
alkalommal keresztény és gavallér voltáról. Kérném, hogy keresztény
létére ne vigye át a vallás és isteni törvény iránti közönyt, mely
fájdalom a magánéletben oly általános, az ország törvényhozásába, a
család szentélyébe. Kérném, hogy gavallér létére ne vesse a mérlegbe
szavát a mellett, hogy a magyar családok, mikor a szerencsétlenség és a
maguk hibája külső fényüket úgyis oly nagyon megviselte, még erkölcsileg
is sülyedjenek és romoljanak. Tudja ön, jobban mint én, de bizony én is
tudom, hogyan terjed nálunk minden téren a zsidóság. Mindenüvé
betolakodik: elönti a mesterségeket, az ipart, a kereskedést, a
tudományt, az irodalmat, a művészetet. Megtelepszik azon nemzetségek
örökében, kik hajdan Magyarország sorsát intézték, azon várakban és
kastélyokban, a hol régente a nemzet jobbjai laktak, kiknek ivadékai ma
nagyrészt hajléktalanok. Hát most már a családokba is behatoljon?
Megessék rajtunk, hogy e megbélyegzett faj tolakodó arczait, melyek
miatt a színházat kerüljük, nehogy a páholyokban mellénk férkőzzenek,
már szalonjainkban, barátaink és rokonaink körében is lássuk? Szennyes
pénzük, melyet olthatatlan szomjukban fölhalmoztak, még ezt a szentélyt
is megnyissa előttük? Rendén van az, hogy az uzsorás lányának egy
grófot, vagy fiának egy bárólányt vásárolhasson? És lehetne-e az ily
házasságokból származott gyermekeket keresztényeknek, magyaroknak,
hazafiaknak nevelni? Soha! Soha! Keresztény ember, magyar ember erre az
átkos törvényre nem adhatja szavazatát. Maga se, gróf – azaz, – hogy így
beszélnék Kerényi grófnak, ha itt volna.

Helley növekedő figyelemmel kisérte e kifakadást. Ha Vilma az ő
meggyőződött buzgalmában ráért volna, szavainak hatását lesni, láthatta
volna, hogy azok eleinte igen mélyen szomorították hallgatóját s hogy
beszéde vége felé némi derült gúny mosolygott ki a barna szemekből. De ő
mindezt nem vette észre, hanem izgatottan várta Helley feleletét.

A fiatal ember igen higgadtan szólalt meg,

– Igazán sajnálom, bárónő, hogy Kerényi nincs jelen. Teljesen ismerem
ugyan gondolkozása módját és épen azt tudnám felelni a bárónőnek, a mit
ő felelne: de egy sajátságos körülmény gátol, hogy épen ez esetben
egészen azt mondjam, a mit ő mondana.

Vilma kérdő tekintetet vetett rá. Helley nem viszonozta e pillantást;
félig lesütött szemmel, némi zavarral babrálva óralánczán, folytatá:

– A bárónő imént megbélyegzett emberekről szólott. Látom, hogy erősen
utálja a zsidókat. Bizonyára azt hiszi, hogy mindegyiküket azonnal, első
látásra felismeri, – a gyülölet ösztönével, körülbelül úgy, a hogy a kis
madár, a ki még nem látott kigyót, saját elfogódásáról megismeri, hogy
itt van az ő ősellensége.

– Valóban azt hiszem, hogy úgy van, – felelé a bárónő – ha első
tekintetre nem is, de első szavára megismerném. A Sacré-Coeurbe egyszer
egy lányt csempésztek be, a ki ehhez a fajhoz tartozott; nem tudtam,
hogy mi bántott, mikor ránéztem, de mindig valami kellemetlen érzésem
volt, mintha ki nem állhatnám közellétét. Kisült, hogy zsidólány és el
kellett hagynia az intézetet.

– Sajátságos! – mondá mosolyogva Helley úr. – Hát velem szemben pl. nem
érez hasonlót a bárónő?

Vilma e kérdésre egy pillanatig elhalványodott.

– Minő kérdés! – E szavakkal eleinte félénken, oldalt nézte a fiatal
embert, aztán egyenesen és nyugodtan tekintett szeme közé és végül
elhatározottan mondá: – Nem, Helley úr. Egy irányban csalódhattam önben;
meglehet, sőt most már bizonyosnak kezdem tartani, hogy ön nem Kerényi
gróf; de azt a – másik érzést nem költi fel bennem, – egyátalán nem.

– Lássa, bárónő, hogy mennyire csalódhatunk. Én esküszöm önnek, hogy
Helley, eredetileg Heller József, valóságos, tőzsgyökeres zsidó, nem
gaz, nem uzsorás, hanem azért mégis csak zsidó. Igaz, hogy jó magyar is,
mint ő hiszi magáról s mint méltóságod is meg volna győződve, ha magyar
hölgy létére e magyar iróról hallott vagy műveiből olvasott volna.

– Magyar író? – rebegé Vilma szégyenkezve. Zavarában nem tudott egyebet
mondani.

– Magyar iró, igen – magyar történetíró és búvár és az akadémia tagja. A
bárónő tehát igazán először hallja ma e nevet? De mit csudálkozom – hisz
a Sacré-Coeurben nevelkedett. Nos, nem lehet az én feladatom azt a nevet
felmagasztalni, mely alatt a bárónőnek be vagyok mutatva. De ha magyar
tudósok és írók közt tudakozódik, akkor meg fogja hallani, hogy ez a név
nem ismeretlen a tudományos világban s mindenek fölött látni fogja azt,
hogy senki sincs, a ki tagadni merné, hogy Helley magyar ember és
becsületes ember… – E szavakat erős nyomatékkal, mintegy haragosan
hangoztatta az ifjú, s minden etiquetteről megfeledkezve, izgatottan
járt fel s alá a boudoirban.

– Nem kétkedem, uram… – kezdé félénk hangon Vilma bárónő, azon
gondolkozva, hogy mivel csöndesíthetné a sértett fiatal embert. De az
nem engedett neki időt.

– Oh, kérem, soha se méltóztassék mentegetőzni. Nem az én személyemről
van itt szó, sem az önéről, hanem arról, a mi igaz és a mi hamis. Kár,
Vilma bárónő – igazán kár! Ha ránéz önre az ember, tapsolni szeretne a
teremtőnek, ki ily remeket alkotott: szépségből, jóságból, ifjuságból.
És még sem bírom szomorúság nélkül nézni. Ennyi szépség és jóság, még
hozzá a fiatalság mindent megaranyozó fénye nem vértezhette önt a
hazugság ellen s nem óvhatta az üres, szívtelen fenhéjázástól. Ön bír
gyűlölni ok nélkül és megvetéssel sujtani oly embereket, kiket nem
ismer, kik önnek nem véthettek soha – még pedig nem egyes embereket,
hanem százezreket egyszerre! Egy nő, egy leány! Ez iszonyú! Helley
József magyar ember és becsületes ember: elhiheti szavamra. Másban ez
nem volna érdem. Rajta érdem: merem mondani és be is bizonyítom. Egy
házaló szennyes szobájában született, a hol a magyar szó soha, a
németnek is csak elundorított szójárása hangzott; tizenöt éves koráig
még magyar betűt sem látott. És ez az ember ma magyar író. Éhezett,
fázott és küzdött, hogy magát és elárvult nyolcz testvérét fentartsa, s
e küzdelem alatt ráért és volt ereje, nemcsak tanulni, hanem német
diákból magyar diákká, aztán magyar hirlapíróvá s magyar történészszé
lenni. Ez az ember fenhordhatja, bár nem szokása, homlokát minden
magyarral szemben; mert igazság és kötelesség ellen sohasem vétett, soha
embert tudva meg nem bántott, soha hazája ellen nem írt, soha sem
tolakodott, soha sem alázkodott, s a maga útján járva alacsony sorsból
becsülettel vergődött névre és szerény jómódra. Százával van tisztelője
és jó barátja, mind jó keresztény és magyar hazafi, a kik szeretik és
becsülik – és ez az ember ne szerethessen egy keresztény leányt? Kerényi
Vilma, nézzen a szemem közé és képzelje, hogy úgy állok itten, mint a ki
önt szereti és a kit ön is szeret. Képzelje, hogy csak most tudja meg,
hogy zsidó vér van ereimben. Képes volna-e szemembe mondani: Távozz
tőlem, te megbélyegzett ember, – a te világod nem az én világom, a te
Istened nem az én Istenem; gyülölet és megvetés tárgyának szült világra
az anyád – és soha sem lehetek a hitvesed! Mert kell, hogy gyülöljelek,
mert ha nem tenném, gyülölnének azok, a kik engem szeretnek!? – Képes
volna ön ily szavakra? Ha igen, akkor megfognám kezét és ellökném
magamtól mint méltatlant szerelmemre – nem, bocsásson meg, – erre nem
volna erőm. Hanem megfognám kezét így, a hogy most teszem, szeme közé
néznék – így – és kérdezném: Szép leány, úgy van-e ez a kéz alkotva,
hogy a tied nem nyughatik benne? Máskép néz-e ez az én szemem, mint a
tied? Mely izom, mely ideg, mely vércsepp az, a mely annyira különböző
bennünk, hogy minket egymástól örökre elválaszszon? Szeretlek és te is
szerettél engemet. Összeillettünk; maga az Isten is mintha egymásnak
teremtett volna; boldogok lehettünk volna egymással. Most pedig nem
lehetünk, – válnunk kell, kerülnünk egymást örökké, – mert nagy
kifogásod van ellenem: az, hogy anyám fia vagyok. Tehetek én anyámról?
Tehet az a maga származásáról? Meg akarod velem átkoztatni szülőmet? Ez
hát papjaitok bölcsesége, ebből áll törvényhozóitok igazsága, hogy a
gyermek szégyelje az anyját? Ez a mívelődés évszázados véres
küzdelmeinek gyümölcse, hogy szavak, formulák elválaszszák azokat, kiket
a természet összehozott? És a hazaszeretet, a nemzeti érzés ápolása
odáig viszi a dolgot, hogy egy zsenge, alig kifejlett gyermek, ki a
hazáért és nemzetért semmit se tett, kinek semmi más érdeme, mint hogy
világra született, hogy egy ily sors kényeztette leányka azt képzeli,
hogy jogában áll, egy férfiút, a ki küzdött, hatott és teremtett,
megvetéssel sujtani, csak azért, mert más vérből származik és más
szertartás szerint imádja Istenét? Lehető az, meg van az engedve, hogy
ily tanok és tanítók megmérgezhessék az ifjúságot, az előkelők
büszkeségét dölyffé, a nemzeti érzést fajösztönné torzíthassák? Ennyire
mehet a brutálitás? Gyalázat! Szégyen és gyalázat?

A fiatal ember az egész kifakadás alatt nem bocsátotta el a leány
reszkető kezét. Vilma nem is próbálta visszahúzni. Félig gyönyörködve,
félig megsemmisűlve állott ott s nézte nemes haragtól szikrázó szemeit,
hallgatta szép, indulattól remegő hangját. A fiatal ember lényének
férfias ereje vonzotta, a bűntudat, hogy ezt az embert ő mélyen
sértette, lenyomta a leány tiszta és fogékony kedélyét. Mikor Helley
elhallgatott, a bárónő úgy érezte, hogy valami láthatatlan súly
nehezedik reá s hogy kezd sülyedni s nem tud fölemelkedni soha.

Helley hosszan nézte és – mosolygott. A leány végtelen zavartsága valami
kellemes elégtételt látszott neki okozni.

– Lássa, bárónő, – mondá végre, – ön mégis csak jóságos és kedves. Azt
hiszi, hogy megbántott, és ezt fájlalja.

– Fájlalom, Helley úr, szívem mélyéből fájlalom. – S ezzel lassan
kihúzta kezét az övéből, s elfordúlt, hogy megeredő könnyeit elrejtse.

– Milyen leány! – suttogá a fiatal ember magában. – Milyen szíve van!
Milyen édes, jó szíve van!

Vilma hirtelen feléje fordúlt, eléje nyújtotta mind a két kezét és
mosolyogó ajkkal, de zokogva mondá:

– Bocsásson meg! Soha sem teszem többé – soha!

Helley lelkesen megcsókolta mind a két kezecskét, de meg nem állta, hogy
a gyermekded bocsánatkérésen el ne kaczagja magát.

– De hiszen semmit se vétett, bárónő, – legkevésbbé ellenem… Azaz…
ellenem nem, mert már megszoktam az ily zsidófalást, még pedig olyanok
részéről is, kik kevesebb meggyőződéssel, de több durvasággal üldözik
felebarátaimat. Hisz elvégre ön nem reám czélozott és voltaképen csak
fogalmak ellen küzdött – elméletekkel. Nem magamon, hanem _önön_ esett
meg a szívem, mikor ily gonosz és gyűlöletes szavak peregtek szép kis
szájából, és azért meg akartam mutatni, hogy az ily tiszta szivű,
angyali lény csakis fantómákat képes gyülölni s hogy utálata s megvetése
mindjárt légbe foszlik, mihelyt egy érző, kézzelfogható embert állítok
önnel szembe. Most láthatja, hogy szívecskéje nem képes ok nélkül
gyűlölni s hogy mindjárt megfájdúl, mihelyt valaminek fájdalmat okoz.
Hála Istennek, legtöbb magyar ilyen. Ugy-e bár, nem gyűlöl engemet?

– Istenemre, nem! – bizonyítá a lány, könyek között mosolyogva.
Mosolygnia kellett, mert oly különösnek, oly furcsának tetszett előtte
az a gondolat, hogy ő ezt a férfiút gyűlölhetné. Elejétől fogva már oly
rokonszenves volt neki, mint eddig senki; most pedig mély hálával is
adózott neki, hogy saját szemeiben fölemelte és jobbá tette őt s
megtisztította a gyűlölködés salakjától.

– Hát már most mit mondjak, – kérdé Helley, – Kerényi grófnak?

– Mondja neki, hogy tiszteltetem – hogy szerettem volna szemtől-szembe
látni, de hogy azért is hálás vagyok neki, hogy legjobb barátját
elküldötte hozzám. Az én ostoba levelem rosszabb feleletet érdemelt.

– Köszönöm, bárónő, szívemből köszönöm. Hanem ez oly válasz, mely inkább
a követnek szól, mint annak, a ki ideküldött. De Rényi Árpádnak mit
vigyek? Mire szavazzon Kerényi gróf a felsőházban?

– Arra, a mire akar: szavazzon lelkiismerete, meggyőződése, belátása és
tapasztalása szerint. Mit értek én az ily dologhoz? Ki vagyok én, hogy
ostoba lány létemre férfiakat oktassak? Hanem, ha _nekem_ volna
szavazatom, most már _tudnám_, mire szavazzak.

– Ingerli kiváncsiságomat, bárónő. Nem sugná meg titokban, hogy mire
szavazna?

Vilma felelni készült, de az ajtó megnyilt és a belépő grófnő
félbeszakította a jelenetet.


IV.

– A conferentia soká tart, – mondá a grófnő. – Remélem, hogy ezt jó
jelnek vehetem. Megmondhatja most már, – izé – Hellényi úr, – hogy mikép
gondolkozik Kerényi gróf a vegyes házasságról?

– Mindenesetre, grófnő. Most már megmondhatom, hogy Rényi tanár vagy
Kerényi gróf lelke mélyéből azt óhajtja, hogy az a javaslat mentől elébb
törvénynyé váljék.

– Ah!… És a gróf úr igénybe is fogja venni a törvény engedményeit?
Megengedem, hogy ez lenne a legkényelmesebb mód arra, hogy nevét uj
fénynyel vegye körül. Csak azt sajnálom a dologban, hogy Vilma bárónő
tisztelt rokona akkor tette félre grófi nevét, mikor még becsülettel
viselhette volna, s hogy oly körülmények között készül azt ujra
fölvenni, mikor ennek – ellenkezője áll.

– A grófnő csalódik, – viszonzá Helley igen nyugodt hangon. – Kerényi
grófnak semmi ilynemű szándéka nincsen. A grófi czímről letett, mert
bátyja öngyilkossága és azon könyörületes gyűjtések után, melyekből az
elhunyt adósságait megfizették, nem vélte azt a czímet becsülettel
viselhetni. Föl fogja venni ujra, hogy oly törvény mellett szavazzon,
mely lehetővé teszi, hogy az ő húga, egy beteges, szegény, de derék
leány oly férfiúhoz mehessen, ki őt évekig híven szerette, nem tudva,
nem is sejtve, hogy grófi leányt szeret; oly férfiúhoz, ki Rényi
Árpádnak igaz, hű barátja, Rényi anyjának és húgának istápja és segítője
volt a nyomorban, ki e családdal megosztotta kenyerét és az élet minden
viszontagságai közt jónak, hűnek, megbízhatónak bizonyult. Ez a férfi
pedig zsidó.

– Ha úgy áll a dolog, – mondá a grófné hidegen, – akkor Helley úr be
fogja látni, hogy sem Rényi tanárhoz, sem ő hozzá nincsen több szavunk.
Ugy-e Vilma? Köszönjük Helley úr fáradozását. Helley úr, úgy látszik,
maga is rokonszenvez az izraelitákkal – nekünk pedig sem e néphez, sem
azokhoz nincs közünk, kik e fajjal nem átalnak barátkozni.

A grófnő nem vetett ügyet azon mozdulatokra és tekintetekre, melyekkel
Vilma e csipős kifakadást megakasztani iparkodott. Féltében, hogy még
erősebb dolgokat talál mondani, a leány odasietett Putnoky grófnőhöz és
egy szót súgott fülébe. E szóra leírhatatlan megvetés kifejezését
öltötték a grófnő finom vonásai. Tetőtől talpig nézegette a fiatal
embert és a legcsöndesebb impertinentiával mondá:

– Jelentse, kérem, tiszteletemet Rényi úrnak. Csodálom találékonyságát.
Szemtelenségnek elég lett volna, ha irásban tudatja velünk véleményét.
De ő meglelte módját, hogy kétszeresen megsértsen bennünket, azzal, a
mit izen, és azzal, a kitől izeni. Az úr az első – izé… izraelita, a ki
e termekbe lépett; meg lehet győződve, hogy az utolsó is. A hazautazásra
még kifutja az utalványozott pénz?

Helley mindezt mosolyogva hallgatta. De Vilma az utolsó szavaknál
szenvedélyesen fölkiáltott és a grófnő lábai elé dobta az utalványt.

– Kegyetlen vagy, Szerafin, illetlen és nőietlen! Helley úr, kérem a
karját!

– Vilma – az Istenért – ezt csak nem teszed? Ily botrány!

– Botrány, a mi _itt_ történt. És én jóvá teszem. Helley úr, kérem,
kísérjen el atyámhoz. Ő büszke lesz, önnel megismerkedhetni.

Helley karját nyujtotta a báróleánynak, ki izgalomtól reszketve símult
hozzája. Mély bókkal búcsúzott a grófnőtől: – Láthatja, asszonyom, hogy
előitélet ellen is van orvosság. Méltóságodnál sem lesz késő a kúra.
Javulást kívánok.

És nyájas mosolylyal elvitte szép prédáját…

… A főispán magán kívül volt. A grófnő egyik inasa lihegve jött egy
levéllel, melyben Putnokyné tudatta vele, hogy leánya egy zsidó
literátor karján készül a megye házában megjelenni. Eléjük sietett, – de
későn. A fiatal párral a nagy lépcső alján találkozott. Vilma halványan,
de nyugodtan állott meg apjával szemben e szavakkal: – Engedje édes
atyám, Helley urat bemutatnom, Kerényi Árpád bátyám legjobb barátját.

A főispán meghökkenve nézett a fiatal emberre. – Árpád barátja? Hát nem
jön el maga? A levele szerint ma estére vártam…

Helley mosolyogva felelt: – Nem jön. Már itt van.

– Magad vagy! Árpád! Hogy rád nem ismertem!

A főispán karjaiba zárta fiatal rokonát; Vilma fülig pirulva nyujtott
neki kezet. Ugy érezte, hogy most kevésbbé bizalmas iránta, mint két
perczczel előbb, mikor oly _nagyon_ «idegen»-nek tudta.

*

Kerényi Árpád gróf azok között volt, kik a főrendi házban a vegyes
házasság törvénye _mellett_ szavaztak. A törvény megbukott. De ő és
felesége még mindig reménylik, hogy a javaslat valamikor, sőt hogy
nemsokára törvénynyé lesz. Mert szegény Kerényi comtesse, kiről azt
mondják, hogy sorvadásban sínylik, csak azt akarja megérni, hogy Helley
József tanárnak neje lehessen. Vajjon megéri-e?




A GRÓF SZAVA



I.

Jaj, Juczi, Juczi! Meg kell bolondulnom! – kiáltá Miska, hirtelen
elbocsátva a piros-pozsgás szobaleányt, a ki félig ellenkezve, félig
csalogatva engedte át magát a göndör hajú inas öleléseinek.

A csinos teremtés gúnyos szánalommal nézte, hogy futott föl-alá az
izgatott, sápadt fiú a szobában. Miska délczeg gyerek volt, s pompásan
illett neki az úri libéria. Szabályos, szelid vonásaival félig
gyermeknek látszott; de szemeiben az a sajátságos tűz lobogott, a
melyben a legnagyobb gyengeség szokott összeolvadni a legfőbb
vakmerőséggel. A könnyelmű lány aligha értette e szemek kifejezését;
különben nem mert volna oly macska-egér-játékot űzni a fiúval.

Miska ott állott az ablaknál és a jégvirágokat kapargatta, kinézett a
novemberi vidékre. Juczi halkan odalopódzott mögéje és oldalba bökte.

– Ugyan ne bolondozzék kend, Miska! Értse meg az embert! Maga szeret
engem – én is szeretem magát. Máskép csak nem hagynám magamat
megcsókolni? Hanem maga hebehurgya fráter. Kitelnék kendtől, hogy
elvenné az embert s azután krumplit kapálna. Én meg nem akarok krumplin
élni. Nekem semmim, kendnek semmije: úgy illünk össze, mint a kutya a
macskával. Hiszen szerethetjük egymást, Miska, de hogy feleséged legyek,
azt verd ki a fejedből. No, no, meg ne egyen a szemével! Hát nem
mulathat az ember a nélkül, hogy férj és feleség lenne?

Ezzel egy kicsit megczibálta a legény orrát és szemtelenül nevetett a
képébe.

Miska a fogát csikorgatta.

– Átkozott, gonosz teremtés! Szeretőnek kellenék, úgy-e, hogy azt
tehess, a mit akarsz, hogy bolondot űzhess belőlem és hűséggel ne
tartozzál? De feleségül elmennél olyanhoz, a kit nem szeretsz, pl. az
ispánhoz, úgy-e? Persze, az ispán, az derék ember, összelopott vagy
húszezer forintot, azzal már úr az ember – talán inast is tarthat!
Bizony, a szegény ember csak világ csúfja, kivált mikor becsületes is.
Az ispánhoz hozzá mennél, ha csaló is, meg vén, meg görbe hátú – mert
gazdag és mert teins asszonynyá tehet! De nem hagylak ám. Inkább
agyonütöm őt, meg – más valakit.

A szép Juczi itt olyant nézett, hogy a fiunak nyelvén fagyott a beszéd.
Szúró, kemény tekintettel, dagadó melle alatt összekulcsolt karokkal
lépett közelébb a huszárhoz és gonosz hangon mondá:

– Hallgass ide, te Miska – ideje, hogy végezzünk. Megyek-e, nem-e Botos
teins úrhoz, eddig magam sem tudom. De annyit mondhatok: ha akarni
fogom, hát meg is teszem. Érted? – Az ő tekintetes czime, meg a húszezer
forintja épen rám fér; tizennegyedik esztendőmtől fogva eleget ettem a
más kenyerét, eleget nyeltem a más parancsolatját. Azért, ha meglesz,
hát meglesz – s ha talán utamba akarnál vágni, hát átugrom rajtad, mint
egy kis pocsolyán – ennyit sem fogok veled gondolni, ni! De azért azt,
hogy nem vagyok hozzád jó szívvel, bolondúl mondod, fiam. Bizony
elmennék hozzád, százszor szivesebben, mint az ispánhoz, csak –

– Csak húszezer forintom lenne, meg tekintetes úr volna a nevem, úgy-e?
– vágott közbe Miska fogcsikorgatva.

– Úgy, úgy – mondá Juczi nevetve – persze, hogy húszezer forintos
kérőnek még jobban kellenél. De tízezerrel is beérném, sőt ötezerrel is,
ha elő tudnád keriteni. Ennyi pénzen lehet tisztességes telket kapni, a
miből meg is lehetne élni holtig. Száz hold is elég nekem és a kedvedért
parasztasszony is lennék; hanem a magam asszonya akarok lenni, nem
szolgálni, hanem parancsolni, ha csak egy libaőrző gyereknek is. Hát
látod, hogy szeretlek, te csacsi. Hát keress ötezer forintot! Nem sok.
Nincs valami nénéd, komád, öreg apád? A gróf nem adhatná ajándékba?…
Rázod a fejed! No hát, látod, édes Miskám, földhöz ragadt szegény lélek
vagy, se rajtam, se magadon nem segithetsz. Szegény embernek pedig sokat
el kell viselni ezen a rossz világon. Nekem sem öröm az ispánhoz menni,
de eltűröm. Tűrd hát te is, mert muszáj. S még neked jobban eshetik, ha
a vén ispánhoz megyek, mintha máshoz mennék. Szegény embernek abból kell
jóllakni, a mi keveset ott hagynak a tálon a gazdagok. Majd gondoskodom
én arról, hogy nagyon is kevés ne legyen!

Miska káromkodott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött – míg a csengetyű,
mely urához szólította, véget nem vetett a jelenetnek.


II.

Salkházy Béla gróf, a kastély ura, négy hónapos házas ember volt, a ki a
telet újév utánig itt töltötte Salkházán. A nászút befejeztével, melyről
a grófné nem akart lemondani, itt töltötték most igazi mézesheteiket,
mindkettőjük igazi gyönyörűségére. A gróf boldog volt, hogy kissé
viharos ifjuságából az egészséges magány révébe juthatott; a grófné – e
halvány és kissé félénk szépség, édent látott abban, hogy ura oly
egészen övé és a mellett oly jókedvű lehetett. E biztonsági érzeten
titkos féreg is rágódott ugyan: a ki nem mondott féltés. De ez érzés a
múltra vonatkozván, csak bizonyos nyugtalan kiváncsiságban mutatkozott,
melyen a gróf jóízűeket mosolygott. E perczben is nagy szégyenkezésére
egy kis indiscretión érte az asszonyt. Miska, a mint a csengetyű szavára
belépett, még hallotta, hogy veté a grófné ura szemére, hogy minden
készpénzét a tárczájában hordja.

– Hatezer forintot hordozni magával – vadászaton – édesem, annak igazán
nincs értelme!

– Ebben igaza van, kedves, – mondá a gróf nyájasan, – de abban már nincs
igaza, hogy tárczámat vizsgálgatja. Szerelmes leveleimet nem ott
tartogatom.

– Csak nevessen, maga rossz, – mondá a grófné fülig pirulva: – de még
sem okos dolog, annyi pénzzel járni. Nemcsak, hogy elveszhet, de mikor
így magányosan cserkészel, a pénzért még valaki meg is támadhat. Kérlek,
tedd az iróasztalba.

– Meglesz, – felelé Béla további vita nélkül, hogy a megszégyenült
asszonykának megkönnyítse a visszavonulást. – De most hadd öltözzem a
vadászatra. A reggel szép, a hó jó kemény, egy pár nyulat hadd lőjjek
ebédre. Ma Miska is kap fegyvert. Az erdésznek a foga fáj – s ideje,
hogy Miska is beletanuljon a vadászatba. Ha húsz évet kiszolgált, ő
lehet itt erdész.

Miska katonásan szalutált, s a grófné nevetve jegyzé meg: – Húsz
esztendő! No, ennyi idő alatt ugyancsak beletanúlhat!

Ezzel a szép asszony megcsókolta az urát és visszavonúlt.

Miska kezére járt gazdájának az átöltözésben, behozta a puskákat és a
töltényeket s maga is öltözni ment. Midőn pár percz múlva visszajött, a
grófot az ajtóban találta, a mint épen kabátja belső zsebébe dugta a
tárczát. Miska elhalványodott.

– Méltósága elfeledte… – mondá kissé rekedten.

– Mit?

– A pénzt az asztalfiába tenni – a mint a méltóságos grófné kivánta.

– Eh mit – majd mikor hazajövünk.

Ezzel fütyörészve lement a lépcsőn és a szánkára szállott, melyen
kihajtott a hótakarta pusztára.


III.

A grófné meghallotta e rövid szóváltást. Boudoirja ajtaja mögött állott,
hogy még egy búcsúcsókot kapjon a gróftól, de az inas jelenléte
visszariasztotta. Egy kicsit bántotta, hogy Béla nem vette komolyabban,
a mit neki igért; de volt valami, a mi még jobban nyugtalanította.
Féltékeny kis fejében megmozdult a tépelődés, hogy tán van oka férjének
a pénzétől meg nem válni. Semmi határozott vagy csak kifejezhető gyanúja
nem volt, mégis aggódott s e mellett igen bosszankodott önmagán, hogy
tudott aggódni. A könyvtárba vonúlt, hogy olvasással kiverje fejéből a
rossz gondolatokat. De a könyvekre nem állt a feje – a még olvasatlan
tegnapi hirlapok után nyúlt. Az egyik boulevard-ujság művészeti
rovatában egy kis pletykahir ragadta meg figyelmét, mely így szólt:

«Kunoss Aranka, kedvelt operette-énekesünk, ki tudvalevőleg már pár hete
távol maradt a szinpadtól, mint halljuk, végleg elhatározta, hogy az
évad hátralevő részét távol a fővárostól, csöndes visszavonultságban
fogja tölteni. A föltevés, hogy baja tisztán lelki rázkódások okozta
idegességre szorítkozik, alaptalannak bizonyúlt; úgy tudjuk, hogy
szerves alterátió is járúlt hozzá, melyet csak több havi gyógyítással
lehet eltüntetni. Szerencsére a művésznő azon kedvező helyzetben van,
hogy teljes mértékben élvezheti azt a magányos pihenést, melyet
egészsége állapota megkövetel. Mint biztos forrásból értesülünk,
megvette a *** megyei Bükkösi uradalmat s már hetek óta ott tanyáz a
szép kastélyban, melynek utolsó gazdája – báró Bükkösi Loránt – csak nem
rég mint szolgabiró talált menedéket a megyei adminisztráczióban. Így
tünedeztek el a régi nemzetségek, újak lépvén helyükbe. Ez esetben
legalább van okunk azzal vigasztalódni, hogy hazánkban kezd gazdagon
jövedelmezni a művészet. Kóhn Aurélia kisasszony alig álmodta meg
gyermekkorában, hogy egy bárói kastélyba fogja magát beletrillázni.
Igaz, hogy egy bárói uradalom csak gyönge kárpótlás egy grófi
koronáért.»

Salkházy grófnéra a közlemény oly izgató benyomást tett, mintha
egyenesen ellene lett volna irva. Feje után kapott, felugrott himbáló
székéből és lázasan járt föl s alá a könyvtárban. Bükkös csak
félórányira volt Salkházától; Kúnoss-Kohn Auréliáról pedig a grófné
hirből tudta, hogy az Béla grófnak házassága előtti utolsó szerelme
volt.

A féltékenység termékeny költő. A grófné félóra alatt készen volt azon
házasságtörési dráma egész tervével, melyben az ő boldogságának
tönkrejutása képezte a katasztrófát. Tiszta volt előtte minden. Ezért
ment hát Béla mindennap a vadászatra; ezért vitt magával ekkora
összegeket, mert hisz a Kúnoss-féle hölgyekhez inkább lehet nyakravaló,
mint ezresbankó nélkül benyitni. Csak női méltóságának érzete tartóztatá
a féltékeny nőt, hogy nyomban utána nem hajtatott férjének. Keserű három
órát töltött a szegény grófné, a sárga szemű szörny, a féltési daemon
társaságában, míg végre a szánka távoli csöngetyűi a vadászok
hazaérkezését jelenték.

Mikor Béla gróf a kastélyba lépett, a grófné halálra ijedt dúlt
tekintetétől. A gróf sápadt volt, ajka véresre harapva, szeme
tétovázott. Miska, a ki háta mögött állott, szintén halovány volt, de
szeme még sötétebben nézett, mint a grófé. Feszes állásban várta gazdája
parancsát, hogy segítsen-e az átöltözködésnél? A gróf, mintha félne
szeme közé nézni, csak félvállról mondta: – Mehetsz. Majd hivatlak,
mikor kellesz.

Miska indult, de az ajtóból, mielőtt a kilincset becsapta, még egyszer
visszafordúlt. A gróf összerezzent, mikor inasa sápadt arczát feléje
fordította. Egy darabig lihegve nézte a bezárult ajtót, mintha
elfelejtette volna, hogy neje is itt van.

– Az istenért, történt valami? – kérdé az asszony reszketve.

A gróf borzongott. – Semmi! – mondá fojtott hangon. – Csak – csak –
gyáva vagyok.

Ezzel szobájába ment és magára zárta az ajtót.


IV.

A vadászaton ez történt.

– Veszedelmes kompánia vagy te, Miska, – mondá a gróf, mikor huszárja
már a harmadik nyulat elhibázta.

Miska mereven nézett, mintha álmában lövött volna s most sem bírna
fölébredni.

– Csak bámulj, – folytatá a gróf – hajszál híja, hogy engem nem lőttél
meg vagy épenséggel a Rench-et. De már inkább engem találj el, mint őt,
mert jobb gazdát még kaphatsz, de Rench-nél jobb vadászkutyát aligha.
Aztán, ha engem találsz meglőni, még rám foghatnád, hogy az én puskám
sült el – de Rench-re ezt rá nem foghatod. Nesze, fogd a puskámat, hadd
csavarjak egy czigarettet.

Miska átvette urától a töltött fegyvert. A kakas fel volt húzva, a
töltény tűje kilátszott alóla s Miskának önkéntelenűl eszébe ötlött,
hogy mily könnyen csapódhatott volna le a sárkány, mikor a cső a gróf
álla alatt volt s hogy akkor egyszerre vége lett volna a grófnak…

Salkházy gróf elkészült a czigarettel és a széltől elfordúlva rágyujtani
készült. Rench keserves vonítására visszafordult, még mielőtt égett
volna szivarkája.

– Megbolondultál, Miska? – kiáltá.

Ott állott négy lépésnyire tőle a huszár, a Lefaucheux-fegyver dupla
csövét a gróf homlokának tartva.

– Ne mozdúljon, méltóságos uram! – Egy lépést se! Imádkozzék – mert én
most kénytelen vagyok méltóságát agyonlőni.

Oly hangon s oly tekintettel volt ez mondva, hogy a grófban kétség nem
támadhatott. Őrült vagy nem, ez az ember lőni fog – sőt lőnie kellett,
miután urával így beszélt.

Egy rövid pillanat, mely alatt az idő megállani látszott; egy percznyi
örökkévalóság, azon gondolatok sűrű mennyiségét tekintve, melyek a gróf
agyán ezalatt keresztül czikkáztak. Vége mégis az volt, hogy csodálatos
nyugalommal megszólalt a gróf:

– Hát jól van. Én megállok itt, te meg ott. Agyon akarsz lőni. Miért?

– Ne kérdezze méltósága. Nem szólhatok, lőnöm kell. Imádkozzék. Mondja
meg utolsó kivánságát. De meg kell halnia ezen a helyen.

A gróf mégis csak őrültnek gondolta a ficzkót. Elhatározta, hogy rááll
rögeszméjére.

– Hát utolsó kivánságom az, hogy mondd meg, mért lősz meg. Megfogadtad
Isten előtt?

– Az ördögnek fogadtam s azért muszáj megtennem. Méltóságának van pénze,
nekem nincsen. Ha enyém lesz az a pénz, a mi méltóságánál van, akkor
életben maradhatok. A gróf úr pénze nélkül el kell vesznem. Azért
kénytelen vagyok rálőni.

A gróf könnyebben lélekzett.

– Sajnállak, Miska, – mondá. – Ez a hatezer forint kevés arra, hogy
megélj, de arra elég, hogy akasztófára juss. Hatezer forintért akasztófa
nem jó üzlet. De megesik a szívem ostobaságodon. Bocsásd le a fegyvert.
Itt a hatezer forint.

Ezzel oda dobta eléje a tárczát.

A puska csöve nem mozdult.

– Gazembernek mondhat, uram, de ne nézzen őrültnek vagy szamárnak. A
pénzt elvehetem, mihelyt méltósága halva lesz. A grófné azt hiszi, hogy
gróf úr az asztalfiába tette. Ott pedig annyi van, hogy senki sem
bizonyíthatja a híját. De ha a gróf úr életben marad, azt, a mi most
történt, világéletében meg nem bocsáthatja nekem. Azért meg kell, hogy
öljem. Megkövetem – muszáj.

Miska ezt azzal az udvarias tisztességgel mondta, melyet a magyar
gyilkos még az akasztófa alatt is tanusítani szokott. A gróf most
világosan fölismerte az inasában fölébredt szegény legényt. Hideget és
forrót érzett egyszeriben és már-már el volt szánva, hogy a fegyvernek
ugora, egy utolsó kisérlettel mindent koczkáztasson: életet vagy halált.
De érezte, hogy a valószínű eredmény a halál, dicstelen, buta halál.
Azért még egyet akart próbálni.

– Hátha _megesküszöm_, hogy büntetlen maradsz?

– Megesküdni – gyilkosnak? A magamféle zsiványnak? Az nem kötné a gróf
urat.

– Miska, – mondá a gróf reszkető hangon – mert a jelenet már a legvégső
próbára tette idegeit, – Miska hallgass ide. Sajnállak. Becsületes
fiúnak tartottalak. Nem néztem volna ki belőled ezt a mai dolgot. Valami
kényszerít, hogy gazember légy. De elég, hogy zsivány légy, nem kéne
mindjárt gyilkosságon kezdeni, mikor semmi szükséged rája. No hát, ezt a
pénzt _odaajándékozom_. Egyszersmind pedig szavamat adom, mint gavallér
és mágnás, hogy ezt senkinek el nem beszélem, hogy senkinek el nem
árullak. Olyant sem fogok szólni vagy cselekedni, a mi gyanút kelthetne
ellened. Még el sem foglak csapni. Csak tanácsképen mondom, hogy kövess
el maholnap valami szemtelenséget, hogy feltűnés nélkül felmondhassak.
Aztán mehetsz, a merre tetszik; az akasztófát úgy sem kerülöd ki.

Miska gondolkozott, a puska csöve egy-két hüvelykkel alább irányult.

– Lehet, – mormogá félig magában. – Hanem azért Juczi még sem lesz az
ispáné… Hát szavát adja mint mágnás?

– Becsületszavamat.

Miska fölszedte a tárczát és a bankót kivéve, visszaadta a grófnak, a
töltött puskával együtt.

– Életem a méltósága kezében.

– És becsületem a tiedben, – viszonzá a gróf kimerülten. A nyomorult
halált elkerülte, de melle nem szabadult a nyomástól. Mintha folyvást
egy nagy veszedelem közellétét érezte volna. Csakhogy ez a veszély nem
kivülről, hanem belülről fenyegetőzött. Elégedetlen volt magával: ez
volt a puskacső, mely lelkére czélzott.

Ily állapotban tért vissza salkházai kastélyába.


V.

Nyomasztó volt ezentúl a kastélyban az élet. Mintha nem is volna ott
levegő, oly nehezen lélekzett mindenki.

A gróf félve várta, hogy neje az ő feltűnő viselete okait tudakolja; a
szegény hölgy nem bírta magát rávenni. Első teendője az volt, hogy
szerencsétlen ösztönének engedve, titkon a gróf tárczáját motozza. A
pénz nem volt benne; világos, hogy miért nem. Egy pillanatig sem
kételkedett, hogy ez összeg árán békült ki ura a bükkösi telhetetlen
delnővel. A gróf ismét saját zárkózott hangulatának tulajdonította egy
ideig neje hallgatását s nem tudván, hogy kérdéseivel szemben mi mondó
lehetne, pár napig belenyugodott e kölcsönös némaságba. De mikor egyik
éjjel a szegény nőnek halk sirását hallotta, nem birt többé magával.
Kutatni kezdé, hogy mi baja. Kérdésére kérdés jött válaszúl, melyre
megfagyott a gróf vére.

– Hová tetted azt a pénzt? Ne hazudj! Az iróasztalba _nem_ tetted.

Salkházy gróf lovagias ember volt. Szavára többet adott, mint földi és
mennyei üdvére. Inkább agyonlövette volna magát – oh, mért is nem tette?
– semhogy a zsiványnak adott igéretét megszegve, őt átadja a törvénynek.
De ez esetben érzé, hogy oly háló fonódik köréje, mely nemcsak az ő,
hanem a felesége boldogságát is megfojtani készül. A grófné megmutatta
neki azt az ujságközleményt; elmondotta, hogy semmi kétsége az iránt,
hogy férje őt négy havi házasélet után régi kedvesével megcsalta. Sőt
meg volt a grófné győződve, hogy mindez már házasságuk előtt eleve ki
volt csinálva, hogy a gróf neki hamisan esküdött hűséget az oltár előtt.
E rajongó nőnek szerelme, bizalma becsülése: minden, a mire Béla gróf
élete boldogságát alapítá, koczkán forgott. De ez még nem ingatta volna
meg föltett szándokában. Megesküdött neki, hogy csalódik: a nő
hallgatott és sírt. Így tartott ez napokon és éjjeken át, míg a gróf
kénytelen volt neje egészségét, eszét, életét félteni. Egyszer hajnalra
kelve, a grófné nem felelt «jó reggelt»-jére: ájultságban találta, mely
egy órahosszat tartott. Az orvos nem tudott a fiatal szervezetben semmi
bajt és zavart fölfedezni. Úgy vélekedett, hogy valami bánat vagy
félelem uralkodik a grófnén. Ha ennek oka ki nem tudódik és el nem
háríttatik, úgy mond, a baj tovább dúlhat és fejlődhetik, úgy, hogy
orvosi tudomány sem ellenőrizni, sem megszüntetni nem lesz képes.
Salkházy gróf meg volt rendülve és felmerült előtte a kérdés, hogy mi
lesz az ő neve, ha megengedi halni feleségét, mikor egy szavával
megmenthetné az életét. Ez az egy szó, igaz, becsületszavának megszegése
lenne; de csak elméletben. Mert módjában lesz nejétől biztosítékot
szerezni az iránt, hogy Miskának bántódása ne lehessen; ha pedig Miska
büntetlen marad, akkor a gróf becsületén nincsen csorba. Így jutott a
gróf odáig, hogy compromissumot kötött szigorú becsületkodexével;
elhatározta többet adni lelkiismerete szavára, mint becsületszavára. Egy
éjjel ölébe vette sápadt nejét és megeskette, hogy a mit most mondani
fog, azt senkinek, de senkinek el nem árulja ezen a világon. Az asszony
megesküdött és a gróf megszólalt…


VI.

A gróf hangja és arczkifejezése olyan volt, hogy a legkínzóbb féltésnek
és gyanakodásnak sem maradhatott kétsége, hogy minden szava igaz. A
grófné reszketve csüngött ajkain. Csókjai és könyűi ezerszeres
bocsánatot könyörögtek az igaztalan vádakért. Még a rablott pénzt sem
sajnálta a hűtelen cselédtől – sőt szivesen megduplázta volna örömében,
hogy férje hű voltáról meggyőződött. De új boldogsága mögött új
gyötrelem ólálkodott. Most már nem hűségét, hanem életét féltette
urának.

Kinos figyelemmel és borzalommal kezdé szemét az inasra függeszteni.
Miska sápadtan, de látható izgalom nélkül végezte rendes teendőit.
Nyilván bizott a gróf szavában – különben már talált volna ürügyet, hogy
tovább álljon. De hát fog-e bízni továbbra is? Hihette-e az orgyilkos,
hogy vele szemben örökké szavatartó marad az áldozat? S ha kétkedni
talál, mi más menekvése marad, mint megölni az egyetlent, a ki – hite
szerint – be volt avatva: a grófot?

A grófnét éjjel-nappal emésztette e gondolat. Egy ideig reménykedett,
hogy a gazember ott fogja hagyni a kastélyt; hogy vagy megszökik vagy
okot szolgáltat az elbocsátásra. Hiába várta. Miska nyilván okosabbnak
tartotta a maradást. Azt természetesen a grófné nem sejthette, hogy a
fiúnak volt oka Juczi mellől nem tágítani.

A grófné nem bírta elviselni e rettentő helyzetet. Nem mert egy perczre
sem elmaradni férje mellől, nem merte őt magára hagyni az inassal. E
mellett megszállta az újabb félelem, hogy őrködése fel talál ötleni a
huszárnak s néha már-már észre vélte venni a gaz szemében a felvillanó
gyanút. Ez a gondolat őrülésig izgatta aggodalmait. Ha ez az ember félni
kezd, akkor az ő ura élete egy selyemszálon függ.

A grófné így végzetesen eljutott azon elhatározásra, melyre az ő
helyzetében minden szerető asszonynak el kellett jutnia. A kötelességek
versengésében a nő csak a legközelebb eső kötelességre tud gondolni. A
grófné szemében a letett eskű semmiség volt, mikor megszegésével
megmenthette ura életét. Béla inkább meghalna, semhogy becsületszavát
megszegné; ő meg inkább megszegi eskűjét, semhogy férje oltalmazatlan és
boszúlatlan maradjon.

Egy napon a grófné titkon behajtott a megye székvárosába. Midőn este
visszaérkezett, egy másik kocsin, az ispánlak kapuja felől, báró Bükkösi
szolgabiró jött néhány pandurral. A pandurok körűlállották Miska
szobáját. A grófné csengetett s a huszár, a mint kijött, a pandurok
kezei közt találta magát. Tajtékzó szájáról ömlött a káromlás. –
Akaszszatok föl! – kiáltá, – de még az akasztófáról is azt fogom
kiabálni: Én csak gyilkos vagyok, de Salkházy gróf gazember!

A zajra a gróf kirohant szobájából s mint egy tetten ért bűnös,
reszketve nézte a jelenetet.

– Ne bántsa senki ezt a fiút! – kiáltá a szolgabiró felé. – Mivel
vádoljátok? Jót állok róla, hogy nem bűnös.

– Csöndesedjél, Béla, – felelé Bükkösi báró, – itt nem használ az
elnézés. Hatezer forintodat _ellopta:_ itt volt a pénz az ágya
szalmájában.

Vitték Miskát az egész cselédség láttára és réműletére. Még az udvarról
is felhallatszott kiabálása: – Gazember! Salkházy gazember!

A gróf szomorúan nézte reszkető nejét. Ott térdelt előtte a szegény
asszony, könyörögve: – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Életedet féltettem!

– Hű feleségem vagy, – mondá a gróf, – de félek, hogy szerencsétlenné
tettél.


VII.

A grófné kegyes hazugsággal élt a törvényszéknél, midőn Miskát csak
lopással vádolta. Ez is csak úgy sűlt el, mint minden hazugság szokott.
Ha a grófné azt vélte, hogy ily módon nem szegi meg eskűjét s nem árúlja
el azt, a mit férje neki megmondott, e véleményben a legközelebbről
érdekelt személy, az elfogott inas, nem osztozott. Elkeseredett dühében
Miska tagadta a lopást s bevallotta a rablást. Senki sem kényesebb
birája a mások becsületességének, mint a ki maga hiába próbált
megbírkózni a gonosz kísértéssel; nem tudván fölemelkedni, szeretne
mindenkit magához rántani. Miska meg volt győződve, hogy a gróf még
hűtlenebbűl járt el ő iránta, mint ő gazdájával szemben. Vallomásával
leálczázni vélte a büszke mágnást s ösztönszerűleg érzé, hogy ez jobban
fáj Salkházynak, mint neki a rablás vádja és az ezzel járó büntetés.
Elmondá tehát egész részletesen a vadászat alatt történteket s a gróf
pirúlva, majdnem kétségbeesve állott a vizsgálóbiró előtt, ki vele a
meglepő vallomást tudatta.

Nem a világ ítélete nyugtalanította a grófot. Tudta, hogy nincs oly
törvényszék, a mely őt elítélné, s hogy az emberi érzések is mind ő
mellette lesznek, nem pedig azon hitszegő cseléd részén, ki a rábizott
fegyverrel támadt védtelen gazdájára. Az eskű sem kötelező, melyet ily
rendkívűli kényszer sajtol ki az emberből. Elvégre is nem ő adta föl a
bűnöst; azt pedig, hogy neje, férje életét féltve, a gazember
letartóztatásáról gondoskodott, jó érzésű ember nem róhatta föl bűnűl.
Hát még ha tudták volna, milyen ellenállhatatlan kényszer alatt jött
létre a feleségének tett vallomás és mily ünnepélyes esküvel kötötte ki
a grófné hallgatását! A gróf meg volt győződve, hogy Isten és emberek
előtt igazolni képes mindent, a mit tett és nem tett. De azt is érezte,
hogy sem Isten, sem ember nem bírja lelkéről levenni azt a súlyt, mely
lelkét mindaddig nyomta, míg az életeért igért ár, az inas
büntetlensége, lefizetve nem leszen. Egy becsületszó megszegve: mindig
ez lebegett Salkházy gróf szeme előtt s ez az ő szemében annyi volt,
mintha a föld kifordúlna sarkaiból. Szeretett volna a megyeházában ülő
Miskával cserélni; annak a szerepét jobban szerette, mint a magáét. Az ő
érzése a vizsgálóbiróval szemben úgy sem volt más, mint hogy
vádlottképen áll a törvény előtt. Tagadásra fogta a dolgot. Ő Miskának a
6000 forintot ajándékba adta. A biró azt felelte, hogy a gróf elnézése
még árt a fogolynak: ha még azt mondaná, a mit a grófné, hogy t. i.
lopás történt, akkor lehető volna, a rabot enyhébb paragrafus szerint
ítélni el, mint melyet ő maga akar alkalmaztatni. De mikor a vádlott
rablást vall, a tanú meg ajándékot állít, akkor bajosan talál hitelt a
tanú, és a vádlott sorsa rosszabbra fordúl. De a gróf nem engedett és
így a biró kénytelen volt a bűnöst vele szembesíteni. A jelenet igen
nyomasztó volt. Miska csökönyösen ragaszkodott vallomásához. Jól esett
neki hősködni és egyúttal a grófot gyötörni: – Csak mondja ki méltósága
is az igazat – engem bizony ne kíméljen. Ha talán azért vall mellettem,
mert fél, hogy majd boszút állok, mikor kiszabadúlok, – akkor nem bánom,
zárjanak be holtiglan. Elég nagy úr a gróf, ezt is elérheti. De azért az
igazság csak igazság – akár szegény ember, akár nagy úr szájából jőjjön.
Különben is becsületszavamra fogadom, hogy sohase fogom bántani. Én
pedig állok a szavamnak, ámbátor csak szegény legény vagyok, nem mágnás.

Béla gróf fogcsikorgatva hallgatá e kihívó szavakat. Nem akart – vagy
nem tudott – felelni, csak néhány franczia szóval arra kérte a birót,
hogy vezettesse ki a rabot. Aztán igyekezett a birót meggyőzni, hogy a
fiú meg van háborodva vagy valami ismeretlen okból szándékosan akarja
magát tönkretenni. Ő ki fogja tudni a dolog mibenlétét, csak egymaga
szólhasson a vádlottal. Engedélyt kért, hogy a börtönben beszélhessen
vele; e nélkül, úgy mond, úgy sem jöhet világosság a dologba, mert a
fogoly önvádja és a tanú fölmentő vallomása olyan ellentétben állanak
egymással, hogy a törvényszék nem lesz képes megokolható ítéletet
mondani.

A biró azt felelte, hogy ez iránt az ügyész nélkül nem intézkedhetik;
majd pár nap múlva tudatja a gróffal elhatározását.

Salkházy gróf hazamenet folyton azon tünődött, hogy mi lehetett az, a mi
Miskát egyszerre pénzszomjas zsiványnyá, utóbb pedig ily megátalkodott
vértanúvá tette, a ki el nem áll az «igazságtól», ha nyakába talál is
kerülni? Természetesen azon föltevéshez jutott, hogy asszonyforma
játszik a dologban. Tudtával Miskának nem volt szeretője; a grófné sem
tudott ellenkezőt. De tán Juczinál kéne tudakozódni. A szép cziczus
irúlt-pirúlt, közben el is halványodott, midőn az uraság Miska szívbeli
dolgai iránt vallatni kezdte. Hogy ő bizony ennyit se gondolt a
gyerekkel! Hogy ő annyit tud róla, mint a jövő évi termésről. Hogy’
gondolhatják méltóságáék, hogy ő neki köze legyen egy ilyen gazemberhez.

A gróf e választ nagyon izgatottnak találta. – Hátha szerelmes volt
beléd? – kérdé fürkésző hangon, – azt csak észrevetted volna?

Juczi egy darabig mereven állott, aztán kaczagott egyet.

– Én belém? Az efféle? No, csak az kellene. S egy szó mint száz, ha már
rákerítette méltóságuk a beszédet, hát kérném szépen, lássanak másik
komorna után, mert én jegyben járok tekintetes Botos ispán úrral s már
már kitűztük az esküvőt.

Ez ellen nem lehetett kifogást tenni. A grófné meg volt lepve, hogy a
szép fiatal teremtés ily öreges vőlegényt választott, de nem szólott. A
grófnak azonban a komorna viselete szeget ütött a fejébe s elhatározta,
hogy Miskával mindenekelőtt Jucziról fog szólani.

Pár nappal rá megjött az értesítés, hogy az államügyész megengedi a
Miskával való találkozást.


VIII.

Miska ránczba szedett homlokkal hallgatta volt a gróf szavait, ki arról
biztosította, hogy ő nem volt árulója s hogy akarata ellenére történt az
elfogatás. A gróf e daczos magatartással szemben, bár kínnal, de
megtartotta nyugodt, majdnem kérlelő hangját. Szava által annyira kötve
látta magát a haramia iránt, hogy kétségeivel szemben megalázta magát
legbensőbb titkainak elmondásáig: elmondta Miskának, hogy mily aggasztó
állapotban látta nejét s hogy kénytelen volt őt a titokba beavatni, hogy
megmentse a megőrüléstől vagy a haláltól. Mind ennek kevés látható
hatása volt a megátalkodott lelkű legényre, a ki hallgatva, gúnyosan
fintyorított szájjal ült ott ágya szélén. – Lásd, – mondá a gróf végűl,
– az oly hibát mindig meg kell bocsátani, a melyre az asszonynép viszi
rá az embert. Én is azért bocsátom meg könnyebben, hogy gazdádra
ráfogtad a fegyvert, mert szentül hiszem, hogy asszony izgatta
cselekvésedet s hogy nem igen tehetsz róla. Igaz, tudod-e, hogy
lakodalom lesz nemsokára Salkházán? A kis Juczit elveszi a Botos ispán.
Ha megfogadod a szavamat s azt mondod a birónak, hogy a 6000 forintot
ajándékba kaptad tőlem, akkor ott tánczolhatsz még a lakodalmon.

Miska üvöltött dühében. Hogy hozzámegy a vén gazemberhez – az a
lelketlen, nyomorúlt teremtés, a kinek kedveért ő haramiává lett! Oly
sietve, oly mohón, mintha csak arra várt volna, hogy ő börtönbe
kerüljön! S ezzel odaborúlt gazdája elé, átkarolta térdeit és zokogva
kért bocsánatot.

A grófot e könyek meg nem hatották; undorral bontakozott ki a
kétségbeesett ember karjai közűl s csak azt tanácsolta neki, vonja
vissza vallomását s igyekezzék innen kiszabadúlni – aztán menjen
világgá. Az ajtóban aztán megfordúlt és még ezeket mondta: – Rajtad áll,
hogy innen szabadúlj és hord máshová irhádat. Én megtettem mindent, hogy
megegyengessem az utadat. De mivel abban a hitben voltál, hogy félek
tőled, hát megmondom még azt az egyet, hogy szemem elé ne kerülj ebben
az életben, mert szó nélkül lelőlek, mint a kutyát.

Ezzel kiment a gróf és Miska az ágyra dőlve, átengedte magát tehetetlen
kétségbeesésének. Csak mikor kisírta dühét, akkor vette észre, hogy
ágyán tárcza maradt; hatezer forint volt benne, egy része kisebb
bankókra fölváltva.

Virradóra Miska el volt határozva, hogy vallomását visszavonja és
szabadúlni igyekszik. A biró elé kivánkozott s ott elmondotta, hogy
szerelmes volt, s kedvese hűtlensége vitte rá, hogy magát bűnnel
vádolja. A pénzt urától ajándékba kapta; az összeg feltűnő nagyságát ura
nagylelkűségével igyekezett magyarázni, valamint azzal, hogy a grófnak
házasság előtti kalandjaiba be volt avatva.

De a biró és különösen az államügyész kötve hitt az új vallomásnak és új
tanúkat idézett; köztük volt Juczi is. E lánynak rossz lelkiösmerete
volt a dologban, s így természetesen azt hitte, hogy még erősebb gyanú
alatt áll, mint mely a valóságnak megfelel; Miskától is félt, hogy ha
hirtelenében ki talál szabadúlni, még akadályt gördíthetne esküvője elé.
Megtett tehát minden lehetőt, hogy az inast bemártsa; erőszakos, álnok
természetűnek mondta, olyan embernek, ki már őt is halállal fenyegette s
kitől minden gonoszság kitelik. Az ő vallomása döntő lett s Miskát az
első fokú biróság elítélte.

Két nappal rá megvolt a komorna menyegzője Botos ispánnal. Hét megyére
szóló ünnepség volt az és heted napig is arról beszéltek volna, ha nem
jő közbe egy még nevezetesebb esemény: a Miska elillanása a megyei
fogházból. Reggelre kelve üresen lelték börtönét; az ablak nyitva volt,
a vasrács keresztül reszelve, a falról egy kötélhágcsó lógott alá. A
porkolábsegédnél két újdonatúj ötvenes bankót találtak. Világos volt,
hogy meg volt vesztegetve; de hogy honnan vette Miska a pénzt, azt senki
sem tudta kitalálni.

A gróf hallgatott. Örült a gazember szabadulásának, de nem volt ment
minden nyugtalanságtól. Folyvást azon gondolkozott, hogy hová
fordulhatott a legény és hogy mit fog csinálni? A mily szilaj lelkű
ember, az ég tudja, hogy még mily gaztettekre vetemedik s most a gróf
ezekért is felelősnek érezte magát. Egy este Juczit magához hivatta és
intette, hogy vigyázzon, – ne menjen ki egymaga az erdő felé, mert Miska
kiszabadúlt és ki tudja, hogy nem áll-e boszút terhelő vallomásáért. Az
ispánné csak nevetett s azt felelte, hogy ő bizony nem fél Miskától;
először is tiszta az ő lelkiismerete s aztán – tud ő Miskával bánni! A
gróf boszankodott a menyecske könnyelműségén és jobbnak látta az ispán
úrhoz intézni figyelmeztetését. Botos úr illendően megköszönte a jó
tanácsot, mondván, hogy ő békés természetű, már hajlott korú ember, a ki
senkit sem bánt s kinek nem is igen lehet bántódása. E mellett egy
fényes kis revolvert húzott ki kabátja zsebéből. – Nem a Miska miatt
vettem, méltóságos uram, hanem csak úgy. Öreg embernek, ha fiatal
felesége van, mindig jó az ilyent magával hordani. – A gróf mosolygott
az őszfejű fenelegényen és kissé nyugodtabban tért szobáiba.

Hajnal felé az ispán kertje felől két lövés dördűlt el. A kik
odasiettek, Juczit és Miskát főbe lőve találták a porta alatt. A Juczi
kendőjébe csavarva ott lelték az ispán minden készpénzét. Világos volt,
hogy szökni készült a kiszabadúlt zsiványnyal; de Miska részéről a
szöktetési terv csak ürügy lehetett s amint az ispánnét a ház határáig
vitte, agyonlőtte őt is, magát is. Ezt bizonyította a közhit szerint az
az újdonatúj revolver, mely Miska jobb keze felől találtatott.

Ez volt az általános fölfogás, melyhez a törvényszék is csatlakozott. A
gróf nem merte jobban megnézni azt a revolvert, mely előtte igen
ismerősnek tetszett. Botos ispán két héttel rá fölmentését kérte és meg
is kapta.

Így beszélték el nekem a kis történetet. A ki ért az efféléhez, novellát
is csinálhatna belőle.




TARTALOM.

  DÓCZI LAJOS. Irta: _Mikszáth Kálmán_  V
  CARMELA  1
  I.  Villa Montelione  3
  II.  Partos úr festménye  10
  III.  Az Egyik  17
  IV.  Küstner Oszkár  31
  V.  Elméletek  42
  VI.  A Másik  50
  VII.  Ledér asszony  60
  VIII.  Hogyan történt?  75
  IX.  Haditanács  89
  X.  Szereti-e az urát?  97
  XI.  Viszontlátás – elválás  110
  XII.  A herczeg naplójából  119
  XIII.  Kiderül  145
  KIS MURÁNYVÁR. Diáktörténet (1866)  157
  I.  Emma  159
  II.  Andaffy Béla joghallgató úrnak helyben  163
  III.  Egy parfümirozott levél következményei  168
  IV.  Egy nyugtalan éj  176
  V.  A levél  181
  VI.  Stadiumok  185
  VII.  A katasztrófa  190
  VIII.  «Kis Murányvár» megvétele  192
  MENNYI?  199
  FIFINE BOSSZÚJA  227
  SAECKERHETS-TAENDSTICKOR  261
  EGY VEGYES HÁZASSÁG  281
  A GRÓF SZAVA  309




KÉPJEGYZÉK.

  1. Dóczi Lajos arczképe  II
  2. A tengerpart  4
  3. Egy árnyas szőlőlugas bejáratához értek  6
  4. Mindketten visszatértek a festmény elé  12
  5. Ezen esetlenül faragott szigeten  31
  6. Festő szerepemet meglehetős szabatossággal játsztam  52
  7. Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie  62
  8. Egyszer életemben nem mondtam igazat  80
  9. Úgy találtam, rendkívül szép és vidám teremtés  82
  10. Tudta, hogy szép  86
  11. Hogy szeretem-e az uramat?  104
  12. Melyik Spadaro Carmela?  127
  13. Sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást  160
  14. Kérem – mondá szenvedést eláruló hangon – a levelet  173


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |Pnrtos úr |Partos úr

13 |szabdulni |szabadulni

14 |fenérnemű |fehérnemű

27 |legalabb |legalább

54 |ancapribeli |anacapribeli

73 |Nem teszek |– Nem teszek

74 |mos is |most is

76 |viszoyban |viszonyban

78 |megyónunk |meggyónunk

79 |felreeső |félreeső

81 |mar is |már is

81 |kertem |kértem

102 |néze |nézve

106 |hiháját |hibáját

114 |túlzott |túlzotr

126 |«Én meg« |«Én meg»

127 |nézve! |nézve!»

133 |donc! |donc!»

141 |rejtély |rejtélyt

148 |feléségére |feleségére

151 |magamban erő |magamban erőt

153 |annnyit |annyit

161 |«Jó estét«-tel |«Jó estét»-tel

184 |Evelinád.“ |Evelinád.»

205 |nemsokárá |nemsokára

219 |fötétlenül |föltétlenül

221 |Ehagyom |Elhagyom

224 |Budapesről |Budapestről

230 |megehetősen |meglehetősen

233 |öngyilkoság |öngyilkosság

235 |aszzony jót |asszony jót

237 |benünket |bennünket

260 |Igazan |Igazán

265 |rosszullétról |rosszullétről

272 |öltalálja |föltalálja

290 |»Rényi |«Rényi

293 |ő esak |ő csak

296 |többi. |többi.»

298 |barónőnek |bárónőnek

302 |ez a kez |ez a kéz

303 |mélyéból |mélyéből

305 |Mengengedem |Megengedem

318 |Veszedelmes |– Veszedelmes]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67909 ***